"Az Új Kor (New Age) vallása egyáltalán nem új. Az ember bukása óta jelen van."
„A Nyugat messze előttünk jár, de tévúton"-Tolsztoj gróf.
"Ha nincs bűn, akkor mindent szabad és a legaljasabb győz"- Dosztojevszkij.
„Nincs olyan proletár mozgalom, de még olyan kommunista mozgalom sem, amely ne a pénzhatalom érdekeit szolgálta volna ki, s amelynek vezetői közül az idealistáknak akár a leghalványabb sejtelme lett volna e tényről.” - Spengler, ”A Nyugat alkonya”.
A Szemfényvesztő Messiás megtéveszt önmaga felől, mert amire azt mondja "tűz", az "víz" lesz, amire pedig, hogy "víz", az "tűz".
"A "New Age" egyik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ami egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban (Lényegben) Egység van, de a manifesztációban (megnyilvánulásban) mindig jelen van a sokféleség (dialektika)".
"Az Istenszolgálatra bármely idő alkalmas és mindaz, amit a hazáért tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata." - Mátyás király

2020. november 11., szerda
A vén betyár és a halál
Boromisza Tibor: Hortobágyi hídivásár.
A Nagy Edubeli, Álmos napkirályunk nagyapjának, Emese édesapjának tanítása.
Az „Eun”=„Ön”=„Nagy” (hun-magyar; hun-török). Az „ani” egy latinos végződés (Demény István Pál: „Emese álma”).
Érdekesség, hogy a XIII. századi oszmán-török eredetmondában szereplő „Emese” (Majkun) édesapjának a neve tulajdonképpen ugyanaz: A Nagy Edebali, a tiszteletreméltó bölcs.
Egy kulcsmondat:
„A Lényegben (Princípiumban) egység van, de a Megnyilvánulásban (Manifesztációban) mindig jelen van a sokféleség (dialektika)”. (Rama Ponnanbalam Coomaraswamy, szívsebész, később pszichiáter, majd katolikus pap).
Kifejtés:
– A szakralitás, indításképpen minden felebarátjához úgy áll hozzá, hogy az becsületes, őszinte, jóravaló ember. Egyszerűen azért, mert ezt tartja egy felnőtt, értelmes ember természetes létbölcseletének, hiszen, mint a mondás tartja: „Az Istenkáromlás büntetése, az élet értelmetlensége” (Mindez nyilvánvalóan a kölcsönösség révén működőképes). Van egy modernista, amerikai filmsorozat, aminek jelmondata:„Mindenki hazudik”. Ez nagy különbség.
A szakralitás minőségelvű, ezért alá-fölérendelő szemlétről van szó. Van igazság, van bűn és létezik jóvátételi kötelezettség, A modernizmus mellérendelő igényű, egyenlőségelvű, a bűn esetleges, amiből fakadóan a jóvátételi kötelezettség mintegy nézőpont (álláspont-üléspont) kérdése.
A szakralitás esetében a Megnyilvánulás versengő (minősítő jellegű), míg az Alapállás együttműködő (rendbehozó hatás). A modernizmusnál a Megnyilvánulás „együttműködő”, az Alapállás viszont versengő (szétdobáló hatás).
- Amennyiben a Megnyilvánulás („Éva”=A "tudás") Isten szolgája, tehát Boldogasszony, úgy a szakrális Aranykor lehetősége, a „rakamazi Turul” változékony, dinamikus (jin-jang) egyensúlya jelenik meg az Ég-alattiban, mely szellemiség egy más hangulatú megjelenítése „az Életfa alatt csókolózó madarak”. A háborúban és a békében van szabály, van erkölcs, létezik hűség, hála, becsület és kötelesség. A különféle népek, emberek közötti viszonyok az „élni és élni hagyni” elven, a kölcsönös tiszteleten alapulnak. A rendtartás, a rendbehozás igénye az uralkodó szemlélet (vö.: Jamamoto Cunetomo: Hagakure, illetve az európai Középkor Teremtő-központú szellemisége). A Teremtés-központú, tehát lényegét tekintve szétdobáló irányultságú trecento egy 180 fokos fordulatot, mintegy „megosztást” hoz létre a szemlélet központjában (principális dualizmus).
A modernista látásmód, mintegy mindent fölülíró, „világmegváltó” kényszerben van (mert senki nem élhet tartósan abban a tudatban, hogy a látószöge lényegében teljesen elhibázott), viszont a versengő Alapállása miatt ez a törekevése elve kudarcra van ítélve. Ebből kifolyólag – a „legfőbb jó” nevében – erőltetett indíttatásai, törvényszerűen valamely elviselhetetlen kimódoltságokba torkollanak és általában üszkös romokat hagynak maguk után (George Orwell: „Állatfarm”, „1984”; Madách Imre: „Az ember tragédiája” szín, Aldous Huxley: „Szép új világ”). Ezzel az életélménnyel szöges ellentétben, a szakralitás pusztán a megfelelő Alapállás fölvétele által magában hordozza a megváltás lehetőségét, amit nem más hordoz magában, mint „a küzdés maga”, a Törekvés és Ráhagyatkozás elve. A szakralitás valójában sem földi, sem égi jutalmat nem vár el. Pascal-al vallja: „Aki angyalt játszik, ördögöt alakít”.
4500 éves szkíta-sumér pecséthenger lenyomat (Letelepedett szkíta szellemiség: Nimród, az építőmester, illetve Mag-óg).
Az "ádámi" oldal a "jobb szem", a Nap (szolaritás), az "évai" oldal a "bal szem", a hold (lunaritás). A Korán szerint a Szemfényvesztő Messiás (az Antikrisztus) többek között onnan ismerhető föl, hogy jobb szemére vak, azonban "szőlőszemként kitüremkedett", tehát a szolaritás helyét, mintegy démoni aktivitásban foglalja el. (...) A hazugság szellemét képviseli, és megtéveszt önmaga felől, mert amire azt mondja, hogy "tűz" az "víz" lesz, amire pedig, hogy "víz", az "tűz" (...) Ilyenformán, az önistenítő Évát támogató ádámi oldal, Szent János Jelenések könyvében (13:11-18), mint "Fenevad" jelenik meg, Éva pedig "Szajhaként". A Francia Forradalom lefelé történő - áttörésszerű - - önátlépésének a kortárs szemtanú, William Blake így ír: "Most, 1798-ben, ha valaki a Bibliát védelmezni merészeli, az életével játszik. A Fenevad és a Szajha minden fék nélkül uralkodik" (vö.: A szkíta-sumér Gilgames regében Istár istennő sötét aspektusa az alvilág kapujának betörésének fenyegetésével revolverezi Anu főistent.).
Maga a Szemfényvesztő Messiás (az Antikrisztus) a felborult egyensúlyú képlet hatására, a Világkirály helyzetből lefelé tükröződik és ellen-Világirály lesz:
- "Az igazi szellemiség (spiritualitás) világa a sötétség számára - lényegéből adódóan - mindörökre hozzáférhetetlen". A Felhő bár eltakarhatja - ideiglenesen - az Eget az emberi szemek elől (szerencsétlenségükre), de sohasem tudja legyőzni, vagy a helyébe lépni.
A szakralitás halhatatlanság-gyümölcs istenítés (Teremtő-központúság), a modernizmus tudás-gyümölcs istenítés (Teremtés központúság). Ez látható a 4500 éves szkíta-sumér pecséthenger lenyomaton, mely az eredeti Paradicsom regét ábrázolja. Érdekesség, hogy a Dr. Kásler Miklós professzor alapította Magyarságkutató Intézet arceogenetikai vizsgálatai bizonyítják, hogy az Árpád-ház ősei ebben az időben szökkennek szárba Baktriában (vö.: Dr. Neparáczki Endre).
Ahogy Mag-óg, a Mén-rót kultusz nemes hajtása, úgy az Árpád-ház, a Turul-házé (Többek között Turul-házi az V. századi Attila, hun Napkirály; a VII. századi hun onogur-bolgár Kuvrat kagán; a IX. századi hun Napkirályunk, Álmos Kende, a magyarság, mint nemzet alapítója; a XI. századi, közép-ázsiai hun I. Tugrul szeldzsuk-török uralkodó; valamint a XIII. századi hun oszmán-török Ertugrul).
- Álmos Kende idejéből való, IX. századi ősmagyar övcsat-lelet, Kijev mellől, mely a Nagy Edubeli-t, a tiszteletreméltó bölcset ábrázolja. (Szkíta íjfeszítő, pásztor szakralitás: Nimród, a nagy vadász, illetve Mén-rót szellemisége).
A sémiták, I. Sarrukin akkád uralkodó vezetésével Kr.e. 2350-ben foglalják el a szkíta-sumér városállamokat és voltaképp innentől beszélhetünk szkíta-sumér és sémita-sumér vegyes lakosságról. Hammurapi Kr.e. 1750 táján uralkodik, ami azért is lényeges, mert erre az időszakra helyezik Ábrahám alakjának megjelenését. Érdekesség, hogy édesapját, Terahot a Nimród-vallás hívének írják le.
Baranyi Tibor Imre: 6 6 6 – sexcenti sexaginta sex – (A fejlődő ...
2020. október 29., csütörtök
A jövő globalista hamis vallása "Az Egy-háza" - a "The house of One".
„Barátom ne nézz le engem.”, stb...
– Ha például Krisztus és Mohamed (két szakrális) egymásnak énekli, akkor alakulhat ki egy dinamikus-szakrális „földi Édenkert” helyzet, ami természeténél fogva antiglobalista (vö.: Hagakure, Taiko, rakamazi Turul, Hunor és Magor, stb.).
– Ha beszáll a kórusba Kajafás (modernizmus), akkor két lehetőség van:
1.) Ha komolyan veszi a dalt – tehát a „Tudás” (Éva, ergo az Ég-alatti) Isten szolgája – akkor ez azzal jár, hogy őt „nyeli be” Krisztus, illetve Mohamed, tehát kvázi a pszichológiai ego „fölszámolja” önmagát, tehát az önérvényesítés indíttatása hátrébb sorolódik.
vagy a „Tudás” (Éva, ergo az Ég-alatti) önistenítővé válik, akkor viszont „én versengek, míg a másik együttműködik, így a versengő maximalizálja a hasznot” alapon – a pszichológiai ego nyeli be Krisztust, illetve Mohamedet, tehát Krisztus és Mohamed számolódik föl (vö.: a modernista „földi Édenkert”„The house of One”- amikor a pszichológiai ego fölcseréli magát egy még nagyobb pszichológiai egóra és ezt a műveletet pszichológiai ego önfelszámolásának kereszteli el (vö.: „fordítottság” szabály, Madách, Orwell, stb.). Tehát, amivel ilyen módon érintkezésbe lép, azt magába szívja, „modernizálja”, mivel nem ő azonosul a tanítással, hanem a tanítást formálja a maga képére.
"The house of One"-Berlin. A kollaboráns, a laboráns és a hasznos idióta.A korlátlan önérvényesítés tanítása egyrészt boldogtalanná tesz, mert beleragaszt a mulandó énbe. Másrészt kiszolgáltatottá, mert kikezdi a természetes védőgyűrűket alkotó közösségeket, a családot, a nemzetet, a vallást. Ez a mérgezőnek tűnő "fordítottság" tanítás voltaképp arra szeretné rávenni a sejtet, hogy számolja föl a saját falát. Alighanem a félig-áteresztő sejtfal a legegészségesebb.
A szellemi (spirituális) szomjúság meséje a "Kisgömböc".
„A
tradíció embere és a mai ember között gyakorlatilag
áthidalhatatlan szakadék tátong. Az utóbbi szinte orvosolhatatlan
spirituális megbetegedettségét semmi sem mutatja jobban, mint az,
hogy amikor egy olyan metafizikai és spirituális tanítással
találkozik, mint amilyen a szúfizmus is, nem önmagát akarja
asszimilálni ahhoz, hanem azt akarja asszimilálni
önmagához”.
Al-Arabí
ad-Darqáwí: „Az
emlékezés rózsakertje”.
Buji
Ferenc Előszavából
részlet.
Budapest. Kairosz Kiadó. 2005.
– A Mindenség rendje Mozgás arc törvényének megfelelően (dialektika), mindkét oldal (a szakrális és a modernista) Alapállásánál fogva a másik minimalizálására törekszik, de valójában, hol a Rend (szakralitás), hol a Zűrzavar (modernizmus) uralma köszönt be az Ég alattiban, kint és bent.
– Ezt tanítja nekünk 1200 év távlatából Emese édesapja, Álmos napkirályunk nagyapja, a Nagy Edubeli, a tiszteletreméltó bölcs (Anonymus Eun-Edubeli-ani-t ír).
Asyk Veysel: Barátom.
Barátom ne nézz le engem,
Arany lehetsz, de én bronz nem!
Egy a lélek benned, bennem,
Lehetsz ezüst, de én vas nem!
Ami benned, az van bennem,
Lélek lakik minden testben.
S ha majd üt a végső óra,
Számít e, hogy jól vagy lakva?
Ki tantó, ki meg dervis,
Isten adta azt is, ezt is.
Van, ki mézért száll virágra,
Tán méh vagy és én fullánkja?
Minden test földből van gyúrva,
Testednek légy mindig ura!
Ez a Teremtő parancsa,
Toll vagy e, és én hegy rajta?
AsíkVeysel-é ez ének,
Porból lettünk mi testvérek.
Egy irányba megyünk régen,
Te tán úton, én út szélen?
2020. október 13., kedd
Csiba Zsolt: A Csodaszarvas
Ha nézzük, mi tartotta fönn a magyarságot ezer évig, kétségtelenül az, amiben különbözik az európai népektől” – Kodály Zoltán.
A Legfelsőbb – „kedves, szép leányát” – a Földanyát küldi szarvasünő-tündér képében Ősapánkhoz, hogy további áldásunk legyen, amíg világ a világ. Homloka fölött ezüst félhold fekszik, melynek nyoszolyájából a felkelő nap ébred. Szőrén csillagok ragyognak. Eme csodalény-anya útmutatásával keresi az üdvözülés módját Hunor és Magyar. Végül a Fekete-tenger vidékén megpihennek, majd jász királykisasszonykákra lelvén éltetik tovább a népünket, a Csodaszarvas népét (Ünő-Enéh-Eneth=nőstényszarvas; ómagyar–ótörök).
Árpád-házi IV. László királyunkat (1262–1290) kun (kipcsak-kazah) édesanyja is arra ösztönzi, hogy szeresse, ápolja eurázsiai hagyatékunkat. Ennek megfelelően udvari papja, Dunakeszi jeles szülöttje, Kézai „Keszi” Simon mester megírja a Gesta Hunnorum et Hungarorum című művet, amit A hunok és magyarok viselt dolgai helyett fordíthatnánk akár A hunok és magyarok hősregéje-ként is: „Vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak”. Nagyjából hasonló leírás található, az 1310 és 1343 között uralkodó Károly Róbert király idejéből eredő Zsámboki Kódexben. A Szent László (1040-1091) szellemi nyomdokain haladó Nagy Lajos lovagkirályunk (1326-1382) ferencesének, Kálti Márknak, a székesfehérvári Nagyboldogasszony Bazilika kanonokjának pazar kiállítású Képes Krónikájában. A Mátyás király (1443-1490) megbízásából alkotó Thuróczy János ferences szerzetesnek A magyarság története című művében, továbbá a Tarih-i Üngürüsz-ben is. Ezen utóbbi – 1543-ban – a trónbitorló Habsburg Ferdinánd megszállása alatt álló székesfehérvári Magyar Királyi Könyvtárból kerül hadizsákmányként a Portára, ahol latinból az előkelő Oszmán udvari nyelvre ültetik át, mely formában fönn is marad. Ekkor – a Szent Koronával 1526-ban Székesfehérváron fölkent – I. János magyar király törvényes örököse a kisgyermek Szapolyai János Zsigmond. Nevében talpraesett édesanyja, a lengyel származású Jagello Izabella királynő uralkodik. Legfőbb segítője – az elhunyt király bizalmasa – a kiemelkedő képességű volt végvári tiszt, György barát, pálos szerzetes, aki a Fugger bankház „német maszlagja” és a Medici bankház „török áfiuma” kínálta lehetőségek közepette áll helyt, egészen addig, amíg a Habsburgok spanyol bérgyilkosai, az oltár előtt, ima közben le nem mészárolják.
Szakrális hagyományunk a Szent Koronát Jézus Krisztus magyar arcának is nevezi. A Könyves Kálmán király idején megizmosodott tana szerint a mindenkori uralkodó az Ő fennsége nevében irányít, ami azért is lényeges, mert ha valaki esetleg titanizálódik, tehát szembefordul a Szent Korona szellemiségével – melyre példa a Habsburg-ház tevékenységének, jellemzően magyarellenes, ál-szakrális volta – akkor a vele szemben folytatott küzdelem, szellemi értelemben rendbehozó (re-szakralizáló) jellegű, tehát jogos.
Őseink hagyatékának föltárását, értelmezését és - ami a legfontosabb - éltetését hazánkban, az utóbbi években egyfajta, Lezsák Sándor által "termékeny bizonytalanságnak" nevezett hangulat lengi körül, mely televényből szárba-szökkent egy igen kiváló kezdeményezés, amit úgy hívnak, hogy Magyarságkutató Intézet. A XX. század első felében - nagy erőfeszítések árán és a szokásos internacionalista orkánnal dacolva - megteremtődnek ugyan a magyarbarát múltvizsgálat elvi feltélei, de a korabeli hivatalos őskutatás sajnos ennek ellenére sem képes igazából kitörni a Bach-korszak által kimunkált varázskörből. Hogy a hagyományunkhoz való hozzáállás nem pusztán önbecsülésünk kérdése, mi sem bizonyítja jobban, mint Eric Zemmour párizsi közíró drámai mondatai: „Franciaország szétesik, az elitje feláldozza a franciákat. Azt is kétségbe vonják hogy Franciaország egyáltalán létezett. Az új értelmezés csak a világtörténelmet és a kisebbségek történetét ismeri el. Ezek között pedig nincsen semmi”. Ellenben hazánkban - Istennek legyen hála - most éppen úgy fest a helyzet, hogy a mag, ami voltaképp Mátyás királyunk óta egészen mostanáig, mostoha körülményekre ítélve várakozott, éppen virágokat hajt. Például Dr. Kasler Miklós, Dr. Neparáczki Endre és Dr. Török Tibor genetikai vizsgálatai igazolták, hogy eleink kiinduló összetevői Közép- és Belső-Ázsiából erednek. Ezek a szittya (vö.: Nimród-Magóg), azon belül nagyobbrészt szabír (vö.: Magyar), jelentős mértékben ótörök, kisebbrészt ómongol jellegek, iráni, később pedig kaukázusi hatásokkal ötvöződnek (vö.: Hunor) és ezen eredmények lényegében egybevágnak Dr. Bíró András Zsolt antropológusnak, a bugaci Kurultáj életrehívójának következtetéseivel. Érdekes, hogy a bajorok, lengyelek, szlovákok, észtek is szegről-végről szkíták, mégis ezt a lehetőséget talán az oroszok becsülik meg leginkább (vö.: Alexander Dugin új-szkíta turán-barát Eurázsia-eszményével). Czakó Gábor írt egy fontos könyvet Szabír titok címen, melyben a következőket említi: „Minél messzebb élt egy úgynevezett finnugor nép Andronovó térségétől, annál gyöngébb magyar hatás érte, annál távolabbi nyelvrokon lett.” Tehát nem arról van szó, hogy az ősszkíta szabír-magyar eleink esetleg finnugorok lettek volna, hanem - pont fordítva - mi voltunk azok, akik komoly nyelvi-kulturális hatást gyakoroltunk, például a hantikra és a manysikra, ami nagy különbség. Mindezek alapján egyrészt arra juthatunk, hogy a "Nimród-vallásként" emlegetett szellemiség forrása valószínűleg egy igen-igen régi eurázsiai szakralitás (vö.: Varga Csaba: A kőkor élő nyelve; Juhász Zoltán: A zene ősnyelve). Másrészt, hogy Nimród király "Nagy Vadász" elnevezése valószínűleg erre az elsődleges nomád ősszakralitásra, az "Építőmester" pedig a másodlagos, letelepedett andronovói, illetve indoiráni-mezopotámiai-kánaáni-egyiptomi övezet szakralitására utalhat (Érdemes tanulmányozni a kánaánita Moáb-kő betűformáit is. Meghökkentően hasonlítanak a székely-magyar rovásra. Ez egy közös, ősszittya forrás eshetőségére mutat, amit többek között a korabeli-térségi Skythopolis településnév is alátámaszt). Csöpel láma A magyar szellemiség eredete című munkájában a következőket említi: "A neves iráni tudós, Idries Shah, a szellemi hagyományok kutatója írja, hogy az eurázsiai szellemiség ősi központja a szkíta népek lakta Közép- és Belső-Ázsia volt. Szerinte e szellemiség nagyrészt a magyarok közvetítésével eljutott Európa népeihez, valamint az indiánok révén az amerikai földrészre is. Közvetlen és közvetett kisugárzása alapvető hatással volt Eurázsia „peremterületeire”: Kínára, Indiára, Mezopotámiára, Egyiptomra valamint Európa régi földközi tengeri műveltségeire is, és ma is meghatározó erőt gyakorol szinte egész Földünk népeire. Magyar műveltségünk e szellemiségnek a közvetlen örököse".
A jégkorszak utáni időkben fölbukkanó szittya piramis-sírok, a kurgánok tele vannak szebbnél-szebb Csodaszarvas ábrázolással. Agancsa gyakran az Ég és a Föld között közvetítő – világkirályi – Nappá, Életfává nemesedik. Előfordul égi hírnök alakban, mintegy Szentlélek minőségként a Földanya párjaként, illetve a szétdobáló erővel szembeforduló harcosként (A Turul párhuzamokra többek között Ipolyi Arnold nagyváradi püspök is fölhívja figyelmet). Az V. században élt és Attila szittya-turáni napkirály udvarát megjárt bizánci Priszkosz rétor a hunok szarvasünős-testvérpáros eredtörténetéről számol be. A VI. századi Prokopiosz egy onogur-bolgár mondát említ, amelyben szintén szerepel a csodalény vezette testvérpár (Utrigur, Kutrigur), illetve a „Meotisz vidéke” (vö.: Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában). Szent László és Géza agancskoronás-gyertyás jelenés tanúi, melynek hatására építtetik a váci székesegyház. Fölbukkan a Szent Gellért legendában, a bakonybéli bencés kolostor alapítása kapcsán, valamint Anonymusnál, méghozzá a jász Böngér fia Bors vezérrel összefüggésben. A török és a mongol népeknél, a Farkas mellett, a Csodaszarvas, a Turul, illetve a Fehér Ló a legfontosabb totemállat. Azon szittya-turáni lovasíjászok számára, akik a Kr. e. IV. század körül vándoroltak – Jakutföld felől, Koreán át – a japán szigetekre és máig meghatározzák az ottani kultúrát, szintén Csodaszarvas mutatja az utat, méghozzá egy testvérpárnak. Az ősi Kína voltaképp a lefelé sugárzó szittya-turáni-hun törzsek és a fölfelé áramló dél-ázsiai népesség egymásarahatásának évezredes gyümölcse, így nem meglepő, hogy náluk is bőven találunk hasonló emlékeket. A szaka-szkíta fehér-hunok – akik a Csodaszarvas népének nevezik magukat – döntő hatást gyakorolnak az indoiráni ősvárosok kulturájára (vö.: Dr. Aradi Éva: Szakák és indoszkíták). A mi Kurszán horkánk, Kusán névalakban is ismert, ami a fehér-hunok egyik elnevezése. Maga a Kr. e. VI. század táján élt Buda (Buddha) is szaka-szkíta uralkodói családból származik, ezért hívják Sákjamuninak. Nem véletlen, hogy oly sok harcművészeti irányzat buddhista eredetű, amiből az is kiviláglik, hogy a manapság divatos, nyugati ihletettségű, pacifista-farízeus buddhizmusnak, az eredeti szellemiséghez természetesen semmi köze. Hogy a különféle szakrális vallások elvilágiasítása, férfiatlanítása, ellenkezőjébe fordítása, tehát megújítása (modernizációja) nem tréfadolog, mutatja, hogy gyakran például Lao-cse-re, a keresztény vagy az iszlám misztikusokra hivatkozva indokolják azt az önellentmondásos globalista-liberális esetlegesítést, aminek az „Aranykor” elérése érdekében történő kezdeményezései nemcsak Szodoma és Gomorra boldog jövőképét látszanak fölvázolni, hanem olykor mintha még a prófétikus madáchi képzelőerő falanszter rémálmának világát is fölülírnák. Egy másik elévülhetetlen XIX. századi szerző, F. M. Dosztojevszkij figyelmeztet: „Ha nincs Bűn, mindent szabad!” és a leghitványabb győz (Érdemes fölkeresni Ördögök című művének azon – 400. oldal körüli – részeit, melyek „a becstelenséghez való jog” kérdéskörét boncolgatják). Mi pedig kísérleti békaként főlünk a globalista-liberális mutatványosbódé lassú tűzön hevülő dagonyázójában és szorgalmasan gyakoroljuk a modernista papság, a pszichológusok által előírt „jól vagyok és egyre jobban” illetve „ne minősíts, mindenki aranyos, te is más vagy te sem vagy más” jellegű feladatokat, vagy „családállításon” veszünk részt, ahol mintegy ellenbeavatásszerű, katartikus gyakorlatok közepette ráébredünk, hogy igazából a korábban szentként tisztelt, hetediziglen számontartott ősienk – a vaskalapos „mérgező szülők” – hamis képzetei, hibái miatt szenvedünk, különösképpen akkor, ha esetleg valamely szakrális hagyomány átadási vonalát képviselik. És ha valaki a Nyugatnak eme hippibuddhista, álkeresztény „haladó, színes, vidám” ön- és köz-rombolását világossággal háborgatja, úgy ő „az, aki nem jó”.
Az eurázsiai nomád Tengri kultuszról Nyikolaj Trubeckoj, a Dzsingisz kán hagyatéka című alapvető fontosságú művében bebizonyítja, hogy valójában szakrális monoteizmus, nem pedig - korunk modernista páclevének megfelelő - principálisan dualista természet-, illetve élet-kultusz. Ebből kifolyólag lovasíjász eleink Ég hite - szellemi értelemben - mintegy természetes módon megy át Jézus követésébe, a bolgárokhoz hasonlóan (vö.: Is-Ten-gri; A kínai T'ien=Ég szó is a Tengriből ered). René Guénon, a „Monotheizmus és angelológia” című tanulmányában, a hinduizmus, valamint a ógörög Zeusz kultusz kapcsán említi ugyanezt: "Szükségtelen szólni arról, hogy az Isten ilyesfajta multiplicitása nem politeizmus, mivel mindegyik a Szupremális Istenség angyali természetű alávetettje, annak a Szupremális Istenségnek, amelyből eredetüket is merítik, és amelyben, mint azt oly gyakran említik, ismét eggyé lesznek". D. Sz. Mereskovszkij pedig az óegyiptomi hitről írja a következőket A Kelet titkai-ban: "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei, mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal". Amiből az a következtetés is levonható, hogy Ehnaton fáraó, Kr. e. 1350 körüli, antitézis szerű forradalmában valószínűleg nem az első monoteizmust beköszöntét tisztelhetjük - hanem pont fordítva – egyfajta modernista Ész-kultuszon alapuló principális dualizmus eszmeiségnek államvallássá tétele sejlik föl (vö.: a francia forradalommal), méghozzá a szakrális rendtartás csúcsán lévő világkirály által bevezetve, aki az Istenember Ozirisz trónján ül! Ennek alapján talán nem annyira meglepő, hogy a legfrissebb kutatások szerint Ehnaton fáraó korántsem lehetett az eszményi lélek, mint amilyennek eddig ismertük. Nicholas Reeves, az oxfordi egyetem egyiptológusa írja: “Amikor Ehnaton fáraó önkényesen új államvallást vezetett be, a lakosságra a rettegés és a terror sötét évei következtek. A főváros utcáit besúgók lepték el, az épületekben szúrópróbaszerű házkutatásokat végeztek, a „kegyvesztett” isten, Amon ábrázolásai után kutatva. Még egy Amon nevével díszített fésű birtoklása is súlyos megtorlást vont maga után. A terror 20. századi eszközei minden jel szerint az Ókorban sem voltak ismeretlenek.” (BBC, History. A világtörténelmi magazin: Ehnaton a zsarnok, a felforgató fáraó).
Adódik a kérdés, milyen lehetett az eredeti "nomád-szakrális" Nimród-vallás?
Az Én, a "kezdetekben", a fogalmi gondolkodás kialakulása előtti érzékszervi-mozgásos tapasztalatok lenyomataként jelentkező én-csírákból alakul ki. Ebből kifolyólag, amikor megjelenik az "én-nem én megkülönböztetés" és kiűzetünk a Paradicsomból – tehát mintegy a jelenségvilág színpadára lépünk - akkor már eleve a sokféleségben találjuk magunkat. Azonban az Ég-alatti "Aranykorában" az Isten kebelében élés emléknyoma még friss, ezért a Szentlélek értékelvű, rendbehozó hatása is meghatározó erejű. Ennek megfelelően az észt megszemélyesítő Fényhozó jobbára még nem önjelölt Istenként működik, hanem Isten szolgájaként, tehát főangyalként. Mindezek alapján az erre az időszakra vonatkozó bibliai „egynyelvűség” kitétel igazából a különféle büszke népek közötti, szigorú rítusok révén szabályozott „élni és élni hagyni” jellegű kapcsolatot jelenthette, nem pedig valamely széplelkűen "mellérendelő" – a földi Édenkertre hivatkozó - utópisták anarchista-zöld csoportjainak lázálomszerű, háttérhatalmi mozgatottságú világuralmát. Ebben az Istenfélő, szigorú hierarchiában élő, erkölcsös, családias, igaz pásztorkodó-kertészkedő világban az időhöz/térhez való viszony más volt és a túlzott fej-központúságba ragadás veszélye miatt az írás-olvasás fölbukkanását is óvatosan kezelték. Ők inkább a felsőbb szívvel, magasabb szinten a hasközponttal szerettek látni (vö.: Szent Kupa (X): Has-Szív-Fej-Szív-Has). Ennek megfelelően, írásos emlékek igazából a másodlagos "letelepedett-szakrális" városállami kultúrák révén maradtak fönn. Ha a legkorábbi nagy, szittya regefolyamokat megvizsgáljuk (pl.: Gilgames, Mahábhárata), azok világosan kifejtik, hogy valójában a „várost” tartják a romlás virágának, míg a "vidéket" a - szellemi értelemben – magasabbrendűnek. Később azonban ez, Firdauszí perzsa költő terjedelmes művében, a Sáhnáme-ban (a Királyok könyvében) – voltaképp egy látásmódbéli homályosulás jeleként – megfordul, hiszen itt már egy esetlegesebbnek láttatott Turán harcol, az árja Irán ellen (iráni=ariána=árja=nemes=letelepedett). Mindezek alapján a „nyelvek összezavarodása”, magyarán a kíméletlen hatalmi harc kibontakozása azáltal jelenhetett meg, hogy a makacs emberi gyarlóság lassacskán alámosta a szilárd becsületen, tiszteleten, önfegyelmen, kötelességtudaton, a szakrális Istenhiten alapuló föltétlen bizalom légkörét. Aminek következtében a korábban halálosan megkérdőjelezhetetlen ősrendtartás (őshierarchia) meginog, melyből fakadóan a vértestvéri (kardes), illetve a háttársi (arkadas) kapcsolatok szövete is bomlásnak indul. Így Hunor-Magor könnyen Hórusszá-Széthé lényegülhet át, ami egy vízszintes látszatú, ám valójában függőleges küzdelmet jelent a rendbehozó és a szétdobáló erő között.
Mereskovszkij írja: "A babiloni torony és az egyiptomi piramis értelme ugyanaz. A babiloni torony értelme: rikisz saamé és irsziti, "az ég és a föld egyesülése." Az egyiptomi piramisé is az: "ég és föld egyesülnek." A piramis "létra Ozírisz számára, aki rajta az égbe megy." (Pepi fáraó felirata). Jákob álomképében: "Ímé egy lajtorja áll vala a földön, amelynek magassága az eget éri vala, és ímé az Istennek angyalai felmennek és alájőnek vala azon." (Teremtés könyve 28, 12)". Amiből következik, hogy az egyik legősibbnek tekinthető, helyreállító jellegű kultusz valószínűleg a "nomád-szakrális" forrású „piramishegy, csúcsán a Nappal” tisztelet, amely élő hagyományként – voltaképp döbbenetes módon - máig fönnmaradt például Kirgizisztánban és Japánban. Ezen látásmódban a Mindenség, az Atyaisten, a háttér. A "Napisten" valójában a Világkirály, aki közvetít Ég és Föld között. A Hegy a szakrális hierarchia jelképe - az égi rend földi leképződése (vö.: X) - melynek alsó két sarka a jelenségvilágot mozgató dialektikának felel meg. Ezt a felfelé irányuló háromszög képletet ismerhetjük föl például az Életfa alatt csókolózó madárpár; a rakamazi turul; a Kende, Gyula-Horka; a Szentkoronás magyar címer hármas felosztása; a fekvő félhold, fölötte a nappal; a magyar ethosz, Ősapa-Szép Enéh; de a Krisztus, Szentlélek-Szűz Mária tételeződésben is. A következő lépcsőfokot az árja „letelepedett-szakrális" látásmód képviseli, ahol a fenti háromszög képlet már a kiélezettebb Fáraó, Hórusz-Széth, illetve Krisna, Judhisthira-Durjódhana formájában jelentkezik. Ez a mezopotámiai zikkuratok, az egyiptomi, illetve a maya piramisok világa (Eme tudást a Közép- és Belső-Ázsiából való szittya előnépek viszik Amerikába, a Bering szoros lezárulása előtt, tehát több, mint tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt!). Ugyenennek a kultusznak egy sajátos kínai formája, a Kr. e. 500 körül, Lao-cse és Konfu-cse idején még létező, hatalmas lépcsőzetes piramisok, melyeknek tetején a Papkirályok tartanak rituális megbeszéléseket. Mindezek alapján megalapozottnak véljük azt a véleményünket, hogy a mondai "első zikkurat építőjeként" Nimród király sokkal inkább tartható az elszánt re-szakralizáló akarat, semmint azon "önistenítő gőg" jelképének, mellyel Krisztust is vádolták. A következő szintváltás – a háromszög egyfajta prométheuszi lefelé tükröződéseként - a "letelepedett-modernista" szemlélet megjelenése, aminek mivoltára a párizsi Louvre elé épített, mintegy "visszfény-hálózat" jellegű üvegpiramis is utal. A „nomád-modernista” (globalista) világképet sugalló megnyilvánulás példájaként pedig az Oscar-díj hivatalos piramis jelképét hoznánk föl, közepén az önistenítő emberistennel, de említhetnénk a dolláron föllelhető, osztott csúcsú varázs-építményt is. Hogy az evilág-központúság "permanens forradalma" nem ma kezdődött, azt az is sejteti, hogy az összeomlás előtt álló, teljesen szétzüllött Babilon utolsó uralkodóját, Nabu-naidot tartják az első régésznek, egyetem alapítónak, valamint a turizmus föltalálójának. Innentől kezdve a daloló-regélő emlékezet lassacskán, tárgyak formájában a múzeumok hűvös termeibe kerül. A fölsőbb igazság kinyilatkoztatása egy elbeszélő móddá fakul az egyetemeken, ha egyáltalán megnyilvánulhat. A valaha népéért-hazájáért önkéntes szakrális életáldozatra kész papság pedig - immáron döntően földi keretekben gondolkodva – különféle mulandó élvezetekben "valósítja meg önmagát", illetve nőket kínálgat a város szent ligeteiben.
Következő lépésben talán érdemes foglalkoznunk a Nimród-Magóg-Ménrót királyok körüli bizonytalanságokkal is. A szittya-sumér Gilgames rege Úm-napisti alakjához hasonló, ószövetségi Noénak három fia van. Kám (Hám), aki Nimród király dédapja. Sémtől a sémiták erednek. Magóg király pedig - akit "a szittyák urának" hívnak - Jafet utódként szerepel. Hogy esetleg mekkora lehetett birodalma, jelzi, hogy míg a perzsa II. Kürosz király (Kr. e. 601-530) - Babilon meghódítója - a szkíták elleni küzdelemben, a mai Üzbegisztán-Kazahsztán határa mentén esik el, addig I. Dareiosz (Kr. e. 550-487), ezt a sérelmet a "Dunán átkelve" kívánja megbosszulni, de ő is katasztrofális vereséget szenved. Ezzel összhangban Hérodotosz (Kr.e. 484-425) a Kárpát-medencébe helyezi Szkítia nyugati határát, amit a Tarih-i Üngürüsz is alátámaszt: "Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek" (A hősregében, a jóval Attila előtt bejövő Hunor népe talál rokon őslakosokat!). Huszka József szerint elődeink ezen régestelen-régi térségi jelenléte dél felé is kihatott. A magyar turáni ornamentika története című művében írja: "Mikéné, Thirint, Kréta, Ciprus görögök előtti lakossága a hun-avar-magyar régi iparművészet emlékeinek a műformáival élt". Kézai Simon mesternél "Ménróth óriás" ugyan Jafet udódja, viszont említi a nyelvek összezavarodását, ami viszont Babilónra és Nimród királyra utal. A "Tarih-i Üngürüsz" azonban elég egyértelműen fogalmaz: "Nimrudnak két fia volt Hunor és Magyar, akinek utódai a hunok és a magyarok." Ezt a vonalat erősíti a "párducos Árpád" kitétel is, hiszen Nimród királyt nevezik a "párducok urának" és a párduc-kacagány, mint hatalmi jelkép már a sémita-sumérok előtti évezredek felől üzenő szkita-sumér ábrázolásokon is fölismerhető (vö.: Gilgames), ami aztán a görögök által a "szkíták atyjának" nevezett Herkules kapcsán is gyakran megjelenik. Pap Gábor - a Mondai őstörténetünk Nimródtól Attiláig című, világhálón megtekinthető előadásában - Magóg szellemiségét a Nimród-vallás egy változatának tekinti, így oldva a köztük lévő látszólagos ellentmondást.
Míg Kézai Simonnál a Mén-rót ősapa a magyar nép eredetmondájához, a Csodaszarvas regéhez kapcsolódik, mely ennél fogva sokkal régebbi eurázsiai időkre utal vissza.
Nimród a Nagy Vadász a Mén-rót hagyományban, míg Nimród az Építőmester a Mag-óg hagyományban élhet tovább. A Mag-óg ág természetesen a Mén-rót vonal egy nemes hajtásának tekinthető, ugyanúgy, mint ahogyan az Árpád-ház, a 4500 éves, Baktriában eredő Turul-ház egyik nemes, egyenesági hajtása. Baktria, a turáni medence keleti, már inkább Belső-Ázsiába eső része: Észak-Afganisztán, Tádzsigisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán környéke (vö.: Dr. Kásler Miklós és csapata archeogenetikai bizonyítékaival. Magyarságkutató Intézet).
Visszatérve az eredeti kérdéshez, az eddigiek alapján az a véleményünk, hogy a valódi törésvonal valójában nem Nimród és Ábrahám szellemisége között, hanem a mindkettőn belül föllelhető szakrális (halhatatlanság-gyümölcs istenítő) és modernista (tudás-gyümölcs istenítő) látásmódok között húzódik (az ateizmus is az utóbbiba tartozik).
A Nimród-vallás szakralitása mellett úgy érezzük elég sok érvet felsorakoztattunk, viszont a principális dualizmus bármely fölbukkanását egyértelműen a modernizmus jelének véljük. Az ábrahámi szakralitás példája lehetne Szent Pál, Szent Máté, Al-'Arabí ad-Darqáwí vagy maga Jézus Krisztus, amiből következik, hogy modernizmusként többek között Heródes király, Kajafás szellemisége vagy Fethullah Gülen liberális iszlámja említhető. Mindazonáltal az is lehetséges, hogy valaki például képzelete segítségével önmagát tágítja Mindenséggé ("élő világegyetem" elképzelés), illetve a Mindenséget sűríti önmagába (szolipszizmus), de mindkettő mögött voltaképp ugyanaz a Rudolf Steiner - valamint barátja és alkotótársa, Aleister Crowley - által képviselt "teremtő gondolat elv", tehát modernista Fény-kultusz sejlik föl.
Magyarnak lenni nem föltétlenül származás kérdése. Véleményünk szerint magyar elsősorban az, aki képes a saját élete fölé emelni a magyarság sorsát (áldjon vagy verjen). Mi a baj velünk évezredek óta? Az az érzésünk, hogy valószínűtlenül életképes ősszakralitásunk, amit mindenekfölött nyelvünk, zenénk, hagyománykincsünk rejteget, őriz. Mindez abban is kifejeződik, hogy szellemi értelemben igazából az eurázsiai Csodaszarvas, a felkelő nap népe vagyunk, a lemenő nap nyugati világában, aminek velejét Márai Sándor a következőképpen fejezi ki: „Népek Krisztusa, Magyarország”.
Kultikus szittya Csodaszarvas-Táltos Ló és Turul egyben.Csiba Zsolt: Emese álma.
„Megszámlálhatatlan, hogy hány harcos halt hősi halált a hazáért. Földbetemetett csontjaik az alap, amelyre országunk épült. Ha ők nem lettek volna, most nem élhetnénk békében, a virágzás reményében. A háborúk olyanok, mint a vihar. Elmúlnak. A Föld legfeljebb részeiben változik, egészében nem. Ám sohasem szabad megfeledkezni azokról, akiknek fehér csontjai a föld alatt vannak. Az igazi harcos érző szívű, megéli a dolgok súlyát.” (Josikava Eidzsi)
Mindemellett a mongolok nyomása alatt széteső hatalmas török Szeldzsuk Birodalom utódállamai között szárba szökkenő Oszmánok keletkezésregéje is a mi „Emese álma” teremtésmondánk testvérének tűnik: Egy Ankara és Bursa közötti hegyvidéki terület fölött uralmat szerző, kicsi oguz nemzettség feje, Ertugrul (1198–1281) csodás álmot lát. Egy szomszédos törzs, Edebali nevű tekintélyes bölcsének Maikun nevezetű leánya, növekvő hold alakját ölti, hogy aztán teliholddá gömbölyödvén Ertugrul fiának, a későbbi I. Oszmánnak (1259-1326) a szívtájékába olvadjon. Ennek nyomán a férfi kebeléből egy hatalmas életfa sarjad, melynek tövéből hegyek és folyók erednek. Az „Ertugrul” név a „Turul” származásra utal, valamint az „Edebali” név felbukkanása szintén az „Emese álma” teremtésmondával való rokonság felé mutat, nem beszélve a csodás fogantatás, majd az erő kiáradásának beszédes jelképeiről. Ertugrul személyének lényegisége itt is több, mint földi valója és egyfajta „égi küldött” jellegben összegződik. Az „er” szócska törökül „férfi harcos” - a „g”-t nem ejtik -, tehát az Ertugrul esetében „Turul-harcos”-ról van szó (Érdekességképpen a „dogan” jelentése „sólyom”, így az Erdogan fordítása: „Sólyom-harcos”). Több mint figyelemreméltó, hogy az oszmán mondában szereplő „Edebali” név, gyakorlatilag megegyezik mi Emesénk apjának, az Anonymus szöveg eredeti változatában „Eunedubeliani”-ként írt nevével, ahol az „Eun” a török „Ön” egy átirata, vagyis a „Nagy” szónak felel meg, az „ani” pedig egy latinos végződés, tehát „a Nagy Edubeli” nevezetű, tiszteletreméltó bölcsről van szó (vö.: Demény István Pál: „Emese álma”). A Világhálón található egy „Resurrection Ertugrul” („A Turul-harcos feltámadása”) című török filmsorozat, mely a címében található „feltámadás” kifejezéssel utal az égi indíttatású uralkodóház szellemiségének bizonyos időközönként történő felbukkanására az eurázsiai szittya-turáni népeknél. Az is igen figyelemreméltó, hogy az egyik főszereplő, Szulejmán sah alakjában a mi Kendénket ismerhetjük fel (Kün=Nap; Kündüm=Napkirály; ótörök), Ertugrulban, a Gyulát, a „cselekvő király”-t, a Gundogdu nevű harcosban a Horkát, Vad Demírben, a kovácsban pedig a Tárkányt. A dombon elhelyezkedő vezéri sátor-együttesnek pedig a magyar címerből ismert hármas-halom elrendezése van. Mindezen túl betekintést nyerhetünk az íjfeszítő pásztornépek tekintélytiszteletéből és egyben büszke tartásból fakadó, ősi patriarchális-családias irányító testületének a ténykedésébe is, mely a bejek (zoltánok) gyűlésének – tehát a „kiválók” („arisztosz”) tanácsának - vagy éppen a közös étkezéseknek a rituális formáját ölti. Mindez jól előlegzi, az igazából Könyves Kálmán király idején fölerősödő Szent Korona, illetve annak szellemi virágai, az Aranybulla, valamint a Werbőczy István-féle „Hármaskönyv” eszmeiségét, hogy alkotmányos igazságérzetünk – mely hősies szabadságharcaink révén oly sokszor csapott magasra – voltaképpen az eurázsiai szakrális lovasíjász hatalomgyakorlási hagyomány ihletettségéből eredeztethető (Jelesül, ha az uralkodó titanizálódik, tehát szembefordul a Szent Korona eszménnyel, akkor jogos ellene a lázadás).