Bírálat a "Nagy (Kozmikus) Tudat", a "minden Egy" és a "reinkarnáció" félremagyarázása kapcsán...

"Hogyan határozhatjuk meg a New Age vallását? Melyek az alapgondolatai? Itt ügyelnünk kell, mert számos általuk használt kifejezést a tradicionális vallástól kölcsönöztek, különösen a misztikusabb vagy spirituálisabb szerzőktől. Megint a „kettős beszéd” problémájába ütközünk, amikor a régi szavaknak némelyek új jelentést adnak.
                   Az első alapgondolat a panteizmus. Minden  - növények, az állatok, a kövek – isten. A panteizmus tévedése az, hogy Isten immanenciáját hirdeti – hiszen Ő nyilvánvalóan minden dologban benne rejlik -, miközben tagadja transzcendenciáját. Ha az immanencia nélküli transzcendencia elvág minket az istenitől, akkor a transzcendencia nélküli immanencia viszont az istenit vágja el tőlünk. A transzcendens és az immanens együtt jár: a „Princípium és manifesztáció”, atmá ás máyá dualitása következtében. Míg a legfőbb Princípium önmagában se nem transzcendens, se nem immanens, hanem „az, ami”, a manifesztáció síkjáról nézve transzcendens Teremtőnek kell lennie, a létrejövő teremtésnek pedig immanenciára van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán létezzen. És mindkettő egyesül a teofániában, a Logos-ban, az emberistenben. Emberi szemszögünkből azt mondhatjuk, hogy a transzcendencia megsemmisíti a manifesztációt, míg az immanencia megnemesíti azt. A vallási szóhasználattal összhangban egyrészt a transzcendencia „bűnössé” és „rabszolgává” redukálja az embert, másrészt az immanenciának köszönhetően ugyanakkor „isten gyermeke” és földi „örököse”. Ez a kettő úgymond találkozik az emberistenben: mert egyrészt  „Senki sem jó, csak egy, az Isten”, de másrészt  „Aki engem látott, látta az Atyát”. Ez pedig visszavezet az ima kérdéséhez. A New Age hívei nem imádkoznak, mert az ember nem imádkozhat önmagához, csak egy transzcendens Istenhez. Még Sankaracarya is, aki mindenki közül a „legabszolútabb” advaitin, himnuszokat ír Isten dicséretére.
                    E fundamentális tévedésre alapozva New Age-követőnk kénytelen kijelenteni, hogy az ember mint olyan, Isten.

Egy Femen ügynöknő fellépése a notre-dame-i karácsonyi misén.

Bárki, aki tagadja Isten transzcendenciáját, saját istenségét állítja. Ahogy Karl Marx megfogalmazta: „Isten tagadása az ember igenlése.” Ez különböző formákat ölt, amelyek közül az egyik legklasszikusabb az a kijelentés, hogy az ember önmaga az igazság forrása, és ebből ered önnön méltósága. Egy másik verziója pedig az, hogy az ember - mint olyan - mindenkor Istennel egyesült és ezért üdvözült – bármit jelentsen is az üdvösség ebben az értelemben. Swámi Muktananda, aki nagy befolyással volt Werner Erhardt-ra, az Est alapítójára (amelyet most Forumnak neveznek), nem panteista poénnak szánta következő felszólítását: „Borulj térdre önmagad előtt. Tiszteld és imádd saját lényedet. Isten benned lakik mint Tennmagadban.”
                    Amikor a keleti vallások feljogosítanak olyan mantra alkalmazására, mint az aham Brahma, vagyis „én vagyok Brahman”, ezzel nem annak az ígéretnek a realitását hirdetik, amit a Kígyó tett Évának: „és olyanok lesztek, mint az Isten”. Hanem inkább azt szolgálják , hogy az arra kvalifikált egyénbe véssék a transzcendens Isten őbenne való immanenciájának felismerését. Ahogy szent Pál mondotta, „élek én, de már nem én, hanem Krisztus  énbennem”. Amikor a modern pszichológia zűrzavarába merült nyugatiak ilyen formulát használnak, összetévesztik az alacsonyabb ént vagy egót Platón immanens daimón-jával. A végeredmény pedig pontosan a Sátán ígéretének elfogadása lesz. Ahogy George Leonard, az Esalen munkatársa mondja: „olyanok vagyunk, mint isten, mindenhatók és mindentudók.” A tévedés itt egyértelműen a kétféle én – vagy katolikus terminológiával élve a személyiség és az egyéniség – konfúziója. Az ember személy, mert nem csak testtel és nem csak vegetatív és animális lélekkel bír, hanem különösen mert spirituális és halhatatlan lélekkel rendelkezik. Az ember személyiségének fejlesztése ezeknek a speciális attribútumoknak a hasznosítása, amelyek lehetővé teszik, hogy isten életének részesei legyünk. Az ember egyéniségének fejlesztése viszont, amiről New Age összefüggésben van szó, önző léthez és életmódhoz vezet, amelyben az ember saját szenvedélyeinek rabjává lesz, és arra törekszik, hogy magát helyezze mindennek középpontjába.

                      A New Age másik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ez a tanítás tükröződik az Egyház imájában, hogy „minden eggyé legyen Krisztusban”. Egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás. Ahogy a Tao-te-ching mondja:

Az út szülte az egyet,
Az egy a kettőt,
A kettő a hármat,
A három valamennyi létezőt.


                    Az isteni egységhez vagy transzcendenciához vagyunk kötve az isteni immanencia okán, de ezt az immanenciát „realizálnunk” kell, mielőtt azt állíthatnánk, hogy elértük a misztikusok által „legfőbb azonosságnak” nevezett szintet. A New Age köreire jellemző másik konfúzió  az apophatikus teológia azon állításával kapcsolatos, hogy isten minden ellentétet meghalad. Úgy érvelnek, hogy Isten Önmagában túl van jón és rosszon. A New Age hívei úgy hiszik, a kozmikus egység – ami megint a szupertudat vagy „isteni tudat”, nem pedig Isten transzcendens egysége – azáltal áll helyre, hogy már ebben az életben meghaladjuk s jót és a rosszat. Bár Isten in principo lehet, hogy minden ellentétet meghalad, ők azt állítják, hogy a jó és a gonosz még ebben a megnyilvánult világban is egy és ugyanaz – a gonosz csupán „az Erő sötét oldala”, ahogy a népszerű film lefesti. Ha elfogadjuk a szintek ilyetén összemosását, az összes erkölcsi korlát értelmét veszti. Ekkor nem lehet szó arról, hogy valaki vagy valami jó vagy rossz lenne. Ha ehhez hozzájön az az elképzelés, hogy istenek vagyunk, hogy mi vagyunk az igazság forrása, és hogy mi teremtjük saját valóságunkat, akkor ebből az következik, hogy tényleg bármit megtehetünk és bármik lehetünk, amit és amik csak akarunk.
                   Nem kell külön hangsúlyoznunk, ha mindenki Isten, ha mindenki maga dönti el, hogy mi igaz és mi hamis, akkor mindenki „vallása” érvényes. Egyébként a New Age hívei ezt felismerve ténylegesen hisznek egy szupervallásban, amely az összes vallás tanításait magába fogadja. Ennek a szupervallásnak nincsenek rögzített dogmái – hogyan is lehetnének, tekintve, hogy mindenki önmaga számára a hiteles forrása az igazságnak és a valóságnak. A New Age hívei így tehát egyértelműen elleneznek minden lefektetett dogmát vagy objektív módon kinyilvánított igazságot. Mindnyájan az öku-mánia hívei.

                    A reinkarnációba vetett hit is jellemző a New Age-re – itt a reinkarnáció az ego vagy az alacsonyabb én újjászületése egy másik testben, akár emberiben, akár ember alattiban. Az elképzelés lényege az, hogy ha az ember elmulasztja tökéletesíteni egóját vagy alacsonyabb énjét ebben az életben, újabb esélyt kaphat. Sőt, ez a második vagy akár hétszázadik esély része annak az evolúciós folyamatnak, amelynek minden egyén állítólag végighalad – nem Isten vagy a végső valóság realizálásáig, hanem az „Eggyel” vagy a „Szupertudattal”  való egybeolvadásáig valamilyen Theilard – féle „ómega-ponton”. Azonban elfelejtkeznek arról, hogy a reinkarnáció mint olyan nem a hinduizmus tanítása, hanem inkább a teozófiáé, és ha a reinkarnáció valóban megtörténhetne, akkor az a hinduizmus szempontjából kudarcnak minősülne. 

A hinduizmus nézőpontja szerint az élet célja nem  újjászületni és újabb esélyt kapni a szenvedélyek kielégítésére, hanem inkább megszabadulni a létesülés folyamatának egészéből.

                     Az összes New Age követőre jellemző és rendkívül veszélyes vonás, hogy hajlamosak játszadozni a tudatállapotokkal és azok módosításával. Ha minden Egy, és minden Isten, és mi vagyunk Isten, akkor miért nincs erről a tényről tudomásunk? A válasz: ennek oka tudatlanságunk és evolúciós visszamaradottságunk. Ahelyett, hogy a tudatlanságot az ember bűnös és elbukott állapota tükröződésének tekintené, a New Age követője kijelenti, a tudatlanság annak a tudati hozzáállásnak az eredménye, amelyet a nyugati kultúra ráerőszakolt. Bizonyos szintig igaza is van, mert gondolkozását erősen meghatározza az a materialisztikus és a pszichológiát alapvető tekintélyként elismerő környezet, amelyben felnevelkedett. De hamarosan tévútra jut, amikor azt állítja, hogy ez a hamis tudat vagy tudatosság megváltoztatható – és meg is változtatandó – tudatállapotunk módosításával és azáltal, hogy érzékelésünket kábítószerekkel, zenével, légzéstechnikákkal, jógával, sporttal, tánccal, értelmetlen mantrák ismételgetésével és az önhipnózis egyéb formáival kitágítjuk. Megint csak a szavak jelentésének összemosását tapasztaljuk, vagy inkább azt, hogy legitim misztikus kifejezéseket új értelemben használnak. Az ima és a spirituális élet nyilvánvalóan létrehozhat egy módosult tudatállapotot, ahogy a zene is, mint például a gregorián ének, amely könnyeket csal a szembe és a legjegesebb szíveket is felolvasztja. A táncot, a zenét, a jógaszerű gyakorlatokat és a pár szavas fohászok ismételgetését minden tradicionális vallás alkalmazza. De a New Age hívei nem értik meg, hogy akik megengedik tudatállapotuk módosítását egy érvényes vallási kultúrán belül, azok az illető vallás nyújtotta védelem alatt teszik. A beavatás szentségei és mindaz, amit szakarmentumoknak hívnak – a szenteltvíz, a kereszt jele és mindenekfelett a spirituális útmutatás és a doktrína szilárd ismerete – megvédi az egyént mind az önámítástól, mind a bukott angyalok – vagy ahogy rendszerint nevezik, démonok – lehetséges inváziójától. A New Age követői, akik az ilyen technikákat e védelem és imádságos élet nélkül próbálgatják, csak az alvilág előtt tudják magukat megnyitni.
                     A módosult tudatállapotok állítólag kapcsolatba hoznak egy magasabb tudatállapottal, az Aurobindo-féle Szupertudattal. Erre való tekintettel célszerű gyanakodva fogadni az olyan kifejezéseket, mint Krisna-tudat, Krisztus-tudat vagy az, amit „kozmikus tudatnak” neveznek.Az isteni nevek ilyen állapotokhoz kapcsolása hamis legitimációt hajlamos kölcsönözni ez utóbbinak. De a valóságban természetesen minden azon múlik, hogy mit értünk e kifejezéseken. Mint René Guénon rámutatott, e kozmikus tudat vagy „Minden Mindenség”, amelyben némelyek olyannyira el kívánják veszejteni magukat, nem lehet más, mint a szubtilis világ legalsó régióinak diffúz pszichizmusa, amely nem áll távol a Jung által feltételezett „kollektív tudattalan” sötét alvilági labirintusától. A New Age vallásának másik fontos jellegzetessége az a meggyőződés, hogy új civilizáció küszöbén állunk, amelyben az emberiség egésze vagy többsége érintkezésbe áll majd a Szupertudattal. Erről szólna igazából az egész evolúció. Minden fejlődik, nemcsak az ember, hanem a Szupertudat is. Ezzel megint visszatérünk a szekuláris utópizmushoz és Teilhard de Chardin-hez. Ez az eljövendő utópia nyilvánvalóan földhöz ragadt, szocialista és közösség-,nem pedig családorientált. A Vízöntő korának nem lesznek rögzített és merev erkölcsi törvényei. Azok, akik az embert tökéletesítésre váró állatnak tekintik, végül azt érik el, hogy teljesen állatot csinálnak belőle. Ilyen értelemben máris beköszöntött a Vízöntő kora.
                      A New Age hívei körében – akiknek igen számos műfaja van – gyakorlatilag semmi intellektualitás nem tapasztalható. „Hagyd kívül a cipődet és az elmédet.”, vagy ahogy Marian Ferguson mondja The Aquarian Conspiracy című könyvében: „nem lehet gondolkozás útján (kiemelés a szerzőtől) eljutni a paradigmaváltáshoz (vagyis a magasabb tudatállapothoz), csakis kísérleti úton. Az ember vagy megkapja, vagy nem.” Szerinte az intellektuális koncepciók megakadályozzák, hogy az ember „megkapja”. A gondolkozók és elméleti emberek „kapják meg” tehát a legkisebb valószínűséggel. Ahogy Kevin Garvey kifejti: „Az intelligencia csapdájának elkerülésére Ferguson azt javasolja, hogy végezzünk el egy EST- vagy Életforrás-tanfolyamot. Ezek szerinte olyan összpontosító technikák, amelyekkel felszínre emelkedhet a valódi én.” Hasonló módon azt látjuk, hogy a Gestalt-terápia művelője, Fritz Perls (szintén az Esalen állandó tanára) gyakorlatilag azt prédikálja, le kell győzni a racionális gondolkodást, ha fel akarjuk szabadítani a belső érzéseket; mottója ennek megfelelően így hangzik: „értelem nélkül, érzékeiddel eszmélj”. Az ilyen kísérleti megközelítésekkel szemben az összes nagy hagyomány kiáll amellett, hogy az embernek használnia kell megkülönböztető képességét, vagyis az intellektust. Az irracionálist mindig kerülni kell. A New Age hívei viszont nem ezt teszik. Teljes mértékben belső megérzéseikre hagyatkoznak. Számukra nincsenek rögzített dogmák; vevők a kor összes babonájára: a haladásra, az evolúcióra, az antropocentrizmusra és mindannak gyűlöletére, ami metafizikai.
                      És ezzel eljutottunk az irányító szellemekkel való kapcsolat kultiválásának kérdéséhez, amely szerves része a New Age vallásának, és szerintem az egyik legriasztóbb aspektusa. Egy Silva nevű illető azt állítja, hogy negyvennyolc órán belül bárkit megtanít az "agykontroll" segítségéval arra, hogy megtalálja irányító szellemét. Az ilyen irányító szellemek nyilvánvalóan nem mások, mint bukott angyalok vagy démonok, és az embernek már csak a józan paraszti ész szerint sem szabad soha alávetnie magát ilyenek irányításának. Ezzel szemben azt az érvet hozhatják fel, hogy a démonok elképzelése teljes egészében nyugati és keresztény alapú. Azonban amellett, hogy a Szentírásban bőven előfordulnak erre vonatkozó elítélő kitételek, jó tudni, hogy a keleti vallások ugyanígy elítélően nyilatkoznak. Hadd idézzek egy idevágó passzust Buddha Surangama-sutrájából.

                     "Parinirvanám után, a világ utolsó kalpájában (korszakában) sok ilyen eretnek gonosz szellem ólálkodik majd a szentek személyének álruháját öltve magára, hogy eredményesebben tudjon megtéveszteni...Ilyen csaló módon terjesztik hamis és romboló retenekségeiket."

                      MIndaz, amit itt most elmondtunk, mindenestől áthatja az evolúciós gondolkozásmódot. Marian Ferguson így mondja The Aquarian Conspiracy című könyvében: "A tudat evolúciója ugyanolyan jelentős, mint a biológiai evolúciónk hosszas láncolatának bármely lépése. Nem csupán arról van szó, hogy az emberiség egy magasabb tudat irányába fejlődik, és nem is csak arról, hogy ez az evolúciós folyamat a reinkarnációhoz kapcsolódik, hanem a Teilhard-i gondolattal összhangban arról, hogy ez a magasabb állapot is szüntelenül továbbfejlődik."
                 

A New Age vallásának hátteréről.

A New Age vallása egyáltalán nem új. Az ember bukása óta jelen van. A bűn és a gonosz külső jellegében változhat, de természetében soha. Az összes nagy vallási tradíció óva int az ilyen jellegű vallásoktól, amelyek fundamentálisan antiintellektuálisak, és a modern pszichológia vak elfogadásának kinövései. Hasznos lehet azonban szemügyre venni a New Age történelmi hátterének főbb vonásait a közelebbi múltban.
                      Helena Petrovna Blavatsky 1875-ben alapította meg a Teozófiai Társaságot. A kor evolucionista gondolkodásának erős hatása alatt álló teozófusok szintén hittek olyan "mesterek" létezésében, akik vagy "szellemlények", vagy szerencsés emberek, akik magasabb szintre "fejlődtek", mint az átlag emberek nyája. Madame Blavatsky "telepatikus kommunikációban" állt ezekkel a lényekkel, és "emelőpontként" szolgált a mesterek számára 1867-től 1891-ben bekövetkezett haláláig.
                      A teozófusok kezdettől fogva ellenezték a vallások összes ortodox formáját, különösen a saját gyökereit képviselő kereszténységet. Ezt kívülről is támadták, és belülről is megpróbálták elpusztítani. Még a mozgalom első napjaiban létrehozták a szervezetük egy ágazatát, amely ezotérikus vagy hermetikus kereszténység néven volt ismert, de a tagság még azt is elutasította, hogy a működését megengedjék. Egyik pamfletjük a szervezet céljait illetően a következőket sorolta fel:
                      "- szembeszállni a tudomány materializmusával és a dogmatikus teológia minden formájával, különösen a kereszténység esetében, amelyet a Társaság vezetői (a szellemi mesterek) különösképpen ártalmasnak ítélnek;
                       - a nyugati nemzetek körében ismertté tenni a régóta elhallgatott tényeket a keleti vallásos filozófiákról, azok etikájáról, kronológiájáról, ezoterizmusáról, szimbolizmusáról, (ahogy a szellemi mesterek és a teozófusok azokat interpertálják);
                       - amennyire lehet, meghiusítani a misszionáriusok arra irányuló erőfeszítéseit, hogy az úgynevezett pogányokat és primitív népeket megtévesszék a kereszténység igazi eredetével és dogmáival kapcsolatban, valamint ez utóbbiaknak az úgynevezett keresztény országokban a közszellemre és az egyéni jellemre gyakorolt konkrét hatásaival kapcsolatban."
                       Egy másik állásfoglalásukban ezt hirdetik:
                       "Az Ezotérikus Filozófia az összes nemzetet megbékíti...Bizonyítja egy Abszolút Isteni Elv szükségszerüségét a Természetben...Az Ezoterikus Filozófia sosem utasította el Istent a Természetben...Csupán azt utasítja el, hogy a monoteista vallások Isteneinek bármelyikét elfogadja...a mindenkor megismerhetetlennek eme Istenkáromló és szánalmas karikatúráit."
                      A Teozófiai Társaság vezetői úgy hitték, olyan "adeptusok" és "beavatottak" felügyelete és vezetése alatt állnak, akik a "Nagy Fehér Testvériség" egyik ágához tartoznak. Ezek 1875-ben Indiába költöztek, és szellemi mestereik azt mondták nekik, száz évig (kb. 1975-ig) tartsák titokban tanításaikat. Indiában Blavatsky-hoz csatlakozott egy Leadbetter nevű angol pap, aki "KH Mester (Koot Hoomi)" vezetése alatt állt, valamint Olcott ezredes. Érdekes módon Leadbetter volt az első, aki a latin mise megváltoztatását javasolta annak érdekében, hogy ökumenikusan elfogadható szertartássá lehessen alakítani. Olcott a hinayána buddhizmus egy eretnek formáját propagálta, amely különösen romboló hatással volt Srí Lanka népére, mivel ott a buddhizmus e formáját vezették be az iskolai vallásoktatásban. Blavatsky pedig - és különösen Annie Besant nevű helyettese - a hinduizmus új válfajának megteremtésére koncentrálta erőfeszítéseit. A hinduizmusnak és a buddhizmusnak ezeket a formáit hozták vissza a leggyakrabban Nyugatra.
                       Helena Blavatsky halála után a szervezet irányítása Annie Besant kezébe került, aki sikertelen kísérletett tett az antikrisztus elhozatalára Krishnamurti személyében, akit gondosan felkészített a szerepre. Krishnamurti - hindu atyja hatására - 1929-ben feloszlatta a Csillag Rendjét, és hátat fordított a mozgalomnak. Annie Besant közvetve ma is fontos hatást gyakorol a modern Indiára, mivel komoly hatása volt a Benáreszi Hindu Egyetem és olyan különböző heteredox hindu mozgalmak megalapítására, mint az Aryo- és a Brahmo-samáj. Indiai csodálói közül azonban kevesen tudják, hogy René Guénon szerint (Le Theosophisme) a brit kémszolgálat jól fizetett ügynöke volt, amely szervezet szívesen látta volna az ortodox hinduizmus erejének aláaknázását és megsemmisülését. Krishnamurti elpártolásának következtében a Mesterek megharagudtak Annie Besant-ra, és a fáklyát átadták egy bizonyos Alice Ann Bailey-nek. Ez a gyönyörű fiatal hölgy Angliában született előkelő rangban, majd amerikába ment feleségül egy episzkopális lelkészhez. Termékeny író volt, és az ő szervezésében jött létre az Arkánum Iskola, a New Group of World Servers, a Triangles, a World Good Will, illetve a korai New Age sereg más csoportosulása. Szintén ő alapította a Lucifer Publishing House kiadót, amely mellesleg az Aurobindo-anyagokat is kiadja; a nevét később érthető okokból Lucis Publishing House-ra változtatták.
                       Az 1962-es év újabb határkő volt, mivel ekkor alapította q skóciai Findhorn közösséget Peter és Eileen Caddy, akik aprólékosan követték Bailey írásait, és saját irányító szellemeik hatása alatt álltak. Csatlakozott hozzájuk David Spangler is, aki azt mondta, "Krisztus-energiákkal" rendelkezik, és aki szellemi tanácsadójukká vált. Természetesen ő is rendszeresen vette számos irányító szellem "adásait". 1973-ban Spangler az USA-ba távozott, és ott megalapította az észak-amerikai Lorian Associationt. Azóta ők és társaik a nyugati világ szinte minden fontosabb szervezetébe és egyházába beszivárogtak. Érdemes egy pillantást vetni Bailey utasításaira a világ ortodox vallásai kapcsán. A New Age híveinek kezdetben a vallásszabadság mellett kell kiállniku a nyilvánosságnak szánt üzeneteikben. Csak később ragaszkodnak annak az új kötelező világvallásnak az elfogadásához, amelyért könyveik kiálltanak, és amely teljes mértékben szakít majd Jézus Krisztus és Isten mint Atya elképzelésével. Azokat, akik ebbe nem mennek bele, erőszakos eszközökkel kell eliminálni - amit Bailey "tisztogató akciónak" nevez. Egyértelműen az ómegapont és az Antikrisztus uralma felé úton haladunk."  

(A fenti írás részlet Rama P. Coomaraswamy "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra" című tanulmányából.)

Nimród, a Nagy Vadász és Építőmester...

"Hős fiai szép Enéh-nek:                                                                                              
Hunor s Magyar, két dalia,                                                                                            
Két egy testvér, Ménrót fia."                                                                              
(Arany János: Rege a csodaszarvasról)

A magyarság Méntrót hagyományáról vall többek között IV. Kun László király krónikása, Kézai Simon "Gesta Hungarorum"-ja valamint a Zsámboki-kódex, a Thuróczy-krónika és a Tarihi Üngürüsz is.

Krisztusról és Nimródról dióhéjban:

Mondai minőségei közül, a "Nagy Vadász", a felfelé irányuló nomád-szakrális (Ábel-Apollón) látásmód bölcsére utal, ahol a viszonyítási pont, az idő/tér kalitkán kívüli, őseredeti (primordiális) területe. Az "Építőmester" jelleg, a letelepedett-szakrális (Káin-Apollón) - a már jelentős mértékben az evilágiságban révedező, vízszintesből kiinduló, de még felfelé irányuló - szellemiség avatottját jelzi. Ezek együttes jelenléte pedig egyfajta többletre, re-szakralizációs, gyógyító mondanivalóra hívják fel a figyelmet, a két látásmód törésvonala mentén (vö.: A Szent Hármasság elvvel).

A hatalmas eurázsiai pusztai övezet hatókörének mintegy szélein letelepedett, városiasodó turáni ősnépek (vö.: a szkíta "kurgán inváziók"-kal) - például indoirániak, sumérek, kánaániták, óegyiptomiak, han-kínaiak, etruszkok, a kusita pelasgok-ionok (vö.: Huszka József: "A magyar turáni ornamentika története.") - a legkorábbi, magasrendű, pásztorkodó-kertészkedő, "békés-tejivó" turáni népek Egy-isten hitének, még nyilvánvalóan szakrális, de már egy fokozattal homályosabb változatát képviselték, hiszen szellemi (spirituális) értelemben a városállamok tulajdonképpen "a romlás virágai". Úgy tűnik, hogy a pásztor Ábel, akinek az áldozati füstje felfelé száll és a letelepedett Káin, akinek az áldozati füstje vízszintesen terjeng, esetében is ez a szellemi tusakodás érhető tetten. Ebből kifolyólag aligha meglepő, hogy az olyan ősregékben, mint a Gilgames vagy a Mahábhárata, még egyértelműen a nomád-szakrális látásmód magasabbrendűségének eszméje domborodik ki.

Turano-szkíta lovasok

A "Királyok könyvében", a "Sahnamé"-ban azonban mindez már megfordul, hiszen Firdáúszí - a hős Rusztemet (Héraklészt) is csatasorba állítva - a városias szakralitást jelképező "Irán"-t (iráni = ariána = árja (nemes) = letelepedett), a nomád-szakrális "Turán" fölé emeli, jelezvén a szemszögek rangsorának változását a szívekben. A Mozgásnak itt is tapasztalható, kozmikus lecsengés elve (entrópiája) az írásbeliség felértékelődésében szintén kifejeződni látszik (vö.: fogalmi ész kultusz veszélye), különösen annak fényében, hogy a turáni áldás valódi jelentése, a kompromisszummentes Hazatérés a fogalom-fölötti, őseredeti (primordiális) alapálláshoz. Mindebből következően Ménrót király (az amonita Fáraóhoz és Krisztushoz hasonlóan), mintegy az aranykori Hagyomány őrzőjeként-közvetítőjeként, Világkirály jelképnek tekinthető, aminek megfelelően a turano-sumér halhatatlan Napisten-országának fejedelmeként is említik (vö: az óegyiptomi Amon halhatatlan Napisten-kultuszával): "Gilgames Meszkiaggaser, aki a sumer Napisten, Utu fiaként is ismert, lenne Kus. Fia, Enmerkár, kinek nevében a „kár” vadászt jelent, talán ő volt Nimrud, a nagy vadász? NI-BU KUS „Kus Párduc”'-ot jelent, ami akkádul „Nimrud”." (vö.: A "párducos Árpád" nagyfejedelemmel.) "(...) Érdemes megjegyezni, hogy az arabok, akik Chorezmben ismerkedtek meg a csillagászat tudományával, úgy tanították, hogy az Ikrek csillagképe az Orionba tartozik. Ezt a régi kaldeus bölcsek is így mondták, ami azért is fontos, mert mondavilágunk is így vallja. A fennmaradt írásos hagyomány egyöntetűen az Orion-Nimrud csillagképhez kapcsolja az Ikrek (Hunor és Magor) csillagait. Ez pedig azt hirdeti nekünk, hogy Csodaszarvas mondánk Nimrud két fiára vonatkozó része az égi rend szerint való. Ez pedig nem más, mint az Égi Rend szerinti, vagyis az Égből a Földre vetített hun-magyar őstörténet." (Bunyevácz Zsuzsa: "Nimród nyomában").

Turano-szkíta Kende, aki közvetít Ég és Föld között.

Napbaöltözött király=Napkirály. 

(A Nap, nem az Isten, hanem a küldöttje, a Világkirály jelképe)

Mindezek alapján korántsem tűnik feleslegesen merész álláspontnak az, hogy az északi (hiperboreusi) aranykori szakralitás - Indiából nézvést (vö.: René Guénon) - alighanem a Kínától a magyar Alföldig húzódó eurázsiai övezet, óvatos becslések alapján is tizenötezer évnél jóval régebbi, turáni pásztorkodó-kertészkedő világához köthető (vö.: Bizonyos hindu tradíció szerint, egy teljes ciklus, Manvantara, húszezer évet ölel fel, ha pedig a 4-3-2-1 arányt vesszük figyelembe, akkor hozzávetőlegesen ötvenezer évet, lásd: Baranyi Tibor Imre: "Az Apokalipszis négy lovasa."), mely hatalmas napkeleti örökségnek mi - kulturálisan és etnikailag - teljesen nyilvánvalóan, az egyik egyenesági utódnépe vagyunk. Mint a mondás tartja: nem minden turáni magyar, de minden magyar turáni (vö.: a türkök (pl.: törökök) és az ugorok (pl.: finnek) is turáni népek). Mindezt például Frithjof Schuon is alátámasztani látszik, hiszen szerinte, a szintén turáni gyökerű amerikai indián kultúra, egyenesen egy - a mainál - korábbi, magasabbrendű Yúga látásmódjának a kifejeződése (vö.: "Seattle törzsfőnök üzenete"; Frithjof Schuon: "A szűz természet metafizikája.", mely szellemiségnek természetesen semmi köze sincs az ember-ember viszonylatban, tehát a vízszintesben látó, modernista rousseau-i felfogáshoz, hiszen arról az emberről van szó, aki mindenek fölött Isten felé irányul). Ennél a pontnál megragadnánk az alkalmat, hogy itt is felhívjuk a figyelmet a későbbiekben taglalt Nyikolaj Trubeckoj "Dzsingisz kán hagyatéka" című hiánypótló könyvére, ahol a jeles szerző nem kevesebbet bizonyít, minthogy a krisztusi tanítás és a turáni ősvallás főáramának, az Ég illetve halhatatlan Nap kultusznak szellemisége között megfelelés van. Ezzel a felismeréssel, többek között, nem csak Theophülaktosz Szimokáttész, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész ("A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.") illetve Mereskovszkij ("Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.") osztozik, hanem mindezt Krisztus neves kitétele is alátámasztani látszik: ""Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék, és kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozék.”" (Ján. 8:53-59). A Megváltó ezen kiemelkedő tanítással tulajdonképpen nem csak felülírja a hagyományos turáni-sémita ellentétet, hanem egyértelműen az Ábrahám előtti szakralitáshoz való Hazatérésre buzdít és ugyanezt a re-szakralizációs szellemiséget képviseli Mózes vonatkozásában is: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret." (Ján. 6.32.) (...) "Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett." (Ján. 1.17). Innen nézvést, már kevésbé tűnik meglepőnek, hogy a Talmud, több helyütt említi Krisztust, élcelődve "Nimród fiának" illetve olyan napkeleti hatások alatt álló mágusnak, aki "varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve (tetoválva)" (In.: Mereskovszkij: "Az ismeretlen Jézus.") De az Ó és az Újszövetség bizonyos vonatkozásainak istenképe közötti ellentmondásra utal László András is, aki egy Buji Ferenccel folytatott beszélgetés kapcsán a következőket pendíti meg: 
"Mindenesetre a materializmusnak semmiképpen nem szükséges deklarált materializmusnak lennie. A lényeg a földi létformában való érvényesülés kizárólagosságának igenlése. S ebbe a kategóriába akár a mély vallásosság is belefér, mint ahogy az a zsidóság esetében is látható: egy zsidó akkor is, úgy is mélyen vallásos lehet, ha nem hisz Istenben, ugyanis a zsidó vallás középpontjában nem Isten, hanem a "választott nép" áll. Sőt egyszer egy zsidó ismerősöm kijelentette nekem, hogy a zsidó akkor is lehet választott nép, hogyha nincs Isten." (In.: "Sursum vivere.").

Egyistenhit - Többistenhit? Hamis törésvonalak.

"Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is." 

(D.Sz. Mereskovszkij: Kelet titkai)

Az Egyistenhit (monoteizmus), ha esetleg több isten formáját ölti, akkor azok az Egy Főistennek a megnyilvánulási formái, arcai (vö.: a babiloni Marduk, az egyiptomi Amon, az ógörög vagy a hindu állítólagos "politeizmussal"). Tulajdonképpen olyat, hogy "többistenhit", még a legesetlegesebb törzsi felfogás sem ismer.

Valójában, a Bűnbeesés óta, kivétel nélkül minden kultúrában, alapvetően kétféle felfogás ezerarcú formái birkóznak egymással, váltakozó erővel: Egyfelől a szakrális szemlélet, ami szerint az evilági, Istenen belül van, ami azt is jelenti, hogy a Tünemény-világba történő túlzott belefeledkezés ellehetetlenítheti a Hazatérés, a re-szakralizáció esélyét. Ezzel ellentétben áll, a modernista felfogás, mely addig csűri-csavarja, amíg végül el nem merül valami evilági istenítésében (energia, élet, ember, tudomány, természet, ész, nagy "kozmikus" tudat, fölény-központúság, stb.).

Napnyugaton, a "jóság" nevében - a szakrális jelképek betiltása révén - kötelezővé tenni szándékozott, "semleges" világiasság-központúság is hit, a Tünemény-világot istenítő modernista felfogásnak egy változata, mint David Livingstone írja: "A szekularizmus sokkal erőteljesebb és agresszívabb vallás, mint például a kereszténység.".

Nem beszélve a felemelő(rendbehozó)- és a lehúzó(szétziláló)-erő, manapság divatos "megbékéléséről", melynek hirdetése nyilvánvalóan az utóbbi "győzelmét" szolgálja, hiszen csak az Igazság teremthet megalapozott Békét.

Hamis törésvonalak:

"Mindenesetre az utóbbi néhány száz évben rendre felmerült a kérdés, hogy kik vagyunk: finnugorok, hunok vagy sumerek? - magyarázta Dr. Povedák István, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport" részéről. (hirado.hu. 2015. 12. 07.)


Őszintén szólva nem értjük a fenti töprengés lényegét, mely tulajdonképpen hamis törésvonalak felvázolásának tűnik, hiszen többek között a türkök (pl.: törökök), ugorok (pl.: finnek) mongolok, tibetiek, mandzsuk, koreaiak, japánok (vö.: Kiszely István és az osakai Hideo Matsumoto professzor jelzőgén-vizsgálatainak eredményeivel), az amerikai indiánok - vagy például az indirániak, a turano-sumérek, a kánaániták, az etruszkok, a hunok  - a turáni ősnép különféle arcait képviselik. Hérodotosz valószínűleg erre a örökségre gondolhatott, amikor azt mondta, hogy "A szkíta a világ legősibb népe."
Varga Csaba szerint nyelvünk annyiban különleges, hogy a magyar őrizte meg talán leginkább a turáni ősnyelv szerkezetét (vö.: Varga Csaba: "A kőkor élő nyelve.".), mely elképzelést Berzsenyi Dániel sejtése is alátámaszt: "A magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja.", illetve idekívánkozik Körösi Csoma Sándor, hatalmas tudáson és tapasztalati alapokon nyugvó megállapítása is: “Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ősindiai kultúra tárházában!”

Nimród és Ábrahám

"Hammurapi királynak, Ábrahám kortársának, az emberiség legelső törvényhozójának idejében (...) mindenütt ugyanaz az anya a gyermekkel. Így volt a világ kezdetén. S a világ végén nagy jel jelenik meg az égen: "Egy asszony a napba öltözve, lábai alatt a holddal és fején tizenkét csillagból áll koronával, és teherben volt, és egy fiúcskát szült." (Jelenések könyve 12, 1-13). Hasonló módon ábrázolták Istár-Mamit a babiloni pecséthengerek: mezítelen, a napba van öltözve, holdsarlóval, csillagokkal." (Dimitrij Sz. Mereskovszkij."; vö.. a csíksomlyói Szűz Máriával, a Napba öltözött Boldogasszonnyal, Babba Máriával.)

Az Ószövetség "Bábel tornyát" kedvezőtlen színben feltüntető elbeszélőmódja viszont jelzi, hogy komoly feszültségek lehettek a városalkotó turano-sumerek és a környék sémita, főként akkád törzsei között, mely küzdelem végül az utóbbiak uralmához vezetett, hiszen Kr.e. 2350-ben I. Sarrukin, a (sémita-sumér) akkád birodalom megalapítója, legyőzi Lugalzageszi (turano-sumer) királyt. A főbb hagyományok Ábrahám (Ibrahim) legendás alakját - a turáni és sémita vegyes lakosságú - sumér Ur városába helyezik, aki, mint a judaizmus és muszlim vallás eredet-mítoszának kulcsalakja természetesen még sem mohamedán, sem zsidó nem lehetett, mert akkoriban még nem léteztek sem muszlimok, sem zsidók (Hammurapi, Kr. e. 1792 – Kr. e. 1750 között uralkodott). A leginkább amorita sémitának tartott Ábrahámot (Ibrahimot), Terah fiaként említik, aki állítólag a "Nimród vallás" kegyszer árusa lett volna, mely feltevés tulajdonképpen három okból is figyelemreméltónak tűnik. Ezek szerint egyrészt, a sémita-sumer uralom lényegileg átvehette a turano-sumér Egy-Isten hitet. Ezt többek között a Gilgames eposz megbecsülése, az újbabiloni sémita-káld Marduk papság rendíthetetlen szakralitása, a Szent Hármasság ismeretét rejtő turano-sumér Paradicsom rege - egy Létfa, Két gyümölcs (tudás és halhatatlanság) - évezredeken átívelő, viszonylag ép fennmaradása is igazolni látszik

Turano-sumér Paradicsom ábrázolás

 (vö.: Krisztus korabeli turano-pártus Ménrót ábrázoláson láható fejék: alul a Csodaszarvas agancs két szára, melyből a Hold, abból pedig a Nap nő ki, jelezvén az égi lajtorját).

Turano-partus Ménrót ábrázolás, Csodaszarvas-Hold-Nap koronával.

Másrészt a fent megidézett monda szerint, "Ábrahám lázadása" jelképesen felvetheti az eredeti szemlélet, az "Apa" látásmódjával történő szembefordulás lehetőségét is. Ezzel kapcsolatban segíthet bennünket az eligazodásban az a figyelemreméltó tény, hogy a sémita akkádok térnyerésével, a korábbi lelassult, meditatív, "merev", elvont szakrális turano-sumér ábrázolási formához képest, a művészeti kifejezés élettel-telítettebbé (naturalisztikusabbá), dinamikusabbá válik. Ez többek között azért érdekes, mert a későbbi, óegyiptomi Ehnaton fáraó modernista szemléleti újítása kapcsán is hasonló, bár forradalmibb-sűrítettebb lezajlású, kísérőjelenségek figyelhetőek meg a művészi ábrázolás terén. Mindez arra utal, hogy Ábrahám mondai lázadása nem csupán a turáni és a sémi népek küzdelmeinek a lenyomatát őrizheti, hanem valószínűleg mindkét népcsoporton belül is komoly törést okozó, máig ható szemléleti tusakodást lehetőségét is felveti. Harmadrészt azért is tűnik kitüntetett jelentőségűnek mindez, mert a letelepedett-szakrális (káin-apollói) Isten-központúság szemlélete ellenében fellépő ókori reneszánsz Élet-központúság nyomulása, egyfajta káin-hélioszi (letelepedett-modernista), tehát vízszintes és lefelé, az Ég helyett, a Föld felé irányuló látásmód izmosodását jelzi, ami egyfajta drámai elvilágiasodás térhódítása felé mutat: "Feltehetjük a kérdést, hogyan, mikor és mitől lett a kígyó–sárkány végképp démonikus, negatív figura? Az a szárnyas kígyó, amely az egyiptomi Királyok Völgyének egyik sírfestményén az élet teremtésének központi jelképe, amely a sötétségből kihasítja a világosságot, és a végtelenség jelén (kulcsán) átbújva megteremti az anyagi létezést, majd két szárnyával védelmezi az új minőségű végtelenséget. (...) Ennek az erőnek a negatív értelmezése, sőt démonizálása világképfordulás nyomait őrzi. (...) A sémita népek és – főleg az Ószövetség hatására – az európai népek elfogadták a gonosz kígyó képet. Várkonyi Nándor mutatott rá szépen, hogy ez nem volt véletlen, ugyanis valójában ezek a népek teremtették meg az én kultuszt, s változtatták a történelmet az individuum történelmévé. Az ő szemükben a sárkány kártékony, mert a természet érintetlen őserejét jelképezi, amivel az azt uralma alá hajtó emberiség végzetesen szembefordul. Vélhetőleg erről a világképváltásról szól a Nagy Pán halott jól ismert, rejtélyes képlete is." (Zelnik József: "A kehely.").

Nicholas Reeves angol egyiptológia professzor jelzi az "Ehnaton, a zsarnok. A felforgató fáraó." című írásának végén (BBC, History. 2012. április II. évf. 4.szám), hogy Kr.e. 1100 táján egy harcias szellemiségű egyházi vezető, Herihór lett Egyiptomban a Fáraó. Véleményünk szerint nem kizárt, hogy Amon papkirályként fontos feladatának érezhette, hogy kiűzze, a Kr.e. 1350 táján uralkodó Ehnaton fáraó Aton vallásának száműzött híveiből és az őket, valószínűleg a hasonló látásmód okán befogadó, Jehova-kultuszú, sivatagi nomád sémita törzsek szövetségéből álló yahudokat ("a fáraó híveit") Alsó-Egyiptom keleti feléből, - akiket a mintegy félévezreddel későbbi babiloni források neveztek el hébereknek (vö.: "Minden másképp volt?" HVG. 2000/41. szám) -, akik ily módon, mintegy az erőteljes külső kényszer által is serkentve (vö.: exodus), megvalósíthatták, évszázadok óta dédelgetett álmukat, hogy leigázzák, a jórészt városállamokban élő (vö.: Móz.Törv. 7,22.), a kaukázusi eredetű turano-sumérekhez hasonló nyelven beszélő, ék(rovás)írás-szerű betűket használó kánaánitákat (vö.: Móz.Törv. 7,22.; Talmud, Baba Kamma 37b), Türosz, Szidon, Büblosz, Dóra, Arpad, Kis, Arad alapítóit, akiknek vezérét, ráadásul "Bela"-nak hívták. Fővárosukról, a Szent Sólyom városáról, Kr.e 450 körül - tehát még jóval később is - azt írja Hérodotosz, hogy "Jeruszalamosz (Jeruzsálem), aminek a másik neve Skytopolisz, mert ez a szkíták városa" (vö.: a filiszteus, eredetileg, valószínűleg Kréta felől származó, a "tengeri népek"-hez kapcsolódó népcsoport volt, a turano-kusita ionokhoz, etruszkokhoz hasonló). Mindezen történéseket, bizonyos vonatkozásokban, maga Sigmund Freud is alátámasztja, aki szerint Mózes Aton pap volt, aki az ősi, törzsi jutalmazó-büntető jahvei Viharisten attribútumait, az atoni fény kultusszal termékenyítette meg, hogy azontúl népét nappal Felhő, éjszaka Tűz-oszlop vezesse, amíg el nem érkezik az "Ígéret földjére". (Sigmund Freud: "Mózes, az ember és az egyistenhit.").
Az Újbabilón Birodalom, a bibliai Nabukodonozor vezetésével, Kr. e. 601-től kezdődően, össze-összecsapott az egyiptomi Fáraó seregével. A hadmozdulatokra bizonyára szintén hatással lehetett a turáni ihletettségű, óegyiptomi Amon és az Aton kultusz közötti ősi szemléleti feszültség is (vö.: a turano-ind Judhistira valamint Durjódhana küzdelmével, Kr.e. 3000-ből), mely alapállásbéli ellentét mélységét és súlyát mutatja, hogy 600 évvel később a Krisztus hitűek tulajdonképpen visszatértek az Amen (Amon; Amin) fohászkodáshoz, nem kis megrökönyödést keltve, az időközben, mintegy az "Aton vallás" mentén néppé kovácsolódott zsidó hívők soraiban (vö.: A yahudok""az „Adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag, az „Adon” pedig azonos az „Aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés"" /Cezar Lacrone: "Ehnaton-Mózes"/, illetve a Dóra városában talált kultikus "Széth maszk"-al) (vö.: A vallások eredete 1. rész )

A hadakozás során, az újbabiloni csapatok, évekig húzódó többszöri nekiveselkedés után, Kr. e. 586-ban elfoglalták Jeruzsálemet és a városban élő yahudokat Babilonba telepítették át (vö.: "babiloni fogság"), mellyel kapcsolatban igazából nem világos, hogy "az ellenségem ellensége a barátom" helyzetben lévő babiloniaknak, miért rombolták volna le Jahve templomát. Ha valakik, akkor erre, sokkal inkább a yahudokkal - szellemi (spirituális) értelemben - ősidők óta szemben álló amonita egyiptomiak helyi hívei érezhettek késztetést. Így felmerülhet, hogy valójában esetleg menekülésről-menekítésről is szó lehetett, mely felvetést alátámasztani látszanak a későbbi, szerteágazó események is. Alig pár évtized múltán, a yahudok (immáron héberek) illetve a hozzájuk csatlakozott, hasonló látásmódbéli alapokon álló, helyi hívekből formálódott vallási csoportok, összességében, mint zsidóság - többek között a kamatszedés révén (vö.: Móz. 5, a törvény summája 23:20) - fontos pozíciókat tudott szerezni a pénzügyek, a kereskedelem, a gyógyászat, az oktatás, a politika és a kultúra területén. Ez már komoly szerepet játszhatott abban, hogy az Újbabilóni Birodalom erőforrásait, jelentős mértékben a város ékítésére is felhasználta. Gyakorlatilag felújították az egész települést - beleértve a fő zikkurat-piramist -, a függőkerteket az ókori világ hét csodája között emlegették (vö.: turizmus). A jelentősnek tekinthető irodalmi élet nyelve az ősi, patinás sémita-akkád volt és a még korábbi "latin"-nak számító turano-sumér nyelvből fennmaradt ékírással írtak. A palotafalakat hatalmas, dinamikus, erőtől duzzadó ábrázolás-technikájú domborművek ékesítették. Azonban a látványos anyagi fejlődést erkölcsi esetlegességek illetve vallási viszályok árnyékolták be (vö.: az 1867-1914 közötti tömeges, Galíciából történő migráció hatásaival, a rothschildi-ferencjózsefi Magyarország erényeivel és visszásságaival; Raffay Ernő: "Harcoló szabadkőművesség. Küzdelem a katolikus egyház ellen.").

Babilon

Az időhöz és térhez való viszony szemléleti különbségeiből fakadó tusakodást jelzi az is, hogy a sémita-káld Nabúnaid-ban, az utolsó újbabilóni uralkodóban, nemcsak az első régészt, múzeum valamint egyetem alapítót valószínűsíthetjük, hanem az Ő támogatásával indul el az a kezdeményezés is, amely a modernista "Szín kultusz" bevezetése révén, a király világi hatalmát, a templomok szellemi (spirituális) uralma fölé szerette volna emelni (vö.: Ehnaton fáraó forradalma; az avignoni pápák kora; illetve René Guénon: "Szellemi Tekintély és Időbeli Hatalom."). Minden bizonnyal ez a törekvés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül II. Nagy Kűrosz király csapatai, a lakosság és a szintén sémita-káld, de szakrális látásmódú Marduk papok támogatásával övezve vonultak be, Kr.e 539-ben, a városba. Ezt követően, a győztes - nem törődve a gyengülő Egyiptom és a kánaániták berzenkedésével - felkarolta azt a törekvést, hogy a zsidóság egy része visszatérjen Jeruzsálembe, sőt külön rendelkezett arról is, hogy a hazatérőket, Perzsiában maradó társaik anyagilag támogathassák, többek között, hogy újra felépíthessék Jahve templomát. Azonban az önkormányzatiságot kifejező fal építését nem pártolta. A megkezdett folyamat mintegy betetőződéseként, fia, Kambüszész magát Egyiptomot is meghódította. II. Kűrosz a kaspi-tenger-melléki turano-szkíták elleni sikertelen, hódító küzdelmek során hunyt el. Gaumata alatt viszont ismét kiéleződött a szemléleti feszültség, olyannyira, hogy például kifejezetten megtiltották a jeruzsálemi fal építését. I. Dareiosz ellenben újfent fontosnak érezte az együttműködést, melynek örvén, hathatós segítségével fejeződött be Salamon templomának felépítése. "Megbosszulandó" II. Kúrosz halálát, átkelt a Dunán, azonban a halogató, visszavonuló "felperzselt föld" taktikát alkalmazó közép-európai turano-szkítákkal megégette magát (vö.: Kutuzov tábornok stratégiáját Napoleonnal szemben) és jelentős, 80000 fős veszteséget szenvedett. A korábban Judeában beválni látszó stratégiát alkalmazva próbálta uralni, az időközben jelentős mértékben elgörögösödött, lázadozó ionokat is - ha minden igaz, innen származik az "oszd meg és uralkodj" kifejezés -, mely törekvés azonban végül a perzsa-görög háborúba torkollott (Kr.e. 499-449). A szellemiségében már erősen hanyatló Perzsa Birodalom következő királya, Xerxész, Kr.e. 486-ban feldúlta a lázongó Egyiptomot, majd Kr.e. 481-ben leverte Babilón és a szakrális Marduk papság felkelését, melynek során felszámolta a neves főtemplomot is, majd Kr.e. 480-ban görögökre támad, akiktől vereséget szenved. Uralmának második felében kirobbanó belháború ezúttal hetvennyolcezer áldozattal járt (vö.: Purim) és a lázas kor folyományaként, Kr. e. 475-ben Ezsdrás, majd rá 22 évre - az élete alkonyára már teljesen elzüllő Xerxész meggyilkolása után a trónt utódló Artaxerszész mellett pohárnoki, tehát magasrangú, bizalmas-tanácsadói tisztet ellátó - Nehemiás pedig, már mint kinevezett helytartó tért Jeruzsálembe. Mindezzel új lendületet kapott az ominózus fal építése, valamint az egyiptomi Amon hítű, libanoni uralkodó, Tóbiás által támogatott kánaánitákkal, szamaritánusokkal, filiszteusokkal folytatott, kicsit lankadó küzdelmek is friss erőre kaptak. Talán innen érthető meg Hérodotosz idézett kifakadása, az athéni flotta által támogatott, sikertelen, nagy egyiptomi lázadás (Kr.e. 460) után, hozzávetőlegesen 10 évvel. A folyamat csúcspontja - nyilván a felgyorsult események hatására is - a Tórának (Mózes öt könyve) Ezsdrás és Nehemiás általi összegzése valamint a "zsidó nép" számára mintegy hivatalos alapművé tétele, melynek létrejöttét azonban nyilvánvalóan komoly, évszázados-tevőleges intellektuális összmunkának kellett megalapoznia. Mindebből következni látszik, hogy a kikristályosodott judaista vallási szemlélet, mint olyan - az ehnatoni ihletettségű mózesi, a nomád Jehova-kultusz és az ábrahámi hagyomány egy változatának látásmódbéli előzményeiből kialakítva - először igazából Babilonban jelentkezhetett komoly átütő erővel (vö.: Miklósvölgyi János: ""Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél", avagy Gondolatok az ószövetségi istenképről.""), mint Klaus Matefi írja: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel.(...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el.". Mindezt alátámasztani látszik, hogy a minden kétséget kizáróan a zsidósággal, mint a vallásukkal egészen különleges viszonyban lévő - nagyobbrészt sémita, kisebbrészt turáni - hívőkkel kapcsolatos régészeti és írásbeli emlékek is valójában ezekben az évszázadokban kezdenek nagymértékben feldúsulni a szűkebb-tágabb térségben. A folyamat dinamikáját érzékeltetendő jegyezzük meg, hogy az akkori - szűken vett - Perzsa Birodalom lakosságának állítólag, hozzávetőlegesen 20%-a tekintette magát zsidónak (forrás: orientalista.hu).

Az ógörög szellemiség is jelentős mértékben merített a napkeleti bölcsességből:
Például Püthagorasz felszentelt Amon kispapként tért haza egyiptomi tanulmányútjáról és az általa alapított, híres - az ősi, zenei beavatást is magában foglaló - re-szakralizáló iskola viszonylag hosszú ideig képes volt ellenállni az elvilágiasító (modernizációs) törekvéseknek. Thálész állítólag indiai körúton járt és otthon hatha-jógát gyakorolt. Epheszoszi Hérakleitosz, ahogy Kerényi Károly nevezte, "a tűz filozófusa" (vö.: a zoroasztrizmus re-szakralizáló változatával), a neves Artemisz templommal büszkélkedő kis-ázsiai városállam baszileoszi (papkirályi) rangjáról mondott le testvére javára. Themisztoklész - a szalamiszi győző (Kr.e. 480) - korábbi perzsa ellenfeleinél lelt végül menedéket honi politikai vetélytársai elől. A Szokratész tanítvány, Xenophón, az "Anabázis" hőse pedig, fontos példaképnek tartotta II. Nagy Kürosz-t, akiről regényt is írt. Az is érdekes kérdés lehet, hogy a térségben, a szakrális és a modernista látásmódok között - évezredek óta duló - küzdelem, milyen hatást gyakorolhatott például a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431 – 404) kirobbanására, a népuralmi (demokrata) Athén és az arisztokratikus Spárta között (az "arisztokratizmus" kifejezést, eredetileg "a kiválók uralma" értelemben használták) illetve a szofistákkal és demagógokkal szemben álló Szokratész-Platón-Arisztophanész hármassal fémjelezhető csörtékre. Érdekességképpen megjegyzendő, hogy Szokratész-t, egy éppen hatalmon lévő, re-szakralizáló indíttatású Tanács ítélte bürök pohárra, mert - tévesen - modernista szofistának nézték, melyből kifolyólag "az ifjúság megrontásával" vádolták. A dolog pikantériáját fokozza, hogy Arisztophanész, az egyébiránt igen lényeglátó, "Felhők" című modernizmus bírálatában, állítólag Szókratésznak is üzent (vö.: Albert Gábor: "Védekező halálraítéltek - Szókratész és Bakunyin."). Tulajdonképpen Platón az, aki meggyőzően megtisztítja mesterének tanításait a félremagyarázásoktól.
Ezen kulcsfontosságú időszak, végül a makedón Nagy Sándor (Iszkander), lehengerlő fellépésével zárul, aki érdekes módon éppen ott hunyt el, ahol a fentiekben megidézett - máig ható - lázas folyamat igazából nagyon komoly erőre kapott, Babilonban, Kr. e. 323. június 10-én.

Az aranykori égi harmónia és a jelenkori, modernista globalizmus, az "Eggyek és még Eggyebbek" (ál-aranykori) ajánlata a Földön.

(Az Ábel-Apollón (nomád-szakrális) és Ábel-Héliosz (nomád-modernista) látásmódok összehasonlító elemzése)

"A becsületes filozófiai gondolkodás, ha elutasítja a Kinyilatkoztatás vezérlő csillagát, elkerülhetetlenül "a szkepticizmus poklába" vezet és az Ész felemészti önmagát. (...) Csak "a hit győzelme" vihet ki az abszolút kételkedés zsákutcájából - mondja Pavel Florenszkij -, és akkor "az Ész tátongó repedései között az Örökkévalóság kékje ragyog..., az Ész hamis temploma fölött fellobbanak az igaz és tökéletes irányítás fényei". Az Igazság elérhetetlen az Ész akaratából, bár eszünk az Igazság küszöbéig terelhet bennünket. De egyedül a tiszta hit érti meg az igazságot." (Török Endre. In.: "A orosz vallásbölcselet virágkora." II.)

Ha az Aranykor emberének, "aki szerelmes Istenbe" (vö.: "istenember", Szolovjov-Dosztojevszkij) és a Sötét Kor emberének, aki szerint "Isten (ha van) szerelmes az emberbe", vagyis az önmagába szerelmes ember (vö.: "emberisten", Szolovjov-Dosztojevszkij) "globalizmusát" szeretnénk összehasonlítani, akkor lényegretörően azt tudnánk mondani, hogy a hajdan volt szakrális változat, főképpen annyit jelentett, hogy Egy volt az Isten jóformán mindenki számára, ami túlnyomó többségüket bizonyos alapelvek, magától értetődő betartására ösztönzött (vö.: az Aranykor pásztorkodó-kertészkedő népeinek, szigorúsággal és valós szeretettel óvott /Világkirály: aki sebez és gyógyít/, "békés-tejivó" hangulatával illetve a Mahábháratában a Csata előtti szabály-egyeztetéssel a felek között, amit aztán nem tartanak be, utalva a Sötét Kor kezdetére). A különféle családok, törzsek, népek önazonosságtudata (identitása) igazából már a Bűnbeesést-Kiűzetést követően - amióta dolgoznunk kell a mindennapi betevőért - tehát a legkorábbi idők óta jelen van, mint Nyikolaj Trubeckoj fogalmaz: "A nyelv és a kultúra dialektikus széttagoltsága olyan szorosan kötődik a társadalmi szerveződés lényegéhez, hogy a nemzeti sokszínűség megszüntetésére tett kísérlet a kultúra elszegényedéséhez és elsorvadásához vezetne."

A szakrális hármas felosztás egy lehetséges értelmezése és a szakrális harmadik szem.

Ha korunk modernista globalizmusát nézzük - "amelybe minden elképzelhető eszközzel hajtják az emberiséget." (René Guénon: "A modern világ válsága") - akkor ennek hátterében gyakran egyfajta sajátos, fordított szemléleti felfogás észlelhető: A merőben profán horizontú "földi Paradicsom" kimódolt megteremtésének látomásából (utópiájából) fakadó "egységesítő" törekvés, tulajdonképpen a természet-fölöttibe vetített, istenített Megkülönböztetés, a küzdelmes Kettő hitéből meríti erejét, mely révén a modernista "láthatatlan mozgató" voltaképp elzárja magát az igazi természet-fölötti, tehát a valódi üdvösség lehetőségének területétől (vö.: a Piramis csúcsát - tehát az Ég felé nyitás lehetőségét - lezáró, lefejezett (dekapitált) piramis, ész-kultuszt sejtető, principálisan dualista "harmadik szem" jelképével).

A modernista látásmód "harmadik szem" értelmezésének egy lehetősége.

Az Aranykorban illetve az Ezüstkorban valószínűleg a legtöbben még nem akartak minden áron "győzni" hanem inkább arra törekedtek, hogy lehetőleg minden helyzetben Isten legyen a győztes, elsősorban belül. Alighanem ennek a legkorábbi szellemiségnek a nyoma maradt fenn például a mongol-birkózásnál is, amikor a küzdők először a homlok felé, a szakrális "harmadik szem" tájékára emelik a kezüket, majd köszöntik egymást: "Kök-szü". Ez nagyjából azt jelenti, hogy az abszolút Ég alatt - ami az örök Béke, az örök Csend és az örök Mozdulatlanság - lefolytatják a Harc és a Béke, a Hang és a Csend, a Mozgás és a Mozdulatlanság viszonylagos, Mulandó természetű, de helyreállító indíttatású küzdelmét (vö.: "Megbontják az ősi rendet. A pusztaiak nem tűrik ezt majd szó nélkül." In.: Szomjas György: "Talpuk alatt fütyül a szél.").
Talán csak a magyar szellemiség évszázadokon átívelő bujdosásba kényszerítettsége magyarázhatja, hogy ezidáig nem keltett komolyabb hullámokat idehaza az egyik legnagyobb orosz vallásbölcselő Vlagyimir Szolovjov "turanofil pánmongolizmusa", az eurázsianizmus eszméjének szellemi alapvetése. Ennek a vonalnak képviselője a már említett Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj herceg (1890-1938), akinek egyik alapműve, a "Dzsingisz kán hagyatéka" 2011-ben jelent meg itthon, az Attraktor Kiadó gondozásában. A szerző ebben a könyvben, nem csak a turáni íjfeszítő lovas nomád őskultúra Egy-Isten hitét bizonyítja, hanem annak a meggyőződésének is hangot ad, hogy szerinte a kortárs napnyugati látásmód valójában az evilági öncélúság (egocentrizmus) eszméjén alapul, melynek két arca a sovinizmus (az egyéni, törzsi, faji, vallási, nemzeti, stb... öncélúság) és a nemzetköziség (kozmopolitizmus), ahol az utóbbi az előbbi szolgája, trójai falova, a fölényre (hegemóniára) törekvés kifejezője, az eltérő kultúrák gyengítése, leminősítése, felbomlasztása által. Tűnődésre késztető módon, a Nyikolaj Trubeckoj által felvázolt elképzeléseknek nem igazán mond ellent az a találkozó, amit 1910-ben az Aldrich, a J.P. Morgan, a Rockefeller és a Kuhn, Loeb, & Co. bankok képviselői tartottak egy félreeső helyen, a georgia-i Jekyll-szigeteken, Paul Warburg - a későbbi FED elnök - vezetésével, melynek nyomán 1913 Karácsonyán került sor arra a szenátusbéli szavatásra, ami által az USA Nemzeti Bankja - tehát a dollár nyomtatása valamint voltaképpen a világ pénzforgalmának ellenőrzése - magánkézbe került, mely eseménnyel mintegy karöltve megszületett az FBI és a "Rágalmazás Ellenes Liga" is. Ezen történések kapcsán, Baji Lázár Imre a "Leviathán vizein" című írásában, a kicsit későn eszmélő Woodrow Wilson elnököt idézi: "Nemzetünk a hitelek rendszerének irányítása alá került, amely magánkézben összpontosul. A nemzetek növekedése és minden tevékenységünk néhány ember kezébe került, akik saját érdekükből kifolyólag ellenőrzik és rombolják a gazdasági szabadságot. Az egyik legkiszolgáltatottabb és dominált kormány lettünk a világon, olyan, amely nem a szabad véleményen, többségi választói akaraton alapul, hanem domináns emberek egy kis csoportjának kezében van.", amihez Baji Lázár hozzáteszi: "a tömegember századában a pénzhatalom soha nem látott, történelemformáló, létpusztító és ego-átalakító szerephez jutott."  Benyomásunk szerint, többek között ennek hatása érezhető a világos értékrend, a tisztelet kultúrája, a példaadás, "uram bocsá", a közösségi szellemiséget előmozdító egyenruha és az önlegyőzés erényeire súlyt helyező - a bentlakásos elitkollégiumoktól amúgy, érdekes módon nem idegen -, szigorú hozzáállást bíráló és "gyógymódként", a modernista, "alternatív" felfogást erőltető felsőoktatásban is, melynek szétterjedő befolyása megbízhatóan "termeli", a köznevelés fegyelmezetlen, önző, nárcisztikus, elkényeztetett, ergo "szabad", de önmagát általában remekül "eladni" igyekvő ifjúságának - valójában inkább atomizáltnak és kiszolgáltatottnak tűnő - hadát, az amúgy is széthullóban lévő napnyugati társadalmak számára. Avagy hasonló indíttatás sejthető, a szivárvány minden színében csábító, a modernista és a szakrális látásmódokat (istenképeket) összekeverő, ezáltal az utóbbit elvilágiasító, modernizáló, az összes bevett vallást mintegy önmagába olvasztani vágyó (ezt tagadó), tehát nagyon is hódítónak (invazívnak) tűnő  (vö.: az ál-szakrális "The House of One" "imaház" Berlinben, a közeljövő modernista-globalista "templomába", Süleyman Bag, ambassador for The House of One in Berlin , a Zaman nevű török lap berlini vezetője.) - azonban önmagát "békepártinak" ("pacifistának"), a védekezni próbálót pedig javíthatatlanul erőszakosnak láttató (vö.: a fizetett Femen ügynöknők tevékenységével) - "új idő" ("new age") mozgalom térnyerésében is, ami szintén nem látszik spontán, "össznépi" felbuzdulásnak. Annál kevésbé, mivel Aurobindo illetve Blavatsky alapján, de főképpen, az "ész-élet" kultuszos, ál-szakrális Rudolf Steiner (vö.: "teremtő gondolat" elv) és Aleister Crowley nyomán, az önmagát ateistának valló Abraham Maslow, valamint - az idős korában az okkultizmus felé vonzódó - Carl Rogers pszichológusok vezette agytröszt bábáskodása révén kelt életre, az amerikai Esalen Intézetben, az 1950-es években (vö.: Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra"; Nesta Webster: "Titkos társaságok és felforgató mozgalmak."). Mindebből következően, napjaink Napnyugat uralta világában, kiemelten megfontolandónak tűnik Blaise Pascal örökbecsű intelme: "Aki angyalt játszik, ördögöt alakít.".
Mit is ír a Kr.e. 3200-3000 körül kelt - a korábban egységes Véda négyfelé esése nyomán megnyilvánított - turano-ind Vishnu Purána a Vaskorról"Az Istenek oltárain a tűz kialszik, többé senki sem gondozza őket, az ember önmagát kiáltja ki Istennek és a Világ közepének, s azt mondja, nem kell Isten, nem létezik. (...) A vaskori ember hazug, nem ismeri az Igazságot, becsapja önmagát és másokat is. A vaskori ember nincs tekintettel embertársára, csak önmaga boldogulása érdekli, a vaskorban a jóslatok szerint megszűnnek a közösségek. Az embereket végtelen bizalmatlanság keríti hatalmába, mindenki félni fog az embertársától, mindenki gyilkost fog sejteni a vele szembe jövőtől, az ember elfelejt bízni, elfelejt szeretni (...) Az összes jóslat szerint: A vaskori ember - pontosan ezek miatt - végtelenül boldogtalan és beteg. (...) A szakák (turano-szkíták) ébrednek fel elsőként, ahogy évezredekkel ezelőtt is ők vitték a világosságot! Elsőnek a szakák népe tér magához, utána a többi.", mellyel kapcsolatban Szent Máté apostol világosan kijelöli a cselekvés követendő irányát: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek” (Mt. 6, 33).

Jézus, "Nimród fia"...

"Abban, hogy Jézus gyógyításaival csodákat művelt, a Talmud nem kételkedik:
erre a célra állítólag ellopta a jeruzsálemi templomból "A kimondhatatlan Nevet",
az egyik mendemonda szerint, - a másik szerint pedig, amely régibb (100 körül),
"varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve" (tetoválva)."
(Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij: "Az ismeretlen Jézus.")

Jézus Krisztus "Nimród fiának a fia" 

(Talmud, Pesachim 91),

az "egyiptomi varázsló",

a halhatatlan Nap-Isten Sólyma  

és a főbb ábrahámi vallások.

Judaizmus, kereszténység, iszlám:

- Az "ábrahámi vallás", annyit jelent, hogy sémita jellegű vallásról van szó, hiszen a legendás Ábrahám (Ibrahim) a főbb hagyományok szerint a sémita amorita törzsből való, aki a - turano-sumér hatalmat felváltó - hozzávetőlegesen már 500 éve sémita uralom alatt álló, szkíta-sumér/sémita-sumér vegyes lakosságú Úr városában született. Édesapja - Terah - állítólag az ősi szkíta Nimród vallás kegyszerárusa.

- A judaizmus úgy tekint rá, mint Izráel népének atyjára, hiszen az Ószövetség szerint első feleségétől, Sárától születik meg Izráel apja, Izsák.
- A muszlimok viszont iszlám prófétaként tekintenek Ábrahámra (Ibrahimra), ugyanis második feleségétől, Hágártól született Mohamed őse, Ismáel, első fiú gyermekként, melynek okán, szerintük a valódi szemléleti hagyományt Ők képviselik. A Tóra (Mózes öt könyve) azonban mégis Izsákot tartja jogos utódnak, mivel Hágárt, Sára szolgálójának tekinti.
- A keresztény felfogás pedig többek között Szent János Evangéliuma által ismerhető meg, amennyiben Jézus a következőket mondja: "Bizony, bizony, mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok".(8. fejezet. 58. vers).

Dióhéjban Jézus és Nimród kapcsolatáról:

A Bűnbeesés megítélésének különbségei:  

                       
                                  Ennek megfelelőn a Bűnbeesés megítélésének kérdésköre kapcsán markáns látásmódbéli különbség látszik kirajzolódni a három felfogás között: A kereszténység és az iszlám szerint, a "tudás-gyümölcsből" való evés az eredendő Bűn - hiszen valójában a fogalmi gondolkodás révén dúsul be igazán a pszichológiai ego (vö.: Ész-kultusz) - ami "halhatatlanság-gyümölcs" központúságot sejtet.
A judaizmus viszont bizonyos értelemben, legalábbis megosztottnak tűnik a kérdéskört illetően, mint Szathkányi Attila írja "Az aranykor és eleink igézete" című könyvében: "A másodlagos babiloni hagyományok alapján íródott zsidó Genezis a Szent Tudás Fájáról való gyümölcs szakítását és elfogyasztását bűnbeesésnek minősítette. (...) Magukat az individuális egójukkal azonosították és ehhez ragaszkodtak, a lélek misztikus haláláról szóló tanítást, a valóságos halállal azonosították.", ami viszont a "tudás-gyümölcs" központú felfogás lehetőségét veti fel.
Mindezáltal felmerül az a lehetőség, hogy - szellemi szempontból - a szakrális látásmódú iszlám és a szakrális keresztény megközelítés között hamis törésvonal húzódik, míg a három ábrahámi vallás közül alapvetően a judaista felfogás tűnik inkább egy messzemenően kidolgozott szakrális felszín alatt húzódó modernizmusnak.

"Mert míg Bábel tornya a földtől való elszakadás és az Istenhez emelkedés égő vágyából nőtt ki, addig a modern metropoliszok felhőkarcolói, annak a diabolikus szándéknak a kifejeződései, amely Istennel akar rivalizálni." (Buji Ferenc: A Hegy).

(Az egyébiránt az eredeti szövegeiben számunkra talán feleslegesen káromkodásra hajlamos Arisztofanész, a szofistákról - érdekes módon főleg Szókratészről - írt "Felhők" című szatírájában
a következőket pendíti meg: "Nincs itt más csak a Nyelv, a Felhő és a Káosz, semmi azontúl.").

Létezik olyan vélemény, ami szerint ez a megközelítés voltaképp a tudás-gyümölcs istenítés (modernizmus, más néven principális dualizmus) háromféle lehetséges szellemi beavató útját rejti, melyeket - ezen elmélet szerint - a judaizmusban is megtalálhatunk, amennyiben a valószínűleg babiloni eredetű Elóhim kultuszról az alábbiakat írja a Teremtés könyve: "Isten tudja, hogy amely napon esztek a tudás fájáról, megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint Elóhim." (Teremtés könyve 3, 5.), ami a szolipszizmusra is utalhat (Nyelv-Ész kultusz).
A másik istenkép, Jahve, eredetileg sémita-nomád jutalmazó-büntető, Felhő/Tűz-isten, melynek tisztelete a Sínai félsziget déli részén található, hegyes-völgyes, változatos domborzatú, vulkanikus (füst/láva) Hóreb-hegylánc kultuszából fakad.
(M. Katolikus Laxikon: "A MTörv-ben →Hóreb, másutt „a hegy”, ill. az →Isten hegye. Az elnevezést a leírt istenjelenés alapján a héb. seneh, 'csipkebokor', 'akácfa' szóra vezetik vissza. Vsz. azonban, hogy a ~ név a hegyen folytatott Szín-kultuszra (→Hold) utal."
vö.: Az utolsó babiloni uralkodó - Nabu-naid, "az első régész, múzeum és egyetem alapító, a turizmus ókori szorgalmazója" - államvallássá teszi az édesanyja által is gyakorolt, a természeti-világot istenítő (principálisan dualista) Szín (Jahve) kultuszt (ész illetve élet-kultuszt), ami által ellentétbe kerül a természet-fölötti központú szemléletet képviselő (ősi, szakrális-monoteista) Marduk papsággal. A polgárháborús helyzetet, II. Kűrosz, perzsa király kihasználja és elfoglalja a várost, Kr. e. 539-ben.)
A sivatagi sémita nomád Jahve kultusszal ötvöződik - a valószínűleg az egyiptomi Aton kultuszból eredő farizeisztikus - Adon-aj (Aton-aj) tisztelet és a kettő összolvadása vezet a yahudok megjelenéséhez, akik később elfoglalják Kánaánt. A yahudokat több száz évvel később, Babilonban kezdik hébereknek nevezni:
Nicholas Reeves, az angliai Oxford egyetem egyiptológia professzora - az "Ehnaton, a zsarnok. A felforgató fáraó." című írásának végén (BBC, History. 2012. április II. évf. 4.szám) - jelzi, hogy Kr.e. 1100 táján egy harcias szellemiségű egyházi vezető, Herihór lett a Fáraó. Véleményünk szerint nem kizárt, hogy turáni Amon papkirályként fontos feladatának érezhette, hogy kiűzze a Kr.e. 1350 táján uralkodó Ehnaton fáraó Aton vallásának - egyébiránt jórészt szintén turáni - száműzött híveiből (vö.: exodus) és az őket, a hasonló látásmód okán befogadó, Jahve-kultuszú sivatagi nomád sémita törzsek szövetségéből álló, yahudokat ("a fáraó híveit") Alsó-Egyiptom keleti feléből, a Sínai félszigetről (vö.: A yahudokat, mintegy félévezreddel későbbi babiloni források nevezték el "hébereknek". "Minden másképp volt?" HVG. 2000/41. szám). Íly módon, mintegy az erőteljes külső kényszer által is serkentve, a yahudok megvalósíthatták évszázadok óta dédelgetett álmukat, hogy leigázzák, a jórészt városállamokban élő (Móz.Törv. 7,22), az Arany Sólyomot tisztelő  kánaánitákat (vö.: Talmud, Baba Kamma 37b)).
(- Ezen elképzelés szerint az ó-egyiptomi Amon hit, nem volt politeizmus, hanem monoteizmus volt (vö.: V.Sz. Mereskovszkij: "A kelet titkai"), mely az Amen (kereszténység) és az Amin (iszlám) hitekben él tovább, mely véleményt az is alátámasztani látszik, hogy az Újtestamentum valószínűleg "Az egyiptomi holtak könyvéből" is eredeztethető. A Biblia szó az ógörög biblion többes száma, ami azt jelenti, hogy "tekercsek". A Testamentum pedig: végrendelet - a holtak rendelkezése: "Tekercsek. A holtak könyve.".
- Osiris, a Világkirály, aki közvetít Ég és Föld között: pokoljárás-meghal-feltámad-üdözül. Krisztus, a Világkirály, aki közvetít ég és Föld között: pokoljárás-meghal-feltámad-üdvözül.
- Az oltár eredetileg koporsó volt, aminek a tetején mutatták be az Úrvacsorát.)

A Nimród vallás és az Ábrahám vallás összevetése:

"Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok"

Az ó-egyiptomi Amon vallást például D.Sz-Mereskovszkij tulajdonképpen egyáltalán nem tartja politeizmusnak. Mint a "Kelet titkai" című könyvében írja:

""Ua en ua" - "Az Egyetlen az egyetlenek között". - "Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette"- olvashatjuk az egyiptomi titkos tanításban. - "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei,mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal. "Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz!" "Az istenek a Te tagjaid uram!" ”Az istenek mind feloldódnak egymásban, és elvesznek az egyetlenben."".
A hinduizmusról ugyanezt állítja A.K.Coomaraswamy. Szerinte a Brahma-Síva-Visnu nem külön istenek, hanem ugyanannak az arcai. Nyikolaj Trubeckoj herceg hasonló következtetésekre jut az eurázsiai íjfeszítő turáni nomád Ég kultusz (Is-Ten=Ten-Gri) kapcsán a "Dzsingisz kán hagyatéka" alapvető fontosságú című művében. Továbbá René Guénon - A.K. Coomaraswamy-ra hivatkozva - a "Monotheizmus és angelológia" című tanulmányában ("Axis polaris" folyóirat  II. szám.) hitet tesz az eredeti ógörög látásmód monoteizmusa mellett. Továbbá Schelling is amellett tör lándzsát, hogy a "kinyilatkoztatás" előtti "sokistenhitű" vallások különféle "istenei" lényegében Ugyanannak az arcai, tehát valójában egyistenhitek.  

Az Ószövetség az új és az Újszövetség az ó?

Az eddigiekben felvázolt elképzelés szerint, a kereszténység (Amen=Amon) illetve az iszlám (Amin=Amon), gyakorlatilag a judaista elit, a farizeusok által kidolgozott kettős - modernista-szakrális -, tehát voltaképp modernista hagyományfelfogásának szakrális aspektusából kiindulva kvázi rekonstruálta az eurázsiai szakrális ősvallást, tehát mindkettő egyfajta re-szakralizáló hitelvrendszernek tűnhet. Míg a középkori templomos bankrendszer (mely nem szedett kamatot, ami a kockázat megosztás etikai elvét jelenti) kiiktatásával megalapozott reneszánsz életkultusz illetve embercentrikus humanista szemléleti fordulat valamint a francia forradalom ész-kultuszának bevezetése egy ószövetségi szellemiségű, látásmódbéli re-modernizálás képét nyújtja, melynek folyományai a new age, a nyugati buddhizmus, a krisnás mozgalom, a neoprotestáns szekták, a számtalan modernista (általában élet- vagy ész- kultuszos) "mester", a gülenista "Az Egy háza" (The house of One") kezdeményezés, a hagyományos vallások önfelszámolásának lehetőségét felvető "progresszív" irányzatok térnyerése.

Mindazonáltal az iszlám Mózest illetve Ábrahámot (Ibrahimot) elfogadja prófétának és átveszi a turáni-sémita ellentét hagyományát is, amennyiben osztja a kedvezőtlen vélekedést "Nimródról" és a "Fáraóról". (Csak érdekességképpen jegyeznénk meg, hogy eltűnődtünk azon, mintha a szkíta utódnépek, például irániak, inkább a síita, míg a türkök illetve sémiták inkább a szunnita ághoz tartoznának, mely képet azonban bonyolítja, hogy a szintén szkíta kurdok (médek) általában szunniták és a térségben népszerű türk szúfik viszont Ali felé húznak (vö.: pl., Pir Szultan Abdál), ami a szír arab allavitákhoz hasonlóan, sííta rokonszenvről tanúskodik.).

Jézusra vonatkozóan, úgy tűnik, mintha Ő igazából nem az "írástudók és farizeusok" által várt Messiás képét nyújtotta volna, hiszen annak inkább egy hódítónak, sikeres és gazdag politikai vezetőnek kellett volna lennie, hanem sokkal inkább egy a Teremtés és nem Teremtés, élet és halál, győzelem és vereség fölött álló, a Teremett-világot ezáltal uraló Istenképet képviselt. Ráadásul, Annás főpap és hívei számára, a saját szempontjukból okkal volt botrányos, hogy a jézusi tanítás nem a mózesinek egy újabb változata, hanem válaszút elé állít, amennyiben Krisztus szerint minden ember - származástól függetlenül - lehetséges kiválasztott, mivel mindenkiben ott van az isteni mag, amiből következően a krisztusi értelemben vett kiválasztottság hitelességfeltétele éppen a földi értelemben vett kiválasztottság önazonosságtudatának nem pusztán föladása, hanem a szemlélet ellen fordulás elsősorben belül (vö.: Saulusból Paulus), mely feltételhez való viszony jól jelzi a mai modern kor hozzáállását is, hogy manapság sokkal jellemzőbb a fordított szembefordulás (Paulusból Saulus), holott, mint Hamvas Béla írja a "René Guénon és a társadalom metafizikája" című tanulmányában:
"Igen kevesen vannak a választottak: De aki az, abban máris szenvedélyes kívánság él, hogy a mai hamis humanizmustól, testvériségeszméktől megszabadulhasson és elhelyezkedhessék a hierarchiában. Ezt megelőzi a hagyomány szellemének restaurációja – c’est l’unique reméde du désordre actuel. A társadalom, mint minden életteljes korban, még az európai középkorban is, utoljára, megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni, visszatér az eredeti hierarchiába, az emberi természetnek megfelelő rétegekbe, tekintet nélkül, hogy azt osztálynak vagy kasztnak hívják. Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz."
Mindazonáltal Hamvas Béla bizonyos vonatkozásokban Szent Pál-t is bírálja (vö.: Scientia Sacra III. 10-es kötet), amennyiben az apostol Jézus tanítása kapcsán minduntalan "új vallás"-ról beszél, holott "amit újnak nevez, az a régi". Mindebből kifolyólag abban is lehet valami, amit  Merezskovszkij vet fel "Az ismeretlen Jézus" című könyvében, amikor a következőket pendíti meg: "Igazuk van a zsidóknak a maguk gondolkodása szerint, amikor azt mondják, hogy Jézus nem csak megsértette, hanem szét is rombolta, megsemmisítette a Törvényt.".

A szakrális Halhatatlanság-gyümölcs központú és

a modernista Tudás-gyümölcs központú látásmód összevetése:

Feofan Grek: Krisztus színeváltozása.

(Napbaöltözött Krisztus, mint Világkirály)

"Óh, Atyaistennek kedves szép leánya, Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája".

A Paradicsomot ábrázoló szkíta-sumér pecséthenger Kr.e. 2500-ból. 

(Épp ekkor, 4500 évvel ezelőtt csírázik ki az Árpád-ház Turul nemzettsége a turáni medence dél-keleti részén, Baktriában (vö.: dr. Neparáczki Endre: Az Árpád-ház arcehogenetikai származás vizsgálata).

A sémita-akkád Sarrukin Kr.e. 2250-2200 körül, tehát nagyjából kettőszázötven-háromszáz évvel később foglalja el Babilont. Voltaképp innen kezdődik a (poszt-sumér) szkíta-sumér és sémita-sumér vegyes lakosságú korszak. A hagyomány Ábrahám (Ibrahim) legendás alakját 750 évvel későbbre, Hamurapi idejére, Kr.e. 1750 tájékára helyezi. Édesapját Terah-ot, érdekes módon a Nimród vallás hívének tartják).

A pecséthengeren látható Éva, mögötte a kígyóval.

A Kígyó kettős (duális) természetű: sebez és gyógyít. 

Ha a tudás (gyümölcs) önistenítővé válik (principális dualizmus) akkor a zűrzavar erői uralkodnak, 

ha Isten szolgája akkor pedig az értékrend erői a meghatározóak az emberi szívekben és a két oldal harmóniában van egymással. 

Ádám bika-szarv fejékkel, a szkíta-sumeroknál egyfajta égi érintettséget jelez.

A Fa Világkirály-Világtengely helyzetben (aki/ami közvetít Ég és Föld között). 

A hét faág, a felfelé vezető hét lépcső .

A háttér a Mindenség, az Atyaisten.

(A Fa és a Két Gyümölcs egy felfelé irányuló háromszöget képez.)

Az alföldi szkíta földpiramisok, a kurgánok évszázadokkal ősibbek az egyiptomi piramisoknál, 

hasonló szellemi mondanivalóval.

A yamnaya szkíták kurgánjai Kr.e. 4000, az utóbbiakat Kr.e. 3000-2700 körül kezdik építeni.

(vö.: A magyar koronázási királydomb és annak csúcsáról, az uralkodó "napvágása" a négy égtáj felé).

Rakamazi Napbaöltözött Turul, mint Világkirály (X.század).
A központi Turul van Fa helyzetben.
A lefelé tekintő fióka a Föld felé irányuló tudás-gyümölcs (Éva) jelképe.
A felfelé tekintő fióka az Ég felé irányuló halhatatlanság-gyümölcs (Ádám).
A Háttér a Mindenség, az Atyaisten.

Az iszlám Antikrisztusa, 

a Szemfényvesztő Messiás, 

az ál-egyszemű: 

Ha a tudás (gyümölcs) önistenítővé - principálisan dualistává - válik 

(vö.: Szent János: Jelenések könyve: 5.: 

"És az Ő homlokára egy név vala írva: Titok;

 a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja".),

akkor férfi oldal spirituálisan szintén megvakul és egyfajta sötét aktivitásba kezd.

         A "halhatatlanság-gyümölcs" központú felfogásban az eredendő Bűn maga a jelenség-világ istenítés, ami miatt az ember az elmúlás igája alá rendeltett.

Az ebből fakadó alapszorongást úgy haladhatja meg, hogyha a teremtett-világ vonatkoztatási rendszerének zűrzavara ellenében lankadatlan erőfeszítéssel helyreállítja kapcsolatát a Mindenség őseredeti (primordiális) rendjével. E látásmód szerint - az élet-halál fölötti Isten uralma nélkül a szívünkben - az élet siralomvölgy.
A "tudás-gyümölcs" központú felfogás szerint a teremtett-világ, az Élet lehetősége maga a sokak által fel nem ismert földi Paradicsom, amit a zűrzavar sötétsége elnyeléssel fenyeget, ezért a feladat, lankadatlan erőfeszítéssel úrrá lenni a nem tudás bűnös erőin belül és kívül, rendet teremteni a Világegyetem őseredeti káoszában (vö.: Alain de Benoist új pogány irányzatával.)
Másképp fogalmazva:
A szakralitás a kirakatban általában megmutatja magát, verseng - igent mond és nemet - míg az Alapállása együttműködő.
A modernizmus a felszínen túlnyomóan együttműködő, de valójában rejtőzködik és az Alapállása versengő.
Mindez azért tűnik kiemelten fontos kérdésnek, mert a látásmód vonatkoztatási rendszerét érinti és mint tudjuk, az Alapállás mindent visz:

"Mesterem (Istennek teljék benne öröme) egyszer azt mondta nekem: "Mindig örömmel hallom, ha valaki rágalmaz téged." S ugyanígy al-Arabí ad-Darqawí is örömmel hallja, amikor rágalmaznak téged - vagyis örömmel fogadja azt, ami megöli az egódat (nafsz) és felserkenti szívedet; míg ennek ellenkezőjét egyáltalán nem szereti: mert csak az értelmét vesztett, elhomályosult lelkületű, meggondolatlan és tudatlan ember fordul érdeklődve afelé, ami serkenti az egót és elpusztítja a szívet. Hiszen az embernek csak egy szíve van, s mihelyt az egyik irányba fordul, a másik irányból elfordul - "mivel Isten nem teremtett két szívet az ember kebelébe." (Korán 33:3) És ugyanebben az értelemben mondta a tiszteletreméltó mester, Ibn 'Attá Alláh urunk is (Istennek teljék benne öröme): "Isten felé fordulni annyit jelent, hogy elfordulni a teremtményektől; a teremtmények felé fordulni, annyit jelent, hogy elfordulni Istentől."" (Al-Arabí ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje.), mely idézetből világosan kitetszik, hogy míg a modernizmus az evilágiságot isteníti, a szakralitás pont ettől a halál alá rendeltségtől (tehát voltaképp nihilizmustól) szeretne megszabadulni, azonban ez egy nehéz feladat, mert az érzékszervi világnak nagy visszahúzó ereje van, ezért a megfelelő, felfelé irányuló és gravitativitással szembeforduló törekvésnek olyannak kell lennie, "mint az állandóan forrásban tartott víz" (Jamamoto Cunetomo).

Az Ószövetség háromféle értelmezése:

Az Ószövetségre mindhárom sémita felfogás hivatkozik, de a judaizmus főképpen a babiloni Talmud, az iszlám a Korán, a kereszténység pedig az Evangélium fényében értelmezi.
A Talmud a rabbinizmus terméke, azaz az ószövetségi kinyilatkoztatott vallásnak az az alakja, melyet a rabbik állapítottak meg, amelyik a zsidók által íródott zsidók számára: "Ha az ember a Talmud tételeitől a Bibliához tér vissza, akkor már nincs szerencséje." (Hagiga 10 b.)
Az iszlam.com írja: "A zsidóság nem fogadja el Jézus Krisztust és Mohamedet (béke legyen velük). A keresztények pedig visszautasítják Mohamedet (béke legyen vele), és tulajdonképpen Mózest (béke legyen vele) is, mivel nem az ő törvényei szerint élnek. A muszlimok az összes prófétát elfogadják, mert ők Isten hírvivői." máshol pedig ezt írják: "a zsidóság megszakította a szerződését Istennel, mert nem fogadta el Jézust (béke legyen vele) prófétának." 
Simone Weil pedig a következőket írja "Izrael" című tanulmányában: "Isten Mózesnek és Józsuénak merőben időbeni ígéreteket tett, olyan korban, amikor Egyiptom a lélek örök üdvösségére törekedett. Elutasítván az egyiptomi kinyilatkoztatást, a zsidóknak olyan Istenük lett, amilyet megérdemeltek: hús-vér Isten, kollektív Isten, a száműzetésig lélekhez nem szóló Isten (talán csak a Zsoltárokban?)… Az Ótestamentum alakjai között csupán Ábel, Hénoch, Noé, Melkizedech, Jób, Dániel tiszták." Simone Weil véleményét látszik alátámasztani például Bulányi György atya "Az Ószövetség nem Isten igéje" című tanulmányában, ahol többek között Markion (Kr.u. I - II .század) azon álláspontjára hivatkozik, amikor a Rómában élt hitszónak világos különbséget tesz az Ó és az Újszövetség istenképe között és áttételesen Dmitrij Sz. Mereskovszkij is, amikor a "Kelet titkai" című művében amellett érvel, hogy az óegyitomi amonita szakralitás, nem volt "több-isten-hit", hanem nagyon is "egy-isten-hit" volt,, amiből következik, hogy az ezen látásmód ellen keményen fellázadó Ehnaton fáraó - "az első monoteista" - szemlélete sokkal inkább egy fény-sötét, a Legfelsőbb területére álmodott Megkülönböztetés (principális dualizmus) szemléletére tűnik hajazni, semmint Egy-Isten hitre, amit például az általa írt "Nap himnusz" is alátámaszt (bár a különböző fordítások itt is zavarják a tájékozódást): "Amikor lenyugszol a nyugati láthatáron, a földre a halál sötétsége borul (...) Ragyogóvá válik a föld, amikor megjelensz a horizonton. Atonként ragyogva nappal. te elűzöd a sötétséget és nekünk adod sugaraidat.", valamint a művészeti ábrázolások életteltelítettebbé (naturalisztikusabbá) válása is egyfajta középponti elvilágiasodásra, korabeli reneszánszra, az Aton kultusz modernista szemléleti forradalom jellegére utal, sőt bizonyos apokrif írások, például Zakariásnak a jeruzsálemi templomban történő megkövezése (vö.: Jean Borella "A gnózis valódi jelentése." Magyar Hüperion. II. évfolyam 2.szám.) illetve a Dóra városában lelt híres vadszamár maszk, egyfajta rejtetten továbbélő - a szakrális Hórusz (Sólyom) eszménnyel szemben álló -, modernista Széth kultusz lehetőségét is felveti, hiszen a papok áldozáskor, egyiptomi mintára, istenük maszkját öltötték magukra. Érdekességképpen említjük, hogy Sigmund Freud kétszer lett rosszul, "ájult el" Jung jelenlétében, mely történés, másodjára a szakításukhoz vezetett. Egyszer a halál, a mulandóság témájánál - ami szerintünk a modernista látásmód, a Jelenség-világ istenítés Achilles-sarka -, a másik alkalommal pedig éppen Ehnaton fáraóról cseréltek eszmét (In.: C.G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok.)


A spinozai-freudi Ehnaton-Mózes kérdés és az óegyiptomi (Amon) szakralitás:

József történetét sokan az Egyiptomot lerohanó hikszoszokkal hozzák összefüggésbe. A legtöbben sémita népnek tartják őket, de mivel lóáldozatra utaló sírlelelet találtak velük kapcsolatban ezért némelyek turáni íjfeszítő lovas nomád eredetre gyanakodnak. Vezérüket állítólag Jakob-baál-nak hívták és sokan innen eredeztetik József történetének létrejöttét.
Magának Mózesnek az alakját is találgatás övezi, például személyét nem csak Sigmund Freud tartja mondainak, mint ahogy ezt a "Mózes, az ember és az egyistenhit." című tanulmányában kifejti, hanem Ibn Ezra középkori zsidó tudós nyomán a filozófus Spinoza is - ami miatt hittársai keményen megbüntették -, de ezt az elképzelést látszik alátámasztani napjainkban, mások mellett, Ahmed Osman, Jan Assman, Israel Finkelstein vagy a francia egyiptológus, Sabbah fivérek kutatásai is, mint ahogy a HVG. című folyóirat 2000. október 14. számában írt "Minden másképp volt?" című tanulmányban olvasható: "Roger és Messod Sabbah francia egyiptológusok október elején Párizsban megjelent, Az exodus titkai címet viselõ könyvükben nem kevesebbet indítványoznak: át kell értelmezni az európai zsidó­keresztény kultúrkör alapját képezõ ószövetségi szövegeknek a zsidó nép eredetérõl szóló passzusait. Mindezt azért, mert ­ mint állítják ­ a zsidók sohasem jártak Egyiptomban, így értelemszerûen Mózes sem vezethette ki õket onnét. Azok ugyanis, akik kivonultak ­ helyesebben: akiket számûztek, Sabbahék szerint valójában a IV. Amenhotep, magát utóbb Ehnatonnak nevezõ fáraó által bevezetett és fia által is követett ­ Aton ­Napisten-tisztelet követõi, azaz az elsõ egyistenhívõ szekta tagjai, a reformer fáraó által építtetett új fõváros, Ahet-Aton lakói voltak. A fent említettek pedig azért kényszerültek exodusra, mivel a vallásújító uralkodó utódai, felszámolva az Aton-kultuszt, egyszerûen elûzték az e hithez ragaszkodókat. A gondolat csírája ­ puszta feltevés formájában ­ Siegmund Freudnál, a pszichoanalízis "feltalálójánál" is megjelent, aki a harmincas évek közepén, még Bécsben publikálni kezdett, majd angliai emigrációjában befejezett mûvében, a Mózes-monográfiában már felvetette: elképzelhetõ, Mózes nem zsidó, hanem egyiptomi vezetõ volt, aki az Aton-kultusz eltörlése után a kis-ázsiai nomád pásztortörzsek között keresett új népet az egyistenhitnek. Freud már tudott a Tell el-Amarna községben folyó régészeti feltárásról, amelynek során napvilágra kerültek Ahet-Aton város maradványai, az egyiptológusok által ma Amarna-kornak nevezett idõszak elsõ értékes leletei. "Szeretnénk megkockáztatni egy olyan végkövetkeztetést: ha Mózes egyiptomi volt, aki átadta a saját vallását a zsidó törzseknek, az aligha lehetett más, mint Ehnaton fáraó Aton-vallása. Ebben az irányban kellene tovább kutatni" ­ írta annak idején Freud. Az egyiptológus Sabbah fivérek pontosan ezt tették: e szempontból kezdték boncolgatni az Ótestamentum héber és arámi szövegeit, a Királyok Völgye egyiptomi hieroglifáit, valamint a 2300 évvel ezelõtt élt egyiptomi történész, Manethón görög nyelvû munkáját. Noha az egyiptológusok ­ fõként az idõszámítás elõtti elsõ évezred egyiptomi viszonyainak, életmódjának megismeréséhez ­ már eddig is értékes forrásként használták a Bibliát, az ókori egyiptomi kultúrának a Bibliára tett hatásait illetõen még nem folytak érdemleges, például nyelvészeti vizsgálatok. (...) Ám a bibliai próféták, Ábrahám, József, Mózes a régészek, az egyiptológusok szemében mindeddig többnyire legfeljebb költött személyek lehettek, hiszen egyetlen lelet, adalék sem támasztotta alá létezésüket. Mi több, az egyiptomi ásatások másfél évszázadra visszatekintõ múltja során még egyetlen olyan adat sem került elõ, amely megerõsítette volna a héber törzsek egyiptomi tartózkodását. Nem említik õket a királysírok, templomok, sztélék (szöveges kõtáblák) feliratai és a papiruszok sem, holott ­ az ószövetségi szövegek szerint ­ 430 évig éltek Egyiptomban a fáraók birodalmában.(...) A kérdést három évvel ezelõtt ­ szaktudósként ­ elõször felvetõ Rolf Krauss berlini egyiptológus (HVG, 1997. július 19.) és az ügyben most új hipotézisekkel jelentkezõ két Sabbah szemében ez a hiány perdöntõ tény lehet. A tudomány jelenlegi felfogása szerint a zsidók az egyiptomi és a mezopotámiai birodalom között, a kis-ázsiai pusztákon, sivatagban vándoroló, sémi nyelvet beszélõ nomád pásztortörzsek közül kerültek ki, s nagyjából 3200-3300 évvel ezelõtt érkeztek a bibliai Kánaán, a késõbbi Palesztina területére. Kétségtelen, ugyanerre az idõre esik Egyiptomban Ehnaton és fia, Tutanhamon merész monoteista reformja is, majd az, hogy utódaik, Ay, majd Horemheb fáraók kemény kézzel felszámolták a két reformfáraó teremtette Aton-kultuszt, mi több, távozniuk kellett Ahet-Aton város lakóinak is.  Egyiptomban ezzel vége szakadt a monoteista vallásreformnak. Mégpedig oly szigorú módon, hogy ­ mint a régészeti emlékek sejtetik ­ ennek a szó szoros értelmében még az emlékét is levésték-lekaparták a kövekrõl, a szobrokról, a templomok falairól. De talán nem tudott ily hatékony lenni a hatalom ­ legalábbis Sabbahék szerint ­ Ahet-Aton elûzött lakóinak esetében, akik a Nílustól tíznapi járóföldre esõ Kánaánban telepedtek le. Igaz, írják, akkor nem hébereknek hívták õket ­ ezt a nevet jóval, majd ezer évvel késõbb babiloni írnokok adták nekik ­, hanem yahudoknak, a fáraó híveinek. De ez még mind semmi: a két kutató a héber írásjelek közül többet is az egyiptomi hieroglifák a fentieket bizonyító ­ leszármazottainak vél, és megtalálni sejtik a bibliai személyek (Ábrahám, Sára, Izsák, Jákob, Rebekka) egyiptomi megfelelõit, szóval azokat a történeti személyiségeket, akik, szerintük, modelljei lehettek a jóval késõbb született ószövetségi szövegnek. Az õ interpretációjuk szerint Ábrahám Ehnatonra, azaz az atyai hitével szakító egyistenhitre térõ vallásalapítóra, a bibliai prófétafeleségek, Sára és Rebekka híres szépsége pedig a reformfáraó hitvese, Néfertiti történetileg is bizonyított szépségére hajaz. Nem beszélve Mózes kígyóvá változó botjáról, ami olvasatukban a fáraók jellegzetes uralkodói jelvényére utalna." 
Klaus Matefi pedig arra a következtetésre jut, hogy a judaista szemlélet valójában - bizonyos egyiptomi vonatkozásokból is merítve - Babilóniában kristályosodhatott ki: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel. (...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el."
Az Ószövetség értelmezési nehézségei abból is adódnak, hogy gyakran képtelenség eldönteni, hogy bizonyos szövegek csak a zsidó népre vonatkoztathatóak és más származásúakra nem vagy egyetemesen értendőek. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy míg például az általános vélekedés a Tízparancsolatot egy szakrális alaptanításnak tartja, addig Mózes 5. könyvében az alábbiakat olvashatjuk: "Az idegentől vehetsz kamatot, de atyádfiától ne végy kamatot! Akkor megáld téged Istened, az Úr minden vállalkozásodban azon a földön, ahová most bemégy, hogy birtokba vedd." (A Törvény summája 23:20), ami ilyen formában egy korszerű modernista tanításnak tűnik, viszont ha mellé tesszük, hogy  "A hetedik esztendő végén elengedést mívelj." (5 Móz. 1.), akkor ez egy enyhítő szakrális mozdulat, ellenben, ha csak a saját népre értendő, de másokra nem, akkor a szemlélet alighanem megmaradt a modernista Legfelsőbbe vetített Megkülönböztetésnél (principális dualizmusnál). A vonatkoztatási rendszereknek eme zavara a  babiloni Talmud esetében kevésbé áll fenn, de onnan is meríthetünk példát a kétféle értelmezés lehetőségére: "Aki egy emberi életet kiolt, az olyan, mintha az egész világot összetörte volna. És aki megment egy emberi életet az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg.", melynek egy másik fordítása  így hangzik: "Aki egyetlen Izraeli életet megmenti, az olyan, mintha az egész világot megmentette volna (...)", és itt is találunk tanításokat, melyek Jelenség-világ istenítésből fakadó győzelem-központúságra utalnak: "Ha egy zsidó megsebesíti egy kánaáni ökrét, akkor nem tartozik semmivel. Ha egy kánaáni sebesíti meg egy zsidó ökrét, akkor az ökör értékét meg kell fizetnie." (Baba Kamma 37b.) valamint a Jézust illetve Szűz Máriát enyhén szólva kedvezőtlenül színben bemutató (Gittin 57a; Sanhedrin 106a.)  illetve bizonyos nemi viselkedéssel kapcsolatos tanítások (Sanhedrin 55b; Kethuboth 11b) is a modernista jelleg benyomását erősítik. Az sem könnyíti meg az eligazodást, hogy például Hamvas Béla a Scientia Sacra III. című könyvében (Medio Kiadó. 10-kötet), annak ellenére, hogy például a farizeizmust nagyon keményen bírálta, viszont a hászidizmust és a kabbalát magasrendű szakralitásnak tartotta, főleg Martin Buber "Hászid történetek" - némely ebben szereplő tanításnak szufi változata is ismert - és a "Zóhár, a ragyogás könyve" nyomán. Azonban a szomorú véget ért cári családdal kapcsolatban, egy teljesen más összefüggésben is felbukkannak ezen irányzatok (vö.: Nagy László /szerk./: A cári család lemészárlása kapcsán. In.: Magyar Hüperión II. évf. 4. szám.). Hamvas Bélához képest Simone Weil tulajdonképpen egy sokkal markánsabb álláspontot foglal el, amikor a "Jegyzetfüzet II." című művében a következőket írja: "(...) Nem így van a keresztények Istenével. Ez természet-fölötti Isten, míg Jehova természeti Isten.", mely véleményt alátámasztani látszik, hogy az elő-zsidó törzsek Jehovát egy büntető és jutalmazó Viharistenként tisztelték, aki Mózest és népét, éjjel Tűzoszlop, nappal pedig Felhő alakjában kíséri és óvja (vö.: Miklósvölgyi János: "Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél"), valamint töprengésre késztetőnek érezzük, a Simone Weilhez hasonlóan kiváló, XX. századi bölcselőnek, Otto Weininger-nek, a "Nem és Jellem" című művében megfogalmazott nézeteit is: "A zsidó valóban "Isten mostohagyermeke" a földön; nincs egyetlen zsidó (férfi), aki - ha még oly homályosan is - ne szenvedne zsidó mívoltától, tehát a legmélyebb értelemben vett hitetlenségétől. Zsidóság és kereszténység - előbbi a legszétszaggatottabb, a benső azonosságtól a leginkább mentes, utóbbi a legerősebb hitű, leginkább istenben bízó lét - így a legtávolabbi, legmérhetetlenebb ellentétet képezik. (...) De téves volna azt hinni, hogy a zsidó gyűlöli Krisztust; a zsidó nem az Antikrisztus, csak a zsidó semmilyen módon nem viszonyul Jézushoz; szigorúan véve csak az árják - az árja gonosztevők - gyűlölik Jézust. A zsidó csak érzi, hogy Jézus - mint valami, amit eszével nem tud felfogni, ami felfogásától távol áll - zavarja, kellemetlenül bosszantja őt. Mindazonáltal az Újszövetség - mint az Ószövetség legérettebb virágáról és legmagasabb tökéletességéről szóló mese, valamint a művi hozzáigazítás, ami az újat a régi messiási ígéretekhez idomította - a zsidóknak nagyon kapóra jött, ez lett legerősebb védelmük. (...) Krisztus az az ember, aki a legerősebb tagadást, a zsidóságot önmagában legyőzi, és így teremti a legerősebb tételezést, a kereszténységet, mint a zsidósággal a legellentételesebbet. (...) Krisztus nagyon is zsidó volt, de csak azért, hogy a zsidóságot magában a legteljesebben legyőzhesse; az a leghívőbb, aki a leghatalmasabb kétség felett diadalmaskodik, a leghívőbb, aki a legvigasztalanabb tagadás fölé emelkedik, az a legpozitívabb igenlő. A zsidóság volt Jézus sajátlagos eredendő bűne; a zsidó mivolt feletti győzelme az, amivel Krisztus gazdagabb, mint Buddha, Konfuciusz és mindenki más. Krisztus volt a legnagyobb ember, mert Ő volt és ő is maradt az egyetlen zsidó, akinek sikerült a zsidó mívolt legyőzése: az első zsidó lenne az utolsó is, aki teljes egészében kereszténnyé lett; azonban talán még ma is megvan a zsidóságban a lehetőség, hogy Krisztus támadjon belőle, és a legközelebbi vallásalapítónak alighanem ismét előbb a zsidó mivolton kell keresztülmennie. (...) A zsidóság megváltója a zsidóságtól való megváltó. (...) Heródes napjai óta manapság láthatjuk a zsidóságot legmagasabban. A modernség szelleme zsidó, bárhonnan nézzük is. (...) Földi és magasabb élet közt, Nihil és Istenség közt az embernek újra választania kell. Ez a két pólus, nincs más birodalom."

Jézus Krisztus,

"Nimród fia", az "egyiptomi varázsló",

a halhatatlan Nap-Isten Sólyma.

Meg kell említenünk a méd-parthúsokat (Parthus Birodalom Kr.e.: 300-Kr.u.: 300), az iráni népek közé tartozó (árja=nemes=ariána=letelepedett turáni=iráni), tehát - a türk népekhez hasonlóan - szintén turáni eredetű kurdok őseit, akik az arámi nyelven beszélő és Szíriához is köthető Krisztusra komoly szellemi hatást gyakoroltak, amire például a mondai jászol (az eszme születése) körül bábáskodó "napkeleti bölcsek" alakjai is utalnak (vö.: turano-sumér eredetű Nimród vallással).
De úgy tűnik, hogy az Emberfia a turano-egyiptomi Amon (Amen)-kultusz ihletett ismerője is lehetett, amit nem csak a Szent Családnak - Heródes király elöli - Egyiptomba menekülése, a Csecsemővel, sejtet, hanem például a Talmud is megerősít, ami mintegy "kortárs" tanúként - Hillél rabbi és Sámmáj rabbi révén keletkezésének kezdetei valószínűleg az első század kezdetéig nyúlnak - egyértelműen az egyiptomi beavatottság lehetőségére tesz utalást: ""Abban, hogy Jézus gyógyításaival csodákat művelt, a Talmud nem kételkedik: erre a célra állítólag ellopta a jeruzsálemi templomból "A kimondhatatlan Nevet", az egyik mendemonda szerint, - a másik szerint pedig, amely régibb (100 körül), "varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve" (tetoválva)."".(Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij "Az ismeretlen Jézus").
Továbbá Krisztust - szintén a Talmudban - többször nevezik élcelődve "Nimród fiának" valamint "egyiptomi varázslónak" (fekete mágus értelemben), ami nyilvánvalóan nyomatékosítja annak a lehetőségét, hogy a Tanítás kétoldali, egy közvetlen (turano-szkíta, -parthús) és egy áttételes, de egyazon magvú turano-egyiptomi Amon (Amen; Amin) szakrális szellemi hatást szívott magába, amit a fentiek alapján egyáltalán nem tartunk feleslegesen merész következtetésnek, mert ennyi véletlen egybeesésnek a valószínűsége szerintünk csekély.
Nimróddal kapcsolatban az a véleményünk, hogy egy, az aranykori, ősturáni, eurázsiai lovasnomád szakrális műveltségre utaló Világkirály jelképről van szó (szellemi tartalmát tekintve például az ammonita "Fáraó” is hasonló), melynek kettős - aki sebez és gyógyít - jelentését az ókori modernizmus (ahogy a "sívaizmus" esetében is tapasztalható) pusztán rosszá, negatívvá gyúrt át,
amit aztán később, ugyan egy fordított vonatkoztatási rendszerben értve azt, de tulajdonképpen mégis átvett a Káli Júga (Sötét Kor) nagy szakrális vallásaiból kettő, az - eszméiben alapvetően kevésbé újító, hanem sokkal inkább, nagyon is re-szakralizáló - iszlám és kereszténység is, ezzel mintegy összezavarva a képet, tulajdonképpen eltömeszelve az önnön, őseredeti (primordiális) forráshoz vezető ösvényt.

Összefoglalás:

Valójában leginkább az iszlám tekinthető sémita eredetű világképnek.

A judaizmus voltaképp kettős - sémita és turáni - gyökérzetűnek tűnik: Egyfelől a Kr.e. 1350 körül száműzött turáni Enh-Aton hívőket (Exodus) befogadó - a lényegében hasonló világkép révén velük egyesülő - Jahve kultuszú sémita nomádok nyomán beszélhetünk jahudokról (a fáraó híveiről), Kánaán későbbi elfoglalóiról (Kr.e. 1150 körül), akiket úgy hatszáz évvel később Babilonban kezdenek el "héberek"-nek nevezni ( A yahudok ""az „Adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag, az „Adon” pedig azonos az „Aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés"" /Cezar Lacrone: "Ehnaton-Mózes"). A babilóni eredetű Ábrahám vonal pedig, a városállam lakossági összetételének megfelelően, szintén inkább sémita és turáni jellegűnek tűnik. De facto már a három ág babiloni egyesülésétől ("babiloni fogság" Kr. e. 586) beszélhetünk ténylegesen judaizmusról. De jure pedig attól a ponttól, amikor a Babilonból már húsz éve Jeruzsálembe költözött Ezsdrás - a perzsák által Jeruzsálem kormányzójának kinevezett Nehemiás idejében - Kr.e.445-ben, a Tórát (Mózes öt könyvét) alkotmányként fogadtatta el a hívekkel, ami által tulajdonképpen megkoronázódott az a folyamat, amikor is egy vallási világnézet lett mintegy néppé (és nem egy nép vett fel egy vallást).

Nimród és Ábrahám

A kereszténység pedig ebből a kettős, turáni-sémita talajból kivirágozva tér vissza a turáni szakralitáshoz, mely kétoldalról hatott. Egyfelől az egyiptomi Ámen=Amon illetve a parthusok által közvetített, már Ábrahám idejében is ősinek számító Nimród vallás, melyre például a Napkeleti Bölcsek megjelenése utal a Jászolnál, az eszme születésénél vagy a Szent János Jelenések könyvében az Apokalipszis lovasai közül az Aranykorra utaló a Lovasíjász alakja, amit aláhúznánk, hiszen ez egyértelmű utalás az eurázsiai monoteista ősszakralitásra, amiről Nyikolaj Trubeckoj is ír kiváló könyvében a "Dzsingisz kán hagyatéka" címűben). 
(Az Apokalipszis lovasai modernista olvasatban "a dögvész, a pestis, az éhezés és a halál" megközelítés még tréfából is elhibázottnak tűnik.) 

                                            A kereszt eredetileg kivégző eszköz volt, mely Krisztus által a saját kis-énünk (pszichológiai egónk) zsarnoki uralmától való megszabadulás - és ezáltal a szellemi (spirituális) másodszületés, a feltámadás - lehetőségének jelképévé vált (vö.: A. K. Coomaraswamy: "A halál értelme").
                                             Szent Máté apostol viszont mintha előre megsejtette volna a mai nyugati modern társadalom általános siker-emberének az Alapállását, amikor így szólt: "Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok" (Mt. 7.15.), de Hamvas Béla is féltette az emberiséget attól a farizeisztikus látásmódtól (vö.: Hamvas Béla: "Scientia Sacra III." /10-es kötet/.), ami mára már a nyugati működési zavarok elsődleges okának tűnik, amennyiben ez a hozzáállás messzemenő együttműködést ajánl, miközben versengő alapállású, mely gyakran a belátás hiányával és a vádaskodással párosul, aláásva mindazt aminek tisztasága a magasrendű élet lehetőségének elsőrendű feltétele: a bizalmat, a hűséget, a kötelességtudatot és egymás valós tiszteletét.
                                              Ha a kereszténységet illetve az iszlámot nézzük - az Evangélium és a Korán alapján - eredeti formájukban mindkettőt egy világosan és egyértelműen kifejtett re-szakralizáló jellegű szemléletnek látjuk, azonban azt a különbséget érezzük közöttük, hogy míg Krisztus, minden értelemben, világosan Hazatér az őseredeti (primordiális) Nimród valláshoz, turáni szakralitáshoz, Egy-Isten hithez, olyannyira, hogy a Talmud élcelődve, egyenesen "Nimród fiának" és "egyiptomi varázslónak" hívja, addig az iszlám, míg szellemi értelemben ugyanezt teszi, addig történetszemléletében megmaradt, a számára valamiért rokonszenves turáni-sémita illetve sémita-sémita ellentétnél, hiszen tanításában markánsan fennmaradt a "Nimród" illetve "Fáraó" ellenesség.
Mindebből következően benyomásunk szerint, míg a judaizmus egy olyan modernizmusnak tűnik, amelynek létezhet szakrális elbeszélőmódja is, addig a kereszténységet és az iszlámot egy olyan szakralitásnak látjuk, melyeknek létezhet modernista interpretációja is. Érdekességképpen említjük, hogy a Sötét Kor két nagy sémita re-szakralizáló vallásának mindkét Prófétája, Jézus és Mohamed valamint a turáni re-szakralizáció Mestere Buddha is, egyaránt királyi (ksátria) - tehát gyakorlatias, cselekvő - és nem papi (bráhmanikus) családból származott.
                                                Mindazonáltal a tisztánlátást az is nehezíti, hogy a manapság jellemző szellemi (spirituális) kínálat - és ez alól ma már egyetlen vallási szemléleti hagyomány sem kivétel - a világos és a sötét vonatkozások (aspektusok) közötti zavar (vö.: káosz) aggasztó jeleit mutatják, ezért fontosnak érezzük felhívni a figyelmet az ebből fakadó, némely csapdák és tévelygések lehetőségre, amiről többek között René Guénon is értekezik "A Mennyiség Uralma és az Idők Jelei" című könyvében:
"(...) Éppen ezért, ismét utalnunk kell arra a szerepre, amelyet az "ellenbeavatás" játszott: miután ugyanis, mint a modern mozgalmak láthatatlan inspirátora, mindeddig homályban maradt, végül is - ha e kifejezés egyáltalán helyénvaló itt - "exteriorizálni" fog valamit, ami olyan lesz, mintha csak az igazi tradíció másolata volna, legalábbis annyira teljes és annyira pontos másolata, amennyire bármiféle másolat veleszületett korlátozottságai ezt megengedik. Ahogy, mint magyaráztuk, a beavatás ténylegesen képviseli a tradíció szellemét, az "ellenbeavatás" is hasonló szerepet fog játszani az "ellentradíció" tekintetében; nyilvánvalóan azonban rendkívül helytelen volna "szellemről" beszélni a második esetben, mivel az éppen arra vonatkozik, amelyből a szellem a legteljesebb mértékben hiányzik, sőt arra, amely diametrikus ellentéte volna, ha a szellem alapvetően nem lenne túl minden szembenálláson; mindazonáltal a szembenállását kétségtelenül megkísérelték, és ezt a korábban már több ízben is említett, fordított árnyék módjára történő utánzás kíséri.
Ez az, amiért az "ellentradíció", bármennyire is messzire menjen az utánzásban, a paródián kívül sosem érhet el mást, viszont az összes paródia legszélsőségesebbike és leggigantikusabbika lesz, és - a modern világ összes hamisításának ellenére is - ez idáig mi még csak roppant halvány előképét és fölöttébb részleges próbálkozásait láttuk; ami az egyesek által közelinek tekintett jövőt illeti, valami sokkal félelmetesebb van készülőben, és a mai események egymásra következésének fokozódó sebessége e közelség jele. (...) Az "ellenbeavatás" képviselő valójában éppen annyira nincsenek tudatában annak, ami esszenciális, más szavakkal egy spirituális és metafizikai rend igazságainak - éspedig sokkal jóvátehetetlenebbül nincsenek tudatában -, mint a hétköznapi profán emberek, mert mióta "az ég bezárult előttük", ezek az igazságok még legelemibb alapelveikben is teljesen idegenné váltak számukra. Mivel az "ellenbeavatás" a lényeket nem az "emberfeletti" állapotok felé vezeti, de nem is szorítja magát kizárólagosan az emberi területen belülre, elkerülhetetlenül az "emberalatti" irányába fogja vezetni őket; és az a hatalom, amely ezt teszi, az egyetlen olyan hatalom, amely ezt megteheti; nagyon is könnyű észrevenni, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami alapvetően különbözik az "álbeavatás" komédiájától. Az iszlám ezotériában azt mondják, hogy az az ember, aki anélkül jelenik meg egy bizonyos "kapunál"; hogy azt normális és legitim módon érte volna el, csukva találja, és kénytelen visszafordulni, de immár nem merőben profán személyként - mert az már soha többé nem lehet -, hanem mint saher (egy inferioris rend szubtilis lehetőségeinek területén operáló varázsló vagy mágus). A helyzet további tisztázása érdekében el kell mondani, hogy itt egy olyan "infernális" eljárásról van szó, amely az "égi" eljárással próbál szembefordulni, és kívülről nézve ténylegesen is megvalósít egyfajta szembefordulást, habár az ilyen látszat csak illuzórikus lehet; és - mint ahogy azt már kimutattuk akkor, amikor arról a hamis spiritualitásról beszéltünk, amelyben azok a lények, akik eljegyezték magukat egyfajta "fordított megvalósítással", elveszítik magukat - ez az út csakis a tudatos lény totális "dezintegrálódásában" és végső felbomlásában végződhet." ("A tradícióellenességtől az ellentradícionalitásig." In.: A Mennyiség Uralma és az Idők Jelei. 38. fejezet).

Hazatérés

A szakrális Élet a nemi, családi, helyi (lokális), nemzeti, vallási identitás megélése által fejeződik ki, hogy mire mondunk igent és mire nemet (annak a képességnek a kimunkálása, hogy el tudjuk választani a konkolyt a búzától, talán sohasem volt olyan fontos mint manapság). Fel kell vennünk és hordanunk kell a keresztet. Természetes önazonosságtudatunk barmilyen esetlegesítése, nyilvánvaló hatalomeljárástani törekvés. A "Te vagy a király" érzettel fedetik el a kiszolgáltatottság növelése.
Az egyetlen hely, ahol letehetjük a keresztet a templom.
A Halál..., szakrális értelemben a tényleges hazatérést jelenti a törekvő számára.

""Márta, aki a rendületlen nyugalmat és tisztaságot akarja, annak számára egy a szükséges dolog, hogy leváljon a világról" (Lk. 10, 42). (...) Azért magasztalom inkább a világról való leválást, mint a szeretetet, mert a szeretet arra kényszerít engem, hogy Isten kedvéért mindent elviseljek, míg ha leváltam a világról, semmi más iránt nem vagyok fogékony, mint Isten iránt."" (Eckhart mester: Leválni a világról).

Amikor a természeti-világot (érzékszervi-világot, Jelenség-világot,  pszichológiai egót) istenítő, modernista Mozgás (Élet, Ész illetve Energia)-kultuszból, a "tudás-gyümölcs" istenítés bűbájából felocsúdva ismét tapasztalatot szerzünk az Ég felől, tehát eszünk a "halhatatlanság-gyümölcs"-éből, ezt hívják szellemi (spirituális) másodszületésnek vagy kis hazatérésnek, hiszen  a nagy hazatérés esélye a halállal, a kis-én (Légzés-Mozgás-Felhő) teljes, maradéktalan megszűnésével jöhet el.
A különféle korok abban különböznek egymástól, hogy mennyire segítik illetve gátolják ennek a szellemi feladatnak a belső megvalósulását. Ilyen értelemben beszélhetünk Aranykorról, Ezüstkorról, Bronzkorról és a Sötét Korról, azonban a kihívás - a Bűnbeesés és a Jóvátételi kötelezettség - lényege, a természeti-világ vonatkoztatási rendszerében, a Paradicsomból való kizuhanás óta tulajdonképpen változatlan, melyet Julius Evola a következőképpen ragadott meg: "A cselekvésnek és a lét megalkotásának két egyetemes típusa van, amelyek összeegyeztethetetlenek egymással és választanunk kell közöttük."

Mivel a napnyugatias neoliberális illetve neokonzervatív vallási-szemléleti megközelítéseknél, már szinte üdítőbbnek érezzük - legalábbis világosabb állásfoglalásnak - a jó öreg hitetlenség hitét is, ezért igazából kezd nélkülözhetetlennek tűnni az a fajta ködszurkáló erőfeszítés, melynek híján szinte esélytelennek érezzük, hogy találkozzunk az őseredeti (primordiális) szakralitással. Ennek a folyamatnak az előmozdítása érdekében, Madách Imre "Az ember tragédiája" című művén kívül, még négy munka ajánlatával szeretnénk segíteni a tájékozódást: Weöres Sándor: "A teljesség felé", Jamamoto Cunetomo: "Hagakure"; Nyikolaj Trubeckoj: "Dzsingisz kán hagyatéka"; René Guénon: "A modern világ válsága.".
Szembefordulni a lehúzó erővel, elsősorban belül... Hiszünk abban, hogy a Teremtő valójában azért hozott minket ebbe a döntési helyzetbe, hogy alakítói legyünk a világ változásának, megpróbálva nem azon búslakodni, hogy mi lenne akkor, ha az lenne ami nincs, hanem megtenni minden tőlünk telhetőt: "Teljes erővel nekilátni, de minden remény nélkül." (Hamvas Béla: "Kungfutse: Lun yü - Kung mester beszélgetései.")
Ez a kihívás, de úgy tűnik nem áll más feladat előttünk ma sem, mint évezredekkel ezelőtt, hogy igyekezzünk méltó életet élni és méltó halált halni abban a világban, mely adatott számunkra.
"Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt érezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követésének. Aki annak ellenére, hogy teljes szívéből, utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményével, visszatekintve elérte célját." (Jamamoto Cunetomo).

Az Aranykor

- Ez az Aranykor egy fontos téma, mert  a globalisták, például a nyugati Egyetemek, az ENSZ, a Média, a művészeti szféra itt minden eszközzel félremagyaráz, port hint, ezért ez egy komoly frontvonallá vált

- A megértés kulcsát R. Coomaraswamy nyújtja át nekünk:

"A New Age egyik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ami egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás."

- Tehát: Az "Égben" egység van, de az a kalitkán (az életen és a halálon) túli terület (nem evilági).

- Az Ég alattiban (a kalitkán belül) dialektika volt-van-lesz. Enélkül nincs Mozgás (Élet), ez egy megváltoztathatatlan kozmikus törvény. Az Aranykor és Sötét kor abban különbözik, hogy mit kezd a földi dialektika természetes élet-tényével (Ezért van az, hogy a legnagyobb "egyelőség" is, óhatatlanul valamely egyenlőtlenséget takar (vö.: Phalanster szín, Madách Imre: "Az ember tragédiája", ami számunkra inkább a mindenkiben ott lévő Lucifer tragédiájának tűnik. Talán nem véletlen, hogy amikor a Habsburgok börtönében Madách írni kezdte a darabot, az első munkacím "Lucifer" volt).

- Az Aranykor nem küzdelem mentesség (hiszen az egy lehetetlen elvárás és így a káoszt, a fordított hierarchiát erősíti="hármas-kocka"), hanem a nyílt, becsületes küzdelem kultúrája, művészete. Ezzel maximalizálja a béke esélyét. 

- A szakralitás mindig a re-szakralizációt, a jóvátételi követelményt jelenti, hiszen a Bűnbeesés az "én; nem-én" megkülönböztetés=a jelenség-világ felismerése (a "tudás" gyümölcs elfogyasztása), az emberi ego, az ember, mint olyan megjelenését jelenti.

- A mítikus indoárja kuruksétrai csata azért a Sötét Kor kezdete jelképesen, mert az együttélés ősi re-szakralizáló szabályait nem tartják be, tehát innen indul a "nyelvek összezavarodása", Széth és Hórusz küzdelme. Nem maga a csata ténye antiszakrális (!), hanem a megbeszélt szabályok felrúgása. Az Eget innentől takarja el a Felhő és ez által - az Ég nélküli -  Föld Pokollá válik, ahol a Kettes és/vagy a hármas kocka az uralkodó szemlélet. Az iránytű nem az Ég felé (rend), hanem saját magunk felé (A Föld felé) mutat, az eredmény: káosz (Ennek az eszmei változatai az emberizmus, észizmus, globlizmus, életizmus, természetizmus, tudományizmus, ergo: globalizmus, genderizmus, new age, woke mozgalom, zöldek, Pride, Sziget-fesztivál, Waldorf, Rudolf Steiner, humanizmus, humanisztikus pszichológia, liberalizmus, kommunizmus, hitgyüli, krisnások, jehovisták, stb.).

- Minapi globalista "hármas-kocka" Kiáltvány: "A jobboldali populizmus tagadja a kereszténység univerzális jellegét, amikor azt nemzeti keretek közé próbálja azt erőltetni.". 

"Az a véleményünk, hogy az evilági „egységének” teljes képtelenségével, amúgy a globalizmus kiagyalóinak fontosabb része is tökéletesen tisztában van. Ebből kifolyólag alighanem ugyanazzal messzemenően átgondolt, szerteágazóan, nagy erővel előadott, kíméletlenül öncélú, kettős fedelű megtévesztéssel van dolgunk, mint „a társadalmi egyenlőtlenségekre különösképpen érzékeny” XX. század elei, internacionalista Lenin-fiúk és Lenin-lányok esetében, akiket – mint kiderült – valójában a Wall Street legnagyobb cápái pénzeltek, akárcsak kívül zöld, belül piros változataikat manapság. Mindennek fő célja természetesen nem más, mint a rút "gazdagnak" lefestett nemzeti tőke és középosztály gyengítése, hiszen ők azok, akik leginkább képesek szervezett erőt felmutatni a gyarmatosító globalista törekvésekkel szemben. Itthon a Fugger bankház alkalmazta először ezt a harcmodort, amikor a markukban lévő Udvar párt segítségével, ráuszították Dózsa Györgyéket a hazafias ellenzéket képviselő Szapolyaiékra" (Nekem ez egy kicsit „az alvilágot ráengedem az élőkre” stratégiának tűnik a Gilgames-ből).

- A szakralitás, mindig értékelvűen alá-főlé rendelő jellegű, hiszen felfelé, Isten felé irányul (piramis elv). Ennek kulturális maximuma, hogy a különféle kisebb-nagyobb népek patriarchális családok hálózatának mintázatát öltik, ami a különbözők kölcsönös tiszteletének égisze alatt működik, dinamikusan elképzelve, ami azt az erőt jelenti, ami az értékelvű szabályok bensővé tett betartását és betartatását teszi lehetővé. Ennek egy példája a keresztény Középkor vagy Egyiptom vagy a Sumér, Andronovoi, illetve indoárja városállamok vagy a Kende (Gyula-Horka) és a Zoltánok tanácsa (szerintem ez a legősibb és legmagasabbbrendű), ami a Szent korona eszményben él tovább (Hagakure). Ez az a társadalmi forma, ami maximalizálja "Hunor-Magor", "Csókolózó madarak", a "Háttárs" kialakulását ("Én a te kezedbe, te az én kezembe helyezed az életedet." Ez egy piramis jellegű felállás, mivel az Ég szilárdítja a kötőanyagot (vö.: J. Cunetomo: Hagakure). Ha valamelyik fél ezzel visszaél, összeomlik a bizalom).

- A modernizmus jóságos "mellérendelő" felhozatala rombolja a hagyományos hierarchiát és a fordított hierarchia létrejöttét segíti elő (fordított piramis).

            Ebből fakad, hogy a pacifizmus, az individualizmus, vagy a földi "univerzalizmus" (globalizmus, vagy az önistenítő szolipszizmus) nem pozitív és nem is semleges jelenség, mivel gyengíti, bomlasztja az emberhez méltó élet természetes védőgyűrűit jelentő nemi-nemzeti-vallási identitást. 

          Krisztus biztos, hogy ezen utóbbiak mellett törne lándzsát a jelenlegi helyzetben és nem a globalizmus mellett.

 

Film:

Fellini, Federico: Satyricon.
Gosha Hideo:  Az éjszakai vadász.
Huszárik Zoltán: Szindbád.
Kaszás Géza: A lovasíjász.
Khemír, Nacer: Bab' Azíz, a sivatag hercege.
Kitano Takeshi: Outrage (Harag) I-II-III.
Kramer, Stanley: Cyrano de Bergerac.
Peckinpah, Sam: Pat Garret and Billy the Kid. (2005-ös, helyreállított változat)
Szomjas György: Talpuk alatt fütyül a szél.


CD:

Kobzos Kiss Tamás - Erdal Salikoglu: Asik Veysel, Szívetekben őrizzetek. Dostlar beni hatirlasin. Etnofon. 2002.
Kobzos Kiss Tamás - Erdal Salikoglu: Junus Emre, Lásd, mit mível a szerelem. Gel gör beni ask neyledi. YBM. Prodüksyon, Istambul.
Nagy László: "Kitaláltam a boldog hazát." Verseit mondja Nagy László. Hungaroton. 2005.
II. Rákóczi Ferenc: Ó, fölséges Isten. In.: Zádori Mária és a Vagantes trió: Kurucvilág. A Rákóczi-kor énekei. Monk. 2003.