Meglovagolni a tigrist. (Julius Evola)

Egzisztenciális orientáció a felbomlás korszakában:

„A differenciált embertípus az, amely személyiségként képes inkább aktív mintsem passzív magatartást tanúsítani mindazzal szemben, ami benne ösztönösség, impulzus, érzelmi jelleg, természet. Ő az, akiben legalábbis részben, megvan az ókori filozófia által belső uralkodónak nevezett princípium.”

„A szexus területén, mint más területeken is, számára a következő normának kell érvényesnek lennie: Szabad megtenned azt, amiről tudod, hogyha akarnál, tartózkodhatnál tőle.”

„Egyedül a belső egyéni alakulás és a védelem azon akciója lehetséges és lehet fontos, amelyre nézve a megfelelő formula a következő: Tégy úgy, hogy ami ellen nem tehetsz semmit, az semmit se tehessen ellened.”

A felelősség:

Evola a felelősség jelentőségét hangsúlyozza és az egyik fő ellenségnek a nihilizmust tartja.

Vagy-vagy: A cselekvésnek és a lét megalkotásának két egyetemes típusa van, amelyek összeegyeztethetetlenek egymással és választanunk kell közöttük.

Az evolai gondolkodás lényege, hogy az örökkévaló van a központban. Ez az Érték és Értékteremtés centruma. Nem a Világban van a Lényeg, hanem a Lényegben van a Világ. „Minden, ami a hagyomány számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember, romlásra van ítélve”.

Hasonlót ír D. Sz. Mereskovszkij a „Kelet titkai” -ban: „Mert a szellem nélküli hús a nihilre jut. (…) Ha Isten eltávozik, itt az ördög.”

Maga a nihilizmus egy olyan történelmi folyamat terméke, amely a hagyomány princípiumai – tehát az isteni rend, dharma – ellenében, mint „Élet- és Világ-igenlés” (valójában mulandóság abszolutizáció) bontakozott ki. Ezen nihilizmus - mely valójában a dualisztikus én nem –én megkülönböztetés kultuszát (Pl.: Ész-, tudomány-, természet-kultusz.), és ebből fakadóan mintegy a tükör túloldalát, a fordítottság szemléletét képviseli - gyógyítható oly módon, hogy a detronizálni vélt kozmikus rendet újfent az Őt megillető helyen találjuk.

Fő kérdés tehát, hogy a hagyomány differenciált embertípusa hogyan fordul szembe a válságfolyamatokkal, és hogyan tudja megmutatni a válság meghaladásának stratégiáját.

Evola a modernitást az átmenet korszakának tekinti, amelyet megfelelő elméleti feldolgozás és gyakorlati magatartást találva meg kell haladni. Ez egy kikerülhetetlen átmenet, amellyel szembe kell néznünk, hogy vállalkozhassunk az üdvösség útján való menetelésre. Ha sikerül meglovagolnunk a tigrist, nemcsak elkerülhetjük támadását, de meg is tudjuk szelídíteni, és akaratunk szerint tudjuk irányítani.

A nietzschei „Isten halott” tétele az, amely kifejezi a modernizmus teljes szakítását a tradíció világával (A horizontalizálás, a fordított spiritualitás hatalmának előkészítése. A horizontalista káoszt a fordított hierarchia - a fordított piramis - labilis, zavaros „rendje”, diktátuma, váltja fel, amely az utolsó fázist jelenti. Lásd.: René Guénon.) és ez a deszakralizáció tükröződik a kortárs társas élet formáiban.

Mik a felelősségérzeten alapuló, erős és eltökélt cselekvésnek, gondolkodásmódnak a lehetőségei, amely ellenáll, amely keresi a megváltást?

Az első lépés a válságjelenség diagnosztizálása.

A második egy tiszta valóságra való redukció, amely az „önmagamságra” alapozó akció forrása lehet. „Miután minden összeomlott, a felbomlás légkörében a feltételekhez nem kötött és érinthetetlen életnek egyetlen megoldása van: éppenséggel saját csupasz lényünk felvállalása a transzcendencia függvényében.” Ez által lehetséges a létező kritikája és a nihilizmus meghaladása.

Evola szerint a nihilizmus, amely tagadja a transzcendenciát, szétzilálta az élet szimbolikus értékét, elmosta az értékkülönbözetet és megsemmisítette minden hierarchiájukat, nem végzet, hanem politikai, etikai, esztétikai szempontból az ellenség, ami ellen harcolni kell.

„A nyugati polgári világ összeomlása elkerülhetetlen és itt nem egy az ezt túlélő embertípus kialakulásáról van szó, hanem a tradíció egyedi, az időtlenség talaján álló, társadalomban egy nem tartós kisebbség reprezentánsáról, aki a nihilizmus ellen tradíció fegyvereit használja.”

„A civilfejlődés csak így találhatja meg újra saját értelmének horizontját, és iktathatja ki a politikából a konszenzusról való fecsegést, miközben újjászüli saját kulturális alapját, mint azt az egyetlen helyet, ahol az akció legitimitása felismerhető.”

Evola bizonyos értelemben tárt karokkal fogadja a Változásokat, sőt üdvösnek tartja az aládúcolt, avítt formák eltűnésének elősegítését – főleg ha olyan régi modernista szokásokról van szó, amelyek már „hagyománynak” tűnnek, és, példának okáért, ilyennek látja a polgári attitűdöket -, de csak akkor, ha nem tévesztjük szem elől az Állandóság értékeit, ha az Örökkévaló, a primordiális Lényeg „érdekei” hitelesítik azt.

Tájékozódás:

1. A modern világ és a tradíció emberei:

„Olyan embert tartunk szem előtt, aki – noha még ott is bele van bonyolódva a mai világba, ahol a modern élet a legnagyobb mértékben problematikus és kóros – bensőleg nem tartozik ehhez a világhoz, és nem is törekszik arra, hogy engedményeket tegyen ennek a világnak, mivel úgy érzi, hogy kortársainak igen nagy részével szemben egy másik rasszhoz tartozik.”

„A transzcendens ember és a tradíció világa az amikor nem pusztán emberi és individuális princípiumok irányítják, hanem minden területe felülről van alakítva és rendezve és felfelé irányul. Ez minden olyan társadalom és létrend alapja amelyet normálisnak nevezhetünk."

"Mindaz, ami a modern világban uralkodóvá vált, minden tradicionális típusú civilizáción éles ellentétét képviseli és rendkívül valószínűtlen, hogy a tradíció értékeiből kiindulva bármiféle jelentős változást lehetne előidézni.”

Mindazonáltal van néhány ember, aki talpon maradt a romok és a felbomlás közepette; aki többé vagy kevésbé tudatosan ehhez a másik világhoz tartozik:

Elveszett pozíciókért harcol, és tanúságot tesz, kompromisszumok nélkül és a sikerrel nem törődve.

Tudatos elszigetelődés, teljes visszavonulás, felégetvén a hidakat a jelenlegi élettel.

Tanúságtétel: Intellektuális síkon, minden közvetlen cél nélkül, még ki tudnak állni a tradicionális értékek mellett. Hasznos, mert megakadályozza, hogy az Eget teljesen eltakarják a Felhők.

4. A negyedik út, meglovagolni a tigrist:

(Kívül többé nincsen semmilyen támasz.)

„A sivatag nő. Jaj annak, aki magában hordozza a sivatagot!” – Nietzsche.

Nincsenek meg a segítő rendszabályok és intézmények, hogy

önmagát teljesen megvalósítsa,

hogy saját létezését világosan és egyértelműen megszervezze,

hogy az általa bensőleg felismert legfőbb értéket megvédje,

és saját környezetében kreatívan alkalmazza.

„Nem javasolhatóak ezért a cselekvés azon vonalai, amelyek a tradicionális társadalmakban normatívak, mivel immár nem megfelelőek egy abnormális, egy teljesen más pszichikai, társadalmi, intellektuális és anyagi környezetben, az általános felbomlás légkörében, a minden magasabb legitimitást nélkülöző rendezetlenség formáinak uralma alatt álló rendszerben.”

„Milyen magatartást tanúsítsunk a „túlélés” érdekében?”

„Fontos megjegyezni, hogy jelenleg a polgári civilizáció alapjai vannak válságban és ez a polgári civilizáció nem a tradíció világa. Az általunk ideálisnak tartott embertípusnak semmi köze sincs a polgári világhoz, és azt nem kívánja tartósítani, azzal, mint a „felvilágosodás” termékével, nem kíván összekapcsolódni.

Egyébiránt a már bekövetkezett változások túl mélyrehatóak ahhoz, hogy megfordíthatók legyenek. A szabad állapotba került vagy szabad állapotba kerülő erők nem olyanok, hogy visszavezethetőek lennének a tegnapi világ struktúráiba.

Tehát ellentétes megoldás felé kell tájékozódnunk, még akkor is, amikor így a dolgok nehezebbé válnak:

Helyén való elvágnunk minden köteléket mindazzal, aminek többé-kevésbé rövid időn belül véget kell érnie. A helyes irányt oly módon kell tartanunk, hogy nem támaszkodunk a múlt hitelesen tradicionális, és történelmi formáira sem.

E tekintetben a folyamatosság csak egy lényegi síkon tartható fenn, mint a létnek a legnagyobb külső szabadság melletti belső tájékozódása.”

Belső doktrína: A tradicionális lényegnek a sajátos történeti megfogalmazódást megelőző és annál magasabb forma előtti állapota, amely nem tömegeké.

Lehetetlen:

a normális, tradicionális rendszerhez való valódi és általános visszatérés értelmében pozitívan cselekedni,

a modern társadalom, kultúra, és szokások légkörében saját létezésünket szervesen és egységesen kialakítani.

„Hogyan fogadhatjuk el a felbomlás helyzeteit anélkül, hogy azok bensőleg érintenének bennünket? Továbbá mi az, amit a jelenlegi átmeneti fázisban kiválaszthatunk, elválaszthatunk a többitől, és egy olyan magatartás szabad formájában fogadhatunk el, amely külsőleg nem anakronisztikus, amely összemérhető azzal, ami a kortárs gondolkozás és életmód területén a leghaladóbb, miközben bensőnkben egy teljesen más szellem határoz meg és irányít bennünket? „Ne oda menjünk ahol védekezünk, hanem ahol támadunk.””

„Egyenesen hasznos lehet, ha elősegítjük , hogy összeomoljon, ami már inog és a múlt világához tartozik, és nem kíséreljük meg a létezését aládúcolni.”

„De a jelenlegi korszakban semmi sem kockázatmentes. Aki állva maradt, annak talán ezt az egyetlen előnyt nyújtja e korszak.”

„A válságnak és felbomlásnak konstruktív aspektusa a polgári világ összeomlása.”

„A kérdés, hogy ez a folyamat a semmibe, a káoszba, a szétszóródásba, a lázadozásba vagy új, szabad teret teremt, amelyből már ki lehet indulni, ezek az alternatívák.”

Egy ciklus vége. „Meglovagolni a tigrist.”

„Magatartásunkat semmiképpen nem tehetjük függővé valamiféle bejósolhatatlan jövőtől. A jelen kor átmeneti, egy ciklus végső fázisának felel meg.„

„Káli, egy női Istenség, aki a világ és az élet elemi, eredeti erejét jelképezi, de aki alsóbb aspektusban úgy is megjelenik, mint a szexus és az orgiasztikus rítusok Istennője.”

„Vízöntő: Minden folyékony, alaktalan. „

„Amikor egy civilizáció ciklusa a végéhez közeledik, nehéz elérnünk valamit, ha a mozgásban lévő erőknek közvetlenül ellentmondunk, ellenállunk. Az áramlat túl erős, elsodorna bennünket. A lényeg, hogy ne engedjük, hogy a korszak mindenhatósága és látszólagos diadala befolyásoljon bennünket. Ezek az erők, mivel nincsenek kapcsolatban magasabb princípiummal, alapjában véve rövid pórázon vannak.”

„Hagyjuk szabadon lefutni a korszak erőit és folyamatait, azonban maradjunk szilárdak és készek arra, hogy közbelépjünk, amikor a tigris, aki nem tudja rávetni magát arra, aki meglovagolja, elfárad a futásban.”

„„Ne állj ellent a gonosznak.” Ha elhagyjuk a közvetlen akciót, egy sokkal bensőségesebb területre vonulunk vissza.”

„Ha egy ciklus befejeződik, egy másik ciklus elkezdődik és ez az a pont, ahol az adott folyamat eléri a végső fázisát, egyben az a pont az ellenkező irányba fordul.”

„Akik a hosszú éjszakán virrasztani tudnak, találkoznak azokkal, akik az új reggelen megjelennek.”

„Ha isten halott, mindent szabad.” Dosztojevszkij.

„„Egy kőerdő, melynek közepén káosz van. Olykor ezen a halott és centrális ponton, magának a káosznak a szívében táncoltam, ittam, egészen az elállatiasodásig, szeretkeztem, kötöttem barátságokat, vázoltam fel egy jövőbeli élet tervét, de minden csak káosz, kő, elkeseredés, zavar volt. (…) Talán ha ezeket a sorokat olvasom, a káosz benyomását érzem; de ezek a sorok egy élő központból indulnak ki és ami kaotikus lehet az csak periféria.” H. Miller.”

Abban a világban, ahol Isten - az ember számára - halott:

„Akarnunk, igenelni kell azt amik vagyunk, akkor is amikor saját természetünk nem mutat hősiességet, nemességet, ragyogást, nagyvonalúságot, adakozó edényt, hanem dekadenciát, romlottságot, gyengeséget, perverziót.”

„Képesek vagyunk e bensőleg szilárdak maradni saját csupasz, abszolút létünkben, félelem és remény nélkül, avagy sem.”

„A modern átlag ember labilis, instabil, nélkülöz minden igazi formát.”

„A hatalom önmagában alaktalan. Nincs értelme egy lényegi egység alapja nélkül. Enélkül minden újra káoszba zuhan.”

Cselekedni vágy nélkül. Az okság törvénye.

„Gyümölcsökre való tekintet nélkül cselekedni. Siker-kudarc, győzelem vagy vereség, gyönyör vagy fájdalom, helyeslés vagy helytelenítés. Tenni azt, amit meg kell tenni.”

A cselekvés nélküli cselekvés, egy cselekvő el: A kézműves ugyanolyan elkötelezettséggel végez el egy munkát, amelyet látni fognak, mint amelyet nem fognak látni.

„Itt nem szárasságról és kedvetlenségről van szó!”

„A tiszta cselekvés nem jelent vak cselekvést. A következmények iránti közömbösség az egyéni érzelmi vonatkozásokra vonatkozik.”

„Az aki rosszat tesz, saját magával teszi.”

Az egzisztencializmus zsákutcája:

A létezés, „a világba vetett terv.”

„Ahogyan a szabadság, úgy transzcendencia sem nyugalmat és összehasonlíthatatlan biztonságot, tisztaságot önt az egzisztencialistába, a cselekvésbe pedig egységet és abszolút döntést; ehelyett a válságban lévő ember valamennyi érzelmi komplexusát táplálja: a szorongást, az undort, a nyugtalanságot, saját életének problematikus voltát, egy homályos vétek vagy bukás érzetét, talajvesztettséget, az abszurdum és az irracionalitás érzését, a magányosságot. E roham azon ember esetében is jelentkezik, aki szabaddá vált, de nem rendelkezik az ehhez szükséges alkattal. Ezek az érzelmek megölik és összetörik az embert – a modern embert -, ha nem képes megölni őket.”

Heidegger: előremenekülés és „a halálnak lenni.” Az egzisztencializmus összeomlása.

„A távolság tudat következménye mindannak a relativizálása, ami az emberi létezésben fontosnak és döntőnek tűnhet, azonban a közömbösséggel, az ataraxiával és az elidegenedéssel teljesen ellentétes módon. Sőt: csak ennek az élménynek az alapján nyílhat meg egyre inkább – a fizikai énen túl – a lét dimenziója, illetve erősödhet meg az a képességünk, hogy tökéletesen elkötelezhessük magunkat – nem fanatizmus, nem elragadtatás, és nem egy pusztán vitális kötelesség.”

„Elpusztulhatunk anélkül is, hogy megsebesülnénk, amely rámutat a követendő irányra, amelynek mentén a „kard darabjait” össze lehet forrasztani.”

Az individuum felbomlása

18. Az „állati eszmény”. A természet iránti érzés.

„A sebesség, mint narkotikum, a fizikai én-t táplálja, azonban vezethetnek egy magasabbrendű nyugalomhoz, tiszta tudathoz, belső mozdulatlansághoz.”

„A természethez való visszatérés regresszív jelenség. Az az ember, aki ebben az értelemben természetessé válik, valójában elfajul, primitivizálódik.”

„Mi a természet szeretetét illeti, a bennünket érdeklő típus a természetet úgy tekinti, mint egy szélesebb és objektívebb egész részét: számára egyformán természet a mező, a hegység, a felhőkarcolók és a nagyvárosok zaja. Ez egy magasabbrendű szabadság tere. Szabadnak lenni mind az egyik, mind a másik természettel szemben – és a sztyeppe közepén vagy a szinte sértetlen alpesi csúcsokon éppúgy, mint az európai vagy amerikai éjszakai mulatóhelyeken.”

„„A természet a dolgok nagy birodalma, azoké, amelyek semmit sem akarnak tőlünk, melyek nem ösztönöznek bennünket, nem követelnek szentimentális reakciókat sem, amelyek némán állnak előttünk, mint egy magáért való, szélsőségesen külsődleges világ. Ez az, amire szükségünk van….ez a mindig nagy és távoli valóság, amely önmagában nyugszik, messze túl az ember minden kis örömén, fájdalmán. A tárgyak világa, amely önmagába van zárva, és amelyben önmagunkat is tárgynak érezzük. Tökéletes elszakadás mindattól, ami csupán szubjektív, minden személyes hiábavalóságtól és semmiségtől: számunkra ez a természet.””

„Arról van tehát szó, hogy helyreállítsuk a természetben – a térben, dolgokban, a tájban – az emberitől való távolságot és idegenséget, amelyet az individualizmus korszaka elfedett, amikor az ember érzelmeit, szenvedélyeit, lírai lendületét kivetítette a természetre, hogy azt közel hozza magához. Arról van szó, hogy felfedezzük újra a lélektelennek a nyelvét, amely csak akkor nyilvánul meg, ha előbb a lélek abbahagyta azt, hogy kiöntse magát a dolgokba.

Ezen a vonalon a természet tud beszélni a transzcendenciáról. Ekkor magától bekövetkezik az, hogy a tekintet a természet egyes főbb aspektusairól más aspektusok felé fordul, amelyek alkalmasabbak a nem-emberire és a nem-individuálisra való megnyílásra.”

„Megragadjuk a létezés kővé vált doktrínáját. Itt nem érzéketlenségről van szó, hanem egy másfajta érzéketlenségről.”

„A természetnek az emberitől való megszabadítása, a csend és lélektelen nyelvén való megnyitása úgy jelenik meg, mint annak természetéhez illő vonás, aki saját előnyére fordítja a modern világ rombolóan objektív folyamatait.”

„A hullámverés egyhangú moraja banális tény, mert nincs semmi értelme, célja, szándéka; éppen azért, mert abszolút értelme van.”

A felbomlás a társadalom területén.

27. A házasság és család.

„Ha az Apa minősége manapság meg is lenne, megbénítaná az új nemzedék kezelhetetlen és szétesett anyagának jelenléte.

Ahogyan mondottuk, a modern tömegek állapota már olyan, hogy még ha megjelennének is olyanok, akik az igazi vezetők színvonalán állnak, ők lennének az utolsók, akiket követnének, hasonlóképpen nem táplálhatunk illúziókat annak tekintetében, hogy egy alakító és nevelő cselekedet mit érhet el egy olyan sarjnál, amely egy olyan környezetben született, mint a jelenlegi társadalmi környezet, még akkor is, ha az apa nem csupán anyakönyvi értelemben lenne apa.

(…)

Másrészt a ma élő kevés differenciált ember – annak következtében, hogy nem azonos vérből és törzsből származik, nem ugyanaz az öröksége – nagyon ritkán ugyanolyan belső formájú és orientációjú.

Bármilyen fontos lenne, hogy az a feladat, hogy gondoskodjunk a spirituális öröklésről, megvalósíthatósága a körülményektől függ. Ott valósul meg, ahol megvalósítható, ha egyáltalán megvalósítható, anélkül, hogy aggodalmaskodva kutatnánk, és még kevésbé, hogy térítenénk.”

A nemek közötti kapcsolatok:

„Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a jelenlegi folyamatok a szexusnak a felszabadulása felé, és egyáltalán nem a szexustól való szabadulás felé tartanak. Az viszont nyilvánvaló, hogy a szexus és a nő a jelenlegi társadalom uralkodó motívuma, ami egyébként egy civilizációs ciklus minden végső fázisának fenomenológiájához hozzá szokott tartozni. Egy krónikus szexuális mérgezettségtől beszélhetünk, amely a jelen korszak sajátja, és amelynek nagyon sok megnyilvánulása van a közéletben, a szokásokban, a művészetben.”

„A nemeknek a modern létezésben megjelenő promiszkuitása kisebb-nagyobb mértékben kisüti a nőnek azt az erejét, amelynek hordozója; regresszív módon ugyan szabadabb, ám primitívvé vált, ez a promiszkuitás a modern életben uralkodó minden tényező és érdek által károsított kapcsolatok felé vezeti.”

„Az immár megfordíthatatlan következmény, hogy a nő azt hiszi, hogy azáltal válhat személyiségé, ha a férfit utánozza.”

„A létezésnek minőséget nélkülöző és puszta álarcokkal jellemzett világában élünk; a belsőleg lefokozódott és kába nő ezeknek az álarcoknak legfeljebb csak kozmetikai oldalát tartja fenn és gondozza…

Ebben a nem hiteles létezésben a kikapcsolódásnak, a pótszereknek és a nyugtatóknak az uralma, amely annyi mai időtöltés és szórakozás sajátja, még nem engedi meg, hogy megsejtse a válságot, amely a modern nőre vár, amikor felismeri, hogy ezek a férfinak kitalált elfoglaltságok, amelyekért annyit harcolt, értelmetlenek; amikor megvalósult követeléseinek illúziói és eufóriája eltűnnek; amikor másrészt megállapítja, hogy a bomlás légkörében a család és a leszármazottak többé nem tudják megadni az élet kielégítő értelmét, miközben a feszültség csökkenésének következtében a férfi és a szexus sem jelenthetnek már sokat, nem lehetnek többé – mint a tradicionális nő esetében – a létezés természetes centruma, hanem csak a hiúság, a sport, a test nárcisztikus kultusza, a gyakorlati érdekek és hasonlók mellett egy szétszórt és külsőségessé vált létezés egyik alkotóeleme. Azokat a romboló hatásokat is figyelembe kell venni, amelyeket a modern nőnél a rosszul megválasztott hivatás, a torz ambíció és a dolgok ereje hoz létre.”

„Mivel a modern férfi nagyon keveset őrzött meg abból, ami magasabb értelemben vett férfiasság, ma problematikus lenne az igazi férfi képességére vonatkozó mondás, miszerint megváltja vagy felszabadítja a nőben a nőt. Inkább az a veszély áll fenn, hogy manapság egy igazi férfira az esetek nagy részében a másik maxima a megfelelő, amit egy öregasszony tanácsolt Zarathrustrának: „Nőhöz mész? Ne feledd a korbácsot!” – ha ezekben a haladó időkben azt büntetlenül és gyümölcsözően lehetne alkalmazni.”

„Végül részben a szexus elkeseredett használatának marginális esetei bukkannak fel, amely egy egzisztenciálisan traumatizált és megromlott ifjúságnál – amely kaotikusan keresi a létezés vitathatatlan értelmének pótszerét – gyakran társul a drogok használatával.”

„A bennünk érdeklő típus számára azok a perspektívák, amelyeket a férfi és a nő közötti szabadabb és világosabb kapcsolatokban a szexus mélyebb használatának lehetősége nyújt, csak néhány szerencsés, váratlan esetben valósulhatnak meg. Ettől eltekintve a jelenlegi folyamatok hatásai közül ez a típus csak azokat a bomlasztó folyamatokat tekintheti esetleg pozitívnak, amelyek talán megkönnyítik a területek elválasztását, amelyek az egy magasabb élettörvényhez tartozó értékeket elszakítják a korábbi szexuális erkölcstől. Jobb híján a megnyíló szabad teret tartja értékesnek, amikor így a szexuálisan és erotikusan fontos dolgok kevéssé fontossá válnak – de egyben tudja azt, amit ezek a dolgok a maguk síkján nyújthatnak.”

A spirituális probléma.

29. A „második vallásosság”.

„A végső folyamatot közelebbről Guénon jellemezte, aki – a szervezetek életének lefolyásából vett képet használva – két fázisról beszél: a test elmerevedésének a fázisáról (amelynek a civilizációnkban a materializmus periódusa felel meg), amelyet a végső fázis követ: a holttest felbomlása.

Nos, Spengler szerint a „második vallásosság” az egyik jelenség, amely egy civilizáció végső fázisát mindig kíséri. A barbár nagyszerűség, a racionalizmus, a gyakorlati ateizmus mellett a spiritualizmus és a misztika szórványos formái, sőt az érzékfeletti betörései nyilvánulnak meg, amelyek nem újrafelemelkedésről tanúskodnak, hanem a szétesés tünetei. Nincs többé szó a kezdetek vallásáról, azokról a szigorú formákról, amelyek az uralkodó elit örökségeként egy organikus és minőségi civilizáció centrumában álltak (ez az, amit sajátosan a tradíció világának nevezünk). Az általunk tárgyalt fázisban maguk a pozitív vallások is elveszítenek minden magasabb dimenziót, szekularizálódnak, ellaposodnak, megszűnik eredeti funkciójuk. A „második vallásosság” rajtuk kívül, sőt gyakran ellenükben bontakozik ki, de a létezés fő és uralkodó áramlatain kívül fejlődik ki, és általában menekülésként, elidegenedésként, zavaros kárpótlásként, számottevően semmiképpen sem hatva a valóságra, amely immár egy lélektelen, mechanisztikus és pusztán földi civilizáció. Ez tehát a „második vallásosság” helye és értelme. A képet kiegészíthetjük, ha Guénonra hivatkozunk – ez a szerző sokkal mélyebb doktrínát képvisel, mint Spengler -, aki megállapította, hogy miután a 19. századi materializmusa és „pozitivizmusa” gondoskodott arról, hogy az embert elzárja a felette levőtől – az igazi természetfölöttitől, a transzcendenciától -, a 20. század sok áramlata, amely éppenséggel „spiritualistának” vagy „új pszichológiának” tűnik, arra törekszik, hogy megnyissa számára azt, ami alatta van: az általában a megformált emberi személyiséggel megfelelésben álló egzisztenciális szint alatt. A. Huxley egy kifejezését is használhatnánk, és beszélhetnénk az „emelkedő önátlépés” helyett a „süllyedő önátlépésről”.

Ahogyan igaz az, hogy a Nyugat jelenleg éppen egy civilizációs ciklus lezárásának megfelelő ellélektelenedett, kollektivista és materialista fázisában van, úgy az sem kétséges, hogy az új spiritualitás előjátékaként értelmezett tények igen nagy része pusztán a „második vallásosság” jellegzetes vonásait viseli. Ezek a vonások valami promiszkuust, szétesettet, az intellektualitás alatt lévőt képviselnek. Olyanok, mint azok a felvillanások, amelyek a holttest felbomlásakor láthatók; ezért az említett tendenciákban nem a jelenlegi alkonyi civilizáció ellentétét kell látnunk, hanem – ahogy mondottuk – annak másik oldalát, ami ha elhatalmasodik, ugyanazon civilizáció még regresszívebb és szétbomlóbb fázisának előjátéka is lehet.

(…)

Majdnem mindig a misztifikáció és babona keveredik bele a neospiritualizmusba, amelynek további jelentős vonása – kiváltképp az angolszász országokban – a nők (csődöt mondott, tévelygő és használaton kívüli nők) magas aránya. Ténylegesen „női” spiritualitás az, amelyről itt általános orientációként joggal beszélhetünk.

(…)

A helyzet realista szemlélete és önmagunk felmérése tehát manapság az egyetlen komoly és lényeges feladatnak láthatja azt, hogy egyre jobban kidomborítsuk a transzcendencia bennünk lévő, többé-kevésbé elfeledett dimenzióját.

(…)

Amikor a transzcendencia felé való orientáció nemcsak mentális vagy emocionális jellegű, hanem áthatja a személy lényét, a leglényegesebb mű el van végezve, a mag bejutott a földbe, és ami még hátra van, bizonyos módon másodlagos és az előbbiekből következik.

(…)

Azt, ami a továbbiakban esetleg megvalósítható – ahogyan mondottuk -, a körülményekre és egy láthatatlan bölcsességre kell bíznunk. Egyébként e tekintetben a horizontoknak nem kell kimerülniük abban, ami a differenciált ember által itt és most megélt véges, individuális egzisztencia sajátja.”

A halál. Az élethez való jog.

„Cicero a pythagoreusoknak ezt a mondást tulajdonítja: „Nem szabad elhagynunk azt az őrhelyet, amelyet az élet során számunkra ki van jelölve, a parancsnok, vagyis Isten engedelme nélkül.”

(…)

„Senki sem halhat meg másként, mint Allah akaratából, és máskor, mint a számára kijelölt pillanatban.”

(…)

Sajátosan itt kapcsolatot láthatunk a jelen fejezetben vizsgált különleges orientációval: azzal, hogy a halált különlegesen kontempláljuk; hogy mindennap a jelenben éljünk, mintha az utolsó napunk lenne, hogy saját létezésünkre mágneses erőként nyomjunk rá egy irányt…

(…)

Felemelkedni azon túlra, ami csak az emberi értelem fényében érthető meg, és eljutni egy másként nehezen elérhető magas belső szintre és sebezhetetlenséghez: ezek talán azok a lehetőségek, amelyek megfelelő reakciók segítségével éppen azokban az esetekben nyílnak meg, amikor az éjszakai utazás szinte semmit sem enged felbukkanni az átszelt tájból,…”

Meg kell értenünk, hogy annak, hogy itt és most, ebben a világban élünk, van értelme, mivel mindig választás és akarat eredménye.

Az „Arthos” interjúi: 

Julius Evola.

(Arthos, I. sz., Genova, 1972.)

Kérdező: A jelenlegi korszak az utolsó, a kali yuga sötét éjszakája. Ahogyan a végső katasztrófa közeledik, és a modern világ válságának a ritmusa felgyorsul, véleménye szerint milyen lényeges elveknek kellene irányítaniuk a hívők olyan „rendjét”, amely életben szeretné tartani a tradicionális eszmét, és átadni azt azoknak, akik meglátják a jelenlegi ciklus végét?

Julius Evola: Tegyük félre a „rendet” és a „hívőket”(!!!). Egyszerűen arról van szó, hogy a modern gondolkodás és a profán kultúra ellenében megtartsuk a tradicionális élet- és történelemszemlélet örökségét. Ne dramatizáljuk túlságosan, amikor „katasztrófákról” és hasonlókról, és „özönvíz utáni” feladatokról beszélünk.

N. Reeves, "Ehnaton a zsarnok, a felforgató fáraó" című írása kapcsán

""A "nem létező" pusztító világerő először feltehetőleg elsajátította a legősibb szakrális kultúrák (Egyiptom, Babilon) mély tudását, majd ezeket "átfordítva" alkotó-építő célok helyett a destruktív létrontás irányába fordította. Az ősibb kultúrákat hordozó birodalmakat, mint eltüntetendő "bűnjeleket" egyszerűen bedöntötte, és hamis öntörténeti mitológiájában megvádolta mindennek a fordítottjával, miszerint ők maguk lettek volna e birodalmak "foglyai"."" 

(Bogár László: Csinált forradalmak.)

Ehnaton azonban már korántsem volt oly népszerű, ami azzal a hirtelen elhatározással függhetett össze, amikor uralkodása kezdetén elhagyta a korábbi fővárost, Thébát, szakítva egyúttal a régi hitvilággal, s azok papjaival:

Ehnaton, a zsarnok fáraó:

Új fővárosát Ehnaton 400 kilométernyire Thébától, a sivatagban alapította, s El-Amarnát mindössze egyetlen istennek, Atonnak, a Napistennek szentelte. Tíz évig tartott az új főváros építése, ám El-Amarna mindössze húsz éven át volt lakott, majd hirtelen elnéptelenedett, kevés nyomot hagyva maga után. A régészek immár egy évszázada kutatják a város titkait, a feltárások során palotakomplexusok, templomok, hivatali épületek, fényűző lakóházak kerültek elő, valamint domborművek sokasága, amelyek idilli képet festenek a városlakók életéről, az El-Amarnában uralkodó bőségről és jólétről.

Napvilágra kerültek azonban a nyomornegyedek viskói is, nemrég pedig Barry Kemp, a Cambridge-i Egyetem professzora vezetésével a régészek megrázó felfedezést tettek. Először sikerült ugyanis feltárni egy olyan sivatagi temetőt, ahol azok leltek végső nyughelyre, akik a várost felépítették és akik El-Amarnában éltek. A 3500 éves emberi csontvázak egész más képet festenek az amarnai "aranykorról", s a reformer fáraóról, mint amilyen eddig a köztudatban élt.

"Ez nem a bőség és jólét városa volt" - vélekedik Jerry Rose, a University of Arkansas antropológusa, aki sérüléseket talált a fiatalon elhunyt munkások csigolyáin. A leletek arra utalnak, hogy az érintettek "hátszaggatóan" nehéz fizikai munkát végeztek. A csontleletek arról is árulkodnak, hogy igen magas volt a vérszegénységben szenvedők aránya, különösen a gyermekek között, ami viszont a krónikus éhezés jele.

Ehnaton fáraó női testtel megjelenítve Felső-Egyiptomból. (Kr.e. 1350 körül).
Tudás-gyümölcs istenítés (principális dualizmus), más néven a Káosz (Széth) erő hatalomra kerülése
(vö.: N. Reeves: Ehnaton, a felforgató fáraó).

Egyistenhit, többistenhit:

Mereskovszkij írja a "Kelet titkai"-ban:  

""Ua en ua" - "Az Egyetlen az egyetlenek között". - "Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette"- olvashatjuk az egyiptomi titkos tanításban. - "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei,mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal. "Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz!" "Az istenek a Te tagjaid uram!" ”Az istenek mind feloldódnak egymásban, és elvesznek az egyetlenben."", 

amiből következik, hogy az ezen látásmód ellen keményen fellázadó Ehnaton fáraó - "az első monoteista" - szemlélete sokkal inkább egy fény-sötét, a Legfelsőbb területére álmodott Megkülönböztetés (principális dualizmus) szemléletére hajaz, semmint Egy-isten hitre

"A csodálatos Nefertiti-mellszobor hamisítvány?

A Nefertiti egyiptomi királynét ábrázoló világhírű mellszobor, amelyet Berlinben őriznek, egyszerű hamisítvány. Valójában a felfedező-régész, Ludwig Borchardt megrendelésére készítette el Gerardt Marks 1912-ben – állítja Henri Stierlin, svájci művészettörténész.

Ludwig Borchardt 1907 és 1914 között folytatott feltárásokat az egyiptomi Amarnában, Nefertiti és férje, Ehnaton fáraó fővárosában. Borchardt ekkor találta meg a csodálatos, eddig mintegy 3400 évesnek ismert mellszobrot, amit egy ideig kairói lakásának nappalijában tartott, majd Berlinbe vitetett. Ám a svájci művészettörténész szerint valójában semmi sem így történt.

Borchardt számos leletet talált Nefertitivel kapcsolatban, például megtalálta egyik gyönyörű nyakékét is. Ezekből egyre inkább kirajzolódott számára a csodaszép nő képe. Végül is szerette volna olyannak látni, amilyennek a képzeletében élt, s ezért megkérte Gerardt Markst, alkossa meg a királyné portréját méghozzá úgy, hogy a nyakában viseli az általa megtalált nyakéket. Stierlin szerint Borchardtnak ez kiváló lehetőség volt arra, hogy megállapítsa, a lelőhelyen előkerült színpigmentek több ezer év után is használhatók-e még. Utasította hát Markst, hogy az előkerült pigmentekkel színezze a szobrot.

Stierlin hangsúlyozza, a szobor eredetileg nem a csalás szándékával készült, Borchardt csak szerette volna megmutatni, milyen gyönyörű volt a királyné, és kipróbálni, hogy a pigmentekkel lehet-e még festeni, ám 1912. december 6-án egy német előkelőség látogatta meg a lelőhelyet, s megcsodálta a szobrot, amelyet valódinak vélt. Borchardt pedig – Stierlin szerint – nem akarta „kinevettetni” előkelő vendégét ostobasága miatt.

Stierlin gyanakvását először az keltette fel, hogy hiányzik a büszt bal szeme és nyilvánvalóan nem is volt eredetileg sem. „Ez az ókori egyiptomiak számára teljesen elfogadhatatlan ábrázolás, mivel úgy vélték, hogy a művészek által készített képmásaik azonosak saját magukkal" – mondta el Stierlin. Miért ábrázoltatta volna magát a királyné így megcsonkítva. Furcsa volt az is, hogy a szobor egyes részeit a XIX. században bevett szobrászati eljárások szerint dolgozták ki, amelyeket azonban az ókori egyiptomiak nem alkalmaztak. Az arcot pedig tipikusan a XX. század eleji modernista Art Nouveau stílusában festették ki.

A szobor pontos korát eddig sem tudták megállapítani, mivel kőből készült, amit gipsszel vontak be. "A gipszen lévő pigmentek korát lehetett meghatározni és azok valóban ősiek" – ismerte el a történész. Stierlin elmondta, minél mélyebbre ásott a szobor múltjában, annál több furcsaságot talált. Például sehol nem találni nyomát a szobor előkerülésének. A legkorábbi tudományos beszámoló csak 1923-ban jelent meg, 11 évvel a felfedezés után. Az ókori Egyiptom a XX. század eleji Európa számára a csodálat tárgya volt. Ekkor tombolt a kontinensen az Egyiptománia. A sajtó lelkesen vetette magát minden egyiptomi felfedezésre. A szoborról miért hallgattak? Ráadásául a korabeli régészeti felügyelők sem említik a felfedezést, akik pedig ellenőrizték az ásatásokat. Borchardt, aki kitűnő régész volt, miért nem készített pontos feljegyzéseket a büsztről a felfedezés után, holott minden tárgyat gondosan dokumentálni kell. „Mert tudta, hogy hamisítvány” – állítja határozottan Stierlin, aki most könyvben foglalta össze kutatási eredményeit.

Különös, hogy szintén nemrégiben jelentetett meg egy könyvet egy német történész, Edrogan Ercivan, aki szintén azt állítja, hogy a büszt nem 3400 éves, hanem 1912-ben készült, sőt azt is tudni véli, hogy Borchardt felesége állt hozzá modellt.

Ám nemrégiben a berlini Charite Kórházban CT-vizsgálatot végeztek a szobron és megállapították, hogy több mint 3000 éves. A vizsgálat során kiderült az is, hogy a szobor egy másik alkotást fed el, amelyik néhány ponton eltér a végső változattól. De Stierlin szerint ez csak a színpigmentek kora, a CT-vel csak azok korát tudják meghatározni. (...)"

(Nol.hu)

Az igazi Nefertiti, a mai régészeti kutatások alapján állítólag kevésbé szépnek bizonyult, aminek - tegyük a szívünkre a kezünket - a fenti ókori ábrázolás sem igazán mond ellent.

A Szent Hármasság...

Brahma:  Síva - Brahma - Visnu.

Bár a turano-ind, őseredeti (primordiális), szakrális brahmanizmus hagyományával szemben fellépő modernista szemlélet komoly kihívása már az egyik kulcs-regében, a Mahábháratában leírt, Kr.e. 3000-re tett kuruksétrai csatával megjelent (bizonyos vélekedések szerint ez a Sötét Kor /a Káli Yúga/ kezdete), de ez a hatás hozzávetőlegesen csak Kr. u. 800 körül lesz olyan mérvű, hogy Sankara és köre - főleg a vízszintes észlelési sávban - kénytelen a tanításokat még markánsabbá tenni. Ez többek között abban fejeződik ki, hogy a Főisten bizonyos megnyilvánulási formái felerősödnek, kialakul az ún.: "Trimurti" – Brahma, a "Teremtő" "mellett" megjelenik Visnu, a "Megtartó" és Siva, a "Pusztítva/Építő" - mely felállás voltaképp, a törekvők számára leginkább járható, kétféle ösvény kiemelésére utal:

Síva-Brahma-Visnu

 Mivel most kevésbé szeretnénk belemenni a hinduizmus valláselméleti erdejébe, viszont nem szívesen esnénk bele a „szörnyű leegyszerűsítés” csapdájába sem, így nagyjából azt mondhatnánk, hogy Visnu követése inkább a "Via pozitíva" (ez is - az is), míg Siva útja jobbára a "Via negatíva" (ez sem - az sem) szellemi lehetőségeire mutat rá. Ez azt jelenti, hogy az egyik a "Minden Ő"-ből, a másik a "Mi nem Ő"-ből indul ki, ahol az előbbi a természet-fölötti (a metafizika) területe felől nézi a természeti (érzékszervi) világ birodalmának esetlegességét, káprázat-jellegét (papi /brahmanikus/ jelleg) és vonzza maga felé, míg az utóbbi inkább arra teszi a hangsúlyt, hogy hogyan találjunk ki abból a jelenségvilágot jelképező útvesztőből, amiben bolyongunk (harcosi /ksatria/ jelleg). Mindezt úgy is megközelíthetnénk, hogy bár az egyik "felüliből", a másik "aluliból" indul ki, azonban mindkettő ugyanazon szakrális szellemi igényt-tartalmat fejezi ki (Brahma), amiből az is következni látszik, hogy napjainkban - a Sötét Kor (a Káli Yúga) valószínűleg utolsó előtti időszakában - amikor az evilágiba feledkezés illetve annak istenítése már túlnyomónak hat, inkább a "sívaizmus" irányelve tűnik üdvözítőbbnek, mely szemléleti lehetőség fontosságát például Plótinosz is nyomatékosította, aki halála előtt, mintegy végrendeletként, a következőre hívta fel barátai figyelmét: "Kíséreljétek meg visszavinni a bennetek lakozó Istenséget a mindenségben lakozó Istenséghez."
Mivel itt elsősorban egy hozzáállásról, látásmódról van szó, ezért ezen törekvés sok mindenben megnyilvánulhat, például a jógik "patrónusa" is Síva, aminek valószínű oka, hogy a meditatív elmélyülés - mint olyan - tulajdonképpen a gondolkodás ellenében valósul meg (vö.: Buji Ferenc: "A gondolkozás szerepe a spiritualitásban." In.: Axis Polaris X. szám.). Mindazonáltal szintén eme eszmeiség magaslatait képviselik például a parthús - méd /kurd/ - perzsa "halhatatlanok", mely szellemiség egyik megnyilvánulása a turano-szarmata eredetű "Arthur király, a kerekasztal lovagjai és a Grál-kehely" regekör, a  középkori lovagok (vö.: Kovács Andrea-Medgyesy S. Norbert: "Énekek Szent László király tiszteletére.") vagy a japán szamurájok (vö.: Jamamoto Cunetomo: "Hagakure".). Mindennek részbeni továbbélése fedezhető fel a hazai hajdú, huszár és székely katonai hagyományban, az orosz kozákok és a török janicsárok (vö.: bektasi szúfizmus) világában, de még a törvényen kívüli életben, például a sziciliai Cosa Nostra, a japán Yakuza, a kínai Triád vagy eltérő formában a magyar betyárok vonatkozásában is beszélhetünk bizonyos nemes szellemiség továbbéltetéséről - például hazafiság, hála és kötelesség, akár a saját élet feláldozása árán is - illetve az értékek kiforgatásáról, hiszen a választás lehetősége mindig, mindenkinél ott van, mindig jelen van (vö.: Hideo Gosha: "Az éjszakai vadász", Szomjas György: "Talpuk alatt fütyül a szél",  című filmekkel). Mit is mondott Hamvas Béla? Az Út „nem lágy és nem szentimentális”, hanem „végtelenül elszánt, reális, higgadt, hűvös, száraz és kőkemény.”...
Az imént taglalt eszmeiség iránti tájékozódás szükségességét az is erősítheti, hogy a másik lehetőség, a "visnuizmus" látásmódját "Nyugaton" és ennek hatására gyakran például már Indiában is (vö.: Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra."), olyan "felébredettek" magyarázzák, szinte kibogozhatatlanul félre, akik - olykor rokonszenves, meggyőző, erőteljes adottságokkal felvértezve és jelentős média támogatást élvezve - mintha mintegy "megmagyarázhatatlan" elszántsággal összekevernék az Ég és a Föld területeit, egyfajta elvilágiasított (profanizált) "is-is" elképzelés mentén mintegy megkettőzve, megosztva, szétszórva a Középpontot, hiszen már önmagában, a felállás felvétele által - például "Te is más vagy, te sem vagy más" - nem az evilági emelkedik, hasonul a szakrálishoz, hanem az előbbi látásmód zavarja össze, formálja a saját képére, nyeli el az utóbbit. A világos és a sötét vonatkozások eme tisztázatlanságából fakadó össze-visszaság teremtésnek tűnik a kismillió formában előadott "Nincs bűn", "Mindenki aranyos" és a valójában szintén ebbe a gondolat-körbe tartozó - többek között bizonyos angliai (oxfordi) egyetemi körök által támogatott - "A Karácsony nem elég toleráns" elvek hangoztatása is, melyekkel kapcsolatban az a véleményünk, hogy mivel az érzékszervi világ vonatkoztatási rendszerében minden jelenség két erő egymásra hatásának a terméke, ezért ezen belül valójában semmi sem lehet "semleges", például az "anyag" istenítése is hit, felkentekkel és követőkkel (vö.: "tudomány-kultusz"), mindebből kifolyólag ezek a jelszavak mintha inkább bizonyos értékrend (hierarchia) "semlegesítéséről" szólnának, valamely egyéb természetű, homályos hatalmi igény trójai falovaként működve (papinak /brahmanikusnak/ láttatott "skorpió" jellegű harci felfogás), megfejelve azzal, hogy - ilyenformán azzal vádolván másokat, amit mi követünk el - gyakran a "bárány" tűnik "farkasnak" a "farkas" pedig "báránynak" (vö.: George Orwell: "Állatfarm."). Mindez alapján olyan érzésünk támad, mintha mi modern emberek, ott különböztetnénk meg, ahol valójában egység van (metafizika területe) és ott kevernénk össze, hirdetnénk (látszat)egységet, ahol a befelé-felfelé mozdulás, a "kiút" egyik legfontosabb előfeltétele éppen a helyes és a helytelen megkülönböztetésének a képessége volna (az evilági területe).

Összefoglalva
úgy tűnik, hogy a modernizmus, a Sötét Kor (Káli Yúga) káoszából leginkább kiemelkedéssel kecsegtető Sívát pusztán rosszá fokozza le - ez által mintegy "letiltva" az ez irányú tájékozódást - a könnyebben félremagyarázható Visnut pedig az ominózus jóvá emeli, mely utóbbit egyúttal nem a Legfelsőbb Isten (Brahma) egy arcának tekint, hanem összeolvasztja vele valamint az így keletkezett Sötét-Fény ellentétet az Égbe emeli (Legfelsőbb Kettősség /principális dualizmus/, ahol a "fény" egy alapvetően megkülönböztető jellegű "Szuper Tudat" ész-kultuszának elvében képzelődik el), egyszersmind a természet-fölötti (metafizikai) minden-egység-elvet is elvilágiasítja (profanizálja), a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerére - a Földre - vonatkoztatja, a feje tetejére állítva ezáltal az ortodox hinduista képletet és így alighanem tulajdonképpen el is jutottunk az "Új Kor" ("New Age") alapvető szemléleti látószögéhez, mintegy a szakralitásnak egyfajta fordítottságon alapuló vérfagyasztó paródiájához...
Ha esetleg egy más megközelítésben, Ádám (bukását követő) négyfelé esésének megnyilvánulásaiban gondolkodunk - ahol Ábel-Apollón az aranykori függőlegesen felfelé, Káin-Apollón az ezüstkori vízszintesen felfelé, Káin-Héliosz a bronzkori vízszintesen lefelé és Ábel-Héliosz a vaskori függőlegesen lefelé irányultság jelképe - akkor véleményünk szerint az imént taglalt látásmód leginkább talán Ábel-Héliosz időszakos erejét jelzi a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerében...
Talán ezekre az ellentmondásokra is fel szerette volna hívni a figyelmünket Frithjof Schuon, amikor a következőket mondja: "Ez a világ óceán, a hajó a szent törvény, a kormányos Isten Kegyelme. Tehát aki eltér a szent törvénytől, az elveszejti magát a világ óceánjában, de ha valaki a hajó fedélzetén keres menedéket, és otthonra talál ott, azt a kormányos vezetni fogja."...

Amon (Amen):
Hórusz-Világkirály-Széth.

Szerintünk ez a megközelítés inkább egy több ezer éves "sívaista" jellegre utal:
Mint már korábban említettük, a hagyományos, szakrális hinduizmushoz hasonlóan, az óegyiptomi Amon-kultusz sem "több-isten-hit" (politeizmus): ""Ua en ua" - "Az Egyetlen az egyetlenek között". - "Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette"- olvashatjuk az egyiptomi titkos tanításban. - "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei,mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal. "Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz!" "Az istenek a Te tagjaid uram!" ”Az istenek mind feloldódnak egymásban, és elvesznek az egyetlenben."" (D. Sz. Mereskovszkij: "A kelet titkai.")
A Legfelsőbb arcai - a megnyilvánult világban - többek között Hórusz-ként, mint felhő-oszlató erő és Széth-ként, mint felhő-dúsító erő jelentkeznek („Széth vagyok, a Káosz teremtője, aki villámlik az Égbolt horizontján.” /óegyiptomi sírfelirat/).

Hórusz-Világkirály-Széth

Hérodotosz Hóruszt Apollón megfelelőjének tartja, Széth (vö.:Héliosz) érdekességét  többek között természetének "kettős-fedelű" jellege adja:
Az őseredeti (primordiális) teljességérzet belső hiánya gerjesztette hatalomvágy, ami felül, mint ellensúlyozó (kompenzatív) tüsténkedés, bizonyos értelemben ártalmatlanságot idéző tréfás megjelenés, bűbáj és kritikátlan önsajnálat valamint az alapvető elégedetlenségből fakadó felfokozott nemiség (biszexuális csábítás), alul pedig mint kíméletlenség, pusztító hevület izzik és mivel mindezt egyfajta különlegességből fakadó erényként éli meg, ezért a következményekkel kapcsolatos valódi belátása tragikusan csekélynek tűnik. Az Ég nélküli földi világ fölötti uralomnak valószínűleg amúgy is nagy belső ára van, hiszen ahogy Pavel Florenszkij írja: „Imádság nélkül nincs élet. Imádság nélkül csak őrület van és félelem”.
A természet-fölötti (metafizikai) és a természeti (érzékszervi) világ területe közötti megfelelő kapcsolat fenntartásáért elsősorban a Fáraó (a Világkirály) felel, akinek szellemi mondanivalóját Weöres Sándor a "Szembe-fordított tükrök" című versében a következőképpen mutatja fel: "Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."
Hórusz valamint Krisna harci madara a Sólyom illetve Attila és az Árpád ház - Közép és Belső Ázsiából, tehát közvetlenül az őseredeti forrásból fakadó - Turul madara, főbb mondanivalójában, az elsősorban belül zajló szellemi (spirituális) küzdelem felvállalásának fontosságára utal - ami lényegében a Világegyetem rendjével való összhang helyreállítását célozza - mely törekvés kifejeződésének egyik csúcsa például az Árpád-ház szentjeinek sora. Hasonló összefüggésre bukkanhatunk Márknál és Máténál is, amikor Jézusnak "Széth hátán" - szamárháton - történő jeruzsálemi bevonulásáról írnak, amivel valószínűleg az Emberfia "tigrislovaglására", a belső és külső természeti erők feletti uralmára utalnak (vö.: Julius Evola: "Meglovagolni a tigrist.").
Érdekességként említjük, hogy az egyiptomi vallási látásmódok jelentős tovagyűrűző hatása jelentkezik például Simone Weil-nél is, aki "Izrael" című tanulmányában (Északi Korona. Corona Borealis. XIX. szám.) a következőket írja: "Isten Mózesnek és Józsuénak merőben időbeni ígéreteket tett, olyan korban, amikor Egyiptom a lélek örök üdvösségére törekedett." (vö.: Simone Weil: "Ami személyes és ami szent."), de Sigmund Freud is ebből a forrásból merít, amikor a "Mózes, az ember és az egyistenhit" című írásában kifejti, hogy szerinte Mózes egyiptomi, Aton főpap volt. Ezt az elképzelést napjainkban, mások mellett, Ahmed Osman, Jan Assman, Israel Finkelstein vagy a francia egyiptológus, Sabbah fivérek kutatásai is alátámasztani látszanak  (vö.: "Minden másképp volt?"  HVG. 41. szám. 2000. október 14.). Ezzel kapcsolatban Cezar Lacrone "Ehnaton-Mózes" című írásában azt fejtegeti, hogy annak idején "az „adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag. Az „adon” pedig azonos az „aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés.". Klaus Matefi arra a következtetésre jut, hogy a szemlélet valójában - egyiptomi alapokon - Babiloniában kristályosodhatott ki: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel. (...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el."  Ezen kívül a mezopotámiai hatások jelentőségét látszik jelezni az is, hogy találtak olyan turano-sumér eredetű pecséthengereket, amiken a Paradicsom rege egyes elemei - a Fa, Ádám-Éva, a Kígyó - ismerhetőek fel valamint, hogy a legendás Ábrahám alakja - a zsidó és az iszlám hagyomány ősapja - a szintén turano-sumér Úr városához köthető. Végül Otto Weininger a "Nem és Jellem" című művében arra a következtetésre jut, hogy  - minden későbbi "művi hozzáigazítás" dacára - a krisztusi világkép voltaképp nem az ezsdrási (mózesi) látásmód "legérettebb virága", hanem sokkal inkább - az érzékszervi világ vonatkoztatási rendszerének kozmikus természetét leképzően - egyfajta sajátosan fájdalmas és bonyolult ellentétben, kölcsönhatásban állnak egymással kezdetben a zsidó kultúrán belül, majd később a világ meghatározó részére kiterjedően is.



Szentháromság: 
Atya-Fiú-Szentlélek

A magunk részéről ezt inkább "visnuista" hangsúlyú megközelítésnek látjuk, talán nem véletlen, hogy a hagyományos hinduizmus Jézust általában Visnu megnyilvánulásának tartja, akárcsak Krisnát.
Azonban, hogy mégse legyen ilyen egyszerű a dolgunk, például az örmény illetve más keleti nyelveken Krisztust "Isá"-nak ejtik, ami viszont a térségben Siva egyik nevének hangzik, mely jelenség így végül is kidomborítja a végső, "brahmanikus" jelleget illetve a kétféle ösvény jelenlétét, lehetőségét és azt is sejteti, hogy az alapvetően szakrális vallásoknak, a kereszténységnek, az iszlámnak, a buddhizmusnak, a hinduizmusnak, a sámánizmusnak és a kínai univerzalizmusnak az őseredeti (primordiális) tudást közvetítő formái - amit azért hangsúlyozzuk, mert már valamennyin belül megjelent a modernista láttatás kihívása - a "Szent Hegy" tetején, ami egyben Kezdőpont is, végül találkoznak....(vö.: Piramis - Szent Kehely szakrális értelmezési lehetőségével).

Atya (Isten) - Fiú (Krisztus /Világkirály/) - Szentlélek (spirituális másodszületés /a "feltámadás" lehetősége/):

Atya-Fiú-Szentlélek

A Szentlélek, mint Éberség jelkép áttételesen utal ugyan az Alvásra, azonban ez, mint veszélyre, szellemi csapdára felhívó jelleg, nem jelenik meg közvetlenül a képletben, így eme megközelítés egyrészt nagyon magasrendűvé, másrészt viszont fokozottabban félreérthetővé, félremagyarázhatóvá, az ellenkezőjébe fordíthatóvá is vált.
Egy előadás utáni beszélgetésen hangzott el, hogy milyen fontos a kis/én - nagy/én megkülönböztetés, amikor az egyik résztvevő annak a véleményének adott hangot, hogy "nincs is kis/én": Ezt a magunk részéről vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz megjegyzésnek látjuk, mivel bár a természet-fölötti területe felől nézve valóban minden jelenség káprázatnak számít, de a természeti-világon belüli hatalmi tusakodásban a "kis/én isten" pontosan azzal nyomul leghatékonyabban, hogy a "szeretet"-elv illetve "a közös érdekek-értékek" mentén történő munkálkodásra hív, azonban elsődlegesen, tehát egyetemes szinten megkülönböztető (principálisan dualista) "én/nem én" alapállásából fakadóan valójában mégis verseng, így - mivel az egyik együttműködik, a másik pedig verseng - az utóbbi "maximalizálja a hasznot". Mindemellett, úgy érezzük, ide kívánkozik annak a különösségnek az említése is, hogy egyúttal valamely rejtelmes, égi okból, összességében, a mindannyiunkban ott lévő kis/én (pszichológiai ego) ellenáll annak a felismerésnek, hogy ezzel a hozzáállással a "mindennapok szintjén" ugyan általában jelentős előnyre tesz szert, ellenben hosszútávon ez fenntarthatatlannak tűnik, mert ennek a felfogásnak az általános diadala esetén - a gyanakvó bizalmatlanság és a felelőtlen öncélúság óhatatlanul kialakuló légkörében (vö.: R. Guénon: "Individualizmus". fejezet, in.:"A modern világ válsága.") - minden, ezáltal végül önmaga is szétzilálódik, összedől, elsüllyed (vö., a Világegyetem rendje /Kozmosz/ Mozgás arcának lecsengés-törvényével /entrópiájával/).
Ezen folyamatok lefutását valószínűleg az sem csillapítja, hogy az evilágiba feledkezett, azt istenítő modernista szemlélet önmagáét általában "győztes"-nek, míg a szakralitás látásmódját többnyire "vesztesnek"-nek, néha émelyítően álszentnek, álmodozónak, egyenesen ostobának véli, így olyan érzésünk van mintha a felek - a tükör két oldala - a másik látásmódját tulajdonképpen önsorsrontásnak, végső soron értelmetlen őrültségnek, egyfajta "halál"-kultusznak, a saját "fordítottjának" tartaná, mely jelenség ebben a minőségében epheszoszi Hérakleitosz "visnuista" igazát látszik alátámasztani számunkra, aki a következőket mondja: "A Logoszt illetően az emberek éretlenek, azelőtt is, hogy meghallották volna, és azután is, hogy már hallották. Mert bár minden e Logosz szerint történik, mégis olyanok, mintha nem vennének róla tudomást.",  vagy ahogy a másik, a "sívaista" ösvény hozzáállását Niszargadatta Maharádzs kifejti: "Ami relatív, az nem végződhet az abszolútban. Mindazonáltal a relatív elzárhatja az abszolúthoz vezető utat, mint ahogy a tejszín köpülésének a hiánya is megakadályozza a vaj kiválását."...
A Szentírás "sívaista" vonatkozására lehet még példa Máté Evangéliumának 18. része is, amennyiben itt Jézus a Küzdelem és Megbocsájtás nehéz témájában foglal világos és erőteljes állást, ami azért is tűnik kitüntetett jelentőségűnek, mivel napjainkban talán ez az egyik olyan terület, ahol a legtöbb félremagyarázás tapasztalható. Az első részben az Emberfia arról beszél, hogy az igazi hívő alapállása a gyermekéhez hasonló, ami abban is kifejeződik, hogy életét a világ, szerettei és mindenek fölött Isten tenyerébe helyezi, hiszen másképp ugyan lehet élni, de nem biztos, hogy érdemes. Ha ezzel az őseredeti forrású bizalommal akár a saját szemünk él vissza, akkor "toljuk ki", ha a karunk vagy a lábunk "vágjuk le" (Mt. 18. 8-9.), azonban ha valaki elbukik, de később hitelesnek tűnő változást mutat a hozzáállás terén, akkor bocsássunk meg, ha kell "hetvenhétszer is" (Mt. 18. 22.) és bár ebből az is következni látszik, hogy Máté kevésbé lehetett az a "Télapó" típus, mint aminek az amerikai filmekben ábrázolni szokták, mindazonáltal szerintünk ebben a tanításában - az Igazság-keresés mellett - elsősorban a saját gyengeségeink, sóvárgásaink fölötti uralom, az önfegyelem fontosságára hívja fel a figyelmet, hiszen a "nagy küzdelem" tulajdonképpen belső természetű és kevésbé külső, mert mint ahogy Martin Lings is jelzi: "Mindaddig rab vagy, amíg nem szelídítetted meg énedet"...                        

Végül a Szent Hármasság témaköréhez annyit fűznénk hozzá, hogy véleményünk szerint a Mindenség "Széth" arca (a vak anyagiság megosztó, mélybe húzó /"gravitatív"/ nehézkedésének megnyilvánulása) voltaképpen azért nem jelent még meg a három közül legősibbnek tekinthető turano-ind bráhmánikus képletben, mert a Mindenség "Hórusz" arca (az őseredeti egységélmény e világi megnyilvánulásának felfelé emelő késztetése) még megkérdőjelezhetetlenül uralja az emberi szíveket. A második - egyiptomi Amon - felfogásban észlelhető felbukkanás már kiegyenlítettebb hatalmi felállásra utal, míg a felsoroltak közül korban hozzánk legközelebb álló keresztény megközelítés idején viszont Széth ereje már olyan jelentősnek tűnik, hogy ismét rejtetté lesz, amely a viszonyok egyfajta "átfordulását" sejteti az idő/tér kalitkán belül, tehát az érzékszervi világ vonatkoztatási rendszerében.
Mindazonáltal, mint Krisna mondja a turáni "Evangéliumban", a Mahábháratában: "Végül nem győzhettek Karna!" (Karna válasza: "Tudom". /Ennek elemzése is megérne egy misét.../), hiszen belső-külső életünk "Széth" minőségének bizonyos értelemben torokszorító sorsa, hogy bármit tesz, hőn áhított célja - elsősorban a belátásra való "képtelensége" miatt - sohasem valósulhat meg: sohasem válhat magává azzá a Teljességgé, amivel összetéveszti magát, ami valójában csillapíthatatlanul hiányzik számára, amit voltaképpen mindenki keres, mert amint Sejkh Abdul Kadír Geilani is emlékeztet: "Isten azonos az összes dologgal a megnyilvánulás vonatkozásában, de nem azonos velük az ő lényegükben. Ellenkezőleg: Ő Ő, a dolgok pedig dolgok." vagy ahogy Hermész Triszmegisztosz „visnuista” látószögből kifejti: „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van. Az Egy műve a varázslat."

Az Atyaisten az élet és a halál fölött áll, így emberként történő ábrázolása (antropomorfizálása) igazából véleményes, mert az önistenítő modernista Ész-Fény kultusz, a szolipszista luciferizmus veszélyét rejti és mint közismert, ebbe a főben-járó hibába véleményünk szerint nem csak Aliester Crowley (a Bíboros vagy másnéven Saint Germain grófja, stb..) valamint harcostársa Rudolf Steiner eset bele, hanem - sajnálatos módon - a hazai "tradicionalista iskola" megalapítója László András és számos követője is (nem mindegyik).

Csögjam Trungpa írja, hogy Amerikában nem találkozott egyetlen egy olyan emberrel sem (!), aki akár a hínajána szintet tökéletesen realizálta volna...