René Guénon: Az Antikrisztus.

             "Az Antikrisztusnak kell a lehető legközelebb lennie a “széthulláshoz", úgyhogy azt lehet mondani, hogy miközben individualitása irtózatosan fejlett, ugyanakkor csaknem megsemmisült is, s ez pontosan az “ego" “Önmagam" előtti háttérbe szorításának fordítottja, más szavakkal a principiális Egységben való fúziót helyettesítő és parodizáló “káoszban" való konfúzió; és ez az állapot, amelyet testi alakjának deformitása és aránytalansága reprezentál, individuális állapotunk lehetőségeinek legalsó szintjén fekszik, úgyhogy tényleg az “ellenhierarchia" csúcsa az a hely, ami az Antikrisztust megilleti abban a feje tetejére állított világban, amely az ő
világa lesz."

             Sőt - minthogy az “ellentradíciót" képviseli - még kizárólag szimbolikus szempontból is deformáltnak kell lennie: mert az "ellentradíció", mint már korábban magyaráztuk, csupán karikatúrája lehet a tradíciónak, és a karikatúra szükségképpen eltorzítást és eltorzulást implikál; ha másképpen volna, akkor nem állna módunkban külső jegyei alapján megkülönböztetni a valódi tradíciótól; éppen azért az előbbinek magán kell viselnie az “ördög jelét", hogy legalább a választottakat ne tudja rászedni.     

            Ráadásul a hamis szükségképpen “mesterséges" is, és ebben a vonatkozásban - egyéb sajátosságai ellenére - az “ellentradíció" sem kivétel, sőt a modern világ összes “mechanikus" terméke közül az “ellentradíció" lesz az utolsó; lesz benne valami, ami hasonló lesz a korábban már említett "pszichikus tetemek" automatizmusához, és akárcsak ez utóbbiak, az "ellentradíció" is ideiglenesen életre keltett “maradványokból" fog összeállni, s ez újra csak magyarázatot ad arra, hogy miért nem tartalmazhat semmi tartósat; infernális akarattal galvanizált “maradványok" halmaza; ennél bizonyára semmi sem adhat pontosabb képet arról, ami elérte a felbomlás legszélét." (René Guénon: "A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás.")

)

Csiba Zsolt: II. Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem.

Istenért, a Hazáért és a Szabadságért,

„Cum Deo, pro Patria et Libertate.“

Nagyságos Fejedelmünk, a katolikus II. Rákóczi Ferenc, a szent álmosi Világkirály hagyomány egyik legfelemelőbb megnyilvánulása.

1699-ben megköttetik a karlócai béke. Majd az évszázados magyar törvénykezési hagyományt semmibe véve, Bécs ismét erőszakos, elnyomó eszközökhöz nyúl. Hozzávetőlegesen tízezer végvári harcost szélnek eresztenek és mintegy nyolcszáz várat, erősséget, mérnökök és bányászok segítségével felrobbantanak, mint a korabeli Császári Tanács okirataiban olvasható: „a magyarok iránti közös gyűlöletből.“ (vö.: Dr. Hidán Csaba: „Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc szabadságharca.” youtube). Mondvacsinált okokkal, idegeneknek hatalmas területeket adományoztak, a magyar lakosság jórészét földönfutóvá teszik. Emelik az adókat. A „felszabadító“ megszállásához tartozik a Porció törvényi előírása, ami annyit jelent, hogy egy magyar jobbágy családnak négy, azaz négy külföldi zsoldost kellett, esetleg hónapokig teljes ellátásban részesítenie, élelmeznie, elszállásolnia és a többi. Képzelhetjük a részleteket. Ehhez kapcsolódott a Prófunt törvényi előírása, ami az illetők szállításának kívánalmát adta parancsba. Mondjuk, hogy Miskolcról Szegedre kell ingyenesen szekereztetnie, étkeztetnie a zsoldosokat és vissza is kellett valahogy jutni, mely útiköltséget nyilvánvalóan szintén állni kellett valamiből. A főurakat, nemeseket sem kímélték közben. Mindenféle mondvacsinált perekkel fosztogatták a módosabbakat is.

Jó Mátyás királyunk idejében, a XV. század második felében, úgy négy-öt millió magyar élt, a szatmári béke idején (1718) hozzávetőlegesen másfél-két millió. Ma tizenöt millióan vagyunk, ami szép teljesítmény, akárhogy is nézzük és népünk, kultúránk kiapadhatatlan életerejét bizonyítja.

A XVII-XVIII. században három hullámban történt a magyarság tömeges irtása. Az első ütem a tizenöt éves háború, amely protestánsok és katolikusok között kitört harmincéves háború (1618–1648) honi lecsapódása, török részvétellel súlyosbítva. Ez a küzdelem például Németország lakosságának a harmadát pusztította el. Azért volt ilyen hatalmas a veszteség, mert a hadviselők, az akkori szokásoknak megfelelően, szinte minden szükségletüket a lakosság rovására elégítették ki.
A második a Lipót császár - féle (1640-1705) dicsőséges „felszabadítás“ nyomán alakult ki, amikor a külföldi zsoldosok égbekiáltó gaztettek sorozatát követték el ellenünk, azon a címen, hogy nem veszünk részt elég lelkesen a folyamatban.
A harmadik pedig a szintén lipóti tudatos lakosság-csere, amikor a tömegével irtott kuruc magyarok helyére, a mintegy lakatlanná váló vidékekre idegeneket telepítenek szerte az országba. Mindazonáltal a magyar érzelmű németeket sem kímélték, példa erre, Caraffa tábornok, az „eperjesi hóhér“ ténykedése.

II. Rákóczi Ferenc híres 1703-as Kiáltványában a következőképpen foglalja össze a helyzetet:

"Örök emlékezetül.

Ismét kiújultak a dicső magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése, s most már az a veszély fenyeget, hogy tagjai lassú sorvadása közben végzetes uralma alatt az ausztriai uralkodó ház az egészséges törzset is, a végső halálos pusztulásba dönti, és azt követeli, hogy karddal vágjuk ki. Oh, kegyetlen, szabad népnek tűrhetetlen szolgaság!

Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt a sorsa a hódító félhold alatt,

az meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik.

Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket, szabad akartunkból édes hazánknak, ami mindenkinek a legdrágább, az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük.“

A Nagyságos Fejedelem nem pusztán az egyik legkitűnőbb vezetőnk, hanem elsőrangú teológus, sakkjátékos, az asztalos mesterségben is igen járatos valamint kiváló dalszerző ("Ó, fölséges Isten" címen találkozhatunk egy művével, Zádori Mária és a Vagantes trió "Kurucvilág" című CD-jén).

Szellemiségét jól kifejezi, hogy amikor a keresztúthoz ér - többszörös milliárdosként éljen Bécsben vagy élet-áldozatot hozzon a Hazáért, képes volt bizonyos értékeket a "saját érdeke" fölé - és ezáltal életét Létté – emelni. Ebből kifolyólag kiváló példája az ősi szent álmosi Világkirály eszmények, a papi és harcosi erények ötvöződésének, amikor is a kiteljesedést többek között nem attól várja, hogy "jól érezze magát", hanem legfőképpen attól, hogy Isten érezze jól magát, ha ránéz.

Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc - aki felesége, Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnő révén, rokonságba kerül XIV. Lajos francia királlyal is - édesanyja Zrínyi Ilona, édesapja a fiatalon elhunyt I. Rákóczy Ferenc, mostohaapja Thököly Imre kuruc fejedelem. Az osztrákok, édesanyjától tizenhárom évesen elválasztva valamint anyanyelvi közegéből szándékosan kiragadva neveltetik, azonban mint a Birodalom egyik legnagyobb földbirtokos családjának sarját - például a prágai egyetem jezsuitái - osztályon felüli oktatásban részesítik, amihez kétségkívül az is hozzátartozott, hogy Lipót császár ajánlatára egy évig Olaszországban a művészeteket tanulmányozza.

Mivel azonban a bécsi Udvarnak, minden erőfeszítése ellenére mégsem sikerült magához édesgetnie, léhaságra nevelnie az ifjú magyar főurat - sőt annak kebelében ismét és ismét hazafiúi buzgalom ébred - ezért huszonöt éves korában már abban a bécsújhelyi börtönben várja halálbüntetésének végrehajtását, ahol nagyapját Zrínyi Pétert kivégezték. Innen, Isten különös kegyelméből, a porosz király hívének, a pomerániai származású zsoldos kapitánynak, a Habsburg-kritikus, magyarbarát börtönparancsnoknak, Gottfried Lehmann kapitánynak valamint fiának a közreműködésével tud megszökni - közlegény egyenruhába bújva -, akik rokonszenvből vállalják vele-érte a kockázatot és akiket végül kivégeznek emiatt. Éjszaka, menekülés közben vihar támad és eltéved a rábaközi Hanság mocsaraiban, később Lengyelországban előre nem egyeztetett módon - mintegy véletlenül - fut össze a régi baráttal és hű harcostárssal Bercsényi Miklós gróffal...

A Nagyságos Fejedelem fordulatokban gazdag élete, mely meghaladja a leg-képzeletdúsabb forgatókönyvíró képzelőerejét is, szinte kiált egy TV sorozat és egy méltóságteljes, felesleges tréfálkozástól mentes, komoly és izgalmas film után...

A nyolc éven át tartó szabadságharc hemzseg a felemelő, torokszorító fordulatokban, a kiválóbbnál-kiválóbb, néhol elbukó hősökben. A háború egyik főalakja, Vak Bottyán generális mellett kiemelésre érdemes Ocskay László, a villámlovas, aki üstökösszerű, de ellentmondásos pályát fut be. Végvári vitézként valamilyen oknál fogva átáll a törökhöz, muzulmánná lesz, majd visszatér. Részt vesz a spanyol örökösödési háborúban. Huszárszázadával vakmerő támadással szétveri az ellenséget, majd a végvári szokásoknak megfelelően, több szekér levágott fejjel tér meg a tárborba, ahol az osztrák generális rosszul lesz a látványtól és elájul, így a csapat hazatér Magyarországba. Zólyom alatt, a hatvan éves - az időben még labanc ezredes - Bottyán János párbajra hívja „a legkiválóbb kurucot“. Ocskay áll ki vele. Háromszori lövéspárbajt vívnak, ahol mindketten súlyosan megsebesülnek. Bottyán generális fél évig nyomja az ágyat. Talpra-állása után, Őkelme az egyik legnagyobb kuruc vezérré lesz. Ocskay napokig vért hány, szintén majdnem fél évig betegeskedik, majd felgyógyulván csodát-csodára halmoz. Megesik, hogy társai földdel teli zsákokat szórnak egymásra a ostromlott várfal alá, amin a Ocskay fellovagol és a lőrések mentén haladva kaszabolja felsorakozott osztrákokat. Később a labancok valahogy átcsábítják maguk közé, amiért is volt kuruc testvérei elkapják és lefejezik (vö.: Herczeg Ferenc: „Ocskay brigadéros”; Jókai Mór: „Szeretve mind, a vérpadig.”). 

Isten kifürkészhetetlen akaratából, hasonlóan bukik el a másik rettegett kuruc portyázó Bezerédj Imre is, aki korai halála ellenére jóval több sikeres élet-halál párbajt vívott, mint a híres japán kardforgató művész, Miamoto Musashi. Nagybátyját, a jó vitéz Béri Balogh Ádám brigadérost viszont az osztrákok fejezik le.

„Haj, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi,

Magyar vitézek nemes vezéri.

Hová lettek, hová mentek válogatott vitézi?“

A Nagyságos Fejedelmet, enyhén szólva mozgalmas élete nem akadályozza abban, hogy egész életében komoly vallási gyakorlatot folytasson, amelyet franciaországi száműzetése alatt, két éven keresztül a kamalduli néma-rendben is tovább csiszol.

Életművére a rodostói létmód mesteri megszervezésével tette fel a koronát, amelynek szellemiségéről, tanítványa és hű követője, Mikes Kelemen gróf, "Törökországi levelei"-ben így ír:

"A' való, hogy egy klastromban nincs nagyobb rendtartás, mint a Fejedelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások.

Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak és akkor a Fejedelem felöltözik, azután a kápolnába megyen, és misét hallgat; mise után az ebédlőházba megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk.

Amikor az óra három fertáj nyolcra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc órakor másodikát, és egy kis idő múltán harmadikat dobolnak. Akkor a Fejedelem misére megyen, mise után a maga házába megyen, és ki-ki oda megyen, ahová tetszik.

Tizenegyfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a gyúkokra.

Harmadfél órakor a Fejedelem csak magánosan a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig.

Mikor az óra háromfertáj ötre, akkor az elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát, és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a Fejedelem a kápolnába megyen, és azután ki-ki eloszlik.

Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a Fejedelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éféle után két órakor felkél.

Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezekben, ha szinte a Fejedelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom, azért, hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre. Ezek tehát a mi klastrombéli rendtartásaink.

Ami pedig a mulatságot és az időtöltést illeti, a' sokféle, és ki-ki a maga hajlandóságát követi. A Fejedelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk, mert igen sok a fogoly és nyúl vagyon, veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a Fejedelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. MInk is jobban töltenőnk, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani."

(37. levél, 1720)

"A mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik.

Mert ebédig az olvasásban írásban tölté az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Ötet minden csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmazni."

(88. levél, 1734)

"(...) Mit csináltunk volna tehát, hogyha az Isten nem akarván ide való jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talán hívatlan is ide kellett volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Franciaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak."

(14. levél, 1718)

(A műnek inkább a régebbi, például a XX. század első felében megjelent változatait tartjuk megbízhatóbbaknak, mert találkoztunk olyan újabb kiadással, amelyből igen fontosnak tűnő részek kimaradtak. Érdeklődésünkre egy szakember ennek okáról azt mondta, hogy az illető könyv voltaképp válogatás, csak ez "nincs feltüntetve".)

A szabadságharcot követően, két ízben is felajánlották számára a lengyel királyi koronát, de mivel ez jelentős mértékben eltávolította volna a magyar ügytől, így - dacára annak, hogy a kezdeményezést az orosz cár is támogatta - végül úgy döntött, hogy nem fogadja el...Halálakor szív-urnáját valamint emlékiratait az általa két évig látogatott és szeretve tisztelt franciaországi Grois Bois-ban (Yerres) lévő néma-kolostorra hagyományozta, melyet évtizedekkel később a feltüzelt "nép" a földig rombolt...

Mit is látott a kortárs szemével William Blake? "A Bibliát most, 1798-ban védelmezni az ember életébe kerülne; a Vadállat és a Szajha minden fék nélkül uralkodik." (Megjegyzendő, hogy évekkel a Francia Forradalom előtt, a már "felvilágosult" vagy éppen, szellemi értelemben, "elhomályosult" II. József - rendeleti úton - többek között nem csak a hazai alapítású pálos, hanem az éppen szárba szökkent és virágozni készülő majki kamalduli rendet is felszámolta.)

Elmondhatjuk, hogy az Égiek bizonyára szeretettel vannak a Nagyságos Fejedelem felől, de földi eredményei is nyilvánvalóan számottevőek, hiszen talán leginkább a kuruc felkelés erejének köszönhető, hogy a szatmári békét követően enyhült a kifosztás mértéke. Mária Terézia - bár az Ő uralkodása alatt történt a fertelmes madéfalvi mészárlás - azért engedte "nőni a birka szőrét", mielőtt lenyírja. Mindamellett ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a poroszoktól sok szempontból katonáink vitézsége, például a jászok hősiessége (az örökváltság lehetőségének reményében) mentette meg trónját, "vitam et sanguinem" ("életünket és vérünket")…

A Nagyságos Fejedelem magasrendű létminősége annak példája is, hogy hogyan vonható a szellemi kivirágzás győzedelmes igája alá egy olyan tartósan fennálló helyzet, amibe más alighanem belebukna, mely belső erőnek magasrendű forrását az alábbi keresztény misztikus idézet is megjeleníti számunkra:

„...újjongj és vigadj, én lelkem, és adj hálákat Megváltódnak,

hogy azt mondhatod: többé nem féled és nem szereted e világot..."

(II. Rákóczi Ferenc: Confessio peccatoris.)

Csiba Zsolt: Fuggerek-Mediciek és Mohács. II. rész.

A lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a magyar központi hatalom 1526-os mohácsi csatavesztését követő napokban:

"A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól." 

Az 1514-es Dózsa György - féle felkelés politikai erőtana: 

A gyanús körülmények között elhunyt Mátyás király után 24 évvel, a korábban erős, gazdag országot tökéletesen szétziláló, tönkretevő Fugger-globalista Udvar párt ráuszította Dózsa Györgyéket (a korabeli "Jobbikot") a korabeli nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra.

(Vö.: Francia Forradalom; Bolsevik Forradalom; Őszirózsás Forradalom)

1521 Szerencsés Imre Budavári palotájában menetrendszerűen dorbézoló globalista Udvar Párt vezető személyiségei nem voltak hajlandóak még kosztot és kvártéjt sem biztosítani a lóhalálában érkező nándorfehérvári segélykérő követnek. A várat védő, a támogatás elmaradására fittyet hányó magyar urak - mind egy szálig - életüket áldozták a hazáért.

           Isten kifürkészhetetlen akaratából azon az augusztus végi napon fullasztó a forróság, éppen vihar közeledik. Drágffy János közép-szolnoki és krasznai örökös főispán, temesi gróf, országbíró, a Szent Korona nemzetének zászlótartójaként - az ősi hagyományoknak megfelelően - az uralkodó közvetlen közelében, szálegyenes tartással, sarkantyú nélkül ül a lován. Kezében a Magyarok Nagyasszonyával, a Boldogasszonnyal ékesített lobogónk. Nem messze másik főzászlónk selyme is ott játszódik a szélben, amire a szittya pannon Szent, Márton rajzolatát hímezték főúri asszonyok gondos kezei. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy meg fog halni. Azzal is, hogy talán sohasem volt lényegesebb valódi erényeket felmutatni, mint éppen most. A rendíthetetlen hűség, kötelesség és becsület útját járja. A reneszánsznál talán kevésbé látványkereső, ám magasabb rendű szellemiséggel átitatott korok – mint például a középkor – időtlen értékeinek őrzője. Életét Istennek ajánlja. Közvetlenül az összecsapás előtt, a csatamezőn végrendelkezik, megmentve ezzel a küldönc, a félig-meddig még gyermek apródja életét: „A vezérek hasonlását, a királynak tévelygését, a vitézeknek engedetlenségét szemlélvén...” Később meglelt, vérbe fagyott teste a szűzmáriás lobogót óvja-védi.

A Jagello mezben kormányzó globalista Fugger-kormány megmaradt vezetői menekülnek Budáról.

II. Lajos neveltetése.

A kedvezőtlen hírek nyomán, a huszonéves, tűzrőlpattant, kissé férfias természetű Habsburg Mária, meg sem várva a reggelt, már éjszaka Pozsony felé „vágtat fakó lován”. Igazából még azt sem tudja, hogy az amúgy kedvére való, húszéves férje – a nemesség által a harc élére kényszerített – II. Jagello Lajos magyar király él-e avagy hal-e. A város védelmének megszervezése helyett Habsburg Mária mellett lovagol, az öccse beházasodása révén Fugger rokon, ereje teljében lévő harminc éves főúri nábob, Thurzó Elek.

A királyt lényegében Brandenburgi György bajor őrgróf készíti fel az uralkodásra: „Gyermekkortól fogva rosszul nevelték, fajtalankodásra csábították, tánczra tanították s nem arra, hogy a hazát védje. Minden húshagyó (farsangi) napon démoni orgiákban részesítették” – írja Szerémi György udvari káplán. Ugyanő – másokkal együtt – Máriáról mint „latornőről” („latrunculáról”) szól, aki „a hóbortos Miksa császár udvarából, a szabados szellemű és erkölcsöt nem ismerő németalföldi környezetből” kerül földünkre.

Egy külországi szemtanú, az olasz Massaro így ír: „A királyt naponta 6-7-szer lakmároztatják és szerfelett itatják, emellett fényes dáridókat rendeznek udvaránál s minden este megtáncoltatják, éjfélkor pedig újra étkeztetik. Ebbeli mesterei, Del Burgo császári követ és a Brandenburgi őrgróf, kik a királynéval és ennek kisasszonyaival virradtig tánczolnak”.

Giovanni de Burgio vatikáni megbízott szerint Habsburg Mária oly mértékben tékozló, hogy két ország jövedelme sem volna neki elegendő, valamint szóvá teszi, hogy: „A budai királyi udvart a németség árasztotta el, ez szolgálta ki a királyt ágyban, asztalnál, termekben, tanácsban, erdőben egyaránt.”

1523-ban egy németújhelyi megbeszélés tapasztalatainak örvén az egri püspök keserűen állapítja meg: „Hogy a király míg korban fejlődik, szellemileg hanyatlik és meg van rontva erkölcseiben; udvarnokai nem tisztelik s nem félnek tőle; bárki szabadon léphet termeibe; nem ritkán mezítelenül jelenik meg udvarnokai előtt; bárki hívatlanul asztalához ül; illetlen tréfákat űznek előtte, sőt vele is, a tanácsüléseken szórakozott és szótalan; a templomban nem imádkozik, vadászatok és egyéb szórakozások foglalják el egész idejét…”

A seregnek Mohács felé indultában Szerémi György döbbent tanúja: „Amikor udvari emberei kérdezték tőle: »Uram, nekünk pedig mi a teendőnk itt Budán?« Lajos erre így felelt: »Jól foglalkozzatok a kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket.«”

Habsburg Mária és Thurzó Elek ellentmondásos szellemi tájékozódása.

Fortunatus Imre bekerül a legfelsőbb vezetésbe.

Végvári honvédjeink felülmúlhatatlan, magasztos hősiessége.

A szakrális hagyomány Isten-központúsága vagy másképp kifejezve, „halhatatlanság gyümölcs” központúsága nem igazán jó talaj a reneszánsz-humanista „Új Kor” („New Age”) evilágiság-központúságának, azaz a modernista hagyomány élet-(ész-)kultuszának, tehát „tudás-gyümölcs” istenítésének.

A kor eszmei zűrzavarát mutatja, hogy mindketten, félig-meddig titokban, Luther csodálói, lelkes „reformerek”. Bár a királynő majd Németalföld uralkodónőjeként sem engedheti meg magának, hogy föladja katolikus vallását, azonban bizalmasa később áttér az evangélikus hitre.

Emellett az is összefűzi őket, hogy leveleznek Rotterdami Erasmusszal, a kor egyik megmondó-emberével, aki elvont erényekbe csomagolva tálalja a hazafiatlan bomlasztással fenyegető „önmegvalósítás és nemzetköziség”, valamint a pacifista farizeizmus modernista tanait (vö.: a liberális „alternatív pedagógia” elveivel).

A legbefolyásosabb udvari csoport – Habsburg Mária és Thurzó Elek melletti – harmadik kulcsembere a XV. század végén Magyarországon menedéket lelő Snéor Zálmon (Fortunatus Imre vagy Szerencsés Imre), az 1492-es Alhambra-rendelet által kitoloncolt szefárd bankárnemzettség képviselője, akiket a muszlimokkal együtt száműznek Spanyolországból. A minden irányba rejtélyes kapcsolatokkal és hatalmas összegekkel rendelkező, 1520-tól „alkincstárnokká” emelt bizalmas közvetlenül a csata előtt Budán meghal. Idős már, hetvenhat éves. Mégis makacsul tartja magát a híresztelés, hogy a Habsburgok kétkulacsossággal vádolván – a kor divatjának megfelelően – megmérgezték. Igaz, ami igaz, Budán található, Szent György téri palotájához fűződik az a nagy port kavart eset, hogy a menetrendszerűen ott dorbézoló udvari párt vezetői nem hajlandóak az életét kockáztató, lóhalálában érkező déli végvári követnek a szállásra és ellátásra szükséges pénzt sem összedobni. Erre vonatkozóan írja Burgio vatikáni követ: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lelhetne ragadni, nem akadna három ember, ki ezt az áldozatot meghozná.”

A „fukar” Fugger-bankház és Thurzó Elek főkincstárnok mellett főképpen őt hibáztatják a királysági bevételek elsikkasztásáért, az 1521 utáni, igen komoly, ötven százalékos pénzromlás előidézéséért és a déli védelem kulcsának számító Nándorfehérvár elestéért, ahol – valóban – se pénz, se posztó, se megfelelő felszerelés, sem pedig felmentő hadak (vö.: Móricz Zsigmond: „Fortunatus”). Mindazonáltal várvédő honvédjeink fittyet hánynak koruk fordítottság lényegiségű, modernista divateszméire. A kedvezőtlen körülmények dacára is oroszlánként küzdenek. Akárcsak Szabácsnál, majd Temesvárnál, Gyulánál, Drégelynél és Szigetvárnál – a magasrendű szittya ősök tiszteletére –, ez alkalommal is önkéntes életáldozatot mutatnak be a haza oltáránál (vö.: a szintén turáni eredetű szamuráj erényekkel). Mikor készülnek ezekről a messze-világító történelmi eseményekről megfelelő, felesleges tréfálkozástól mentes filmek – megfelelő hazai felhozatal híján - mondjuk Mel Gibson, John Woo vagy Szergej Bodrov rendezésében?

Öt évvel később a „másként gondolkodók” Habsburg Mária-féle menekülő csapatával tart Oláh Miklós, a fiatal, humanista udvaronc, a későbbi ellenreformátor püspök és író, valamint az idős, megcsömörlött, Pozsonyban – a nemzeti vagyon „őrzése” címén – majd egyfajta pár napos dacos struccpolitikát bemutató Bornemissza János is.

A reneszánsz (életista) - humanista (emberista) Európa pompás külsőségekkel takart szellemi-erkölcsi mélyrepülése.

A Nyugat eme XV–XVI. századi „Új Kor”-ában, a gyakorlati természetű személyes érdekek és a magasabb rendű eszmények küzdelmes viszonyában, sokaknál már rendre az előbbiek fontossága kerekedik felül (vö.: A rudolfsteineriánus Vekerdy Tamás sztár-pszichológus, a Waldorf iskolák honi atyja szerint: „...a názáreti mester – lúzer (…) De lúzer minden tanítványa és apostola is, mert megölték őket.”).

A reneszánsz-humanista lényeg tehát a „győzelem”, a „túlélés”, ami mindent felülír. A Bűn viszonylagossá lesz, aminek következtében – mint a korabeli szerző, Luigi Tubero dalmát apát írja – „a bujálkodás, tétlenség, viszálykodás, pénztelenség és királymegvetés” válik jellemzővé. Ráadásul eme ijesztő nyugati szellemi hanyatlás takarva vagyon – a túlfinomult tudás, a tudományosság, a profán életvágy, a hódítás – a dolgok világának ezerarcú, elbájoló fátylával.

Érdemes összehasonlítani a XV. század első felében alkotó oroszországi Feofan Grek „Krisztus színeváltozása” és tanítványa, Szent Andrej Rubljov „Szentháromság” című szakrális – „istenember” ihletettségű – ikonjainak szellemiségét a velük nagyjából egy időben tevékenykedő brüsszeli Jan van Eyck „Arnolfini házaspár”, illetve a „Genti-oltárkép” modernista hagyományt képviselő reneszánsz „emberisteni” mondanivalójával.

Mivel a bizalom sebet kap a lelkekben, a viselkedés követhetetlenül bonyolulttá, kimódolttá, elviselhetetlenül őszintétlenné válik. A közösséghez tartozás védereje esetlegesedik, nő a magárahagyatottság, a „kaparj kurta” érzete. A nemes nem családfő, a jobbágy nem családtag többé. A tekintélytiszteletet, a kölcsönös megbecsülést, a hűséget és a kötelességtudatot felváltja a nyers erőszak, a kötelező haverkodás és az „egyenlőség” követelése, bármit is jelentsen ez. Európa-szerte rettenetes kegyetlenkedésekkel kísért vallás- és parasztháborúk törnek ki.

Werbőczy István nemzetközileg is kimagasló jogi alkotása, a Hármaskönyv.

A mű, mint évszázadokig ható csendes Alkotmány, nyolcvan-száz évvel megelőzi a japán Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu hasonló, szintén honvédő indíttatású, ám szigorúbb és merevebb rendtartását.

Dr. Hidán Csaba történész, a budapesti Református Egyetem tanára jegyzi meg, hogy a középkori Európában összesen két országnak van történeti Alkotmánya. Angliának a Magna Charta és Magyarországnak az Aranybulla révén.

Ennek a kivételes törvénykezési hagyománynak méltó folytatója a kivételes képességű, mélyen hívő, minőségi nemzetközi tapasztalatokkal bíró, kiemelkedő jogtudós és rendíthetetlenül magyar érzelmű politikus Werbőczy István, az 1514-re elkészült "Hármaskönyv" megalkotója. Mondják, hogy filozófiájával szétszakította a nemzetet, holott benyomásunk szerint pusztán a kor kihívásaira adandó gyógyír megtalálásának kényszere vezeti szándékát, hiszen látja, hogy a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják ősi, keleti forrású kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból a nemzet gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával és - elévülhetetlen érdemként - a Szent Korona Tanra épülő szakrális rendtartás (hierarchia) megerősítésével válaszol, az összmagyarság megmaradása tekintetében évszázadokon átnyúló véderővel.

A kiváló Pap Gábor jegyzi meg valahol, hogy a globalistáknak általában mindenre van egy gonoszkodó ellenvéleménye. Ennek megfelelően ami még bírálat tárgya szokott lenni, Werbőczy vagyongyűjtése, amivel kapcsolatban, a magunk részéről, úgy véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és századának jellegzetességeit, ezt, igazából kevésbé sajnáljuk Tőle, valamint ennek híján nem volna képes igényes magánkiadásban megjelentetni fő művét, a Hármaskönyvet (a Tripartitum-ot) - melyet bár korábban az Országgyűlés, tíz kiemelkedő jogtudós lektori ajánlására alapozva elfogadott, de a Dózsa-féle felkelés miatt, az uralkodó még nem szentesített - és kevesebb anyagi támogatást (mecenatúrát) tudna egyéb, főként vallási téren foganatosítani. Csak a globalisták esetében kezeljük nagyvonalúan, ha valaki vagyont gyűjt, hazafiak vonatkozásában ez rendszerint főbenjáró vétek szokott lenni.

A harmadik vádpont, hogy élete alkonyán, „török zsoldban" bírói feladatokat lát el. Ezzel kapcsolatban az a véleményünk, hogy nem kivetni valót, sőt sokkal inkább erényt látunk abban, hogy a kor gátlástalan Habsburg uszításának dacára elvállalja a hódoltsági területek keresztény lakosságának főbírói tisztségét, másrészt a Porta igényességét fejezi ki számunkra, amennyiben a kor egyik legnagyobb jogtudósát és hazafiját kéri fel erre a megtisztelő feladatra.

Azt, hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképpen nem látjuk, így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú terjesztéssel állhatunk szemben.

A Fuggerek és Mediciek felemelkedése.

Reformáció és ellenreformáció.

"A Fuggerek által V. Károly császárhoz címzett híres levél világossá tette, hogy a Nyugat nagy hatalmú urai csupán a díszlet szerepét játsszák, és a „birodalmat” valójában a globális pénzhatalmi rendszer testesíti meg. A történelmi Magyarország végzete akkor jött el, amikor kiderült, hogy a két globális hatalmi „satupofa” mindkét oldalát ugyanaz az erő testesíti meg.

Mert a felszínen Habsburg versus Oszmán világhatalmi vetélkedésnek látszó színjáték mögött az oszmán szultánok ugyanolyan bábfigurák voltak, ugyanannak a láthatatlan globális „szuperstruktúrának” a kezében, mint a Habsburg császárok, a Fuggerek és a Mediciek markában" (Bogár László: Örvénylés) 

A nyílt, ezért számon-kérhető rendtartás (hierarchia) folyamatos lejáratása, felforgatása lehetővé tette, hogy a XV-XVI században, a nagy bankárházak rejtett hatalmi hálózatai kiteljesedjenek és lassacskán átvegyék a tényleges irányítást. Elszaporodnak a titkos társaságok, felüti a fejét a napjainkban is kísértő globalista utópia, az ideális Világállam-Falanszter hangyatársadalmának bizarr eszméje. Felbukkan a törvénytelen gyermekeivel dinasztikus politikát folytató VIII. Ince pápa (1484–1492), a „Vénusz vonzásában élő” VI. Sándor pápa (1492–1493) és fia, a többszörös gyilkos, hírhedetten gátlástalan Cesare Borgia. 1532-ben megjelenik Niccolo Machiavelli műve, „A Fejedelem”. (Több mint érdekes, hogy az írás egyik kedvenc uralkodója, Mátyás király feleségének, Beatrixnek az apja, a félig-meddig kalandor felhozatalú nápolyi Ferdinánd.) 1550-ben a pápai trónra lép III. Gyula (1550-1555), akinek első intézkedései között szerepel, hogy a visszaéléseket elítélő szigorú rendeletet alkot, majd a második körben, általános megrökönyödésre bíborossá nevezi ki tizenhét éves szeretőjét, Innocenzo del Montét. 

Azonban a XV–XVI. században a legfontosabbnak tűnő, messzemenő következményekkel járó nemzetközi mélyáramlat, hogy „délen” lassacskán a Medici bankház, „északon” pedig a Fugger bankház veszi át a nyugati világ pénzügyei fölötti ellenőrzést. Ezen előbbi hatalmát, a vagyoni ügyletek és a keleti selyemkereskedelem mellett, a talán még jövedelmezőbb XIV. századi angliai gyapjúüzlettel alapozza meg, amikor is a bekerítések során, fegyveres erőszakkal, tízezrével űzik el a bérlő, szabad parasztokat, hogy azok aztán kínjukban a városi textilüzemekben elhelyezkedve a volt földjükön legeltetett birkák szőrét éhbérért feldolgozzák (pauperizálódás). Mindezeken túl Cosimo de Medici a konstanzi zsinatot követően, 1418-ban átveszi a Vatikán pénzügyeinek intézését is.

Azonban sem pápa-, sem uralkodóválasztás nem történhet a Fuggerek megkerülésével sem, amiből kifolyólag – mivel két dudás nem fér meg egy csárdában – borítékolható a nagy háttérhatalmi központok versengésének fokozódása. Eme torzsalkodás keltette hullámzás a XVI. századra meghatározóvá válik.

Mindkét erőcsoport természetesen nyakig benne van az egész Nyugatot megrengető „búcsúcédula” üzletben is. Egyfelől a pápaválasztáson, a Fugger-jelölt Bakócz Tamás esztergomi érseket legyőző Giovanni de Medici, azaz X. Leo, másfelől az „északi” lekötelezett, Albert mainzi érsek révén. Mindez aztán – egyfajta utolsó cseppként a pohárban – végül Luther Márton nyílt fellépéséhez vezet, aki 1517 októberében nyilvánosságra hozza kilencvenöt tételből álló tézisgyűjteményét.

1519-ben V. Habsburg Károly az „északiak” nagyvonalú kölcsönéből szorítja ki vetélytársát, a „déliek” pártolta francia Valois Ferenc királyt, és foglalja el a német-római császári trónt. Válaszul a Medici uralom alatt álló Vatikán 1521-ben kiátkozza Luthert, melyből fakadóan az ellen-oldal éppenséggel támogatni kezdi a reformátort, olyannyira, hogy szobra az augsburgi Fugger házon máig megtekinthető.

Mindez Magyarországon úgy csapódik le, hogy Fároszként világító Mátyás királyunk ádáz ellenfele, Habsburg Frigyes, majd II. Ulászló, II. Lajos, valamint V. Károly és Ferdinánd mögött a Fugger bankház, míg Mátyás „fekete özvegye” – a sokak örömére végre kiebrudalt, korlátolt, egyben gátlástalan nápolyi reneszánsz intrikus –, Beatrix királynő, később pedig a franciák és az Oszmán Birodalom szövetsége mögött a Medici bankház diszkrét árnyéka sejlik fel. A hazafias Szapolyai párt – és vele az ország – e két, egymásnak feszülő hullámtorony között próbál levegőhöz jutni.

Mint látható, nem minden következmény nélküli, hogy a középkor Isten-központú szemléletét, a reneszánsz-humanizmus az Élet-központú látásmódra cseréli fel. Mivel a Lényegnek ez az elhomályosulása a dolgok világában, látványos vízszintes változásokat szül, ezért sokan ezt az e tájban indult és máig tartó folyamatot, valamilyen soha nem látott fejlődésnek, haladás érzékelik. Holott lehetetlen nem észrevenni, a Nyugat hódító hatalmának mélyén lappangó önfelemésztő, halálos kórt, mely jól felépített hazugságokon alapuló, tótágast álló felépítményt az emberi szívekben még, a mindenek ellenére megmaradt szakralitás iránti sóvárgás nem enged csak bedőlni.

Mint Szent Máté mondja: "Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Ekkor elhagyta őt az ördög, és angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.“

Mindezek alapján az értékek fölötti komoly töprengés, a középkor óta elvesztett szakralitás visszanyerésének törekvése – mely voltaképp a reformáció és a tridenti zsinat (1545–1563) összehívásában is testet ölt – teljesen indokoltnak tűnik.

Ha jól meggondoljuk, a protestantizmus és az ellenreformáció, a XVI.-XVII. századi nagy kettős, a törökbarát Bethlen Gábor Erdélyi Fejedelem (1580–1629) és a Habsburg Magyarországon vezető helyzetben lévő Pázmány Péter (1570-1637) bíboros, esztergomi érsek, jezsuita szerzetes, író suba alatti, hazafias indíttatású összjátéka nélkül még sokkal nehezebb sorsra juthatna Magyarország...‎Jól kifejezi ezt a - Bocskai István Fejedelem (1557-1606) szellemi intelmeiben is megjelenő – felszín alatti együttműködési szándékot Balassi Bálint (1554-1594) esete. A főúri Balassa család tagja, mint felvidéki végvári parancsnok, vitézi tetteivel bizony sok borsot tört az török orra alá. Hogy, hogy nem egyszer sebesülten Bethlen Gábor fogságába esik és a reá orroló oszmánok azonmód kérik is kiadatását. A jó erdélyi Fejedelem ezt a kiváló költő betegségére hivatkozva megtagadja - egy ideig állja a nyomást - majd engedi „megszökni” a félelmes hírű hadfit, aki amúgy, nem mellesleg szép iszlám misztikus (szúfi) versek fordítójaként is jeleskedett, olyannyira, hogy a családi vagyon fölött tusakodó, méltatlan rokonság, a törvény előtt török barátsággal vádolja, ami nem akármi, mert Habsburg Magyarországon nem kis büntetési tétel a vonzatja.

A Habsburg Mária magával viszi a Magyar Királyi Palota és Kincstár vagyonát.

Főképpen ebből állja majd Habsburg Ferdinánd az ország észak-nyugati részének megszállását.

A mohácsi csatavesztést (1526) követő nap éjszakáján a budai Logodi utca környékén fáklyák lobognak, nagy pakolás zajlik. A sikátorok mélyéről gyülekezők egyre fenyegetőbb csoportjai elől menekül a módosabb „lutheránia”, vagyis a német polgárság. A vár lábánál, a Duna-parton a királynő főleg németalföldi (holland, illetve vallon) udvaronchada ötven uszályt (!) rakat meg a Magyar Királyi Palota és Kincstár vagyonával (vö.: Kun Béla 1919-es Bécsbe menekülését az államkasszával). Majd ebből állja az ország nyugati részének megszállását a morgolódó Habsburg Ferdinánd. Őfelségét ugyanis kedve ellenére mozdította ki megszokott Spanyolországából szigorú bátyja, V. Károly, német-római császár. Egyszersmind kiüríttetik a Magyar Királyi Levéltár is, amelynek irataiból többek között nemzeti emlékezetünk felbecsülhetetlen értékű krónikásai – Anonymus, Kézai Keszi Simon szerzetesek és Thuróczy János, világi ítélőmester – dolgoztak. Kun Pál esztergomi hajóskapitány mindezt nem nézi bárgyún. Megtámadja az uszályrajt, párat elsüllyeszt, ám embereinek egy része, nem megengedhető módon, bosszúszomjas erőszakot tesznek Habsburg Mária könnyűvérű hírben álló udvarhölgyein, és gúnyolódó-tobzódó táncot lejtenek ruházataikban. Mindazonáltal ezen sajnálatos eseményhez tartozik az az előzmény is, hogy a királynő a ledolgozott munkabér kifizetése helyett – cseh zsoldos palotaőreivel – elkergetteti a dunai naszádosokat.

Hirtelen köddé válik a közvetlenül Mohács előtt alakult udvarpárti Kalandosok Titkos Társasága is. Holott az 1526-os rákosi országgyűlésen még az ő serénykedő aknamunkájuk eredményeképpen fosztják meg nádori méltóságától a nemzeti erők képviselőjét, Werbőczy Istvánt, az 1514-ben elkészült, méltán nevezetes Hármaskönyv (Tripartitum) törvénygyűjtemény összeállítóját, mely évszázadokig mintegy nem hivatalos, ám a gyakorlatban alkalmazott Alkotmányként védi a hazát. Mindazonáltal a drámai események hatására egyik vezetőjük, Pöstyéni Gergely szívében mégis feltámad a felelősségérzet. Bűnbánatot gyakorol, és a nehéz időkben is helytálló, magas rangú segítője lesz a Szapolyai János vezette nemzeti erőinknek.

A mohácsi csata elsöpri a magyarországi Jagellók - II. Ulászló és fia, II. Lajos - mögötti Fugger háttérhatalom jól kiépített szipolyozó hálózatát.

„Soha még ország nem örült annyira csatavesztésnek, mint most.“ - írja Nemeskürty István.

„De maradjunk a menekülő királynénál és az örvendező magyaroknál. Vegyük tudomásul, hogy »szinte újjászülettek« a mohácsi csatavesztés hírére, amint azt a lengyel követ írja; újjászülettek, mert megszabadultak az idegen uralomtól. (…) Soha még ország nem örült annyira egy csata elvesztésnek, mint most.” – írja az eseményekről Nemeskürty István az „Önfia vágta sebét” című – egyébiránt picit talán a „nemzetköziség” elvárásainak irányába hajló – könyvében. (Az amúgy jeles, nagytudású szerző mentségére szolgáljon egyrészt, hogy 1975-ben ettől eltérő szellemben nem igazán lehetett múltunk sorsfordító eseményeivel kapcsolatban komolyabb művet megjelentetni, másrészt sok olyan adatot közöl, ami másfajta értelmezések lehetőségének is tág teret ad, esetleg szándékkal szervezve így alkotását.)

Elgondolkodtató például, hogy katonailag voltaképp egyáltalán nem indokolt a pánik: „Mohács miatt nem feltétlenül kellett volna menekülni Budáról. Mohácsnál ugyanis mindössze annyi történt, hogy egy szedett-vedett, rosszul vezetett és begyakorlatlan sereget augusztus 29-én (…) megfutamítottak; igen nagyszámú – egyesek szerint kettőezer, mások szerint (…) négy és fél ezer – nemesurat, hadifoglyot kivégeztek. A király eltűnt, nyoma veszett. Ez nagy tragédia. Mégsem végzetes, mégsem »vész«” – folytatja Nemeskürty. Kétségtelen, hogy a török beszámolók a számarányokban jelentős mértékben elfogultak. A hozzávetőlegesen huszonhat ezres magyar seregből valószínűleg tízezer alatt marad a veszteség, aminek csaknem egynegyede cseh zsoldos palotaőr, illetve kisebb részt lengyel segéderő. A hazai hadak jelentősebb része érintetlen marad. A pilismaróti szekérvár körüli mészárláskor többen halnak meg, mint itt. „Így hát Mária pánikszerű futása legalábbis furcsa. Persze csak akkor, ha a török elől szalad. Mária azonban a magyarok elől menekül” – vonja le a következtetést Nemeskürty István. Ha megnézzük, hogyan vélekedik bukásának okairól maga a királynő, jellegzetes felelősségáthárítással találkozunk. Pozsonyba érkezvén ugyanis első dolgai között szerepel, hogy oklevelet bocsásson ki, amelyben minden zsidó kereskedőt megfoszt javaitól, mivel őket hibáztatja „a közhivatalok lezüllesztéséért, a kincstári jövedelmek sikkasztásáért, a hadiszolgálat mulasztásaiért”, valamint az ütközet elvesztését is lényegében „ocsmány és uzsorás kalmárkodásuk” eredményének tudja be.

Igazságos Mátyás királyunk vasmarka alatt a hitelezés gyakorlata a „jut is, marad is” elv alapján megfelelően szabályozott, ami nem csak a lakosságnak, hanem az üzleti életnek is kedvező légkört teremt. Az 1490-ben, negyvenhét évesen, gyanús körülmények között bekövetkezett halála után, a felelőtlen, öncélú és mohó „Jagello” – valójában gyarmati jellegű Fugger – vezetés következtében zuhanórepülésbe kezd a gazdaság. Elszabadulnak a kamatok (heti 2%, évi 104%!), ami miatt már 1494-ben és 1496-ban is komoly összetűzések történnek Budán, melyeket mindkétszer Bakócz Tamás lovasai és a királyi testőrök vernek le. A második alkalommal az esztergomi érsek lovasai három gyermeket halálra taposnak és nyilvánosan akasztat is. A feszültség egészen a mohácsi csatáig fennmarad, sőt a helyzet egyre fenyegetőbbnek tűnik. Valószínűleg ez a puskaporos levegő is hozzájárulhatott, hogy a török közeledésének a hírére a lakosság zömével szemben – Jószef Kohen orvos, budai szemtanú szerint – „a zsidók a városban maradtak”, és a szefárd Jószef ben Slómó vezetésével küldöttség indul Dunaföldvárra Szulejmán elé. A találkozás során a Török Birodalomba történő bevándorlási kérelmet nyújtanak be, mely kérés meghallgatásra talál, és csak 1541-ben tér vissza egy részük Budára a Szultán seregeivel. Nyilván nem titok előttük, hogy I. Ferenc francia király közvetítésével jelentős spanyol szefárd bankárcsaládok nyernek menedéket, és érnek el komoly befolyást az Oszmán Birodalomban. Talán elég, ha a Granadából származó Jószef Hamonra vagy fiára, az 1554-ben elhunyt Móse Hamonra utalunk, aki Nagy Szulejmán egyik legfőbb bizalmasa. Ez idő tájt érkezik Antwerpenből Törökországba a híres portugál Mendez-Nászik bankárcsalád is, akiknek hatalmas vállalkozásai még a francia királynak vagy az éppen amerikai világbirodalmát építgető spanyol királynak is hiteleznek. Egy francia utazó 1547-ből származó beszámolója egyenesen egyfajta „zsidó aranykorról” beszél, mely szerint „oly mértékben átvették Törökország forgalmát és kereskedelmét, hogy a török gazdaság teljesen az ő kezükben van”. Ráadásul 1551-ben Habsburg Ferdinánd ismét kötelezővé teszi a felső ruházaton viselt sárga folt kitűzését – amit Mátyás király beszüntetett –, mely miatt újabb kivándorlási hullám indul el a hódoltsági területekre. Mindazonáltal, mivel pénzről van szó, az Oszmán Birodalomban is léteznek feszültségek. Például a népszerű Musztafa szultánfi túlzottan közösségellenesnek érzi a kialakult helyzetet, viszont 1553-ban olyannyira elbukja az örökösödésért folyó küzdelmet, hogy bizalmatlanná vált apja – az idősödő Szulejmán – egy hadi felvonulás örvén saját sátrában gyilkoltatja le, majd testét elrettentésül közszemlére bocsátja. A Mohács utáni, 1526-os székesfehérvári koronázó országgyűlés is alkot ugyan a zsidóság száműzetéséről egy rendeletet, ám Szapolyai, immáron I. János király, ezt nem írja alá, így az nem lép törvényerőre. A nyugati hadak 1686-os budai ostromának során a zsidó lakosság vállvetve védi a várat az utolsó vérig harcoló, szablyával a kezében meghaló hős, hetven esztendős Abdurrahmán Abdi Arnaut pasával. A hős török vezér a Bécsi kapu környékén esik el. Helytállásának példáját emlékmű hirdeti. Béke poraira. A küzdelmet túlélő Schulhof Izsák így érzékelteti a hódoltsági életérzést: „Buda szent gyülekezetében laktam. A város a török birodalom uralma alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas. (…) Az ellenség bejött a városba, az utcákon és tereken tombol, és betör a házainkba, elvesztünk, mindnyájan elvesztünk!”

Mohács után, a hazafias párt vezére, Szapolyai János, immáron a Szent Koronával koronázott I. János király, a töröktől visszakapja az egész országot.

Szulejmán szultán a győztes csatát követően jutalomként szabad rablást engedélyezve kifosztja Pécs városát, majd óvatosan felmegy Budáig. Frangepán Kristóf gróf érintetlen, harcedzett, ötezer fős délnyugati dandárja a török után megy, és Székesfehérvárnál egy egész hadosztályt, mintegy tizenötezer harcost szétzilál, megsemmisít. A harci dúlás azonban az ország túlnyomó részét nem érinti. Szapolyai Szegednél időző jelentős hadereje nem mozdul. A Padisah hat hét után maradéktalanul kivonul az országból. Nemeskürty írja: „Nemhogy »mohácsi vészről« nem beszélhetünk tehát, hanem inkább azt kell megállapítanunk, hogy Magyarország ilyen szerencsésen még egyetlen katonai vereséget sem vészelt át, mint ezt.” A Porta – Nándorfehérvár és Szabács kivételével – mindent, még a Szerémséget is Szapolyai uralma alá rendeli. Az Oszmán Birodalom számára ugyanis a sok vesződséggel és költséggel járó megszállás helyett sokkal megfelelőbb lenne, ha a Magyar Királyságot egy keresztény vazallus állammá tudná alakítani, amely aztán ellátást, segédcsapatokat és szabad utat biztosítana számára Bécs felé. Ennek érdekében még II. Lajossal is tárgyalni próbál, de törekvése a király messzemenő Habsburg elkötelezettsége miatt nem vezethet eredményre. Így a Padisah számára nem marad más hátra, minthogy – olasz és francia tüzérekkel erősítve – nekiveselkedjen Nándorfehérvár 1521-es megvívásának. Az 1526-os támadást egy még fajsúlyosabb körülmény sürgeti, ugyanis 1525 novemberében, a páviai ütközetben V. Károly váratlanul legyőzi és fogságba ejti I. Ferenc francia királyt. Ennek hatására édesanyja, Savoyai Lujza lélekszakadva rohan a törökhöz segítségért, mely közeledés végül egy komoly (mintegy háromszáz éves) szövetséget alapoz meg, ami egyébiránt nincs túlzottan a Medici bankház ellenére.

„Ez ország soha több kárt, soha több pusztulást, nagyobb veszélyt nem szenvedett, mint midőn nem saját, hanem idegen nyelvű urak bírták s kormányozták… Ezért királyunkul senkit nem választunk, hanem csupán s egyedül a kormányzási hivatalra alkalmas és képes magyart!” – mondja ki az 1505-ös rákosi országgyűlés, melynek nyomán 1526-ban, végre-valahára, egy magyar főnemest, Szapolyai Jánost kenünk fel a Szent Koronával. Frangepán Kristóf gróf, a nagyszerű hazafi, valamint kipróbált hadvezér és egy sokat látott szerb szövetséges vezető is sürgeti, hogy most, azonnal le kell csapnunk a Habsburg-pártiakra Pozsonyban, ki kell vernünk őket az országból, nem szabad késlekedni. Ehelyett azonban – valószínűleg a bennünk, magyarokban élő, megmagyarázhatatlan, Nyugat iránt érzett viszonzatlan szerelmi vonzódás okán – Szapolyai János békítő küldöttséget meneszt Ferdinándhoz, és az ősi szövetségkötési hagyományt követve megkéri Habsburg Mária kezét. Ezek után értékes heteket tölt el a válaszra várva, természetesen hiába, így végül Buda felé vonul. Igazi diadalmenet ez. Amerre elhalad, mindenhol csapatostul, mámorosan üdvözli a lakosság. Mint Szerémi írja: „A néptömeg messiásként várta János vajdát.”

Közben Habsburg Ferdinánd - fittyet hányva az alapvető nemzetközi viselkedésbéli elvárásoknak - arcátlanul börtönbe veti követünket, majd pár hónap múltán ellenkirállyá koronáztatja magát, Mária pedig meg sem áll Németalföldig. A császári csapatok 1528-ra kiszorítják Magyarországról a feleslegesen jóindulatúnak bizonyult I. János királyt, aki Lengyelországba menekül. Ám a török ezt nem nézheti tétlenül. Megköti Szapolyaival azt a szerződést, amit annak idején már II. Jagello Lajossal is szeretett volna, és 1529-ben az éberségre intő mohácsi csata helyszínén visszaemeli a trónra. Név szerint soroljuk fel azokat a kiváló főurakat, akik rendíthetetlen hazafias szittya-tudattal elkísérték János királyt a törökkel történő tárgyalásra, fittyet hányva a nyugati rágalomözönnek: Werbőczy István, Pöstyéni Gergely, Ártándy Pál. Ezt követően a Szultán és Szapolyai közös hadereje  Bécsre támad, ahol viszont kudarcot vallanak. A nyugat-magyarországi főuraknak, némelykor kénytelen-kelletlen bár, de részt kell venniük Bécs védelemben, tehát ekkorra már, mintegy „polgárháborús” helyzet alakul ki. 1530-ban Roggendorf Habsburg hadvezér ellentámadása Budáig hatol, amit viszont Szapolyai, a Szentkoronával felkent I. János magyar király, török hadak segítségével sikeresen megvéd.

A következő nagy éve I. János királynak, 1539. Az idősödő, ötvenkét éves uralkodó feleségül veszi a húszéves Izabella hercegnőt, Jagello Kázmér lengyel király leányát. Egy év múltán fiúgyermeke születik. Szapolyainak éppen a tordai országgyűlés kapcsán vannak feladatai, amikor érkezik az örömhír. Az embert próbáló nyári hőség dacára boldogságában körbenyargalja a tábort. Felzendül mindenki, hatalmas a vivátozás! Mégsem az idegen Habsburgok öröklik meg a honi trónt! Pár napra rá nagy felhevültségében rosszul lesz. Halálos ágyán az országot hű pálos szerzetesére, kiváló politikusára – a korábbi vitéz délvidéki hadnagyra –, György barátra bízza, aki majd 1551-ben, az Erdélyben lévő alvinci kastélyának oltára előtti mártírhalálával is bizonyítja, hogy magyarnak lenni nem feltétlenül származás kérdése, inkább az, hogy valaki képes-e a saját élete fölé rendelni a magyarság sorsát.

Hogyan is mondja Márai Sándor a Mennyből az angyal című versében?

„Egyik érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak. / Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország.”

György barát, Bocskai István és Bethlen Gábor.

Az I. János magyar királyhoz holta után is hű György barát, a Rákos mezején Szapolyai fiát, a csecsemő János Zsigmondot, II. János néven királlyá kiáltatja ki. 1541 nyarán, az önjelölt ellenkirály, Habsburg Ferdinánd nem nyugszik. Hadvezérei, előbb Vals, majd Roggendorf ismét megtámadják Budát. Az éber György barát, immáron döntően hazai seregek élén, ismét sikeresen megvédi azt, holott a német származású budai polgárok ellenállását is le kell küzdenie, akik suttyomban még az ostromlók egy csapatát is beengedik. A Vár koldusai azonban fellármázzák az őrséget és öklömnyi kövekkel alaposan megszórják a betolakodókat. Közben sietve megérkeznek honvédjeink is és lemészárolják a támadókat. A belső árulók sem kerülhetik el a büntetést: „Kit néggyé vágának, kinek pedig fejét vevék.“ Ez idő tájt éppen a várban forgolódik Tinódi Lantos Sebestyén is, mivel követi urát, a hol ide-hol oda csapódó Török Bálintot, aki aztán az isztambuli Héttoronyban fejezi be életét. Árnyalja a bővérű reneszánsz-humanista főúr jellemrajzát az az eset, amikor egy húsvéti ünnep alkalmával - nem bírván magával - még a vezeklő szőrkámzsáját le sem téve, a központi piactéren megerőszakol egy útjába tévedő, kívánatos menyecskét.

Végül az országos viszonyok úgy alakulnak, hogy az ország nyugati része voltaképp Ferdinánd megszállása alá kerül, a nemzetiek pedig – jobbára török támogatással – szilárdan tartják Kelet-Magyarországot. Kénytelen-kelletlen magyar-magyarnak is feszül, amit a katolikus-református, az iszlám-keresztény vallási feszültségek is fokoznak. Végül a két terület között egy hatalmi űr keletkezik, melyet, ha nem a Porta, akkor előbb-utóbb a nyugatiak töltenének ki.

Az Úr 1541. esztendejének augusztusában lejár a „türelmi idő”, Szuljemán szultán hatalmas sereggel Buda alá érkezik, Roggendorf menekül. A jó öreg budai lakos, a néhai II. Jegello Lajos király udvari káplánja, majd I. János magyar király híve, Szerémi György mester, a következőkben foglalja össze a hazafiak kebelét feszítő kérdéseket: „A magyarok szívesen átadták volna a németnek a budai várat, de volt három okuk a magyaroknak, hogy ezt ne tegyék. Először: Hogyha bejönnének, vagy beengednék őket Budára, akkor végül ezt a németek nem tudnák megvédeni a törökök császára ellen; másodszor: a németek nem kedveznének sem a magyar előkelőknek, sem a nemeseknek, hanem a magyarokat egyszerre mind kiírtanák egy szálig; harmadszor azért, mert a magyarok a törökök császárával szemben esküszegők lennének, a császár pedig meg tudná tartani hatalmával Budát a németek ellenében.”

Tehát a rangos kortárs szemtanú szerint önként, jól átgondoltan adjuk át a várat a törököknek, akikkel nyilvánvalóan együtt fundáltuk ki a Habsburgokat kicselező átadás-átvételt – a pusztán kíváncsian „nézelődő“ janicsárok várfoglalását -, melynek szellemességén bizonyos értelemben máig derülhetnénk, ha nem lenne ez a történelmi tény is félremagyarázva, „természetesen“ hátrányunkra. 

Mindenesetre óriási, több irányú birodalmi nyomás terhelődik a kelet-magyarországi kormányra, így György barát is kénytelen lavírozásba fogni, tárgyalni kezd Ferdinánddal is. Végül a zseniális politikus, pénzember és szervező, török szövetségben megteremti a rendezett, igényes Erdélyi Fejedelemséget, mely nagyobb, mint Csehország vagy Belgium és Hollandia együttvéve. E hatalmas teljesítmény dacára igazából mégsem túl népszerű. A Ferdinánd pártiak azért nem kedvelik, mert átadta a töröknek Budát, a protestánsok azért, mert megmaradt hithű katolikusnak, a török meg azért orrol meg rá, mert a Portával egyezkedő Ferdinánd - alávaló módon - elárulja bizalmas levelezésüket a Szultánnak. 
A horvát (anyja révén olasz) származású Utyeszenics Martinuzzi György gyermekként, a nagy Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak udvarában szívta magába a magyar haza szeretetét és a Fugger báb Jagelló és Habsburg hódítók szívből jövő utálatát. Vitéz végvári harcosként tanulta a virtust, pálos szerzetesként az elmélyült, magasrendű, hatékony cselekvést. 1551 decemberében György, pálos-rendi szerzetes, Váradi püspök, kincstartó átadta a lelkét Teremtőjének. Alvinci kastélyában, Ferdinánd parancsára, három spanyol titkosszolgálati ügynök, ima közben, az oltár előtt mészárolja le. Holtteteme hetven napig érintetlenül hever. Béke poraira.
Ekkor éri el tizenhét esztendős kort Báthory István, a későbbi erdélyi fejedelem és későbbi, egyik legnagyobbnak tartott lengyel király. Figyelemreméltó, hogy ezekben a nemzetet próbáló évszázadokban szintje ontjuk a zseniket.

Amíg a hódoltsági Kecskemét és Pécs, valamint a török vazallus Erdélyi fejedelemség, a nehéz körülmények dacára rendezettnek tekinthető és virágzik, olyannyira, hogy többen költöznek oda, mint el, addig a Habsburg nyugat és észak-magyarországi végvári vitézek – bizonyos magyar főurak jól tartott familiáris huszárjait nem számítva - jobbára lerongyolódva és gyakran éhezve tengődnek, hol kapván zsoldot, hol nem. 

Mindazonáltal mindannyian hősies végvári küzdelmet folytatnak a török ellen, sőt egy hadosztálynyi kitűnő harcos, besegít a messzi Némethonban dúló szászországi harcokban is, olyannyira, hogy Johann Friedrich fejedelmet, egy huszáros rácsapás révén, a vitéz Luka Józsa fogja el személyesen, ami a háború végét is hozza egyben. Tinódi Lantos Sebestyén büszkén sorolja fel a jeles részvevőket:

„Az jó Nyári Ferenc csak két zászlóval. Az jó Bakics Pétör es két zászlóval. Lőn Erdődy Pétőr másfélszáz lóval. Jó Horváth Bertalan százharminc lóval. Ifjú Pethő János vala száz lóval. Getyei Ferenc vala ötven lóval. Az Bornemissza Sebestyén ötven lóval...“

Mindazonáltal a végváriak győzedelmeinek legfényesebb csillaga az 1552-es egri győzelem, amit ötvenszeres támadó fölénnyel szemben vívtak ki honvédjeink, a nagy Dobó István vezetésével, bizonyítván, hogy jobb „a kevés oroszlán, mint a sok nyúl“.

Később, a tűrhetetlen, fölényeskedő, kíméletlenül fosztogató Habsburg gőg elleni keserűség Bocskai István (1557-1606) felkeléséhez vezet, aki bár török szövetségben, de döntően saját szervezésű hajdúival veri le győzedelmesen – hangsúlyozzuk, győzedelmesen - az osztrák seregeket, akik katonailag nem tudván megtörni, végül Kassán megmérgeztetik. A leleplezett gyilkost a felháborodott hadfiak, hajdú szokás szerint szablyával miszlikbe aprítják.

A nagyszerű hadvezér sikeres fellépése természetesen nem múlik el nyomtalanul. Valójában Bocskai István fejedelmünk alapozza meg, hogy a szintén kivételes képességű utód, Bethlen Gábor (1580-1629) megteremtse - török vazallus államként - Erdély aranykorát. 

Zárásképpen idézzük fel, mit ír Hasszán nagyvezírnek 1616-ban:

"(...) mert miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, (...) soha semmi időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat, inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok."