2019. november 12., kedd

Lóránt Károly: A liberális kapitalizmus kudarca

LÓRÁNT KÁROLY
(Magyar Hírlap)
Az ilyenfajta szabadkereskedelem nyertesei egyértelműen a multinacionális vállalatok vezetői és tulajdonosai.

2019. november 10., vasárnap

Bogár László: A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció szimpla csalás.

Gyilkos szólásszabadság

A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció szimpla csalás

A világhálón gyakran megjelent mostanában egy szellemes karikatúra, amelyen a politikailag korrekt beszéd seriffje, aki éppen lelőtte a csizmáján a szólásszabadság feliratot viselő „bűnelkövetőt”, csak annyit mond, bocs, haver, de kicsi kettőnknek ez a világ. Valóban kicsi lenne? De hiszen az egész Felvilágosodás a racionális tiszta Ész logikájára épülő világ, és persze a világszabadság a korlátlan szólás­szabadság eszméjére épült. A karikatúrán az áldozatként elterülő szólásszabadság csizmáján, a First Amendment, vagyis az Amerikai Alkotmány egyes számú kiegészítése felirat is látszik, mint a liberális demokrácia legfőbb talapzata. De akkor most a szólásszabadság, az egyes cikkelyből az egyes számú közellenséggé vált?
Ki ez a szólásszabadságot éppen kivégző seriff, aki a politikai­lag korrekt beszéd képviselője? És legfőképpen miért nem éppen maga a teljes szólásszabadság a politikai korrektség legmagasabb csúcsa? Megannyi kérdés, amire mostanában nem nagyon jön válasz a globális beszédtérből. Mielőtt az okokon eltöprengenénk, tegyük hozzá, hogy azért akadnak olyanok, akik mégiscsak keresik a választ. Ezek közé tartozik Andrew Marantz, a New York Times cikkírója, aki hatalmas vitát váltott ki azzal, hogy „Megöl minket a szólásszabadság” címmel jelentetett meg írást az NYT hasábjain. A szerző egyébként rövidesen kiadja ezzel kapcsolatos könyvét is, amely az „Online szélsőségesek, technoutópisták és az amerikai beszédtér (American Conversation) túszejtői” címet viseli. Marantz érthető módon kiutat keres a magát liberális demokráciának nevező globális hatalmi konstrukció egyre súlyosbodó és megoldhatatlannak látszó válságából, és bár írása sok elgondolkodtató mozzanatot felszínre hoz, a kiút megtalálása ezúttal is elmarad. Nagy valószínűséggel egész egyszerűen azért, mert ilyen kiút nincs. Az írás, akárcsak a többi hasonló stratégiai célt maga elé tűző mű, nem tud (és nem is akar!) kilépni abból az értelmezési keretből és fogalomkészletből, amelyen belül a válasz megtalálása teljesen reménytelen, sőt egyenesen értelmezhetetlen. A liberális demokrácia mint mentális konstrukció nyilvánvaló önellentmondás. Azt állítja ugyanis magáról, hogy benne a nép uralkodik (mármint a népnek a választásokon többséget szerző képviselői) és ez teljes szabadságot jelent mindenki számára. Ezzel szemben az elmúlt két évszázad tapasztalatai egyértelművé teszik, hogy erről szó sincs.
A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció ugyanis szimpla csalás. Benne nem a többség, az egyébként tökéletesen definiálatlan, és kizárólag önkényesen használt hivatkozási alapként szereplő „nép” többsége uralkodik, hanem egy szervezett kisebbségnek a szervezetlen többségen gyakorolt alig burkolt diktatúrája valósul meg. Ennek alapján az is teljesen érthető, hogy a magát liberális demokráciának nevező rejtett diktatúra mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a beszédhatalmi, véleményhatalmi térben kizárólag olyan értelmezési keretbe ágyazott, olyan fogalomkészlettel leírt tartalmak jelenhessenek meg, amelyek beleilleszkednek a mainstream elbeszélési módba. Amely utóbbit politikai­lag korrekt beszédként nevez meg a liberális demokrácia médiagépezete. Így aztán aki nem ilyen értelmezési keretbe ágyazott és/vagy nem ilyen fogalomkészlettel leírható narratívát próbál használni, az ezzel a tettével eleve kirekeszti magát a tolerálható beszédtérből.
Az, ahogy Andrew Marantz könyvének címében fogalmaz szimpla „túszejtő”, vagy talán géprabló (az eredeti angol szó a hijack) akit, akárcsak a karikatúrában szereplő politikailag korrektül beszélő seriff a liberális demokrácia nevében éppen kivégez. És hogy miért ez a riadalom, aminek alapján Marantz említett cikkének címében egyenesen úgy fogalmaz, hogy a szólás­szabadság megöl minket? Hát azért, mert az internet megjelenésével a globális beszédtér olyan átalakulása kezdődött el, amelyet ugyan a liberális demokrácia nevű globális diktatúra uralmi szuperstruktúrája indított el, de amely felett elveszteni látszik a teljes és megbízható ellenőrzést. Egyelőre nagyon nehéz beazonosítani, hogy vajon hol tévedtek a világ urai, amikor magabiztosan úgy vélték, hogy ez a planetáris dimenziójú „cyber-space” is teljesen kézben tartható lesz számukra. Hogy a „moderátornak” nevezett globális ügynökhálózat segítségével csírájában fojtható majd el minden deviáns narratíva. Hogy elég a „gyűlöletbeszédre” való puszta hivatkozás, ahhoz, hogy bármilyen számukra nem elég korrekt megnyilvánulás az egész világegyetemből azonnal és nyomtalanul eltüntethető legyen. Ám a fejlemények azt látszanak igazolni, hogy ez a megaprojekt nem egészen a stratégiai terveik szerint alakul. A liberális demokrácia globális véleményhatalmi diktatúrája egyre több szereplő számára válik egyre nyilvánvalóbbá. És egyúttal az is világossá válik, hogy ez a rejtett diktatúra hihetetlen brutalitással roncsolja szét az emberi közösségek anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi szövetrendszerét szerte a világon. Így aztán kézenfekvőnek látszik, hogy az így kifosztott világ éljen is a világháló adta lehetőségekkel, jelentse is nyomorúságát, kiszolgáltatottságát. És ez a világszerte egyre inkább érzékelhetővé váló, egyelőre meglehetősen amorf és szervezetlen lázadás evidens módon próbálja e lázadásához eszközként használni a közösségi médiát, a világháló egész globális rendszerét. Az pedig több mint érthető, hogy mindezt a világ urai, mint a szólás­szabadság elszabadult gyilkoló gépezeteként értelmezik.