2020. január 27., hétfő

A globalizmus okozza a környezetpusztítást

Bogár László


Klímaügy: jóslatok és javallatok

"a klímaügy radikális zöld és szocialista híveit, politikai reprezentánsait éppen azok a globális tőkestruktúrák támogatják bőkezűen, amelyek a legnagyobb mértékben járultak és járulnak hozzá a földi élet elpusztításához." 

A nemzeti politizálás reprezentánsai immár két évtizede igyekeznek bemutatni: a globális kapitalizmus mint rendszer okozza a földi életet fenyegető komplex környezetpusztítást
(…)
Nagyon különös színjátéknak lehetünk tanúi a klímaügy kapcsán, amelynek lényege az, hogy egy összeomlófélben lévő politikai alakzat, amely annak köszönheti az állapotát, hogy kiüresedvén elveszítette minden mondanivalóját, most látszólag roppant erejű globális „mondanivalót” épít maga alá a klímaügy segítségével.

Ez a politikai alakzat a nyugatias politikai rendszernek az a szegmense, amelyet baloldalként szoktak megnevezni. És az elmúlt néhány évtized folyamán azért veszítette el a mondanivalóját, mert a globális hatalmi rend gátlástalan kiszolgálásán, tehát a legsilányabb kollaboráción kívül másra, pláne többre nem nagyon mutatkozott képesnek. Tette ezt ráadásul úgy, hogy pontosan azokat a társadalmi rétegeket segítette egyre kiszolgáltatottabbá tenni, amelyek éppen róla feltételezték, hogy legfőbb támaszuk és valóságos segítőjük lehet. És mivel mindezt mondanivalóként aligha tárhatta szavazói elé, így egyre primitívebb és átlátszó hazugságokkal próbálta megtölteni a számára adatott beszédteret. Ám most a klímakérdés ürügyén olyan hatalmas erejű globális hisztériát próbál felépíteni, és lássuk be, nem eredménytelenül, amely elképesztő drámaisággal tudná megfordítani az elmúlt három évtized trendjeit. A siker fő oka az, hogy a kérdés valóban az emberi létezés, mi több, az egész földi élet lényegét érinti, így a Föld minden lakója okkal és joggal érzi úgy, hogy részt kell vállalnia a megoldásában. Mindez különösen igaz a fiatal nemzedékre, amelynek a jövővel kapcsolatos aggodalmai valóban nem alaptalanok.

A probléma természetesen nem is ezzel van, hanem azzal, hogy a klíma kérdése az egész ökológiai válság csupán egyik, és nem is biztos, hogy leglényegesebb eleme. Másrészt pedig némileg gyanakváskeltő, hogy a klímaügy radikális zöld és szocialista híveit, politikai reprezentánsait éppen azok a globális tőkestruktúrák támogatják bőkezűen, amelyek a legnagyobb mértékben járultak és járulnak hozzá a földi élet elpusztításához. És végül, de nem utolsósorban nem lehet nem észrevenni, hogy a politikai térben máris megindult azoknak a politikai erőknek a brutális erejű lejáratása, amelyek csupán erre kívánják felhívni a figyelmet.

Máris zajlik a politikai jobboldal komplex vád alá helyezése, amiért „bagatellizálja és elhanyagolja” a klímakérdést, így bármilyen eszközzel (akár polgárháborút szítva is) eltávolítandó a politikai térből. Holott a helyzet éppen az, hogy pontosan a politikai jobboldal, azon belül is a nemzeti politizálás reprezentánsai már két évtizede igyekszenek bemutatni, hogy a globális kapitalizmus mint létszerveződési rendszer okozza a földi életet fenyegető komplex környezetpusztítást és azon belül a klímaügyet is. Mindez meglehetősen drámai módon irányítja rá a figyelmet arra, hogy az emberiség számára ugyan valóban sokasodnak azok a kérdések, amelyekre csak egy komplex globális együttműködési rendszer adhat választ, ám ennek a feltételei ma nemcsak hogy katasztrofálisan rosszak, de éppen jelentősen romlanak is.

Hiszen a szemünk előtt zajlik az a folyamat, amelynek során egy politikai alakzat csak azért, hogy hamis mondanivalót szerezzen magának, képes arra, hogy összefogás és együttműködés helyett olyan globális polgárháborút szítson, amelynek kizárólag vesztesei lehetnek. Mindez nem túl kedvező előjel a 21. századra. Először tehát e lelki, erkölcsi, szellemi klímának kellene megváltoznia.

2020. január 21., kedd

Bogár László: Széthulló birodalom


Az amerikai birodalom széthullása lassan mindenki számára egyre inkább evidenciává válik. Ám ahogy más birodalmak esetén, itt sem tudja senki, hogy vajon miféle történelmi „forgatókönyv” szerint zajlik majd le ez a folyamat, igaz, a széthullás alapvető dimenzióinak elemzése kicsit talán közelebb vihet a lehetséges forgatókönyvek megsejtéséhez.
Talán legelőször azzal kellene szembesülni, hogy ez a szétesés egyszerre három különböző dimenzióban zajlik. Az első és leglátványosabb dimenzió, amelyben a világbirodalmi Amerika küzd, most már lényegében az egész világ ellen. A második, ahol a világbirodalmi Amerika harcol a saját talapzatát képező nemzetállam Amerikával szemben. És végül az az elhúzódó polgárháború, amelyet maga a nemzetállam Amerika vív önmagával szemben.

Ezek a háborús dimenziók persze csak analitikusan választhatók így szét egymástól, hisz a hétköznapok konfliktusörvényeiben kaotikusan keverednek egymással e komplex létháború különböző színterei. A leglátványosabb dimenzió tehát az a szint, ahol a birodalmi Amerika harcol azzal a világgal, amely fölött lassan csaknem száz éve uralkodik. A lényeg nem sokat változott az elmúlt néhány ezer év során, minden világbirodalom akkor bukik meg, amikor már nemcsak, hogy nem képes működtetni az általa fenntartott világrendet, hanem éppen ő maga idézi elő a „programozott káoszt”, így valójában folyamatos öngyilkosságot követ el.

Elitjének már nincsenek szellemi céljai, sem képessége, sem akarata arra, hogy az általuk még fennen hirdetett, de már rég kiüresedett értékeket fenntartsák, újraalkossák, minden tevékenységük csak a világ szimpla kifosztására irányul, létezésük egyre primitívebb parazitizmussá válik. A világ egyre kevésbé hajlandó „önként” megfinanszírozni a birodalom általi kifosztását és káoszba süllyesztését, a birodalom viszont egyre ingerültebben próbálja megtorolni ezt az „engedetlenséget”, s mindez elkerülhetetlenül vezet a permanens világháborús feszültséghez.

A birodalom már nemcsak Oroszország és Kína ellen szervez programozott polgárháborút Ukrajnában és Hongkongban, hanem legfőbb szövetségeseinek egyikét, Németországot is ezzel fenyegeti. A Huawei-ügy Kínához kapcsolódó és az Északi Áramlat 2. építésének Oroszországhoz kapcsolódó nyílt szankcio­nálása, sőt egészen abszurd módon már-már katonai erőszak alkalmazásának kilátásba helyezése legfőbb szövetségesével szemben már valóban a felbomlás utolsó fázisát jelzi.

Ráadásul hasonló konfliktust gerjeszt az Amerika után második legnagyobb stratégiai erővel rendelkező NATO-hatalommal, Törökországgal szemben is. A birodalom tehát látható módon egyre inkább belesüllyed a saját maga által gerjesztett örvénylésekbe, és nincs egyetlen olyan személy vagy struktúra sem, akinek/amelynek adekvát elbeszélési módja vagy akár elemi szinten reflexív viszonya lenne e folyamathoz, a visszafordulás tehát elég reménytelennek látszik.
A birodalmi Amerika azonban nemcsak a külvilággal, hanem saját nemzetállami talapzatával is egyre zavarosabb konfliktusba kerül. Ennek a mélyén az az egyre súlyosabb elosztási konfliktus húzódik meg, amelynek lényege, hogy a birodalmi Amerika a vele szemben egyre inkább lázadó világ féken tartásának, fegyelmezésének egyre horribilisebb költségeit a nemzetállam Amerikával igyekszik megfizettetni. Ami azért sem egyszerű feladat, mert a birodalomnak nincs önálló költségvetése (már csak azért sem lehet „ilyenje”, mert a birodalom, mint tudjuk, nem is létezik, legfeljebb az összeesküvéselmélet-gyártók agyában). Ám az elmúlt három-négy évtized során mindez a valaha az egész világ által irigyelt amerikai középosztály általános anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi szellemi lepusztulásához vezetett, ami már-már reproduk­ciós katasztrófával fenyeget.

A világtörténelem leggazdagabb birodalmában például a születéskor várható élettartam most már harmadik éve csökken, és e csökkenés éppen a fehér középosztály tagjait érinti a leginkább. És ez átvezet minket e háromdimenziós létháború harmadik, valójában legsúlyosabb következményekkel járó konfliktus­zónájába, a nemzetállam Amerika önmaga ellen viselt polgárháborújának világába. Nemzetállami talapzatról beszélünk ugyan, de Amerika valójában kezdettől fogva egy mesterségesen összetákolt, javarészt hamis önazonosságra épülő pszeudo-nemzetállam, és úgy tűnik, marad is.

Mint az utóbbi évek során világossá vált, történetének legsúlyosabb konfliktusát, a szintén önmaga ellen viselt 19. századbeli polgárháborút sem volt képes mindmáig feldolgozni. Önmaga nemzetállami létének identitástalapzatáról pedig kiderült, hogy annak java részét a birodalom világkifosztó tevékenységét büszkeségre okot adó saját teljesítményként való értelmezése adja. Így viszont a birodalmi Amerika elkerülhetetlen széthullása automatikusan együtt járna a nemzetállam Amerika görcsösen őrzött látszatidentitásának látványos összeomlásával. És ha ez az egyetlen hamis önazonosság összeomlik, akkor azonnal felszínre törnek a nemzetállam Amerika tektonikai mélységű faji, etnikai, ideológiai törésvonalaiból azok a régóta elfojtott konfliktusok, amelyek kezelésére ma semmilyen elképzelés, sőt elemi szintű elbeszélési mód sem létezik. Az amerikai belpolitikának nevezett komplexum kaotikus örvénylése pedig most számolja fel annak a beszédtérnek az utolsó maradványait is, amely még esélyt adhatna a helyzet elbeszélésére és a teendők megbeszélésére, így Amerika sorsa lassan megpecsételődik.