Makoldi Miklós, Magyarságkutató Intézet, Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója
Dr. Neparaczki Endre, Archeogenetikai Kutatóközpont, Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa
Bernert Zsolt, Természettudományi Múzeum főigazgatója
Moderátor:
Dr. Nánay Mihály, Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa
M5 "Ez itt a kérdés" - Hol tartunk ma az őstörténetünk megismerésében?
Makoldi Miklós és Neparáczki Endre, a Magyarságkutató Intézet igazgatói és "A VILÁGHÓDÍTÓ HUNOK ÁZSIÁBAN ÉS EURÓPÁBAN" című konferenciára meghívott Közel-Kelet kutató, Magyarország mongóliai nagykövete, Obrusánszky Borbála, valamint Gelegdorj Eregzen, a Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója.
Miért akarja a modern ember betegesen mindentől megóvni magát? Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? Miért veszélyes az önmegvalósítás kultúrája? Interjúnk David Eberhard svéd pszichiáterrel a Brain Baron!
Az önmegvalósítás társadalmaiban élünk Európában, megugorhatatlanok az elvárások, ezért van sok frusztrált ember. Míg a nagyszüleink háborúkban harcoltak, addig mi a jóléti állam biztonságában pitiáner félelmeket keresünk magunknak. Ezek a „Hogyan vették át a gyerekek a hatalmat?” (How Children Took Power) című bestseller szerzőjének gondolatai. Miért akarja a modern ember neurotikusan mindentől megóvni magát? Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? A Brain Bar-on készítettünk interjút David Eberhard svéd pszichiáterrel.
Eberhard (1966) a Lundi Egyetem orvostudományi karán végzett, majd a stockholmi Sankt Göran kórház pszichiátriai osztályán kezdett dolgozni. Jelenleg Danderyd település kórházában pszichiáter. 2006 óta négy könyve jelent meg, amelyekben a kor mentális problémáit veszi górcső alá. 2013-ben megjelent munkája, a „Hogyan vették át a gyerekek a hatalmat?” (How Children Took Power) nagy visszhangot váltott ki; alaptézise, hogy a liberális – engedékeny, fegyelmezés-mentes – nevelési módszerek miatt Svédországban felnevelkedett egy generációnyi lelkileg kiégett, empátiára képtelen, személyiségzavaros fiatal.
***
Egy korábbi előadásában azt mondta, hogy aki dolgozott már pszichiátriai sürgősségi osztályon, az már mindent látott. Ez a saját tapasztalata?
Igen,
aki dolgozott ilyen helyen, az alaposan megismeri az emberi nyomorúságot.
Lát gyötrődéseket, káros szenvedélyeket, függőségeket. Embereket, akik az utcára kerültek, akik elvesztették gyermekeiket, akiket megerőszakoltak, és így tovább. Találkozik gyilkosokkal, károkozókkal és mindenféle figurával.
A pszichiátriai problémák egy része genetikailag kódolt, más részüket a környezet váltja ki. Mai világunkban mely külső tényezők okoznak leginkább mentális zavarokat?
A legtöbb mentális betegséget több tényező együttes hatása váltja ki, ritka a „tiszta” eset, mindig vannak genetikai meghatározottságok és külső megbetegítő tényezők is. Az utóbbi halmazba beletartozik az ember neveltetése, a gyerekkorában őt ért hatások, esetleges traumák. Erről írtam az első könyvemben, amelynek a címe magyarul valahogy úgy hangzik: A biztonságfüggők földje. A genetikai meghatározottság mindig megvolt, a száz évvel ezelőtt élők is a felmenőik génállományát örökölték, ez a helyzet tehát időben mindig ugyanaz, ugyanakkor a kulturális hatások változnak, a kultúra idővel változik.
A ma élő fiataloknak sokkal nagyobb elvárásaik vannak az életükkel kapcsolatban, mint a szüleiknek,
vagy a nagyszüleik nemzedékének, és nagy eséllyel a többség nem tudja ezt megugrani – a csalódás, a kiábrándulás romboló hatású. A pszichiátriákra egészen triviális sérelmekkel érkeznek fiatal betegek, depresszióval és súlyos szorongásos tünetekkel kísérve. A többség ezzel érkezik, és nem skizofréniával, bipoláris zavarral vagy más komolyabb tünetegyüttessel.
A könyvében ön ezt a „biztonságfüggő szindrómának” („Security Junkie syndrome”) nevezi – a modern ember neurotikusan mindentől meg akarja óvni magát. Mi történt, hogy elődeitől eltérően erre törekszik?
A jelenség másik neve: „nemzeti pánik szindróma”. Ugyanis ezt a tünetet látjuk nemcsak a fiataloknál, de más társadalmi réteghez tartozóknál, politikusoknál, de ezt tapasztalhatjuk szinte minden ügyintézésünkkor, minden cselekedetünknél. Száz évvel ezelőtt élt felmenőink is veszélyben éltek: voltak háborúk, forradalmak, bizonytalanság, de a mentalitásuk más volt.
Az ő életük a túlélésről szólt. A századelő társadalma a túlélés társadalma volt.
Afrikában és a Közel-Keleten ma is a túlélés a legfontosabb tényező az emberek életében. A nyugati világ országaiban azonban – és különösen a hazámban, Svédországban – ma az önmegvalósítás, az önkifejezés társadalma létezik. Amikor az embernek minden energiája a túlélésre, önmaga fenntartására megy rá, akkor nem marad ideje arra, hogy más dolgok miatt aggódjon. A mai nyugati világban az egészségügyi-szociális ellátórendszer kivédi ezeket a veszélyeztető tényezőket, így a nyugati embernek van ideje mindenféle más dolog miatt aggódni.
Az a veszély tehát, hogy a nyugati ember hozzászokott a kényelmes, biztonságos élethez? A vágyai, elvárásai pedig olyan magasra kerültek, hogy nem tudja elérni – ebből fakad a jelenlegi frusztrációja?
Igen. Ha valaki az 1940-es években született, nagyon szerény elvárásai lehettek az élettel kapcsolatban. A valóság így sokkal jobb is tudott lenni, mint ahogy azt az ember előzetesen várta. Eképpen ez a korosztály nem vált kiábrándulttá. Ha viszont az 1990-es években született generációt nézzük, az ő saját életükkel kapcsolatos várakozásaik rendkívül ambiciózusak voltak, ezért sokan csalódottak – a dupla csavar pedig az, hogy az ő életük még így is sokkal jobb és változatosabb, mint az előző korosztályé;
az ő valóságuk jó, de nem tudnak neki örülni.
A „biztonságfüggő szindróma” veszélye az, hogy ez a korosztály védelmet kapott egy csomó fenyegető tényező ellen, de ezek helyett találnak maguknak tízszer annyi másféle fenyegetést, amitől ugyanúgy tudnak félni, szorongani.
Van egy függőség tehát a biztonságtól, és egy kockázatkerülő magatartás. Ez a mentalitás veszélyezteti ennek a generációnak a jövőjét?
Nézze meg a koronavírus-járványt és annak globális reakcióját: a vírusnak 0,2 százalékos halálozási aránya van, mégis, az egész világ a feje tetejére állt. Nem vagyok covid-szkeptikus, de ez egy totális túlreagálás. Képzelje el, hogy ez a vírussal mi történt volna a XX. század elején? Semmi. Szerintem ugyanilyen halálozási ráta lett volna, mint most, 2020-21-ben. A probléma szerintem az, hogy az ember régóta nem a természettel együtt él. A modern ember kiiktatta az életéből a természetet.
A kérdés az, hogy a túlreagálást az emberek félelmei diktálják, vagy politikai érdekek?
Mindkettő. A félelemkeltés benne van az ember génjeiben. Az ember az őskorban a kezdeti kiszolgáltatottságban akkor tudott mindent túlélni, ha vigyázott magára, gondoskodott magáról. Az emberben benne van a túlélés ösztöne. A probléma akkor kezdődik, amikor
a jóléti, totálisan biztonságos társadalomban az ember elkezd másféle dolgok miatt szorongani, aggódni.
Ezzel leszállítja a félelemküszöbét.
Svédországban 2020 tavaszán az egészségügyi hatóságok lazán vették a koronavírus-járvány első hullámát: elmondták az embereknek, hogy legyenek elővigyázatosak, tegyék meg a higiéniai biztonsági lépéseket, és ennyi. Azután, amikor a fertőzési adatok elkezdtek rosszabbodni, a kormány a közvélemény-kutatási adatokat látva – elégedetlenek voltak az emberek a járványkezeléssel – gyorsan bekeményített, bevezette ugyanazokat a korlátozásokat, mint Európa más országai. A vírushelyzet ugyanaz volt; a kormány tehát nem emiatt, hanem az emberek félelmei, az állampolgári vélemények miatt változtatott járványügyi gyakorlatán.
Érdekes, amit a korábbi generációkról mondott. Nagyszüleink még világháborúkban harcoltak – az valódi stressz volt –, mégsem beszéltek annyit szorongásaikról, mint a jelenkor embere. Erősebb lelkű emberek voltak?
Ők felkészültek voltak az életre, és egy olyan társadalomban éltek, amely a túlélésre rendezkedett be. A jóléti állam áldozatközpontú, ezt látjuk az állandó emberi jogi igazságkeresésben, a safe space gyakorlatában, a „mindenkinek valamiben igaza van” doktrínában – erről a témáról írtam a legutóbbi könyvemet egyébként. A világunk az egyének önmegvalósításáról szól, és
ha a társadalom valamiért nem támogatja egy egyén önmegvalósító stratégiáját, akkor áldozatnak érzi magát.
A mai kultúra pedig azt tanítja a fiataloknak, hogy ha áldozatokká válnak, az érték. A régi világban az előrejutáshoz nem áldozattá, hanem túlélővé kellett válni – ez a különbség. Valami tehát a kultúránkban változott meg. Tehát a kultúra változott meg, mert genetikusan az emberek ugyanilyenek voltak száz évvel ezelőtt is.
Mi már félig egy digitalizált világban, egy virtuális világban élünk – a közösségi médiában egy torzított valóságot látunk, amelyet sokan összekevernek a valósággal. Ez pszichológiai szempontból a tökéletes út a boldogtalanságba, nem?
Igen. A kutatások pontosan mutatják, hogy a közösségi média valósága nagyban hozzájárul ahhoz, hogy sok fiatal az életét szánalmasnak érzi. Készült egy mentálhigiénés vizsgálat Svédországban – 18 és 24 év közötti fiatalokat kérdeztek meg –, és az adatok szerint
2013 és 2018 között kétszeresére nőtt a mentális problémákkal küzdő ifjak száma.
Persze, nagyon egyszerű lenne mindent a közösségi média negatív hatására fogni, de ez a tendencia már a Facebook, az Instagram és más platformok megjelenése előtt is jelentkezett. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy ha egy fiatal mindig másokhoz méri magát, ráadásul a mások idealisztikus képéhez – hiszen mindenki csak a vidám arcát posztolja, a depis napjait nem –, az nagyon személyiségromboló tud lenni.
Van egy ószövetségi bibliai elv, miszerint nem jó nagyon szegénynek lenni, mert az ember a megélhetése miatt olyan lépésre kényszerülhet, amelyet később megbán, de nem jó nagyon gazdagnak sem lenni, mert akkor az ember hajlamos elfelejteni, hogy Istennek köszönhet mindent. Ez a megelégedettségről szól tehát. Ez lehet a kulcs?
Ez egy bölcs mondás,
a megelégedettség valóban bölcs dolog.
Érdekes módon, amikor nagyon vagyonos embereket arról kérdeznek, hogy igazából mi tenné őket boldoggá, akkor azt szokták válaszolni, hogy a még több pénz. Ez azonban azt jelenti, hogy nem elégedettek, és hogy soha nem is lesznek azok.
Az ezredforduló után született nemzedék egy zavaros világba csöppent bele, nincs könnyű dolguk. Ma az ember dönthet úgy, hogy holnaptól más országban él, vagy válthat vallást, ha úgy érzi, de módosíthatja a szájvonalát is egy plasztikai műtéttel, sőt, a nemét is, ha így dönt. Minden megváltoztatható, az ember minden lehet, ami akar. Mi a folyamat vége?
A hazámban, Svédországban manapság elfelejtik, hogy az ember biológiai lény. Arról folynak a diskurzusok, hogy a férfi és a nő kategória csak egy társadalmi konstrukció.
Én is meghatározhatom magam egy 23 éves fiatal hölgyként, de attól még nem leszek az.
A mai politikailag korrekt közeg azonban ennek ellenére tiszteletben tartaná, ha ezt állítanám. De mi van akkor, ha delfinnek érzem magam? Az is oké? Nem véletlen, hogy a fiatal generációk rendkívül zavarodottnak tűnnek. Van egy 16 éves lányom – az első nap, amit az iskolában hallott, arról szólt, hogy egy rossz patriarchális társadalomban élünk, rasszizmus van... Ezeket tanítják ma a felsőoktatásban a fiataloknak, nem csoda, ha meg vannak zavarodva. Szerintem ezek az indoktrinációk nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre több mentálisan instabil fiatal van.
Mi ennek a doktrínának az eredete Svédországban?
Úgy látom, hogy ez az egyetemi oktatók világából érkezett közénk. Ez egy obskúrus, rejtett világ, az egyetemi elit, amelynek tagjai furcsa világképet alakítottak ki, nézeteiket pedig a katedráról terjesztik szabadon. Nagyon sikeresen terjesztik egyébként az ideológiájukat, bár én inkább vallásnak nevezném ezt. Mert ezeknek a tanításoknak nem sok közük van a tudományhoz. Mégis, az életünk részévé váltak: a nagy cégek vezetésében elvárt, hogy legyen minimum egy homoszexuális, a hollywoodi filmekben dettó.
Ez egy agymosás.
Hiszen Svédországban is minden normális ember tudja, hogy mi a különbség a férfi és a nő között, mégis, ha a közbeszédet, az intézményeket nézzük, ott nem így beszélnek erről. A svéd miliőről még egy gondolat: én a ‘60-as években születtem, az én generációm teljes biztonságban nőtt fel. A szüleim nemzedéke azonban nem. Ők arra tanítottak minket, hogy az élet bizonytalan. Az ezredforduló után születettek alkotják az első nemzedéket, amelynek tagja és azok szülei is már biztonságban nőttek fel, vagyis két generációnak nincs már normális veszélyérzete – ők már nem látják reálisan azt, hogy miről szól az élet.
De ők lehetnek az első generáció, amely magán ismeri fel, mennyire zsákutca tud lenni a normalitás összezavarása. A zavaruk miatt éppen ők lehetnek, akik felismerik, milyen érteke van a rendnek és a normalitásnak.
Igen, emiatt bennem is van egy optimizmus. A médiában az elit beszél, az ő narratívájuk, fejtegetéseik nincsenek összhangban azzal, amit az emberek az utcán beszélnek. Hogy a fiatalok mit gondolnak erről, azt talán abból lehet lemérni legjobban, ahogy először 18 évesen voksolnak egy választáson.
A fiúk többsége a jobboldalra szavaz, ami azt jelzi, hogy az elit narratívája lepereg róluk.
Van azonban egy érdekes dolog itt: a fiatal svéd lányok azonban többségükben a baloldalra és a zöldekre voksolnak. Így nehéz lesz gyereket vállalni a jövőben Svédországban... (nevet). Én ezt úgy rakom össze, hogy tinédzserkorban mindenki lázad, és ezek a fiatalok már a lázadó kultúra ellen lázadnak, megérkezett tehát a visszahatás.
Végül: ön írt egy könyvet (How Children Took Power) arról is, hogy miért veszélyes ultraliberális elvek szerint gyereket nevelni., miért okozunk szülőként óriási kárt bennük, ha elmarad a korrekció, a fegyelmezés. Az a generáció, amelyről a könyvet írta, lassan felnő Svédországban: milyen politikai vagy cégvezetők, orvosok, apák, anyák lesznek ezekből a „neveletlen” fiatalokból?
Ezzel kapcsolatban is optimista vagyok, mert a szülőknek sokkal kisebb maradandó hatásuk van a felnőtté vált gyerekeikre, mint gondolnánk. Kisgyerekkorban nagy ez a hatás, de serdülőkor után emellett egyéb hatások is megjelennek, és
a doktrinális okok miatt elrontott neveltetésük hibáit ezek a srácok fiatal felnőttként „kinövik”.
Sokan felnőtt fejjel fognak rájönni, hogy a szüleik milyen hibát követtek el, amikor mindent rájuk hagytak és nem szabták meg számukra a határokat, de később képesek lesznek felmenőik hibáit kijavítani a saját életükben. És a szüleik hibáiból tanulva ők már más szülők lesznek, máshogy fogják nevelni a gyerekeiket. Így aztán szépen helyreáll a világ egyensúlya.
Túlaggódjuk magunkat a jóléti társadalmakban. - mandiner.hu
„A
magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek
házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól”.
(A
lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a Fugger
lekötelezett magyarországi Jagelló Udvar 1526-os mohácsi
csatavesztését követő napokban).
A
jobb sorsra érdemes trónörököst, Jagelló II. Lajost (1506-1526)
a
közismerten élvhajhász Brandenburgi György bajor őrgróf készíti
föl az „uralkodásra”.„Gyermekkortól
fogva rosszul nevelték, fajtalankodásra csábították, tánczra
tanították s nem arra, hogy a hazát védje. Minden húshagyó
(farsangi) napon démoni orgiákban részesítették” –
írja
Szerémi
György (1490-1549) udvari káplán a „Magyarország
romlásáról”
című könyvében. Ugyanő – másokkal együtt – Habsburg Mária
királynőről, mint könnyűvérű latornőről
(„latrunculáról”)
szól,
aki „a
hóbortos Miksa császár udvarából, a szabados szellemű és
erkölcsöt nem ismerő németalföldi környezetből” kerül
földünkre. Egy
külországi szemtanú, az olasz Massaro így ír: „A
királyt naponta 6-7-szer lakmároztatják és szerfelett itatják,
emellett fényes dáridókat rendeznek udvaránál s minden este
megtáncoltatják, éjfélkor pedig újra étkeztetik. Ebbeli
mesterei, Del Burgo Habsburg császári követés
a Brandenburgi őrgróf, kik a királynéval és ennek
kisasszonyaival virradtig tánczolnak”. Giovanni
de Burgio vatikáni megbízott szerint Habsburg Mária oly mértékben
tékozló, hogy két ország jövedelme sem volna neki elegendő,
valamint szóvá teszi, hogy:„A
budai királyi udvart a németség árasztotta el, ez szolgálta ki a
királyt ágyban, asztalnál, termekben, tanácsban, erdőben
egyaránt.” 1523-ban
egy németújhelyi találkozó tapasztalatainak örvén az egri
püspök keserűen állapítja meg: „Hogy
a király míg korban fejlődik, szellemileg hanyatlik és meg van
rontva erkölcseiben; udvarnokai nem tisztelik s nem félnek tőle;
bárki szabadon léphet termeibe; nem ritkán mezítelenül jelenik
meg udvarnokai előtt; bárki hívatlanul asztalához ül; illetlen
tréfákat űznek előtte, sőt vele is,a
tanácsüléseken szórakozott és szótalan; a templomban nem
imádkozik, vadászatok és egyéb szórakozások foglalják el egész
idejét”. A
seregnek Mohács felé indultában Szerémi György döbbent tanúja
az alábbiaknak: „Amikor
udvari emberei kérdezték tőle: »Uram, nekünk pedig mi a teendőnk
itt Budán?« Lajos erre így felelt: »Jól foglalkozzatok a
kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket.«”.
Habsburg
Mária és Thurzó Elek ellentmondásossága.
Szerencsés
Imre bekerül a legfelsőbb vezetésbe.
Végvári
honvédjeink ősi erényei, magasztos hősiessége.
Amíg
a gyakorlatban Habsburg
Mária (1505-1558) királynő és Thurzó Elek (1490-1543)
„főkincstárnok”
a
Fugger bankháznak a lekötelezettjei, addig elméletben nagy
„reformerek”,
akik gyógyírt keresnek az emberiség üdve érdekében, látva sok
szenvedést és igazságtalanságot. Ennek megfelelően „titokban”
Luther tanaiért lelkesednek és leveleznek
Rotterdami Erasmusszal, a kor egyik megmondó emberével, aki elvont,
tetszetős fejtegetésekbe csomagolva tálalja a hazafiatlan
„önmegvalósítás
és nemzetköziség”,
valamint
a pacifista farizeizmus globalista tanait.
A
legbefolyásosabb udvari csoport harmadik kulcsembere a XV. század
végén Magyarországon menedéket lelő Salmon ben Efraim
(Fortunatus Imre vagy Szerencsés Imre), az 1492-es Alhambra-rendelet
által érintett szefárd bankárnemzettségek képviselője, akiket
a muszlimokkal együtt száműznek Spanyolországból. A minden
irányba rejtélyes kapcsolatokkal és hatalmas összegek fölött
rendelkező, 1520-tól „alkincstárnokká”
emelt
bizalmas közvetlenül a csata előtt Budán meghal. Idős már,
hetvenhat éves. Mégis makacsul tartja magát a híresztelés, hogy
a Habsburgok – kétkulacsossággal vádolván – a kor divatjának
megfelelően megmérgezték. A budai várban található Szent György
téri palotájához fűződik az a nagy port kavart eset, amikor is a
menetrendszerűen ott dorbézoló udvar-párti vezetők nem
hajlandóak még kosztra/kvártélyra sem összedobni a szükséges
pénzt, az ostromzár áttörésével életét kockáztató,
lóhalálában érkező nándorfehérvári követnek. Erre
vonatkozóan írja Burgio vatikáni követ: „Ha
Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki
lelhetne ragadni, nem akadna három ember, ki ezt az áldozatot
meghozná.” A
Fugger-bankház, Habsburg Mária és Thurzó Elekmellett
főképpen őt hibáztatják a királysági bevételek
elsikkasztásáért, az 1521-1525 közötti, igen komoly, ötven
százalékos pénzromlás előidézéséért és a déli védelem
kulcsának számító Nándorfehérvár 1521-es elestéért, ahol –
valóban – se pénz, se posztó, se megfelelő felszerelés, sem
pedig felmentő hadak (vö.:
Móricz Zsigmond:
„Fortunatus”; Jókai
Mór: „Fortunatus
Imre”).
Mindazonáltal
várvédő honvédjeink fittyet hánynak feje tetejére állított
koruk nemzetvesztő modernista divateszméire. A kedvezőtlen
körülmények dacára is oroszlánként küzdenek. Akárcsak
Szabácsnál, majd Temesvárnál, Gyulánál, Drégelynél és
Szigetvárnál – a magasrendű ősök tiszteletére –, ez
alkalommal is önkéntes életáldozatot mutatnak be a haza oltáránál
(vö.: „Szkíta
őseink örökében”.
Demokrata. Interjú Dr. Makoldi Miklóssal a Magyarságkutató
Intézet Régészeti Tanszékének vezetőjével).
A
Nyugat látványos külsőségekkel elfátyolozott szellemi-erkölcsi
mélyrepülése.
„Amikor
az emberek isteni természete lassanként kimerült, amennyiben
lassanként keveredett az emberi természettel, és az emberi
természet túlsúlyra vergődött az isteni felett, akkor az emberek
megromlottak. A bölcsek látták, hogy rosszak lettek, de a nem
bölcseknek úgy tetszett, hogy elérték az erény és a bölcsesség
csúcspontját, holott csak a gazdagság és a hatalom utáni
esztelen vágyakozással voltak eltelve.” (Platón:
„Kritiász.”).
A
reneszánsz „Új
Kor”-ban
(a korabeli „New
Age”-ben)
az öncélúság és a magasabb rendű eszmények küzdelmes
viszonyában, sokaknál már rendre az előbbi fontossága kerekedik
felül. Az Istennek tetsző életre törekvés helyett a „győzelem”,
a „túlélés”
kerül a középpontba. A bűn viszonylagossá lesz, aminek
következtében – mint egy korabeli szerző, Luigi Tubero
dalmát apát írja–
„a
bujálkodás, tétlenség, viszálykodás, pénztelenség és
királymegvetés” válik
jellemzővé (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij is ír erről a
jelenségről „Ördögök”
című alapművében: „Ha
nincs Bűn, akkor mindent szabad”).
Azonban
eme ijesztő nyugati szellemi hanyatlás takarva vagyon – a
túlfinomultság, a tudományosság, a profán életvágy, a hódítás
– a dolgok világának ezerarcú, elbájoló fátylával. Érdemes
összehasonlítani a XV. század első felében Oroszországban
alkotó Feofan Grek „Krisztus
színeváltozása”
és tanítványa, Szent Andrej Rubljov „Szentháromság”
című szakrális ikonjainak „istenemberi”
szellemiségét a velük nagyjából egy időben tevékenykedő
brüsszeli Jan van Eyck „Arnolfini
házaspár”,
illetve a kinyitott „Genti-oltárkép”
modernista hagyományt képviselő „emberisteni”
mondanivalójával. Benyomásunk szerint ezen utóbbira is illene
Buji Ferenc azon meglátása, hogy „A
témaválasztás még szakrális, de a kifejtés már modernista”
(vö.:
„Ami egyetemes és ami nem”).
Mivel
a bizalom mély sebet kap az emberi lelkekben, ezért a viselkedés
követhetetlenül bonyolulttá, kimódolttá, nehezen elviselhetően
őszintétlenné válik. A közösséghez tartozás védereje
esetlegesedik, nő a magárahagyatottság, a „kaparj
kurta”
érzete. A nemesúr nem családfő, a jobbágy nem családtag többé.
A tekintélytiszteletet, a kölcsönös megbecsülést, a hálát és
kötelességtudatot felváltja a nyers erőszak, a kötelező
haverkodás és az „egyenlőség”
követelése, bármit is jelentsen ez. Ezen európai zűrzavarban
rettenetes kegyetlenkedésekkel kísért vallásháborúk és
népfölkelések törnek ki.
Corvin
Mátyás király halála után
A
quattrocento ugyancsak zavaros korában született kiemelkedő
képességű Mátyás királyunk (1443–1490) áldásos
reálpolitikusi-rendpárti tevékenysége élhető körülményeket
képes teremteni az országban. A kedvező helyzet révén a
szorgalmas, tehetséges jobbágy-paraszti-polgárosodó rétegek
egyre módosabbá válnak. Azonban az ő hazafias uralkodását
követő – a neves Jagelló házból való, ám akaratgyenge II.
Ulászló király (1456–1516) mögött fölsejlő – globalista
Fugger uralomnak szinte az elejétől rémülten tapasztalják, hogy
sebesen kezdenek visszacsúszni. Különösen méltatlan helyzet
alakul ki Közép- és Kelet-Magyarországon, például Kecskemét,
Cegléd környékén, Tokahegyalján, valamint a Tiszántúlon. Ekkor
értékelődik fel igazán – a némelyek által korábban
igaztalanul bírált – nagy királyunk emléke, és merítenek
sokan erőt belőle, amint ez a jagellókori Gyöngyösi kódexben
található „Néhai
való jó Mátyás király!” sorkezdetű
versből is érezhető. Megzenésített formája többek között
Kátai Zoltán és Béke Csaba énekmondók kiváló előadásában
is élvezhető.
Még
Mátyás király halálának évében, a Thurzók jutányosan
megvásárolják a trónharcokba kevert, szorult helyzetben lévő
Corvin Jánostól annak bányajogait. 1493-ban már szerződnek is a
Fuggerekkel, akik ily módon mintegy betörnek a kor Európájában
meghatározó jelentőségű hazai nemesfém kitermelésbe. Az üzleti
kapcsolatokat kölcsönös házasságokkal izmosítják. A bányákban
– a jelentős technikai hozzáadott érték dacára – méltatlan
körülmények között, hitvány bérért dolgoztatják az
embereket. Kíméletlenül öncélú „fukar”-ságuk
– a hajmeresztő kegyetlenkedésekkel kísért német parasztháború
előtti felálláshoz hasonlóan – Magyarországon is
katasztrofális helyzetet idéz elő. Háttértevékenységük nem
pusztán az 1514-es Dózsa-féle belháborúval, hanem az 1526-os
mohácsi csatát övező zűrzavarral is nyilvánvalóan
összefüggésbe hozható.Az
1525-ös Országgyűlésen, a Szapolyai János (1487–1540) körül
csoportosuló, hazafias ellenállást képviselő nemesi rendek
többek között e-képpen követelik az augsburgi bankház
befolyásának megtörését: „A „Fukkarok”
és az összes külső nemzetbeliek, kik az ország kincseit nyilván
kimerítik és kiviszik, ez országból azonnal kitiltandók és
kiküldendők, és helyökbe magyarokat kell tenni”.
Jagelló
II. Ulászló fia és utódja – a Fugger kegyelt Brandenburgi
György bajor őrgróf által élvhajhász
bábfigurává züllesztett – II. Lajos egy kritikus pillanatban
váratlanul mégis megembereli magát és lépni próbál, amire
válaszul a bankház részleges fegyverszállítási tilalmat
(embargót) szervez Magyarország ellen közvetlenül a mohácsi
csatát megelőzően, melyhez Szerencsés Imre átmeneti
kölcsönbefagyasztási kezdeményezése is csatlakozik. Az
immáron évtizedek óta tartó globalista uralom természetéről
írja a kor városlődi illetékességű, nagy műveltségű
szerzetes szerzője, Karthauzi Névtelen: „Az
mostani országló és egyházbíró fejedelmekkel pokol, nem a
mennyország telik el.”
Dózsa
György
A
szokásos délvidéki határvillongások közepette egy derék
székely vitéz párbajban legyőz egy török bajnokot. Eötvös
József írja: „Dózsa
tette nem vala olyas, hogy főképp abban az időben rendkívüli
jutalmat vagy bámulást érdemelhetett.”Azonban
váratlanul
mégis igen komoly figyelemben részesül. Maga Jagelló II. Ulászló
király hívja föl Budára. Itt ünnepélyes keretek közepette
birtokadománnyal, nemesi címmel és egy nehéz aranylánccal
tiszteli meg. Mindez – különösen a legutóbbi ajándék –
jókora ámulatot kelt, hiszen a teljesen eladósított, Fugger
kölcsönöktől függő uralkodó szorult helyzetében már ott
tart, hogy a piaci kolbászosoktól kénytelen kosztolni. Sokak
szerint innen ered a „Laci-konyha”
elnevezés, ami egyben jelzi a nyílt rendtartás (a szakrális
hierarchia) tekintélyének alapos szétzilálódását a modern kor
beköszöntével. Amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek és fényes
kísérete megérkezik Rómából a pápai bullával, a nevessé tett
végvári tiszt, Dózsa György (1470–1514), hogy, hogy nem éppen
Budán tartózkodik. „Ki
irányíthatta ennek az embernek sorsát? Ki állott mögötte?” –
teszi
föl a kérdést Nemeskürty István. A korabeli források szerint
Bakócz Tamás egy közismert „forradalmár”,
Mészáros
Lőrinc ceglédi pap ajánlására nevezi ki Dózsát a keresztes
hadak fővezérének. Hogyan, mi okból keresi a kapcsolatot a nagy
hatalmú, többszörös milliárdos esztergomi érsek egy véleményes
hírű mezővárosi plébánossal?
Berobban
a kamatszedés és ikerpárja a rohamos elvilágiasodás.
A
középkori pénzügyeket ellenőrző templomos lovagok kifejezetten
elutasítják, sőt üldözik a kamatszedést. A trecento jelképesen
Jacques de Molay templomos nagymester koncepciós perre hajazó
máglyára küldésével köszön be Párizsban, 1314. március
18-án. Mindez „Márvány”
Fülöp
(globalista elbeszélési mód szerint „Szép”
Fülöp)
francia király, valamint szürke eminenciása – a kamatszedő
kathar szekta felől érkező egyetemi tanár – Guillaume de
Nogaret hathatós előkészítő munkája révén történik.
Megjegyzendő, hogy ezen tragikus történést követő évtizedekben
beüzemelődő európai hitelezési gyakorlat szálai már lényegében
a Medici bankház kezében futnak össze.
Sajátos
egybeesés, hogy ez idő tájt, a trecento hajnalán, 1301. január
14-én hal meg az Árpádház „utolsó
aranyágacskája”,
III.
András is. Kiemelkedő uralkodóházunk párját-ritkítóan hosszú
időn át – hozzávetőlegesen 450 esztendőn keresztül – áll
fönn. (A jeles szerzetes krónikaírónk, Anonymus által egyenesen
Szentnek nevezett dinasztiaalapítónk „Álmos
de genere Athilae regis, de genere Turul”
819-ben születik). Archeogenetikai vizsgálatok időközben azt is
bebizonyították, hogy az Árpádház tényszerűen a 4500 éves
baktriai turano-szkíta Turulház nemes hajtása (Dr. Kásler
Miklós–Dr. Szentirmay Zoltán: „A
Mátyás templomban elhelyezett Árpádházi csontvázak
azonosítása”).
Nemeskürty István a „Diák,
írj magyar éneket”
című művében jelzi, hogy a trecento kezdetén irodalmunkban
létezik egy apró, de markáns Csend. Mintha a Szent Korona nemzete
megérezte volna, hogy itt valami egészen más kezdődik. Mintha a
Nyugat önistenítő mámorában belemasírozott volna az Istennel
szembeni lázadás, egyfajta új bűnbeesés prométheuszi
fordítottság-világába: A csillagot lehoznám az égről, csak
tudnám feledni, hogy utánzó vagyok!
Bakócz
Tamás:
Szép
emlékezetű Mátyás
királyunknak bokros teendői mellett még arra is jut ideje, hogy
tehetségeket kutasson föl és támogasson. Így figyel fel egy
derék kerékgyártó iparos-jobbágy fiára, Bakócz Tamásra
(1442–1521). A lehető legmagasabb színvonalú külföldi és
hazai képzésben részesíti, majd komoly feladatokat bíz rá.
Azonban urunk 1490-ben gyanús körülmények között meghal
Bécsben. Garamvölgyi László rendőrtábornok „Hunyadi
Mátyás – Meggyilkolták a királyt” című
könyve szerint – a Mediciek által delegált, a zavarosban amúgy
is szívesen halászó feleség – a csillapíthatatlan hatalmi
sóvárgásban szenvedő modernista („New
Age-es”)
Aragóniai Beatrix (1457–1508) először fügével tesz kísérletet,
majd bürökkel végzi be szörnyű tettét (Több mint valószínű,
hogy még Nápolyban saját kezével fojtja meg udvaronc szeretőjét,
hogy az ne állhasson a kecsegtető királyi frigy útjába).
Azonban az éberen lesben álló Fugger bankház – Habsburg III.
Frigyes német-római császár (1415–1493) képében – mindent
elsöprő lendülettel lát hozzá érdekeinek érvényesítéséhez.
Beatrix királynőt, egy Jagelló II. Ulászló királlyal kötött
hamisított esküvővel megtévesztik, majd 1500-ban, amúgy igen
tisztességes pénzösszeg kíséretében eltávolítják az
országból. Bakócz Tamás viszont éppenséggel szédületes
magasságokba emelődik. Főkancellárrá nevezik ki az új uralkodó
mellé. A velencei követek szerint ő „a
második király”.
Mindez azonban nem akadálya annak, hogy elszabaduljanak az uzsora
kamatok – heti 2%, félévi 52%; évi 104% (!) – ami miatt
1494-ben és 1496-ban is komoly összetűzések, mintegy
éhséglázadások törnek ki Budán. A heves megmozdulásokat –
cseh palotaőrökkel karöltve – minkét alkalommal Bakócz Tamás
csapatai verik le. Második alkalommal a lovasroham három gyermeket
halálra tapos, majd nyilvános akasztásokra is sor kerül. Egy évre
rá, 1497-ben egri püspök, majd még az évben esztergomi érsek,
tehát Magyarország prímása. 1500-ban Konstantinápoly névleges
pátriárkájává nevezik ki, ami a Pápa utáni legmagasabb egyházi
méltóság. Közben – mai pénzben – több száz milliárdos
vagyont halmoz fel. 1513. február 21-én II. Gyula pápa meghal.
A
Fugger bankház Bakócz Tamást jelöli Szent Péter trónjára,
tehát minden ellenkező híresztelés dacára nem volt esélytelen,
sőt. Azonban a fehér füst mégis a Medici bankárcsalád tagja
Giovanni di Lorenzo de Medici (1475–1521) győzelmét hirdeti. Van
olyan vélekedés, mely szerint a pápa azért választja a X.
Leo nevet,
hogy ezzel is kidomborítsa „erényét”,
hogy megszabadította a Vatikánt a „vadkeleti”
jelölttől, hiszen annak idején I. Leo vette rá a Róma kapujában
álló győzedelmes Turulházi Attila szittya-hun-magyar
uralkodónkat, hogy ne foglalja el Rómát. Halkan hozzátennénk,
hogy de jure. De facto ugyanis hatalmas szakrális eurázsiai
Napkirályunk „Isten
ostoraként”,
már amúgy is lényegében uralta a Kelet- és Nyugat-Római
Birodalmat (vö.: Dr. Neparáczki Endre: „A
honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak
vizsgálata archeogenetikai módszerekkel”).
A
pápaválasztást követően – a Magyar Királyság vatikáni
követeként hosszabb időre berendezkedni készülő – Bakócz
Tamás, nagy pompával övezve pápai bullát kap, hogy keresztes
hadjáratot vezessen a „hitetlenek”
ellen.
Mint Pap Gábor egyik előadásában kifejti, talán éppen azért
buzgólkodik olyan látványosan X. Leo, hogy egyrészt ellenlábasát
minél messzebbre tudhassa, másrészt, hogy egy eléggé kudarcosnak
tűnő katonai kalandba ugrassza (Pap
Gábor: „Bakócz
Tamás, Mediciek, Fuggerek,...”–
youtube).
A kiválóan értesült Medici nyilván pontosan tisztában van
azzal, hogy a magyar gazdasági és belpolitikai helyzet
olyan-amilyen, továbbá, hogy éppen három évre szóló békét
kötöttünk I. Szelim szultánnal, így ráadásul mi lennénk a
megbízhatatlan szerződésszegők. Ám a honi Fugger-lekötelezett
Udvar-párt számára valami mégis megcsillanhatott ebben a
lehetőségben. Annak ellenére kierőszakolják a pápai felhívás
országos kihirdetését, hogy az 1514-es Országgyűlés hazafias
köznemessége, Szapolyai János vezetésével hevesen tiltakozik, és
még az is nyíltan kimondatik, hogy a zűrzavaros helyzet okán félő
ebből belháború lesz. Mindazonáltal Bakócz Tamás megkezdi a
toborzást és a gyülekezők felfegyverzését. Találkozóhelyül
egy jókora mező van kijelölve a pesti oldalon. Jobbára vallási,
hazafias buzgalomból – ám a zilált közállapotok és az
általános elszegényedés okán is – valósággal özönlenek az
emberek. Kis idő elteltével azonban önjelöltnek tűnő egyének
uszító, „osztályharcos”
belpolitikai
szónoklatokkal kezdik tüzelni a leendő hadfikat, majd váratlanul
komoly ellátási gondok is adódnak. Bakócz Tamás mossa kezeit és
a nemzeti erőkre mutogat. Bizonyos idő elteltével a kiéheztetett,
felkavart szívű zöm dél felé indul. Menet közben a sereg úgy
negyvenezer körülire duzzad, ami óriási létszám abban az
időben. A főerő végül – a török helyett – a Szapolyaihoz
hű hazafias párt nemességének délkelet-magyarországi
hátországára zúdul, ahol lávaszerű rombolásba kezd. Mindez
aztán annyira elfajul, hogy az már a Fugger-globalista Udvar
érdekeit is sérti. Az alkoholbeteg, de tapasztalt harcos – a
bankháztól amúgy suba alatt rendszeres fizetést húzó –
Báthori István királyi hadvezér, „a
Sánta”
is rámozdul Dózsáékra. Azonban általános meglepetést keltve
viszonylag hamar beszorul Temesvár falai közé. Végül, megalázó
módon – az Udvar-párt által gyűlölt hazafias ellenzék vezére
– Szapolyai menti ki szorult helyzetéből, és a pusztító
belháborút is lényegében az ő hadainak sikerül megfékezni
(Báthori nincs rokonságban az erdélyi fejedelmi-királyi Báthory
családdal. Viszont ő az, aki majd a mohácsi csatából való
menekültében, vészhelyzetre hivatkozva kifosztja a domonkos
apácákat. Szerencsétleneket tizenhét évvel később, 1543-ban, a
Pécs városát harc nélkül feladó zsoldosok nyugati-hazai vegyes
csapata is letámadja a Mecsekben. Alig tudják puszta életüket
Varasdra menekíteni).
A
megtorlás a kor szokásainak megfelelően kíméletlenül kemény.
Mindazonáltal például az „izzó
vastrón”
Petőfi Sándor „A
nép nevében” című
versében szerepel először. Korábbi nyoma nincs. A tüzes korona
viszont valóban a bukott trónkövetelők büntetésének beszédes
kelléke a reneszánsz Európában. A német parasztháborúk kapcsán
is felbukkanó kegyetlen eljárás, a tettestársak megetetése a
kivégzendő vezető testéből levágott darabokkal, pedig az árulók
elrettentésének egyik kétségkívül brutális módja azokban az
időkben. Például az 1479-es kenyérmezei hős, Kinizsi Pál is
beveti a Nándorfehérvárat 1494-ben föladni készülő királyi
cseh zsoldosokkal szemben.
Összehasonlításul,
1460-ban III. Vlad Tepes, más néven Drakul, havasalföldi vajda a
török Hamza béget, valamint mintegy húszezer katonáját élve
karóba huzatja Târgovişténél. Pár hónappal később II. Mehmed
szultánt „Tepes
erdejének”
látványa annyira megrendíti, hogy egy ima-szertartás után, egész
egyszerűen visszavonul. (Ő az az uralkodó aki 1453-ban Bizáncot
nem kis részben egy Orbán nevezetű székely-magyar műszaki
feltaláló szokatlanul nagy ágyújának segítségével foglalja
el. Azonban 1456-ban vereséget szenved hős hármasunk, Hunyadi
János, Szilágyi Mihály, Kapisztrán János hadaitól
Nándorfehérvárott.).Később – 1462-ben Gyurgyevónál –
Karóbahúzó Vlad Drakul harmincnyolcezer török áldozatot
követelő tömegmészárlást rendez. Továbbá állítólag két
követnek a turbánját fejükbe vert szöggel erősítteti fel, mert
nem vették azt le, amikor megjelentek előtte egy meghallgatáson.
Ráadásul ezen események szemlélése közepette szívesen
tálaltatott magának és lakmározott, amint ez a korabeli
ábrázolások némelyikén is látható. Aligha véletlenül
emlékeztetnek működésére a különféle Drakula-történetek.
Mindennek dacára sokan inkább a nagy honvédőt és Bukarest
városának alapítóját tisztelik személyében. Karóbahúzó Vlad
egyébiránt egy magyar szálon keresztül szegről-végről
rokonságban áll a mai angol uralkodóházzal is. Első felesége
ugyanis Báthory lány, az erdélyi fejedelmet és lengyel királyt
adó családból. Második neje, Mátyás király édesanyjának
közeli rokona, Szilágyi Ilona, kinek halála méltó kiemelkedő
származásához. Becsületét féltvén, a közeledő ellenség elől
leugrik egy magas hegyoromról. III. Vlad hatalmát, 1462-ben,
testvére, Radu dönti meg, török seregek élén. Ekkor Mátyás
királyunkhoz menekül. A brassói szászok viszont kapnak az
alkalmon, és korábbi dúlásai miatt feljelentik, amiért négy
évre hűvösre kerül. Életének további eseményei voltaképp
homályba vésznek. Állítólag, szabadulása után nem sokkal
elveszi Uralkodónk egyik unokahúgát, majd Báthory-hadak
támogatásával visszatér Havasalföldre. Később, különféle
trónharcokban felmorzsolódik. Ami biztosnak tűnik, hogy feje végül
Konstantinápolyba kerül, ahol – a sors fintoraként – egy
karóra tűzve teszik közszemlére.
Lipusz
Zsolt is fontosnak tartja, hogy a Dózsa György-féle belháborút
követő megtorlás vonatkozásait tovább árnyalja:
„A történeti realitás azonban az, hogy az 1514. októberi
országgyűlés megtorló intézkedései dacára a hatóságok
meglehetősen vontatottan nyomoztak a bűnösök után, s nem
fegyverezték le a parasztságot. Semmiféle jel nem mutat ugyanis
arra, hogy ezt a törvényt valaha is végrehajtották volna. E
tiltást ugyanis a gyakorlatban nem is alkalmazhatták mindaddig,
amíg az egyik földesúr által a másik rovására elkövetett ún.
hatalmaskodások megszüntetéséről a központi hatalom gondoskodni
nem tudott. Az 1514 és 1526 közötti időszak mindennapjai is telve
vannak ilyen, néha csak jelképes, de sokszor véres, kegyetlen
hatalmaskodási esetekkel. Márpedig a hatalmaskodás, más
mozgósítható földesúri erőszakszervezet híján,
elképzelhetetlen volt fegyveres paraszti tömegek részvétele
nélkül, miként ezt okleveles adatok ezrei bizonyítják. Papíron
maradtak azok a törvények is, amelyek eltörölték a szabad
költözési jogot és heti 1 napban határozták meg a
robotkötelezettséget. A nemesség leginkább az okozott anyagi
károk megtérítéséért indított eljárások iránt mutatott
érdeklődést, s már csak ezért sem állott érdekében a minél
szélesebb körű megtorlás.” (Lipusz
Zsolt: „Dózsa
György, illetve az 1514. évi parasztfelkelés mítosza”).
A
Dózsa-féle szerencsétlen belháború mozgatóiról
összefoglalásaként azt tudnánk mondani, hogy benyomásunk szerint
– a hazafias, „lényeglátó
realista” Mátyás
királyunk halála után – az országot tökéletesen szétziláló
és kifosztó Fugger-globalista Udvar-pártiak ráuszítják a Dózsa
György vezette „keresztes
sereget”
a nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra. Meg nem
szűnő buzgalommal és harsányan olyasmikkel vádaskodván, amikben
igazából ők maguk a főkolomposok. Máig
ívelő benyomásként úgy tűnik, hogy az olyan „hamis
realistákat”,
mint Bakócz Tamás, illetve „túlfűtött
lényeglátókat”,
mint Dózsa György, imádja megvezetni és kihasználni a „nem
létező” háttérhatalom.
1514-et
követően Bakócz Tamás politikai tevékenysége visszafogottabbá
válik. Talán egyfajta vezeklés szándékától is indíttatva
népjóléti támogatórendszerét kiterjeszti, bár feleslegesen
fényűző életmódjához továbbra is ragaszkodik. Az anyagi
lehetőségek fenntartása érdekében a milkói érsekséget és a
szepességi esperességet az esztergomi érsekség rendelkezése alá
helyezi, aminek következtében még fokozottabb érdeklődés indul
a szászok körében a reformáció iránt. Jagelló II. Ulászló
király 1516-os halála nyomán udvari befolyása gyöngül. Súlyos
köszvénnyel bajlódik, majd többszöri szélütés következtében
79 évesen, 1521-ben meghal. Az esztergomi Bazilikában temetik el,
abba a káprázatos kápolnába, melyet maga építtetett.
Az
Ég nélküli földet Pokolnak hívják. Bűnbánatunkkal kifelé
fordulhatnánk, ha nem Isten felé? Mi másból meríthetnék erőt,
mint Isten kegyelméből?
Werbőczy
István megalkotja a Hármaskönyvet (Tripartitumot).
Dr.
Hidán Csaba történész jegyzi meg, hogy a középkori Európában
összesen két országnak van történeti Alkotmánya. Angliának a
„Magna
Charta” és
Magyarországnak az „Aranybulla”.
Ezen kivételes törvénykezési hagyománynak méltó folytatója a
Szapolyai párt minőségi nemzetközi tapasztalatokkal bíró
jogtudósa, Werbőczy István, az 1514-re elkészült „Hármaskönyv”
alkotója. A mű, 10 jeles szakértő ajánlása által is támogatva
az Országgyűlésen ünnepélyesen el is fogadtatik, ám a
zűrzavaros körülmények közepette II. Ulászló király mégsem
szentesíti. Ennek ellenére, bár nem hivatalos, mégis hivatkozott,
úgynevezett Csendes Alkotmányként védi a nemzetet egészen a XIX.
század közepéig. Mondják, hogy filozófiájával szétszakította
a magyarságot, holott benyomásunk szerint pusztán a kor
kihívásaira adandó gyógyír megtalálásának kényszere vezeti
szándékát, hiszen látja, hogy a nyugati világ felforgató eszméi
teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe
sodorhatják különleges, igen ősi, eurázsiai szkíta forrású
kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból a nemzet
gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával és –
elévülhetetlen érdemként – a Szent Korona Tanra épülő
szakrális rendtartás (hierarchia) megerősítésével válaszol, az
összmagyarság megmaradása tekintetében évszázadokon átnyúló
véderővel. Hetven-nyolcvan évvel később, szintén a nyugati
szellemi fenyegetés hatására vezeti be hasonló felfogású, ám
jóval merevebb és szigorúbb intézkedéseit Japánban Tojotomi
Hidejosi, majd szilárdítja meg azokat Tokugava Iejaszu.
Ami
még bírálat tárgya szokott lenni, Werbőczy vagyongyűjtése,
amivel kapcsolatban úgy véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és
századának jellegzetességeit, ezt igazából kevésbé sajnáljuk
tőle. Valamint ennek híján nem volna képes például igényes
magánkiadásban megjelentetni fő művét, a Hármaskönyvet és
kevesebb anyagi támogatást (mecenatúrát) tudna egyéb, főként
vallási téren foganatosítani. Természetesen pusztán a
„nemzetköziek”
(globalisták)
esetében kezeljük nagyvonalúan, ha valaki vagyont gyűjt, hazafiak
vonatkozásában ez rendszerint főbenjáró vétek szokott lenni.
A
harmadik vádpont, hogy élete alkonyán, „török
zsoldban”
főbírói feladatokat lát el. Ezzel kapcsolatban az a véleményünk,
hogy nem kivetni valót, sőt sokkal inkább erényt kellene látnunk
abban, hogy a nem szűnő Habsburg gyűlöletkeltés dacára
elvállalja a hódoltsági területek keresztény lakosságát segítő
tisztet. Másrészt éppenséggel a Porta igényességét fejezi ki
számunkra, amennyiben a kor egyik legnagyobb jogtudósát és
hazafiját kéri fel erre a magas feladatra. Azt,
hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök
megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképp nem látjuk,
így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú,
fordítottság elvű, zavart kiváltani szándékozó terjesztéssel
állhatunk szemben.
Mediciek
és Fuggerek.
"A
Fuggerek által V. Károly császárhoz címzett híres levél
világossá tette, hogy a Nyugat nagy hatalmú urai csupán a díszlet
szerepét játsszák, és a „birodalmat” valójában a globális
pénzhatalmi rendszer testesíti meg. A történelmi Magyarország
végzete akkor jött el, amikor kiderült, hogy a két globális
hatalmi „satupofa” mindkét oldalát ugyanaz az erő testesíti
meg. Mert a felszínen Habsburg versus Oszmán világhatalmi
vetélkedésnek látszó színjáték mögött az oszmán szultánok
ugyanolyan bábfigurák voltak, ugyanannak a láthatatlan globális
„szuperstruktúrának” a kezében, mint a Habsburg császárok, a
Fuggerek és a Mediciek markában" (Bogár
László: Örvénylés).
A
nyílt, ezért számonkérhető rendtartás (hierarchia) évszázadok
óta tartó lejáratása, felforgatása (vö.: modern „baloldaliság”)
lehetővé teszi, hogy a nagy bankárházak „nem
létező” rejtett
hálózatai kiteljesedjenek és lassacskán átvegyék a tényleges
irányítást. Elszaporodnak a titkos társaságok. Felüti a fejét
a globalista „földi
Édenkert”
utópia természetellenes eszméje, mely napjainkra már egyfajta
„boldog,
békés és szabad”
Világállam-Falanszter – vallási, nemzeti, nemi önazonosságában
összezavart – ezerszínű előgyártott műazonosságok révén
elmagányosított lótuszevők bizarr hangyatársadalmának
diktatórikus erőltetésévé torzult, „a
jóság és a szeretet” jegyében.
A
Medici bankház – már a XIV. századtól kezdődően – az
európai hitelezés kézben tartásával alapozza meg háttérhatalmát.
Ezen kívül jó érzékkel karolja föl az ígéretes Oszmán-házat,
mely amúgy az Árpád-házhoz hasonlóan szintén az előkelő
baktriai Turulházból való. Ezen kapcsolat később a keleti
Selyemút nyugati végpontjának számító Konstantinápolyban hoz
majd meghatározó erejű lehetőségeket. Mindezt bizonyos angliai
gyapjúüzletek egészítik ki, amikor is elkezdőnek azok a
bekerítések, melyek örvén fegyveres erőszakkal ezerszám űzik
el a generációk óta bérlő, szabad parasztokat, akik aztán
kínjukban éhbérért kénytelenek elhelyezkedni azokban az
üzemekben, ahol a volt földjükön legeltetett birkák szőrét
dolgoztatják fel velük. Ezáltal kétségkívül fellendül a
textilipar, ám a városi nyomornegyedek is hirtelen túlduzzadnak
(„pauperizálódás”).
Mindezeken túl Cosimo de Medici a konstanzi zsinatot követően,
1418-ban lényegében átveszi a Vatikán pénzügyeinek intézését
is.
Azonban
a hagyományos háttérhatalmat gyakorló Medici bankház a XV.
század második felében veszélyes kihívót kap, akik „északon”
át is veszik a kölcsönzés fölötti az ellenőrzést. Bár az
augsburgi bankház átütő erejét voltaképp az 1459-ben született
Jacob Fugger teljesíti ki, de már 1476-tól mint a Vatikán másik
befolyásos pénzintézete bukkannak föl. Bohács Zoltán írja a
„Magánvállalkozó
a világ élén” című
munkájában:„A
Fuggerek 1503 körül már valóságos »kegyosztási« monopóliummal
rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és
Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a
legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi
kereskedőkhöz kellett fordulnia”. Az
ő nevükhöz fűződik többek között a Medici bankház kettős
könyvelésének háromszorossá fejlesztése, valamint a hivatásos
titkosszolgálat működtetésének és a pénzügyi befolyás
politikai tőkére váltásának leutánzása, nem kis fejtörést
okozva a firenzeieknek. Ezentúl
sem pápa, sem uralkodó választás nem történhet a Fuggerek
megkerülésével, amiből kifolyólag – mivel két dudás nem fér
meg egy csárdában – borítékolható a nagy háttérhatalmi
központok versengésének elfajulása. Ennek megfelelően a XVI.
századra eme torzsalkodás keltette szellemi-erkölcsi zűrzavar
meghatározóvá válik. Felbukkan a törvénytelen gyermekeivel
dinasztikus politikát folytató VIII. Ince pápa (1484–1492), a
„Vénusz
vonzásában élő” VI.
Sándor pápa (1492–1493) és fia, a hírhedetten gátlástalan
Cesare Borgia. 1532-ben megjelenik Niccolo Machiavelli műve, „A
Fejedelem”.
1550-ben a pápai trónra kerül III. Gyula (1550-1555), aki első
lépésben szigorúan fellép a visszaélésekkel és
erkölcstelenségekkel szemben, majd a második körben bíborossá
nevezi ki tizenhét éves szeretőjét, Innocenzo del Montét.
Természetesen mindkét erőcsoport nyakig benne van a pár
évtizeddel korábbi „búcsúcédula”
üzletben is, mely valósággal megrengeti Európát. Egyfelől
Giovanni de Medici, azaz X. Leo pápa (1475-1521), másfelől az
„észak” felé lekötelezett, Albert mainzi érsek révén.
Azonban ezen együttműködés dacára a Fuggerek talán mégsem
emelkedtek teljesen fölül támogatottjuknak, Bakócz Tamásnak a
vereségén, hiszen Luther Márton 1517 októberében nyilvánosságra
hozza kilencvenöt tételből álló tézisgyűjteményét, amit
hogy, hogy nem, éppen az augsburgi Fugger-központban állít össze
(A vallásalapító szobra máig megtekinthető a házon). Továbbá,
1519-ben a katolikus Habsburg V. Károly éppen az „északiak”
nagyvonalú kölcsönéből szorítja ki vetélytársát, a „déliek”
pártolta szintén katolikus francia Valois Ferenc királyt, és
foglalja el a német-római császári trónt. Minderre természetesen
nem késlekedhetett a válasz, X. Leó 1521 januárjában kiátkozza
Luthert. Azonban a Mediciek elbizonytalanodását mutatja, hogy nem
sokra rá, kényszerűen mégis összefognak V. Károllyal, korábbi
támogatottjuk, a francia király ellen. Ennek igazából szintén
elég nyomós oka van, hiszen bebetonozottnak hitt törökországi
helyzetük is megrendül. Némely, a XV. század végén Ibériából
száműzött szefárd bankárcsaládok ugyanis – a Mediciekre
neheztelő I. Ferenc francia király közvetítésével –
lényegében átveszik a Porta pénzügyeinek intézését.
Sikerességüket jelzi, hogy ezentúl mintegy kettőszáz évig
soraikból kerülnek ki az Oszmán Birodalom kül- és
pénzügy-miniszterei. Az események sodrása végül majd a 30 éves
háborúba torkollik (1618-1648), melynek során például
Németország lakosságának több mint negyede elpusztul! Mivel
felelőtlenül feszegették, ezért ki is nyílt Pandora szelencéje.
Mindez
Magyarországon úgy csapódik le, hogy Fároszként világító
Mátyás királyunk ádáz ellenfele, Habsburg Frigyes, majd Jagelló
II. Ulászló, II. Lajos, valamint Habsburg V. Károly német-római
császár és Ferdinánd mögött a Fugger bankház, míg Mátyás
„fekete
özvegye”
– a sokak örömére 1500-ban végre kiebrudalt, korlátolt, egyben
gátlástalan nápolyi modernista intrikus
–, Beatrix királynő árnyékában a Medici bankház diszkrét
alakja sejlik föl. Később mindez a francia-oszmán szövetség
versus Habsburgok, valamint a különféle felekezetek közötti
viszályba megy át. Szapolyai János – és vele az ország – eme
egymásnak feszülő hullámtornyok között próbál levegőhöz
jutni (vö.: Lackó Géza: „Német
maszlag, török áfium”).
A
magyarok haragja elől menekülő Habsburg Mária kiüríti a Magyar
Királyság kincstárát.
Főképpen
ebből állja majd a trónbitorló Habsburg Ferdinánd az ország
északi és nyugati részének törvénytelen megszállását.
Isten
kifürkészhetetlen akaratából azon az augusztus végi napon
fullasztó a forróság. Éppen vihar közeledik. Drágffy János
országbíró, közép-szolnoki és krasznai örökös főispán,
temesi gróf, a Magyar Királyság zászlótartója az uralkodó
közvetlen közelében, szálegyenes tartással ül lován. Őseink
rendtartása szerint sarkantyút nem visel. Kezében a Magyarok
Nagyasszonyával, a Boldogasszonnyal ékesített lobogónk. Egy
kőhajításnyira másik kiemelt zászlónk játszódik a szélben.
Selymére a szittya-szabariai Szent Márton rajzolatát hímezték
főúri kisasszonykák gondos kezei. A túlfűtött csendet itt-ott
páncélok zörgése, lovak horkantása töri meg. Drágffy János
tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem sokára meg fog halni. A
Szent Korona iránti rendíthetetlen hűség és kötelesség útját
járja. Életét Istennek ajánlja. Jóval a küzdelem előtt, de már
a csatamezőn végrendelkezik, megmentve ezzel a küldönc, a
félig-meddig még gyermek apródja életét: „A
vezérek hasonlását, a királynak tévelygését, a vitézeknek
engedetlenségét szemlélvén...” Az
összecsapás után fölfedezett, vérbe
fagyott teste a Szűz-Máriás lobogót óvja-védi.
A
kedvezőtlen hírek nyomán, a huszonéves, tűzrőlpattant, kissé
férfias természetű Habsburg Mária a város védelmének
megszervezése helyett – meg sem várva a virradatot – Pozsony
felé „vágtat
fakó lován”.
Igazából azt sem tudja, hogy az amúgy kedvére való, húszéves
férje – a nemesség által a harc élére kényszerített –
Jagelló II. Lajos él-e avagy hal-e. Mellette lovagol az ereje
teljében lévő harminc éves főúri nábob, az öccse beházasodása
révén Fugger rokon, Thurzó Elek. A
nemzetköziség „másként
gondolkodóinak”
menekülő csapatával tart az idős, megcsömörlött Bornemissza
János is, aki majd Pozsonyban, a Budáról elorrozott nemzeti vagyon
„honfiúi őrzése” címén pár napos struccpolitikát mutat be,
egészen addig amíg Habsburg Mária rá nem töreti az ajtót.
„Soha
még ország nem örült annyira csatavesztésnek, mint most.” –
írja
Nemeskürty
István az „Önfia
vágta sebét”
című könyvében, majd emígyen folytatja: „De
maradjunk a menekülő királynénál és az örvendező magyaroknál.
Vegyük tudomásul, hogy »szinte újjászülettek« a mohácsi
csatavesztés hírére, amint azt a lengyel követ írja;
újjászülettek, mert megszabadultak az idegen uralomtól.”
Elgondolkodtató
például, hogy katonailag voltaképp egyáltalán nem indokolt a
pánik: „Mohács
miatt nem feltétlenül kellett volna menekülni Budáról. Mohácsnál
ugyanis mindössze annyi történt, hogy egy szedett-vedett, rosszul
vezetett és begyakorlatlan sereget augusztus 29-én (…)
megfutamítottak; igen nagyszámú – egyesek szerint kettőezer,
mások szerint (…) négy és fél ezer – nemesurat, hadifoglyot
kivégeztek. A király eltűnt, nyoma veszett. Ez nagy tragédia.
Mégsem végzetes, mégsem »vész«. „Így
hát Mária pánikszerű futása legalábbis furcsa. Persze csak
akkor, ha a török elől szalad. Mária azonban a magyarok elől
menekül” –
vonja le a következtetést Nemeskürty István. Kétségtelen, hogy
a török beszámolók a számarányokban jelentős mértékben
elfogultak. A hozzávetőlegesen huszonhat ezres magyar seregből
valószínűleg tízezer alatt marad a veszteség, aminek csaknem
egynegyede cseh zsoldos palotaőr, illetve kisebb részt lengyel
segéderő. A pilismaróti szekérvár körüli mészárláskor több
honfitársunk hal meg mint itt. A hazai hadak jelentősebb része
dél-keleten Szapolyai János, egy kisebb sereg dél-nyugaton
Frangepán Kristóf vezetése alatt érintetlen marad.
A
budai Logodi utca környékén fáklyák lobognak, nagy pakolás
zajlik. A sikátorok mélyéről gyülekezők egyre fenyegetőbb
csoportjai elől menekül a módosabb „lutheránia”,
vagyis a német polgárság. A vár lábánál, a Duna-parton a
királynő főleg németalföldi (holland és vallon) udvaronchada
ötven uszályt (!) rakat meg a Magyar Királyi Palota és Kincstár
vagyonával (vö.: Kun Béla 1919-es Bécsbe menekülését az
államkasszával). Majd ebből állja az ország nyugati részének
megszállását a morgolódó Habsburg Ferdinánd. Őfelségét
ugyanis kedve ellenére mozdította ki megszokott Spanyolországából
szigorú bátyja, V. Károly, német-római császár. Egyszersmind
kiüríttetik a Magyar Királyi Levéltár is, amelynek irataiból
többek között nemzeti emlékezetünk felbecsülhetetlen értékű
krónikásai – Anonymus, Kézai Keszi Simon szerzetesek és
Thuróczy János világi ítélőmester – dolgoztak. Kun Pál
esztergomi hajóskapitány mindezt nem nézi bárgyún. Megtámadja
az uszályrajt, párat elsüllyeszt, ám embereinek egy része, nem
megengedhető módon, bosszúszomjas erőszakot tesznek Habsburg
Mária könnyűvérű hírben álló németalföldi udvarhölgyein és
gúnyolódó táncot lejtenek ruházataikban. Mindazonáltal ezen
sajnálatos eseményhez tartozik az az előzmény is, hogy a királynő
a ledolgozott munkabér kifizetése helyett – cseh zsoldos
palotaőreivel – elkergetteti a dunai naszádosokat. Hirtelen köddé
válik a közvetlenül Mohács előtt alakult udvarpárti Kalandosok
Titkos Társasága is. Holott az 1526-os rákosi országgyűlésen
még az ő serénykedő aknamunkájuk eredményeképpen fosztják meg
nádori méltóságától a nemzeti erők képviselőjét, a jogtudós
Werbőczy Istvánt. Mindazonáltal a drámai események hatására
egyik vezetőjük, Pöstyéni Gergely szívében mégis feltámad a
felelősségérzet. Bűnbánatot gyakorol, és a nehéz időkben is
helytálló, magas rangú segítője lesz a Szapolyai János vezette
nemzeti erőinknek.
Ha
megnézzük, hogyan vélekedik bukásának okairól maga a királynő,
jellegzetes felelősségáthárítással találkozunk. Pozsonyba
érkezvén ugyanis első dolgai között szerepel, hogy oklevelet
bocsásson ki, amelyben minden zsidó kereskedőt megfoszt javaitól,
mivel őket hibáztatja „a
közhivatalok lezüllesztéséért, a kincstári jövedelmek
sikkasztásáért, a hadiszolgálat mulasztásaiért”,
valamint az ütközet elvesztését is lényegében „ocsmány
és uzsorás kalmárkodásuk” eredményének
tudja be.
A
Szent Koronával fölkent I. János király a töröktől visszakapja
az egész országot.
Igazságos
Mátyás királyunk vasmarka alatt a hitelezés gyakorlata a „jut
is, marad is” elv
alapján megfelelően szabályozott, ami nem csak a lakosságnak,
hanem az üzleti életnek is kedvező légkört teremt. Halála után
azonban – mint már említettük – a felelőtlen „Jagello”,
valójában gyarmati jellegű Fugger vezetés következtében
zuhanórepülésbe kezd a gazdaság. Hazánk lelketlen kiszipolyozása
és az ezzel járó zűrzavar taszigálja az országot a mohácsi
csata felé. Valószínűleg ezen puskaporos levegő is
hozzájárulhatott, hogy a török közeledés a hírére – Jószef
Kohen orvos, budai szemtanú szerint – „a
zsidók a városban maradtak” és
a szefárd Jószef ben Slómó vezetésével küldöttség indul
Dunaföldvárra Szulejmán elé. A találkozás során a Török
Birodalomba történő bevándorlási kérelmet nyújtanak be, mely
kérés meghallgatásra talál, és csak 1541-ben tér vissza egy
részük Budára a Szultán seregeivel. Nyilván nem titok előttük,
hogy I. Ferenc francia király közvetítésével jelentős spanyol
és portugál szefárd bankárcsaládok telepedtek le és szereztek
komoly befolyást az Oszmán Birodalomban. Talán elég, ha a
Granadából származó Jószef Hamonra és fiára, az 1554-ben
elhunyt Móse Hamonra utalunk, aki Nagy Szulejmán egyik legfőbb
bizalmasa. Ez idő tájt érkezik Antwerpenből Törökországba a
híres portugál Mendez-Nászik család is, akiknek hatalmas
vállalkozásai még a francia királynak vagy az éppen amerikai
világbirodalmát építgető spanyol királynak is hiteleznek. Egy
francia utazó 1547-ből származó beszámolója egyenesen egyfajta
„zsidó
aranykorról” beszél,
mely szerint „oly
mértékben átvették Törökország forgalmát és kereskedelmét,
hogy a török gazdaság teljesen az ő kezükben van”. Ráadásul
1551-ben Habsburg Ferdinánd bosszúból ismét kötelezővé teszi a
felső ruházaton viselt sárga folt kitűzését – amit Mátyás
király beszüntetett –, mely miatt újabb kivándorlási hullám
indul el a hódoltsági területekre. Mindazonáltal – mivel
pénzről van szó – az Oszmán Birodalomban is léteznek
feszültségek. Például a népszerű trónvárományos Musztafa
szultánfi kifejezetten közösségellenesnek érzi a kialakult
helyzetet. Azonban 1553-ban olyannyira elbukja az örökösödésért
folyó háttérküzdelmet, hogy bizalmatlanná vált apja – az
idősödő Szulejmán – egy hadi felvonulás örvén saját
sátrában gyilkoltatja le, majd testét elrettentésül közszemlére
bocsátja.
A
mohácsi csatát követő, 1526-os székesfehérvári koronázó
országgyűlés is alkot ugyan a zsidóság országos száműzetéséről
egy rendeletet, ám Szapolyai, immáron I. János király, ezt nem
írja alá, így az nem lép törvényerőre. A nyugati hadak 1686-os
budai ostromának során a zsidó lakosság vállvetve védi a várat
az utolsó vérig harcoló, szablyával a kezében meghaló, hetven
esztendős hős Abdurrahmán Abdi Arnaut pasával. A nemes török
vezér a Bécsi kapu környékén esik el. Helytállásának példáját
máig emlékmű hirdeti. Béke poraira. A küzdelmet túlélő
Schulhof Izsák így érzékelteti a hódoltsági életérzést:
„Buda
szent gyülekezetében laktam. A város a török birodalom uralma
alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa,
biztonságos és nyugalmas.
(…) Az
ellenség bejött a városba, az utcákon és tereken tombol, és
betör a házainkba, elvesztünk, mindnyájan elvesztünk!”
Szulejmán
szultán a győztes mohácsi csatát követően jutalomként szabad
rablást engedélyezve kifosztja Pécs városát, majd óvatosan
felmegy Budáig. Frangepán Kristóf gróf érintetlen, ötezer fős,
harcedzett délnyugati dandárja a török után megy és
Székesfehérvárnál egy egész hadosztályt szétzilál,
megsemmisít. A harci dúlás azonban az ország túlnyomó részét
nem érinti. Szapolyai jelentős, Szegednél időző hadereje nem
mozdul. A Padisah hat hét után maradéktalanul kivonul az
országból. Nemeskürty írja: „Nemhogy
»mohácsi vészről«nem
beszélhetünk tehát, hanem inkább azt kell megállapítanunk, hogy
Magyarország ilyen szerencsésen még egyetlen katonai vereséget
sem vészelt át, mint ezt.” A
Porta – Nándorfehérvár és Szabács kivételével – mindent,
még a Szerémséget is Szapolyai uralma alá rendeli. Az Oszmán
Birodalom számára ugyanis a sok vesződséggel és költséggel
járó megszállás helyett sokkal megfelelőbb lenne, ha a Magyar
Királyságot egy keresztény vazallus állammá tudná alakítani,
amely aztán ellátást, segédcsapatokat és szabad utat biztosít
számára Bécs felé. Ennek érdekében még II. Lajossal is
tárgyalni próbál, de törekvése a király messzemenő Habsburg
elkötelezettsége miatt nem vezethet eredményre. Így a Padisah
számára nem marad más hátra, minthogy – olasz és francia
tüzérekkel erősítve – nekiveselkedjen Nándorfehérvár 1521-es
megvívásának. A későbbi, 1526-os támadást egy fajsúlyos
körülmény is sürgeti, ugyanis 1525 novemberében, a páviai
ütközetben V. Károly váratlanul legyőzi és fogságba ejti I.
Ferenc francia királyt. Ennek hatására édesanyja, Savoyai Lujza
lélekszakadva rohan a törökhöz, mely közeledés végül egy
komoly, több évszázados szövetséget alapoz meg.
Szapolyai
I. János király
„Ez
ország soha több kárt, soha több pusztulást, nagyobb veszélyt
nem szenvedett, mint midőn nem saját, hanem idegen nyelvű urak
bírták s kormányozták… Ezért királyunkul senkit nem
választunk, hanem csupán s egyedül a kormányzási hivatalra
alkalmas és képes magyart!” –
mondja ki az 1505-ös rákosi országgyűlés. 1526-ban,
végre-valahára, egy magyar főnemest, Szapolyai Jánost kenünk fel
a Szent Koronával. Frangepán Kristóf gróf, a nagyszerű hazafi,
valamint kipróbált hadvezér és egy sokat látott szerb
szövetséges vezető is sürgeti, hogy most, azonnal le kell
csapnunk a Habsburg-pártiakra Pozsonyban, ki kell vernünk őket az
országból, nem szabad késlekedni. Ehelyett azonban –
valószínűleg a bennünk magyarokban élő, megmagyarázhatatlan,
Nyugat iránt érzett viszonzatlan szerelmi vonzódás okán –
Szapolyai János békítő küldöttséget meneszt Ferdinándhoz, és
az ősi szövetségkötési hagyományhoz híven megkéri Habsburg
Mária kezét. Értékes heteket tölt el a válaszra várva,
természetesen hiába, így végül Buda felé vonul. Igazi
diadalmenet ez. Amerre elhalad, mindenhol csapatostul, mámorosan
üdvözli a lakosság. Szerémi írja: „A
néptömeg messiásként várta János vajdát.”
Közben
Habsburg Ferdinánd – a nemzetközi jogra fittyet hányva –
arcátlanul börtönbe veti követünket, majd pár hónap múltán
ellenkirállyá koronáztatja magát, Mária pedig meg sem áll
Németalföldig. A feleslegesen jóindulatúnak bizonyult I. János
királyunkat a császári csapatok 1528-ra kiszorítják
Magyarországról, aki így Lengyelországba menekül. Ám a török
ezt nem nézheti tétlenül. Megköti Szapolyaival azt a szerződést,
amit annak idején már II. Lajossal is szeretett volna, és 1529-ben
az éberségre intő mohácsi csata helyszínén visszaemeli a
trónra. Név szerint soroljuk fel azokat a magyar főurakat, akik a
szokásos nyugati farizeus rágalomözönnel dacolva elkísérték
János királyt a törökkel történő tárgyalásra: Werbőczy
István, Pöstyéni Gergely, Ártándy Pál. Ezt követően a Szultán
és Szapolyai közös hadereje Bécsre támad, ahol viszont kudarcot
vallanak. A törvénytelen Habsburg megszállók által uralt nyugat-
és észak-magyarországi főuraknak viszont részt kell venniük a
város védelemben. Tehát ekkorra már mintegy belháborús
kényszerhelyzet alakul ki. Kénytelen-kelletlen magyar-magyarnak is
feszül, mely ellentétet a katolikus-református és az
iszlám-keresztény felfogásbéli törésvonalak is fokozzák.
1530-ban Roggendorf Habsburg hadvezér ellentámadása Budáig hatol,
amit viszont Szapolyai – a Szentkoronával felkent I. János magyar
király – komoly török hadak segítségével sikeresen visszaver.
Az
immáron idősödő, ötvenkét éves uralkodónk nagy éve 1539,
ugyanis feleségül kéri és kapja a húszéves Izabella hercegnőt
(1519- 1559), Jagelló I. Zsigmond (1507-1548) lengyel király
leányát. Egy év múltán fiúgyermeke születik. Szapolyainak
éppen a tordai országgyűlés kapcsán vannak feladatai, amikor
érkezik az örömhír. Az embert próbáló nyári hőség dacára
boldogságában körbenyargalja a tábort. Felzendül mindenki,
hatalmas a vivátozás! Mégsem pottyan a rémálom Habsburgok ölébe
a hon! Pár napra rá nagy felhevültségében rosszul lesz. Halálos
ágyán az országot hű pálos szerzetesére, kiváló politikusára
– a korábbi vitéz délvidéki hadnagyra –, György barátra
bízza, aki majd későbbi mártírhalálával is bizonyítja, hogy
magyarnak lenni nem feltétlenül származás kérdése, inkább az,
hogy valaki képes-e a saját élete fölé rendelni a magyarság
sorsát. Hogyan is mondja Márai Sándor a „Mennyből
az angyal” című
versében? „Egyik
érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak. /
Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
/ Népek Krisztusa, Magyarország.”
Mindezek
alapján az értékek fölötti komoly töprengés, a trecento óta
rohamosan teret vesztő szakralitás visszanyerésének törekvése –
mely voltaképp a reformációban és a tridenti zsinat (1545–1563)
összehívásában is testet ölt – teljesen indokoltnak tűnik. Ha
jól meggondoljuk, a protestantizmus és az ellenreformáció, a
XVI.-XVII. századi nagy kettős, a törökbarát Bethlen Gábor
Erdélyi Fejedelem (1580–1629) és a Habsburg Magyarországon
vezető helyzetben lévő kiválóság, Pázmány Péter (1570-1637)
bíboros, esztergomi érsek, jezsuita szerzetes, író hazafias
indíttatású összjátéka nélkül még sokkal nehezebb sorsra
juthatna Magyarország. Jól kifejezi ezt a – Bocskai István
Fejedelem (1557-1606) szellemi intelmeiben is lényeginek említett –
suba alatti együttműködési szándékot Balassi Bálint
(1554-1594) esete. A főúri Balassa család tagja, mint felvidéki
végvári parancsnok, vitézi tetteivel bizony sok borsot tört az
török orra alá. Hogy, hogy nem egyszer - a Habsburg párti Bekes
Gáspár-féle támadás örvén - Báthory István erdélyi vajda
fogságába esik és a reá orroló nagyvezír, sőt maga Murad
szultán is követeli kiadatását. A jó fejedelem ezt betegségre
hivatkozva megtagadja, majd engedi „megszökni” - az egyébiránt
rokoni aranykalitkában tartott - költőnket, aki amúgy török
versek fordítójaként is megcsillantgatja kiemelkedő
tudását. Ennek sajnálatos vonatkozása, hogy a családi
vagyon fölött tusakodó méltatlan rokonság török barátsággal
vádolja be a törvény előtt, ami azokban az időkben nem akármi,
mert Habsburg Magyarországon nem kisebb ezért a büntetési tétel,
mint a teljes vagyonelkobzás, de fővesztés is lehet a vonzatja.
György
barát
Az I. János királyunkhoz hű György
barát, a Rákos mezején Szapolyai fiát – az egy éves János
Zsigmondot – II. János néven királlyá kiáltatja ki. 1541
nyarán az önjelölt ellenkirály, Habsburg Ferdinánd nem nyugszik.
Hadvezérei, előbb Vals, majd ismét Roggendorf megtámadják Budát.
György barát, immáron döntően hazai seregek élén sikeresen
megvédi a várat, holott azon német származású budai polgárok
ellenállását is le kell küzdenie, akik suttyomban becsempészik
az ostromlók egy kis csapatát a falak mögé. A Vár koldusai
azonban fellármázzák az őrséget és öklömnyi kövekkel
alaposan megszórják a betolakodókat, majd sietve érkező
honvédjeink lemészárolják a megzavart támadókat. A belső
árulók sem kerülhetik el a büntetést: „Kit
néggyé vágának, kinek pedig fejét vevék.” Ez
idő tájt éppen a várban forgolódik Tinódi Lantos Sebestyén is.
Követi urát – a hol a némethez, hol György barátékhoz csapódó
– Török Bálintot, aki aztán az isztambuli Héttoronyban fejezi
be életét. Tovább árnyalja a hullámzó hűségű, bővérű főúr
jellemrajzát az az eset, amikor egy húsvéti ünnep alkalmával –
nem bírván magával – a vezeklő szőrkámzsáját le sem téve,
a központi piactéren megerőszakol egy útjába tévedő, kívánatos
menyecskét.
Végül
az országos viszonyok úgy alakulnak, hogy az ország északi és
nyugati része Habsburg Ferdinánd megszállása alá kerül, a
nemzetiek pedig – jobbára török támogatással – szilárdan
tartják Kelet-Magyarországot és Erdélyt. Végül az ország
közepén egy hatalmi űr keletkezik, melyet, ha nem a Porta, akkor
előbb-utóbb a nyugati hadak töltenének ki. Az Úr 1541.
esztendejének augusztusában lejár a „türelmi
idő”.
Szuljemán szultán (1494-1566) hatalmas sereggel megérkezik.
Roggendorf menekül. A jó öreg budai lakos, a néhai Jagelló II.
Lajos király udvari káplánja, majd Szapolyai I. János magyar
király hűséges híve, Szerémi György mester a következőkben
foglalja össze a hazafiak kebelét feszítő kérdéseket: „A
magyarok szívesen átadták volna a németnek a budai várat, de
volt három okuk a magyaroknak, hogy ezt ne tegyék. Először:
Hogyha bejönnének, vagy beengednék őket Budára, akkor végül
ezt a németek nem tudnák megvédeni a törökök császára ellen;
másodszor: a németek nem kedveznének sem a magyar előkelőknek,
sem a nemeseknek, hanem a magyarokat egyszerre mind kiírtanák egy
szálig; harmadszor azért, mert a magyarok a törökök császárával
szemben esküszegők lennének, a császár pedig meg tudná tartani
hatalmával Budát a németek ellenében.” Tehát
a rangos kortárs szemtanú szerint önként, jól átgondoltan adjuk
át a várat a törököknek, akikkel nyilvánvalóan együtt
fundáltuk ki a Habsburgokat kicselező „átadás-átvételt”
– a pusztán kíváncsian „nézelődő”
janicsárok várfoglalását – melynek ötletességét máig
díjazhatnánk, ha nem lenne ez a történelmi tény is kajánkodóan
kiforgatva, ellenünkre.
Mindenesetre,
mivel több irányú birodalmi nyomás terhelődik György barátra,
így kénytelen lavírozni. Ennek megfelelően tárgyalni kezd
Ferdinánddal is. Végül –a véleményes Gritti nevezetű, Porta
megbízott, tevékenységének dacára – mégis főképpen török
szövetségben készíti elő a későbbi igényes, virágzó Erdélyi
Fejedelemség alapjait, mely ekkor nagyobb, mint Csehország, vagy
Belgium és Hollandia együttvéve. E komoly teljesítmény dacára
mégsem népszerű. A Ferdinánd pártiak azért nem kedvelik, mert
átadta a töröknek Budát, a protestánsok azért, mert megmaradt
hithű katolikusnak, a török meg azért orrol meg rá, mert a
Padisahhal egyezkedő Ferdinánd – a keresztényi összefogást
esetleg lehetővé tevő iparkodást már csírájában elárulván
– átadja bizalmas levelezésüket a Szultánnak.
A
horvát – anyja révén olasz – származású Utyeszenics
Martinuzzi György gyermekként Corvin János udvarában szívta
magába a haza szeretetét és a Fuggerek támogatta Habsburgokkal
kapcsolatos fenntartásokat. Vitéz végvári harcosként tanulta a
virtust, pálos szerzetesként az elmélyült, magasrendű,
Szentlélek vezérelte hatékony cselekvést. 1551 decemberében
György barát, váradi püspök átadta a lelkét Teremtőjének.
Alvinci kastélyában – Ferdinánd parancsára – három katalán
bérgyilkos, ima közben az oltár előtt mészárolja le. Holtteteme
hetven napig hever érintetlenül. Béke poraira. Ezen tragikus
esemény idején éri el a tizennyolc éves kort Báthory István
(1533-1586), aki majd erdélyi fejedelem és az egyik legnagyobbnak
tartott lengyel király lesz. Figyelemreméltó, hogy ezekben a
vészterhes évszázadokban a Szent Korona szinte ontja zseniális
vezetőinket.
Bocskai
István, Bethlen Gábor
Amíg
békeidőben a hódoltsági Kecskemét és Pécs, valamint a
lényegében török vazallus Erdélyi Fejedelemség rendezettnek
tekinthető és virágzik, olyannyira, hogy a nyugati propaganda
ellenére többen költöznek ezekre a tájakra, mint el, addig a
Habsburg uralom alatti nyugat- és észak-magyarországi végvári
vitézek – bizonyos főurak jól tartott familiáris huszárjait
nem számítva – jobbára lerongyolódva és gyakran éhezve
tengődnek, hol kapván zsoldot, hol nem.
Az
a benyomásunk, hogy az MTA-ban, már a Bach-korszakban helyzetbe
kerülő „nem
létező”
globalista hálózatok - mintegy tovább éltetvén azt, amit már
hozzávetőlegesen ötszáz éve hallgatunk a Nyugat
felsőbbrendűségéről – máig ívelően hiszterizálják a
közvéleményt a törökökkel kapcsolatban. Ezzel összefüggésben
a nagyszerű Dr. Henkey Gyula – aki 1956 és 1997 között nem
kevesebb, mint harmincötezer (!) magyart vizsgált meg antropológiai
szempontból
– a
következőket nyilatkozta:
„Az ugor irányzat uralkodó jellegét a Habsburgok azon törekvése
szabta meg, ami a magyarokat el akarta szigetelni a török
kapcsolatoktól” (vö.:
„Törökös
örökség”- Magyar
Nemzet).
A
„félhold”
például esetünkben nem-igazán erőltette a térítést, sőt
inkább azt törekedtek kiemelni, hogy a krisztusi és a mohamedi hit
vonatkozásában tulajdonképpen egyazon Isten eltérő formájú
tiszteletéről van szó, aminek, a végváraikkal történő
levélváltások során többször hangot is adtak (vö.: Takáts
Sándor: „Bajvívó
magyarok”).
Az ottománoknak jobbára
egyáltalán nem volt érdekük a hódoltsági terület adófizető
lakosainak tönkretétele, megsemmisítse, éppen ellenkezőleg.
Többek között hatásuknak köszönhető a messze földön nevessé
lett hazai, nagyasszonyi kertkultúra kivirágzása is. A magyarság
szenvedésért – az eddig fölsoroltakon túl - sokkal inkább a
minden oldalt érintő többszörös hadszíntérré válás, a
tizenöt-éves háború borzalmai, a Szavoyai Jenő vezette nyugati
erők „felszabadításnak”
nevezett
magyar-irtása, de főképpen a
sajnálatos módon majd fél évszázadig uralkodó I. Lipót tehető
felelőssé. Lényegében hozzá köthető ugyanis a
katonák ingyenes és kötelező elszállásolásának, ellátásának,
valamint szállításának („prófunt
és porció”)
mértéken fölüli követelésén túl – a („nem
létező”)
globalista múltértelmező hálózatok által gyakorlatilag szőnyeg
alá sörpört - kuruc holokauszt és ennek nyomán, az idegen népek
betelepítésének gyakorlata is.
„Ha megtudnám, hogy ereimben magyar vér is csörgedezik, azon
nyomban föltépném őket”
– nyilatkozta az
1657-1705 között regnáló, a korabeli ábrázolások alapján
meglehetősen véleményes küllemű Habsburg. Meghökkentő módon
nyilván nem fogta föl, hogy mit jelent, milyen kitüntető viselni
Szent Koronánk világkirályi jelképét. Mindezek fényében
sokféle nyelvre kiterjedő ismerete, vallásos buzgalma, illetve
zenei érzéke inkább súlyosbító körülménynek, semmint
erénynek tűnik. 1683-ban Szobieski János lengyel király fölmenti
Bécset a nehéz török ostrom alól. Később elgondolkodtató
módon azt mondja: „Európa
megmentése hiba volt”, „Saving Europe was a mistake” (”Some
polish history from 1333 to 1795” - youtube).
II. Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem pedig ezt írja egy
1703-as Kiáltványában: „Az
meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti
zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített
szolgáltatásokat is bőségesen elérik”.
A
nehézségek ellenére a Habsburgok uralta magyar területek határait
védő végvári vitézeink több évszázados hősies küzdelmet
folytatnak, sőt egy ezrednyi válogatott lovas harcos besegít a
katolikus Habsburg V. Károlynak a messzi szászországi háborúban
is. Olyannyira, hogy 1547-ben, egy rácsapás révén Luka Józsa
huszárkapitánynak sikerül elfognia a protestánsok vezérét,
Johann Friedrich fejedelmet, amivel végül nem kisebb dolgot ér el,
mint az ellenfél fegyverletételét. Eme szilajságot és magasrendű
hozzáértést ötvöző fellépés nyomán terjed el a magyar
mintára szervezett huszárság fegyvernemének igénye az európai
hadseregeknél. Tinódi
Lantos Sebestyén büszkén sorolja a jeles részvevőket: „Az
jó Nyári Ferenc csak két zászlóval. Az jó Bakics Pétör es két
zászlóval. Lőn Erdődy Pétőr másfélszáz lóval. Jó Horváth
Bertalan százharminc lóval. Ifjú Pethő János vala száz lóval.
Getyei Ferenc vala ötven lóval. Az Bornemissza Sebestyén ötven
lóval”.Mindemellett
– a teljesség igénye nélkül – meg kell említenünk, hogy
végvári vitézeink talán legfényesebb győzelme az 1552-es egri
diadal, amit ötvenszeres támadó fölénnyel szemben vívnak ki
Dobó István vezetésével, bizonyítván, hogy jobb „a
kevés oroszlán, mint a sok nyúl”,
vagy említhetnénk Thury György várkapitányt, „a
magyar El Cid” – et
is. Továbbá természetesen kiemelendő az 1566-os szigetvári hős,
a nagy Zrínyi Miklós példamutatása is. Jellemző, hogy nem
kevésbé jeles felmenőjének „Az
török áfium ellen való orvosság”
című 1661-ben írott könyvét végül csak 44 évvel később, a
török szövetségben harcoló II. Rákóczi Ferenc egyik tábornoka,
Forgács Ferenc adja ki Kolozsvárott, majd 1790-ben Marosvásárhelyen
nyomtatják újra az ikonikus „Ne
bántsd a magyart„
címen (vö.: A XX. századi „nemzetköziek”
hazai szellemi vezére, Lukács György és hívei okán, Hamvas Béla
„Scientia
sacra”
teljes kiadására is hozzávetőlegesen fél évszázadot kellett
várni).
A
XVI. század vége felé, végvári vitézeink évszázados hősies
helytállásának jutalmául a labancok gőgje odáig merészkedik,
hogy még a Habsburg párti magyar főurak ellen is arcátlan
vagyonelkobzási pereket indítanak. A sok méltánytalanság végül
Bocskai István (1557-1606) felkeléséhez vezet, aki bár török
szövetségben, de döntően saját szervezésű hajdúival veri le
az osztrák seregeket, akik mivel katonailag nem tudják megtörni,
ezért végül Kassán megmérgeztetik (A leleplezett gyilkost a
felháborodott hadfiak, ősi szokás szerint szablyával miszlikbe
aprítják). Azonban az orrgyilkosság már nem tudja megakadályozni,
hogy Bocskai István fejedelmünk sikeres mozgalmának termése
beérjen és a szintén kivételes képességű utód, „a
törökös”
Bethlen Gábor (1580-1629) megalkothassa Kelet-Magyarország és
Erdély aranykorát. Zárásképpen idézzük fel ihletett sorait,
melyet 1616-ban ír Hasszán vezérnek: „Mert
miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, soha semmi
időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem
olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak
egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül
ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is
velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép
találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat,
inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről
Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok.”
(Makkai
László: „Bethlen
Gábor emlékezete”).
Sohasem
szabad megfeledkeznünk azokról az önfeláldozó hőseinkről,
akiknek földben porladó csontjai szilárdítják azt az alapot,
mely lehetővé teszi kincses magyar beszédünk éltetését,
valamint, hogy hazánk fölvirágzásán és megvédésén ma is
iparkodni tudjunk.