2017. augusztus 13., vasárnap

Európa férfiatlanításáról...

 
Egykoron amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem. Úgy tűnik, utópiák rabja voltam. Ma Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, de ezzel párhuzamosan a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez.

Európa feminizálódott és így veszti el az arcát jegyezte meg még 1990-ben Münchenben a kávéházi asztal mellett John Lukacs. Talán a szerbeket kivéve fúzte hozzá. Eltitkoltam a megdöbbenésemet. Akkor nem tudtam értelmezni a jelentős történész szavait, amik ellenkeztek a belém nevelődött szemérmes és talán farizeus világképpel. A széteső Jugoszlávia, a katonai és félkatonai vérengzések, háborús bűnök európai feltámadása rettegéssel töltött el. Nem véletlenül: ez az össztársadalmi rettenet végigvonult az egész unión és mozdulatlanságba dermesztette.

Nem vitatkoztam, hiába nem értettem egyet a tanár úrral, hiába nem értettem igazán szavai lényeges üzenetét. Félig ivott kávémat kevergettem a mokkáskanállal, pedig cukor nélkül ittam a kávét. Még mondott pár mondatot arról, ha az országok elveszítik maszkulin jellegüket, akkor dekadenciába fordulnak és az a vég előjele. Majd más témákra terelődött rövid beszélgetésünk.

Bár azóta sajnos nem találkozhattam vele, a különös kijelentése mégis vissza-visszatért emlékeimben. és mint egy hűséges kísértettől, nem tudtam szabadulni tőle. További írásait felfokozott kíváncsisággal olvasva nyomát sem leltem felületes vagy felelőtlen megállapításoknak. Ráadásul emlékeimben a korábbi olvasmányaimból a történelem birodalmainak dekadenciája és agóniája csak erősítette szavai emlékét. Nem próféciaként mondta ugyan, mégsem aludt ki zsigereiben szavainak a visszhangja. Ha a Szovjetunió széthullása fölötti öröm hatására nem is hittem a történelem akkoriban mantrázott végében, amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem.  Úgy látszik azonban, nem lehetett megúszni e korban sem a divatozó utópiák megszédítő hatását. Ledőlt a berlini fal, felszedtük a szétszedett vasfüggönyök aknamező-rojtjait, tagjaivá váltunk a NATO-nak, EU-nak, napirendre tértünk az új kapitalizmus viszonyai fölött. Igen, kissé csalódott, kesernyés szájízzel. Hirtelen egy új hatalmi rendszerben éltünk, amelyben a profit hatalma nem engedte kiteljesedni a társadalom nagy, szép kompromisszumát, az álmainkban kísértő ideális demokráciát. A nálunk boldogabb, gazdagabb európai országok és multicégek határozták meg az európai kelet-nyugati viszonyt. Képtelenek voltak lemondani zsigeri gyarmattartó szándékaikról, bennünk viszont zsigeri kurucos ellenállást ingereltek.

Mivel azonban Európa csak egy van, és a magyar hazánkon túl ez a földrész a közös hazánk, és ez az európai civilizáció, mint az anyanyelvünk is már a dns-ünkbe rögződött, féltjük a közös jövőnket és félünk a 21. század hozta riasztó jelektől. Naponta aggódunk civilizációnk jövője fölött. Igen, a zsigerek, mi magunk és az ősök tapasztalatai a tudatunk alá rakódnak és hívatlanul is fel-felbukkannak eretnek gondolatainkban. Tartunk kelettől és tartunk nyugattól is. Félelmeinket megszolgáltuk. Mintha Közép-Európa térképe arra tanítana, hogy hála nem létezik, csak érdekek.

John Lukacs gondolatait követve Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, amire ma már egzakt, tudományos bizonyítékként felhozható a nyugati férfiak spermiumszámának való csökkenése, de ezzel párhuzamosan a földrészünk, a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez. Mára a nemek egyenértékűsége helyett a nemek viszonylagos egyenjogúsága következett be, némi patriarchális árnyékban. Sikerült felültetni a lóra, méghozzá fordítva a nyeregbe a szüfrazsetteket és velük együtt a nőket. A nők férfijogokat és kötelességeket kaptak, miközben szinte nem csökkentek a hagyományosan női kötelességeik. Az odaajándékozott” férfijogok és kötelességek viszont határozottan csökkentették, háttérbe szorították és gyakran felszámolták a társadalomban a női jelleget: devalválták, ahelyett, hogy kiteljesítődött volna. Az elválaszthatatlan kölcsönösség jegyében viszont fokozódott a férfi jelleg eróziója is. Ennek a riasztó jeleit érzékelhetjük társadalmaink mindennapi életében. Az álszabadságban tobzódó szexuális szabadosság gyakran a szingli életmódhoz vezet, ami végül keserves, társtalan magányban is végződhet, s amit az életből magányosan távozó egyén semmilyen luxusfogyasztása nem oldhat fel. Ma már európai civilizációnk önreprodukcióra képtelennek mutatkozik, ami maga a kollektív vég jelzése.

Nem hihető, hogy az eddigi európai ethosznak minimális köze is lehet majd a népvándorlások után kialakuló új népesség több százados káoszon át kialakuló, esetleges új ethoszához. Európa végül is feladta maszkulin vonásait, vagyis lukácsi értelmezésben önmagát. A társadalmi szerkezet újraszervezésének jelszavakkal meghirdetett elképzeléseire ne is térjünk ki most: elég megjegyeznünk annyit, hogy jelen pillanatban feltűnően sok gyermektelen bürokrata-politikus található ennek a liberális projektnek a zászlóhordozói között.

Eközben a szabadság és a szabadosság fogalma a megkülönböztethetetlenségig egyre inkább összemosódik. Jelenleg már több tucat nemi identitásról értekeznek önmagukat tudományosnak vélő egyetemi tanszékek. Az indoeurópai nyelvek egy részében névmásváltozatokat kreálnak emiatt, ráadásul hangsúlyozottan elvárják.a nevetséges használatukat. A svéd Tucholsky-díjjal kitüntetett, ma Amerikában működő Masha Gessen meleg-mozgalmi aktivista a házasság újradefiniálásáról és lerombolásáról” álmodozik és tart előadásokat valamelyik tengerentúli campusban. David Thorstad a pedofíliát a másság egyik logikus, nem büntethető válfajának minősíti.

Szilvay Gergely könyvében arról ír: nem csak hozzáadni nem lehet a világegyetem és a természet törvényeihez a hirtelen támadt ötleteket (mint pl. az egyneműek családteremtő attitűdje) de elvenni sem lehet belőle! A hagyományos családmodell (Arisztotelész óta) az emberiség léte folytatásának a szándéka, és valóban csak általa valósulhat meg az emberiség potenciális és morális jövője, nem véletlenül szerves része a világképünknek.

Az élet lényege és célja végül is a folytatólagosság. A lét ez által válik emberivé.  Európai civilizációnkban ennek a szent célnak a kipróbált egyetlen és egyetemes megoldása a család, ami mással és mássággal nem helyettesíthető. Ez a halhatatlansággal nem rendelkező emberiség egyetlen lehetősége, életének tragikus igazsága.

Ahogy Rocco Buttiglione mondja: Ma talán ez a legnagyobb társadalmi igazságtalanság országainkban: a jólét hatalmas részét elveszik a családoktól és odaadják a gyermekteleneknek; a családok fizetik az új generáció felnevelését, a gyermektelenek pedig learatják a gyümölcsöket (…) Olyan kulturális forradalomra van szükségünk, amely a férfiasság és nőiesség archetípusainak értékelésére, tiszteletére tanítja az új nemzedéket”.

GÁGYOR PÉTER
mandiner.hu