Deviáció és felforgatás. (René Guénon)

Az antitradicionális akciót – amely bizonyos értelemben „gyártja” a modern világot – mind ez ideig olyan műveletként ábrázoltuk, mint ami elsődlegesen a normális állapottól való deviációban áll, méghozzá attól a normális állapottól való deviációban, amelynek az összes tradicionális civilizáció – bármilyenek is legyenek ezek partikuláris formái – birtokában volt; ez minden további nélkül érthető, és különösebb magyarázatot nem igényel. Másfelől különbséget kell tennünk deviáció és felforgatás között: a deviáció fokozatok végtelen sokaságát foglalja magában, és ezek szerint lépésről lépésre és észrevétlenül bontakozik ki; jó példa erre a modern mentalitás fokozatos átmenete a „humanizmusból” és a racionalizmusból a „mechanizmusba”, onnan pedig a materializmusba, valamint az a folyamat, amelynek révén a profán tudomány egyre tisztábban kvantitatív jellegű elméleteket dolgozott ki. Ezért lehet azt állítani, hogy e deviáció, legkorábbi kezdeteitől fogva, szívósan és fokozatosan halad a „mennyiség uralmának” kiteljesítése felé. Ha azonban a deviáció eléri határait, valóságos „ellentmondásba” torkollik: egy olyan állapotba, amely homlokegyenest szemben áll a normális renddel – és tulajdonképpen a szó etimológiai értelmében vett felforgatásról csak ezek után lehet beszélni; természetesen szükségtelen mondani, hogy az ebben az értelemben vett „felforgatást” semmiképpen sem szabad összetéveszteni a ciklus utolsó pillanatával összefüggésben említett „átfordulással”: e kettő ugyanis pontosan ellentéte egymásnak, hiszen az „átfordulás” éppen a felforgatást követi, éspedig pontosan abban a pillanatban, amikor ez utóbbi már beteljesedni látszik; az „átfordulás” tehát egy olyan restauráció, amelynek következtében a normális állapot jön létre, vagyis az a „primordiális állapot”, amely az emberi területen a tökéletességet képviseli.

Ezzel szemben azt lehet mondani, hogy az ebben az értelemben vett felforgatás csupán utolsó stádiuma a deviációnak; vagy más szavakkal: a deviációnak mint egésznek voltaképpen nem más a szándéka, mint győzelemre vinni a felforgatást, és ténylegesen is erről van szó; a dolgok jelenlegi állapotában – bár még korántsem lehet úgy beállítani, mintha a felforgatás már beteljesedett volna – ennek jelei igen világosan láthatók mindabban, amiben a „hamisítvány” és a „paródia” jellegzetessége oly szembeötlő. E jellegzetességet már több ízben is említettük, a későbbiek folyamán pedig még alaposabban kívánunk foglalkozni vele. Pillanatnyilag azonban szükségtelen többet mondani annál, hogy e sajátos jellegzetesség önmagában is szignifikánsan jelzi mindannak eredetét, amely fel van ruházva vele, következésképpen annak a modern deviációnak az eredetét is jól mutatja, amelynek „sátáni” természete ily módon meglehetősen nyilvánvaló. A „sátáni” kifejezés minden további nélkül alkalmazható a rend tagadásának és megfordításának összes formájára, márpedig ennek letagadhatatlan jelei vannak mindabban, amit magunk körül láthatunk: mert van-e egyáltalán bármi is a modern világban, ami nem minden tradicionális igazság közvetlen tagadása? Ugyanakkor – és többé-kevésbé szükségszerűen is – a tagadás szelleme másfelől a hazugság szellemével azonos; ugyanis mindig álruhát visel – sőt gyakran fölöttébb meglepő álruhát –, csakhogy elkerülje voltaképpeni természetének lelepleződését, sőt hogy önmaga diametrális ellentéteként tüntethesse fel magát – mert hiszen éppen ebben rejlik a hamisítás lényege; és ez az a pillanat, amikor vissza kell emlékeznünk arra, amit még korábban mondtunk, nevezetesen hogy „a Sátán Isten majma”, és hogy „a fény angyalának képében jelenik meg”. Ez pedig végül is egyenlő annak megállapításával, hogy amit a maga módján utánoz, azt – átalakítva és meghamisítva – mindig a saját céljainak szolgálatába állítja, vagyis pontosan ellenkező célok érdekében használja fel azokat, mint amikre eredetileg irányultak: ennek megfelelően úgy igyekszik intézni a dolgokat, hogy a rend feldúlása a rend látszatát keltse és az összes princípium tagadását hamis princípiumok jóváhagyásának álcázza, és így tovább. Természetesen mindez nem lehet több egyfajta színlelésnél, sőt karikatúránál, mindazonáltal éppen elég tisztán van tálalva ahhoz, hogy az emberek döntő többségét rászedje; de miért is kellene ezen meglepődni, amikor olyan könnyű megfigyelni egyfelől azt, hogy mennyire sikeres és hatásos – még csiszolatlanabb formáiban is – mindenféle csalás, másfelől pedig hogy rendszerint micsoda nehézségekbe ütközik az emberek kiábrándítása? „Vulgus vult decipi” [’A köznép azt szereti, ha becsapják’], mondták már az ókori „klasszikusok”; és bár sosem annyian, mint korunkban,
kétségtelenül mindig is voltak emberek, akik készek voltak rámondani: „ergo decipiatur!” [’csapják hát be!’]

Mindazonáltal aki hamisítványról beszél, az ezzel együtt a paródia gondolatát is szükségképpen sugallja, ugyanis e kettő csaknem rokon értelmű; az ilyesfajta dolgokban ugyanis mindig van egy groteszk elem, aminek – legyen az szembeötlő vagy sem – sosem lenne szabad elkerülnie a figyelmet, még akkor sem, ha a megfigyelő csak erősen mérsékelt éleslátással rendelkezne – csakhogy e tekintetben
az éleslátás természetes adottságát megszüntették azok a „szuggesztiók”, amelyeknek az emberek öntudatlanul is alá vannak vetve. Mindazonáltal bármennyire is

ügyeskedjen a hamisság, éppen parodisztikus vonása miatt nem kerülheti el önmaga leleplezését; ugyanakkor természetesen – magával a hamisítvánnyal szervesen összetartozó – származási „címkéjének” is minden további nélkül felismerhetővé kell tennie voltaképpeni természetét. Ha példákat kellene említenünk a modern szellemiség különféle megnyilvánulásainak területéről, akkor bizony lenne mi között válogatni a „polgári” és „laikus” álrítusoktól kezdve (amelyek az utóbbi években olyannyira elszaporodtak, és a „tömegeket” valódi vallási rítusok helyett merőben emberi pótlékokkal kívánják ellátni) egészen az úgynevezett „naturizmusig”, amely – nevével ellentétben – a maga túlzásba vitt formáiban nem kevésbé mesterkélt, hogy ne mondjuk természetellenes, mint az, amelynek – micsoda nevetséges komédia! – ellenhatásaként létrejött, nevezetesen az élet fölösleges túlbonyolítása, ugyanis a „naturizmus” voltaképpeni szándéka nem más, mint rábírni az embereket a „természetes állapot” és az állati lét összetévesztésére; időközben a „kényelem megszervezésének” egyre jobban tért hódító gondolata – amely önmagában véve bármennyire is ellentmondásos, kiválóan illeszkedik a demokratikus egalitarizmushoz – a maga denaturali-zációs hatása révén már nemcsak egyszerűen az emberi lény nyugalmát fenyegeti.1 Az említett példákat szándékosan azok közül válogattuk, amelyek mindenki előtt ismeretesek, és tagadhatatlanul ahhoz a területhez tartoznak, amelyik „publikusnak” nevezhető és mindenki számára nehézség nélkül felfogható; vajon nem furcsa, hogy mindazok, akik érzik ennek abszurditását – nem is szólva veszélyéről –, annyira kevesen vannak, hogy szinte kivételesek? Ezekről a dolgokról olyan szavakat használva kellene beszélnünk, mint „álvallás”, „áltermészet”, „álnyugalom”, és vonatkozik ez még sok egyéb dologra is; ha az ember mindig szigorúan az igazsággal összhangban szeretne szólni, akkor az „ál-” szócskát minduntalan oda kellene biggyesztenie a modern világ összes termékének neve elé – ideértve még magát a profán tudományt is (mert hiszen ez is csak „áltudomány”, az igazi tudás utánzata) –, hogy valamiképpen jelezze valódi természetüket, azok ugyanis nem egyebek hamisításoknál, éspedig olyan hamisításoknál, amelyeknek szándéka nagyon is nyilvánvaló mindazok számára, akik még képesek a gondolkozásra.

Erről ennyit; most pedig forduljunk általánosabb megfontolásokhoz. Mi az, ami e hamisítást lehetővé, sőt egyre inkább lehetségessé, különféle formáit pedig egyre tökéletesebbé teszi (ha egyáltalán használható ilyen kifejezés ebben az összefüggésben, vagyis azt követően, hogy a ciklikus folyamat alászálló ága kezdetét vette)? Mély értelem rejlik abban az inverz analogikus kapcsolatban, amely – mint fentebb már magyaráztuk – a legalacsonyabb és a legmagasabb pont között van: éppen ez az ugyanis, ami lehetővé teszi – éspedig bizonyos mértékben a tiszta kvantitás felé való közeledéssel egyenes arányban – a principiális egység ama hamisítványainak megjelenését (és ebben az összefüggésben különösen az „uniformitás” és a „szimplicitás” említhető), amelyek felé a modern szellem irányul, és amelyekben legteljesebben jutnak kifejeződésre erőfeszítései, hogy mindent kvantitatív szempontokra redukáljon. S ez talán minden másnál tisztábban mutatja, hogy a deviáció csak azért – hogy úgy mondjam – teljesedett ki és kapott szabad utat mindvégig, hogy végül is a tulajdonképpeni felforgatáshoz vezethessen, mert amikor a legalacsonyabb rendű (vagyis a jelen esetben az, ami minden lehetséges létezésnél alsóbbrendű) utánozni és hamisítani igyekszik a magasabb rendű és transzcendens princípiumokat, akkor már elérkezett az ideje annak, hogy egy tényleges felforgatásról lehessen beszélni.

"A sokféleség, a szeretet és a tolerancia győzelme."

Mindamellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a tiszta kvantitásra irányuló tendencia a dolgok természetében sosem érvényesülhet maradéktalanul. Éppen ezért a felforgatás beteljesedésének érdekében elengedhetetlen valamiféle külső beavatkozás. Ezen a ponton – csak éppen némileg eltérő szemszögből – megismételhető az, amit korábban a felbomlással összefüggésben mondtunk; nyilvánvalóan az, ami a ciklikus megnyilvánulás végpontjára vonatkozik, mindkét esetben egyaránt érvényes; és éppen ezért van az, hogy az utolsó pillanatban végbemenő „restauráció” a felforgatottság megelőző állapotához képest pontosan a dolgok megfordítását jelenti.

"Femen-ista" ráhangolódás valahol Franciaországban...

Ez utóbbi gondolatmenettel összefüggésben a következőket lehet még mondani: a két fázis közül az első az, ami az antitradicionális akcióban a deviáció művét képviseli, és a deviáció tulajdonképpeni célja a legnyersebb és legteljesebb materializmus; ami a második fázist illeti, az specifikusan a felforgatás műveként jellemezhető (hiszen legközvetlenebbül ahhoz vezet), és a felforgatás tulajdonképpeni célja annak megteremtése, ami fordított spiritualitásként írható le, mint ahogy az az alábbiakból sokkal tisztábban fog látszani. Azok az alsóbbrendű szubtilis erők, amelyeket a második fázis alatt hívnak be, kétségtelenül minden szempontból „felforgatókként” jellemezhetők; de helyesen alkalmaztuk a „felforgatás” kifejezést akkor is, amikor azoknak az archaikus tradíciók által hátrahagyott maradványoknak a „fordított” felhasználásáról beszéltünk, amelyeket sorsukra hagyott a „szellem”; ám bárhogyan is legyen, a két eset hasonló, mert a jelen körülmények közepette maguk a romlott maradványok szükségképpen a szubtilis terület legalsóbb régióiba zuhannak. A felforgatás művének újabb, különösen tiszta példáját a következő fejezetben láthatjuk majd, éspedig a tradicionális szimbólumok legitim és normális értelmének szándékos megfordításával kapcsolatban; ráadásul a szimbólumok illegitim használatának vizsgálata kedvező alkalmat fog kínálni arra is, hogy magyarázatát adhassuk a szimbólumokban rejlő kettős értelemnek; e könyv lapjain ugyanis már annyiszor utaltunk e kettős értelmezési lehetőségre, hogy e kérdés kissé bővebb vizsgálata semmiképpen nem lesz fölösleges.



Jegyzet:

1-
Itt kell megjegyeznünk, hogy a „kényelem megszervezése” integráns része annak a korábban már említett erőfeszítésnek, amely a lehető legszorosabb „együttélésre” akarja kényszeríteni az embereket.



René Guénon:
A mennyiség uralma és az idők jelei.
27. fejezet.
Kvintesszencia Kiadó. Debrecen. 2006.

Fordította: Buji Ferenc