"Az Új Kor (New Age) vallása egyáltalán nem új. Az ember bukása óta jelen van."

A Nyugat messze előttünk jár, de tévúton"-Tolsztoj gróf.

"Ha nincs bűn, akkor mindent szabad és a legaljasabb győz"- Dosztojevszkij.

Nincs olyan proletár mozgalom, de még olyan kommunista mozgalom sem, amely ne a pénzhatalom érdekeit szolgálta volna ki, s amelynek vezetői közül az idealistáknak akár a leghalványabb sejtelme lett volna e tényről.” - Spengler, ”A Nyugat alkonya”.

A Szemfényvesztő Messiás megtéveszt önmaga felől, mert amire azt mondja "tűz", az "víz" lesz, amire pedig, hogy "víz", az "tűz".

"A "New Age" egyik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ami egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban (Lényegben) Egység van, de a manifesztációban (megnyilvánulásban) mindig jelen van a sokféleség (dialektika)".

"Az Istenszolgálatra bármely idő alkalmas és mindaz, amit a hazáért tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata." - Mátyás király

2020. november 11., szerda

A szkíta birodalom - Magyarságkutató Intézet


 

A vén betyár és a halál

Egy szegedi csapszékben üldögél egy vén betyár. Felnéz a poharából és a halált látja, aki a sarokból mered rá. Felkiált: „Még nem jött el az időm!”. Lóra pattan és vágtában menekülni kezd. Átvág a pusztán és megérkezik Kiskunhalasra. A hosszú úton megszomjazott. Megáll egy gémeskútnál, ahol már várja a halál. Az öreg betyár így kiált: „Lehetetlen! Elszöktem előled Szegedről!”. A halál szelíden a vállára teszi a kezét és azt mondja: „Engem is meglepett, hogy Szegeden látlak. Mert a találkozónk helye, mindig is itt volt a gémeskútnál, Kiskunhalason”.




Boromisza Tibor: Hortobágyi hídivásár.
 

A Nagy Edubeli, Álmos napkirályunk nagyapjának, Emese édesapjának tanítása.

 Az „Eun”=„Ön”=„Nagy” (hun-magyar; hun-török). Az „ani” egy latinos végződés (Demény István Pál: „Emese álma”). 

Érdekesség, hogy a XIII. századi oszmán-török eredetmondában szereplő „Emese” (Majkun) édesapjának a neve tulajdonképpen ugyanaz: A Nagy Edebali, a tiszteletreméltó bölcs. 

Egy kulcsmondat:

 „A Lényegben (Princípiumban) egység van, de a Megnyilvánulásban (Manifesztációban) mindig jelen van a sokféleség (dialektika)”. (Rama Ponnanbalam Coomaraswamy, szívsebész, később pszichiáter, majd katolikus pap).

Kifejtés:

–  A szakralitás, indításképpen minden felebarátjához úgy áll hozzá, hogy az becsületes, őszinte, jóravaló ember. Egyszerűen azért, mert ezt tartja egy felnőtt, értelmes ember természetes létbölcseletének, hiszen, mint a mondás tartja: „Az Istenkáromlás büntetése, az élet értelmetlensége” (Mindez nyilvánvalóan a kölcsönösség révén működőképes). Van egy modernista, amerikai filmsorozat, aminek jelmondata:„Mindenki hazudik”. Ez nagy különbség.

  • A szakralitás minőségelvű, ezért alá-fölérendelő szemlétről van szó. Van igazság, van bűn és létezik jóvátételi kötelezettség, A modernizmus mellérendelő igényű, egyenlőségelvű, a bűn esetleges, amiből fakadóan a jóvátételi kötelezettség mintegy nézőpont (álláspont-üléspont) kérdése.

  • A szakralitás esetében a Megnyilvánulás versengő (minősítő jellegű), míg az Alapállás együttműködő (rendbehozó hatás). A modernizmusnál a Megnyilvánulás „együttműködő”, az Alapállás viszont versengő (szétdobáló hatás).

Amennyiben a Megnyilvánulás („Éva”=A "tudás") Isten szolgája, tehát Boldogasszony, úgy a szakrális Aranykor lehetősége, a „rakamazi Turul” változékony, dinamikus (jin-jang) egyensúlya jelenik meg az Ég-alattiban, mely szellemiség egy más hangulatú megjelenítése „az Életfa alatt csókolózó madarak”. A háborúban és a békében van szabály, van erkölcs, létezik hűség, hála, becsület és kötelesség. A különféle népek, emberek közötti viszonyok az „élni és élni hagyni” elven, a kölcsönös tiszteleten alapulnak. A rendtartás, a rendbehozás igénye az uralkodó szemlélet (vö.: Jamamoto Cunetomo: Hagakure, illetve az európai Középkor Teremtő-központú szellemisége). A Teremtés-központú, tehát lényegét tekintve szétdobáló irányultságú trecento egy 180 fokos fordulatot, mintegy „megosztást” hoz létre a szemlélet központjában (principális dualizmus).

A X. századi rakamazi Turul (Szkíta íjfeszítő, pásztor szakralitás: Nimród, a nagy vadász, illetve Mén-rót szellemisége).

Ha a Megnyilvánulás („Éva”) föllázad, önistenítővé, mintegy „ördöngasszonyivá” válik, akkor előre nyomul a fordítottság. A bizalom önsorsrontás, az őszinteség becsapás, a béke háború, a „földi Édenkert” Pokol, a szeretet erkölcstelenség. Mivel mindenki haver, ezért nincs igaz barát (kardes), nem létezik háttárs (arkadas). Különféle titkos társaságok gyakorolják a tényleges hatalmat. Fölerősödnek a zűrzavar (anarchista) mozgalmak, egyfajta újítási (forradalmi) láz hatja át a mindennapokat. A háttérerők hamis törésvonalak mentén viszályokat szítanak, az „oszd meg és uralkodj” elv alapján, a kisemmizett, félrevezetett nincstelenekkel a nemzeti ellenállás gerincét képező középosztályt fenyegetik, a reneszánsz forradalomhoz, a francia forradalomhoz, bolsevizmushoz és a mai, természetellenes globalista őrülethez hasonlóan (vö.: A szkíta-sumér Istár istennő sötét oldala megfenyegeti Anu atyaistent, hogyha nem öli meg Gilgamest, akkor betöri az alvilág kapuját és az alvilágot, „a holtakat ráengedi az élőkre”). Az Ég-alattiban a kajafási lehúzó és a krisztusi fölemelő erő küzdelme válik meghatározóvá. Többek között ezt a függőleges küzdelmet fejezi ki azon Kijev mellett talált, IX. századi ősmagyar övcsat lelet, mely Álmos Kende nagyapját a Nagy Edubelit (ahogy Anonymus írja, „Eun-Edubeli-ani”-t) – a tiszteletreméltó bölcset, Emese édesapját – ábrázolja, amint az egyik kezével az Ég felé mutat, míg a másik kezével a földre rajzol valamit. Ugyanennek a szellemi mondanivalónak letelepedett megnyilvánítása Hórusz küzdelme Széth ellen. Az íjfeszítő pásztor (vö.: Mén-rót; Nimród, a Nagy Vadász) Edubeli helyén pedig a letelepedett (vö.: Mag-óg; Nimród, az Építőmester) Fáraó-Világkirály-Napkirály található.

  • A modernista látásmód, mintegy mindent fölülíró, „világmegváltó” kényszerben van (mert senki nem élhet tartósan abban a tudatban, hogy a látószöge lényegében teljesen elhibázott), viszont a versengő Alapállása miatt ez a törekevése elve kudarcra van ítélve. Ebből kifolyólag – a „legfőbb jó” nevében – erőltetett indíttatásai, törvényszerűen valamely elviselhetetlen kimódoltságokba torkollanak és általában üszkös romokat hagynak maguk után (George Orwell: „Állatfarm”, „1984”; Madách Imre: „Az ember tragédiája” szín, Aldous Huxley: „Szép új világ”). Ezzel az életélménnyel szöges ellentétben, a szakralitás pusztán a megfelelő Alapállás fölvétele által magában hordozza a megváltás lehetőségét, amit nem más hordoz magában, mint „a küzdés maga”, a Törekvés és Ráhagyatkozás elve. A szakralitás valójában sem földi, sem égi jutalmat nem vár el. Pascal-al vallja: „Aki angyalt játszik, ördögöt alakít”.

  • 4500 éves szkíta-sumér pecséthenger lenyomat (Letelepedett szkíta szellemiség: Nimród, az építőmester, illetve Mag-óg).

  • Az "ádámi" oldal a "jobb szem", a Nap (szolaritás), az "évai" oldal a "bal szem", a hold (lunaritás). A Korán szerint a Szemfényvesztő Messiás (az Antikrisztus) többek között onnan ismerhető föl, hogy jobb szemére vak, azonban "szőlőszemként kitüremkedett", tehát a szolaritás helyét, mintegy démoni aktivitásban foglalja el. (...) A hazugság szellemét képviseli, és megtéveszt önmaga felől, mert amire azt mondja, hogy "tűz" az "víz" lesz, amire pedig, hogy "víz", az "tűz" (...) Ilyenformán, az önistenítő Évát támogató ádámi oldal, Szent János Jelenések könyvében (13:11-18), mint "Fenevad" jelenik meg, Éva pedig "Szajhaként". A Francia Forradalom lefelé történő - áttörésszerű - - önátlépésének a kortárs szemtanú, William Blake így ír: "Most, 1798-ben, ha valaki a Bibliát védelmezni merészeli, az életével játszik. A Fenevad és a Szajha minden fék nélkül uralkodik" (vö.: A szkíta-sumér Gilgames regében Istár istennő sötét aspektusa az alvilág kapujának betörésének fenyegetésével revolverezi Anu főistent.).

  • Maga a Szemfényvesztő Messiás (az Antikrisztus) a felborult egyensúlyú képlet hatására, a Világkirály helyzetből lefelé tükröződik és ellen-Világirály lesz:

  • Baranyi Tibor Imre: 6 6 6 – sexcenti sexaginta sex – (A fejlődő ...

     
  • "Az igazi szellemiség (spiritualitás) világa a sötétség számára - lényegéből adódóan - mindörökre hozzáférhetetlen". A Felhő bár eltakarhatja  - ideiglenesen - az Eget az emberi szemek elől (szerencsétlenségükre), de sohasem tudja legyőzni, vagy a helyébe lépni.
  • A szakralitás halhatatlanság-gyümölcs istenítés (Teremtő-központúság), a modernizmus tudás-gyümölcs istenítés (Teremtés központúság). Ez látható a 4500 éves szkíta-sumér pecséthenger lenyomaton, mely az eredeti Paradicsom regét ábrázolja. Érdekesség, hogy a Dr. Kásler Miklós professzor alapította Magyarságkutató Intézet arceogenetikai vizsgálatai bizonyítják, hogy az Árpád-ház ősei ebben az időben szökkennek szárba Baktriában (vö.: Dr. Neparáczki Endre).

  • Ahogy Mag-óg, a Mén-rót kultusz nemes hajtása, úgy az Árpád-ház, a Turul-házé (Többek között Turul-házi az V. századi Attila, hun Napkirály; a VII. századi hun onogur-bolgár Kuvrat kagán; a IX. századi hun Napkirályunk, Álmos Kende, a magyarság, mint nemzet alapítója; a XI. századi, közép-ázsiai hun I. Tugrul szeldzsuk-török uralkodó; valamint a XIII. századi hun oszmán-török Ertugrul).

  • Álmos Kende idejéből való, IX. századi ősmagyar övcsat-lelet, Kijev mellől, mely a Nagy Edubeli-t, a tiszteletreméltó bölcset ábrázolja. (Szkíta íjfeszítő, pásztor szakralitás: Nimród, a nagy vadász, illetve Mén-rót szellemisége).

  • A sémiták, I. Sarrukin akkád uralkodó vezetésével Kr.e. 2350-ben foglalják el a szkíta-sumér városállamokat és voltaképp innentől beszélhetünk szkíta-sumér és sémita-sumér vegyes lakosságról. Hammurapi Kr.e. 1750 táján uralkodik, ami azért is lényeges, mert erre az időszakra helyezik Ábrahám alakjának megjelenését. Érdekesség, hogy édesapját, Terahot a Nimród-vallás hívének írják le.




2020. október 29., csütörtök

A jövő globalista hamis vallása "Az Egy-háza" - a "The house of One".


Vegyük példának Asik Veysel „Barátom” című dalát.

Barátom ne nézz le engem.”, stb...

Ha például Krisztus és Mohamed (két szakrális) egymásnak énekli, akkor alakulhat ki egy dinamikus-szakrális „földi Édenkert” helyzet, ami természeténél fogva antiglobalista (vö.: Hagakure, Taiko, rakamazi Turul, Hunor és Magor, stb.).

Ha beszáll a kórusba Kajafás (modernizmus), akkor két lehetőség van:

1.) Ha komolyan veszi a dalt – tehát a „Tudás” (Éva, ergo az Ég-alatti) Isten szolgája – akkor ez azzal jár, hogy őt „nyeli be” Krisztus, illetve Mohamed, tehát kvázi a pszichológiai ego „fölszámolja” önmagát, tehát az önérvényesítés indíttatása hátrébb sorolódik.

  1. vagy a „Tudás” (Éva, ergo az Ég-alatti) önistenítővé válik, akkor viszont „én versengek, míg a másik együttműködik, így a versengő maximalizálja a hasznot” alapon – a pszichológiai ego nyeli be Krisztust, illetve Mohamedet, tehát Krisztus és Mohamed számolódik föl (vö.: a modernista „földi Édenkert”„The house of One”- amikor a pszichológiai ego fölcseréli magát egy még nagyobb pszichológiai egóra és ezt a műveletet pszichológiai ego önfelszámolásának kereszteli el (vö.: „fordítottság” szabály, Madách, Orwell, stb.). Tehát, amivel ilyen módon érintkezésbe lép, azt magába szívja, „modernizálja”, mivel nem ő azonosul a tanítással, hanem a tanítást formálja a maga képére.

    "The house of One"-Berlin. A kollaboráns, a laboráns és a hasznos idióta.
  2. A korlátlan önérvényesítés tanítása egyrészt boldogtalanná tesz, mert beleragaszt a mulandó énbe. Másrészt kiszolgáltatottá, mert kikezdi a természetes védőgyűrűket alkotó közösségeket, a családot, a nemzetet, a vallást. Ez a mérgezőnek tűnő "fordítottság" tanítás voltaképp arra szeretné rávenni a sejtet, hogy számolja föl a saját falát. Alighanem a félig-áteresztő sejtfal a legegészségesebb.

  3. A szellemi (spirituális) szomjúság meséje a "Kisgömböc".

A tradíció embere és a mai ember között gyakorlatilag áthidalhatatlan szakadék tátong. Az utóbbi szinte orvosolhatatlan spirituális megbetegedettségét semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor egy olyan metafizikai és spirituális tanítással találkozik, mint amilyen a szúfizmus is, nem önmagát akarja asszimilálni ahhoz, hanem azt akarja asszimilálni önmagához”.
Al-Arabí ad-Darqáwí: „
Az emlékezés rózsakertje”.
Buji Ferenc
Előszavából részlet.
Budapest. Kairosz Kiadó. 2005.


A Mindenség rendje Mozgás arc törvényének megfelelően (dialektika), mindkét oldal (a szakrális és a modernista) Alapállásánál fogva a másik minimalizálására törekszik, de valójában, hol a Rend (szakralitás), hol a Zűrzavar (modernizmus) uralma köszönt be az Ég alattiban, kint és bent.

Ezt tanítja nekünk 1200 év távlatából Emese édesapja, Álmos napkirályunk nagyapja, a Nagy Edubeli, a tiszteletreméltó bölcs (Anonymus Eun-Edubeli-ani-t ír).


Asyk Veysel: Barátom.


Barátom ne nézz le engem,

Arany lehetsz, de én bronz nem!

Egy a lélek benned, bennem,

Lehetsz ezüst, de én vas nem!


Ami benned, az van bennem,

Lélek lakik minden testben.

S ha majd üt a végső óra,

Számít e, hogy jól vagy lakva?


Ki tantó, ki meg dervis,

Isten adta azt is, ezt is.

Van, ki mézért száll virágra,

Tán méh vagy és én fullánkja?


Minden test földből van gyúrva,

Testednek légy mindig ura!

Ez a Teremtő parancsa,

Toll vagy e, és én hegy rajta?


AsíkVeysel-é ez ének,

Porból lettünk mi testvérek.

Egy irányba megyünk régen,

Te tán úton, én út szélen?












2020. október 13., kedd

Csiba Zsolt: A Csodaszarvas

 Ha nézzük, mi tartotta fönn a magyarságot ezer évig, kétségtelenül az, amiben különbözik az európai népektől” – Kodály Zoltán.

        A Legfelsőbb – „kedves, szép leányát” – a Földanyát küldi szarvasünő-tündér képében Ősapánkhoz, hogy további áldásunk legyen, amíg világ a világ. Homloka fölött ezüst félhold fekszik, melynek nyoszolyájából a felkelő nap ébred. Szőrén csillagok ragyognak. Eme csodalény-anya útmutatásával keresi az üdvözülés módját Hunor és Magyar. Végül a Fekete-tenger vidékén megpihennek, majd jász királykisasszonykákra lelvén éltetik tovább a népünket, a Csodaszarvas népét (Ünő-Enéh-Eneth=nőstényszarvas; ómagyar–ótörök).

          Árpád-házi IV. László királyunkat (1262–1290) kun (kipcsak-kazah) édesanyja is arra ösztönzi, hogy szeresse, ápolja eurázsiai hagyatékunkat. Ennek megfelelően udvari papja, Dunakeszi jeles szülöttje, Kézai „Keszi” Simon mester megírja a Gesta Hunnorum et Hungarorum című művet, amit A hunok és magyarok viselt dolgai helyett fordíthatnánk akár A hunok és magyarok hősregéje-ként is: „Vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. Nagyjából hasonló leírás található, az 1310 és 1343 között uralkodó Károly Róbert király idejéből eredő Zsámboki Kódexben. A Szent László (1040-1091) szellemi nyomdokain haladó Nagy Lajos lovagkirályunk (1326-1382) ferencesének, Kálti Márknak, a székesfehérvári Nagyboldogasszony Bazilika kanonokjának pazar kiállítású Képes Krónikájában. A Mátyás király (1443-1490) megbízásából alkotó Thuróczy János ferences szerzetesnek A magyarság története című művében, továbbá a Tarih-i Üngürüsz-ben is. Ezen utóbbi – 1543-ban – a trónbitorló Habsburg Ferdinánd megszállása alatt álló székesfehérvári Magyar Királyi Könyvtárból kerül hadizsákmányként a Portára, ahol latinból az előkelő Oszmán udvari nyelvre ültetik át, mely formában fönn is marad. Ekkor – a Szent Koronával 1526-ban Székesfehérváron fölkent – I. János magyar király törvényes örököse a kisgyermek Szapolyai János Zsigmond. Nevében talpraesett édesanyja, a lengyel származású Jagello Izabella királynő uralkodik. Legfőbb segítője – az elhunyt király bizalmasa – a kiemelkedő képességű volt végvári tiszt, György barát, pálos szerzetes, aki a Fugger bankház „német maszlagja” és a Medici bankház „török áfiuma” kínálta lehetőségek közepette áll helyt, egészen addig, amíg a Habsburgok spanyol bérgyilkosai, az oltár előtt, ima közben le nem mészárolják.

          Szakrális hagyományunk a Szent Koronát Jézus Krisztus magyar arcának is nevezi. A Könyves Kálmán király idején megizmosodott tana szerint a mindenkori uralkodó az Ő fennsége nevében irányít, ami azért is lényeges, mert ha valaki esetleg titanizálódik, tehát szembefordul a Szent Korona szellemiségével – melyre példa a Habsburg-ház tevékenységének, jellemzően magyarellenes, ál-szakrális volta – akkor a vele szemben folytatott küzdelem, szellemi értelemben rendbehozó (re-szakralizáló) jellegű, tehát jogos.

       Őseink hagyatékának föltárását, értelmezését és - ami a legfontosabb - éltetését hazánkban, az utóbbi években egyfajta, Lezsák Sándor által "termékeny bizonytalanságnak" nevezett hangulat lengi körül, mely televényből szárba-szökkent egy igen kiváló kezdeményezés, amit úgy hívnak, hogy Magyarságkutató Intézet. A XX. század első felében - nagy erőfeszítések árán és a szokásos internacionalista orkánnal dacolva - megteremtődnek ugyan a magyarbarát múltvizsgálat elvi feltélei, de a korabeli hivatalos őskutatás sajnos ennek ellenére sem képes igazából kitörni a Bach-korszak által kimunkált varázskörből. Hogy a hagyományunkhoz való hozzáállás nem pusztán önbecsülésünk kérdése, mi sem bizonyítja jobban, mint Eric Zemmour párizsi közíró drámai mondatai: „Franciaország szétesik, az elitje feláldozza a franciákat. Azt is kétségbe vonják hogy Franciaország egyáltalán létezett. Az új értelmezés csak a világtörténelmet és a kisebbségek történetét ismeri el. Ezek között pedig nincsen semmi”. Ellenben hazánkban - Istennek legyen hála - most éppen úgy fest a helyzet, hogy a mag, ami voltaképp Mátyás királyunk óta egészen mostanáig, mostoha körülményekre ítélve várakozott, éppen virágokat hajt. Például Dr. Kasler Miklós, Dr. Neparáczki Endre és Dr. Török Tibor genetikai vizsgálatai igazolták, hogy eleink kiinduló összetevői Közép- és Belső-Ázsiából erednek. Ezek a szittya (vö.: Nimród-Magóg), azon belül nagyobbrészt szabír (vö.: Magyar), jelentős mértékben ótörök, kisebbrészt ómongol jellegek, iráni, később pedig kaukázusi hatásokkal ötvöződnek (vö.: Hunor) és ezen eredmények lényegében egybevágnak Dr. Bíró András Zsolt antropológusnak, a bugaci Kurultáj életrehívójának következtetéseivel. Érdekes, hogy a bajorok, lengyelek, szlovákok, észtek is szegről-végről szkíták, mégis ezt a lehetőséget talán az oroszok becsülik meg leginkább (vö.: Alexander Dugin új-szkíta turán-barát Eurázsia-eszményével). Czakó Gábor írt egy fontos könyvet Szabír titok címen, melyben a következőket említi: „Minél messzebb élt egy úgynevezett finnugor nép Andronovó térségétől, annál gyöngébb magyar hatás érte, annál távolabbi nyelvrokon lett.” Tehát nem arról van szó, hogy az ősszkíta szabír-magyar eleink esetleg finnugorok lettek volna, hanem - pont fordítva - mi voltunk azok, akik komoly nyelvi-kulturális hatást gyakoroltunk, például a hantikra és a manysikra, ami nagy különbség. Mindezek alapján egyrészt arra juthatunk, hogy a "Nimród-vallásként" emlegetett szellemiség forrása valószínűleg egy igen-igen régi eurázsiai szakralitás (vö.: Varga Csaba: A kőkor élő nyelve; Juhász Zoltán: A zene ősnyelve). Másrészt, hogy Nimród király "Nagy Vadász" elnevezése valószínűleg erre az elsődleges nomád ősszakralitásra, az "Építőmester" pedig a másodlagos, letelepedett andronovói, illetve indoiráni-mezopotámiai-kánaáni-egyiptomi övezet szakralitására utalhat (Érdemes tanulmányozni a kánaánita Moáb-kő betűformáit is. Meghökkentően hasonlítanak a székely-magyar rovásra. Ez egy közös, ősszittya forrás eshetőségére mutat, amit többek között a korabeli-térségi Skythopolis településnév is alátámaszt). Csöpel láma A magyar szellemiség eredete című munkájában a következőket említi: "A neves iráni tudós, Idries Shah, a szellemi hagyományok kutatója írja, hogy az eurázsiai szellemiség ősi központja a szkíta népek lakta Közép- és Belső-Ázsia volt. Szerinte e szellemiség nagyrészt a magyarok közvetítésével eljutott Európa népeihez, valamint az indiánok révén az amerikai földrészre is. Közvetlen és közvetett kisugárzása alapvető hatással volt Eurázsia „peremterületeire”: Kínára, Indiára, Mezopotámiára, Egyiptomra valamint Európa régi földközi tengeri műveltségeire is, és ma is meghatározó erőt gyakorol szinte egész Földünk népeire. Magyar műveltségünk e szellemiségnek a közvetlen örököse".

         A jégkorszak utáni időkben fölbukkanó szittya piramis-sírok, a kurgánok tele vannak szebbnél-szebb Csodaszarvas ábrázolással. Agancsa gyakran az Ég és a Föld között közvetítő – világkirályi – Nappá, Életfává nemesedik. Előfordul égi hírnök alakban, mintegy Szentlélek minőségként a Földanya párjaként, illetve a szétdobáló erővel szembeforduló harcosként (A Turul párhuzamokra többek között Ipolyi Arnold nagyváradi püspök is fölhívja figyelmet). Az V. században élt és Attila szittya-turáni napkirály udvarát megjárt bizánci Priszkosz rétor a hunok szarvasünős-testvérpáros eredtörténetéről számol be. A VI. századi Prokopiosz egy onogur-bolgár mondát említ, amelyben szintén szerepel a csodalény vezette testvérpár (Utrigur, Kutrigur), illetve a „Meotisz vidéke” (vö.: Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában). Szent László és Géza agancskoronás-gyertyás jelenés tanúi, melynek hatására építtetik a váci székesegyház. Fölbukkan a Szent Gellért legendában, a bakonybéli bencés kolostor alapítása kapcsán, valamint Anonymusnál, méghozzá a jász Böngér fia Bors vezérrel összefüggésben. A török és a mongol népeknél, a Farkas mellett, a Csodaszarvas, a Turul, illetve a Fehér Ló a legfontosabb totemállat. Azon szittya-turáni lovasíjászok számára, akik a Kr. e. IV. század körül vándoroltak – Jakutföld felől, Koreán át – a japán szigetekre és máig meghatározzák az ottani kultúrát, szintén Csodaszarvas mutatja az utat, méghozzá egy testvérpárnak. Az ősi Kína voltaképp a lefelé sugárzó szittya-turáni-hun törzsek és a fölfelé áramló dél-ázsiai népesség egymásarahatásának évezredes gyümölcse, így nem meglepő, hogy náluk is bőven találunk hasonló emlékeket. A szaka-szkíta fehér-hunok – akik a Csodaszarvas népének nevezik magukat – döntő hatást gyakorolnak az indoiráni ősvárosok kulturájára (vö.: Dr. Aradi Éva: Szakák és indoszkíták). A mi Kurszán horkánk, Kusán névalakban is ismert, ami a fehér-hunok egyik elnevezése. Maga a Kr. e. VI. század táján élt Buda (Buddha) is szaka-szkíta uralkodói családból származik, ezért hívják Sákjamuninak. Nem véletlen, hogy oly sok harcművészeti irányzat buddhista eredetű, amiből az is kiviláglik, hogy a manapság divatos, nyugati ihletettségű, pacifista-farízeus buddhizmusnak, az eredeti szellemiséghez természetesen semmi köze. Hogy a különféle szakrális vallások elvilágiasítása, férfiatlanítása, ellenkezőjébe fordítása, tehát megújítása (modernizációja) nem tréfadolog, mutatja, hogy gyakran például Lao-cse-re, a keresztény vagy az iszlám misztikusokra hivatkozva indokolják azt az önellentmondásos globalista-liberális esetlegesítést, aminek az „Aranykor” elérése érdekében történő kezdeményezései nemcsak Szodoma és Gomorra boldog jövőképét látszanak fölvázolni, hanem olykor mintha még a prófétikus madáchi képzelőerő falanszter rémálmának világát is fölülírnák. Egy másik elévülhetetlen XIX. századi szerző, F. M. Dosztojevszkij figyelmeztet: Ha nincs Bűn, mindent szabad!” és a leghitványabb győz (Érdemes fölkeresni Ördögök című művének azon – 400. oldal körüli – részeit, melyek „a becstelenséghez való jog” kérdéskörét boncolgatják). Mi pedig kísérleti békaként főlünk a globalista-liberális mutatványosbódé lassú tűzön hevülő dagonyázójában és szorgalmasan gyakoroljuk a modernista papság, a pszichológusok által előírt „jól vagyok és egyre jobban” illetve „ne minősíts, mindenki aranyos, te is más vagy te sem vagy más” jellegű feladatokat, vagy „családállításon” veszünk részt, ahol mintegy ellenbeavatásszerű, katartikus gyakorlatok közepette ráébredünk, hogy igazából a korábban szentként tisztelt, hetediziglen számontartott ősienk – a vaskalapos „mérgező szülők” – hamis képzetei, hibái miatt szenvedünk, különösképpen akkor, ha esetleg valamely szakrális hagyomány átadási vonalát képviselik. És ha valaki a Nyugatnak eme hippibuddhista, álkeresztény „haladó, színes, vidám” ön- és köz-rombolását világossággal háborgatja, úgy ő „az, aki nem jó”.

          Az eurázsiai nomád Tengri kultuszról Nyikolaj Trubeckoj, a Dzsingisz kán hagyatéka című alapvető fontosságú művében bebizonyítja, hogy valójában szakrális monoteizmus, nem pedig - korunk modernista páclevének megfelelő - principálisan dualista természet-, illetve élet-kultusz. Ebből kifolyólag lovasíjász eleink Ég hite - szellemi értelemben - mintegy természetes módon megy át Jézus követésébe, a bolgárokhoz hasonlóan (vö.: Is-Ten-gri; A kínai T'ien=Ég szó is a Tengriből ered). René Guénon, a „Monotheizmus és angelológia” című tanulmányában, a hinduizmus, valamint a ógörög Zeusz kultusz kapcsán említi ugyanezt: "Szükségtelen szólni arról, hogy az Isten ilyesfajta multiplicitása nem politeizmus, mivel mindegyik a Szupremális Istenség angyali természetű alávetettje, annak a Szupremális Istenségnek, amelyből eredetüket is merítik, és amelyben, mint azt oly gyakran említik, ismét eggyé lesznek". D. Sz. Mereskovszkij pedig az óegyiptomi hitről írja a következőket A Kelet titkai-ban: "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei, mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal". Amiből az a következtetés is levonható, hogy Ehnaton fáraó, Kr. e. 1350 körüli, antitézis szerű forradalmában valószínűleg nem az első monoteizmust beköszöntét tisztelhetjük - hanem pont fordítva – egyfajta modernista Ész-kultuszon alapuló principális dualizmus eszmeiségnek államvallássá tétele sejlik föl (vö.: a francia forradalommal), méghozzá a szakrális rendtartás csúcsán lévő világkirály által bevezetve, aki az Istenember Ozirisz trónján ül! Ennek alapján talán nem annyira meglepő, hogy a legfrissebb kutatások szerint Ehnaton fáraó korántsem lehetett az eszményi lélek, mint amilyennek eddig ismertük. Nicholas Reeves, az oxfordi egyetem egyiptológusa írja: “Amikor Ehnaton fáraó önkényesen új államvallást vezetett be, a lakosságra a rettegés és a terror sötét évei következtek. A főváros utcáit besúgók lepték el, az épületekben szúrópróbaszerű házkutatásokat végeztek, a „kegyvesztett” isten, Amon ábrázolásai után kutatva. Még egy Amon nevével díszített fésű birtoklása is súlyos megtorlást vont maga után. A terror 20. századi eszközei minden jel szerint az Ókorban sem voltak ismeretlenek.” (BBC, History. A világtörténelmi magazin: Ehnaton a zsarnok, a felforgató fáraó).

        Adódik a kérdés, milyen lehetett az eredeti "nomád-szakrális" Nimród-vallás? 

Az Én, a "kezdetekben", a fogalmi gondolkodás kialakulása előtti érzékszervi-mozgásos tapasztalatok lenyomataként jelentkező én-csírákból alakul ki. Ebből kifolyólag, amikor megjelenik az "én-nem én megkülönböztetés" és kiűzetünk a Paradicsomból – tehát mintegy a jelenségvilág színpadára lépünk - akkor már eleve a sokféleségben találjuk magunkat. Azonban az Ég-alatti "Aranykorában" az Isten kebelében élés emléknyoma még friss, ezért a Szentlélek értékelvű, rendbehozó hatása is meghatározó erejű. Ennek megfelelően az észt megszemélyesítő Fényhozó jobbára még nem önjelölt Istenként működik, hanem Isten szolgájaként, tehát főangyalként. Mindezek alapján az erre az időszakra vonatkozó bibliai „egynyelvűség” kitétel igazából a különféle büszke népek közötti, szigorú rítusok révén szabályozott „élni és élni hagyni” jellegű kapcsolatot jelenthette, nem pedig valamely széplelkűen "mellérendelő" – a földi Édenkertre hivatkozó - utópisták anarchista-zöld csoportjainak lázálomszerű, háttérhatalmi mozgatottságú világuralmát. Ebben az Istenfélő, szigorú hierarchiában élő, erkölcsös, családias, igaz pásztorkodó-kertészkedő világban az időhöz/térhez való viszony más volt és a túlzott fej-központúságba ragadás veszélye miatt az írás-olvasás fölbukkanását is óvatosan kezelték. Ők inkább a felsőbb szívvel, magasabb szinten a hasközponttal szerettek látni (vö.: Szent Kupa (X): Has-Szív-Fej-Szív-Has). Ennek megfelelően, írásos emlékek igazából a másodlagos "letelepedett-szakrális" városállami kultúrák révén maradtak fönn. Ha a legkorábbi nagy, szittya regefolyamokat megvizsgáljuk (pl.: Gilgames, Mahábhárata), azok világosan kifejtik, hogy valójában a „várost” tartják a romlás virágának, míg a "vidéket" a - szellemi értelemben – magasabbrendűnek. Később azonban ez, Firdauszí perzsa költő terjedelmes művében, a Sáhnáme-ban (a Királyok könyvében) – voltaképp egy látásmódbéli homályosulás jeleként – megfordul, hiszen itt már egy esetlegesebbnek láttatott Turán harcol, az árja Irán ellen (iráni=ariána=árja=nemes=letelepedett). Mindezek alapján a „nyelvek összezavarodása”, magyarán a kíméletlen hatalmi harc kibontakozása azáltal jelenhetett meg, hogy a makacs emberi gyarlóság lassacskán alámosta a szilárd becsületen, tiszteleten, önfegyelmen, kötelességtudaton, a szakrális Istenhiten alapuló föltétlen bizalom légkörét. Aminek következtében a korábban halálosan megkérdőjelezhetetlen ősrendtartás (őshierarchia) meginog, melyből fakadóan a vértestvéri (kardes), illetve a háttársi (arkadas) kapcsolatok szövete is bomlásnak indul. Így Hunor-Magor könnyen Hórusszá-Széthé lényegülhet át, ami egy vízszintes látszatú, ám valójában függőleges küzdelmet jelent a rendbehozó és a szétdobáló erő között. 

                    Mereskovszkij írja: "A babiloni torony és az egyiptomi piramis értelme ugyanaz. A babiloni torony értelme: rikisz saamé és irsziti, "az ég és a föld egyesülése." Az egyiptomi piramisé is az: "ég és föld egyesülnek." A piramis "létra Ozírisz számára, aki rajta az égbe megy." (Pepi fáraó felirata). Jákob álomképében: "Ímé egy lajtorja áll vala a földön, amelynek magassága az eget éri vala, és ímé az Istennek angyalai felmennek és alájőnek vala azon." (Teremtés könyve 28, 12)". Amiből következik, hogy az egyik legősibbnek tekinthető, helyreállító jellegű kultusz valószínűleg a "nomád-szakrális" forrású „piramishegy, csúcsán a Nappal” tisztelet, amely élő hagyományként – voltaképp döbbenetes módon - máig fönnmaradt például Kirgizisztánban és Japánban. Ezen látásmódban a Mindenség, az Atyaisten, a háttér. A "Napisten" valójában a Világkirály, aki közvetít Ég és Föld között. A Hegy a szakrális hierarchia jelképe - az égi rend földi leképződése (vö.: X) - melynek alsó két sarka a jelenségvilágot mozgató dialektikának felel meg. Ezt a felfelé irányuló háromszög képletet ismerhetjük föl például az Életfa alatt csókolózó madárpár; a rakamazi turul; a Kende, Gyula-Horka; a Szentkoronás magyar címer hármas felosztása; a fekvő félhold, fölötte a nappal; a magyar ethosz, Ősapa-Szép Enéh; de a Krisztus, Szentlélek-Szűz Mária tételeződésben is. A következő lépcsőfokot az árja „letelepedett-szakrális" látásmód képviseli, ahol a fenti háromszög képlet már a kiélezettebb Fáraó, Hórusz-Széth, illetve Krisna, Judhisthira-Durjódhana formájában jelentkezik. Ez a mezopotámiai zikkuratok, az egyiptomi, illetve a maya piramisok világa (Eme tudást a Közép- és Belső-Ázsiából való szittya előnépek viszik Amerikába, a Bering szoros lezárulása előtt, tehát több, mint tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt!). Ugyenennek a  kultusznak egy sajátos kínai formája, a Kr. e. 500 körül, Lao-cse és Konfu-cse idején még létező, hatalmas lépcsőzetes piramisok, melyeknek tetején a Papkirályok tartanak rituális megbeszéléseket. Mindezek alapján megalapozottnak véljük azt a véleményünket, hogy a mondai "első zikkurat építőjeként" Nimród király sokkal inkább tartható az elszánt re-szakralizáló akarat, semmint azon "önistenítő gőg" jelképének, mellyel Krisztust is vádolták. A következő szintváltás – a háromszög egyfajta prométheuszi lefelé tükröződéseként - a "letelepedett-modernista" szemlélet megjelenése, aminek mivoltára a párizsi Louvre elé épített, mintegy "visszfény-hálózat" jellegű üvegpiramis is utal. A „nomád-modernista” (globalista) világképet sugalló megnyilvánulás példájaként pedig az Oscar-díj hivatalos piramis jelképét hoznánk föl, közepén az önistenítő emberistennel, de említhetnénk a dolláron föllelhető, osztott csúcsú varázs-építményt is. Hogy az evilág-központúság "permanens forradalma" nem ma kezdődött, azt az is sejteti, hogy az összeomlás előtt álló, teljesen szétzüllött Babilon utolsó uralkodóját, Nabu-naidot tartják az első régésznek, egyetem alapítónak, valamint a turizmus föltalálójának. Innentől kezdve a daloló-regélő emlékezet lassacskán, tárgyak formájában a múzeumok hűvös termeibe kerül. A fölsőbb igazság kinyilatkoztatása egy elbeszélő móddá fakul az egyetemeken, ha egyáltalán megnyilvánulhat. A valaha népéért-hazájáért önkéntes szakrális életáldozatra kész papság pedig - immáron döntően földi keretekben gondolkodva – különféle mulandó élvezetekben "valósítja meg önmagát", illetve nőket kínálgat a város szent ligeteiben.

       Következő lépésben talán érdemes foglalkoznunk a Nimród-Magóg-Ménrót királyok körüli bizonytalanságokkal is. A szittya-sumér Gilgames rege Úm-napisti alakjához hasonló, ószövetségi Noénak három fia van. Kám (Hám), aki Nimród király dédapja. Sémtől a sémiták erednek. Magóg király pedig - akit "a szittyák urának" hívnak - Jafet utódként szerepel. Hogy esetleg mekkora lehetett birodalma, jelzi, hogy míg a perzsa II. Kürosz király (Kr. e. 601-530) - Babilon meghódítója - a szkíták elleni küzdelemben, a mai Üzbegisztán-Kazahsztán határa mentén esik el, addig I. Dareiosz (Kr. e. 550-487), ezt a sérelmet a "Dunán átkelve" kívánja megbosszulni, de ő is katasztrofális vereséget szenved. Ezzel összhangban Hérodotosz (Kr.e. 484-425) a Kárpát-medencébe helyezi Szkítia nyugati határát, amit a Tarih-i Üngürüsz is alátámaszt: "Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek" (A hősregében, a jóval Attila előtt bejövő Hunor népe talál rokon őslakosokat!)Huszka József szerint elődeink ezen régestelen-régi térségi jelenléte dél felé is kihatott. A magyar turáni ornamentika története című művében írja: "Mikéné, Thirint, Kréta, Ciprus görögök előtti lakossága a hun-avar-magyar régi iparművészet emlékeinek a műformáival élt". Kézai Simon mesternél "Ménróth óriás" ugyan Jafet udódja, viszont említi a nyelvek összezavarodását, ami viszont Babilónra és Nimród királyra utal. A "Tarih-i Üngürüsz" azonban elég egyértelműen fogalmaz: "Nimrudnak két fia volt Hunor és Magyar, akinek utódai a hunok és a magyarok." Ezt a vonalat erősíti a "párducos Árpád" kitétel is, hiszen Nimród királyt nevezik a "párducok urának" és a párduc-kacagány, mint hatalmi jelkép már a sémita-sumérok előtti évezredek felől üzenő szkita-sumér ábrázolásokon is fölismerhető (vö.: Gilgames), ami aztán a görögök által a "szkíták atyjának" nevezett Herkules kapcsán is gyakran megjelenik. Pap Gábor - a Mondai őstörténetünk Nimródtól Attiláig című, világhálón megtekinthető előadásában - Magóg szellemiségét a Nimród-vallás egy változatának tekinti, így oldva a köztük lévő látszólagos ellentmondást. Ezt a fölvetést továbbfűzve, véleményünk szerint a Mén-rót a lovas-íjász-pásztor, míg a Mag-óg - mint magvetés - inkább a szkíta földműves hagyományra utal. 


Nem lehet véletlen, hogy a Mag-óg ősapa kitétel, Anonymusnál az Emese álma regéhez kötődik, mely - a letelepedés küszöbén álló - magyarság, mint nemzet születésének eredetmondája (Álmos kende 819-ben születik. Első Alkotmányozó Nemezetgyűlésünkre, a Vérszerződésre pedig a IX. század derekán - 850 körül - a Krím-félsziget fölötti területen kerül sor). 

Míg Kézai Simonnál a Mén-rót ősapa a magyar nép eredetmondájához, a Csodaszarvas regéhez kapcsolódik, mely ennél fogva sokkal régebbi eurázsiai időkre utal vissza. 


A Kr.e. II.-III-évezredi, magasrendű bronzkori szittya andronovói kultúrában (Kazahsztán, Mongólia-Észak-Kína tájéka) már egymás mellett élt a város, a falu és a pásztor. Ebből kiindulva 

Nimród a Nagy Vadász a Mén-rót hagyományban, míg Nimród az Építőmester a Mag-óg hagyományban élhet tovább. A Mag-óg ág természetesen a Mén-rót vonal egy nemes hajtásának tekinthető, ugyanúgy, mint ahogyan az Árpád-ház, a 4500 éves, Baktriában eredő Turul-ház egyik nemes, egyenesági hajtása. Baktria, a turáni medence keleti, már inkább Belső-Ázsiába eső része: Észak-Afganisztán, Tádzsigisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán környéke (vö.: Dr. Kásler Miklós és csapata archeogenetikai bizonyítékaival. Magyarságkutató Intézet).

                      Érintenünk szükséges az állítólagos Nimród-Ábrahám szellemi ellentétet ismellyel  összefüggésben talán azzal kezdenénk, hogy - mint köztudomású - az ábrahámi vallások az Ószövetségből indulnak ki, de a judaizmus a Talmud, az iszlám a Korán, a kereszténység pedig az Újszövetség fényében értelmezi. "Ha az ember a Talmud tételeitől a Bibliához tér vissza, akkor már nincs szerencséje." (Hagiga 10b). Az iszlam.com írja: "A zsidóság nem fogadja el Jézus Krisztust és Mohamedet (béke legyen velük). A keresztények pedig visszautasítják Mohamedet (béke legyen vele), és tulajdonképpen Mózest (béke legyen vele) is, mivel nem az ő törvényei szerint élnek. (...) A zsidóság megszakította a szerződését Istennel, mert nem fogadta el Jézust (béke legyen vele) prófétának." A kereszténység felől pedig magát Krisztus idéznénk: "Bizony-bizony mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják.” (Szent János 8, 58-59)Továbbá a Bűnbeesés megítélésének kérdésköre is ellentmondásos, hiszen míg az egyik tanítás szerint a "tudás-gyümölcsből" evés az eredendő Bűn, addig egy másik ennek az antitézisét állítja: "Isten tudja, hogy amely napon esztek a tudás fájáról, megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint Elóhim" (Teremtés könyve 3, 5.). Bizonyos talmudi megközelítésekkel szemben, a Tóra (Mózes öt könyve) szerint a két szellemi ősapa nem kortársa egymásnak (Mózes I. 11, 26.). A hagyományok a szkíta-sumér Nimródot általában Kr.e. 3000-re, a sémita-sumér Ábrahámot pedig Hammurapi idejére, Kr.e. 1750 körülire teszik. A Talmud enyhén szólva nem bánik kesztyűs kézzel Nimróddal – amit a Korán is átvett és ez feszültségeket okoz a türk népek körében -, de Krisztussal, Szűz Máriával és Ábrahám apjával, Terah-al sem, akit a Nimród-vallás hívének írnak le. Mereskovszkij Sammáj rabbit (Kr.u. 100 körül) idézi: "Jézus varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve" (tetoválva)", de említik úgy is, mint „az istentelen Nimród fiának a fia” (Pesachim 91). Bár Ezékiel prófétánál a szkíták egyfajta mítikus ellenlábast képviselnekés ez fölbukkan Szent János Jelenések könyvében is, mégis ugyanitt - a Napbaöltözött asszony megjelenése mellett - a Lovasíjász, mint az Aranykor harcosa tűnik elő: "És látám, és íme egy fehér ló, és rajta ülőnél íj vala, és adaték néki korona, és kijöve győzve, és hogy győzzön." (6, 2).

      Visszatérve az eredeti kérdéshez, az eddigiek alapján az a véleményünk, hogy a valódi törésvonal valójában nem Nimród és Ábrahám szellemisége között, hanem a mindkettőn belül föllelhető szakrális (halhatatlanság-gyümölcs istenítő) és modernista (tudás-gyümölcs istenítő) látásmódok között húzódik (az ateizmus is az utóbbiba tartozik). 

A Nimród-vallás szakralitása mellett úgy érezzük elég sok érvet felsorakoztattunk, viszont a principális dualizmus bármely fölbukkanását egyértelműen a modernizmus jelének véljük. Az ábrahámi szakralitás példája lehetne Szent Pál, Szent Máté, Al-'Arabí ad-Darqáwí vagy maga Jézus Krisztus, amiből következik, hogy modernizmusként többek között Heródes király, Kajafás szellemisége vagy Fethullah Gülen liberális iszlámja említhető. Mindazonáltal az is lehetséges, hogy valaki például képzelete segítségével önmagát tágítja Mindenséggé ("élő világegyetem" elképzelés), illetve a Mindenséget sűríti önmagába (szolipszizmus), de mindkettő mögött voltaképp ugyanaz a Rudolf Steiner - valamint barátja és alkotótársa, Aleister Crowley - által képviselt "teremtő gondolat elv", tehát modernista Fény-kultusz sejlik föl. 

                   Magyarnak lenni nem föltétlenül származás kérdése. Véleményünk szerint magyar elsősorban az, aki képes a saját élete fölé emelni a magyarság sorsát (áldjon vagy verjen). Mi a baj velünk évezredek óta? Az az érzésünk, hogy valószínűtlenül életképes ősszakralitásunk, amit mindenekfölött nyelvünk, zenénk, hagyománykincsünk rejteget, őriz. Mindez abban is kifejeződik, hogy szellemi értelemben igazából az eurázsiai Csodaszarvas, a felkelő nap népe vagyunk, a lemenő nap nyugati világában, aminek velejét Márai Sándor a következőképpen fejezi ki: „Népek Krisztusa, Magyarország”.

 Kultikus szittya Csodaszarvas-Táltos Ló és Turul egyben.

Csiba Zsolt: Emese álma.

  Megszámlálhatatlan, hogy hány harcos halt hősi halált a hazáért. Földbetemetett csontjaik az alap, amelyre országunk épült. Ha ők nem lettek volna, most nem élhetnénk békében, a virágzás reményében. A háborúk olyanok, mint a vihar. Elmúlnak. A Föld legfeljebb részeiben változik, egészében nem. Ám sohasem szabad megfeledkezni azokról, akiknek fehér csontjai a föld alatt vannak. Az igazi harcos érző szívű, megéli a dolgok súlyát.” (Josikava Eidzsi)


A IX.-X. század népünk felemelkedésének dicső korszaka, az önálló Magyar Apostoli Királyság sikeres megalapozásának ideje, mely III. Béla korára (1148-1196) Angliával, valamint Franciaországgal vetekedő erejű és tekintélyű hatalom Európában.
A Kínától a magyar Alföldig húzódó eurázsiai puszta végtelen ege alatt kavargó lovasíjász népek forgatagában, Emese anyánk egy ősi küldetéstudat igézetében szüli világra fiát. Az 1200 esztendeje született Álmos vezér (819-895), a Turul-ház rendkívüli tekintélyével, valamint személyiségének különleges minőségével egybegyűjti a magyar törzseket és a IX. század derekán, Vérszerződés révén összekovácsol bennünket. Ez az a kitüntetett pillanat, amikor - válaszul a kor kihívásaira - az amúgy már réges-rég létező magyar nép nemzetté formálódik (első Alkotmányozó Nemzetgyűlés). Mindezt a következőképpen mondja el nekünk Anonymus, a III. Béla urunk kegyéből tanult, tiszteletreméltó hazafi, aki valószínűleg nem más, mint Péter bencés szerzetes, győri püspök (1170-1217): „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.” Ehhez kapcsolódik, hogy Attila hun nagykirály (410-453) trónnevének jelentése „messze ömlő nagy folyó” („Etil”, Etel-köz=Folyam-köz), amiből az a következtetés is levonható, hogy az „Emese álma” teremtésmonda lényegiségéhez tartozik, hogy Szent Álmosban egy új Attila született, a hatalmas szittya-turáni uralkodó szellemisége testesül meg. Róheim Géza szerint „Valószínű, hogy a »genus Turul«-ból való fejedelem anyját mindig a Turulmadár ejtette teherbe, mint például a fáraó anyját a Napisten.” Ezt az elképzelést támasztja alá többek között, hogy az eredetileg hozzánk nagyon hasonló származási összetételű, ótörök onogur-bolgárok uralkodói is a Turultól származtatják magukat, olyannyira, hogy Szent Álmos felmenői között is ott vannak (vö.: Dümmerth Dezső: „Az Árpádok nyomában”). 



Mindemellett a mongolok nyomása alatt széteső hatalmas török Szeldzsuk Birodalom utódállamai között szárba szökkenő Oszmánok keletkezésregéje is a mi „Emese álma” teremtésmondánk testvérének tűnik: Egy Ankara és Bursa közötti hegyvidéki terület fölött uralmat szerző, kicsi oguz nemzettség feje, Ertugrul (11981281) csodás álmot lát. Egy szomszédos törzs, Edebali nevű tekintélyes bölcsének Maikun nevezetű leánya, növekvő hold alakját ölti, hogy aztán teliholddá gömbölyödvén Ertugrul fiának, a későbbi I. Oszmánnak (1259-1326) a szívtájékába olvadjon. Ennek nyomán a férfi kebeléből egy hatalmas életfa sarjad, melynek tövéből hegyek és folyók erednek. Az „Ertugrul” név a „Turul” származásra utal, valamint az „Edebali” név felbukkanása szintén az „Emese álma” teremtésmondával való rokonság felé mutat, nem beszélve a csodás fogantatás, majd az erő kiáradásának beszédes jelképeiről. Ertugrul személyének lényegisége itt is több, mint földi valója és egyfajta „égi küldött” jellegben összegződik. Az „er” szócska törökül „férfi harcos” - „g”-t nem ejtik -, tehát az Ertugrul esetében „Turul-harcos”-ról van szó (Érdekességképpen a „dogan” jelentése „sólyom”, így az Erdogan fordítása: „Sólyom-harcos”). Több mint figyelemreméltó, hogy az oszmán mondában szereplő „Edebali” név, gyakorlatilag megegyezik mi Emesénk apjának, az Anonymus szöveg eredeti változatában „Eunedubeliani”-ként írt nevével, ahol az „Eun” a török „Ön” egy átirata, vagyis a „Nagy” szónak felel meg, az „ani” pedig egy latinos végződés, tehát „a Nagy Edubeli” nevezetűtiszteletreméltó bölcsről van szó (vö.: Demény István Pál: „Emese álma”)A Világhálón található egy „Resurrection Ertugrul” („A Turul-harcos feltámadása”) című török filmsorozat, mely a címében található „feltámadás” kifejezéssel utal az égi indíttatású uralkodóház szellemiségének bizonyos időközönként történő felbukkanására az eurázsiai szittya-turáni népeknél. Az is igen figyelemreméltó, hogy az egyik főszereplő, Szulejmán sah alakjában a mi Kendénket ismerhetjük fel (Kün=Nap; Kündüm=Napkirály; ótörök), Ertugrulban, a Gyulát, a „cselekvő király”-t, a Gundogdu nevű harcosban a Horkát, Vad Demírben, a kovácsban pedig a Tárkányt. A dombon elhelyezkedő vezéri sátor-együttesnek pedig a magyar címerből ismert hármas-halom elrendezése van. Mindezen túl betekintést nyerhetünk az íjfeszítő pásztornépek tekintélytiszteletéből és egyben büszke tartásból fakadó, ősi patriarchális-családias irányító testületének a ténykedésébe is, mely a bejek (zoltánok) gyűlésének – tehát a „kiválók” („arisztosz”) tanácsának - vagy éppen a közös étkezéseknek a rituális formáját ölti. Mindez jól előlegzi, az igazából Könyves Kálmán király idején fölerősödő Szent Korona, illetve annak szellemi virágai, az Aranybulla, valamint a Werbőczy István-féle „Hármaskönyv” eszmeiségét, hogy alkotmányos igazságérzetünk – mely hősies szabadságharcaink révén oly sokszor csapott magasra – voltaképpen az eurázsiai szakrális lovasíjász hatalomgyakorlási hagyomány ihletettségéből eredeztethető (Jelesül, ha az uralkodó titanizálódik, tehát szembefordul a Szent Korona eszménnyel, akkor jogos ellene a lázadás). 



Az sem utolsó szempont, hogy a filmsorozat segítségével beleélhetjük magunkat őseink mindennapi életébe, így megtekintése tanulságos, sőt olykor bizony szívbemarkoló lehet számunkra. Ez akkor is áll, ha a hollywoodi képzettségű rendező, az amúgy szakmailag nagyszerű munkát végző Metin Günay, pont azt a Szent Bernát alapította, kiváló felkészültségű templomos rendet állítja be az egyik farizeus fő rossznak, amely a valóságban - éppen iszlám mintára - nem szed kamatot, sőt utolsó leheletéig kemény harcokat vív annak alkalmazása ellen (Pápai megbízásból ugyanis, a Középkor nyugat-európai pénzforgalma nagyjából az ellenőrzésük alatt áll. Ezen magas igényű rendtartás a XIV. század elején fullad ki – töretik meg -, amivel egy ütemben a trecento szemléletének prométheuszi fordítottsága is mindent eláraszt. Buji Ferenc írja: „Bár a téma-választás még szakrális, de a téma-kezelés már modernista.”). Ráadásul egy nagyszerű keleti forrás - Uszáma Ibn Munqidz: „Intelmek Könyve. Egy szíriai emír memoárja a keresztes háborúk korából” - is többször elismerően szól a templomos lovagokról. Az érem másik oldala viszont, hogy a nyugati kereszténység befolyásosabb részének manapság tapasztalható engedékenysége – ne adj isten támogatása, például némely antikrisztusinak tűnő vonatkozásban – igazából önsorsrontó iránynak érződik, melyen minden bizonnyal változtatni volna szükséges, amennyiben nem kívánnak idővel föloldódni valamely pacifista-farizeus szivárványos tévtan szekta egyikébe-másikába. Például a globalizmus (földizmus) igenlése a kereszténység szempontjából erősen véleményesnek mondható, hiszen mint Rama Coomaraswamy (szívsebész, pszichiáter, majd katolikus pap) „A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra” című lényegi tanulmányában megjegyzi: "A New Age egyik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ami egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás.". Másrészt az a véleményünk, hogy az Ég-alatti „egységének” teljes képtelenségével, amúgy a globalizmus kiagyalóinak fontosabb része is tökéletesen tisztában van. Ebből kifolyólag alighanem ugyanazzal messzemenően átgondolt, szerteágazóan, nagy erővel előadott, kíméletlenül öncélú, kettős fedelű megtévesztéssel van dolgunk, mint „a társadalmi egyenlőtlenségekre különösképpen érzékeny” XX. század elei, internacionalista Lenin-fiúk és Lenin-lányok esetében, akiket – mint kiderült – valójában a Wall Street legnagyobb cápái pénzeltek, akárcsak kívül zöld, belül piros változataikat manapság. Mindennek fő célja valószínűleg nem más, mint az agymosásszerűen „Döbröginek” beállított nemzeti tőke és középosztály gyengítése, hiszen ők azok, akik leginkább képesek erőt felmutatni a gyarmatosító globalista törekvésekkel szemben (Annak idején a Fuggerek is alkalmazták nálunk ezt a harcmodort, amikor a markukban lévő Udvar párt segítségével – a lényegében az ő suba alatti tevékenységük következtében koldusbotra jutó - Dózsa Györgyéket ráuszították a hazafias ellenzék gerincét képező Szapolyaiékra). Az embernek óhatatlanul „már látott” érzése támad: Mintha a hagyományos közösségi keretek bomlasztását szektás túlfűtöttséggel erőltetők kórusát, egyfajta tudományos alapokon álló „földi mennyországot” biztosító Világkormány felállításának távlata éltetné, mellyel kapcsolatban leginkább talán a madáchi Phalanster profetikus látomása rémlik fel bennünk, de fenntartjuk a tévedés jogát. Mindazonáltal a család és a nemek esetlegesítésének szükségességéről a „szent cél” érdekében, már maga Karl Marx is értekezett. Ugyanő másik tétele: „Isten tagadása, az Ember igenlése!”. Ennek mai, ravaszabb felhozatala, egy szakrális tanítás - „Az ember szerelmes Istenbe” - feje tetejére állított változata, ami úgy hangzik, hogy az „Isten szerelmes az emberbe”. Majd ezt az elvilágiasító, megosztó, modernista tévtant a Világháló, mint valamiféle hiteles, megfellebbezhetetlen keresztény alaptételt tálalja. Ezen hübrikus, önistenítő gőgből táplálkozó nyomulásnak a harmadik változata a barcelonai villamosokon olvasható: „Nincs Isten, élvezd az életet!”. Holott, mint tudjuk, önmagunk mindenek feletti legeltetésénél bomlasztóbb, szűklátókörűbb és boldogtalanabb felfogás kevés van az Ég-alattiban. Ez akkor is igaznak tűnik, ha ennek az ellenkezőjét próbáljuk elhitetni a környezetünkkel, valamint önmagunkkal, például a különféle művészeti, illetve alternatív iskolákban, amikor is a kívánatos főszabályamint azt valamely kötelező EU-s képzésen fogalmazta csillogó szemekkel egy liberális-globalista professzor-asszony: „Mindent fordítva kell csinálni, mint eddig!”. Ám minden Káoszban ott csírázik a Rend és minden Rendben ott csírázik a Káosz. A „soha nem látott” Világháló is pusztán egy forma, de már Babilon bukásakor is jelen van a kábítószer, az önfényezés, a háttér-hatalmi hálózat, a nihil, a pokol, a csábítás. A rokonszenv felkeltését olykor fegyverként használó modernista messianizmus nem igazán állhat elő nyíltan a – spirituális alvásból származó – mindent felülíró hatalom igényével, így általában tagadja a harcnak, mint olyannak a jogosságát az Ég-alattiban, amivel tulajdonképpen a békét legkevésbé, sokkal inkább a küzdelem szabályozatlanságát idézi meg. Ennek a jelenségnek egyik lehetséges elvi mozgatójáról Mérő László matematikus a következőképpen fogalmaz: „Ha az egyik fél verseng, míg a másik együttműködik, akkor a versengő maximalizálja hasznot.”. Ez az Égnek fityiszt mutató hozzáállás természetesen káprázatos sikereket tud felmutatni az Ég-alattiban, egy ideig... Utána törvényszerűen „lehull a lepel” (apokalipszis), amiből kifolyólag a felebaráti bizalom mélypontra zuhan, majd ezt követi a szétesés, az összeomlás. Ez történik - az eredetileg kicsiny, ám ellenállhatatlan erejű szakrális magokból kiáradó, azonban később modernizálódó - Babilonnal, Perzsa Birodalommal, az ógörögökkel, Egyiptommal, Rómával, az Oszmán Birodalommal és véleményünk szerint most éppen ez zajlik Nyugaton is. Ebben a helyzetben valószínűleg csak azok a népek képesek talpon maradni, amelyek felismerik, hogy minden valamirevaló szakrális felfogás ennek pontosan az ellenkezőjét kívánja elősegíteni, ami a világos határok, az igazságkeresés, a tisztelet, a hazaszeretet, a hála és kötelességteljesítés, tehát a „keresztény szabadság” kultúráját jelenti. Mindennek alapja pedig a szétszóró-lehúzó erő beazonosításának képessége és a vele történő – elsősorban belső – szembefordulás az Ég-alattiban, hiszen ennek híján nem lehet emelkedni. Ahogy egy pálos szerzetes fogalmazta a minap Klastrompusztán: „A templomban letehetjük a vállunkról keresztet, de ha kilépünk onnan, azt ismét föl kell venni”. 
               A kereszténység virágkorában az egyházi vezetők karddal övezve lovagoltak a honvédő seregek élén! Gondoljunk csak a mongolok vezette tatárok elleni – évtizedeken átívelő – döbbenetes erőt felmutató hősies helytállásunkra, melynek nyitánya Batu kán (kagán) phürroszi, vagy még inkább borogyinói győzelme Muhinál, 1241-ben. Megkoronázása pedig, a kun (kipcsak-kazah) édesanyától származó IV. László királyunk, 1285-ben aratott diadalsorozata, amikor Nogaj kán igen jelentékeny, mintegy negyvenezres seregének fővezére „Talabuga kán is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott kivergődni Magyarországból”. A mongol hódítást, rajtunk kívül, igazából még a mamelukoknak – a főleg szintén kun származású egyiptomi janicsároknak – sikerült feltartóztatni 1260-ban Ayn Dzsalútnál, nem kis részben a legendás Bajbarsz (1223-1277) hősies helytállásával, akit ezért az iszlám megmentőjének is neveznek. Kitbuga kán ugyanis - a keresztény-mongol Hülegü ílhán, perzsa uralkodó (1218–1265) megbízásából - azon örmény és grúz csapatokkal felerősítve indul letarolni az egyiptomi szultánságot, akiknek segítségével két évvel korábban, a szunnitizmus magas kultúrájú, gazdag fővárosát Bagdadot tökéletesen elpusztítják. Emberfejhegyekből emelnek piramisokat a füstölgő romok között..., „de elég ennyi!”, mondaná Anonymus mester.

A Turul eszmény megjelenése az V. században, a Kaukázus vidékén nevelkedett Attila hun nagykirálynál, a VII. században az onogur-bolgároknál, a IX. században nálunk, a XI. században a kazah pusztákon erőre kapó szeldzsuk-törököknél (I. Tugrul király) illetve a XIII. század végén az oszmán-törököknél, egy ősi szittya-turáni keletkezésmítosz valaha volt meglétét sejteti, hiszen – minden, az Unió jegyében manapság felerősödött Európa-központú félremagyarázás dacára – természetesen valamennyi turáni lovasíjász nép igazából szkíta eredetű. Ennek megfelelően létezik hasonló kun eredettörténet is és „A Mongolok Titkos Története” szerint Dzsingisz kán apja szintén égi küldött, aki egy hatalmas kékesszürke farkas formájában nyilvánul meg. Mindemellett például Czakó Gábor is nyomatékosítja az andronovói szabír ősmagyarok fontosságát, akik a Kr.e. III.-II. évezredben, nagyjából a mai Kazahsztán területén, egy Mezopotámiával vetekedő kultúra alkotásában jeleskednek. Ha e táj karéjszerű déli kisugárzását egy félholdnak képzeljük, akkor az ennek mentén letelepedőknél is megjelenik ez a magasrendű szellemiség (vö.: iráni=ariána=árja=nemes=letelepedett turáni). Például a sémita-sumérek előtti évezredekben városállamokat alkotó szkíta-sumérek egyik mondaváltozata szerint, a csecsemő Gilgamest féltékenységből lehajítják egy torony tetejéről, amikor is egy égi sas-madár megmenti és a gyengéden a földre helyezi. Hérodotosz szerint, II. Kűrosz perzsa király méd (kurd) édesanyjához kötődő álomjóslat, hogy méhéből folyó támad, ami egész Ázsiát elborítja, de folytathatnánk további óegyiptomi, indoárja, sőt kínai vonatkozásokkal is. Ha még mélyebbre ásunk, Demény István Pál, a már említett tanulmányában leír egy indián mondát, ami a vizek kiáradásáról szól és nagyon hasonló a fentebb tárgyalt teremtés regékhez. Ez azért is figyelemre érdemes, mert minden párhuzamosnak tekinthető amerikai indián szellemi vonatkozás - a Bering szoros lezárulása előtti - tehát legalább tíz-tizenkétezer éves vagy inkább azon túli eurázsiai gyökereket sejtet. Ezt a lehetőséget erősíti René Guénon „A Vadkan és a Medve” című lényegi tanulmánya is, melyben kifejti, hogy a kelta „Vadkan” jelkép a legmagasabbrendű brahmanikus (papi, szellemi) vezető, míg a „Medve” a lovagi-ksátria (királyi, gyakorlati) vezető őseredeti jelképe a szakrális hagyományban és már Ipolyi Arnold is felfigyelt az Emese (Emse) - „Vaddisznóanya” jelentés összefüggéseire. Így tulajdonképpen nem tűnik meglepőnek, hogy Szent János „Jelenések könyvében” a szellemi alászállás fokozatait megtestesítő „Apokalipszis lovasai” közül az Aranykort a Lovasíjász képviseli. Mindebből kifolyólag minden felesleges túlzás nélkül feltételezhető: A Turul-harcosok - például Attila hun nagykirály, az onogur-bolgár Kuvrat kán, a mi Szent Álmosunk vagy a török Tugrulok – voltaképp annak a beláthatatlan múltból eredő, magasrendű szakrális magkultúrának lehetnek a kifejeződései, mely szellemiség a szittya-turáni népek révén, a Kína – Kárpát-medence - Mezopotámia háromszögben meg-meg újulóan fölragyog. Ennek a jelenségnek erőteljes kisugárzása, hogy az óegyiptomi kultúrát is „Hórusz fiai” alapítják és az indoárja Krisna is a Szent Sólyomtól származik, akinek szakralitásához, a nyugati ihletettségű, modernista, pacifista-farizeus Krisna-tudat szekta „életizmusának” természetesen nem sok köze van (Az Ezüstkort, a ksátria, a Kardos lovas; a Bronzkort, a szakrális értelemben vett vajsa, a Mérleg lovas; a Sötét kort, pedig a Halál lovas jelképezi).

Mint már érintettük, a keresztény hagyományban is tovább él az égi erőtől való megtermékenyülés ősi tudása. Szent Máté mondja (1.18.): Jézus „anyja, Mária, József jegyese, még egybekelésük előtt, méhében fogant a Szentlélektől„. Feofan Greknek (1340-1410) - Szent Andrej Rjubljov (1360-1430) mesterének - van egy ikonja „Krisztus színeváltozása” címmel. Ezen egy Piramis látható, csúcsán a Napbaöltözött Krisztussal, akinek köpenye lefelé és felfelé nyit, így a kép összességében egyfajta Szent Grál benyomását nyújtja. Az ikonon a háttér képezi az Atyaistent, aki - mint a Mindenség patriarchális jelképe - túl van életen/halálon. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a „mellérendelő” jellegű, principálisan dualista Atyaisten-Anyaisten, valamint Fiú felvetést, a Szentlelket az Atyaistennel keverő - vízszintességével fölfelé igazából záró, ezáltal önmagát a lehúzó, káosz erőnek kiszolgáltató – önsorsrontó elképzelésnek véljük (vö.: lefelé irányuló háromszög). További említendőnek érezzük, hogy a Szent Kehely tisztelet először az őseink közé számító szarmatáknál ölt világos formát (alánok, jászok, oszétek), ami az ellenség legvitézebbjeinek koponyatetejéből készített, arannyal futtatott ivócsanak pusztai kultuszából kristályosodik ki, mely áldomás forma már az északi eredetű indoárja népek ősi Mahábhárata regéjében is felbukkan (Buddha szintén szkíta uralkodói családba született). Angliába aztán, a rómaiak által odatelepített több ezer szerződéses lovasíjász - többek között egy Bors nevezetű vezér - viszi át ezt a tudást, mely termékenyítő viszonyba lépvén a kelta druidizmussal, a keresztény Arthur király mondakör kialakulásához vezet. Ehhez a sztyeppei szokáshoz kapcsolódhat ősi „kupa” szavunk kettős jelentése is: koponyatető és ivóedény. 

A csíksomlyói Napbaöltözött Boldogasszonyt, aki holdsarlón áll és feje körül csillagkoronát hord, jól ismerjük. A szkíta-sumerek - majd a későbbi sémita-sumérek által is tovább éltetett - Istár (Esztarté; Eszter) istennője ugyanez: Napbaöltözve holdsarlón áll, feje körül csillagkoronával. Gyanúnk szerint nem csak az óegyiptomi Ízisz, hanem az Efezus központú Artemisz kultusz is erre az ősi eurázsiai Istenanya-képre rímel, mely eszmeiségnek olyan jeles képviselői vannak, mint a filozófus Hérakleitosz (Kr. e. 544-483), akinek rendszere, minden ellenkező híresztelés ellenére Logosz és nem dialektika hangsúlyú, tehát szakrális és nem modernista szerzőről van szó. Mindezt, az időközben több százezres nagyvárossá terebélyesedett Efezusban is térítő Szent Pál (10-67) sem zárja ki, hiszen nemes harca voltaképp nem magának a kultusznak a szellemisége, hanem annak elvilágiasított, elkufárosodott, tehát az ellenkezőjébe fordított, modernizált változata ellen folyik. Ez világosan kiderül az Arénában tartott gyűlésen elhangzottakból: „Idehoztátok ezeket az embereket, pedig nem szentségtörők s nem is káromolták a mi Istennőnket.” (Ap. Csel. 19. 37.). Az a véleményünk, hogy maga a „glória” is az eurázsiai „napbaöltözöttségből” fakadó jelkép lehet. Mondanivalója tulajdonképpen ugyanaz, mint a Székelyföldről és Japánból is ismert „Napkapu”-nak (vö:. Egry József: „Aranykapu” című festményével). Mindegyik jelkép a Napkirály (Világkirály; Világügyelő) megszentelt – az Ég és Föld között közvetítő - jellegére utal (vö.: Szent Korona). Ennek a szakrális tudásnak minden bizonnyal a legősibb változata „a piramis alakú hegy, csúcsán a Nappal” tiszteletben ismerhető fel, amely máig fönnmaradt például Kirgizisztánban és a – hajdanán Yakut-föld felől induló - szittya-turáni japánoknál, de ez a magasrendű szellemi képlet ott lobog az „Emese álma” regénkben is: A Boldogasszony párja, az égi hírnök, a Turul. Fiuk, a Napkirály, Szent Álmos. Az Atyaisten a háttér. Ha a „rakamazi turul” ősmagyar hajfonat-korong leltre gondolunk, akkor a központi Szent Madár alakja van „Világügyelő-Kende” helyzetben. Napbaöltözött volta az Ég és a Föld közötti közvetítő jellegét erősíti fel. A lábai által tartott turul-fiókák pedig az Ég-alatti dialektikus erőit testesítik meg. Nővérem, Dr. Csiba Ildikó említette egyszer, hogy Gárdonyi Géza, jeles írónk, Prohászka Ottokárt, a kiváló katolikus hazafit és hitvédőt emlegette „napbaöltözött emberként”. 

Talán itt érdemes szólnunk népmeséink „Ördöngasszonyáról”, aki a „Boldogasszony” szellemi elsötétülésbe révedt változata. Mindez Évára, az Ősbűnnel kapcsolatos tudásra utal: Amennyiben a Föld (akinek megnyilvánulásai az Ész; az Ember; a Tudomány; az Élet; a Természet) - Isten szolgájaként – a re-szakralizáló (helyreállító) jellegű elvet képviseli, akkor ennek következménye lehet az Életfa alatt „csókolózó madarak”, vagy „Hunor-Magor” - a háttárs (arkadas) jellegű barátságok megjelenése -, akik képesek életüket egymás tenyerébe helyezni, hiszen igazából a szakrális rendtartás (amikor minden a helyén van), az értékelvű „alá-fölé rendelő” eszmeiség teremtheti meg a valódi harmónia feltételeit az Ég-alattiban (vö.: fölfelé irányuló háromszög). Ha viszont a Föld – az önistenítésből kifolyólag - szellemi értelemben elsötétül (föllázad), akkor egyfajta szükségszerű birkózás kezdődik a lehúzó és a felemelő erő, „Ördögasszony és Erős Jankó”, „Ábel és Káin”, „Széth és Hórusz” között. Biblikusan fogalmazva: A „halhatatlanság gyümölcs” központú látásmód áthatottságában az Apa Apa, a Fiú pedig Fiú (A hierarchia jelentése: A Szent uralma). Amikor viszont a „tudás gyümölcs” központú szellemi kínálat veszi át az irányítást, akkor - a „jó” nevében - egyfajta nivelláló, „mellérendelő” jellegű értékzavar itat át mindent, a világ a feje tetejére áll és az Apa Fiú lesz, a Fiú pedig Apa az Ég-alattiban. Ezen utóbbi jellegzetes megnyilvánulása például, amikor a szakrális vallási jelképeket, a „világnézeti semlegesség” nevében betiltani vágyó hevület tulajdonképpen az evilágot istenítő (modernista) látásmód diktatórikus kötelezővé tételének szándékát látszik fedni a nagyobb demokrácia jegyében, vagy, hogy az individualizmus, illetve bármily földi értelemben vett "univerzalizmus" (szolipszizmus, globalizmus), netán pacifizmus egyáltalán nem tűnik pozitív, esetleg ártalmatlan jelenségnek, mivel gyengíti, bomlasztja az emberhez méltó élet természetes védőgyűrűit jelentő nemi-családi-nemzeti-vallási önazonosságtudatot.
Mindebből következik, hogy amit például Hamvas Béla „a Hagyománynak” nevez, az valójában a szakrális őshagyomány, mely az emberi elmén (időn/téren; életen/halálon) kívüli igazságot kifejező Istenre támaszkodik, ezért csak Egy lehet belőle. Ám a Paradicsomból való kiűzetés óta, természetesen létezik a modernista nézőpont hagyománya is. Rama Coomaraswamy írja: „A „New Age” („Új Kor”) vallása egyáltalán nem új, az ember bukása óta jelen van.” De említhetnénk az éppen lázadó állapotban lévő Istár istennőnek, Anu főistenhez intézett, évezredekkel ezelőtti fenyegetőzését is, melyet – amennyiben borzongani kívánunk - érdemes továbbolvasni Rákos Sándor kiváló „Gilgames” könyvében: „Lemegyek az alsó kapukhoz, melyek a holtak birodalmát rekesztik el s betöröm őket”. Mindez meglepően hasonlít, az egyfajta sajátos ateista vallási világképet alkotó Sigmund Freud hírhedt mondatára: „Ha az Ég nem hajlik, Archeront verem én fel”, ami, úgy tűnik sikerült is, bár lehet, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha esetleg ő igyekszik az Ég felé hajolni (vö.: Dr. Edward S. Williams: „A keresztyén tanácsadás sötét oldala.”; René Guénon: „A pszichoanalízis vétkei.”).
Két Út van előttem, melyiket válasszam?”- teszi föl a kérdést a népdal. A Mozgás lecsengésének (entrópiájának) kozmikus törvénye okán, a „nem választás” is választás, méghozzá a szétdobáló erő javára - tehát elég nagy a sodrás -, de a Szentlélek is dolgozik. Bár a Felhő ugyan eltakarhatja szemünk elől az Eget, ám képtelen azt ténylegesen legyőzni. Ennek megfelelően, minden időkben fönnáll annak a lehetősége, hogy esetleg rálépjünk a damaszkuszi útra, hogy az evilágiság (önmagunk) istenítésének hályogja lehulljon a szemünkről és kegyelem folytán felébredjünk (Ap. Csel. 9. 17-19). Az a véleményünk, hogy ez Emese álma, amely számunkra egybecseng Mátyás királyunk tanításával: "Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata”.