2016. január 7., csütörtök

Az aranykori égi harmónia és a jelenkori, modernista globalizmus, az "Eggyek és még Eggyebbek" (ál-aranykori) ajánlata a Földön.

(Az Ábel-Apollón (nomád-szakrális) és Ábel-Héliosz (nomád-modernista) látásmódok összehasonlító elemzése)

"A becsületes filozófiai gondolkodás, ha elutasítja a Kinyilatkoztatás vezérlő csillagát, elkerülhetetlenül "a szkepticizmus poklába" vezet és az Ész felemészti önmagát. (...) Csak "a hit győzelme" vihet ki az abszolút kételkedés zsákutcájából - mondja Pavel Florenszkij -, és akkor "az Ész tátongó repedései között az Örökkévalóság kékje ragyog..., az Ész hamis temploma fölött fellobbanak az igaz és tökéletes irányítás fényei". Az Igazság elérhetetlen az Ész akaratából, bár eszünk az Igazság küszöbéig terelhet bennünket. De egyedül a tiszta hit érti meg az igazságot." (Török Endre. In.: "A orosz vallásbölcselet virágkora." II.)

Ha az Aranykor emberének, "aki szerelmes Istenbe" (vö.: "istenember", Szolovjov-Dosztojevszkij) és a Sötét Kor emberének, aki szerint "Isten (ha van) szerelmes az emberbe", vagyis az önmagába szerelmes ember (vö.: "emberisten", Szolovjov-Dosztojevszkij) "globalizmusát" szeretnénk összehasonlítani, akkor lényegretörően azt tudnánk mondani, hogy a hajdan volt szakrális változat, főképpen annyit jelentett, hogy Egy volt az Isten jóformán mindenki számára, ami túlnyomó többségüket bizonyos alapelvek, magától értetődő betartására ösztönzött (vö.: az Aranykor pásztorkodó-kertészkedő népeinek, szigorúsággal és valós szeretettel óvott /Világkirály: aki sebez és gyógyít/, "békés-tejivó" hangulatával illetve a Mahábháratában a Csata előtti szabály-egyeztetéssel a felek között, amit aztán nem tartanak be, utalva a Sötét Kor kezdetére). A különféle családok, törzsek, népek önazonosságtudata (identitása) igazából már a Bűnbeesést-Kiűzetést követően - amióta dolgoznunk kell a mindennapi betevőért - tehát a legkorábbi idők óta jelen van, mint Nyikolaj Trubeckoj fogalmaz: "A nyelv és a kultúra dialektikus széttagoltsága olyan szorosan kötődik a társadalmi szerveződés lényegéhez, hogy a nemzeti sokszínűség megszüntetésére tett kísérlet a kultúra elszegényedéséhez és elsorvadásához vezetne."

A szakrális hármas felosztás egy lehetséges értelmezése és a szakrális harmadik szem.

Ha korunk modernista globalizmusát nézzük - "amelybe minden elképzelhető eszközzel hajtják az emberiséget." (René Guénon: "A modern világ válsága") - akkor ennek hátterében gyakran egyfajta sajátos, fordított szemléleti felfogás észlelhető: A merőben profán horizontú "földi Paradicsom" kimódolt megteremtésének látomásából (utópiájából) fakadó "egységesítő" törekvés, tulajdonképpen a természet-fölöttibe vetített, istenített Megkülönböztetés, a küzdelmes Kettő hitéből meríti erejét, mely révén a modernista "láthatatlan mozgató" voltaképp elzárja magát az igazi természet-fölötti, tehát a valódi üdvösség lehetőségének területétől (vö.: a Piramis csúcsát - tehát az Ég felé nyitás lehetőségét - lezáró, lefejezett (dekapitált) piramis, ész-kultuszt sejtető, principálisan dualista "harmadik szem" jelképével).

A modernista látásmód "harmadik szem" értelmezésének egy lehetősége.

Az Aranykorban illetve az Ezüstkorban valószínűleg a legtöbben még nem akartak minden áron "győzni" hanem inkább arra törekedtek, hogy lehetőleg minden helyzetben Isten legyen a győztes, elsősorban belül. Alighanem ennek a legkorábbi szellemiségnek a nyoma maradt fenn például a mongol-birkózásnál is, amikor a küzdők először a homlok felé, a szakrális "harmadik szem" tájékára emelik a kezüket, majd köszöntik egymást: "Kök-szü". Ez nagyjából azt jelenti, hogy az abszolút Ég alatt - ami az örök Béke, az örök Csend és az örök Mozdulatlanság - lefolytatják a Harc és a Béke, a Hang és a Csend, a Mozgás és a Mozdulatlanság viszonylagos, Mulandó természetű, de helyreállító indíttatású küzdelmét (vö.: "Megbontják az ősi rendet. A pusztaiak nem tűrik ezt majd szó nélkül." In.: Szomjas György: "Talpuk alatt fütyül a szél.").
Talán csak a magyar szellemiség évszázadokon átívelő bujdosásba kényszerítettsége magyarázhatja, hogy ezidáig nem keltett komolyabb hullámokat idehaza az egyik legnagyobb orosz vallásbölcselő Vlagyimir Szolovjov "turanofil pánmongolizmusa", az eurázsianizmus eszméjének szellemi alapvetése. Ennek a vonalnak képviselője a már említett Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj herceg (1890-1938), akinek egyik alapműve, a "Dzsingisz kán hagyatéka" 2011-ben jelent meg itthon, az Attraktor Kiadó gondozásában. A szerző ebben a könyvben, nem csak a turáni íjfeszítő lovas nomád őskultúra Egy-Isten hitét bizonyítja, hanem annak a meggyőződésének is hangot ad, hogy szerinte a kortárs napnyugati látásmód valójában az evilági öncélúság (egocentrizmus) eszméjén alapul, melynek két arca a sovinizmus (az egyéni, törzsi, faji, vallási, nemzeti, stb... öncélúság) és a nemzetköziség (kozmopolitizmus), ahol az utóbbi az előbbi szolgája, trójai falova, a fölényre (hegemóniára) törekvés kifejezője, az eltérő kultúrák gyengítése, leminősítése, felbomlasztása által. Tűnődésre késztető módon, a Nyikolaj Trubeckoj által felvázolt elképzeléseknek nem igazán mond ellent az a találkozó, amit 1910-ben az Aldrich, a J.P. Morgan, a Rockefeller és a Kuhn, Loeb, & Co. bankok képviselői tartottak egy félreeső helyen, a georgia-i Jekyll-szigeteken, Paul Warburg - a későbbi FED elnök - vezetésével, melynek nyomán 1913 Karácsonyán került sor arra a szenátusbéli szavatásra, ami által az USA Nemzeti Bankja - tehát a dollár nyomtatása valamint voltaképpen a világ pénzforgalmának ellenőrzése - magánkézbe került, mely eseménnyel mintegy karöltve megszületett az FBI és a "Rágalmazás Ellenes Liga" is. Ezen történések kapcsán, Baji Lázár Imre a "Leviathán vizein" című írásában, a kicsit későn eszmélő Woodrow Wilson elnököt idézi: "Nemzetünk a hitelek rendszerének irányítása alá került, amely magánkézben összpontosul. A nemzetek növekedése és minden tevékenységünk néhány ember kezébe került, akik saját érdekükből kifolyólag ellenőrzik és rombolják a gazdasági szabadságot. Az egyik legkiszolgáltatottabb és dominált kormány lettünk a világon, olyan, amely nem a szabad véleményen, többségi választói akaraton alapul, hanem domináns emberek egy kis csoportjának kezében van.", amihez Baji Lázár hozzáteszi: "a tömegember századában a pénzhatalom soha nem látott, történelemformáló, létpusztító és ego-átalakító szerephez jutott."  Benyomásunk szerint, többek között ennek hatása érezhető a világos értékrend, a tisztelet kultúrája, a példaadás, "uram bocsá", a közösségi szellemiséget előmozdító egyenruha és az önlegyőzés erényeire súlyt helyező - a bentlakásos elitkollégiumoktól amúgy, érdekes módon nem idegen -, szigorú hozzáállást bíráló és "gyógymódként", a modernista, "alternatív" felfogást erőltető felsőoktatásban is, melynek szétterjedő befolyása megbízhatóan "termeli", a köznevelés fegyelmezetlen, önző, nárcisztikus, elkényeztetett, ergo "szabad", de önmagát általában remekül "eladni" igyekvő ifjúságának - valójában inkább atomizáltnak és kiszolgáltatottnak tűnő - hadát, az amúgy is széthullóban lévő napnyugati társadalmak számára. Avagy hasonló indíttatás sejthető, a szivárvány minden színében csábító, a modernista és a szakrális látásmódokat (istenképeket) összekeverő, ezáltal az utóbbit elvilágiasító, modernizáló, az összes bevett vallást mintegy önmagába olvasztani vágyó (ezt tagadó), tehát nagyon is hódítónak (invazívnak) tűnő  (vö.: az ál-szakrális "The House of One" "imaház" Berlinben, a közeljövő modernista-globalista "templomába", Süleyman Bag, ambassador for The House of One in Berlin , a Zaman nevű török lap berlini vezetője.) - azonban önmagát "békepártinak" ("pacifistának"), a védekezni próbálót pedig javíthatatlanul erőszakosnak láttató (vö.: a fizetett Femen ügynöknők tevékenységével) - "új idő" ("new age") mozgalom térnyerésében is, ami szintén nem látszik spontán, "össznépi" felbuzdulásnak. Annál kevésbé, mivel Aurobindo illetve Blavatsky alapján, de főképpen, az "ész-élet" kultuszos, ál-szakrális Rudolf Steiner (vö.: "teremtő gondolat" elv) és Aleister Crowley nyomán, az önmagát ateistának valló Abraham Maslow, valamint - az idős korában az okkultizmus felé vonzódó - Carl Rogers pszichológusok vezette agytröszt bábáskodása révén kelt életre, az amerikai Esalen Intézetben, az 1950-es években (vö.: Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra"; Nesta Webster: "Titkos társaságok és felforgató mozgalmak."). Mindebből következően, napjaink Napnyugat uralta világában, kiemelten megfontolandónak tűnik Blaise Pascal örökbecsű intelme: "Aki angyalt játszik, ördögöt alakít.".
Mit is ír a Kr.e. 3200-3000 körül kelt - a korábban egységes Véda négyfelé esése nyomán megnyilvánított - turano-ind Vishnu Purána a Vaskorról"Az Istenek oltárain a tűz kialszik, többé senki sem gondozza őket, az ember önmagát kiáltja ki Istennek és a Világ közepének, s azt mondja, nem kell Isten, nem létezik. (...) A vaskori ember hazug, nem ismeri az Igazságot, becsapja önmagát és másokat is. A vaskori ember nincs tekintettel embertársára, csak önmaga boldogulása érdekli, a vaskorban a jóslatok szerint megszűnnek a közösségek. Az embereket végtelen bizalmatlanság keríti hatalmába, mindenki félni fog az embertársától, mindenki gyilkost fog sejteni a vele szembe jövőtől, az ember elfelejt bízni, elfelejt szeretni (...) Az összes jóslat szerint: A vaskori ember - pontosan ezek miatt - végtelenül boldogtalan és beteg. (...) A szakák (turano-szkíták) ébrednek fel elsőként, ahogy évezredekkel ezelőtt is ők vitték a világosságot! Elsőnek a szakák népe tér magához, utána a többi.", mellyel kapcsolatban Szent Máté apostol világosan kijelöli a cselekvés követendő irányát: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek” (Mt. 6, 33).






Jézus, "Nimród fia"...

"Abban, hogy Jézus gyógyításaival csodákat művelt, a Talmud nem kételkedik:
erre a célra állítólag ellopta a jeruzsálemi templomból "A kimondhatatlan Nevet",
az egyik mendemonda szerint, - a másik szerint pedig, amely régibb (100 körül),
"varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve" (tetoválva)."
(Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij: "Az ismeretlen Jézus.")


Jézus Krisztus "Nimród fiának a fia" 
(Talmud, Pesachim 91),
az "egyiptomi varázsló",
a halhatatlan Nap-Isten Sólyma  
és a főbb ábrahámi vallások.


Judaizmus, kereszténység, iszlám:

- Az "ábrahámi vallás", annyit jelent, hogy sémita jellegű vallásról van szó, hiszen a legendás Ábrahám (Ibrahim) a főbb hagyományok szerint a sémita amorita törzsből való, aki a - turano-sumér hatalmat felváltó - hozzávetőlegesen már 500 éve sémita uralom alatt álló, szkíta-sumér/sémita-sumér vegyes lakosságú Úr városában született. Édesapja - Terah - állítólag az ősi szkíta Nimród vallás kegyszerárusa.
- A judaizmus úgy tekint rá, mint Izráel népének atyjára, hiszen az Ószövetség szerint első feleségétől, Sárától születik meg Izráel apja, Izsák.
- A muszlimok viszont iszlám prófétaként tekintenek Ábrahámra (Ibrahimra), ugyanis második feleségétől, Hágártól született Mohamed őse, Ismáel, első fiú gyermekként, melynek okán, szerintük a valódi szemléleti hagyományt Ők képviselik. A Tóra (Mózes öt könyve) azonban mégis Izsákot tartja jogos utódnak, mivel Hágárt, Sára szolgálójának tekinti.
- A keresztény felfogás pedig többek között Szent János Evangéliuma által ismerhető meg, amennyiben Jézus a következőket mondja: "Bizony, bizony, mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok".(8. fejezet. 58. vers).


Dióhéjban Jézus és Nimród kapcsolatáról:



A Bűnbeesés megítélésének különbségei:  
                       
                                  Ennek megfelelőn a Bűnbeesés megítélésének kérdésköre kapcsán markáns látásmódbéli különbség látszik kirajzolódni a három felfogás között: A kereszténység és az iszlám szerint, a "tudás-gyümölcsből" való evés az eredendő Bűn - hiszen valójában a fogalmi gondolkodás révén dúsul be igazán a pszichológiai ego (vö.: Ész-kultusz) - ami "halhatatlanság-gyümölcs" központúságot sejtet.
A judaizmus viszont bizonyos értelemben, legalábbis megosztottnak tűnik a kérdéskört illetően, mint Szathkányi Attila írja "Az aranykor és eleink igézete" című könyvében: "A másodlagos babiloni hagyományok alapján íródott zsidó Genezis a Szent Tudás Fájáról való gyümölcs szakítását és elfogyasztását bűnbeesésnek minősítette. (...) Magukat az individuális egójukkal azonosították és ehhez ragaszkodtak, a lélek misztikus haláláról szóló tanítást, a valóságos halállal azonosították.", ami viszont a "tudás-gyümölcs" központú felfogás lehetőségét veti fel.
Mindezáltal felmerül az a lehetőség, hogy - szellemi szempontból - a szakrális látásmódú iszlám és a szakrális keresztény megközelítés között hamis törésvonal húzódik, míg a három ábrahámi vallás közül alapvetően a judaista felfogás tűnik inkább egy messzemenően kidolgozott szakrális felszín alatt húzódó modernizmusnak.

"Mert míg Bábel tornya a földtől való elszakadás és az Istenhez emelkedés égő vágyából nőtt ki, addig a modern metropoliszok felhőkarcolói, annak a diabolikus szándéknak a kifejeződései, amely Istennel akar rivalizálni." (Buji Ferenc: A Hegy).

(Az egyébiránt az eredeti szövegeiben számunkra talán feleslegesen káromkodásra hajlamos Arisztofanész, a szofistákról - érdekes módon főleg Szókratészről - írt "Felhők" című szatírájában
a következőket pendíti meg: "Nincs itt más csak a Nyelv, a Felhő és a Káosz, semmi azontúl.").

Létezik olyan vélemény, ami szerint ez a megközelítés voltaképp a tudás-gyümölcs istenítés (modernizmus, más néven principális dualizmus) háromféle lehetséges szellemi beavató útját rejti, melyeket - ezen elmélet szerint - a judaizmusban is megtalálhatunk, amennyiben a valószínűleg babiloni eredetű Elóhim kultuszról az alábbiakat írja a Teremtés könyve: "Isten tudja, hogy amely napon esztek a tudás fájáról, megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint Elóhim." (Teremtés könyve 3, 5.), ami a szolipszizmusra is utalhat (Nyelv-Ész kultusz).
A másik istenkép, Jahve, eredetileg sémita-nomád jutalmazó-büntető, Felhő/Tűz-isten, melynek tisztelete a Sínai félsziget déli részén található, hegyes-völgyes, változatos domborzatú, vulkanikus (füst/láva) Hóreb-hegylánc kultuszából fakad.
(M. Katolikus Laxikon: "A MTörv-ben →Hóreb, másutt „a hegy”, ill. az →Isten hegye. Az elnevezést a leírt istenjelenés alapján a héb. seneh, 'csipkebokor', 'akácfa' szóra vezetik vissza. Vsz. azonban, hogy a ~ név a hegyen folytatott Szín-kultuszra (→Hold) utal."
vö.: Az utolsó babiloni uralkodó - Nabu-naid, "az első régész, múzeum és egyetem alapító, a turizmus ókori szorgalmazója" - államvallássá teszi az édesanyja által is gyakorolt, a természeti-világot istenítő (principálisan dualista) Szín (Jahve) kultuszt (ész illetve élet-kultuszt), ami által ellentétbe kerül a természet-fölötti központú szemléletet képviselő (ősi, szakrális-monoteista) Marduk papsággal. A polgárháborús helyzetet, II. Kűrosz, perzsa király kihasználja és elfoglalja a várost, Kr. e. 539-ben.)
A sivatagi sémita nomád Jahve kultusszal ötvöződik - a valószínűleg az egyiptomi Aton kultuszból eredő farizeisztikus - Adon-aj (Aton-aj) tisztelet és a kettő összolvadása vezet a yahudok megjelenéséhez, akik később elfoglalják Kánaánt. A yahudokat több száz évvel később, Babilonban kezdik hébereknek nevezni:
Nicholas Reeves, az angliai Oxford egyetem egyiptológia professzora - az "Ehnaton, a zsarnok. A felforgató fáraó." című írásának végén (BBC, History. 2012. április II. évf. 4.szám) - jelzi, hogy Kr.e. 1100 táján egy harcias szellemiségű egyházi vezető, Herihór lett a Fáraó. leményünk szerint nem kizárt, hogy turáni Amon papkirályként fontos feladatának érezhette, hogy kiűzze a Kr.e. 1350 táján uralkodó Ehnaton fáraó Aton vallásának - egyébiránt jórészt szintén turáni - száműzött híveiből (vö.: exodus) és az őket, a hasonló tásmód okán befogadó, Jahve-kultuszú sivatagi nomád sémita törzsek szövetségéből álló, yahudokat ("a fáraó híveit") Alsó-Egyiptom keleti feléből, a Sínai félszigetről (vö.: A yahudokat, mintegy félévezreddel későbbi babiloni források nevezték el "hébereknek". "Minden másképp volt?" HVG. 2000/41. szám). Íly módon, mintegy az erőteljes külső kényszer által is serkentve, a yahudok megvalósíthatták évszázadok óta dédelgetett álmukat, hogy leigázzák, a részt városállamokban élő (Móz.Törv. 7,22)az Arany Sólyomot tisztelő  kánaánitákat (vö.: Talmud, Baba Kamma 37b)).
(- Ezen elképzelés szerint az ó-egyiptomi Amon hit, nem volt politeizmus, hanem monoteizmus volt (vö.: V.Sz. Mereskovszkij: "A kelet titkai"), mely az Amen (kereszténység) és az Amin (iszlám) hitekben él tovább, mely véleményt az is alátámasztani látszik, hogy az Újtestamentum valószínűleg "Az egyiptomi holtak könyvéből" is eredeztethető. A Biblia szó az ógörög biblion többes száma, ami azt jelenti, hogy "tekercsek". A Testamentum pedig: végrendelet - a holtak rendelkezése: "Tekercsek. A holtak könyve.".
- Osiris, a Világkirály, aki közvetít Ég és Föld között: pokoljárás-meghal-feltámad-üdözül. Krisztus, a Világkirály, aki közvetít ég és Föld között: pokoljárás-meghal-feltámad-üdvözül.
- Az oltár eredetileg koporsó volt, aminek a tetején mutatták be az Úrvacsorát.)

A Nimród vallás és az Ábrahám vallás összevetése:




"Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok"


Az ó-egyiptomi Amon vallást például D.Sz-Mereskovszkij tulajdonképpen egyáltalán nem tartja politeizmusnak. Mint a "Kelet titkai" című könyvében írja:
""Ua en ua" - "Az Egyetlen az egyetlenek között". - "Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette"- olvashatjuk az egyiptomi titkos tanításban. - "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei,mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal. "Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz!" "Az istenek a Te tagjaid uram!" ”Az istenek mind feloldódnak egymásban, és elvesznek az egyetlenben."".
A hinduizmusról ugyanezt állítja A.K.Coomaraswamy. Szerinte a Brahma-Síva-Visnu nem külön istenek, hanem ugyanannak az arcai. Nyikolaj Trubeckoj herceg hasonló következtetésekre jut az eurázsiai íjfeszítő turáni nomád Ég kultusz (Is-Ten=Ten-Gri) kapcsán a "Dzsingisz kán hagyatéka" alapvető fontosságú című művében. Továbbá René Guénon - A.K. Coomaraswamy-ra hivatkozva - a "Monotheizmus és angelológia" című tanulmányában ("Axis polaris" folyóirat  II. szám.) hitet tesz az eredeti ógörög látásmód monoteizmusa mellett. Továbbá Schelling is amellett tör lándzsát, hogy a "kinyilatkoztatás" előtti "sokistenhitű" vallások különféle "istenei" lényegében Ugyanannak az arcai, tehát valójában egyistenhitek.  

Az Ószövetség az új és az Újszövetség az ó?

Az eddigiekben felvázolt elképzelés szerint, a kereszténység (Amen=Amon) illetve az iszlám (Amin=Amon), gyakorlatilag a judaista elit, a farizeusok által kidolgozott kettős - modernista-szakrális -, tehát voltaképp modernista hagyományfelfogásának szakrális aspektusából kiindulva kvázi rekonstruálta az eurázsiai szakrális ősvallást, tehát mindkettő egyfajta re-szakralizáló hitelvrendszernek tűnhet. Míg a középkori templomos bankrendszer (mely nem szedett kamatot, ami a kockázat megosztás etikai elvét jelenti) kiiktatásával megalapozott reneszánsz életkultusz illetve embercentrikus humanista szemléleti fordulat valamint a francia forradalom ész-kultuszának bevezetése egy ószövetségi szellemiségű, látásmódbéli re-modernizálás képét nyújtja, melynek folyományai a new age, a nyugati buddhizmus, a krisnás mozgalom, a neoprotestáns szekták, a számtalan modernista (általában élet- vagy ész- kultuszos) "mester", a gülenista "Az Egy háza" (The house of One") kezdeményezés, a hagyományos vallások önfelszámolásának lehetőségét felvető "progresszív" irányzatok térnyerése.

Mindazonáltal az iszlám Mózest illetve Ábrahámot (Ibrahimot) elfogadja prófétának és átveszi a turáni-sémita ellentét hagyományát is, amennyiben osztja a kedvezőtlen vélekedést "Nimródról" és a "Fáraóról". (Csak érdekességképpen jegyeznénk meg, hogy eltűnődtünk azon, mintha a szkíta utódnépek, például irániak, inkább a síita, míg a türkök illetve sémiták inkább a szunnita ághoz tartoznának, mely képet azonban bonyolítja, hogy a szintén szkíta kurdok (médek) általában szunniták és a térségben népszerű türk szúfik viszont Ali felé húznak (vö.: pl., Pir Szultan Abdál), ami a szír arab allavitákhoz hasonlóan, sííta rokonszenvről tanúskodik.).

Jézusra vonatkozóan, úgy tűnik, mintha Ő igazából nem az "írástudók és farizeusok" által várt Messiás képét nyújtotta volna, hiszen annak inkább egy hódítónak, sikeres és gazdag politikai vezetőnek kellett volna lennie, hanem sokkal inkább egy a Teremtés és nem Teremtés, élet és halál, győzelem és vereség fölött álló, a Teremett-világot ezáltal uraló Istenképet képviselt. Ráadásul, Annás főpap és hívei számára, a saját szempontjukból okkal volt botrányos, hogy a jézusi tanítás nem a mózesinek egy újabb változata, hanem válaszút elé állít, amennyiben Krisztus szerint minden ember - származástól függetlenül - lehetséges kiválasztott, mivel mindenkiben ott van az isteni mag, amiből következően a krisztusi értelemben vett kiválasztottság hitelességfeltétele éppen a földi értelemben vett kiválasztottság önazonosságtudatának nem pusztán föladása, hanem a szemlélet ellen fordulás elsősorben belül (vö.: Saulusból Paulus), mely feltételhez való viszony jól jelzi a mai modern kor hozzáállását is, hogy manapság sokkal jellemzőbb a fordított szembefordulás (Paulusból Saulus), holott, mint Hamvas Béla írja a "René Guénon és a társadalom metafizikája" című tanulmányában:
"Igen kevesen vannak a választottak: De aki az, abban máris szenvedélyes kívánság él, hogy a mai hamis humanizmustól, testvériségeszméktől megszabadulhasson és elhelyezkedhessék a hierarchiában. Ezt megelőzi a hagyomány szellemének restaurációja – c’est l’unique reméde du désordre actuel. A társadalom, mint minden életteljes korban, még az európai középkorban is, utoljára, megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni, visszatér az eredeti hierarchiába, az emberi természetnek megfelelő rétegekbe, tekintet nélkül, hogy azt osztálynak vagy kasztnak hívják. Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz."
Mindazonáltal Hamvas Béla bizonyos vonatkozásokban Szent Pál-t is bírálja (vö.: Scientia Sacra III. 10-es kötet), amennyiben az apostol Jézus tanítása kapcsán minduntalan "új vallás"-ról beszél, holott "amit újnak nevez, az a régi". Mindebből kifolyólag abban is lehet valami, amit  Merezskovszkij vet fel "Az ismeretlen Jézus" című könyvében, amikor a következőket pendíti meg: "Igazuk van a zsidóknak a maguk gondolkodása szerint, amikor azt mondják, hogy Jézus nem csak megsértette, hanem szét is rombolta, megsemmisítette a Törvényt.".


A szakrális Halhatatlanság-gyümölcs központú és
a modernista Tudás-gyümölcs központú látásmód összevetése:

Feofan Grek: Krisztus színeváltozása.
(Napbaöltözött Krisztus, mint Világkirály)


"Óh, Atyaistennek kedves szép leánya, Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája".


A Paradicsomot ábrázoló szkíta-sumér pecséthenger Kr.e. 2500-ból. 
(Épp ekkor, 4500 évvel ezelőtt csírázik ki az Árpád-ház Turul nemzettsége a turáni medence dél-keleti részén, Baktriában (vö.: dr. Neparáczki Endre: Az Árpád-ház arcehogenetikai származás vizsgálata).
A sémita-akkád Sarrukin Kr.e. 2250-2200 körül, tehát nagyjából kettőszázötven-háromszáz évvel később foglalja el Babilont. Voltaképp innen kezdődik a (poszt-sumér) szkíta-sumér és sémita-sumér vegyes lakosságú korszak. A hagyomány Ábrahám (Ibrahim) legendás alakját 750 évvel későbbre, Hamurapi idejére, Kr.e. 1750 tájékára helyezi. Édesapját Terah-ot, érdekes módon a Nimród vallás hívének tartják).
A pecséthengeren látható Éva, mögötte a kígyóval.
A Kígyó kettős (duális) természetű: sebez és gyógyít. 
Ha a tudás (gyümölcs) önistenítővé válik (principális dualizmus) akkor a zűrzavar erői uralkodnak, 
ha Isten szolgája akkor pedig az értékrend erői a meghatározóak az emberi szívekben és a két oldal harmóniában van egymással. 
Ádám bika-szarv fejékkel, a szkíta-sumeroknál egyfajta égi érintettséget jelez.
A Fa Világkirály-Világtengely helyzetben (aki/ami közvetít Ég és Föld között). 
A hét faág, a felfelé vezető hét lépcső .
A háttér a Mindenség, az Atyaisten.
(A Fa és a Két Gyümölcs egy felfelé irányuló háromszöget képez.)

Az alföldi szkíta földpiramisok, a kurgánok évszázadokkal ősibbek az egyiptomi piramisoknál, 
hasonló szellemi mondanivalóval.
A yamnaya szkíták kurgánjai Kr.e. 4000, az utóbbiakat Kr.e. 3000-2700 körül kezdik építeni.
(vö.: A magyar koronázási királydomb és annak csúcsáról, az uralkodó "napvágása" a négy égtáj felé).

Rakamazi Napbaöltözött Turul, mint Világkirály (X.század).
A központi Turul van Fa helyzetben.
A lefelé tekintő fióka a Föld felé irányuló tudás-gyümölcs (Éva) jelképe.
A felfelé tekintő fióka az Ég felé irányuló halhatatlanság-gyümölcs (Ádám).
A Háttér a Mindenség, az Atyaisten.

Az iszlám Antikrisztusa, 
a Szemfényvesztő Messiás, 
az ál-egyszemű: 
Ha a tudás (gyümölcs) önistenítővé - principálisan dualistává - válik 
(vö.: Szent János: Jelenések könyve: 5.: 
"És az Ő homlokára egy név vala írva: Titok;
 a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja".),
akkor férfi oldal spirituálisan szintén megvakul és egyfajta sötét aktivitásba kezd.



         A "halhatatlanság-gyümölcs" központú felfogásban az eredendő Bűn maga a jelenség-világ istenítés, ami miatt az ember az elmúlás igája alá rendeltett.
Az ebből fakadó alapszorongást úgy haladhatja meg, hogyha a teremtett-világ vonatkoztatási rendszerének zűrzavara ellenében lankadatlan erőfeszítéssel helyreállítja kapcsolatát a Mindenség őseredeti (primordiális) rendjével. E látásmód szerint - az élet-halál fölötti Isten uralma nélkül a szívünkben - az élet siralomvölgy.
A "tudás-gyümölcs" központú felfogás szerint a teremtett-világ, az Élet lehetősége maga a sokak által fel nem ismert földi Paradicsom, amit a zűrzavar sötétsége elnyeléssel fenyeget, ezért a feladat, lankadatlan erőfeszítéssel úrrá lenni a nem tudás bűnös erőin belül és kívül, rendet teremteni a Világegyetem őseredeti káoszában (vö.: Alain de Benoist új pogány irányzatával.)
Másképp fogalmazva:
A szakralitás a kirakatban általában megmutatja magát, verseng - igent mond és nemet - míg az Alapállása együttműködő.
A modernizmus a felszínen túlnyomóan együttműködő, de valójában rejtőzködik és az Alapállása versengő.
Mindez azért tűnik kiemelten fontos kérdésnek, mert a látásmód vonatkoztatási rendszerét érinti és mint tudjuk, az Alapállás mindent visz:

"Mesterem (Istennek teljék benne öröme) egyszer azt mondta nekem: "Mindig örömmel hallom, ha valaki rágalmaz téged." S ugyanígy al-Arabí ad-Darqawí is örömmel hallja, amikor rágalmaznak téged - vagyis örömmel fogadja azt, ami megöli az egódat (nafsz) és felserkenti szívedet; míg ennek ellenkezőjét egyáltalán nem szereti: mert csak az értelmét vesztett, elhomályosult lelkületű, meggondolatlan és tudatlan ember fordul érdeklődve afelé, ami serkenti az egót és elpusztítja a szívet. Hiszen az embernek csak egy szíve van, s mihelyt az egyik irányba fordul, a másik irányból elfordul - "mivel Isten nem teremtett két szívet az ember kebelébe." (Korán 33:3) És ugyanebben az értelemben mondta a tiszteletreméltó mester, Ibn 'Attá Alláh urunk is (Istennek teljék benne öröme): "Isten felé fordulni annyit jelent, hogy elfordulni a teremtményektől; a teremtmények felé fordulni, annyit jelent, hogy elfordulni Istentől."" (Al-Arabí ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje.), mely idézetből világosan kitetszik, hogy míg a modernizmus az evilágiságot isteníti, a szakralitás pont ettől a halál alá rendeltségtől (tehát voltaképp nihilizmustól) szeretne megszabadulni, azonban ez egy nehéz feladat, mert az érzékszervi világnak nagy visszahúzó ereje van, ezért a megfelelő, felfelé irányuló és gravitativitással szembeforduló törekvésnek olyannak kell lennie, "mint az állandóan forrásban tartott víz" (Jamamoto Cunetomo).

Az Ószövetség háromféle értelmezése:

Az Ószövetségre mindhárom sémita felfogás hivatkozik, de a judaizmus főképpen a babiloni Talmud, az iszlám a Korán, a kereszténység pedig az Evangélium fényében értelmezi.
A Talmud a rabbinizmus terméke, azaz az ószövetségi kinyilatkoztatott vallásnak az az alakja, melyet a rabbik állapítottak meg, amelyik a zsidók által íródott zsidók számára: "Ha az ember a Talmud tételeitől a Bibliához tér vissza, akkor már nincs szerencséje." (Hagiga 10 b.)
Az iszlam.com írja: "A zsidóság nem fogadja el Jézus Krisztust és Mohamedet (béke legyen velük). A keresztények pedig visszautasítják Mohamedet (béke legyen vele), és tulajdonképpen Mózest (béke legyen vele) is, mivel nem az ő törvényei szerint élnek. A muszlimok az összes prófétát elfogadják, mert ők Isten hírvivői." máshol pedig ezt írják: "a zsidóság megszakította a szerződését Istennel, mert nem fogadta el Jézust (béke legyen vele) prófétának." 
Simone Weil pedig a következőket írja "Izrael" című tanulmányában: "Isten Mózesnek és Józsuénak merőben időbeni ígéreteket tett, olyan korban, amikor Egyiptom a lélek örök üdvösségére törekedett. Elutasítván az egyiptomi kinyilatkoztatást, a zsidóknak olyan Istenük lett, amilyet megérdemeltek: hús-vér Isten, kollektív Isten, a száműzetésig lélekhez nem szóló Isten (talán csak a Zsoltárokban?)… Az Ótestamentum alakjai között csupán Ábel, Hénoch, Noé, Melkizedech, Jób, Dániel tiszták." Simone Weil véleményét látszik alátámasztani például Bulányi György atya "Az Ószövetség nem Isten igéje" című tanulmányában, ahol többek között Markion (Kr.u. I - II .század) azon álláspontjára hivatkozik, amikor a Rómában élt hitszónak világos különbséget tesz az Ó és az Újszövetség istenképe között és áttételesen Dmitrij Sz. Mereskovszkij is, amikor a "Kelet titkai" című művében amellett érvel, hogy az óegyitomi amonita szakralitás, nem volt "több-isten-hit", hanem nagyon is "egy-isten-hit" volt,, amiből következik, hogy az ezen látásmód ellen keményen fellázadó Ehnaton fáraó - "az első monoteista" - szemlélete sokkal inkább egy fény-sötét, a Legfelsőbb területére álmodott Megkülönböztetés (principális dualizmus) szemléletére tűnik hajazni, semmint Egy-Isten hitre, amit például az általa írt "Nap himnusz" is alátámaszt (bár a különböző fordítások itt is zavarják a tájékozódást): "Amikor lenyugszol a nyugati láthatáron, a földre a halál sötétsége borul (...) Ragyogóvá válik a föld, amikor megjelensz a horizonton. Atonként ragyogva nappal. te elűzöd a sötétséget és nekünk adod sugaraidat.", valamint a művészeti ábrázolások életteltelítettebbé (naturalisztikusabbá) válása is egyfajta középponti elvilágiasodásra, korabeli reneszánszra, az Aton kultusz modernista szemléleti forradalom jellegére utal, sőt bizonyos apokrif írások, például Zakariásnak a jeruzsálemi templomban történő megkövezése (vö.: Jean Borella "A gnózis valódi jelentése." Magyar Hüperion. II. évfolyam 2.szám.) illetve a Dóra városában lelt híres vadszamár maszk, egyfajta rejtetten továbbélő - a szakrális Hórusz (Sólyom) eszménnyel szemben álló -, modernista Széth kultusz lehetőségét is felveti, hiszen a papok áldozáskor, egyiptomi mintára, istenük maszkját öltötték magukra. Érdekességképpen említjük, hogy Sigmund Freud kétszer lett rosszul, "ájult el" Jung jelenlétében, mely történés, másodjára a szakításukhoz vezetett. Egyszer a halál, a mulandóság témájánál - ami szerintünk a modernista látásmód, a Jelenség-világ istenítés Achilles-sarka -, a másik alkalommal pedig éppen Ehnaton fáraóról cseréltek eszmét (In.: C.G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok.)


A spinozai-freudi Ehnaton-Mózes kérdés és az óegyiptomi (Amon) szakralitás:

József történetét sokan az Egyiptomot lerohanó hikszoszokkal hozzák összefüggésbe. A legtöbben sémita népnek tartják őket, de mivel lóáldozatra utaló sírlelelet találtak velük kapcsolatban ezért némelyek turáni íjfeszítő lovas nomád eredetre gyanakodnak. Vezérüket állítólag Jakob-baál-nak hívták és sokan innen eredeztetik József történetének létrejöttét.
Magának Mózesnek az alakját is találgatás övezi, például személyét nem csak Sigmund Freud tartja mondainak, mint ahogy ezt a "Mózes, az ember és az egyistenhit." című tanulmányában kifejti, hanem Ibn Ezra középkori zsidó tudós nyomán a filozófus Spinoza is - ami miatt hittársai keményen megbüntették -, de ezt az elképzelést látszik alátámasztani napjainkban, mások mellett, Ahmed Osman, Jan Assman, Israel Finkelstein vagy a francia egyiptológus, Sabbah fivérek kutatásai is, mint ahogy a HVG. című folyóirat 2000. október 14. számában írt "Minden másképp volt?" című tanulmányban olvasható: "Roger és Messod Sabbah francia egyiptológusok október elején Párizsban megjelent, Az exodus titkai címet viselõ könyvükben nem kevesebbet indítványoznak: át kell értelmezni az európai zsidó­keresztény kultúrkör alapját képezõ ószövetségi szövegeknek a zsidó nép eredetérõl szóló passzusait. Mindezt azért, mert ­ mint állítják ­ a zsidók sohasem jártak Egyiptomban, így értelemszerûen Mózes sem vezethette ki õket onnét. Azok ugyanis, akik kivonultak ­ helyesebben: akiket számûztek, Sabbahék szerint valójában a IV. Amenhotep, magát utóbb Ehnatonnak nevezõ fáraó által bevezetett és fia által is követett ­ Aton ­Napisten-tisztelet követõi, azaz az elsõ egyistenhívõ szekta tagjai, a reformer fáraó által építtetett új fõváros, Ahet-Aton lakói voltak. A fent említettek pedig azért kényszerültek exodusra, mivel a vallásújító uralkodó utódai, felszámolva az Aton-kultuszt, egyszerûen elûzték az e hithez ragaszkodókat. A gondolat csírája ­ puszta feltevés formájában ­ Siegmund Freudnál, a pszichoanalízis "feltalálójánál" is megjelent, aki a harmincas évek közepén, még Bécsben publikálni kezdett, majd angliai emigrációjában befejezett mûvében, a Mózes-monográfiában már felvetette: elképzelhetõ, Mózes nem zsidó, hanem egyiptomi vezetõ volt, aki az Aton-kultusz eltörlése után a kis-ázsiai nomád pásztortörzsek között keresett új népet az egyistenhitnek. Freud már tudott a Tell el-Amarna községben folyó régészeti feltárásról, amelynek során napvilágra kerültek Ahet-Aton város maradványai, az egyiptológusok által ma Amarna-kornak nevezett idõszak elsõ értékes leletei. "Szeretnénk megkockáztatni egy olyan végkövetkeztetést: ha Mózes egyiptomi volt, aki átadta a saját vallását a zsidó törzseknek, az aligha lehetett más, mint Ehnaton fáraó Aton-vallása. Ebben az irányban kellene tovább kutatni" ­ írta annak idején Freud. Az egyiptológus Sabbah fivérek pontosan ezt tették: e szempontból kezdték boncolgatni az Ótestamentum héber és arámi szövegeit, a Királyok Völgye egyiptomi hieroglifáit, valamint a 2300 évvel ezelõtt élt egyiptomi történész, Manethón görög nyelvû munkáját. Noha az egyiptológusok ­ fõként az idõszámítás elõtti elsõ évezred egyiptomi viszonyainak, életmódjának megismeréséhez ­ már eddig is értékes forrásként használták a Bibliát, az ókori egyiptomi kultúrának a Bibliára tett hatásait illetõen még nem folytak érdemleges, például nyelvészeti vizsgálatok. (...) Ám a bibliai próféták, Ábrahám, József, Mózes a régészek, az egyiptológusok szemében mindeddig többnyire legfeljebb költött személyek lehettek, hiszen egyetlen lelet, adalék sem támasztotta alá létezésüket. Mi több, az egyiptomi ásatások másfél évszázadra visszatekintõ múltja során még egyetlen olyan adat sem került elõ, amely megerõsítette volna a héber törzsek egyiptomi tartózkodását. Nem említik õket a királysírok, templomok, sztélék (szöveges kõtáblák) feliratai és a papiruszok sem, holott ­ az ószövetségi szövegek szerint ­ 430 évig éltek Egyiptomban a fáraók birodalmában.(...) A kérdést három évvel ezelõtt ­ szaktudósként ­ elõször felvetõ Rolf Krauss berlini egyiptológus (HVG, 1997. július 19.) és az ügyben most új hipotézisekkel jelentkezõ két Sabbah szemében ez a hiány perdöntõ tény lehet. A tudomány jelenlegi felfogása szerint a zsidók az egyiptomi és a mezopotámiai birodalom között, a kis-ázsiai pusztákon, sivatagban vándoroló, sémi nyelvet beszélõ nomád pásztortörzsek közül kerültek ki, s nagyjából 3200-3300 évvel ezelõtt érkeztek a bibliai Kánaán, a késõbbi Palesztina területére. Kétségtelen, ugyanerre az idõre esik Egyiptomban Ehnaton és fia, Tutanhamon merész monoteista reformja is, majd az, hogy utódaik, Ay, majd Horemheb fáraók kemény kézzel felszámolták a két reformfáraó teremtette Aton-kultuszt, mi több, távozniuk kellett Ahet-Aton város lakóinak is.  Egyiptomban ezzel vége szakadt a monoteista vallásreformnak. Mégpedig oly szigorú módon, hogy ­ mint a régészeti emlékek sejtetik ­ ennek a szó szoros értelmében még az emlékét is levésték-lekaparták a kövekrõl, a szobrokról, a templomok falairól. De talán nem tudott ily hatékony lenni a hatalom ­ legalábbis Sabbahék szerint ­ Ahet-Aton elûzött lakóinak esetében, akik a Nílustól tíznapi járóföldre esõ Kánaánban telepedtek le. Igaz, írják, akkor nem hébereknek hívták õket ­ ezt a nevet jóval, majd ezer évvel késõbb babiloni írnokok adták nekik ­, hanem yahudoknak, a fáraó híveinek. De ez még mind semmi: a két kutató a héber írásjelek közül többet is az egyiptomi hieroglifák a fentieket bizonyító ­ leszármazottainak vél, és megtalálni sejtik a bibliai személyek (Ábrahám, Sára, Izsák, Jákob, Rebekka) egyiptomi megfelelõit, szóval azokat a történeti személyiségeket, akik, szerintük, modelljei lehettek a jóval késõbb született ószövetségi szövegnek. Az õ interpretációjuk szerint Ábrahám Ehnatonra, azaz az atyai hitével szakító egyistenhitre térõ vallásalapítóra, a bibliai prófétafeleségek, Sára és Rebekka híres szépsége pedig a reformfáraó hitvese, Néfertiti történetileg is bizonyított szépségére hajaz. Nem beszélve Mózes kígyóvá változó botjáról, ami olvasatukban a fáraók jellegzetes uralkodói jelvényére utalna." 
Klaus Matefi pedig arra a következtetésre jut, hogy a judaista szemlélet valójában - bizonyos egyiptomi vonatkozásokból is merítve - Babilóniában kristályosodhatott ki: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel. (...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el."
Az Ószövetség értelmezési nehézségei abból is adódnak, hogy gyakran képtelenség eldönteni, hogy bizonyos szövegek csak a zsidó népre vonatkoztathatóak és más származásúakra nem vagy egyetemesen értendőek. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy míg például az általános vélekedés a Tízparancsolatot egy szakrális alaptanításnak tartja, addig Mózes 5. könyvében az alábbiakat olvashatjuk: "Az idegentől vehetsz kamatot, de atyádfiától ne végy kamatot! Akkor megáld téged Istened, az Úr minden vállalkozásodban azon a földön, ahová most bemégy, hogy birtokba vedd." (A Törvény summája 23:20), ami ilyen formában egy korszerű modernista tanításnak tűnik, viszont ha mellé tesszük, hogy  "A hetedik esztendő végén elengedést mívelj." (5 Móz. 1.), akkor ez egy enyhítő szakrális mozdulat, ellenben, ha csak a saját népre értendő, de másokra nem, akkor a szemlélet alighanem megmaradt a modernista Legfelsőbbe vetített Megkülönböztetésnél (principális dualizmusnál). A vonatkoztatási rendszereknek eme zavara a  babiloni Talmud esetében kevésbé áll fenn, de onnan is meríthetünk példát a kétféle értelmezés lehetőségére: "Aki egy emberi életet kiolt, az olyan, mintha az egész világot összetörte volna. És aki megment egy emberi életet az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg.", melynek egy másik fordítása  így hangzik: "Aki egyetlen Izraeli életet megmenti, az olyan, mintha az egész világot megmentette volna (...)", és itt is találunk tanításokat, melyek Jelenség-világ istenítésből fakadó győzelem-központúságra utalnak: "Ha egy zsidó megsebesíti egy kánaáni ökrét, akkor nem tartozik semmivel. Ha egy kánaáni sebesíti meg egy zsidó ökrét, akkor az ökör értékét meg kell fizetnie." (Baba Kamma 37b.) valamint a Jézust illetve Szűz Máriát enyhén szólva kedvezőtlenül színben bemutató (Gittin 57a; Sanhedrin 106a.)  illetve bizonyos nemi viselkedéssel kapcsolatos tanítások (Sanhedrin 55b; Kethuboth 11b) is a modernista jelleg benyomását erősítik. Az sem könnyíti meg az eligazodást, hogy például Hamvas Béla a Scientia Sacra III. című könyvében (Medio Kiadó. 10-kötet), annak ellenére, hogy például a farizeizmust nagyon keményen bírálta, viszont a hászidizmust és a kabbalát magasrendű szakralitásnak tartotta, főleg Martin Buber "Hászid történetek" - némely ebben szereplő tanításnak szufi változata is ismert - és a "Zóhár, a ragyogás könyve" nyomán. Azonban a szomorú véget ért cári családdal kapcsolatban, egy teljesen más összefüggésben is felbukkannak ezen irányzatok (vö.: Nagy László /szerk./: A cári család lemészárlása kapcsán. In.: Magyar Hüperión II. évf. 4. szám.). Hamvas Bélához képest Simone Weil tulajdonképpen egy sokkal markánsabb álláspontot foglal el, amikor a "Jegyzetfüzet II." című művében a következőket írja: "(...) Nem így van a keresztények Istenével. Ez természet-fölötti Isten, míg Jehova természeti Isten.", mely véleményt alátámasztani látszik, hogy az elő-zsidó törzsek Jehovát egy büntető és jutalmazó Viharistenként tisztelték, aki Mózest és népét, éjjel Tűzoszlop, nappal pedig Felhő alakjában kíséri és óvja (vö.: Miklósvölgyi János: "Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél"), valamint töprengésre késztetőnek érezzük, a Simone Weilhez hasonlóan kiváló, XX. századi bölcselőnek, Otto Weininger-nek, a "Nem és Jellem" című művében megfogalmazott nézeteit is: "A zsidó valóban "Isten mostohagyermeke" a földön; nincs egyetlen zsidó (férfi), aki - ha még oly homályosan is - ne szenvedne zsidó mívoltától, tehát a legmélyebb értelemben vett hitetlenségétől. Zsidóság és kereszténység - előbbi a legszétszaggatottabb, a benső azonosságtól a leginkább mentes, utóbbi a legerősebb hitű, leginkább istenben bízó lét - így a legtávolabbi, legmérhetetlenebb ellentétet képezik. (...) De téves volna azt hinni, hogy a zsidó gyűlöli Krisztust; a zsidó nem az Antikrisztus, csak a zsidó semmilyen módon nem viszonyul Jézushoz; szigorúan véve csak az árják - az árja gonosztevők - gyűlölik Jézust. A zsidó csak érzi, hogy Jézus - mint valami, amit eszével nem tud felfogni, ami felfogásától távol áll - zavarja, kellemetlenül bosszantja őt. Mindazonáltal az Újszövetség - mint az Ószövetség legérettebb virágáról és legmagasabb tökéletességéről szóló mese, valamint a művi hozzáigazítás, ami az újat a régi messiási ígéretekhez idomította - a zsidóknak nagyon kapóra jött, ez lett legerősebb védelmük. (...) Krisztus az az ember, aki a legerősebb tagadást, a zsidóságot önmagában legyőzi, és így teremti a legerősebb tételezést, a kereszténységet, mint a zsidósággal a legellentételesebbet. (...) Krisztus nagyon is zsidó volt, de csak azért, hogy a zsidóságot magában a legteljesebben legyőzhesse; az a leghívőbb, aki a leghatalmasabb kétség felett diadalmaskodik, a leghívőbb, aki a legvigasztalanabb tagadás fölé emelkedik, az a legpozitívabb igenlő. A zsidóság volt Jézus sajátlagos eredendő bűne; a zsidó mivolt feletti győzelme az, amivel Krisztus gazdagabb, mint Buddha, Konfuciusz és mindenki más. Krisztus volt a legnagyobb ember, mert Ő volt és ő is maradt az egyetlen zsidó, akinek sikerült a zsidó mívolt legyőzése: az első zsidó lenne az utolsó is, aki teljes egészében kereszténnyé lett; azonban talán még ma is megvan a zsidóságban a lehetőség, hogy Krisztus támadjon belőle, és a legközelebbi vallásalapítónak alighanem ismét előbb a zsidó mivolton kell keresztülmennie. (...) A zsidóság megváltója a zsidóságtól való megváltó. (...) Heródes napjai óta manapság láthatjuk a zsidóságot legmagasabban. A modernség szelleme zsidó, bárhonnan nézzük is. (...) Földi és magasabb élet közt, Nihil és Istenség közt az embernek újra választania kell. Ez a két pólus, nincs más birodalom."


Jézus Krisztus,
"Nimród fia", az "egyiptomi varázsló",
a halhatatlan Nap-Isten Sólyma.

Meg kell említenünk a méd-parthúsokat (Parthus Birodalom Kr.e.: 300-Kr.u.: 300), az iráni népek közé tartozó (árja=nemes=ariána=letelepedett turáni=iráni), tehát - a türk népekhez hasonlóan - szintén turáni eredetű kurdok őseit, akik az arámi nyelven beszélő és Szíriához is köthető Krisztusra komoly szellemi hatást gyakoroltak, amire például a mondai jászol (az eszme születése) körül bábáskodó "napkeleti bölcsek" alakjai is utalnak (vö.: turano-sumér eredetű Nimród vallással).
De úgy tűnik, hogy az Emberfia a turano-egyiptomi Amon (Amen)-kultusz ihletett ismerője is lehetett, amit nem csak a Szent Családnak - Heródes király elöli - Egyiptomba menekülése, a Csecsemővel, sejtet, hanem például a Talmud is megerősít, ami mintegy "kortárs" tanúként - Hillél rabbi és Sámmáj rabbi révén keletkezésének kezdetei valószínűleg az első század kezdetéig nyúlnak - egyértelműen az egyiptomi beavatottság lehetőségére tesz utalást: ""Abban, hogy Jézus gyógyításaival csodákat művelt, a Talmud nem kételkedik: erre a célra állítólag ellopta a jeruzsálemi templomból "A kimondhatatlan Nevet", az egyik mendemonda szerint, - a másik szerint pedig, amely régibb (100 körül), "varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve" (tetoválva)."".(Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij "Az ismeretlen Jézus").
Továbbá Krisztust - szintén a Talmudban - többször nevezik élcelődve "Nimród fiának" valamint "egyiptomi varázslónak" (fekete mágus értelemben), ami nyilvánvalóan nyomatékosítja annak a lehetőségét, hogy a Tanítás kétoldali, egy közvetlen (turano-szkíta, -parthús) és egy áttételes, de egyazon magvú turano-egyiptomi Amon (Amen; Amin) szakrális szellemi hatást szívott magába, amit a fentiek alapján egyáltalán nem tartunk feleslegesen merész következtetésnek, mert ennyi véletlen egybeesésnek a valószínűsége szerintünk csekély.
Nimróddal kapcsolatban az a véleményünk, hogy egy, az aranykori, ősturáni, eurázsiai lovasnomád szakrális műveltségre utaló Világkirály jelképről van szó (szellemi tartalmát tekintve például az ammonita "Fáraó” is hasonló), melynek kettős - aki sebez és gyógyít - jelentését az ókori modernizmus (ahogy a "sívaizmus" esetében is tapasztalható) pusztán rosszá, negatívvá gyúrt át,
amit aztán később, ugyan egy fordított vonatkoztatási rendszerben értve azt, de tulajdonképpen mégis átvett a Káli Júga (Sötét Kor) nagy szakrális vallásaiból kettő, az - eszméiben alapvetően kevésbé újító, hanem sokkal inkább, nagyon is re-szakralizáló - iszlám és kereszténység is, ezzel mintegy összezavarva a képet, tulajdonképpen eltömeszelve az önnön, őseredeti (primordiális) forráshoz vezető ösvényt.

Összefoglalás:


Valójában leginkább az iszlám tekinthető sémita eredetű világképnek.
A judaizmus voltaképp kettős - sémita és turáni - gyökérzetűnek tűnik: Egyfelől a Kr.e. 1350 körül száműzött turáni Enh-Aton hívőket (Exodus) befogadó - a lényegében hasonló világkép révén velük egyesülő - Jahve kultuszú sémita nomádok nyomán beszélhetünk jahudokról (a fáraó híveiről), Kánaán későbbi elfoglalóiról (Kr.e. 1150 körül), akiket úgy hatszáz évvel később Babilonban kezdenek el "héberek"-nek nevezni ( A yahudok ""az „Adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag, az „Adon pedig azonos az „Aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés"" /Cezar Lacrone: "Ehnaton-Mózes"). A babilóni eredetű Ábrahám vonal pedig, a városállam lakossági összetételének megfelelően, szintén inkább sémita és turáni jellegűnek tűnik. De facto már a három ág babiloni egyesülésétől ("babiloni fogság" Kr. e. 586) beszélhetünk ténylegesen judaizmusról. De jure pedig attól a ponttól, amikor a Babilonból már húsz éve Jeruzsálembe költözött Ezsdrás - a perzsák által Jeruzsálem kormányzójának kinevezett Nehemiás idejében - Kr.e.445-ben, a Tórát (Mózes öt könyvét) alkotmányként fogadtatta el a hívekkel, ami által tulajdonképpen megkoronázódott az a folyamat, amikor is egy vallási világnézet lett mintegy néppé (és nem egy nép vett fel egy vallást).

Nimród és Ábrahám

A kereszténység pedig ebből a kettős, turáni-sémita talajból kivirágozva tér vissza a turáni szakralitáshoz, mely kétoldalról hatott. Egyfelől az egyiptomi Ámen=Amon illetve a parthusok által közvetített, már Ábrahám idejében is ősinek számító Nimród vallás, melyre például a Napkeleti Bölcsek megjelenése utal a Jászolnál, az eszme születésénél vagy a Szent János Jelenések könyvében az Apokalipszis lovasai közül az Aranykorra utaló a Lovasíjász alakja, amit aláhúznánk, hiszen ez egyértelmű utalás az eurázsiai monoteista ősszakralitásra, amiről Nyikolaj Trubeckoj is ír kiváló könyvében a "Dzsingisz kán hagyatéka" címűben). 
(Az Apokalipszis lovasai modernista olvasatban "a dögvész, a pestis, az éhezés és a halál" megközelítés még tréfából is elhibázottnak tűnik.) 

                                            A kereszt eredetileg kivégző eszköz volt, mely Krisztus által a saját kis-énünk (pszichológiai egónk) zsarnoki uralmától való megszabadulás - és ezáltal a szellemi (spirituális) másodszületés, a feltámadás - lehetőségének jelképévé vált (vö.: A. K. Coomaraswamy: "A halál értelme").
                                             Szent Máté apostol viszont mintha előre megsejtette volna a mai nyugati modern társadalom általános siker-emberének az Alapállását, amikor így szólt: "Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok" (Mt. 7.15.), de Hamvas Béla is féltette az emberiséget attól a farizeisztikus látásmódtól (vö.: Hamvas Béla: "Scientia Sacra III." /10-es kötet/.), ami mára már a nyugati működési zavarok elsődleges okának tűnik, amennyiben ez a hozzáállás messzemenő együttműködést ajánl, miközben versengő alapállású, mely gyakran a belátás hiányával és a vádaskodással párosul, aláásva mindazt aminek tisztasága a magasrendű élet lehetőségének elsőrendű feltétele: a bizalmat, a hűséget, a kötelességtudatot és egymás valós tiszteletét.
                                              Ha a kereszténységet illetve az iszlámot nézzük - az Evangélium és a Korán alapján - eredeti formájukban mindkettőt egy világosan és egyértelműen kifejtett re-szakralizáló jellegű szemléletnek látjuk, azonban azt a különbséget érezzük közöttük, hogy míg Krisztus, minden értelemben, világosan Hazatér az őseredeti (primordiális) Nimród valláshoz, turáni szakralitáshoz, Egy-Isten hithez, olyannyira, hogy a Talmud élcelődve, egyenesen "Nimród fiának" és "egyiptomi varázslónak" hívja, addig az iszlám, míg szellemi értelemben ugyanezt teszi, addig történetszemléletében megmaradt, a számára valamiért rokonszenves turáni-sémita illetve sémita-sémita ellentétnél, hiszen tanításában markánsan fennmaradt a "Nimród" illetve "Fáraó" ellenesség.
Mindebből következően benyomásunk szerint, míg a judaizmus egy olyan modernizmusnak tűnik, amelynek létezhet szakrális elbeszélőmódja is, addig a kereszténységet és az iszlámot egy olyan szakralitásnak látjuk, melyeknek létezhet modernista interpretációja is. Érdekességképpen említjük, hogy a Sötét Kor két nagy sémita re-szakralizáló vallásának mindkét Prófétája, Jézus és Mohamed valamint a turáni re-szakralizáció Mestere Buddha is, egyaránt királyi (ksátria) - tehát gyakorlatias, cselekvő - és nem papi (bráhmanikus) családból származott.
                                                Mindazonáltal a tisztánlátást az is nehezíti, hogy a manapság jellemző szellemi (spirituális) kínálat - és ez alól ma már egyetlen vallási szemléleti hagyomány sem kivétel - a világos és a sötét vonatkozások (aspektusok) közötti zavar (vö.: káosz) aggasztó jeleit mutatják, ezért fontosnak érezzük felhívni a figyelmet az ebből fakadó, némely csapdák és tévelygések lehetőségre, amiről többek között René Guénon is értekezik "A Mennyiség Uralma és az Idők Jelei" című könyvében:
"(...) Éppen ezért, ismét utalnunk kell arra a szerepre, amelyet az "ellenbeavatás" játszott: miután ugyanis, mint a modern mozgalmak láthatatlan inspirátora, mindeddig homályban maradt, végül is - ha e kifejezés egyáltalán helyénvaló itt - "exteriorizálni" fog valamit, ami olyan lesz, mintha csak az igazi tradíció másolata volna, legalábbis annyira teljes és annyira pontos másolata, amennyire bármiféle másolat veleszületett korlátozottságai ezt megengedik. Ahogy, mint magyaráztuk, a beavatás ténylegesen képviseli a tradíció szellemét, az "ellenbeavatás" is hasonló szerepet fog játszani az "ellentradíció" tekintetében; nyilvánvalóan azonban rendkívül helytelen volna "szellemről" beszélni a második esetben, mivel az éppen arra vonatkozik, amelyből a szellem a legteljesebb mértékben hiányzik, sőt arra, amely diametrikus ellentéte volna, ha a szellem alapvetően nem lenne túl minden szembenálláson; mindazonáltal a szembenállását kétségtelenül megkísérelték, és ezt a korábban már több ízben is említett, fordított árnyék módjára történő utánzás kíséri.
Ez az, amiért az "ellentradíció", bármennyire is messzire menjen az utánzásban, a paródián kívül sosem érhet el mást, viszont az összes paródia legszélsőségesebbike és leggigantikusabbika lesz, és - a modern világ összes hamisításának ellenére is - ez idáig mi még csak roppant halvány előképét és fölöttébb részleges próbálkozásait láttuk; ami az egyesek által közelinek tekintett jövőt illeti, valami sokkal félelmetesebb van készülőben, és a mai események egymásra következésének fokozódó sebessége e közelség jele. (...) Az "ellenbeavatás" képviselő valójában éppen annyira nincsenek tudatában annak, ami esszenciális, más szavakkal egy spirituális és metafizikai rend igazságainak - éspedig sokkal jóvátehetetlenebbül nincsenek tudatában -, mint a hétköznapi profán emberek, mert mióta "az ég bezárult előttük", ezek az igazságok még legelemibb alapelveikben is teljesen idegenné váltak számukra. Mivel az "ellenbeavatás" a lényeket nem az "emberfeletti" állapotok felé vezeti, de nem is szorítja magát kizárólagosan az emberi területen belülre, elkerülhetetlenül az "emberalatti" irányába fogja vezetni őket; és az a hatalom, amely ezt teszi, az egyetlen olyan hatalom, amely ezt megteheti; nagyon is könnyű észrevenni, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami alapvetően különbözik az "álbeavatás" komédiájától. Az iszlám ezotériában azt mondják, hogy az az ember, aki anélkül jelenik meg egy bizonyos "kapunál"; hogy azt normális és legitim módon érte volna el, csukva találja, és kénytelen visszafordulni, de immár nem merőben profán személyként - mert az már soha többé nem lehet -, hanem mint saher (egy inferioris rend szubtilis lehetőségeinek területén operáló varázsló vagy mágus). A helyzet további tisztázása érdekében el kell mondani, hogy itt egy olyan "infernális" eljárásról van szó, amely az "égi" eljárással próbál szembefordulni, és kívülről nézve ténylegesen is megvalósít egyfajta szembefordulást, habár az ilyen látszat csak illuzórikus lehet; és - mint ahogy azt már kimutattuk akkor, amikor arról a hamis spiritualitásról beszéltünk, amelyben azok a lények, akik eljegyezték magukat egyfajta "fordított megvalósítással", elveszítik magukat - ez az út csakis a tudatos lény totális "dezintegrálódásában" és végső felbomlásában végződhet." ("A tradícióellenességtől az ellentradícionalitásig." In.: A Mennyiség Uralma és az Idők Jelei. 38. fejezet).


Hazatérés

A szakrális Élet a nemi, családi, helyi (lokális), nemzeti, vallási identitás megélése által fejeződik ki, hogy mire mondunk igent és mire nemet (annak a képességnek a kimunkálása, hogy el tudjuk választani a konkolyt a búzától, talán sohasem volt olyan fontos mint manapság). Fel kell vennünk és hordanunk kell a keresztet. Természetes önazonosságtudatunk barmilyen esetlegesítése, nyilvánvaló hatalomeljárástani törekvés. A "Te vagy a király" érzettel fedetik el a kiszolgáltatottság növelése.
Az egyetlen hely, ahol letehetjük a keresztet a templom.
A Halál..., szakrális értelemben a tényleges hazatérést jelenti a törekvő számára.

""Márta, aki a rendületlen nyugalmat és tisztaságot akarja, annak számára egy a szükséges dolog, hogy leváljon a világról" (Lk. 10, 42). (...) Azért magasztalom inkább a világról való leválást, mint a szeretetet, mert a szeretet arra kényszerít engem, hogy Isten kedvéért mindent elviseljek, míg ha leváltam a világról, semmi más iránt nem vagyok fogékony, mint Isten iránt."" (Eckhart mester: Leválni a világról).

Amikor a természeti-világot (érzékszervi-világot, Jelenség-világot,  pszichológiai egót) istenítő, modernista Mozgás (Élet, Ész illetve Energia)-kultuszból, a "tudás-gyümölcs" istenítés bűbájából felocsúdva ismét tapasztalatot szerzünk az Ég felől, tehát eszünk a "halhatatlanság-gyümölcs"-éből, ezt hívják szellemi (spirituális) másodszületésnek vagy kis hazatérésnek, hiszen  a nagy hazatérés esélye a halállal, a kis-én (Légzés-Mozgás-Felhő) teljes, maradéktalan megszűnésével jöhet el.
A különféle korok abban különböznek egymástól, hogy mennyire segítik illetve gátolják ennek a szellemi feladatnak a belső megvalósulását. Ilyen értelemben beszélhetünk Aranykorról, Ezüstkorról, Bronzkorról és a Sötét Korról, azonban a kihívás - a Bűnbeesés és a Jóvátételi kötelezettség - lényege, a természeti-világ vonatkoztatási rendszerében, a Paradicsomból való kizuhanás óta tulajdonképpen változatlan, melyet Julius Evola a következőképpen ragadott meg: "A cselekvésnek és a lét megalkotásának két egyetemes típusa van, amelyek összeegyeztethetetlenek egymással és választanunk kell közöttük."

Mivel a napnyugatias neoliberális illetve neokonzervatív vallási-szemléleti megközelítéseknél, már szinte üdítőbbnek érezzük - legalábbis világosabb állásfoglalásnak - a jó öreg hitetlenség hitét is, ezért igazából kezd nélkülözhetetlennek tűnni az a fajta ködszurkáló erőfeszítés, melynek híján szinte esélytelennek érezzük, hogy találkozzunk az őseredeti (primordiális) szakralitással. Ennek a folyamatnak az előmozdítása érdekében, Madách Imre "Az ember tragédiája" című művén kívül, még négy munka ajánlatával szeretnénk segíteni a tájékozódást: Weöres Sándor: "A teljesség felé", Jamamoto Cunetomo: "Hagakure"; Nyikolaj Trubeckoj: "Dzsingisz kán hagyatéka"; René Guénon: "A modern világ válsága.".
Szembefordulni a lehúzó erővel, elsősorban belül... Hiszünk abban, hogy a Teremtő valójában azért hozott minket ebbe a döntési helyzetbe, hogy alakítói legyünk a világ változásának, megpróbálva nem azon búslakodni, hogy mi lenne akkor, ha az lenne ami nincs, hanem megtenni minden tőlünk telhetőt: "Teljes erővel nekilátni, de minden remény nélkül." (Hamvas Béla: "Kungfutse: Lun yü - Kung mester beszélgetései.")
Ez a kihívás, de úgy tűnik nem áll más feladat előttünk ma sem, mint évezredekkel ezelőtt, hogy igyekezzünk méltó életet élni és méltó halált halni abban a világban, mely adatott számunkra.
"Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt érezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követésének. Aki annak ellenére, hogy teljes szívéből, utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményével, visszatekintve elérte célját." (Jamamoto Cunetomo).

Az Aranykor

- Ez az Aranykor egy fontos téma, mert  a globalisták, például a nyugati Egyetemek, az ENSZ, a Média, a művészeti szféra itt minden eszközzel félremagyaráz, port hint, ezért ez egy komoly frontvonallá vált

- A megértés kulcsát R. Coomaraswamy nyújtja át nekünk:

"A New Age egyik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ami egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás."

- Tehát: Az "Égben" egység van, de az a kalitkán (az életen és a halálon) túli terület (nem evilági).

- Az Ég alattiban (a kalitkán belül) dialektika volt-van-lesz. Enélkül nincs Mozgás (Élet), ez egy megváltoztathatatlan kozmikus törvény. Az Aranykor és Sötét kor abban különbözik, hogy mit kezd a földi dialektika természetes élet-tényével (Ezért van az, hogy a legnagyobb "egyelőség" is, óhatatlanul valamely egyenlőtlenséget takar (vö.: Phalanster szín, Madách Imre: "Az ember tragédiája", ami számunkra inkább a mindenkiben ott lévő Lucifer tragédiájának tűnik. Talán nem véletlen, hogy amikor a Habsburgok börtönében Madách írni kezdte a darabot, az első munkacím "Lucifer" volt).

- Az Aranykor nem küzdelem mentesség (hiszen az egy lehetetlen elvárás és így a káoszt, a fordított hierarchiát erősíti="hármas-kocka"), hanem a nyílt, becsületes küzdelem kultúrája, művészete. Ezzel maximalizálja a béke esélyét. 

- A szakralitás mindig a re-szakralizációt, a jóvátételi követelményt jelenti, hiszen a Bűnbeesés az "én; nem-én" megkülönböztetés=a jelenség-világ felismerése (a "tudás" gyümölcs elfogyasztása), az emberi ego, az ember, mint olyan megjelenését jelenti.

- A mítikus indoárja kuruksétrai csata azért a Sötét Kor kezdete jelképesen, mert az együttélés ősi re-szakralizáló szabályait nem tartják be, tehát innen indul a "nyelvek összezavarodása", Széth és Hórusz küzdelme. Nem maga a csata ténye antiszakrális (!), hanem a megbeszélt szabályok felrúgása. Az Eget innentől takarja el a Felhő és ez által - az Ég nélküli -  Föld Pokollá válik, ahol a Kettes és/vagy a hármas kocka az uralkodó szemlélet. Az iránytű nem az Ég felé (rend), hanem saját magunk felé (A Föld felé) mutat, az eredmény: káosz (Ennek az eszmei változatai az emberizmus, észizmus, globlizmus, életizmus, természetizmus, tudományizmus, ergo: globalizmus, genderizmus, new age, woke mozgalom, zöldek, Pride, Sziget-fesztivál, Waldorf, Rudolf Steiner, humanizmus, humanisztikus pszichológia, liberalizmus, kommunizmus, hitgyüli, krisnások, jehovisták, stb.).

- Minapi globalista "hármas-kocka" Kiáltvány: "A jobboldali populizmus tagadja a kereszténység univerzális jellegét, amikor azt nemzeti keretek közé próbálja azt erőltetni.". 

"Az a véleményünk, hogy az evilági „egységének” teljes képtelenségével, amúgy a globalizmus kiagyalóinak fontosabb része is tökéletesen tisztában van. Ebből kifolyólag alighanem ugyanazzal messzemenően átgondolt, szerteágazóan, nagy erővel előadott, kíméletlenül öncélú, kettős fedelű megtévesztéssel van dolgunk, mint „a társadalmi egyenlőtlenségekre különösképpen érzékeny” XX. század elei, internacionalista Lenin-fiúk és Lenin-lányok esetében, akiket – mint kiderült – valójában a Wall Street legnagyobb cápái pénzeltek, akárcsak kívül zöld, belül piros változataikat manapság. Mindennek fő célja természetesen nem más, mint a rút "gazdagnak" lefestett nemzeti tőke és középosztály gyengítése, hiszen ők azok, akik leginkább képesek szervezett erőt felmutatni a gyarmatosító globalista törekvésekkel szemben. Itthon a Fugger bankház alkalmazta először ezt a harcmodort, amikor a markukban lévő Udvar párt segítségével, ráuszították Dózsa Györgyéket a hazafias ellenzéket képviselő Szapolyaiékra" (Nekem ez egy kicsit „az alvilágot ráengedem az élőkre” stratégiának tűnik a Gilgames-ből).

- A szakralitás, mindig értékelvűen alá-főlé rendelő jellegű, hiszen felfelé, Isten felé irányul (piramis elv). Ennek kulturális maximuma, hogy a különféle kisebb-nagyobb népek patriarchális családok hálózatának mintázatát öltik, ami a különbözők kölcsönös tiszteletének égisze alatt működik, dinamikusan elképzelve, ami azt az erőt jelenti, ami az értékelvű szabályok bensővé tett betartását és betartatását teszi lehetővé. Ennek egy példája a keresztény Középkor vagy Egyiptom vagy a Sumér, Andronovoi, illetve indoárja városállamok vagy a Kende (Gyula-Horka) és a Zoltánok tanácsa (szerintem ez a legősibb és legmagasabbbrendű), ami a Szent korona eszményben él tovább (Hagakure). Ez az a társadalmi forma, ami maximalizálja "Hunor-Magor", "Csókolózó madarak", a "Háttárs" kialakulását ("Én a te kezedbe, te az én kezembe helyezed az életedet." Ez egy piramis jellegű felállás, mivel az Ég szilárdítja a kötőanyagot (vö.: J. Cunetomo: Hagakure). Ha valamelyik fél ezzel visszaél, összeomlik a bizalom).


- A modernizmus jóságos "mellérendelő" felhozatala rombolja a hagyományos hierarchiát és a fordított hierarchia létrejöttét segíti elő (fordított piramis).
            Ebből fakad, hogy a pacifizmus, az individualizmus, vagy a földi "univerzalizmus" (globalizmus, vagy az önistenítő szolipszizmus) nem pozitív és nem is semleges jelenség, mivel gyengíti, bomlasztja az emberhez méltó élet természetes védőgyűrűit jelentő nemi-nemzeti-vallási identitást. 
          Krisztus biztos, hogy ezen utóbbiak mellett törne lándzsát a jelenlegi helyzetben és nem a globalizmus mellett.

 
Film:

Fellini, Federico: Satyricon.
Gosha Hideo:  Az éjszakai vadász.
Huszárik Zoltán: Szindbád.
Kaszás Géza: A lovasíjász.
Khemír, Nacer: Bab' Azíz, a sivatag hercege.
Kitano Takeshi: Outrage (Harag) I-II-III.
Kramer, Stanley: Cyrano de Bergerac.
Peckinpah, Sam: Pat Garret and Billy the Kid. (2005-ös, helyreállított változat)
Szomjas György: Talpuk alatt fütyül a szél.


CD:

Kobzos Kiss Tamás - Erdal Salikoglu: Asik Veysel, Szívetekben őrizzetek. Dostlar beni hatirlasin. Etnofon. 2002.
Kobzos Kiss Tamás - Erdal Salikoglu: Junus Emre, Lásd, mit mível a szerelem. Gel gör beni ask neyledi. YBM. Prodüksyon, Istambul.
Nagy László: "Kitaláltam a boldog hazát." Verseit mondja Nagy László. Hungaroton. 2005.
II. Rákóczi Ferenc: Ó, fölséges Isten. In.: Zádori Mária és a Vagantes trió: Kurucvilág. A Rákóczi-kor énekei. Monk. 2003.