2021. december 29., szerda

Két fontos eszmecsere őseink hun hagyományáról (Magyarságkutató Intézet 2021).

Scruton Estek keretében: Honnan jöttünk, kik vagyunk? 

Makoldi Miklós, Magyarságkutató Intézet, Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója Dr. Neparaczki Endre, Archeogenetikai Kutatóközpont, Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa Bernert Zsolt, Természettudományi Múzeum főigazgatója Moderátor: Dr. Nánay Mihály, Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa


 

M5 "Ez itt a kérdés" - Hol tartunk ma az őstörténetünk megismerésében?


Makoldi Miklós és Neparáczki Endre, a Magyarságkutató Intézet igazgatói és "A VILÁGHÓDÍTÓ HUNOK ÁZSIÁBAN ÉS EURÓPÁBAN" című konferenciára meghívott Közel-Kelet kutató, Magyarország mongóliai nagykövete, Obrusánszky Borbála, valamint Gelegdorj Eregzen, a Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója.

2021. szeptember 27., hétfő

"Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? ”- Interjú David Eberhard svéd pszichiáter

Miért akarja a modern ember betegesen mindentől megóvni magát? Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? Miért veszélyes az önmegvalósítás kultúrája? Interjúnk David Eberhard svéd pszichiáterrel a Brain Baron!

Az önmegvalósítás társadalmaiban élünk Európában, megugorhatatlanok az elvárások, ezért van sok frusztrált ember. Míg a nagyszüleink háborúkban harcoltak, addig mi a jóléti állam biztonságában pitiáner félelmeket keresünk magunknak. Ezek a „Hogyan vették át a gyerekek a hatalmat?” (How Children Took Power) című bestseller szerzőjének gondolatai. Miért akarja a modern ember neurotikusan mindentől megóvni magát? Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? A Brain Bar-on készítettünk interjút David Eberhard svéd pszichiáterrel.

Eberhard (1966) a Lundi Egyetem orvostudományi karán végzett, majd a stockholmi Sankt Göran kórház pszichiátriai osztályán kezdett dolgozni. Jelenleg Danderyd település kórházában pszichiáter. 2006 óta négy könyve jelent meg, amelyekben a kor mentális problémáit veszi górcső alá. 2013-ben megjelent munkája, a „Hogyan vették át a gyerekek a hatalmat?” (How Children Took Power) nagy visszhangot váltott ki; alaptézise, hogy a liberális – engedékeny, fegyelmezés-mentes – nevelési módszerek miatt Svédországban felnevelkedett egy generációnyi lelkileg kiégett, empátiára képtelen, személyiségzavaros fiatal.

***

Egy korábbi előadásában azt mondta, hogy aki dolgozott már pszichiátriai sürgősségi osztályon, az már mindent látott. Ez a saját tapasztalata?

Igen,

aki dolgozott ilyen helyen, az alaposan megismeri az emberi nyomorúságot.

Lát gyötrődéseket, káros szenvedélyeket, függőségeket. Embereket, akik az utcára kerültek, akik elvesztették gyermekeiket, akiket megerőszakoltak, és így tovább. Találkozik gyilkosokkal, károkozókkal és mindenféle figurával.

A pszichiátriai problémák egy része genetikailag kódolt, más részüket a környezet váltja ki. Mai világunkban mely külső tényezők okoznak leginkább mentális zavarokat?

A legtöbb mentális betegséget több tényező együttes hatása váltja ki, ritka a „tiszta” eset, mindig vannak genetikai meghatározottságok és külső megbetegítő tényezők is. Az utóbbi halmazba beletartozik az ember neveltetése, a gyerekkorában őt ért hatások, esetleges traumák. Erről írtam az első könyvemben, amelynek a címe magyarul valahogy úgy hangzik: A biztonságfüggők földje. A genetikai meghatározottság mindig megvolt, a száz évvel ezelőtt élők is a felmenőik génállományát örökölték, ez a helyzet tehát időben mindig ugyanaz, ugyanakkor a kulturális hatások változnak, a kultúra idővel változik.

A ma élő fiataloknak sokkal nagyobb elvárásaik vannak az életükkel kapcsolatban, mint a szüleiknek,

vagy a nagyszüleik nemzedékének, és nagy eséllyel a többség nem tudja ezt megugrani – a csalódás, a kiábrándulás romboló hatású. A pszichiátriákra egészen triviális sérelmekkel érkeznek fiatal betegek, depresszióval és súlyos szorongásos tünetekkel kísérve. A többség ezzel érkezik, és nem skizofréniával, bipoláris zavarral vagy más komolyabb tünetegyüttessel.

A könyvében ön ezt a „biztonságfüggő szindrómának” („Security Junkie syndrome”) nevezi – a modern ember neurotikusan mindentől meg akarja óvni magát. Mi történt, hogy elődeitől eltérően erre törekszik?

A jelenség másik neve: „nemzeti pánik szindróma”. Ugyanis ezt a tünetet látjuk nemcsak a fiataloknál, de más társadalmi réteghez tartozóknál, politikusoknál, de ezt tapasztalhatjuk szinte minden ügyintézésünkkor, minden cselekedetünknél. Száz évvel ezelőtt élt felmenőink is veszélyben éltek: voltak háborúk, forradalmak, bizonytalanság, de a mentalitásuk más volt.

Az ő életük a túlélésről szólt. A századelő társadalma a túlélés társadalma volt.

Afrikában és a Közel-Keleten ma is a túlélés a legfontosabb tényező az emberek életében. A nyugati világ országaiban azonban – és különösen a hazámban, Svédországban – ma az önmegvalósítás, az önkifejezés társadalma létezik. Amikor az embernek minden energiája a túlélésre, önmaga fenntartására megy rá, akkor nem marad ideje arra, hogy más dolgok miatt aggódjon. A mai nyugati világban az egészségügyi-szociális ellátórendszer kivédi ezeket a veszélyeztető tényezőket, így a nyugati embernek van ideje mindenféle más dolog miatt aggódni.

Az a veszély tehát, hogy a nyugati ember hozzászokott a kényelmes, biztonságos élethez? A vágyai, elvárásai pedig olyan magasra kerültek, hogy nem tudja elérni – ebből fakad a jelenlegi frusztrációja?

Igen. Ha valaki az 1940-es években született, nagyon szerény elvárásai lehettek az élettel kapcsolatban. A valóság így sokkal jobb is tudott lenni, mint ahogy azt az ember előzetesen várta. Eképpen ez a korosztály nem vált kiábrándulttá. Ha viszont az 1990-es években született generációt nézzük, az ő saját életükkel kapcsolatos várakozásaik rendkívül ambiciózusak voltak, ezért sokan csalódottak – a dupla csavar pedig az, hogy az ő életük még így is sokkal jobb és változatosabb, mint az előző korosztályé;

az ő valóságuk jó, de nem tudnak neki örülni.

A „biztonságfüggő szindróma” veszélye az, hogy ez a korosztály védelmet kapott egy csomó fenyegető tényező ellen, de ezek helyett találnak maguknak tízszer annyi másféle fenyegetést, amitől ugyanúgy tudnak félni, szorongani.

Van egy függőség tehát a biztonságtól, és egy kockázatkerülő magatartás. Ez a mentalitás veszélyezteti ennek a generációnak a jövőjét?

Nézze meg a koronavírus-járványt és annak globális reakcióját: a vírusnak 0,2 százalékos halálozási aránya van, mégis, az egész világ a feje tetejére állt. Nem vagyok covid-szkeptikus, de ez egy totális túlreagálás. Képzelje el, hogy ez a vírussal mi történt volna a XX. század elején? Semmi. Szerintem ugyanilyen halálozási ráta lett volna, mint most, 2020-21-ben. A probléma szerintem az, hogy az ember régóta nem a természettel együtt él. A modern ember kiiktatta az életéből a természetet.

A kérdés az, hogy a túlreagálást az emberek félelmei diktálják, vagy politikai érdekek?

Mindkettő. A félelemkeltés benne van az ember génjeiben. Az ember az őskorban a kezdeti kiszolgáltatottságban akkor tudott mindent túlélni, ha vigyázott magára, gondoskodott magáról. Az emberben benne van a túlélés ösztöne. A probléma akkor kezdődik, amikor

a jóléti, totálisan biztonságos társadalomban az ember elkezd másféle dolgok miatt szorongani, aggódni.

Ezzel leszállítja a félelemküszöbét.

Svédországban 2020 tavaszán az egészségügyi hatóságok lazán vették a koronavírus-járvány első hullámát: elmondták az embereknek, hogy legyenek elővigyázatosak, tegyék meg a higiéniai biztonsági lépéseket, és ennyi. Azután, amikor a fertőzési adatok elkezdtek rosszabbodni, a kormány a közvélemény-kutatási adatokat látva – elégedetlenek voltak az emberek a járványkezeléssel – gyorsan bekeményített, bevezette ugyanazokat a korlátozásokat, mint Európa más országai. A vírushelyzet ugyanaz volt; a kormány tehát nem emiatt, hanem az emberek félelmei, az állampolgári vélemények miatt változtatott járványügyi gyakorlatán.

Érdekes, amit a korábbi generációkról mondott. Nagyszüleink még világháborúkban harcoltak – az valódi stressz volt –, mégsem beszéltek annyit szorongásaikról, mint a jelenkor embere. Erősebb lelkű emberek voltak?

Ők felkészültek voltak az életre, és egy olyan társadalomban éltek, amely a túlélésre rendezkedett be. A jóléti állam áldozatközpontú, ezt látjuk az állandó emberi jogi igazságkeresésben, a safe space gyakorlatában, a „mindenkinek valamiben igaza van” doktrínában – erről a témáról írtam a legutóbbi könyvemet egyébként. A világunk az egyének önmegvalósításáról szól, és

ha a társadalom valamiért nem támogatja egy egyén önmegvalósító stratégiáját, akkor áldozatnak érzi magát.

A mai kultúra pedig azt tanítja a fiataloknak, hogy ha áldozatokká válnak, az érték. A régi világban az előrejutáshoz nem áldozattá, hanem túlélővé kellett válni – ez a különbség. Valami tehát a kultúránkban változott meg. Tehát a kultúra változott meg, mert genetikusan az emberek ugyanilyenek voltak száz évvel ezelőtt is.

Mi már félig egy digitalizált világban, egy virtuális világban élünk – a közösségi médiában egy torzított valóságot látunk, amelyet sokan összekevernek a valósággal. Ez pszichológiai szempontból a tökéletes út a boldogtalanságba, nem?

Igen. A kutatások pontosan mutatják, hogy a közösségi média valósága nagyban hozzájárul ahhoz, hogy sok fiatal az életét szánalmasnak érzi. Készült egy mentálhigiénés vizsgálat Svédországban – 18 és 24 év közötti fiatalokat kérdeztek meg –, és az adatok szerint

2013 és 2018 között kétszeresére nőtt a mentális problémákkal küzdő ifjak száma.

Persze, nagyon egyszerű lenne mindent a közösségi média negatív hatására fogni, de ez a tendencia már a Facebook, az Instagram és más platformok megjelenése előtt is jelentkezett. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy ha egy fiatal mindig másokhoz méri magát, ráadásul a mások idealisztikus képéhez – hiszen mindenki csak a vidám arcát posztolja, a depis napjait nem –, az nagyon személyiségromboló tud lenni.

Van egy ószövetségi bibliai elv, miszerint nem jó nagyon szegénynek lenni, mert az ember a megélhetése miatt olyan lépésre kényszerülhet, amelyet később megbán, de nem jó nagyon gazdagnak sem lenni, mert akkor az ember hajlamos elfelejteni, hogy Istennek köszönhet mindent. Ez a megelégedettségről szól tehát. Ez lehet a kulcs?

Ez egy bölcs mondás,

a megelégedettség valóban bölcs dolog.

Érdekes módon, amikor nagyon vagyonos embereket arról kérdeznek, hogy igazából mi tenné őket boldoggá, akkor azt szokták válaszolni, hogy a még több pénz. Ez azonban azt jelenti, hogy nem elégedettek, és hogy soha nem is lesznek azok.

Az ezredforduló után született nemzedék egy zavaros világba csöppent bele, nincs könnyű dolguk. Ma az ember dönthet úgy, hogy holnaptól más országban él, vagy válthat vallást, ha úgy érzi, de módosíthatja a szájvonalát is egy plasztikai műtéttel, sőt, a nemét is, ha így dönt. Minden megváltoztatható, az ember minden lehet, ami akar. Mi a folyamat vége?

A hazámban, Svédországban manapság elfelejtik, hogy az ember biológiai lény. Arról folynak a diskurzusok, hogy a férfi és a nő kategória csak egy társadalmi konstrukció.

Én is meghatározhatom magam egy 23 éves fiatal hölgyként, de attól még nem leszek az.

A mai politikailag korrekt közeg azonban ennek ellenére tiszteletben tartaná, ha ezt állítanám. De mi van akkor, ha delfinnek érzem magam? Az is oké? Nem véletlen, hogy a fiatal generációk rendkívül zavarodottnak tűnnek. Van egy 16 éves lányom – az első nap, amit az iskolában hallott, arról szólt, hogy egy rossz patriarchális társadalomban élünk, rasszizmus van... Ezeket tanítják ma a felsőoktatásban a fiataloknak, nem csoda, ha meg vannak zavarodva. Szerintem ezek az indoktrinációk nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre több mentálisan instabil fiatal van.

Mi ennek a doktrínának az eredete Svédországban?

Úgy látom, hogy ez az egyetemi oktatók világából érkezett közénk. Ez egy obskúrus, rejtett világ, az egyetemi elit, amelynek tagjai furcsa világképet alakítottak ki, nézeteiket pedig a katedráról terjesztik szabadon. Nagyon sikeresen terjesztik egyébként az ideológiájukat, bár én inkább vallásnak nevezném ezt. Mert ezeknek a tanításoknak nem sok közük van a tudományhoz. Mégis, az életünk részévé váltak: a nagy cégek vezetésében elvárt, hogy legyen minimum egy homoszexuális, a hollywoodi filmekben dettó.

Ez egy agymosás.

Hiszen Svédországban is minden normális ember tudja, hogy mi a különbség a férfi és a nő között, mégis, ha a közbeszédet, az intézményeket nézzük, ott nem így beszélnek erről. A svéd miliőről még egy gondolat: én a ‘60-as években születtem, az én generációm teljes biztonságban nőtt fel. A szüleim nemzedéke azonban nem. Ők arra tanítottak minket, hogy az élet bizonytalan. Az ezredforduló után születettek alkotják az első nemzedéket, amelynek tagja és azok szülei is már biztonságban nőttek fel, vagyis két generációnak nincs már normális veszélyérzete – ők már nem látják reálisan azt, hogy miről szól az élet.

De ők lehetnek az első generáció, amely magán ismeri fel, mennyire zsákutca tud lenni a normalitás összezavarása. A zavaruk miatt éppen ők lehetnek, akik felismerik, milyen érteke van a rendnek és a normalitásnak.

Igen, emiatt bennem is van egy optimizmus. A médiában az elit beszél, az ő narratívájuk, fejtegetéseik nincsenek összhangban azzal, amit az emberek az utcán beszélnek. Hogy a fiatalok mit gondolnak erről, azt talán abból lehet lemérni legjobban, ahogy először 18 évesen voksolnak egy választáson.

A fiúk többsége a jobboldalra szavaz, ami azt jelzi, hogy az elit narratívája lepereg róluk.

Van azonban egy érdekes dolog itt: a fiatal svéd lányok azonban többségükben a baloldalra és a zöldekre voksolnak. Így nehéz lesz gyereket vállalni a jövőben Svédországban... (nevet). Én ezt úgy rakom össze, hogy tinédzserkorban mindenki lázad, és ezek a fiatalok már a lázadó kultúra ellen lázadnak, megérkezett tehát a visszahatás.

Végül: ön írt egy könyvet (How Children Took Power) arról is, hogy miért veszélyes ultraliberális elvek szerint gyereket nevelni., miért okozunk szülőként óriási kárt bennük, ha elmarad a korrekció, a fegyelmezés. Az a generáció, amelyről a könyvet írta, lassan felnő Svédországban: milyen politikai vagy cégvezetők, orvosok, apák, anyák lesznek ezekből a „neveletlen” fiatalokból?

Ezzel kapcsolatban is optimista vagyok, mert a szülőknek sokkal kisebb maradandó hatásuk van a felnőtté vált gyerekeikre, mint gondolnánk. Kisgyerekkorban nagy ez a hatás, de serdülőkor után emellett egyéb hatások is megjelennek, és

a doktrinális okok miatt elrontott neveltetésük hibáit ezek a srácok fiatal felnőttként „kinövik”.

Sokan felnőtt fejjel fognak rájönni, hogy a szüleik milyen hibát követtek el, amikor mindent rájuk hagytak és nem szabták meg számukra a határokat, de később képesek lesznek felmenőik hibáit kijavítani a saját életükben. És a szüleik hibáiból tanulva ők már más szülők lesznek, máshogy fogják nevelni a gyerekeiket. Így aztán szépen helyreáll a világ egyensúlya.

Túlaggódjuk magunkat a jóléti társadalmakban. - mandiner.hu

 


2021. augusztus 26., csütörtök

Elmúlt a nyár...- Arszenyíj Tarkovszkij verse

 Elmúlt a nyár, mintha sose lett volna

Süt a nap sugara, de nem elég hiába


Ami csak lehetett, mint szerencse virága

Lábam elé hullott, de nem elég, hiába


Sem a jó, sem a rossz nem történt hiába

Felragyogott a világ, de nem elég, hiába


Az élet szárnya alá vett, óvott, védett

Nem került a szerencse, de nem, elég hiába


Levél nem égetett, ág nem tépett

Napom üveg tiszta, de nem elég, hiába.






2021. augusztus 4., szerda

Csiba Zsolt: A „cinquecento" fojtásából Erdély aranykoráig.

A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól”.

(A lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a Fugger lekötelezett magyarországi Jagelló Udvar 1526-os mohácsi csatavesztését követő napokban).


A jobb sorsra érdemes trónörököst, Jagelló II. Lajost (1506-1526) a közismerten élvhajhász Brandenburgi György bajor őrgróf készíti föl az „uralkodásra”. Gyermekkortól fogva rosszul nevelték, fajtalankodásra csábították, tánczra tanították s nem arra, hogy a hazát védje. Minden húshagyó (farsangi) napon démoni orgiákban részesítették” írja Szerémi György (1490-1549) udvari káplán a „Magyarország romlásáról” című könyvében. Ugyanő – másokkal együtt – Habsburg Mária királynőről, mint könnyűvérű latornőről („latrunculáról”) szól, aki „a hóbortos Miksa császár udvarából, a szabados szellemű és erkölcsöt nem ismerő németalföldi környezetből” kerül földünkre. Egy külországi szemtanú, az olasz Massaro így ír: A királyt naponta 6-7-szer lakmároztatják és szerfelett itatják, emellett fényes dáridókat rendeznek udvaránál s minden este megtáncoltatják, éjfélkor pedig újra étkeztetik. Ebbeli mesterei, Del Burgo Habsburg császári követ és a Brandenburgi őrgróf, kik a királynéval és ennek kisasszonyaival virradtig tánczolnak”. Giovanni de Burgio vatikáni megbízott szerint Habsburg Mária oly mértékben tékozló, hogy két ország jövedelme sem volna neki elegendő, valamint szóvá teszi, hogy: A budai királyi udvart a németség árasztotta el, ez szolgálta ki a királyt ágyban, asztalnál, termekben, tanácsban, erdőben egyaránt.” 1523-ban egy németújhelyi találkozó tapasztalatainak örvén az egri püspök keserűen állapítja meg: Hogy a király míg korban fejlődik, szellemileg hanyatlik és meg van rontva erkölcseiben; udvarnokai nem tisztelik s nem félnek tőle; bárki szabadon léphet termeibe; nem ritkán mezítelenül jelenik meg udvarnokai előtt; bárki hívatlanul asztalához ül; illetlen tréfákat űznek előtte, sőt vele is, a tanácsüléseken szórakozott és szótalan; a templomban nem imádkozik, vadászatok és egyéb szórakozások foglalják el egész idejét”. A seregnek Mohács felé indultában Szerémi György döbbent tanúja az alábbiaknak: Amikor udvari emberei kérdezték tőle: »Uram, nekünk pedig mi a teendőnk itt Budán?« Lajos erre így felelt: »Jól foglalkozzatok a kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket.«”.


Habsburg Mária és Thurzó Elek ellentmondásossága.

Szerencsés Imre bekerül a legfelsőbb vezetésbe.

Végvári honvédjeink ősi erényei, magasztos hősiessége.

Amíg a gyakorlatban Habsburg Mária (1505-1558) királynő és Thurzó Elek (1490-1543) „főkincstárnok” a Fugger bankháznak a lekötelezettjei, addig elméletben nagy „reformerek”, akik gyógyírt keresnek az emberiség üdve érdekében, látva sok szenvedést és igazságtalanságot. Ennek megfelelően „titokban” Luther tanaiért lelkesednek és leveleznek Rotterdami Erasmusszal, a kor egyik megmondó emberével, aki elvont, tetszetős fejtegetésekbe csomagolva tálalja a hazafiatlan „önmegvalósítás és nemzetköziség”, valamint a pacifista farizeizmus globalista tanait.

A legbefolyásosabb udvari csoport harmadik kulcsembere a XV. század végén Magyarországon menedéket lelő Salmon ben Efraim (Fortunatus Imre vagy Szerencsés Imre), az 1492-es Alhambra-rendelet által érintett szefárd bankárnemzettségek képviselője, akiket a muszlimokkal együtt száműznek Spanyolországból. A minden irányba rejtélyes kapcsolatokkal és hatalmas összegek fölött rendelkező, 1520-tól „alkincstárnokká” emelt bizalmas közvetlenül a csata előtt Budán meghal. Idős már, hetvenhat éves. Mégis makacsul tartja magát a híresztelés, hogy a Habsburgok – kétkulacsossággal vádolván – a kor divatjának megfelelően megmérgezték. A budai várban található Szent György téri palotájához fűződik az a nagy port kavart eset, amikor is a menetrendszerűen ott dorbézoló udvar-párti vezetők nem hajlandóak még kosztra/kvártélyra sem összedobni a szükséges pénzt, az ostromzár áttörésével életét kockáztató, lóhalálában érkező nándorfehérvári követnek. Erre vonatkozóan írja Burgio vatikáni követ: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lelhetne ragadni, nem akadna három ember, ki ezt az áldozatot meghozná.” A Fugger-bankház, Habsburg Mária és Thurzó Elek mellett főképpen őt hibáztatják a királysági bevételek elsikkasztásáért, az 1521-1525 közötti, igen komoly, ötven százalékos pénzromlás előidézéséért és a déli védelem kulcsának számító Nándorfehérvár 1521-es elestéért, ahol – valóban – se pénz, se posztó, se megfelelő felszerelés, sem pedig felmentő hadak (vö.: Móricz Zsigmond: „Fortunatus”; Jókai Mór: „Fortunatus Imre”).

Mindazonáltal várvédő honvédjeink fittyet hánynak feje tetejére állított koruk nemzetvesztő modernista divateszméire. A kedvezőtlen körülmények dacára is oroszlánként küzdenek. Akárcsak Szabácsnál, majd Temesvárnál, Gyulánál, Drégelynél és Szigetvárnál – a magasrendű ősök tiszteletére –, ez alkalommal is önkéntes életáldozatot mutatnak be a haza oltáránál (vö.: „Szkíta őseink örökében”. Demokrata. Interjú Dr. Makoldi Miklóssal a Magyarságkutató Intézet Régészeti Tanszékének vezetőjével).



A Nyugat látványos külsőségekkel elfátyolozott szellemi-erkölcsi mélyrepülése.

Amikor az emberek isteni természete lassanként kimerült, amennyiben lassanként keveredett az emberi természettel, és az emberi természet túlsúlyra vergődött az isteni felett, akkor az emberek megromlottak. A bölcsek látták, hogy rosszak lettek, de a nem bölcseknek úgy tetszett, hogy elérték az erény és a bölcsesség csúcspontját, holott csak a gazdagság és a hatalom utáni esztelen vágyakozással voltak eltelve.” (Platón: „Kritiász.”).

A reneszánsz „Új Kor”-ban (a korabeli „New Age”-ben) az öncélúság és a magasabb rendű eszmények küzdelmes viszonyában, sokaknál már rendre az előbbi fontossága kerekedik felül. Az Istennek tetsző életre törekvés helyett a „győzelem”, a „túlélés” kerül a középpontba. A bűn viszonylagossá lesz, aminek következtében – mint egy korabeli szerző, Luigi Tubero dalmát apát írja – „a bujálkodás, tétlenség, viszálykodás, pénztelenség és királymegvetés” válik jellemzővé (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij is ír erről a jelenségről „Ördögök” című alapművében: „Ha nincs Bűn, akkor mindent szabad”). Azonban eme ijesztő nyugati szellemi hanyatlás takarva vagyon – a túlfinomultság, a tudományosság, a profán életvágy, a hódítás – a dolgok világának ezerarcú, elbájoló fátylával. Érdemes összehasonlítani a XV. század első felében Oroszországban alkotó Feofan Grek „Krisztus színeváltozása” és tanítványa, Szent Andrej Rubljov „Szentháromság” című szakrális ikonjainak „istenemberi” szellemiségét a velük nagyjából egy időben tevékenykedő brüsszeli Jan van Eyck „Arnolfini házaspár”, illetve a kinyitott „Genti-oltárkép” modernista hagyományt képviselő „emberisteni” mondanivalójával. Benyomásunk szerint ezen utóbbira is illene Buji Ferenc azon meglátása, hogy „A témaválasztás még szakrális, de a kifejtés már modernista” (vö.: „Ami egyetemes és ami nem”).

Mivel a bizalom mély sebet kap az emberi lelkekben, ezért a viselkedés követhetetlenül bonyolulttá, kimódolttá, nehezen elviselhetően őszintétlenné válik. A közösséghez tartozás védereje esetlegesedik, nő a magárahagyatottság, a „kaparj kurta” érzete. A nemesúr nem családfő, a jobbágy nem családtag többé. A tekintélytiszteletet, a kölcsönös megbecsülést, a hálát és kötelességtudatot felváltja a nyers erőszak, a kötelező haverkodás és az „egyenlőség” követelése, bármit is jelentsen ez. Ezen európai zűrzavarban rettenetes kegyetlenkedésekkel kísért vallásháborúk és népfölkelések törnek ki.


Corvin Mátyás király halála után

A quattrocento ugyancsak zavaros korában született kiemelkedő képességű Mátyás királyunk (1443–1490) áldásos reálpolitikusi-rendpárti tevékenysége élhető körülményeket képes teremteni az országban. A kedvező helyzet révén a szorgalmas, tehetséges jobbágy-paraszti-polgárosodó rétegek egyre módosabbá válnak. Azonban az ő hazafias uralkodását követő – a neves Jagelló házból való, ám akaratgyenge II. Ulászló király (1456–1516) mögött fölsejlő – globalista Fugger uralomnak szinte az elejétől rémülten tapasztalják, hogy sebesen kezdenek visszacsúszni. Különösen méltatlan helyzet alakul ki Közép- és Kelet-Magyarországon, például Kecskemét, Cegléd környékén, Tokahegyalján, valamint a Tiszántúlon. Ekkor értékelődik fel igazán – a némelyek által korábban igaztalanul bírált – nagy királyunk emléke, és merítenek sokan erőt belőle, amint ez a jagellókori Gyöngyösi kódexben található „Néhai való jó Mátyás király!” sorkezdetű versből is érezhető. Megzenésített formája többek között Kátai Zoltán és Béke Csaba énekmondók kiváló előadásában is élvezhető.

Még Mátyás király halálának évében, a Thurzók jutányosan megvásárolják a trónharcokba kevert, szorult helyzetben lévő Corvin Jánostól annak bányajogait. 1493-ban már szerződnek is a Fuggerekkel, akik ily módon mintegy betörnek a kor Európájában meghatározó jelentőségű hazai nemesfém kitermelésbe. Az üzleti kapcsolatokat kölcsönös házasságokkal izmosítják. A bányákban – a jelentős technikai hozzáadott érték dacára – méltatlan körülmények között, hitvány bérért dolgoztatják az embereket. Kíméletlenül öncélú „fukar”-ságuk – a hajmeresztő kegyetlenkedésekkel kísért német parasztháború előtti felálláshoz hasonlóan – Magyarországon is katasztrofális helyzetet idéz elő. Háttértevékenységük nem pusztán az 1514-es Dózsa-féle belháborúval, hanem az 1526-os mohácsi csatát övező zűrzavarral is nyilvánvalóan összefüggésbe hozható. Az 1525-ös Országgyűlésen, a Szapolyai János (1487–1540) körül csoportosuló, hazafias ellenállást képviselő nemesi rendek többek között e-képpen követelik az augsburgi bankház befolyásának megtörését: „A „Fukkarok” és az összes külső nemzetbeliek, kik az ország kincseit nyilván kimerítik és kiviszik, ez országból azonnal kitiltandók és kiküldendők, és helyökbe magyarokat kell tenni. Jagelló II. Ulászló fia és utódja – a Fugger kegyelt Brandenburgi György bajor őrgróf által élvhajhász bábfigurává züllesztett – II. Lajos egy kritikus pillanatban váratlanul mégis megembereli magát és lépni próbál, amire válaszul a bankház részleges fegyverszállítási tilalmat (embargót) szervez Magyarország ellen közvetlenül a mohácsi csatát megelőzően, melyhez Szerencsés Imre átmeneti kölcsönbefagyasztási kezdeményezése is csatlakozik. Az immáron évtizedek óta tartó globalista uralom természetéről írja a kor városlődi illetékességű, nagy műveltségű szerzetes szerzője, Karthauzi Névtelen: „Az mostani országló és egyházbíró fejedelmekkel pokol, nem a mennyország telik el.”


Dózsa György

A szokásos délvidéki határvillongások közepette egy derék székely vitéz párbajban legyőz egy török bajnokot. Eötvös József írja: „Dózsa tette nem vala olyas, hogy főképp abban az időben rendkívüli jutalmat vagy bámulást érdemelhetett. Azonban váratlanul mégis igen komoly figyelemben részesül. Maga Jagelló II. Ulászló király hívja föl Budára. Itt ünnepélyes keretek közepette birtokadománnyal, nemesi címmel és egy nehéz aranylánccal tiszteli meg. Mindez – különösen a legutóbbi ajándék – jókora ámulatot kelt, hiszen a teljesen eladósított, Fugger kölcsönöktől függő uralkodó szorult helyzetében már ott tart, hogy a piaci kolbászosoktól kénytelen kosztolni. Sokak szerint innen ered a „Laci-konyha” elnevezés, ami egyben jelzi a nyílt rendtartás (a szakrális hierarchia) tekintélyének alapos szétzilálódását a modern kor beköszöntével. Amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek és fényes kísérete megérkezik Rómából a pápai bullával, a nevessé tett végvári tiszt, Dózsa György (1470–1514), hogy, hogy nem éppen Budán tartózkodik. „Ki irányíthatta ennek az embernek sorsát? Ki állott mögötte?” teszi föl a kérdést Nemeskürty István. A korabeli források szerint Bakócz Tamás egy közismert „forradalmár”, Mészáros Lőrinc ceglédi pap ajánlására nevezi ki Dózsát a keresztes hadak fővezérének. Hogyan, mi okból keresi a kapcsolatot a nagy hatalmú, többszörös milliárdos esztergomi érsek egy véleményes hírű mezővárosi plébánossal?


Berobban a kamatszedés és ikerpárja a rohamos elvilágiasodás.

A középkori pénzügyeket ellenőrző templomos lovagok kifejezetten elutasítják, sőt üldözik a kamatszedést. A trecento jelképesen Jacques de Molay templomos nagymester koncepciós perre hajazó máglyára küldésével köszön be Párizsban, 1314. március 18-án. Mindez „Márvány” Fülöp (globalista elbeszélési mód szerint „Szép” Fülöp) francia király, valamint szürke eminenciása – a kamatszedő kathar szekta felől érkező egyetemi tanár – Guillaume de Nogaret hathatós előkészítő munkája révén történik. Megjegyzendő, hogy ezen tragikus történést követő évtizedekben beüzemelődő európai hitelezési gyakorlat szálai már lényegében a Medici bankház kezében futnak össze.

Sajátos egybeesés, hogy ez idő tájt, a trecento hajnalán, 1301. január 14-én hal meg az Árpádház „utolsó aranyágacskája”, III. András is. Kiemelkedő uralkodóházunk párját-ritkítóan hosszú időn át – hozzávetőlegesen 450 esztendőn keresztül – áll fönn. (A jeles szerzetes krónikaírónk, Anonymus által egyenesen Szentnek nevezett dinasztiaalapítónk „Álmos de genere Athilae regis, de genere Turul” 819-ben születik). Archeogenetikai vizsgálatok időközben azt is bebizonyították, hogy az Árpádház tényszerűen a 4500 éves baktriai turano-szkíta Turulház nemes hajtása (Dr. Kásler Miklós–Dr. Szentirmay Zoltán: „A Mátyás templomban elhelyezett Árpádházi csontvázak azonosítása”). Nemeskürty István a „Diák, írj magyar éneket” című művében jelzi, hogy a trecento kezdetén irodalmunkban létezik egy apró, de markáns Csend. Mintha a Szent Korona nemzete megérezte volna, hogy itt valami egészen más kezdődik. Mintha a Nyugat önistenítő mámorában belemasírozott volna az Istennel szembeni lázadás, egyfajta új bűnbeesés prométheuszi fordítottság-világába: A csillagot lehoznám az égről, csak tudnám feledni, hogy utánzó vagyok!


Bakócz Tamás:

Szép emlékezetű Mátyás királyunknak bokros teendői mellett még arra is jut ideje, hogy tehetségeket kutasson föl és támogasson. Így figyel fel egy derék kerékgyártó iparos-jobbágy fiára, Bakócz Tamásra (1442–1521). A lehető legmagasabb színvonalú külföldi és hazai képzésben részesíti, majd komoly feladatokat bíz rá. Azonban urunk 1490-ben gyanús körülmények között meghal Bécsben. Garamvölgyi László rendőrtábornok „Hunyadi Mátyás – Meggyilkolták a királyt” című könyve szerint – a Mediciek által delegált, a zavarosban amúgy is szívesen halászó feleség – a csillapíthatatlan hatalmi sóvárgásban szenvedő modernista („New Age-es”) Aragóniai Beatrix (1457–1508) először fügével tesz kísérletet, majd bürökkel végzi be szörnyű tettét (Több mint valószínű, hogy még Nápolyban saját kezével fojtja meg udvaronc szeretőjét, hogy az ne állhasson a kecsegtető királyi frigy útjába). Azonban az éberen lesben álló Fugger bankház – Habsburg III. Frigyes német-római császár (1415–1493) képében – mindent elsöprő lendülettel lát hozzá érdekeinek érvényesítéséhez. Beatrix királynőt, egy Jagelló II. Ulászló királlyal kötött hamisított esküvővel megtévesztik, majd 1500-ban, amúgy igen tisztességes pénzösszeg kíséretében eltávolítják az országból. Bakócz Tamás viszont éppenséggel szédületes magasságokba emelődik. Főkancellárrá nevezik ki az új uralkodó mellé. A velencei követek szerint ő „a második király”. Mindez azonban nem akadálya annak, hogy elszabaduljanak az uzsora kamatok – heti 2%, félévi 52%; évi 104% (!) – ami miatt 1494-ben és 1496-ban is komoly összetűzések, mintegy éhséglázadások törnek ki Budán. A heves megmozdulásokat – cseh palotaőrökkel karöltve – minkét alkalommal Bakócz Tamás csapatai verik le. Második alkalommal a lovasroham három gyermeket halálra tapos, majd nyilvános akasztásokra is sor kerül. Egy évre rá, 1497-ben egri püspök, majd még az évben esztergomi érsek, tehát Magyarország prímása. 1500-ban Konstantinápoly névleges pátriárkájává nevezik ki, ami a Pápa utáni legmagasabb egyházi méltóság. Közben – mai pénzben – több száz milliárdos vagyont halmoz fel. 1513. február 21-én II. Gyula pápa meghal. A Fugger bankház Bakócz Tamást jelöli Szent Péter trónjára, tehát minden ellenkező híresztelés dacára nem volt esélytelen, sőt. Azonban a fehér füst mégis a Medici bankárcsalád tagja Giovanni di Lorenzo de Medici (1475–1521) győzelmét hirdeti. Van olyan vélekedés, mely szerint a pápa azért választja a X. Leo nevet, hogy ezzel is kidomborítsa „erényét”, hogy megszabadította a Vatikánt a „vadkeleti” jelölttől, hiszen annak idején I. Leo vette rá a Róma kapujában álló győzedelmes Turulházi Attila szittya-hun-magyar uralkodónkat, hogy ne foglalja el Rómát. Halkan hozzátennénk, hogy de jure. De facto ugyanis hatalmas szakrális eurázsiai Napkirályunk „Isten ostoraként”, már amúgy is lényegében uralta a Kelet- és Nyugat-Római Birodalmat (vö.: Dr. Neparáczki Endre: „A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel”).

A pápaválasztást követően – a Magyar Királyság vatikáni követeként hosszabb időre berendezkedni készülő – Bakócz Tamás, nagy pompával övezve pápai bullát kap, hogy keresztes hadjáratot vezessen a „hitetlenek” ellen. Mint Pap Gábor egyik előadásában kifejti, talán éppen azért buzgólkodik olyan látványosan X. Leo, hogy egyrészt ellenlábasát minél messzebbre tudhassa, másrészt, hogy egy eléggé kudarcosnak tűnő katonai kalandba ugrassza (Pap Gábor: „Bakócz Tamás, Mediciek, Fuggerek,...”– youtube). A kiválóan értesült Medici nyilván pontosan tisztában van azzal, hogy a magyar gazdasági és belpolitikai helyzet olyan-amilyen, továbbá, hogy éppen három évre szóló békét kötöttünk I. Szelim szultánnal, így ráadásul mi lennénk a megbízhatatlan szerződésszegők. Ám a honi Fugger-lekötelezett Udvar-párt számára valami mégis megcsillanhatott ebben a lehetőségben. Annak ellenére kierőszakolják a pápai felhívás országos kihirdetését, hogy az 1514-es Országgyűlés hazafias köznemessége, Szapolyai János vezetésével hevesen tiltakozik, és még az is nyíltan kimondatik, hogy a zűrzavaros helyzet okán félő ebből belháború lesz. Mindazonáltal Bakócz Tamás megkezdi a toborzást és a gyülekezők felfegyverzését. Találkozóhelyül egy jókora mező van kijelölve a pesti oldalon. Jobbára vallási, hazafias buzgalomból – ám a zilált közállapotok és az általános elszegényedés okán is – valósággal özönlenek az emberek. Kis idő elteltével azonban önjelöltnek tűnő egyének uszító, „osztályharcos” belpolitikai szónoklatokkal kezdik tüzelni a leendő hadfikat, majd váratlanul komoly ellátási gondok is adódnak. Bakócz Tamás mossa kezeit és a nemzeti erőkre mutogat. Bizonyos idő elteltével a kiéheztetett, felkavart szívű zöm dél felé indul. Menet közben a sereg úgy negyvenezer körülire duzzad, ami óriási létszám abban az időben. A főerő végül – a török helyett – a Szapolyaihoz hű hazafias párt nemességének délkelet-magyarországi hátországára zúdul, ahol lávaszerű rombolásba kezd. Mindez aztán annyira elfajul, hogy az már a Fugger-globalista Udvar érdekeit is sérti. Az alkoholbeteg, de tapasztalt harcos – a bankháztól amúgy suba alatt rendszeres fizetést húzó – Báthori István királyi hadvezér, „a Sánta” is rámozdul Dózsáékra. Azonban általános meglepetést keltve viszonylag hamar beszorul Temesvár falai közé. Végül, megalázó módon – az Udvar-párt által gyűlölt hazafias ellenzék vezére – Szapolyai menti ki szorult helyzetéből, és a pusztító belháborút is lényegében az ő hadainak sikerül megfékezni (Báthori nincs rokonságban az erdélyi fejedelmi-királyi Báthory családdal. Viszont ő az, aki majd a mohácsi csatából való menekültében, vészhelyzetre hivatkozva kifosztja a domonkos apácákat. Szerencsétleneket tizenhét évvel később, 1543-ban, a Pécs városát harc nélkül feladó zsoldosok nyugati-hazai vegyes csapata is letámadja a Mecsekben. Alig tudják puszta életüket Varasdra menekíteni).

A megtorlás a kor szokásainak megfelelően kíméletlenül kemény. Mindazonáltal például az „izzó vastrón” Petőfi Sándor „A nép nevében” című versében szerepel először. Korábbi nyoma nincs. A tüzes korona viszont valóban a bukott trónkövetelők büntetésének beszédes kelléke a reneszánsz Európában. A német parasztháborúk kapcsán is felbukkanó kegyetlen eljárás, a tettestársak megetetése a kivégzendő vezető testéből levágott darabokkal, pedig az árulók elrettentésének egyik kétségkívül brutális módja azokban az időkben. Például az 1479-es kenyérmezei hős, Kinizsi Pál is beveti a Nándorfehérvárat 1494-ben föladni készülő királyi cseh zsoldosokkal szemben.

Összehasonlításul, 1460-ban III. Vlad Tepes, más néven Drakul, havasalföldi vajda a török Hamza béget, valamint mintegy húszezer katonáját élve karóba huzatja Târgovişténél. Pár hónappal később II. Mehmed szultánt „Tepes erdejének” látványa annyira megrendíti, hogy egy ima-szertartás után, egész egyszerűen visszavonul. (Ő az az uralkodó aki 1453-ban Bizáncot nem kis részben egy Orbán nevezetű székely-magyar műszaki feltaláló szokatlanul nagy ágyújának segítségével foglalja el. Azonban 1456-ban vereséget szenved hős hármasunk, Hunyadi János, Szilágyi Mihály, Kapisztrán János hadaitól Nándorfehérvárott.).Később – 1462-ben Gyurgyevónál – Karóbahúzó Vlad Drakul harmincnyolcezer török áldozatot követelő tömegmészárlást rendez. Továbbá állítólag két követnek a turbánját fejükbe vert szöggel erősítteti fel, mert nem vették azt le, amikor megjelentek előtte egy meghallgatáson. Ráadásul ezen események szemlélése közepette szívesen tálaltatott magának és lakmározott, amint ez a korabeli ábrázolások némelyikén is látható. Aligha véletlenül emlékeztetnek működésére a különféle Drakula-történetek. Mindennek dacára sokan inkább a nagy honvédőt és Bukarest városának alapítóját tisztelik személyében. Karóbahúzó Vlad egyébiránt egy magyar szálon keresztül szegről-végről rokonságban áll a mai angol uralkodóházzal is. Első felesége ugyanis Báthory lány, az erdélyi fejedelmet és lengyel királyt adó családból. Második neje, Mátyás király édesanyjának közeli rokona, Szilágyi Ilona, kinek halála méltó kiemelkedő származásához. Becsületét féltvén, a közeledő ellenség elől leugrik egy magas hegyoromról. III. Vlad hatalmát, 1462-ben, testvére, Radu dönti meg, török seregek élén. Ekkor Mátyás királyunkhoz menekül. A brassói szászok viszont kapnak az alkalmon, és korábbi dúlásai miatt feljelentik, amiért négy évre hűvösre kerül. Életének további eseményei voltaképp homályba vésznek. Állítólag, szabadulása után nem sokkal elveszi Uralkodónk egyik unokahúgát, majd Báthory-hadak támogatásával visszatér Havasalföldre. Később, különféle trónharcokban felmorzsolódik. Ami biztosnak tűnik, hogy feje végül Konstantinápolyba kerül, ahol – a sors fintoraként – egy karóra tűzve teszik közszemlére.

Lipusz Zsolt is fontosnak tartja, hogy a Dózsa György-féle belháborút követő megtorlás vonatkozásait tovább árnyalja: „A történeti realitás azonban az, hogy az 1514. októberi országgyűlés megtorló intézkedései dacára a hatóságok meglehetősen vontatottan nyomoztak a bűnösök után, s nem fegyverezték le a parasztságot. Semmiféle jel nem mutat ugyanis arra, hogy ezt a törvényt valaha is végrehajtották volna. E tiltást ugyanis a gyakorlatban nem is alkalmazhatták mindaddig, amíg az egyik földesúr által a másik rovására elkövetett ún. hatalmaskodások megszüntetéséről a központi hatalom gondoskodni nem tudott. Az 1514 és 1526 közötti időszak mindennapjai is telve vannak ilyen, néha csak jelképes, de sokszor véres, kegyetlen hatalmaskodási esetekkel. Márpedig a hatalmaskodás, más mozgósítható földesúri erőszakszervezet híján, elképzelhetetlen volt fegyveres paraszti tömegek részvétele nélkül, miként ezt okleveles adatok ezrei bizonyítják. Papíron maradtak azok a törvények is, amelyek eltörölték a szabad költözési jogot és heti 1 napban határozták meg a robotkötelezettséget. A nemesség leginkább az okozott anyagi károk megtérítéséért indított eljárások iránt mutatott érdeklődést, s már csak ezért sem állott érdekében a minél szélesebb körű megtorlás.” (Lipusz Zsolt: „Dózsa György, illetve az 1514. évi parasztfelkelés mítosza”).

A Dózsa-féle szerencsétlen belháború mozgatóiról összefoglalásaként azt tudnánk mondani, hogy benyomásunk szerint – a hazafias, „lényeglátó realista” Mátyás királyunk halála után – az országot tökéletesen szétziláló és kifosztó Fugger-globalista Udvar-pártiak ráuszítják a Dózsa György vezette „keresztes sereget” a nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra. Meg nem szűnő buzgalommal és harsányan olyasmikkel vádaskodván, amikben igazából ők maguk a főkolomposok. Máig ívelő benyomásként úgy tűnik, hogy az olyan „hamis realistákat”, mint Bakócz Tamás, illetve „túlfűtött lényeglátókat”, mint Dózsa György, imádja megvezetni és kihasználni a „nem létező” háttérhatalom.

1514-et követően Bakócz Tamás politikai tevékenysége visszafogottabbá válik. Talán egyfajta vezeklés szándékától is indíttatva népjóléti támogatórendszerét kiterjeszti, bár feleslegesen fényűző életmódjához továbbra is ragaszkodik. Az anyagi lehetőségek fenntartása érdekében a milkói érsekséget és a szepességi esperességet az esztergomi érsekség rendelkezése alá helyezi, aminek következtében még fokozottabb érdeklődés indul a szászok körében a reformáció iránt. Jagelló II. Ulászló király 1516-os halála nyomán udvari befolyása gyöngül. Súlyos köszvénnyel bajlódik, majd többszöri szélütés következtében 79 évesen, 1521-ben meghal. Az esztergomi Bazilikában temetik el, abba a káprázatos kápolnába, melyet maga építtetett.

Az Ég nélküli földet Pokolnak hívják. Bűnbánatunkkal kifelé fordulhatnánk, ha nem Isten felé? Mi másból meríthetnék erőt, mint Isten kegyelméből?


Werbőczy István megalkotja a Hármaskönyvet (Tripartitumot).

Dr. Hidán Csaba történész jegyzi meg, hogy a középkori Európában összesen két országnak van történeti Alkotmánya. Angliának a „Magna Charta” és Magyarországnak az „Aranybulla”. Ezen kivételes törvénykezési hagyománynak méltó folytatója a Szapolyai párt minőségi nemzetközi tapasztalatokkal bíró jogtudósa, Werbőczy István, az 1514-re elkészült „Hármaskönyv” alkotója. A mű, 10 jeles szakértő ajánlása által is támogatva az Országgyűlésen ünnepélyesen el is fogadtatik, ám a zűrzavaros körülmények közepette II. Ulászló király mégsem szentesíti. Ennek ellenére, bár nem hivatalos, mégis hivatkozott, úgynevezett Csendes Alkotmányként védi a nemzetet egészen a XIX. század közepéig. Mondják, hogy filozófiájával szétszakította a magyarságot, holott benyomásunk szerint pusztán a kor kihívásaira adandó gyógyír megtalálásának kényszere vezeti szándékát, hiszen látja, hogy a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják különleges, igen ősi, eurázsiai szkíta forrású kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból a nemzet gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával és – elévülhetetlen érdemként – a Szent Korona Tanra épülő szakrális rendtartás (hierarchia) megerősítésével válaszol, az összmagyarság megmaradása tekintetében évszázadokon átnyúló véderővel. Hetven-nyolcvan évvel később, szintén a nyugati szellemi fenyegetés hatására vezeti be hasonló felfogású, ám jóval merevebb és szigorúbb intézkedéseit Japánban Tojotomi Hidejosi, majd szilárdítja meg azokat Tokugava Iejaszu.

Ami még bírálat tárgya szokott lenni, Werbőczy vagyongyűjtése, amivel kapcsolatban úgy véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és századának jellegzetességeit, ezt igazából kevésbé sajnáljuk tőle. Valamint ennek híján nem volna képes például igényes magánkiadásban megjelentetni fő művét, a Hármaskönyvet és kevesebb anyagi támogatást (mecenatúrát) tudna egyéb, főként vallási téren foganatosítani. Természetesen pusztán a „nemzetköziek” (globalisták) esetében kezeljük nagyvonalúan, ha valaki vagyont gyűjt, hazafiak vonatkozásában ez rendszerint főbenjáró vétek szokott lenni.

A harmadik vádpont, hogy élete alkonyán, „török zsoldban” főbírói feladatokat lát el. Ezzel kapcsolatban az a véleményünk, hogy nem kivetni valót, sőt sokkal inkább erényt kellene látnunk abban, hogy a nem szűnő Habsburg gyűlöletkeltés dacára elvállalja a hódoltsági területek keresztény lakosságát segítő tisztet. Másrészt éppenséggel a Porta igényességét fejezi ki számunkra, amennyiben a kor egyik legnagyobb jogtudósát és hazafiját kéri fel erre a magas feladatra. Azt, hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképp nem látjuk, így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú, fordítottság elvű, zavart kiváltani szándékozó terjesztéssel állhatunk szemben.


Mediciek és Fuggerek.

"A Fuggerek által V. Károly császárhoz címzett híres levél világossá tette, hogy a Nyugat nagy hatalmú urai csupán a díszlet szerepét játsszák, és a „birodalmat” valójában a globális pénzhatalmi rendszer testesíti meg. A történelmi Magyarország végzete akkor jött el, amikor kiderült, hogy a két globális hatalmi „satupofa” mindkét oldalát ugyanaz az erő testesíti meg. Mert a felszínen Habsburg versus Oszmán világhatalmi vetélkedésnek látszó színjáték mögött az oszmán szultánok ugyanolyan bábfigurák voltak, ugyanannak a láthatatlan globális „szuperstruktúrának” a kezében, mint a Habsburg császárok, a Fuggerek és a Mediciek markában" (Bogár László: Örvénylés).

A nyílt, ezért számonkérhető rendtartás (hierarchia) évszázadok óta tartó lejáratása, felforgatása (vö.: modern „baloldaliság”) lehetővé teszi, hogy a nagy bankárházak „nem létező” rejtett hálózatai kiteljesedjenek és lassacskán átvegyék a tényleges irányítást. Elszaporodnak a titkos társaságok. Felüti a fejét a globalista „földi Édenkert” utópia természetellenes eszméje, mely napjainkra már egyfajta „boldog, békés és szabad” Világállam-Falanszter – vallási, nemzeti, nemi önazonosságában összezavart – ezerszínű előgyártott műazonosságok révén elmagányosított lótuszevők bizarr hangyatársadalmának diktatórikus erőltetésévé torzult, „a jóság és a szeretet” jegyében.

A Medici bankház – már a XIV. századtól kezdődően – az európai hitelezés kézben tartásával alapozza meg háttérhatalmát. Ezen kívül jó érzékkel karolja föl az ígéretes Oszmán-házat, mely amúgy az Árpád-házhoz hasonlóan szintén az előkelő baktriai Turulházból való. Ezen kapcsolat később a keleti Selyemút nyugati végpontjának számító Konstantinápolyban hoz majd meghatározó erejű lehetőségeket. Mindezt bizonyos angliai gyapjúüzletek egészítik ki, amikor is elkezdőnek azok a bekerítések, melyek örvén fegyveres erőszakkal ezerszám űzik el a generációk óta bérlő, szabad parasztokat, akik aztán kínjukban éhbérért kénytelenek elhelyezkedni azokban az üzemekben, ahol a volt földjükön legeltetett birkák szőrét dolgoztatják fel velük. Ezáltal kétségkívül fellendül a textilipar, ám a városi nyomornegyedek is hirtelen túlduzzadnak („pauperizálódás”). Mindezeken túl Cosimo de Medici a konstanzi zsinatot követően, 1418-ban lényegében átveszi a Vatikán pénzügyeinek intézését is.

Azonban a hagyományos háttérhatalmat gyakorló Medici bankház a XV. század második felében veszélyes kihívót kap, akik „északon” át is veszik a kölcsönzés fölötti az ellenőrzést. Bár az augsburgi bankház átütő erejét voltaképp az 1459-ben született Jacob Fugger teljesíti ki, de már 1476-tól mint a Vatikán másik befolyásos pénzintézete bukkannak föl. Bohács Zoltán írja a „Magánvállalkozó a világ élén” című munkájában: „A Fuggerek 1503 körül már valóságos »kegyosztási« monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia”. Az ő nevükhöz fűződik többek között a Medici bankház kettős könyvelésének háromszorossá fejlesztése, valamint a hivatásos titkosszolgálat működtetésének és a pénzügyi befolyás politikai tőkére váltásának leutánzása, nem kis fejtörést okozva a firenzeieknek. Ezentúl sem pápa, sem uralkodó választás nem történhet a Fuggerek megkerülésével, amiből kifolyólag – mivel két dudás nem fér meg egy csárdában – borítékolható a nagy háttérhatalmi központok versengésének elfajulása. Ennek megfelelően a XVI. századra eme torzsalkodás keltette szellemi-erkölcsi zűrzavar meghatározóvá válik. Felbukkan a törvénytelen gyermekeivel dinasztikus politikát folytató VIII. Ince pápa (1484–1492), a „Vénusz vonzásában élő” VI. Sándor pápa (1492–1493) és fia, a hírhedetten gátlástalan Cesare Borgia. 1532-ben megjelenik Niccolo Machiavelli műve, „A Fejedelem”. 1550-ben a pápai trónra kerül III. Gyula (1550-1555), aki első lépésben szigorúan fellép a visszaélésekkel és erkölcstelenségekkel szemben, majd a második körben bíborossá nevezi ki tizenhét éves szeretőjét, Innocenzo del Montét. Természetesen mindkét erőcsoport nyakig benne van a pár évtizeddel korábbi „búcsúcédula” üzletben is, mely valósággal megrengeti Európát. Egyfelől Giovanni de Medici, azaz X. Leo pápa (1475-1521), másfelől az „észak” felé lekötelezett, Albert mainzi érsek révén. Azonban ezen együttműködés dacára a Fuggerek talán mégsem emelkedtek teljesen fölül támogatottjuknak, Bakócz Tamásnak a vereségén, hiszen Luther Márton 1517 októberében nyilvánosságra hozza kilencvenöt tételből álló tézisgyűjteményét, amit hogy, hogy nem, éppen az augsburgi Fugger-központban állít össze (A vallásalapító szobra máig megtekinthető a házon). Továbbá, 1519-ben a katolikus Habsburg V. Károly éppen az „északiak” nagyvonalú kölcsönéből szorítja ki vetélytársát, a „déliek” pártolta szintén katolikus francia Valois Ferenc királyt, és foglalja el a német-római császári trónt. Minderre természetesen nem késlekedhetett a válasz, X. Leó 1521 januárjában kiátkozza Luthert. Azonban a Mediciek elbizonytalanodását mutatja, hogy nem sokra rá, kényszerűen mégis összefognak V. Károllyal, korábbi támogatottjuk, a francia király ellen. Ennek igazából szintén elég nyomós oka van, hiszen bebetonozottnak hitt törökországi helyzetük is megrendül. Némely, a XV. század végén Ibériából száműzött szefárd bankárcsaládok ugyanis – a Mediciekre neheztelő I. Ferenc francia király közvetítésével – lényegében átveszik a Porta pénzügyeinek intézését. Sikerességüket jelzi, hogy ezentúl mintegy kettőszáz évig soraikból kerülnek ki az Oszmán Birodalom kül- és pénzügy-miniszterei. Az események sodrása végül majd a 30 éves háborúba torkollik (1618-1648), melynek során például Németország lakosságának több mint negyede elpusztul! Mivel felelőtlenül feszegették, ezért ki is nyílt Pandora szelencéje.

Mindez Magyarországon úgy csapódik le, hogy Fároszként világító Mátyás királyunk ádáz ellenfele, Habsburg Frigyes, majd Jagelló II. Ulászló, II. Lajos, valamint Habsburg V. Károly német-római császár és Ferdinánd mögött a Fugger bankház, míg Mátyás „fekete özvegye” – a sokak örömére 1500-ban végre kiebrudalt, korlátolt, egyben gátlástalan nápolyi modernista intrikus –, Beatrix királynő árnyékában a Medici bankház diszkrét alakja sejlik föl. Később mindez a francia-oszmán szövetség versus Habsburgok, valamint a különféle felekezetek közötti viszályba megy át. Szapolyai János – és vele az ország – eme egymásnak feszülő hullámtornyok között próbál levegőhöz jutni (vö.: Lackó Géza: „Német maszlag, török áfium”).


A magyarok haragja elől menekülő Habsburg Mária kiüríti a Magyar Királyság kincstárát.

Főképpen ebből állja majd a trónbitorló Habsburg Ferdinánd az ország északi és nyugati részének törvénytelen megszállását.

Isten kifürkészhetetlen akaratából azon az augusztus végi napon fullasztó a forróság. Éppen vihar közeledik. Drágffy János országbíró, közép-szolnoki és krasznai örökös főispán, temesi gróf, a Magyar Királyság zászlótartója az uralkodó közvetlen közelében, szálegyenes tartással ül lován. Őseink rendtartása szerint sarkantyút nem visel. Kezében a Magyarok Nagyasszonyával, a Boldogasszonnyal ékesített lobogónk. Egy kőhajításnyira másik kiemelt zászlónk játszódik a szélben. Selymére a szittya-szabariai Szent Márton rajzolatát hímezték főúri kisasszonykák gondos kezei. A túlfűtött csendet itt-ott páncélok zörgése, lovak horkantása töri meg. Drágffy János tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem sokára meg fog halni. A Szent Korona iránti rendíthetetlen hűség és kötelesség útját járja. Életét Istennek ajánlja. Jóval a küzdelem előtt, de már a csatamezőn végrendelkezik, megmentve ezzel a küldönc, a félig-meddig még gyermek apródja életét: „A vezérek hasonlását, a királynak tévelygését, a vitézeknek engedetlenségét szemlélvén...” Az összecsapás után fölfedezett, vérbe fagyott teste a Szűz-Máriás lobogót óvja-védi.

A kedvezőtlen hírek nyomán, a huszonéves, tűzrőlpattant, kissé férfias természetű Habsburg Mária a város védelmének megszervezése helyett – meg sem várva a virradatot – Pozsony felé „vágtat fakó lován”. Igazából azt sem tudja, hogy az amúgy kedvére való, húszéves férje – a nemesség által a harc élére kényszerített – Jagelló II. Lajos él-e avagy hal-e. Mellette lovagol az ereje teljében lévő harminc éves főúri nábob, az öccse beházasodása révén Fugger rokon, Thurzó Elek. A nemzetköziség „másként gondolkodóinak” menekülő csapatával tart az idős, megcsömörlött Bornemissza János is, aki majd Pozsonyban, a Budáról elorrozott nemzeti vagyon „honfiúi őrzése” címén pár napos struccpolitikát mutat be, egészen addig amíg Habsburg Mária rá nem töreti az ajtót.

Soha még ország nem örült annyira csatavesztésnek, mint most.” – írja Nemeskürty István az „Önfia vágta sebét” című könyvében, majd emígyen folytatja: „De maradjunk a menekülő királynénál és az örvendező magyaroknál. Vegyük tudomásul, hogy »szinte újjászülettek« a mohácsi csatavesztés hírére, amint azt a lengyel követ írja; újjászülettek, mert megszabadultak az idegen uralomtól.” Elgondolkodtató például, hogy katonailag voltaképp egyáltalán nem indokolt a pánik: „Mohács miatt nem feltétlenül kellett volna menekülni Budáról. Mohácsnál ugyanis mindössze annyi történt, hogy egy szedett-vedett, rosszul vezetett és begyakorlatlan sereget augusztus 29-én (…) megfutamítottak; igen nagyszámú – egyesek szerint kettőezer, mások szerint (…) négy és fél ezer – nemesurat, hadifoglyot kivégeztek. A király eltűnt, nyoma veszett. Ez nagy tragédia. Mégsem végzetes, mégsem »vész«. Így hát Mária pánikszerű futása legalábbis furcsa. Persze csak akkor, ha a török elől szalad. Mária azonban a magyarok elől menekül” – vonja le a következtetést Nemeskürty István. Kétségtelen, hogy a török beszámolók a számarányokban jelentős mértékben elfogultak. A hozzávetőlegesen huszonhat ezres magyar seregből valószínűleg tízezer alatt marad a veszteség, aminek csaknem egynegyede cseh zsoldos palotaőr, illetve kisebb részt lengyel segéderő. A pilismaróti szekérvár körüli mészárláskor több honfitársunk hal meg mint itt. A hazai hadak jelentősebb része dél-keleten Szapolyai János, egy kisebb sereg dél-nyugaton Frangepán Kristóf vezetése alatt érintetlen marad.

A budai Logodi utca környékén fáklyák lobognak, nagy pakolás zajlik. A sikátorok mélyéről gyülekezők egyre fenyegetőbb csoportjai elől menekül a módosabb „lutheránia”, vagyis a német polgárság. A vár lábánál, a Duna-parton a királynő főleg németalföldi (holland és vallon) udvaronchada ötven uszályt (!) rakat meg a Magyar Királyi Palota és Kincstár vagyonával (vö.: Kun Béla 1919-es Bécsbe menekülését az államkasszával). Majd ebből állja az ország nyugati részének megszállását a morgolódó Habsburg Ferdinánd. Őfelségét ugyanis kedve ellenére mozdította ki megszokott Spanyolországából szigorú bátyja, V. Károly, német-római császár. Egyszersmind kiüríttetik a Magyar Királyi Levéltár is, amelynek irataiból többek között nemzeti emlékezetünk felbecsülhetetlen értékű krónikásai – Anonymus, Kézai Keszi Simon szerzetesek és Thuróczy János világi ítélőmester – dolgoztak. Kun Pál esztergomi hajóskapitány mindezt nem nézi bárgyún. Megtámadja az uszályrajt, párat elsüllyeszt, ám embereinek egy része, nem megengedhető módon, bosszúszomjas erőszakot tesznek Habsburg Mária könnyűvérű hírben álló németalföldi udvarhölgyein és gúnyolódó táncot lejtenek ruházataikban. Mindazonáltal ezen sajnálatos eseményhez tartozik az az előzmény is, hogy a királynő a ledolgozott munkabér kifizetése helyett – cseh zsoldos palotaőreivel – elkergetteti a dunai naszádosokat. Hirtelen köddé válik a közvetlenül Mohács előtt alakult udvarpárti Kalandosok Titkos Társasága is. Holott az 1526-os rákosi országgyűlésen még az ő serénykedő aknamunkájuk eredményeképpen fosztják meg nádori méltóságától a nemzeti erők képviselőjét, a jogtudós Werbőczy Istvánt. Mindazonáltal a drámai események hatására egyik vezetőjük, Pöstyéni Gergely szívében mégis feltámad a felelősségérzet. Bűnbánatot gyakorol, és a nehéz időkben is helytálló, magas rangú segítője lesz a Szapolyai János vezette nemzeti erőinknek.

Ha megnézzük, hogyan vélekedik bukásának okairól maga a királynő, jellegzetes felelősségáthárítással találkozunk. Pozsonyba érkezvén ugyanis első dolgai között szerepel, hogy oklevelet bocsásson ki, amelyben minden zsidó kereskedőt megfoszt javaitól, mivel őket hibáztatja „a közhivatalok lezüllesztéséért, a kincstári jövedelmek sikkasztásáért, a hadiszolgálat mulasztásaiért”, valamint az ütközet elvesztését is lényegében „ocsmány és uzsorás kalmárkodásuk” eredményének tudja be.


A Szent Koronával fölkent I. János király a töröktől visszakapja az egész országot.

Igazságos Mátyás királyunk vasmarka alatt a hitelezés gyakorlata a „jut is, marad is” elv alapján megfelelően szabályozott, ami nem csak a lakosságnak, hanem az üzleti életnek is kedvező légkört teremt. Halála után azonban – mint már említettük – a felelőtlen „Jagello”, valójában gyarmati jellegű Fugger vezetés következtében zuhanórepülésbe kezd a gazdaság. Hazánk lelketlen kiszipolyozása és az ezzel járó zűrzavar taszigálja az országot a mohácsi csata felé. Valószínűleg ezen puskaporos levegő is hozzájárulhatott, hogy a török közeledés a hírére – Jószef Kohen orvos, budai szemtanú szerint – „a zsidók a városban maradtak” és a szefárd Jószef ben Slómó vezetésével küldöttség indul Dunaföldvárra Szulejmán elé. A találkozás során a Török Birodalomba történő bevándorlási kérelmet nyújtanak be, mely kérés meghallgatásra talál, és csak 1541-ben tér vissza egy részük Budára a Szultán seregeivel. Nyilván nem titok előttük, hogy I. Ferenc francia király közvetítésével jelentős spanyol és portugál szefárd bankárcsaládok telepedtek le és szereztek komoly befolyást az Oszmán Birodalomban. Talán elég, ha a Granadából származó Jószef Hamonra és fiára, az 1554-ben elhunyt Móse Hamonra utalunk, aki Nagy Szulejmán egyik legfőbb bizalmasa. Ez idő tájt érkezik Antwerpenből Törökországba a híres portugál Mendez-Nászik család is, akiknek hatalmas vállalkozásai még a francia királynak vagy az éppen amerikai világbirodalmát építgető spanyol királynak is hiteleznek. Egy francia utazó 1547-ből származó beszámolója egyenesen egyfajta „zsidó aranykorról” beszél, mely szerint „oly mértékben átvették Törökország forgalmát és kereskedelmét, hogy a török gazdaság teljesen az ő kezükben van”. Ráadásul 1551-ben Habsburg Ferdinánd bosszúból ismét kötelezővé teszi a felső ruházaton viselt sárga folt kitűzését – amit Mátyás király beszüntetett –, mely miatt újabb kivándorlási hullám indul el a hódoltsági területekre. Mindazonáltal – mivel pénzről van szó – az Oszmán Birodalomban is léteznek feszültségek. Például a népszerű trónvárományos Musztafa szultánfi kifejezetten közösségellenesnek érzi a kialakult helyzetet. Azonban 1553-ban olyannyira elbukja az örökösödésért folyó háttérküzdelmet, hogy bizalmatlanná vált apja – az idősödő Szulejmán – egy hadi felvonulás örvén saját sátrában gyilkoltatja le, majd testét elrettentésül közszemlére bocsátja.

A mohácsi csatát követő, 1526-os székesfehérvári koronázó országgyűlés is alkot ugyan a zsidóság országos száműzetéséről egy rendeletet, ám Szapolyai, immáron I. János király, ezt nem írja alá, így az nem lép törvényerőre. A nyugati hadak 1686-os budai ostromának során a zsidó lakosság vállvetve védi a várat az utolsó vérig harcoló, szablyával a kezében meghaló, hetven esztendős hős Abdurrahmán Abdi Arnaut pasával. A nemes török vezér a Bécsi kapu környékén esik el. Helytállásának példáját máig emlékmű hirdeti. Béke poraira. A küzdelmet túlélő Schulhof Izsák így érzékelteti a hódoltsági életérzést: „Buda szent gyülekezetében laktam. A város a török birodalom uralma alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas. (…) Az ellenség bejött a városba, az utcákon és tereken tombol, és betör a házainkba, elvesztünk, mindnyájan elvesztünk!”

Szulejmán szultán a győztes mohácsi csatát követően jutalomként szabad rablást engedélyezve kifosztja Pécs városát, majd óvatosan felmegy Budáig. Frangepán Kristóf gróf érintetlen, ötezer fős, harcedzett délnyugati dandárja a török után megy és Székesfehérvárnál egy egész hadosztályt szétzilál, megsemmisít. A harci dúlás azonban az ország túlnyomó részét nem érinti. Szapolyai jelentős, Szegednél időző hadereje nem mozdul. A Padisah hat hét után maradéktalanul kivonul az országból. Nemeskürty írja: „Nemhogy »mohácsi vészről« nem beszélhetünk tehát, hanem inkább azt kell megállapítanunk, hogy Magyarország ilyen szerencsésen még egyetlen katonai vereséget sem vészelt át, mint ezt.” A Porta – Nándorfehérvár és Szabács kivételével – mindent, még a Szerémséget is Szapolyai uralma alá rendeli. Az Oszmán Birodalom számára ugyanis a sok vesződséggel és költséggel járó megszállás helyett sokkal megfelelőbb lenne, ha a Magyar Királyságot egy keresztény vazallus állammá tudná alakítani, amely aztán ellátást, segédcsapatokat és szabad utat biztosít számára Bécs felé. Ennek érdekében még II. Lajossal is tárgyalni próbál, de törekvése a király messzemenő Habsburg elkötelezettsége miatt nem vezethet eredményre. Így a Padisah számára nem marad más hátra, minthogy – olasz és francia tüzérekkel erősítve – nekiveselkedjen Nándorfehérvár 1521-es megvívásának. A későbbi, 1526-os támadást egy fajsúlyos körülmény is sürgeti, ugyanis 1525 novemberében, a páviai ütközetben V. Károly váratlanul legyőzi és fogságba ejti I. Ferenc francia királyt. Ennek hatására édesanyja, Savoyai Lujza lélekszakadva rohan a törökhöz, mely közeledés végül egy komoly, több évszázados szövetséget alapoz meg.


Szapolyai I. János király

Ez ország soha több kárt, soha több pusztulást, nagyobb veszélyt nem szenvedett, mint midőn nem saját, hanem idegen nyelvű urak bírták s kormányozták… Ezért királyunkul senkit nem választunk, hanem csupán s egyedül a kormányzási hivatalra alkalmas és képes magyart!” – mondja ki az 1505-ös rákosi országgyűlés. 1526-ban, végre-valahára, egy magyar főnemest, Szapolyai Jánost kenünk fel a Szent Koronával. Frangepán Kristóf gróf, a nagyszerű hazafi, valamint kipróbált hadvezér és egy sokat látott szerb szövetséges vezető is sürgeti, hogy most, azonnal le kell csapnunk a Habsburg-pártiakra Pozsonyban, ki kell vernünk őket az országból, nem szabad késlekedni. Ehelyett azonban – valószínűleg a bennünk magyarokban élő, megmagyarázhatatlan, Nyugat iránt érzett viszonzatlan szerelmi vonzódás okán – Szapolyai János békítő küldöttséget meneszt Ferdinándhoz, és az ősi szövetségkötési hagyományhoz híven megkéri Habsburg Mária kezét. Értékes heteket tölt el a válaszra várva, természetesen hiába, így végül Buda felé vonul. Igazi diadalmenet ez. Amerre elhalad, mindenhol csapatostul, mámorosan üdvözli a lakosság. Szerémi írja: „A néptömeg messiásként várta János vajdát.”

Közben Habsburg Ferdinánd – a nemzetközi jogra fittyet hányva – arcátlanul börtönbe veti követünket, majd pár hónap múltán ellenkirállyá koronáztatja magát, Mária pedig meg sem áll Németalföldig. A feleslegesen jóindulatúnak bizonyult I. János királyunkat a császári csapatok 1528-ra kiszorítják Magyarországról, aki így Lengyelországba menekül. Ám a török ezt nem nézheti tétlenül. Megköti Szapolyaival azt a szerződést, amit annak idején már II. Lajossal is szeretett volna, és 1529-ben az éberségre intő mohácsi csata helyszínén visszaemeli a trónra. Név szerint soroljuk fel azokat a magyar főurakat, akik a szokásos nyugati farizeus rágalomözönnel dacolva elkísérték János királyt a törökkel történő tárgyalásra: Werbőczy István, Pöstyéni Gergely, Ártándy Pál. Ezt követően a Szultán és Szapolyai közös hadereje Bécsre támad, ahol viszont kudarcot vallanak. A törvénytelen Habsburg megszállók által uralt nyugat- és észak-magyarországi főuraknak viszont részt kell venniük a város védelemben. Tehát ekkorra már mintegy belháborús kényszerhelyzet alakul ki. Kénytelen-kelletlen magyar-magyarnak is feszül, mely ellentétet a katolikus-református és az iszlám-keresztény felfogásbéli törésvonalak is fokozzák. 1530-ban Roggendorf Habsburg hadvezér ellentámadása Budáig hatol, amit viszont Szapolyai – a Szentkoronával felkent I. János magyar király – komoly török hadak segítségével sikeresen visszaver.

Az immáron idősödő, ötvenkét éves uralkodónk nagy éve 1539, ugyanis feleségül kéri és kapja a húszéves Izabella hercegnőt (1519- 1559), Jagelló I. Zsigmond (1507-1548) lengyel király leányát. Egy év múltán fiúgyermeke születik. Szapolyainak éppen a tordai országgyűlés kapcsán vannak feladatai, amikor érkezik az örömhír. Az embert próbáló nyári hőség dacára boldogságában körbenyargalja a tábort. Felzendül mindenki, hatalmas a vivátozás! Mégsem pottyan a rémálom Habsburgok ölébe a hon! Pár napra rá nagy felhevültségében rosszul lesz. Halálos ágyán az országot hű pálos szerzetesére, kiváló politikusára – a korábbi vitéz délvidéki hadnagyra –, György barátra bízza, aki majd későbbi mártírhalálával is bizonyítja, hogy magyarnak lenni nem feltétlenül származás kérdése, inkább az, hogy valaki képes-e a saját élete fölé rendelni a magyarság sorsát. Hogyan is mondja Márai Sándor a „Mennyből az angyal” című versében? Egyik érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak. / Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország.”

Mindezek alapján az értékek fölötti komoly töprengés, a trecento óta rohamosan teret vesztő szakralitás visszanyerésének törekvése – mely voltaképp a reformációban és a tridenti zsinat (1545–1563) összehívásában is testet ölt – teljesen indokoltnak tűnik. Ha jól meggondoljuk, a protestantizmus és az ellenreformáció, a XVI.-XVII. századi nagy kettős, a törökbarát Bethlen Gábor Erdélyi Fejedelem (1580–1629) és a Habsburg Magyarországon vezető helyzetben lévő kiválóság, Pázmány Péter (1570-1637) bíboros, esztergomi érsek, jezsuita szerzetes, író hazafias indíttatású összjátéka nélkül még sokkal nehezebb sorsra juthatna Magyarország. ‎Jól kifejezi ezt a – Bocskai István Fejedelem (1557-1606) szellemi intelmeiben is lényeginek említett – suba alatti együttműködési szándékot Balassi Bálint (1554-1594) esete. A főúri Balassa család tagja, mint felvidéki végvári parancsnok, vitézi tetteivel bizony sok borsot tört az török orra alá. Hogy, hogy nem egyszer - a Habsburg párti Bekes Gáspár-féle támadás örvén - Báthory István erdélyi vajda fogságába esik és a reá orroló nagyvezír, sőt maga Murad szultán is követeli kiadatását. A jó fejedelem ezt betegségre hivatkozva megtagadja, majd engedi „megszökni” - az egyébiránt rokoni aranykalitkában tartott - költőnket, aki amúgy török versek fordítójaként is megcsillantgatja kiemelkedő tudását. Ennek sajnálatos vonatkozása, hogy a családi vagyon fölött tusakodó méltatlan rokonság török barátsággal vádolja be a törvény előtt, ami azokban az időkben nem akármi, mert Habsburg Magyarországon nem kisebb ezért a büntetési tétel, mint a teljes vagyonelkobzás, de fővesztés is lehet a vonzatja. 


György barát

Az I. János királyunkhoz hű György barát, a Rákos mezején Szapolyai fiát – az egy éves János Zsigmondot – II. János néven királlyá kiáltatja ki. 1541 nyarán az önjelölt ellenkirály, Habsburg Ferdinánd nem nyugszik. Hadvezérei, előbb Vals, majd ismét Roggendorf megtámadják Budát. György barát, immáron döntően hazai seregek élén sikeresen megvédi a várat, holott azon német származású budai polgárok ellenállását is le kell küzdenie, akik suttyomban becsempészik az ostromlók egy kis csapatát a falak mögé. A Vár koldusai azonban fellármázzák az őrséget és öklömnyi kövekkel alaposan megszórják a betolakodókat, majd sietve érkező honvédjeink lemészárolják a megzavart támadókat. A belső árulók sem kerülhetik el a büntetést: „Kit néggyé vágának, kinek pedig fejét vevék.” Ez idő tájt éppen a várban forgolódik Tinódi Lantos Sebestyén is. Követi urát – a hol a némethez, hol György barátékhoz csapódó – Török Bálintot, aki aztán az isztambuli Héttoronyban fejezi be életét. Tovább árnyalja a hullámzó hűségű, bővérű főúr jellemrajzát az az eset, amikor egy húsvéti ünnep alkalmával – nem bírván magával – a vezeklő szőrkámzsáját le sem téve, a központi piactéren megerőszakol egy útjába tévedő, kívánatos menyecskét.

Végül az országos viszonyok úgy alakulnak, hogy az ország északi és nyugati része Habsburg Ferdinánd megszállása alá kerül, a nemzetiek pedig – jobbára török támogatással – szilárdan tartják Kelet-Magyarországot és Erdélyt. Végül az ország közepén egy hatalmi űr keletkezik, melyet, ha nem a Porta, akkor előbb-utóbb a nyugati hadak töltenének ki. Az Úr 1541. esztendejének augusztusában lejár a „türelmi idő”. Szuljemán szultán (1494-1566) hatalmas sereggel megérkezik. Roggendorf menekül. A jó öreg budai lakos, a néhai Jagelló II. Lajos király udvari káplánja, majd Szapolyai I. János magyar király hűséges híve, Szerémi György mester a következőkben foglalja össze a hazafiak kebelét feszítő kérdéseket: „A magyarok szívesen átadták volna a németnek a budai várat, de volt három okuk a magyaroknak, hogy ezt ne tegyék. Először: Hogyha bejönnének, vagy beengednék őket Budára, akkor végül ezt a németek nem tudnák megvédeni a törökök császára ellen; másodszor: a németek nem kedveznének sem a magyar előkelőknek, sem a nemeseknek, hanem a magyarokat egyszerre mind kiírtanák egy szálig; harmadszor azért, mert a magyarok a törökök császárával szemben esküszegők lennének, a császár pedig meg tudná tartani hatalmával Budát a németek ellenében.” Tehát a rangos kortárs szemtanú szerint önként, jól átgondoltan adjuk át a várat a törököknek, akikkel nyilvánvalóan együtt fundáltuk ki a Habsburgokat kicselező „átadás-átvételt” – a pusztán kíváncsian „nézelődő” janicsárok várfoglalását – melynek ötletességét máig díjazhatnánk, ha nem lenne ez a történelmi tény is kajánkodóan kiforgatva, ellenünkre.

Mindenesetre, mivel több irányú birodalmi nyomás terhelődik György barátra, így kénytelen lavírozni. Ennek megfelelően tárgyalni kezd Ferdinánddal is. Végül –a véleményes Gritti nevezetű, Porta megbízott, tevékenységének dacára – mégis főképpen török szövetségben készíti elő a későbbi igényes, virágzó Erdélyi Fejedelemség alapjait, mely ekkor nagyobb, mint Csehország, vagy Belgium és Hollandia együttvéve. E komoly teljesítmény dacára mégsem népszerű. A Ferdinánd pártiak azért nem kedvelik, mert átadta a töröknek Budát, a protestánsok azért, mert megmaradt hithű katolikusnak, a török meg azért orrol meg rá, mert a Padisahhal egyezkedő Ferdinánd – a keresztényi összefogást esetleg lehetővé tevő iparkodást már csírájában elárulván – átadja bizalmas levelezésüket a Szultánnak.

A horvát – anyja révén olasz – származású Utyeszenics Martinuzzi György gyermekként Corvin János udvarában szívta magába a haza szeretetét és a Fuggerek támogatta Habsburgokkal kapcsolatos fenntartásokat. Vitéz végvári harcosként tanulta a virtust, pálos szerzetesként az elmélyült, magasrendű, Szentlélek vezérelte hatékony cselekvést. 1551 decemberében György barát, váradi püspök átadta a lelkét Teremtőjének. Alvinci kastélyában – Ferdinánd parancsára – három katalán bérgyilkos, ima közben az oltár előtt mészárolja le. Holtteteme hetven napig hever érintetlenül. Béke poraira. Ezen tragikus esemény idején éri el a tizennyolc éves kort Báthory István (1533-1586), aki majd erdélyi fejedelem és az egyik legnagyobbnak tartott lengyel király lesz. Figyelemreméltó, hogy ezekben a vészterhes évszázadokban a Szent Korona szinte ontja zseniális vezetőinket.


Bocskai István, Bethlen Gábor

Amíg békeidőben a hódoltsági Kecskemét és Pécs, valamint a lényegében török vazallus Erdélyi Fejedelemség rendezettnek tekinthető és virágzik, olyannyira, hogy a nyugati propaganda ellenére többen költöznek ezekre a tájakra, mint el, addig a Habsburg uralom alatti nyugat- és észak-magyarországi végvári vitézek – bizonyos főurak jól tartott familiáris huszárjait nem számítva – jobbára lerongyolódva és gyakran éhezve tengődnek, hol kapván zsoldot, hol nem.

Az a benyomásunk, hogy az MTA-ban, már a Bach-korszakban helyzetbe kerülő „nem létező” globalista hálózatok - mintegy tovább éltetvén azt, amit már hozzávetőlegesen ötszáz éve hallgatunk a Nyugat felsőbbrendűségéről – máig ívelően hiszterizálják a közvéleményt a törökökkel kapcsolatban. Ezzel összefüggésben a nagyszerű Dr. Henkey Gyula – aki 1956 és 1997 között nem kevesebb, mint harmincötezer (!) magyart vizsgált meg antropológiai szempontbóla következőket nyilatkozta: „Az ugor irányzat uralkodó jellegét a Habsburgok azon törekvése szabta meg, ami a magyarokat el akarta szigetelni a török kapcsolatoktól” (vö.: „Törökös örökség”- Magyar Nemzet). A „félhold” például esetünkben nem-igazán erőltette a térítést, sőt inkább azt törekedtek kiemelni, hogy a krisztusi és a mohamedi hit vonatkozásában tulajdonképpen egyazon Isten eltérő formájú tiszteletéről van szó, aminek, a végváraikkal történő levélváltások során többször hangot is adtak (vö.: Takáts Sándor: „Bajvívó magyarok”). Az ottománoknak jobbára egyáltalán nem volt érdekük a hódoltsági terület adófizető lakosainak tönkretétele, megsemmisítse, éppen ellenkezőleg. Többek között hatásuknak köszönhető a messze földön nevessé lett hazai, nagyasszonyi kertkultúra kivirágzása is. A magyarság szenvedésért – az eddig fölsoroltakon túl - sokkal inkább a minden oldalt érintő többszörös hadszíntérré válás, a tizenöt-éves háború borzalmai, a Szavoyai Jenő vezette nyugati erők „felszabadításnak” nevezett magyar-irtása, de főképpen a sajnálatos módon majd fél évszázadig uralkodó I. Lipót tehető felelőssé. Lényegében hozzá köthető ugyanis a katonák ingyenes és kötelező elszállásolásának, ellátásának, valamint szállításának („prófunt és porció”) mértéken fölüli követelésén túl – a („nem létező”) globalista múltértelmező hálózatok által gyakorlatilag szőnyeg alá sörpört - kuruc holokauszt és ennek nyomán, az idegen népek betelepítésének gyakorlata is. „Ha megtudnám, hogy ereimben magyar vér is csörgedezik, azon nyomban föltépném őket” – nyilatkozta az 1657-1705 között regnáló, a korabeli ábrázolások alapján meglehetősen véleményes küllemű Habsburg. Meghökkentő módon nyilván nem fogta föl, hogy mit jelent, milyen kitüntető viselni Szent Koronánk világkirályi jelképét. Mindezek fényében sokféle nyelvre kiterjedő ismerete, vallásos buzgalma, illetve zenei érzéke inkább súlyosbító körülménynek, semmint erénynek tűnik. 1683-ban Szobieski János lengyel király fölmenti Bécset a nehéz török ostrom alól. Később elgondolkodtató módon azt mondja: „Európa megmentése hiba volt”, „Saving Europe was a mistake” (”Some polish history from 1333 to 1795” - youtube). II. Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem pedig ezt írja egy 1703-as Kiáltványában: „Az meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik”.

A nehézségek ellenére a Habsburgok uralta magyar területek határait védő végvári vitézeink több évszázados hősies küzdelmet folytatnak, sőt egy ezrednyi válogatott lovas harcos besegít a katolikus Habsburg V. Károlynak a messzi szászországi háborúban is. Olyannyira, hogy 1547-ben, egy rácsapás révén Luka Józsa huszárkapitánynak sikerül elfognia a protestánsok vezérét, Johann Friedrich fejedelmet, amivel végül nem kisebb dolgot ér el, mint az ellenfél fegyverletételét. Eme szilajságot és magasrendű hozzáértést ötvöző fellépés nyomán terjed el a magyar mintára szervezett huszárság fegyvernemének igénye az európai hadseregeknél. Tinódi Lantos Sebestyén büszkén sorolja a jeles részvevőket: „Az jó Nyári Ferenc csak két zászlóval. Az jó Bakics Pétör es két zászlóval. Lőn Erdődy Pétőr másfélszáz lóval. Jó Horváth Bertalan százharminc lóval. Ifjú Pethő János vala száz lóval. Getyei Ferenc vala ötven lóval. Az Bornemissza Sebestyén ötven lóval”. Mindemellett – a teljesség igénye nélkül – meg kell említenünk, hogy végvári vitézeink talán legfényesebb győzelme az 1552-es egri diadal, amit ötvenszeres támadó fölénnyel szemben vívnak ki Dobó István vezetésével, bizonyítván, hogy jobb „a kevés oroszlán, mint a sok nyúl”, vagy említhetnénk Thury György várkapitányt, „a magyar El Cid” – et is. Továbbá természetesen kiemelendő az 1566-os szigetvári hős, a nagy Zrínyi Miklós példamutatása is. Jellemző, hogy nem kevésbé jeles felmenőjének Az török áfium ellen való orvosság” című 1661-ben írott könyvét végül csak 44 évvel később, a török szövetségben harcoló II. Rákóczi Ferenc egyik tábornoka, Forgács Ferenc adja ki Kolozsvárott, majd 1790-ben Marosvásárhelyen nyomtatják újra az ikonikus „Ne bántsd a magyart„ címen (vö.: A XX. századi „nemzetköziek” hazai szellemi vezére, Lukács György és hívei okán, Hamvas Béla „Scientia sacra” teljes kiadására is hozzávetőlegesen fél évszázadot kellett várni).

A XVI. század vége felé, végvári vitézeink évszázados hősies helytállásának jutalmául a labancok gőgje odáig merészkedik, hogy még a Habsburg párti magyar főurak ellen is arcátlan vagyonelkobzási pereket indítanak. A sok méltánytalanság végül Bocskai István (1557-1606) felkeléséhez vezet, aki bár török szövetségben, de döntően saját szervezésű hajdúival veri le az osztrák seregeket, akik mivel katonailag nem tudják megtörni, ezért végül Kassán megmérgeztetik (A leleplezett gyilkost a felháborodott hadfiak, ősi szokás szerint szablyával miszlikbe aprítják). Azonban az orrgyilkosság már nem tudja megakadályozni, hogy Bocskai István fejedelmünk sikeres mozgalmának termése beérjen és a szintén kivételes képességű utód, „a törökös” Bethlen Gábor (1580-1629) megalkothassa Kelet-Magyarország és Erdély aranykorát. Zárásképpen idézzük fel ihletett sorait, melyet 1616-ban ír Hasszán vezérnek: „Mert miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, soha semmi időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat, inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok.” (Makkai László: „Bethlen Gábor emlékezete”).

Sohasem szabad megfeledkeznünk azokról az önfeláldozó hőseinkről, akiknek földben porladó csontjai szilárdítják azt az alapot, mely lehetővé teszi kincses magyar beszédünk éltetését, valamint, hogy hazánk fölvirágzásán és megvédésén ma is iparkodni tudjunk.