"Hammurapi királynak, Ábrahám kortársának, az emberiség legelső törvényhozójának idejében (...) mindenütt ugyanaz az anya a gyermekkel. Így volt a világ kezdetén. S a világ végén nagy jel jelenik meg az égen: "Egy asszony a napba öltözve, lábai alatt a holddal és fején tizenkét csillagból áll koronával, és teherben volt, és egy fiúcskát szült." (Jelenések könyve 12, 1-13). Hasonló módon ábrázolták Istár-Mamit a babiloni pecséthengerek: mezítelen, a napba van öltözve, holdsarlóval, csillagokkal." (Dimitrij Sz. Mereskovszkij."; vö.. a csíksomlyói Szűz Máriával, a Napba öltözött Boldogasszonnyal, Babba Máriával.)
Az Ószövetség "Bábel tornyát" kedvezőtlen színben feltüntető elbeszélőmódja viszont jelzi, hogy komoly feszültségek lehettek a városalkotó turano-sumerek és a környék sémita, főként akkád törzsei között, mely küzdelem végül az utóbbiak uralmához vezetett, hiszen Kr.e. 2350-ben I. Sarrukin, a (sémita-sumér) akkád birodalom megalapítója, legyőzi Lugalzageszi (turano-sumer) királyt. A főbb hagyományok Ábrahám (Ibrahim) legendás alakját - a turáni és sémita vegyes lakosságú - sumér Ur városába helyezik, aki, mint a judaizmus és muszlim vallás eredet-mítoszának kulcsalakja természetesen még sem mohamedán, sem zsidó nem lehetett, mert akkoriban még nem léteztek sem muszlimok, sem zsidók (Hammurapi, Kr. e. 1792 – Kr. e. 1750 között uralkodott). A leginkább amorita sémitának tartott Ábrahámot (Ibrahimot), Terah fiaként említik, aki állítólag a "Nimród vallás" kegyszer árusa lett volna, mely feltevés tulajdonképpen három okból is figyelemreméltónak tűnik. Ezek szerint egyrészt, a sémita-sumer uralom lényegileg átvehette a turano-sumér Egy-Isten hitet. Ezt többek között a Gilgames eposz megbecsülése, az újbabiloni sémita-káld Marduk papság rendíthetetlen szakralitása, a Szent Hármasság ismeretét rejtő turano-sumér Paradicsom rege - egy Létfa, Két gyümölcs (tudás és halhatatlanság) - évezredeken átívelő, viszonylag ép fennmaradása is igazolni látszik
 |
| Turano-sumér Paradicsom ábrázolás |
 |
| Turano-partus Ménrót ábrázolás, Csodaszarvas-Hold-Nap koronával. |
Másrészt a fent megidézett monda szerint, "Ábrahám lázadása" jelképesen felvetheti az eredeti szemlélet, az "Apa" látásmódjával történő szembefordulás lehetőségét is. Ezzel kapcsolatban segíthet bennünket az eligazodásban az a figyelemreméltó tény, hogy a sémita akkádok térnyerésével, a korábbi lelassult, meditatív, "merev", elvont szakrális turano-sumér ábrázolási formához képest, a művészeti kifejezés élettel-telítettebbé (naturalisztikusabbá), dinamikusabbá válik. Ez többek között azért érdekes, mert a későbbi, óegyiptomi Ehnaton fáraó modernista szemléleti újítása kapcsán is hasonló, bár forradalmibb-sűrítettebb lezajlású, kísérőjelenségek figyelhetőek meg a művészi ábrázolás terén. Mindez arra utal, hogy Ábrahám mondai lázadása nem csupán a turáni és a sémi népek küzdelmeinek a lenyomatát őrizheti, hanem valószínűleg mindkét népcsoporton belül is komoly törést okozó, máig ható szemléleti tusakodást lehetőségét is felveti. Harmadrészt azért is tűnik kitüntetett jelentőségűnek mindez, mert a letelepedett-szakrális (káin-apollói) Isten-központúság szemlélete ellenében fellépő ókori reneszánsz Élet-központúság nyomulása, egyfajta káin-hélioszi (letelepedett-modernista), tehát vízszintes és lefelé, az Ég helyett, a Föld felé irányuló látásmód izmosodását jelzi, ami egyfajta drámai elvilágiasodás térhódítása felé mutat: "Feltehetjük a kérdést, hogyan, mikor és mitől lett a kígyó–sárkány végképp démonikus, negatív figura? Az a szárnyas kígyó, amely az egyiptomi Királyok Völgyének egyik sírfestményén az élet teremtésének központi jelképe, amely a sötétségből kihasítja a világosságot, és a végtelenség jelén (kulcsán) átbújva megteremti az anyagi létezést, majd két szárnyával védelmezi az új minőségű végtelenséget. (...) Ennek az erőnek a negatív értelmezése, sőt démonizálása világképfordulás nyomait őrzi. (...) A sémita népek és – főleg az Ószövetség hatására – az európai népek elfogadták a gonosz kígyó képet. Várkonyi Nándor mutatott rá szépen, hogy ez nem volt véletlen, ugyanis valójában ezek a népek teremtették meg az én kultuszt, s változtatták a történelmet az individuum történelmévé. Az ő szemükben a sárkány kártékony, mert a természet érintetlen őserejét jelképezi, amivel az azt uralma alá hajtó emberiség végzetesen szembefordul. Vélhetőleg erről a világképváltásról szól a Nagy Pán halott jól ismert, rejtélyes képlete is." (Zelnik József: "A kehely.").
Nicholas Reeves angol egyiptológia professzor jelzi az "Ehnaton, a zsarnok. A felforgató fáraó." című írásának végén (BBC, History. 2012. április II. évf. 4.szám), hogy Kr.e. 1100 táján egy harcias szellemiségű egyházi vezető, Herihór lett Egyiptomban a Fáraó. Véleményünk szerint nem kizárt, hogy Amon papkirályként fontos feladatának érezhette, hogy kiűzze, a Kr.e. 1350 táján uralkodó Ehnaton fáraó Aton vallásának száműzött híveiből és az őket, valószínűleg a hasonló látásmód okán befogadó, Jehova-kultuszú, sivatagi nomád sémita törzsek szövetségéből álló yahudokat ("a fáraó híveit") Alsó-Egyiptom keleti feléből, - akiket a mintegy félévezreddel későbbi babiloni források neveztek el hébereknek (vö.: "Minden másképp volt?" HVG. 2000/41. szám) -, akik ily módon, mintegy az erőteljes külső kényszer által is serkentve (vö.: exodus), megvalósíthatták, évszázadok óta dédelgetett álmukat, hogy leigázzák, a jórészt városállamokban élő (vö.: Móz.Törv. 7,22.), a kaukázusi eredetű turano-sumérekhez hasonló nyelven beszélő, ék(rovás)írás-szerű betűket használó kánaánitákat (vö.: Móz.Törv. 7,22.; Talmud, Baba Kamma 37b), Türosz, Szidon, Büblosz, Dóra, Arpad, Kis, Arad alapítóit, akiknek vezérét, ráadásul "Bela"-nak hívták. Fővárosukról, a Szent Sólyom városáról, Kr.e 450 körül - tehát még jóval később is - azt írja Hérodotosz, hogy "Jeruszalamosz (Jeruzsálem), aminek a másik neve Skytopolisz, mert ez a szkíták városa" (vö.: a filiszteus, eredetileg, valószínűleg Kréta felől származó, a "tengeri népek"-hez kapcsolódó népcsoport volt, a turano-kusita ionokhoz, etruszkokhoz hasonló). Mindezen történéseket, bizonyos vonatkozásokban, maga Sigmund Freud is alátámasztja, aki szerint Mózes Aton pap volt, aki az ősi, törzsi jutalmazó-büntető jahvei Viharisten attribútumait, az atoni fény kultusszal termékenyítette meg, hogy azontúl népét nappal Felhő, éjszaka Tűz-oszlop vezesse, amíg el nem érkezik az "Ígéret földjére". (Sigmund Freud: "Mózes, az ember és az egyistenhit.").
Az Újbabilón Birodalom, a bibliai Nabukodonozor vezetésével, Kr. e. 601-től kezdődően, össze-összecsapott az egyiptomi Fáraó seregével. A hadmozdulatokra bizonyára szintén hatással lehetett a turáni ihletettségű, óegyiptomi Amon és az Aton kultusz közötti ősi szemléleti feszültség is (vö.: a turano-ind Judhistira valamint Durjódhana küzdelmével, Kr.e. 3000-ből), mely alapállásbéli ellentét mélységét és súlyát mutatja, hogy 600 évvel később a Krisztus hitűek tulajdonképpen visszatértek az Amen (Amon; Amin) fohászkodáshoz, nem kis megrökönyödést keltve, az időközben, mintegy az "Aton vallás" mentén néppé kovácsolódott zsidó hívők soraiban (vö.: A yahudok""az „Adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag, az „Adon” pedig azonos az „Aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés"" /Cezar Lacrone: "Ehnaton-Mózes"/, illetve a Dóra városában talált kultikus "Széth maszk"-al) (vö.: A vallások eredete 1. rész )
Az Újbabilón Birodalom, a bibliai Nabukodonozor vezetésével, Kr. e. 601-től kezdődően, össze-összecsapott az egyiptomi Fáraó seregével. A hadmozdulatokra bizonyára szintén hatással lehetett a turáni ihletettségű, óegyiptomi Amon és az Aton kultusz közötti ősi szemléleti feszültség is (vö.: a turano-ind Judhistira valamint Durjódhana küzdelmével, Kr.e. 3000-ből), mely alapállásbéli ellentét mélységét és súlyát mutatja, hogy 600 évvel később a Krisztus hitűek tulajdonképpen visszatértek az Amen (Amon; Amin) fohászkodáshoz, nem kis megrökönyödést keltve, az időközben, mintegy az "Aton vallás" mentén néppé kovácsolódott zsidó hívők soraiban (vö.: A yahudok""az „Adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag, az „Adon” pedig azonos az „Aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés"" /Cezar Lacrone: "Ehnaton-Mózes"/, illetve a Dóra városában talált kultikus "Széth maszk"-al) (vö.: A vallások eredete 1. rész )
A hadakozás során, az újbabiloni csapatok, évekig húzódó többszöri nekiveselkedés után, Kr. e. 586-ban elfoglalták Jeruzsálemet és a városban élő yahudokat Babilonba telepítették át (vö.: "babiloni fogság"), mellyel kapcsolatban igazából nem világos, hogy "az ellenségem ellensége a barátom" helyzetben lévő babiloniaknak, miért rombolták volna le Jahve templomát. Ha valakik, akkor erre, sokkal inkább a yahudokkal - szellemi (spirituális) értelemben - ősidők óta szemben álló amonita egyiptomiak helyi hívei érezhettek késztetést. Így felmerülhet, hogy valójában esetleg menekülésről-menekítésről is szó lehetett, mely felvetést alátámasztani látszanak a későbbi, szerteágazó események is. Alig pár évtized múltán, a yahudok (immáron héberek) illetve a hozzájuk csatlakozott, hasonló látásmódbéli alapokon álló, helyi hívekből formálódott vallási csoportok, összességében, mint zsidóság - többek között a kamatszedés révén (vö.: Móz. 5, a törvény summája 23:20) - fontos pozíciókat tudott szerezni a pénzügyek, a kereskedelem, a gyógyászat, az oktatás, a politika és a kultúra területén. Ez már komoly szerepet játszhatott abban, hogy az Újbabilóni Birodalom erőforrásait, jelentős mértékben a város ékítésére is felhasználta. Gyakorlatilag felújították az egész települést - beleértve a fő zikkurat-piramist -, a függőkerteket az ókori világ hét csodája között emlegették (vö.: turizmus). A jelentősnek tekinthető irodalmi élet nyelve az ősi, patinás sémita-akkád volt és a még korábbi "latin"-nak számító turano-sumér nyelvből fennmaradt ékírással írtak. A palotafalakat hatalmas, dinamikus, erőtől duzzadó ábrázolás-technikájú domborművek ékesítették. Azonban a látványos anyagi fejlődést erkölcsi esetlegességek illetve vallási viszályok árnyékolták be (vö.: az 1867-1914 közötti tömeges, Galíciából történő migráció hatásaival, a rothschildi-ferencjózsefi Magyarország erényeivel és visszásságaival; Raffay Ernő: "Harcoló szabadkőművesség. Küzdelem a katolikus egyház ellen.").
Az időhöz és térhez való viszony szemléleti különbségeiből fakadó tusakodást jelzi az is, hogy a sémita-káld Nabúnaid-ban, az utolsó újbabilóni uralkodóban, nemcsak az első régészt, múzeum valamint egyetem alapítót valószínűsíthetjük, hanem az Ő támogatásával indul el az a kezdeményezés is, amely a modernista "Szín kultusz" bevezetése révén, a király világi hatalmát, a templomok szellemi (spirituális) uralma fölé szerette volna emelni (vö.: Ehnaton fáraó forradalma; az avignoni pápák kora; illetve René Guénon: "Szellemi Tekintély és Időbeli Hatalom."). Minden bizonnyal ez a törekvés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül II. Nagy Kűrosz király csapatai, a lakosság és a szintén sémita-káld, de szakrális látásmódú Marduk papok támogatásával övezve vonultak be, Kr.e 539-ben, a városba. Ezt követően, a győztes - nem törődve a gyengülő Egyiptom és a kánaániták berzenkedésével - felkarolta azt a törekvést, hogy a zsidóság egy része visszatérjen Jeruzsálembe, sőt külön rendelkezett arról is, hogy a hazatérőket, Perzsiában maradó társaik anyagilag támogathassák, többek között, hogy újra felépíthessék Jahve templomát. Azonban az önkormányzatiságot kifejező fal építését nem pártolta. A megkezdett folyamat mintegy betetőződéseként, fia, Kambüszész magát Egyiptomot is meghódította. II. Kűrosz a kaspi-tenger-melléki turano-szkíták elleni sikertelen, hódító küzdelmek során hunyt el. Gaumata alatt viszont ismét kiéleződött a szemléleti feszültség, olyannyira, hogy például kifejezetten megtiltották a jeruzsálemi fal építését. I. Dareiosz ellenben újfent fontosnak érezte az együttműködést, melynek örvén, hathatós segítségével fejeződött be Salamon templomának felépítése. "Megbosszulandó" II. Kúrosz halálát, átkelt a Dunán, azonban a halogató, visszavonuló "felperzselt föld" taktikát alkalmazó közép-európai turano-szkítákkal megégette magát (vö.: Kutuzov tábornok stratégiáját Napoleonnal szemben) és jelentős, 80000 fős veszteséget szenvedett. A korábban Judeában beválni látszó stratégiát alkalmazva próbálta uralni, az időközben jelentős mértékben elgörögösödött, lázadozó ionokat is - ha minden igaz, innen származik az "oszd meg és uralkodj" kifejezés -, mely törekvés azonban végül a perzsa-görög háborúba torkollott (Kr.e. 499-449). A szellemiségében már erősen hanyatló Perzsa Birodalom következő királya, Xerxész, Kr.e. 486-ban feldúlta a lázongó Egyiptomot, majd Kr.e. 481-ben leverte Babilón és a szakrális Marduk papság felkelését, melynek során felszámolta a neves főtemplomot is, majd Kr.e. 480-ban görögökre támad, akiktől vereséget szenved. Uralmának második felében kirobbanó belháború ezúttal hetvennyolcezer áldozattal járt (vö.: Purim) és a lázas kor folyományaként, Kr. e. 475-ben Ezsdrás, majd rá 22 évre - az élete alkonyára már teljesen elzüllő Xerxész meggyilkolása után a trónt utódló Artaxerszész mellett pohárnoki, tehát magasrangú, bizalmas-tanácsadói tisztet ellátó - Nehemiás pedig, már mint kinevezett helytartó tért Jeruzsálembe. Mindezzel új lendületet kapott az ominózus fal építése, valamint az egyiptomi Amon hítű, libanoni uralkodó, Tóbiás által támogatott kánaánitákkal, szamaritánusokkal, filiszteusokkal folytatott, kicsit lankadó küzdelmek is friss erőre kaptak. Talán innen érthető meg Hérodotosz idézett kifakadása, az athéni flotta által támogatott, sikertelen, nagy egyiptomi lázadás (Kr.e. 460) után, hozzávetőlegesen 10 évvel. A folyamat csúcspontja - nyilván a felgyorsult események hatására is - a Tórának (Mózes öt könyve) Ezsdrás és Nehemiás általi összegzése valamint a "zsidó nép" számára mintegy hivatalos alapművé tétele, melynek létrejöttét azonban nyilvánvalóan komoly, évszázados-tevőleges intellektuális összmunkának kellett megalapoznia. Mindebből következni látszik, hogy a kikristályosodott judaista vallási szemlélet, mint olyan - az ehnatoni ihletettségű mózesi, a nomád Jehova-kultusz és az ábrahámi hagyomány egy változatának látásmódbéli előzményeiből kialakítva - először igazából Babilonban jelentkezhetett komoly átütő erővel (vö.: Miklósvölgyi János: ""Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél", avagy Gondolatok az ószövetségi istenképről.""), mint Klaus Matefi írja: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel.(...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el.". Mindezt alátámasztani látszik, hogy a minden kétséget kizáróan a zsidósággal, mint a vallásukkal egészen különleges viszonyban lévő - nagyobbrészt sémita, kisebbrészt turáni - hívőkkel kapcsolatos régészeti és írásbeli emlékek is valójában ezekben az évszázadokban kezdenek nagymértékben feldúsulni a szűkebb-tágabb térségben. A folyamat dinamikáját érzékeltetendő jegyezzük meg, hogy az akkori - szűken vett - Perzsa Birodalom lakosságának állítólag, hozzávetőlegesen 20%-a tekintette magát zsidónak (forrás: orientalista.hu).
Az ógörög szellemiség is jelentős mértékben merített a napkeleti bölcsességből:
Például Püthagorasz felszentelt Amon kispapként tért haza egyiptomi tanulmányútjáról és az általa alapított, híres - az ősi, zenei beavatást is magában foglaló - re-szakralizáló iskola viszonylag hosszú ideig képes volt ellenállni az elvilágiasító (modernizációs) törekvéseknek. Thálész állítólag indiai körúton járt és otthon hatha-jógát gyakorolt. Epheszoszi Hérakleitosz, ahogy Kerényi Károly nevezte, "a tűz filozófusa" (vö.: a zoroasztrizmus re-szakralizáló változatával), a neves Artemisz templommal büszkélkedő kis-ázsiai városállam baszileoszi (papkirályi) rangjáról mondott le testvére javára. Themisztoklész - a szalamiszi győző (Kr.e. 480) - korábbi perzsa ellenfeleinél lelt végül menedéket honi politikai vetélytársai elől. A Szokratész tanítvány, Xenophón, az "Anabázis" hőse pedig, fontos példaképnek tartotta II. Nagy Kürosz-t, akiről regényt is írt. Az is érdekes kérdés lehet, hogy a térségben, a szakrális és a modernista látásmódok között - évezredek óta duló - küzdelem, milyen hatást gyakorolhatott például a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431 – 404) kirobbanására, a népuralmi (demokrata) Athén és az arisztokratikus Spárta között (az "arisztokratizmus" kifejezést, eredetileg "a kiválók uralma" értelemben használták) illetve a szofistákkal és demagógokkal szemben álló Szokratész-Platón-Arisztophanész hármassal fémjelezhető csörtékre. Érdekességképpen megjegyzendő, hogy Szokratész-t, egy éppen hatalmon lévő, re-szakralizáló indíttatású Tanács ítélte bürök pohárra, mert - tévesen - modernista szofistának nézték, melyből kifolyólag "az ifjúság megrontásával" vádolták. A dolog pikantériáját fokozza, hogy Arisztophanész, az egyébiránt igen lényeglátó, "Felhők" című modernizmus bírálatában, állítólag Szókratésznak is üzent (vö.: Albert Gábor: "Védekező halálraítéltek - Szókratész és Bakunyin."). Tulajdonképpen Platón az, aki meggyőzően megtisztítja mesterének tanításait a félremagyarázásoktól.
Ezen kulcsfontosságú időszak, végül a makedón Nagy Sándor (Iszkander), lehengerlő fellépésével zárul, aki érdekes módon éppen ott hunyt el, ahol a fentiekben megidézett - máig ható - lázas folyamat igazából nagyon komoly erőre kapott, Babilonban, Kr. e. 323. június 10-én.
 |
| Babilon |
Az ógörög szellemiség is jelentős mértékben merített a napkeleti bölcsességből:
Például Püthagorasz felszentelt Amon kispapként tért haza egyiptomi tanulmányútjáról és az általa alapított, híres - az ősi, zenei beavatást is magában foglaló - re-szakralizáló iskola viszonylag hosszú ideig képes volt ellenállni az elvilágiasító (modernizációs) törekvéseknek. Thálész állítólag indiai körúton járt és otthon hatha-jógát gyakorolt. Epheszoszi Hérakleitosz, ahogy Kerényi Károly nevezte, "a tűz filozófusa" (vö.: a zoroasztrizmus re-szakralizáló változatával), a neves Artemisz templommal büszkélkedő kis-ázsiai városállam baszileoszi (papkirályi) rangjáról mondott le testvére javára. Themisztoklész - a szalamiszi győző (Kr.e. 480) - korábbi perzsa ellenfeleinél lelt végül menedéket honi politikai vetélytársai elől. A Szokratész tanítvány, Xenophón, az "Anabázis" hőse pedig, fontos példaképnek tartotta II. Nagy Kürosz-t, akiről regényt is írt. Az is érdekes kérdés lehet, hogy a térségben, a szakrális és a modernista látásmódok között - évezredek óta duló - küzdelem, milyen hatást gyakorolhatott például a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431 – 404) kirobbanására, a népuralmi (demokrata) Athén és az arisztokratikus Spárta között (az "arisztokratizmus" kifejezést, eredetileg "a kiválók uralma" értelemben használták) illetve a szofistákkal és demagógokkal szemben álló Szokratész-Platón-Arisztophanész hármassal fémjelezhető csörtékre. Érdekességképpen megjegyzendő, hogy Szokratész-t, egy éppen hatalmon lévő, re-szakralizáló indíttatású Tanács ítélte bürök pohárra, mert - tévesen - modernista szofistának nézték, melyből kifolyólag "az ifjúság megrontásával" vádolták. A dolog pikantériáját fokozza, hogy Arisztophanész, az egyébiránt igen lényeglátó, "Felhők" című modernizmus bírálatában, állítólag Szókratésznak is üzent (vö.: Albert Gábor: "Védekező halálraítéltek - Szókratész és Bakunyin."). Tulajdonképpen Platón az, aki meggyőzően megtisztítja mesterének tanításait a félremagyarázásoktól.
Ezen kulcsfontosságú időszak, végül a makedón Nagy Sándor (Iszkander), lehengerlő fellépésével zárul, aki érdekes módon éppen ott hunyt el, ahol a fentiekben megidézett - máig ható - lázas folyamat igazából nagyon komoly erőre kapott, Babilonban, Kr. e. 323. június 10-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése