2016. február 12., péntek

Nimród, a Nagy Vadász és Építőmester...


"Hős fiai szép Enéh-nek:                                                                                              

Hunor s Magyar, két dalia,                                                                                            
Két egy testvér, Ménrót fia."                                                                              
(Arany János: Rege a csodaszarvasról)


A magyarság Méntrót hagyományáról vall többek között IV. Kun László király krónikása, Kézai Simon "Gesta Hungarorum"-ja valamint a Zsámboki-kódex, a Thuróczy-krónika és a Tarihi Üngürüsz is.

Krisztusról és Nimródról dióhéjban:

Mondai minőségei közül, a "Nagy Vadász", a felfelé irányuló nomád-szakrális (Ábel-Apollón) látásmód bölcsére utal, ahol a viszonyítási pont, az idő/tér kalitkán kívüli, őseredeti (primordiális) területe. Az "Építőmester" jelleg, a letelepedett-szakrális (Káin-Apollón) - a már jelentős mértékben az evilágiságban révedező, vízszintesből kiinduló, de még felfelé irányuló - szellemiség avatottját jelzi. Ezek együttes jelenléte pedig egyfajta többletre, re-szakralizációs, gyógyító mondanivalóra hívják fel a figyelmet, a két látásmód törésvonala mentén (vö.: A Szent Hármasság elvvel).



A hatalmas eurázsiai pusztai övezet hatókörének mintegy szélein letelepedett, városiasodó turáni ősnépek (vö.: a szkíta "kurgán inváziók"-kal) - például indoirániak, sumérek, kánaániták, óegyiptomiak, han-kínaiak, etruszkok, a kusita pelasgok-ionok (vö.: Huszka József: "A magyar turáni ornamentika története.") - a legkorábbi, magasrendű, pásztorkodó-kertészkedő, "békés-tejivó" turáni népek Egy-isten hitének, még nyilvánvalóan szakrális, de már egy fokozattal homályosabb változatát képviselték, hiszen szellemi (spirituális) értelemben a városállamok tulajdonképpen "a romlás virágai". Úgy tűnik, hogy a pásztor Ábel, akinek az áldozati füstje felfelé száll és a letelepedett Káin, akinek az áldozati füstje vízszintesen terjeng, esetében is ez a szellemi tusakodás érhető tetten. Ebből kifolyólag aligha meglepő, hogy az olyan ősregékben, mint a Gilgames vagy a Mahábhárata, még egyértelműen a nomád-szakrális látásmód magasabbrendűségének eszméje domborodik ki.


Turano-szkíta lovasok

A "Királyok könyvében", a "Sahnamé"-ban azonban mindez már megfordul, hiszen Firdáúszí - a hős Rusztemet (Héraklészt) is csatasorba állítva - a városias szakralitást jelképező "Irán"-t (iráni = ariána = árja (nemes) = letelepedett), a nomád-szakrális "Turán" fölé emeli, jelezvén a szemszögek rangsorának változását a szívekben. A Mozgásnak itt is tapasztalható, kozmikus lecsengés elve (entrópiája) az írásbeliség felértékelődésében szintén kifejeződni látszik (vö.: fogalmi ész kultusz veszélye), különösen annak fényében, hogy a turáni áldás valódi jelentése, a kompromisszummentes Hazatérés a fogalom-fölötti, őseredeti (primordiális) alapálláshoz. Mindebből következően Ménrót király (az amonita Fáraóhoz és Krisztushoz hasonlóan), mintegy az aranykori Hagyomány őrzőjeként-közvetítőjeként, Világkirály jelképnek tekinthető, aminek megfelelően a turano-sumér halhatatlan Napisten-országának fejedelmeként is említik (vö: az óegyiptomi Amon halhatatlan Napisten-kultuszával): "Gilgames Meszkiaggaser, aki a sumer Napisten, Utu fiaként is ismert, lenne Kus. Fia, Enmerkár, kinek nevében a „kár” vadászt jelent, talán ő volt Nimrud, a nagy vadász? NI-BU KUS „Kus Párduc”'-ot jelent, ami akkádul „Nimrud”." (vö.: A "párducos Árpád" nagyfejedelemmel.) "(...) Érdemes megjegyezni, hogy az arabok, akik Chorezmben ismerkedtek meg a csillagászat tudományával, úgy tanították, hogy az Ikrek csillagképe az Orionba tartozik. Ezt a régi kaldeus bölcsek is így mondták, ami azért is fontos, mert mondavilágunk is így vallja. A fennmaradt írásos hagyomány egyöntetűen az Orion-Nimrud csillagképhez kapcsolja az Ikrek (Hunor és Magor) csillagait. Ez pedig azt hirdeti nekünk, hogy Csodaszarvas mondánk Nimrud két fiára vonatkozó része az égi rend szerint való. Ez pedig nem más, mint az Égi Rend szerinti, vagyis az Égből a Földre vetített hun-magyar őstörténet." (Bunyevácz Zsuzsa: "Nimród nyomában").

Turano-szkíta Kende, aki közvetít Ég és Föld között.
Napbaöltözött király=Napkirály. 
(A Nap, nem az Isten, hanem a küldöttje, a Világkirály jelképe)

Mindezek alapján korántsem tűnik feleslegesen merész álláspontnak az, hogy az északi (hiperboreusi) aranykori szakralitás - Indiából nézvést (vö.: René Guénon) - alighanem a Kínától a magyar Alföldig húzódó eurázsiai övezet, óvatos becslések alapján is tizenötezer évnél jóval régebbi, turáni pásztorkodó-kertészkedő világához köthető (vö.: Bizonyos hindu tradíció szerint, egy teljes ciklus, Manvantara, húszezer évet ölel fel, ha pedig a 4-3-2-1 arányt vesszük figyelembe, akkor hozzávetőlegesen ötvenezer évet, lásd: Baranyi Tibor Imre: "Az Apokalipszis négy lovasa."), mely hatalmas napkeleti örökségnek mi - kulturálisan és etnikailag - teljesen nyilvánvalóan, az egyik egyenesági utódnépe vagyunk. Mint a mondás tartja: nem minden turáni magyar, de minden magyar turáni (vö.: a türkök (pl.: törökök) és az ugorok (pl.: finnek) is turáni népek). Mindezt például Frithjof Schuon is alátámasztani látszik, hiszen szerinte, a szintén turáni gyökerű amerikai indián kultúra, egyenesen egy - a mainál - korábbi, magasabbrendű Yúga látásmódjának a kifejeződése (vö.: "Seattle törzsfőnök üzenete"; Frithjof Schuon: "A szűz természet metafizikája.", mely szellemiségnek természetesen semmi köze sincs az ember-ember viszonylatban, tehát a vízszintesben látó, modernista rousseau-i felfogáshoz, hiszen arról az emberről van szó, aki mindenek fölött Isten felé irányul). Ennél a pontnál megragadnánk az alkalmat, hogy itt is felhívjuk a figyelmet a későbbiekben taglalt Nyikolaj Trubeckoj "Dzsingisz kán hagyatéka" című hiánypótló könyvére, ahol a jeles szerző nem kevesebbet bizonyít, minthogy a krisztusi tanítás és a turáni ősvallás főáramának, az Ég illetve halhatatlan Nap kultusznak szellemisége között megfelelés van. Ezzel a felismeréssel, többek között, nem csak Theophülaktosz Szimokáttész, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész ("A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.") illetve Mereskovszkij ("Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.") osztozik, hanem mindezt Krisztus neves kitétele is alátámasztani látszik: ""Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék, és kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozék.”" (Ján. 8:53-59). A Megváltó ezen kiemelkedő tanítással tulajdonképpen nem csak felülírja a hagyományos turáni-sémita ellentétet, hanem egyértelműen az Ábrahám előtti szakralitáshoz való Hazatérésre buzdít és ugyanezt a re-szakralizációs szellemiséget képviseli Mózes vonatkozásában is: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret." (Ján. 6.32.) (...) "Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett." (Ján. 1.17). Innen nézvést, már kevésbé tűnik meglepőnek, hogy a Talmud, több helyütt említi Krisztust, élcelődve "Nimród fiának" illetve olyan napkeleti hatások alatt álló mágusnak, aki "varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve (tetoválva)" (In.: Mereskovszkij: "Az ismeretlen Jézus.") De az Ó és az Újszövetség bizonyos vonatkozásainak istenképe közötti ellentmondásra utal László András is, aki egy Buji Ferenccel folytatott beszélgetés kapcsán a következőket pendíti meg: 
"Mindenesetre a materializmusnak semmiképpen nem szükséges deklarált materializmusnak lennie. A lényeg a földi létformában való érvényesülés kizárólagosságának igenlése. S ebbe a kategóriába akár a mély vallásosság is belefér, mint ahogy az a zsidóság esetében is látható: egy zsidó akkor is, úgy is mélyen vallásos lehet, ha nem hisz Istenben, ugyanis a zsidó vallás középpontjában nem Isten, hanem a "választott nép" áll. Sőt egyszer egy zsidó ismerősöm kijelentette nekem, hogy a zsidó akkor is lehet választott nép, hogyha nincs Isten." (In.: "Sursum vivere.").


Egyistenhit - Többistenhit? Hamis törésvonalak.


"Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is." 
(D.Sz. Mereskovszkij: Kelet titkai)

Az Egyistenhit (monoteizmus), ha esetleg több isten formáját ölti, akkor azok az Egy Főistennek a megnyilvánulási formái, arcai (vö.: a babiloni Marduk, az egyiptomi Amon, az ógörög vagy a hindu állítólagos "politeizmussal"). Tulajdonképpen olyat, hogy "többistenhit", még a legesetlegesebb törzsi felfogás sem ismer.
Valójában, a Bűnbeesés óta, kivétel nélkül minden kultúrában, alapvetően kétféle felfogás ezerarcú formái birkóznak egymással, váltakozó erővel: Egyfelől a szakrális szemlélet, ami szerint az evilági, Istenen belül van, ami azt is jelenti, hogy a Tünemény-világba történő túlzott belefeledkezés ellehetetlenítheti a Hazatérés, a re-szakralizáció esélyét. Ezzel ellentétben áll, a modernista felfogás, mely addig csűri-csavarja, amíg végül el nem merül valami evilági istenítésében (energia, élet, ember, tudomány, természet, ész, nagy "kozmikus" tudat, fölény-központúság, stb.).
Napnyugaton, a "jóság" nevében - a szakrális jelképek betiltása révén - kötelezővé tenni szándékozott, "semleges" világiasság-központúság is hit, a Tünemény-világot istenítő modernista felfogásnak egy változata, mint David Livingstone írja: "A szekularizmus sokkal erőteljesebb és agresszívabb vallás, mint például a kereszténység.".
Nem beszélve a felemelő(rendbehozó)- és a lehúzó(szétziláló)-erő, manapság divatos "megbékéléséről", melynek hirdetése nyilvánvalóan az utóbbi "győzelmét" szolgálja, hiszen csak az Igazság teremthet megalapozott Békét.


Hamis törésvonalak:

"Mindenesetre az utóbbi néhány száz évben rendre felmerült a kérdés, hogy kik vagyunk: finnugorok, hunok vagy sumerek? - magyarázta Dr. Povedák István, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport" részéről. (hirado.hu. 2015. 12. 07.)


Őszintén szólva nem értjük a fenti töprengés lényegét, mely tulajdonképpen hamis törésvonalak felvázolásának tűnik, hiszen többek között a türkök (pl.: törökök), ugorok (pl.: finnek) mongolok, tibetiek, mandzsuk, koreaiak, japánok (vö.: Kiszely István és az osakai Hideo Matsumoto professzor jelzőgén-vizsgálatainak eredményeivel), az amerikai indiánok - vagy például az indirániak, a turano-sumérek, a kánaániták, az etruszkok, a hunok  - a turáni ősnép különféle arcait képviselik. Hérodotosz valószínűleg erre a örökségre gondolhatott, amikor azt mondta, hogy "A szkíta a világ legősibb népe."
Varga Csaba szerint nyelvünk annyiban különleges, hogy a magyar őrizte meg talán leginkább a turáni ősnyelv szerkezetét (vö.: Varga Csaba: "A kőkor élő nyelve.".), mely elképzelést Berzsenyi Dániel sejtése is alátámaszt: "A magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja.", illetve idekívánkozik Körösi Csoma Sándor, hatalmas tudáson és tapasztalati alapokon nyugvó megállapítása is: “Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ősindiai kultúra tárházában!”

Nimród és Ábrahám


"Hammurapi királynak, Ábrahám kortársának, az emberiség legelső törvényhozójának idejében (...) mindenütt ugyanaz az anya a gyermekkel. Így volt a világ kezdetén. S a világ végén nagy jel jelenik meg az égen: "Egy asszony a napba öltözve, lábai alatt a holddal és fején tizenkét csillagból áll koronával, és teherben volt, és egy fiúcskát szült." (Jelenések könyve 12, 1-13). Hasonló módon ábrázolták Istár-Mamit a babiloni pecséthengerek: mezítelen, a napba van öltözve, holdsarlóval, csillagokkal." (Dimitrij Sz. Mereskovszkij."; vö.. a csíksomlyói Szűz Máriával, a Napba öltözött Boldogasszonnyal, Babba Máriával.)


Az Ószövetség "Bábel tornyát" kedvezőtlen színben feltüntető elbeszélőmódja viszont jelzi, hogy komoly feszültségek lehettek a városalkotó turano-sumerek és a környék sémita, főként akkád törzsei között, mely küzdelem végül az utóbbiak uralmához vezetett, hiszen Kr.e. 2350-ben I. Sarrukin, a (sémita-sumér) akkád birodalom megalapítója, legyőzi Lugalzageszi (turano-sumer) királyt. A főbb hagyományok Ábrahám (Ibrahim) legendás alakját - a turáni és sémita vegyes lakosságú - sumér Ur városába helyezik, aki, mint a judaizmus és muszlim vallás eredet-mítoszának kulcsalakja természetesen még sem mohamedán, sem zsidó nem lehetett, mert akkoriban még nem léteztek sem muszlimok, sem zsidók (Hammurapi, Kr. e. 1792 – Kr. e. 1750 között uralkodott). A leginkább amorita sémitának tartott Ábrahámot (Ibrahimot), Terah fiaként említik, aki állítólag a "Nimród vallás" kegyszer árusa lett volna, mely feltevés tulajdonképpen három okból is figyelemreméltónak tűnik. Ezek szerint egyrészt, a sémita-sumer uralom lényegileg átvehette a turano-sumér Egy-Isten hitet. Ezt többek között a Gilgames eposz megbecsülése, az újbabiloni sémita-káld Marduk papság rendíthetetlen szakralitása, a Szent Hármasság ismeretét rejtő turano-sumér Paradicsom rege - egy Létfa, Két gyümölcs (tudás és halhatatlanság) - évezredeken átívelő, viszonylag ép fennmaradása is igazolni látszik

Turano-sumér Paradicsom ábrázolás
 (vö.: Krisztus korabeli turano-pártus Ménrót ábrázoláson láható fejék: alul a Csodaszarvas agancs két szára, melyből a Hold, abból pedig a Nap nő ki, jelezvén az égi lajtorját).


Turano-partus Ménrót ábrázolás, Csodaszarvas-Hold-Nap koronával.
Másrészt a fent megidézett monda szerint, "Ábrahám lázadása" jelképesen felvetheti az eredeti szemlélet, az "Apa" látásmódjával történő szembefordulás lehetőségét is. Ezzel kapcsolatban segíthet bennünket az eligazodásban az a figyelemreméltó tény, hogy a sémita akkádok térnyerésével, a korábbi lelassult, meditatív, "merev", elvont szakrális turano-sumér ábrázolási formához képest, a művészeti kifejezés élettel-telítettebbé (naturalisztikusabbá), dinamikusabbá válik. Ez többek között azért érdekes, mert a későbbi, óegyiptomi Ehnaton fáraó modernista szemléleti újítása kapcsán is hasonló, bár forradalmibb-sűrítettebb lezajlású, kísérőjelenségek figyelhetőek meg a művészi ábrázolás terén. Mindez arra utal, hogy Ábrahám mondai lázadása nem csupán a turáni és a sémi népek küzdelmeinek a lenyomatát őrizheti, hanem valószínűleg mindkét népcsoporton belül is komoly törést okozó, máig ható szemléleti tusakodást lehetőségét is felveti. Harmadrészt azért is tűnik kitüntetett jelentőségűnek mindez, mert a letelepedett-szakrális (káin-apollói) Isten-központúság szemlélete ellenében fellépő ókori reneszánsz Élet-központúság nyomulása, egyfajta káin-hélioszi (letelepedett-modernista), tehát vízszintes és lefelé, az Ég helyett, a Föld felé irányuló látásmód izmosodását jelzi, ami egyfajta drámai elvilágiasodás térhódítása felé mutat: "Feltehetjük a kérdést, hogyan, mikor és mitől lett a kígyó–sárkány végképp démonikus, negatív figura? Az a szárnyas kígyó, amely az egyiptomi Királyok Völgyének egyik sírfestményén az élet teremtésének központi jelképe, amely a sötétségből kihasítja a világosságot, és a végtelenség jelén (kulcsán) átbújva megteremti az anyagi létezést, majd két szárnyával védelmezi az új minőségű végtelenséget. (...) Ennek az erőnek a negatív értelmezése, sőt démonizálása világképfordulás nyomait őrzi. (...) A sémita népek és – főleg az Ószövetség hatására – az európai népek elfogadták a gonosz kígyó képet. Várkonyi Nándor mutatott rá szépen, hogy ez nem volt véletlen, ugyanis valójában ezek a népek teremtették meg az én kultuszt, s változtatták a történelmet az individuum történelmévé. Az ő szemükben a sárkány kártékony, mert a természet érintetlen őserejét jelképezi, amivel az azt uralma alá hajtó emberiség végzetesen szembefordul. Vélhetőleg erről a világképváltásról szól a Nagy Pán halott jól ismert, rejtélyes képlete is." (Zelnik József: "A kehely.").
Nicholas Reeves angol egyiptológia professzor jelzi az "Ehnaton, a zsarnok. A felforgató fáraó." című írásának végén (BBC, History. 2012. április II. évf. 4.szám), hogy Kr.e. 1100 táján egy harcias szellemiségű egyházi vezető, Herihór lett Egyiptomban a Fáraó. Véleményünk szerint nem kizárt, hogy Amon papkirályként fontos feladatának érezhette, hogy kiűzze, a Kr.e. 1350 táján uralkodó Ehnaton fáraó Aton vallásának száműzött híveiből és az őket, valószínűleg a hasonló látásmód okán befogadó, Jehova-kultuszú, sivatagi nomád sémita törzsek szövetségéből álló yahudokat ("a fáraó híveit") Alsó-Egyiptom keleti feléből, - akiket a mintegy félévezreddel későbbi babiloni források neveztek el hébereknek (vö.: "Minden másképp volt?" HVG. 2000/41. szám) -, akik ily módon, mintegy az erőteljes külső kényszer által is serkentve (vö.: exodus), megvalósíthatták, évszázadok óta dédelgetett álmukat, hogy leigázzák, a jórészt városállamokban élő (vö.: Móz.Törv. 7,22.), a kaukázusi eredetű turano-sumérekhez hasonló nyelven beszélő, ék(rovás)írás-szerű betűket használó kánaánitákat (vö.: Móz.Törv. 7,22.; Talmud, Baba Kamma 37b), Türosz, Szidon, Büblosz, Dóra, Arpad, Kis, Arad alapítóit, akiknek vezérét, ráadásul "Bela"-nak hívták. Fővárosukról, a Szent Sólyom városáról, Kr.e 450 körül - tehát még jóval később is - azt írja Hérodotosz, hogy "Jeruszalamosz (Jeruzsálem), aminek a másik neve Skytopolisz, mert ez a szkíták városa" (vö.: a filiszteus, eredetileg, valószínűleg Kréta felől származó, a "tengeri népek"-hez kapcsolódó népcsoport volt, a turano-kusita ionokhoz, etruszkokhoz hasonló). Mindezen történéseket, bizonyos vonatkozásokban, maga Sigmund Freud is alátámasztja, aki szerint Mózes Aton pap volt, aki az ősi, törzsi jutalmazó-büntető jahvei Viharisten attribútumait, az atoni fény kultusszal termékenyítette meg, hogy azontúl népét nappal Felhő, éjszaka Tűz-oszlop vezesse, amíg el nem érkezik az "Ígéret földjére". (Sigmund Freud: "Mózes, az ember és az egyistenhit.").
Az Újbabilón Birodalom, a bibliai Nabukodonozor vezetésével, Kr. e. 601-től kezdődően, össze-összecsapott az egyiptomi Fáraó seregével. A hadmozdulatokra bizonyára szintén hatással lehetett a turáni ihletettségű, óegyiptomi Amon és az Aton kultusz közötti ősi szemléleti feszültség is (vö.: a turano-ind Judhistira valamint Durjódhana küzdelmével, Kr.e. 3000-ből), mely alapállásbéli ellentét mélységét és súlyát mutatja, hogy 600 évvel később a Krisztus hitűek tulajdonképpen visszatértek az Amen (Amon; Amin) fohászkodáshoz, nem kis megrökönyödést keltve, az időközben, mintegy az "Aton vallás" mentén néppé kovácsolódott zsidó hívők soraiban (vö.: A yahudok""az „Adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag, az „Adon” pedig azonos az „Aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés"" /Cezar Lacrone: "Ehnaton-Mózes"/, illetve a Dóra városában talált kultikus "Széth maszk"-al) (vö.: A vallások eredete 1. rész )
A hadakozás során, az újbabiloni csapatok, évekig húzódó többszöri nekiveselkedés után, Kr. e. 586-ban elfoglalták Jeruzsálemet és a városban élő yahudokat Babilonba telepítették át (vö.: "babiloni fogság"), mellyel kapcsolatban igazából nem világos, hogy "az ellenségem ellensége a barátom" helyzetben lévő babiloniaknak, miért rombolták volna le Jahve templomát. Ha valakik, akkor erre, sokkal inkább a yahudokkal - szellemi (spirituális) értelemben - ősidők óta szemben álló amonita egyiptomiak helyi hívei érezhettek késztetést. Így felmerülhet, hogy valójában esetleg menekülésről-menekítésről is szó lehetett, mely felvetést alátámasztani látszanak a későbbi, szerteágazó események is. Alig pár évtized múltán, a yahudok (immáron héberek) illetve a hozzájuk csatlakozott, hasonló látásmódbéli alapokon álló, helyi hívekből formálódott vallási csoportok, összességében, mint zsidóság - többek között a kamatszedés révén (vö.: Móz. 5, a törvény summája 23:20) - fontos pozíciókat tudott szerezni a pénzügyek, a kereskedelem, a gyógyászat, az oktatás, a politika és a kultúra területén. Ez már komoly szerepet játszhatott abban, hogy az Újbabilóni Birodalom erőforrásait, jelentős mértékben a város ékítésére is felhasználta. Gyakorlatilag felújították az egész települést - beleértve a fő zikkurat-piramist -, a függőkerteket az ókori világ hét csodája között emlegették (vö.: turizmus). A jelentősnek tekinthető irodalmi élet nyelve az ősi, patinás sémita-akkád volt és a még korábbi "latin"-nak számító turano-sumér nyelvből fennmaradt ékírással írtak. A palotafalakat hatalmas, dinamikus, erőtől duzzadó ábrázolás-technikájú domborművek ékesítették. Azonban a látványos anyagi fejlődést erkölcsi esetlegességek illetve vallási viszályok árnyékolták be (vö.: az 1867-1914 közötti tömeges, Galíciából történő migráció hatásaival, a rothschildi-ferencjózsefi Magyarország erényeivel és visszásságaival; Raffay Ernő: "Harcoló szabadkőművesség. Küzdelem a katolikus egyház ellen.").

Babilon
Az időhöz és térhez való viszony szemléleti különbségeiből fakadó tusakodást jelzi az is, hogy a sémita-káld Nabúnaid-ban, az utolsó újbabilóni uralkodóban, nemcsak az első régészt, múzeum valamint egyetem alapítót valószínűsíthetjük, hanem az Ő támogatásával indul el az a kezdeményezés is, amely a modernista "Szín kultusz" bevezetése révén, a király világi hatalmát, a templomok szellemi (spirituális) uralma fölé szerette volna emelni (vö.: Ehnaton fáraó forradalma; az avignoni pápák kora; illetve René Guénon: "Szellemi Tekintély és Időbeli Hatalom."). Minden bizonnyal ez a törekvés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül II. Nagy Kűrosz király csapatai, a lakosság és a szintén sémita-káld, de szakrális látásmódú Marduk papok támogatásával övezve vonultak be, Kr.e 539-ben, a városba. Ezt követően, a győztes - nem törődve a gyengülő Egyiptom és a kánaániták berzenkedésével - felkarolta azt a törekvést, hogy a zsidóság egy része visszatérjen Jeruzsálembe, sőt külön rendelkezett arról is, hogy a hazatérőket, Perzsiában maradó társaik anyagilag támogathassák, többek között, hogy újra felépíthessék Jahve templomát. Azonban az önkormányzatiságot kifejező fal építését nem pártolta. A megkezdett folyamat mintegy betetőződéseként, fia, Kambüszész magát Egyiptomot is meghódította. II. Kűrosz a kaspi-tenger-melléki turano-szkíták elleni sikertelen, hódító küzdelmek során hunyt el. Gaumata alatt viszont ismét kiéleződött a szemléleti feszültség, olyannyira, hogy például kifejezetten megtiltották a jeruzsálemi fal építését. I. Dareiosz ellenben újfent fontosnak érezte az együttműködést, melynek örvén, hathatós segítségével fejeződött be Salamon templomának felépítése. "Megbosszulandó" II. Kúrosz halálát, átkelt a Dunán, azonban a halogató, visszavonuló "felperzselt föld" taktikát alkalmazó közép-európai turano-szkítákkal megégette magát (vö.: Kutuzov tábornok stratégiáját Napoleonnal szemben) és jelentős, 80000 fős veszteséget szenvedett. A korábban Judeában beválni látszó stratégiát alkalmazva próbálta uralni, az időközben jelentős mértékben elgörögösödött, lázadozó ionokat is - ha minden igaz, innen származik az "oszd meg és uralkodj" kifejezés -, mely törekvés azonban végül a perzsa-görög háborúba torkollott (Kr.e. 499-449). A szellemiségében már erősen hanyatló Perzsa Birodalom következő királya, Xerxész, Kr.e. 486-ban feldúlta a lázongó Egyiptomot, majd Kr.e. 481-ben leverte Babilón és a szakrális Marduk papság felkelését, melynek során felszámolta a neves főtemplomot is, majd Kr.e. 480-ban görögökre támad, akiktől vereséget szenved. Uralmának második felében kirobbanó belháború ezúttal hetvennyolcezer áldozattal járt (vö.: Purim) és a lázas kor folyományaként, Kr. e. 475-ben Ezsdrás, majd rá 22 évre - az élete alkonyára már teljesen elzüllő Xerxész meggyilkolása után a trónt utódló Artaxerszész mellett pohárnoki, tehát magasrangú, bizalmas-tanácsadói tisztet ellátó - Nehemiás pedig, már mint kinevezett helytartó tért Jeruzsálembe. Mindezzel új lendületet kapott az ominózus fal építése, valamint az egyiptomi Amon hítű, libanoni uralkodó, Tóbiás által támogatott kánaánitákkal, szamaritánusokkal, filiszteusokkal folytatott, kicsit lankadó küzdelmek is friss erőre kaptak. Talán innen érthető meg Hérodotosz idézett kifakadása, az athéni flotta által támogatott, sikertelen, nagy egyiptomi lázadás (Kr.e. 460) után, hozzávetőlegesen 10 évvel. A folyamat csúcspontja - nyilván a felgyorsult események hatására is - a Tórának (Mózes öt könyve) Ezsdrás és Nehemiás általi összegzése valamint a "zsidó nép" számára mintegy hivatalos alapművé tétele, melynek létrejöttét azonban nyilvánvalóan komoly, évszázados-tevőleges intellektuális összmunkának kellett megalapoznia. Mindebből következni látszik, hogy a kikristályosodott judaista vallási szemlélet, mint olyan - az ehnatoni ihletettségű mózesi, a nomád Jehova-kultusz és az ábrahámi hagyomány egy változatának látásmódbéli előzményeiből kialakítva - először igazából Babilonban jelentkezhetett komoly átütő erővel (vö.: Miklósvölgyi János: ""Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél", avagy Gondolatok az ószövetségi istenképről.""), mint Klaus Matefi írja: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel.(...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el.". Mindezt alátámasztani látszik, hogy a minden kétséget kizáróan a zsidósággal, mint a vallásukkal egészen különleges viszonyban lévő - nagyobbrészt sémita, kisebbrészt turáni - hívőkkel kapcsolatos régészeti és írásbeli emlékek is valójában ezekben az évszázadokban kezdenek nagymértékben feldúsulni a szűkebb-tágabb térségben. A folyamat dinamikáját érzékeltetendő jegyezzük meg, hogy az akkori - szűken vett - Perzsa Birodalom lakosságának állítólag, hozzávetőlegesen 20%-a tekintette magát zsidónak (forrás: orientalista.hu).

Az ógörög szellemiség is jelentős mértékben merített a napkeleti bölcsességből:
Például Püthagorasz felszentelt Amon kispapként tért haza egyiptomi tanulmányútjáról és az általa alapított, híres - az ősi, zenei beavatást is magában foglaló - re-szakralizáló iskola viszonylag hosszú ideig képes volt ellenállni az elvilágiasító (modernizációs) törekvéseknek. Thálész állítólag indiai körúton járt és otthon hatha-jógát gyakorolt. Epheszoszi Hérakleitosz, ahogy Kerényi Károly nevezte, "a tűz filozófusa" (vö.: a zoroasztrizmus re-szakralizáló változatával), a neves Artemisz templommal büszkélkedő kis-ázsiai városállam baszileoszi (papkirályi) rangjáról mondott le testvére javára. Themisztoklész - a szalamiszi győző (Kr.e. 480) - korábbi perzsa ellenfeleinél lelt végül menedéket honi politikai vetélytársai elől. A Szokratész tanítvány, Xenophón, az "Anabázis" hőse pedig, fontos példaképnek tartotta II. Nagy Kürosz-t, akiről regényt is írt. Az is érdekes kérdés lehet, hogy a térségben, a szakrális és a modernista látásmódok között - évezredek óta duló - küzdelem, milyen hatást gyakorolhatott például a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431 – 404) kirobbanására, a népuralmi (demokrata) Athén és az arisztokratikus Spárta között (az "arisztokratizmus" kifejezést, eredetileg "a kiválók uralma" értelemben használták) illetve a szofistákkal és demagógokkal szemben álló Szokratész-Platón-Arisztophanész hármassal fémjelezhető csörtékre. Érdekességképpen megjegyzendő, hogy Szokratész-t, egy éppen hatalmon lévő, re-szakralizáló indíttatású Tanács ítélte bürök pohárra, mert - tévesen - modernista szofistának nézték, melyből kifolyólag "az ifjúság megrontásával" vádolták. A dolog pikantériáját fokozza, hogy Arisztophanész, az egyébiránt igen lényeglátó, "Felhők" című modernizmus bírálatában, állítólag Szókratésznak is üzent (vö.: Albert Gábor: "Védekező halálraítéltek - Szókratész és Bakunyin."). Tulajdonképpen Platón az, aki meggyőzően megtisztítja mesterének tanításait a félremagyarázásoktól.
Ezen kulcsfontosságú időszak, végül a makedón Nagy Sándor (Iszkander), lehengerlő fellépésével zárul, aki érdekes módon éppen ott hunyt el, ahol a fentiekben megidézett - máig ható - lázas folyamat igazából nagyon komoly erőre kapott, Babilonban, Kr. e. 323. június 10-én.