A pszichoanalízis vétkei. (René Guénon)

A filozófiától a pszichológia felé menet azt tapasztalhatjuk, hogy az utóbbiban is ugyanazok a tendenciák jelentkeznek, és ezek a tendenciák a pszichológia legújabb iskoláiban már lényegesen veszélyesebb külsőt öltenek magukra, mivel ahelyett, hogy merőben elméleti posztulátumok formájában mutatkoznának meg, fölöttébb nyugtalanító gyakorlati alkalmazásokhoz vezetnek; ezeknek az új módszereknek a leginkább "reprezentatív" képviselői a jelen tanulmány szemszögéből a "pszichoanalízis" általános fejléce alá gyűjthetők össze. Megemlíthető az is, hogy - különös következetlenség eredményeképpen - a kétségtelenül szubtilis területekhez tartozó elemekkel való foglalatoskodást egy sor pszichológus esetében materialista beállítottság kíséri, éspedig nem kétséges, hogy egyrészt korábbi képzésük miatt, másrészt azonban amiatt is, mert fogalmuk sincs azoknak a tényezőknek a voltaképpeni természetéről, amelyeket ők maguk hoztak működésbe (1), de vajon a modern tudomány legfontosabb jellegzetességeinek egyike nem éppen az, hogy sosem tudja pontosan, valójában mi is vizsgálódásának tárgya, még akkor sem, ha csak a korporális terület erőiről van szó? Továbbá mondanunk sem kell, hogy ama korlátozó és materializáló folyamat végpontjaként, amelynek az egyetemi "filozofiko-literális" pszichológia csupán egy kevésbé haladott fokozatát képviselte, létezik egyfajta "laboratóriumi pszichológia" is, amely persze ma már nem több, mint a pszichológia egyik mellékága, noha azért még továbbra is együtt él az új elméletekkel és módszerekkel; erre az egyre csenevészebbé váló ágra vonatkoztak előzetes észrevételeink azokkal a próbálkozásokkal kapcsolatban, amelyek a pszichológiát merőben kvantitatív tudománnyá kívánják változtatni.
     Minden bizonnyal több, mint egyszerűen szóhasználat kérdése az a - már önmagában is fölöttébb figyelemreméltó - tény, hogy a mai pszichológia csupán a "tudatalattira" reflektál, miközben nem hajlandó tudomást venni arról a "tudatfelettiről", amelynek az előbbit logikusan ki kellene egészítenie; ez a szóhasználat kétségkívül egy olyan meghosszabbodás eszméjét képviseli, amely csak lefelé irányul, vagyis a dolgok azon aspektusa felé, amely - mind itt az emberi lényben, mind pedig másutt a kozmikus környezetben - azokkal a repedésekkel korrespondeál, amelyeken keresztül a szubtilis világ "legártalmasabb", bízvást és szó szerint "infernálisnak" nevezhető befolyásai beszivárognak (2). Más pszichológusok a "tudattalan" kifejezést használják a "tudatalatti" szinonimájaként és ekvivalenseként, s ez, amennyiben szó szerint vesszük, egy még alacsonyabb szintre látszik utalni, ha ez nem is fedi teljes mértékben a valóságot; ugyanis amennyiben a vizsgálódás tárgya valóban a tudattalan lenne, igen nehéz volna belátni, hogyan lehetne egyáltalán beszélni arról, különösen pszichológiai nyelvezetet használva; ráadásul pedig egyáltalán miféle más alapos oka lehet bármiféle tudattalan feltételezésnek, hacsak nem egy merőben materialisztikus és mechanisztikus előítélet? De bárhogyan is legyen, van itt még egy megjegyzésre érdemes dolog, nevezetesen az a különös illúzió, amelynek befolyása alatt a pszichológusok bizonyos állapotokat "mélyebbeknek" tekintenek, miközben azok egészen egyszerűen csupán alsóbbrendűek /Utalás a "mélylélektanra", mint a szóban forgó lélektani iskolák összefoglaló elnevezésére. (A fordító megjegyzése.)/; vajon nem annak a tendenciának a jele ez, amely éppen az ellenkező irányba fordul a spiritualitáshoz képest, ahhoz képest, amit egyedül illet meg a "mély" jelző, mivel egyedül ez érinti a lét princípiumát és voltaképpeni centrumát? Ezek szerint mivel a pszichológia nem ismeri saját területének felfelé való meghosszabbodását, természetesen a "tudatfeletti" is ismeretlen marad előtte, és így örökre el is van zárva tőle; és ha a pszichológia valami olyannal találkozik, ami kapcsolatot tart fenn a "tudatfelettivel" akkor azt minden esetben szigorúan a "tudatalattihoz" asszimilálva akarja bekebelezni. Ez a sajátos eljárás csaknem állandó jellegzetessége mindazoknak az úgynevezett magyarázatoknak, amelyek a vallásra és a misztikára vonatkoznak, ide értve a keleti tanítás bizonyos aspektusait, például a yogát is; a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűvel való ezen összetévesztésében éppen ezért kifejezetten felismerhetők azok a vonások, amelyek egy tényleges felforgatásra vallanak.
      Megjegyzendő továbbá, hogy miközben a pszichológia és az "új filozófia" a tudatalatti felé fordul, egyre közelebb jut a "metapszichikához" is (3); és ugyanígy elkerülhetetlenül - habár talán öntudatlanul (legalábbis azon képviselőinek esetében, akik mindezeknek ellenére továbbra is materialisták maradnak) -  közeledik a spiritizmushoz és más, többé- kevésbé hasonló dologhoz is, amelyeknek mindegyike egy lerontott pszichizmus homályos elemeibe veti minden bizodalmát. Ezek a dolgok, amelyeknek az eredete több mint gyanús, ilyen módon a mai pszichológia "előfutár"-mozgalmaiként és egyúttal szövetségeseiként jelennek meg, és a kérdéses elemeket a pszichológia vezeti be arra a területre, amit manapság "hivatalos" tudománynak neveznek; és még ha kerülő úton vezeti is be ezeket (mindamellett még akkor is könnyebben, mint a "metapszichika", minthogy az számos vonatkozásban kifogás alá esik), igen nehéz lenne kétségbe vonni azt, hogy az a szerep, amit a pszichológia hivatott játszani a világ jelenlegi állapotában, más lenne, mint tevékeny részesedés az antitradícionális akció második fázisában. Ennek fényében a közönséges pszichológia újabban hangoztatott igénye arra, hogy - a "tudatalattihoz" való erőszakos asszimilációjuk révén - bekebelezzen olyan dolgokat, amelyek voltaképpeni természetüknek megfelelően ellenállnak mindenféle ilyen próbálkozásnak, csak ahhoz tartozhat, amit a dolgok "gyermeteg" oldalának lehet nevezni, habár az efféle kísérletek nyilvánvalóan felforgató jellegűek; ugyanis az ilyen magyarázatok csakúgy, mint ugyanezeknek a dolgoknak a "szociológiai" értelmezései valamiféle "szimplifikatív" naivitásból erednek, amely néha egészen a krajcáros komédiázásig mehet; mindenesetre, amennyiben tényleges következményeiket nézzük, ezek a dolgok sokkal kevésbé komolyak, mint az a valóban "sátáni" oldal, amelyet az új pszichológiával kapcsolatban éppen most fogunk alaposabban megvizsgálni.
      A "sátáni" jelleg különös világossággal mutatkozik meg a szimbolizmus pszichoanalitikus interpretációiban, vagy legalábbis annak interpretációjában, amit helyesen vagy helytelenül szimbolizmusnak tekintenek; ez utóbbi megszorítást azért kellett közbeiktatnunk, mert ha ezen a ponton - csakúgy, mint sok más ponton - részletekbe merülnénk, számos megkülönböztetést lehetne tenni és sok zavart lehetne eloszlatni; hogy csak egyetlen tipikus példát említsünk: az a látomás, amelyben valami "emberfeletti" inspiráció fejeződik ki, valóban szimbolikus, míg a hétköznapi álom, bármilyen is legyen külső megjelenése, nem az. Természetesen a korábbi iskolák pszichológusai a maguk módján próbálkoztak a szimbolizmus magyarázatával, és azzal, hogy azt saját elképzeléseik hatókörén belülre vonják; de ha egyáltalán szimbolizmusról van szó, a merőben emberi elemek alapján történő magyarázatok az összes ilyen esetben elmulasztják felismerni mindazt, ami lényeges, ahogy azt már megszoktuk ezektől egyéb tradicionális területekkel kapcsolatban is; másfelől ha kizárólagosan emberi dolgokról van szó, akkor szükségképpen a hamis szimbolizmus esetével állunk szemben, viszont az a tény, hogy azt ezzel a névvel illetik, azonnal leleplezi a valódi szimbolizmus természetét illető tévedésüket. Vonatkozik ez azokra a dolgokra is, amelyek felé a pszichoanalitikusok fordítják figyelmüket, csak éppen azzal a különbséggel, hogy az ő esetükben tanulmányozott dolgok nem egyszerűen emberiek, hanem nagymértékben "emberalattiak"; az történik tehát, hogy nemcsak egy csökkenés, hanem egy komplett felforgatás lép életbe; s minden ilyen felforgatás, még ha csak - legalábbis először - értetlenségből és tudatlanságból származik is (amiknél mellesleg semmi sem használható fel jobban ilyen célok érdekében), természete szerint mindig "sátáni" a szó valódi értelmében. Ráadásul a pszichoanalitikus interpretációk rendszerint ocsmány s undorító jellege egészen megbízható jel e tekintetben; mint máshol már rámutattunk (4), a mi szempontunkból különösen jellegzetes, hogy pontosan ugyanez a "vonás" jelenik meg bizonyos spiritiszta megnyilvánulásokban is; aki ennél nem lát többet merő "egybeesésnél", annak bizonyosan roppant jóindulatúnak kell lennie, ha nem teljesen vaknak. Az esetek többségében persze az "analitikusok" éppen annyira nincsenek tudatában annak, hogy itt valójában miről is van szó, mint a spiritiszták. Mindenesetre felforgató akarat látszik vezetni az előbbieket csakúgy, mint az utóbbiakat, amely mindkettőjük esetében hasonló, ha nem ugyanolyan rendhez tartozó elemekre támaszkodik. Ez a felforgató akarat, bármilyen lényekben is öltsön testet, bizonyára legalább bennük eléggé tudatos, és olyan szándékokhoz kapcsolódik, amelyek kétségtelenül nagyon különböznek mindattól, amit akár csak gyaníthatnának is azok, akik csupán öntudatlan eszközei e szándékok tettre váltásának.
      Nagyon is világos, hogy ilyen körülmények közepette terápiás célok érdekében pszichoanalízishez folyamodni (minthogy rendszerint e célból szokás alkalmazni) csak végletesen veszélyes lehet azok számára, akik alávetik magukat, de azok számára sem kevésbé veszélyes, akik e módszert alkalmazzák, ugyanis olyan dolgokkal kerülnek kapcsolatba, amelyekkel nem lehet büntetlenül foglalkozni; nem lenne túl nehéz észrevenni a pszichoanalízisben azoknak az eszközöknek az egyikét, amelyeket azzal a speciális céllal hoztak működésbe, hogy a modern világ instabilitását a lehető legnagyobb mértékben felfokozzák, és a világot a végső felbomlás felé vezessék (5). Másfelől azok az emberek, akik e módszereket alkalmazzák, minden kétségen felül meg vannak győződve azokról a jótéteményekről, amiket az általuk elért eredmények nyújtanak; ez azonban merő illúzió, amit módszereik elterjedése táplál, és ez jelzi a voltaképpeni különbséget a "praktizálók" szándékai és annak az akaratnak a szándékai között, amely e munkát irányítja, és amellyel a "praktizálók" csupán vakon együttműködnek. Valóban, a pszichoanalízis egyedüli eredménye kimerül abban, hogy felszínre hozza és teljes mértékben tudatossá teszi az ember alsóbb rétegeinek egész tartalmát, vagyis a tulajdonképpeni "tudatalattit"; sőt aki pszichoanalízishez folyamodik, az feltehetőleg pszichológiailag erőtlen, mert ha nem az lenne, akkor nem lenne szüksége arra, hogy "analizálják"; ilyen módon természetesen sokkal kevésbé képes ellenállni a "felforgatásnak", vagyis az a veszély fenyegeti, hogy jóvátehetetlenül elmerül a meggondolatlanul szabadjára eresztett sötét erők káoszában; de még ha mindennek ellenére sikerülne is megmenekülnie, életének hátralevő részében ott lesz benne egy nyom, egy kitörölhetetlen "bélyeg".            
     Aki a fenti gondolatmenettel kapcsolatban esetleg azzal a kifogással élne, hogy itt egyfajta "pokolraszállásról" van szó, mondván, hogy a "pokolraszállás" a beavatási utazás előfeltétele, annak fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy minden ilyen összehasonlítás alapvetően téves, ugyanis a két szándékban semmi közös nincs, mint ahogy nincs semmi közös a két "szubjektum" helyzetében sem; éppen ezért itt voltaképpen egy profán paródiáról van szó, és ez a gondolat már önmagában is elegendő ahhoz, hogy az egész ügynek a "hamisítvány" meglehetősen nyugtalanító benyomását kölcsönözze. Az az igazság, hogy ez a képzelt "pokolraszállás" - amelyet természetesen semmiféle "újrafelemelkedés" nem követ - egészen egyszerűen "mocsárba süllyedés", mint ahogy az ősi misztériumok némelyike nevezi. Jól ismert, hogy ezt a "mocsarat" jelképesen az Eleusziszba vezető útként ábrázolták, és azok, akik elmerültek benne, profán emberek voltak, akik a megfelelő kvalifikációk hiányában tartottak igényt a beavatásra, és így saját meggondolatlanságuk áldozataivá váltak. Megemlíthető továbbá, hogy ilyen "mocsarak" éppúgy léteznek a makrokozmikus, mint a mikrokozmikus renden belül; közvetlen kapcsolatban áll ez a "külső sötétség" témájával (6), valamint bizonyos idevágó evangéliumi szövegekkel, amelyeknek értelme pontosan egybeesik azzal, amit éppen magyaráztunk. A "pokolraszállásban" az ember véglegesen kimerít bizonyos alsóbbrendű lehetőségeket, hogy azután képes legyen a magasabbrendű lehetőségek aktualizálására; a "mocsárba süllyedés" esetében viszont az alsóbbrendű lehetőségek azok, amelyek birtokba veszik és hatalmuk alá vonják az embert, míg csak teljesen magukba szívva nem végeznek vele.
    Az  előző bekezdésben ismét módunkban állt használni a "hamisítvány" kifejezést; azt a benyomást, amit ez a kifejezés sugall, egyéb vizsgálódásaink is határozottan megerősítették, például az, amelyben a szimbolizmus korábban említett denaturálásával foglalkoztunk, és a szóban forgó denaturálás mindazt meg akarja rontani, ami egy "emberfeletti" rend bármilyen elemét tartalmazza, mint ahogy azt kiválóan szemlélteti is az a beállítottság, amelyet a vallások (7) valamint a beavatási és metafizikai rend különféle - például a yoga formájában megjelenő - tanításai irányában tanúsítanak. Ugyanis még ez utóbbiak sem menekülnek meg ettől az újfajta értelmezéstől, és ez egészen addig a pontig megy, hogy némelyek hozzáfogtak  a spirituális "megvalósítás" módszereinek beolvasztásához a pszichoanalízis terápiás eljárásaiba. Olyasvalami ez, ami rosszabb még a Nyugaton forgalomban lévő vulgáris torzításoknál is, ideértve még azokat is, amelyek például a yoga módszereit a "testkultúra" egy nemének tekintik, vagy esetleg pszichoterápiás eljárásnak, ugyanis ezeket a módszereket bárdolatlanságuk veszélytelenebbé teszi a kifinomultan ködösítő módszereknél. A kifinomultabb módszerek nem csupán azért veszélyesebbek, mert hajlamosabbak félrevezetni azokat az elméket is, amelyekre durvább módszerekkel nem lehet befolyást gyakorolni; persze ez sem éppen elhanyagolható szempont; fokozott veszélyességüknek van azonban egy olyan oka is, ami sokkal szélesebb területet érint, és ez azonos azzal az okkal , amely korábbi meghatározásunk szerint a materialisztikus koncepciót sokkal kevésbé veszélyessé tette azoknál az elgondolásoknál, amelyek egy alsóbbrendű pszichizmus irányába mutató tendenciával rendelkeznek. Természetesen az a merőben spirituális cél, amely a yogának mint olyannak a lényegét alkotja, és ami nélkül e szó használata merő abszurditássá válik, éppen annyira ismeretlen az egyik esetben, mint a másikban. A yoga éppen annyira nem egyfajta pszichoterápia, mint amennyire nem a fiziológiás gyógyítás egy neme, és módszerei semmilyen mértékben és semmiképpen nem azoknak az embereknek a gyógykezelésére szolgálnak, akik bármilyen formában betegek és kiegyensúlyozatlanok; ettől roppant távol áll, és a módszereit olyan emberek számára dolgozták ki, akiknek - ha be akarták járni azt a szellemi utat, amely e módszereknek egyetlen tárgya - saját természetes diszpozíciójukban kezdettől fogva a lehetőségekhez képest maximálisan kiegyensúlyozottaknak kellett lenniük; persze mindezek a dolgok - és ez miden további nélkül érthető is - szoros kapcsolatban állnak a beavatási kvalifikáció egész kérdéskörével (8).
     Ez azonban még nem minden, mert a "hamisítvány" rovatban ott van még egy olyan dolog, amely talán az eddig elhangzottaknál is inkább figyelemre méltó, és ez az a követelmény, hogy aki hivatásszerűen kívánja gyakorolni a pszichoanalízist, annak magának is "analizáltnak" kell lennie. Ez mindenek előtt annak a ténynek a beismerését foglalja magában, hogy aki aláveti magát ennek a műveletnek, az többé már sosem lesz olyan, mint amilyen korábban volt, más szavakkal - és azt a kifejezést ismételve, amelyet fentebb már használtunk - az "analizáltság" egy kitörölhetetlen "bélyeget" hagy benne, akárcsak a beavatottban a beavatás, csakhogy az előbbi homlokegyenest ellentétes értelemben történik, ugyanis amiről ebben az esetben van szó, az nem a spirituális fejlődés, hanem az alsóbbrendű pszichizmus kibontakozása. Ráadásul jól látható a beavatási transzmisszió utánzása; de ama tény alapján, hogy tényleges eredmény nem produkálható akkor, ha a gyakorlatot semmi másnak nem tekintik, mint egy minden jelentőség nélküli puszta szerepjátszásnak, és nem feledkezve meg a közvetítő befolyások természetének különbözőségéről, a pszichoanalitikus transzmisszió sokkal inkább hasonlít a mágia vagy pontosabban a varázslás területén végrehajtott transzmisszióhoz. Továbbá homályban marad a transzmisszió voltaképpeni eredete: mert nyilván mindenki csak azt adhatja, amit maga is birtokol, másfelől viszont a pszichoanalízis találmánya meglehetősen új; tehát miféle forrásból merítették az első analitikusok azokat az "erőket", amelyeket tanítványaiknak adtak tovább, és őket magukat ki "analizálta" először? E kérdés felvetése nagyon is logikus, legalábbis azok számára, akik csak egy minimális reflexióra is képesek, és ez a kérdés valószínűleg fölöttébb indiszkrét; ugyanis több, mint kétséges hogy bármikor is kielégítő válasz kapható rá, de az ilyen pszichikus transzmisszió minden válasz nélkül is éppen eléggé határozottan baljóslatú "vonásokat" mutat amiatt, amiknek a képét felidézi az emberben: mert ebből a szempontból a pszichoanalízis meglehetősen ijesztő módon hasonlít az "ördög szentségeire".




René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei.
Kvintesszencia Kiadó. Debrecen. 2006.
34. fejezet.
Fordította: Buji Ferenc.