Értékesebb vagy, mint Ég és Föld együttvéve
Mit is mondhatnék még ezen túl neked?
Saját értékeidtől neked sejtelmed sincsen.
Minden bizonnyal nem árulunk el titkot az olvasónak, ha azt mondjuk, hogy a mai világban hihetetlen szisztematikussággal és rafinériával minden arra irányul, hogy éppen ettől a legmagasabb lehetőségtől fordítsa el az embert.
Ha a mai kor tendenciáit, törekvéseit, irányultságait, szándékait egyetlen közös nevezőre akarnánk visszavezetni, akkor ez nem lenne más, mint megakadályozni, lehetetlenné tenni az ember legbelső és legvégső és legmagasabb hivatásának kibontakozását és megvalósítását.
A tradicionális világban például „önmegvalósítás” alatt homlokegyenest az ellentétét értették annak, amit ez a kifejezés a modern világban jelent. Míg ugyanis modern értelemben az egyéniséghez kötött hajlamok, képességek és vágyak kibontakozását értik alatta, az „azt csinálok, amit akarok” titanizmusát, végső esetben pedig az ego megszabadítását minden gátló befolyástól, vagyis az „én” szabadságát, addig tradicionális értelemben éppen ezek háttérbe szorítását, illetve az emberben lévő egyetemes princípium ezek ellenében történő kibontakoztatását jelentette. Ezért kiálthatott fel Dzsunajd ekképpen:
Jaj nekem magam miatt!
A „megvalósítás” ugyan mindkét esetben ugyanaz, csakhogy aminek a megvalósítása végbemegy, vagyis az önmegvalósítás két „énje” (kis-én versus nagy-én; felhő versus ég) homlokegyenest ellentétes egymással – úgyhogy a tradicionális értelemben vett önmegvalósítás modern értelemben önmegsemmisítést jelent, és a modern értelemben vett önmegvalósítás tradicionális értelemben önelpusztítást jelent. S éppen ez jelzi, hogy a tradicionalitás és a modernitás mennyire szemben áll egymással.
Az érzékszervek állandó és rendkívül rafinált „csiklandozásától” kezdve az önmagára eszmélést lehetetlenné tevő információözönön keresztül az ember folyamatos mozgásban tartásáig ma minden abba az irányba hat, hogy az embert belekössék a materialitásba, a külvilágba, a platoni értelemben vett keletkezés világába – vagyis önnön egojába.
„A világ szétszór, az ego összezsugorít. Isten összeszedetté tesz, miközben kitágít.” – írja Frithjof Schuon.
Mindaz, amit a tradicionális világban, morális értelemben vett bűnnek tekintettek, ma az ember önkifejezésének és önmegvalósításának eszközei, szabadságának szinte piedesztálra állított zálogai. Házasságtörés, hazugság, irigység, harag, vetélkedés, viszálykodás, kevélység, tisztátalanság, önzés, kapzsiság, dicsőségvágy, hiúság stb.: ma mindezekkel a tulajdonságokkal, mint az ember természetes megnyilvánulásaival lépten – nyomon lehet találkozni a különféle médiumokban.
Olyan világban élünk tehát, amely minden ízében, aspektusában és dimenziójában támadólag fordul szembe azokkal az értékekkel és prioritásokkal, amelyek például a szúfizmus sajátjai, s amelyek részben sajátjai voltak annak a tradicionális társadalomnak, amelyben a szúfizmus – vagy bármely spirituális tanítás – megszületett.
Amennyiben tehát bármilyen sikerrel kecsegtetne a szúfizmus modern asszimilációja, ez szükségképpen a szúfizmus denaturálódásához vezetne.
Ezért aki egy olyan spirituális rendszerrel akar megismerkedni, mint a szúfizmus, annak mindenek előtt „demodernizálnia” kell magát, vagyis ki kell küszöbölnie lényéből és szemléletéből mindazokat a sajátosságokat, amelyek szimbiotikus módon összekötik a modernséggel – mert csak ilyen módon lehet képes legitim módon asszimilálni egy archaikus spirituális rendszert és módszert.
A tradíció embere és a mai ember között gyakorlatilag áthidalhatatlan szakadék tátong. Az utóbbi szinte orvosolhatatlan spirituális megbetegedettségét semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor egy olyan metafizikai és spirituális tanítással találkozik, mint amilyen a szúfizmus is, nem önmagát akarja asszimilálni ahhoz, hanem azt akarja asszimilálni önmagához. Pedig a szúfizmus – és minden hagyományos spirituális rendszer – alaptanításának leglényege az, amit Fáríd al-Dín ’Attár e szavakkal fogalmazott meg:
Maradéktalanul szűnj meg: ez a tökéletesség, ez a bevégzett mű!
Al-Arabí ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje.
Buji Ferenc Előszavából részlet.
Budapest. Kairosz Kiadó. 2005.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése