Nimród, a Nagy Vadász és Építőmester...

"Hős fiai szép Enéh-nek:                                                                                              
Hunor s Magyar, két dalia,                                                                                            
Két egy testvér, Ménrót fia."                                                                              
(Arany János: Rege a csodaszarvasról)

A magyarság Méntrót hagyományáról vall többek között IV. Kun László király krónikása, Kézai Simon "Gesta Hungarorum"-ja valamint a Zsámboki-kódex, a Thuróczy-krónika és a Tarihi Üngürüsz is.

Krisztusról és Nimródról dióhéjban:

Mondai minőségei közül, a "Nagy Vadász", a felfelé irányuló nomád-szakrális (Ábel-Apollón) látásmód bölcsére utal, ahol a viszonyítási pont, az idő/tér kalitkán kívüli, őseredeti (primordiális) területe. Az "Építőmester" jelleg, a letelepedett-szakrális (Káin-Apollón) - a már jelentős mértékben az evilágiságban révedező, vízszintesből kiinduló, de még felfelé irányuló - szellemiség avatottját jelzi. Ezek együttes jelenléte pedig egyfajta többletre, re-szakralizációs, gyógyító mondanivalóra hívják fel a figyelmet, a két látásmód törésvonala mentén (vö.: A Szent Hármasság elvvel).

A hatalmas eurázsiai pusztai övezet hatókörének mintegy szélein letelepedett, városiasodó turáni ősnépek (vö.: a szkíta "kurgán inváziók"-kal) - például indoirániak, sumérek, kánaániták, óegyiptomiak, han-kínaiak, etruszkok, a kusita pelasgok-ionok (vö.: Huszka József: "A magyar turáni ornamentika története.") - a legkorábbi, magasrendű, pásztorkodó-kertészkedő, "békés-tejivó" turáni népek Egy-isten hitének, még nyilvánvalóan szakrális, de már egy fokozattal homályosabb változatát képviselték, hiszen szellemi (spirituális) értelemben a városállamok tulajdonképpen "a romlás virágai". Úgy tűnik, hogy a pásztor Ábel, akinek az áldozati füstje felfelé száll és a letelepedett Káin, akinek az áldozati füstje vízszintesen terjeng, esetében is ez a szellemi tusakodás érhető tetten. Ebből kifolyólag aligha meglepő, hogy az olyan ősregékben, mint a Gilgames vagy a Mahábhárata, még egyértelműen a nomád-szakrális látásmód magasabbrendűségének eszméje domborodik ki.

Turano-szkíta lovasok

A "Királyok könyvében", a "Sahnamé"-ban azonban mindez már megfordul, hiszen Firdáúszí - a hős Rusztemet (Héraklészt) is csatasorba állítva - a városias szakralitást jelképező "Irán"-t (iráni = ariána = árja (nemes) = letelepedett), a nomád-szakrális "Turán" fölé emeli, jelezvén a szemszögek rangsorának változását a szívekben. A Mozgásnak itt is tapasztalható, kozmikus lecsengés elve (entrópiája) az írásbeliség felértékelődésében szintén kifejeződni látszik (vö.: fogalmi ész kultusz veszélye), különösen annak fényében, hogy a turáni áldás valódi jelentése, a kompromisszummentes Hazatérés a fogalom-fölötti, őseredeti (primordiális) alapálláshoz. Mindebből következően Ménrót király (az amonita Fáraóhoz és Krisztushoz hasonlóan), mintegy az aranykori Hagyomány őrzőjeként-közvetítőjeként, Világkirály jelképnek tekinthető, aminek megfelelően a turano-sumér halhatatlan Napisten-országának fejedelmeként is említik (vö: az óegyiptomi Amon halhatatlan Napisten-kultuszával): "Gilgames Meszkiaggaser, aki a sumer Napisten, Utu fiaként is ismert, lenne Kus. Fia, Enmerkár, kinek nevében a „kár” vadászt jelent, talán ő volt Nimrud, a nagy vadász? NI-BU KUS „Kus Párduc”'-ot jelent, ami akkádul „Nimrud”." (vö.: A "párducos Árpád" nagyfejedelemmel.) "(...) Érdemes megjegyezni, hogy az arabok, akik Chorezmben ismerkedtek meg a csillagászat tudományával, úgy tanították, hogy az Ikrek csillagképe az Orionba tartozik. Ezt a régi kaldeus bölcsek is így mondták, ami azért is fontos, mert mondavilágunk is így vallja. A fennmaradt írásos hagyomány egyöntetűen az Orion-Nimrud csillagképhez kapcsolja az Ikrek (Hunor és Magor) csillagait. Ez pedig azt hirdeti nekünk, hogy Csodaszarvas mondánk Nimrud két fiára vonatkozó része az égi rend szerint való. Ez pedig nem más, mint az Égi Rend szerinti, vagyis az Égből a Földre vetített hun-magyar őstörténet." (Bunyevácz Zsuzsa: "Nimród nyomában").

Turano-szkíta Kende, aki közvetít Ég és Föld között.

Napbaöltözött király=Napkirály. 

(A Nap, nem az Isten, hanem a küldöttje, a Világkirály jelképe)

Mindezek alapján korántsem tűnik feleslegesen merész álláspontnak az, hogy az északi (hiperboreusi) aranykori szakralitás - Indiából nézvést (vö.: René Guénon) - alighanem a Kínától a magyar Alföldig húzódó eurázsiai övezet, óvatos becslések alapján is tizenötezer évnél jóval régebbi, turáni pásztorkodó-kertészkedő világához köthető (vö.: Bizonyos hindu tradíció szerint, egy teljes ciklus, Manvantara, húszezer évet ölel fel, ha pedig a 4-3-2-1 arányt vesszük figyelembe, akkor hozzávetőlegesen ötvenezer évet, lásd: Baranyi Tibor Imre: "Az Apokalipszis négy lovasa."), mely hatalmas napkeleti örökségnek mi - kulturálisan és etnikailag - teljesen nyilvánvalóan, az egyik egyenesági utódnépe vagyunk. Mint a mondás tartja: nem minden turáni magyar, de minden magyar turáni (vö.: a türkök (pl.: törökök) és az ugorok (pl.: finnek) is turáni népek). Mindezt például Frithjof Schuon is alátámasztani látszik, hiszen szerinte, a szintén turáni gyökerű amerikai indián kultúra, egyenesen egy - a mainál - korábbi, magasabbrendű Yúga látásmódjának a kifejeződése (vö.: "Seattle törzsfőnök üzenete"; Frithjof Schuon: "A szűz természet metafizikája.", mely szellemiségnek természetesen semmi köze sincs az ember-ember viszonylatban, tehát a vízszintesben látó, modernista rousseau-i felfogáshoz, hiszen arról az emberről van szó, aki mindenek fölött Isten felé irányul). Ennél a pontnál megragadnánk az alkalmat, hogy itt is felhívjuk a figyelmet a későbbiekben taglalt Nyikolaj Trubeckoj "Dzsingisz kán hagyatéka" című hiánypótló könyvére, ahol a jeles szerző nem kevesebbet bizonyít, minthogy a krisztusi tanítás és a turáni ősvallás főáramának, az Ég illetve halhatatlan Nap kultusznak szellemisége között megfelelés van. Ezzel a felismeréssel, többek között, nem csak Theophülaktosz Szimokáttész, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész ("A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.") illetve Mereskovszkij ("Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.") osztozik, hanem mindezt Krisztus neves kitétele is alátámasztani látszik: ""Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék, és kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozék.”" (Ján. 8:53-59). A Megváltó ezen kiemelkedő tanítással tulajdonképpen nem csak felülírja a hagyományos turáni-sémita ellentétet, hanem egyértelműen az Ábrahám előtti szakralitáshoz való Hazatérésre buzdít és ugyanezt a re-szakralizációs szellemiséget képviseli Mózes vonatkozásában is: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret." (Ján. 6.32.) (...) "Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett." (Ján. 1.17). Innen nézvést, már kevésbé tűnik meglepőnek, hogy a Talmud, több helyütt említi Krisztust, élcelődve "Nimród fiának" illetve olyan napkeleti hatások alatt álló mágusnak, aki "varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve (tetoválva)" (In.: Mereskovszkij: "Az ismeretlen Jézus.") De az Ó és az Újszövetség bizonyos vonatkozásainak istenképe közötti ellentmondásra utal László András is, aki egy Buji Ferenccel folytatott beszélgetés kapcsán a következőket pendíti meg: 
"Mindenesetre a materializmusnak semmiképpen nem szükséges deklarált materializmusnak lennie. A lényeg a földi létformában való érvényesülés kizárólagosságának igenlése. S ebbe a kategóriába akár a mély vallásosság is belefér, mint ahogy az a zsidóság esetében is látható: egy zsidó akkor is, úgy is mélyen vallásos lehet, ha nem hisz Istenben, ugyanis a zsidó vallás középpontjában nem Isten, hanem a "választott nép" áll. Sőt egyszer egy zsidó ismerősöm kijelentette nekem, hogy a zsidó akkor is lehet választott nép, hogyha nincs Isten." (In.: "Sursum vivere.").