Új szkíták - Oroszország...

A hellén kultúra is javarészt turáni eredetű...

Hellén kezdet

(...)

Herodotos szerint majd minden görög isten -Athenaval és Poszeidonnal együtt- Afrikából került a Hellenekhez:

Herodotos: (libr. IV. 180): A Makhluszok szomszédai az Auszeuszok. Ezek és a Makluszok egyaránt a Tritónisz-tó mellett laknak, s a Triton folyó köztük a határ. A Makluszok a fejük hátsó részén növesztik meg a hajukat, az Auszeuszok az elülsőn. Évenként egyszer Athena ünnepén a leányok kövekkel és botokkal viadalra kelnek, s azt állítják, hogy ezzel a hagyományos ünnepséggel tisztelik azt az istennőt, aki az ő földjükön született, s akit mi Athenának nevezünk. Azok a leányok akik ebben a küzdelemben életüket vesztik, állítólag már nem voltak szüzek. A küzdelem előtt a következő közös szertartást végzik el. Annak a leánynak, akit az egész nép a legszebbnek tart, Korinthoszi sisakot tesznek a fejére, s teljes hellen fegyverzetben kocsira ültetik és körbeviszik a tó körül. Hogy a Hellének megjelenése előtt mivel díszítették fel a lányokat, azt nem tudom megmondani, de alighanem egyiptomi fegyverekkel, mert véleményem szerint a pajzs és a sisak amúgy is Egyiptomból került el a Hellénekhez. Az Auszeuszok állítása szerint Athena Poszeidonnak és a Tritónisz-tónak a leánya, de megharagudván atyjára, Zeusz oltalmába ajánlotta magát, aki aztán leányává fogadta. Az itteniek az asszonyokkal nem élnek házasságban, hanem közösen használják őket, s úgy párzanak, mint a barmok. S ha egy asszonynak gyereke születik, három hónap múlva összegyűlnek a férfiak, s azt jelölik ki apjának, akire legjobban hasonlít. (libr. IV. 188): Áldozatot a következőképpen mutatnak be a nomádok. Az áldozati állatnak először a fülét vágják le, azt átdobják a háztetőn, azután kitekerik a nyakát. Csak a Napnak és a Holdnak áldoznak, ezeknek az isteneknek viszont az összes Libyai áldozik, kivéve a Tritonisz-tó körül lakókat akik főleg Athenát tisztelik meg áldozataikkal, továbbá Tritont és Poszeidónt.

Herodotos: (libr. IV. 189): Az Athena szobor ruháját és az aigisz pajzsot azonban alighanem a Libyai nőktől vették át a Hellének, mert –nem szólva arról, hogy a Libyai nők ruhája bőrből készült, s az ő aigiszuk rojtjai nem kígyók, hanem bőrszíjak– mindenben teljesen Libyai módra fest. Már neve is arra vall, hogy a Pallasz-szobrok ruhája Libyiai minta után készült, hiszen a Libyai nők egy megnyúzott, pirosra festett kirojtozott kecskebőr darabot vetnek a ruhájuk fölé, s erről a kecskebőrről –vagyis az aigiszról– nevezték el a Hellének a maguk aigisz pajzsát. Véleményem szerint tőlük ered az a szokás is, hogy szertartásokon a nők élesen rikoltoznak, mert ehhez nagyon értenek a Libyai asszonyok. Nemkülönben azt is a Libyaiaktól tanulhatták el a Hellének, hogy a szekérbe négy lovat fogjanak.

Herodotos (libr. II. 58): Hasonlóképpen az emberek közül először az Egyiptomiak szerveztek vallási összejöveteleket, felvonulásokat és könyörgő körmeneteket, mindezt tőlük vették át a Hellenek. Bizonyítékom rá az is hogy náluk ezek már régóta hagyományos dolgok, a Helléneknél azonban csak a legutóbbi időkben honosodtak meg. (libr. II. 59): Vallási összejöveteleket az Egyiptomiak évenként nemcsak egy, hanem több alkalommal is tartanak, legtöbbször és legbuzgóbban pedig Bubasztisz városában Artemisz tiszteletére, és Buszirisz városában Iszisz tiszteletére. Ebben az Egyiptomi Delta közepén épült városban található Iszisz legnagyobb temploma. Iszisz a Hellen Demeternek felel meg. A harmadik legnagyobb ünnepüket Szaisz városában tartják Athéna tiszteletére, a negyediket Héliopoliszban Héliosz tiszteletére, az ötödiket Butóban Létó tiszteletére, a hatodikat pedig Paprémiszben Arész tiszteletére.

hasonlót Ammianus Marcellinusnál is találni:

Ammianus Marcellinus: (libr. XXII. cap. XVI. 19): Ha pedig valaki fogékony elmével tanulmányozni akarja az isteni dolgok megértéséhez vezető különféle könyveket és a jövőbe látás forrását, azt fogja találni, hogy az effajta tudományok Egyiptomból kiindulva terjedtek el az egész világon. (20): Itt jutottak el, mint mondják, az emberek  jóval korábban, mint másutt, a különféle vallások bölcsőjéhez, és őrzik gondosan titkos irataikban az istentisztelet első csíráit.

de a régi írók még azt is tagadják, hogy az Európának nevezett részen a Hellének lettek volna mindenben az elsők, amennyiben a nem Afrikából való istenek eredeztetése között a térségben lakott Pelasg vagy Thrák eredetűeket is találunk:

Herodotos: (libr. II. 50): Kétségtelen, hogy a Hellének majdnem minden istenének neve Egyiptomi eredetű. Mert kutatásaim során meggyőződtem róla, hogy ezek a nevek a barbároktól kerültek hozzánk, s úgy vélem, hogy elsősorban Egyiptomból. Mint már korábban is mondtam, Poszeidon és a Dioszkuroszok, azontúl még Héra, Hesztia Themisz, a Khariszok és a Néréiszek kivételével a többi isten neve mind megvolt Egyiptomban. Ezzel azonban csupán azt állapítom meg amit maguk Egyiptomiak is mondanak. Azok az istenek pedig akiket mint mondják, nem ismernek, véleményem szerint a Pelaszgoktól kapták a nevüket, Poszeidón kivételével, mert őt a Libyaiak révén ismerték meg. Mert kezdettől fogva egyetlen nép sem csak a Libyaiak ismerték Poszeidon nevét, akik ezt az istent mindmáig tisztelik. Az Egyiptomiaknál azonban teljesen ismeretlen a Heroszok tiszetlete.

így Sztrabón is az istentiszteletek dolgáról e képpen ír:

Strabon: (libr. X. cap. III. 18): Az Atheniek, mint egyéb dolgokban, úgy az istenek tekintetében is folytonosan átveszik az idegen szokásokat. Sokat átvettek ugyanis az idegen szertartásokból, amiért a vígjátékírók ki is gúnyolták őket; különösen a Thrák és a Phrygiai szertartásokat.

Hellenek Libanonból átveszik a betűvetés tudományát:

Herodotos: (libr. V. 58): A Kadmosz-val bevándorolt és letelepedett Phoinikiaiak, köztük a Gefyraiosz nemzetség, sok újfajta ismeretet hoztak Hellaszba, köztük a betűvetés tudományát, amelyet a Hellenek addig nem ismertek. Kezdetben a Hellének is ugyanazokat a betűjeleket használták, mint a Phoinikiaiak, később azonban kiejtési módjuk és írásbeli alakjuk megváltozott. Ekkoriban a Hellen törzsek közül főként az ionok érintkeztek a Phoinilkiaiakkal, s eltanulván tőlük a betűjeleket kissé megváltoztatták és használni kezdték őket, s phoinikiai betűknek nevezték, ami méltányos volt, hiszen ezt a tudományt a Phoinikiaiak honosították meg Hellászban. [a Byblosi jelrendszer alapja vélhetően Egyiptomból került Libanonba]

a Hellenek közel-Keletről (Egyiptomon át) átveszik a számrendszert:

Iosephus Falvius: (libr. I. cap. 8): [Ábrám] Oktatta is őket az aritmetikában és a csillagászatban, mert ezek a tudományok az ő megérkezése előtt itt teljesen ismeretlenek voltak; e tudományok a Chaldeusoktól származtak át az Egyiptomiakra és tőlük a Görögökre.

hasonlót (az atomok tanával megtoldva) Strabonnál is találni:

Strabon: (libr. XVI. cap. II. 24): A Sidóniakat sokféle és szép művészet mestereiként tisztelik, mint ezt a költő is bizonyítja; azonkívül bölcs vizsgálódók az astronomia és az aritmetika terén, amihez a gyakorlati számolás és az éjszakai hajózás adta az alapot. Ugyanígy az Egyiptomiaknak tulajdonítják a geometria föltalálását a földnek a fölméréséből, amire a Nílus kényszeríti őket, minthogy áradásaival elmossa a határokat. Ez a tudomány tehát az általános hiedelem szerint az Egyiptomiaktól származott át a Hellénekhez, az astronomia és az aritmetika pedig a Phoinixektől; most azonban minden egyéb tudományt a legteljesebb mértékben lehet átvenni ezekből a városokból. Ha hitelt adhatunk Poseidóniosnak, az atomok régi tana is egy Szidónitól, a trójai háború előtt élő Mokhostól származik.

Hellenek Egyiptomból átveszik a 365 napos esztendőt:

Strabon (libr. XVII. cap. I. 29): A papok ugyanis kitűntek az égi jelenségek tudományában, de titkolózók és zárkózottak voltak, idővel és szolgálatkészségükkel azonban mégis annyira megnyerték jóindulatukat, hogy közölték velük vizsgálódásaik egyes részeit, legnagyobb részét azonban mégis titokban tartották ezek a barbárok. Azt tanították, hogy a nappalnak és az éjszakának váltakozó szakaszai 365 nappal az év idejének a kitöltésére szolgálnak; eddig a Helleneknél ismeretlen volt az év, amint több más is, amíg az újabb astrologosok át nem vették a papok iratait hellén fordításban. És még most is átveszik ezeknek tanításait, valamint a Khaldaiosokét is.

és átveszik Egyiptomból az év 12 hónapra osztását is:

Herodotos: (libr. II. 4): Az emberi dolgokról szolván, a papok egybehangzóan állították, hogy a népek közül legelsőként az Egyiptomiak fedezték fel az évet, s osztották fel az évszakok alapján tizenkét részre, s mindebben a csillagok megfigyelése segítette őket.

a Dór vezérek Egyiptomból származtak:

Herodotos: (libr. VI. 53): Ezeknek a Dór királyoknak a sorát helyesen vezetik vissza Perszeuszig, Danaé fiáig… Ha viszont Danaé-tól Akrisziosz leányától tovább sorolnám visszafelé az ősöket, kiderülne, hogy a Dór vezérek tősgyökeres Egyiptomiak.

Pelopszot, a Peloponneszosz névadóját, a mai Törökország Ázsiai részéről eredeztetik:

Diodoros: (libr. IV. 73): …ily módon tehát Pelopsz feleségül kapta Hippodameiat és átvette Pisaban a királyságot, majd bátorsága és bölcsessége által mindinkább megnyerte magának a Peloponneszosz lakosait, aztán a földet magáról Peloponnészosznak nevezte el. (libr. IV. 74): Minthogy tettünk említést Pelopszról, beszélnünk kell az apjáról Tantaloszról is, annak érdekében, hogy ki ne maradjon semmi, ami említésre érdemes. Tantalosz Zeusz fia volt, kimagasló gazdagsággal és hírnévvel rendelkezett, Ázsiának azon részén lakott, amit most Paphlagonianak neveznek.

érdekességül az is megemlíthető, hogy az Európának nevezett kontinens névadóját Phoenitiaból [Libanonból] eredeztetik:

Herodotos: (libr. I. 2): Ezután, mint mesélik, az történt, hogy néhány Hellén, (akiknek a nevét nem tudják), kikötött a Phoinikiai Tyroszban, s elrabolta a király lányát, Európét. Állítólag Krétaiak voltak. (lásd még: > Herodotos: libr. IV. 45).

{a Földnek (amit egyébként némelyek már akkor gömb alakúnak véltek: Sztrabon: (libr. II. cap. V. 1): a föld felszíne a valóságban gömb alakú, továbbá: > libr. I. cap. I. 20, libr. I. cap. IV. 1, libr. II. cap. V. 2) 3 részre osztásán, –ami szintén nem kizárólag Hellén szokás volt, mivel pl. a Bibliában is azt találjuk, hogy az özönvíz után Nóénak 3 gyermeke volt: Biblia: Mózes: (libr. I. cap. 6): És nemze Noé három fiat: Sémet, Khámot és Jáfetet– többen azért is értetlenkedtek mert Európa, Ázsia, Afrika egyetlen szárazföldi egység /volt a Szuezi csatorna kiásása előtt/, a rajta lévő népek, pedig az Ókor írói előtt is tudottan meg éppen nem mutattak egységet:

Herodotos (libr. IV. 42): Csodálkozom azokon, akik a térképet Libyára, Ázsiára és Európára tagolják, hiszen nem csekély közöttük a különbség… (libr. IV. 45): …azt sem értem, hogy miért adtak nekik három nevet –ráadásul női neveket–, noha egyetlen összefüggő területet alkotnak. S azt sem, hogy egyesek miért az Egyiptomi Nílust és a Kolkiszi Phasziszt tették meg határul, mások meg miért a Maiétisz-tóba folyó Tanaiszt meg a Kimmer tengerszorost…

-Strabonnak pedig egyik ötlete volt a fölosztást illetően, hogy azt a Hellének kezdetben magukra alkalmazták:

Strabon: (libr. I. cap. IV. 7): Egyébként föltehető, hogy a Hellének, amikor három földrészt különböztettek meg, nem voltak tekintettel a lakott vidékre, hanem csak a sajátjukra, meg a szemben fekvő Káriára, ahol most az iónok és a többiek laknak. Amint később előbbre hatoltak, és egyre több vidékkel ismerkedtek meg, a felosztást ezekre is kiterjesztették.

-más nézetek szerint Ázsia és Libya is férfinév volt, mert po. Herodotos idézett szakaszának folytatásában ezt találjuk:

Herodotos: (libr. IV. 45): …nem tudtam kideríteni, hogy hogyan hívták a határok megállapítóit és azt sem, hogy honnan vették az egyes elnevezéseket. Mert Libyáról azt mondja a legtöbb Hellen, hogy egy ott született nő volt a névadója, Ázsiának pedig Prométheusz asszonya. A Lydek viszont vitatják a név eredetét, és azt állítják, hogy Ázsiát nem Prométheusz feleségéről, Asziáról, hanem Asziaszról, Kotysz fiáról Manész unokájáról nevezték el, s Szardisz egyik részének is Asziasz a neve…

-Iosephus Flavius pedig Libyosztól származtatja Libya nevét:

Iosephus Falvius: A zsidók története: (libr. I. cap. 6): Libya a mai nevét Libyostól kapta, Meszraim fiától. Később majd megmondom az okát, miért nevezik Afrikának is.}

de, hogy milyen volt a Hellén kezdet arról felvilágosítást kapunk, ha elolvassuk Hérodotosz írását a térségben lakott Pelasgokról:

Herodotos: (libr. I. 57): Hogy a Pelaszgok milyen nyelven beszéltek, azt nem tudnám pontosan megmondani. Ha joggal hivatkozhatunk azokra a Pelaszgokra, akik a Thyrszenosz népen túl, Kreszton városában élnek, s valamikor a most Dórnak nevezett néptörzs szomszédai voltak, amikor még a jelenlegi Thesszalia területén laktak, továbbá a Hellészpontosz mellett fekvő Plakia és Szkyleke  városában élő Pelaszgokra, akik később az Atheniakkal laktak együtt, azonkívül a többi, azóta más nevet nyert Pelaszg településre – egyszóval ha valóban joggal hivatkozhatunk ezekre, a Pelaszgok barbár nyelven beszélttek. Ha mármost ez a megállapítás  az egész Pelaszg népre érvényes, akkor a szintén Pelaszg eredetű Attikai nép, azután, hogy beköltözött Hellászba, itt a nyelvet is átvette. A Kresztoniak nyelve ugyanis egyetlen szomszédjukéhoz sem hasonlít, úgyszintén a Plakiaiaké sem, kettőjük nyelve viszont egymással megegyezik. Ez pedig világos bizonysága annak, hogy erre a területre költözve is megőrizték nyelvüket. (libr. I. 58): A Hellen nép azonban meggyőződésem szerint, kezdettől fogva ugyanazt a nyelvet beszélte. Mikor a Pelaszgoktól külön élt még bizonyára gyenge volt, de a szerény kezdetek óta a néptörzsek hatalmas közösségévé növekedett, főképpen azután, hogy a Pelaszgok más néptörzsekkel együtt csatlakoztak hozzá. Máskülönben úgy vélem, hogy a Pelaszgok, barbár nép lévén, nem gyarapodtak nagyobb mértékben.

Herodotos: (libr. VIII. 44): Egykor régen, amikor a most Hellásznak nevezett földet Pelaszgok lakták, az Atheniek Pelaszgok voltak és Kranaosz volt a nevük, Kekropsz királyuk idejében Kekropidának hívták őket, Erektheusz uralkodása alatt felvették az Athéni nevet, mikor pedig Ion, Xuthosz fia lett a vezetőjük, ionnak nevezték magukat.

a Hellén kezdetről, amikor még Pelaszgok kormányoztak az Iliászt is idézve Strabón is megemlékezik:

Strabon: (libr. VII. cap. VII. 9): A Pelaszgok voltak állítólag a legrégibbek azok közt, akik Hellas vidékén uralkodtak. A költő is ezt mondja: (ilias. 16. 233): Dódóné ura Zeus, te Pelasgos.

s itt megemlíthető, hogy Krétát kezdetben szintén nem Hellének lakták:

Herodotos: (libr. I. 173): A Lykiaiak eredetileg Krétáról származtak mert Krétát az ősi időkben teljes egészében barbárok lakták.

-idővel többször át is alakult Kréta lakossága:

Herodotos: (libr. VII. 171): Minthogy tehát Kréta lakossága erősen megfogyatkozott, igen sok ember, elsősorban Hellén, költözött oda, legalábbis így mondják a Praiszosziak. A Trójai-háború a Minósz utáni harmadik nemzedék idejében tört ki; ebben a krétaiak, mint Meneleaosz szövetségesei igazán nem bizonyultak hitványnak. Amikor pedig hazatértek Trója alól, őket magukat és nyájaikat éhínség és ragály sújtotta, úgyhogy Kréta lakossága másodízben is meggyérült. Újabb telepesek költöztek be, úgyhogy a helyben maradtakat is számítva jelenleg a harmadik népcsoport lakja a szigetet.

de, hogy mennyire szerény volt a Hellen kezdet, azt mi sem szemlélteti jobban, mint hogy valaha a megélhetésükért Egyiptomban lopni kényszerültek:

Strabon (libr. XVII. cap. I. 6): Minthogy a régi Egyiptomi királyok megelégedtek azzal, amijük volt, s nem voltak ráutalva behozatalra, ellenségei voltak minden odahajózónak, különösen pedig a Helleneknek, (mert fosztogatók voltak, s földjük szegénysége miatt a máséra vágyakoztak), ezért őrséget állítottak erre a helyre azzal a paranccsal, hogy az odaérkezőket távolítsák el.

hasonló bűnöző életmódot találunk Thukydidesnél is:

Thukydides: (libr. I. cap. 5): A régi Hellenek ugyanis, és azok a barbárok, akik a szárazföld tengerparti vidékein vagy a szigeteken laktak, mikor a hajózás segítségével sűrűbbé vált az emberek közti érintkezés, kalózkodásba kezdtek. A leghatalmasabbak vezetésével, akik részben saját hasznukat, részben a szegények megélhetését akarták fedezni, megtámadták és kirabolták a meg nem erődített vagy kisebb településekből álló városokat, elsősorban ebből éltek, s már nemcsak hogy nem szégyellték, hanem némiképpen még dicsőségesnek is tartották ezt a foglalkozást. Ezt még ma is bizonyítja a szárazföldön lakó néhány néptörzs, amelyek körében dicsőségnek számít az efféle sikeres vállalkozás, s a régi költők műveiben is mindenütt ugyanúgy megkérdezik a partra vetődöttektől, hogy nem kalózok-e, és a megkérdezettek éppúgy nem tagadják le ezt a foglalkozást, mint ahogy a tudakozódók sem tartják megvetésre méltónak. A szárazföldön lakók is fosztogatták egymást, s Hellász nagy részén napjainkig él ez a szokás, így az Ozoliszi Lokrisziaknál az Aitóliaiaknál, az Akarnaniaknál s a szárazföld egyéb ottani vidékein lakóknál; a régi rabló életmód maradványa az a szokás is, hogy az itt élők állandóan fegyvert viselnek. (libr. I. cap. 6): Hellászban ugyanis, mivel a lakóhelyek nem voltak megerődítve, a közlekedés pedig bizonytalan volt, mindenki fegyvert hordott, s az emberek fegyverrel a kézben élték megszokott életüket, mint a barbárok. Hellász egyes vidékein még ma is él ez a gyakorlat, annak bizonyságául, hogy annak idején mindenki ilyen módon élt.

Strabon még a kezdet utáni időről is eképpen vélekedik:

Strabon: (libr. IV. cap. I. 9): Mert van sok selejtese a Helléneknek is, a barbárok közt viszont sok művelt nép, mint az Indusok és Arianusok, a Rómaiak és a Karkedónok pedig igazán csodálatra méltóan rendezték be államukat.

Orientalista.hu –  Dany Roland

Még a tatárjárás sem úgy volt...Marjai László tollából...

Magyarjárás a mongoloknak?

Nagyjából egy évvel ezelőtt a barátnőm egyik összejövetelén

beszélgettem egy középkorú jól szituált férfival, aki hosszú éveket

töltött Közép-Ázsiában,többek között Mongóliában.

Egy rövid mondattal elintézte a mongol beszámolóját, amely így hangzott:

A mongol iskolákban a gyerekeknek azt tanítják, hogy az Aranyhorda

a magyaroktól kapott ki.

Amit mondott, az szöget ütött a fejembe! Éreztem, hogy valami nincs

rendjén. Nem értettem az egészet.

Egy éven keresztül nem hagyott nyugodni ez az egyetlen egy mondat.

Utánajártam: A mongolok igenis jól tanítják!

Egyet azért biztosra vettem: 1241 április 11-én nem vertük meg a

mongol hadakat Muhinál, ám nem is mértek ránk megsemmisítő csapást,

mint ahogy azt tanultuk.

Az iskolában valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a

tatárjárást, ha nem is pontosan így tanultuk, de ez volt a sugallata:

"Dzsingisz Kán unokája Batu kán 1241-ben Muhinál megsemmisítette a

magyar haderőt, majd pusztított és kiirtotta a magyar lakosságot, majd

 a betelepülő szlávok, germánok, románok megtanultak latinul, hogy pár

száz évvel később magyarul beszélhessenek.

Kivonulásuk a tanultak szerint: Majd egy félév múlva otthon meghalt

Dzsingisz Kán, Batu kán nagyapja, így az országból viharos

gyorsasággal kivonultak!"

Kivonulásuknak valós okai a következők:

1./ Igen sok harcosuk odaveszett a magyarországi hadjárataikban.

2./ Nem tudták megsemmisíteni a magyar haderőt, erre bizonyíték az is,

hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után, már több külföldi hadjárat

élén visszafoglalta a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket.

3./ Közel 160 magyar várat nem sikerült bevenniük (Pl.: Fehérvár,

Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár,

Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek, stb.)

4./ A

magyarországi háborús állapotokban a mongol hadsereg élelmezése is

nehézséget okozott.

Most jön a lényeg, ha időben előrecsúszunk 44 évet, akkor valóban

Mongóliában tanítanak helyesen, mert Magyarországon elfelejtették

tanítani azt a röpke tényt, hogy: 

Nogaj kán 1285-ben, az eddigi legerősebb sereggel - az Aranyhordával - indult ellenünk (a 2.tatárjárás).  Pestnél, IV. (Kun) László királyunkhoz csatlakozott kunokkal szövetségben, hatalmas vereséget mértünk a nagy túlerővel rendelkező mongol seregre, majd a Keleti-Kárpátok szorosain át kiűztük őket.

Torockónál pedig a Székelyek segítségével győztek, és az utolsó túlélő

mongolt is kiűzték az országból, de még Vizsolynál Baksa György, majd

Borsa Lóránd is elzavarta őket.

Ezt a Mongolok Magyar járásnak hívják.

Van egy másik megjegyzésük is:

- ha egy mongolt megkérdezel, hogy miért van akkora országuk a

népességükhöz képest, akkor a válasz a  következő: Visszavárjuk a hős

Magyarokat!  

Marjai László, Budapest

http://www.mindenmagyar.com/obrusanszky-borbala-batu-harminc-levele/

Bírálat a II. vatikáni zsinat kapcsán (Rama P. Coomaraswamy)

A SZENTHAGYOMÁNY „EVOLÚCIÓJA”? A TANÍTÁS „FEJLŐDÉSE”?*

A II. vatikáni zsinat után különféle beállítottságú teológusok azonnal elfogadták, hogy az egyház tanítása több ponton megváltozott.


Azonban ha a hit Krisztus és az apostolok által teljes kifejtést nyert, és ha az egyháznak többek között az a feladata, hogy ezt a „hitvallást” változatlanul megőrizze, hogyan magyarázható állásfoglalásainak „megváltozása”? A modernista válasz az, hogy a tanításnak is van „fejlődése” és „evolúciója”. Katolikus-e ez az elgondolás?
A tanítás különböző körülményekhez való igazítása, illetve implikációinak az idők során való felszínre kerülése tulajdonképpen tekinthető „fejlődésnek”, abban az értelemben, hogy szükségessé válhat annak explicitté válása, ami korábban csupán implicit volt. Azonban a tanítás és ennek hordozója a szenthagyomány nem fejlődhet és nem lehetséges ezeknek valamifajta darwini evolúciója, miként az Igazságnak sem, amelyet Krisztustól és az apostoloktól kaptunk. A II. vatikáni zsinat által elfogadott koncepció, miszerint „az egyház szenthagyománya az igazság fejlődő megértésének hagyománya”, soha nem fogadható el egy hívő katolikus számára úgy, ahogy a modernisták értelmezik ezt. A dogma válhat világosabbá számunkra; válhat pontosabban definiálttá a tanítóhivatal jóvoltából (aminek egyik feladata a kinyilatkoztatottak megvédelmezése, és ez általában válasz valamely igazságot kétségbe vonó eretnekségre), azonbannem változik és nem változhat. Sőt, mi több, a mód, ahogyan az egyház tanításai meg lettek fogalmazva, mindig is egyértelmű és világos volt, s az egyetlen lehetséges ok arra, hogy valaki átfogalmazza vagy átszövegezze őket, bevezetni egyfajta kettős értelmet, amely többrétű értelmezés alapját vetheti meg. Világosnak kell lennie, hogy az Igazság vagy fontos és nem változik, vagy változik, de akkor nem fontos. Végül is az egészében vett igazság örök, és mint ilyen nem javulhat vagy fejlődhet. Azonkívül korunk nyilvánvaló abszurditásainak egyike feltételezni, hogy lelkületünk tökéletesedett Krisztus kora óta, és odáig fejlődtünk, hogy mélyebb bepillantást nyerhetünk az igazságba, mint a mi Urunk és az apostolok.1 Newman bíboros ezt így fogalmazza meg:
„A szent apostolok általában szavak nélkül ismerték a teológia emelkedett tanításaiba foglalt igazságokat, amelyeket ügyes érvelők aztán jámboran és jólelkűen formulákba sűrítettek és okosan kifejtettek.” (Essays and DiscoursesÖ
Evidencia hangsúlyozását kockáztatva, tisztázni kell, hogy ha egyszer a tanítóhivatal egy doktrinális kérdésben egyértelmű állásfoglalást tesz, egyetlen későbbi vagy ezt felváltó tradicionális szervezet sem mondhat ellent ennek. Az embernek nem lehet két egymással ellentétes állásfoglalása, amelyek közül mindkettő megegyezik a Kinyilatkoztatásból következő egyetlen alapelvvel. És ez ugyanúgy vonatkozik az általános egyetemes tanítóhivatalra, mint az ünnepélyesre. Az, hogy az igazság változhat, ellentmond az egyház csalatkozhatatlanságát kimondó doktrínának („És ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” Szent Máté xxviii, 20), és akik máshogy gondolják, tulajdonképpen azt állítják, hogy az egyház vagy korábban hirdetett téves tanokat, vagy most. Nem meglepő, hogy a megújított és zsinat utáni egyház azzal takarózik, hogy semmit sem változtatott meg, ami de fide definita – és ez ugyanaz a homályba burkolózás, mint amelyik a hagyományt csupán dogmatikai ténnyel hozná kapcsolatba. A felvetés, miszerint az egyház örökérvényű tanításának bármely pontját illetően változtatást eszközölhet, nem más, mint hogy tanítását „meghamisíthatja”. Olyasmit állítani, hogy Krisztus Jegyese szajhává válhat! – istenkáromlás és szentséggyalázás. Amennyiben a tanítóhivatal a Szent Szellem irányítása és védelme alatt áll, nem szabad elfelejteni, hogy a Szent Szellem, lévén maga az Igazság, nem lehet ellentmondásos. Kizárt, hogy olyan tanítást adott volna az apostoloknak, ami az „idők végezetéig” érvényes – s ami eme vég bekövetkezte előtt megváltozik. A Szentírás felhívja figyelmünket azokra, akik „új evangéliumot” fognak hirdetni, mást, mint az egyetlen „hiteles” – és hogy egymás után jönnek olyan didaszkaloszok vagyis új „tanítók”, akik „szeszélyeik szerint” tanítanak s a „pletykaéhes fülek” kielégítését keresik. Mi azonban természetesen, értelmes emberek lévén, nem hihetünk másban, mint amit Szent Ágoston mond: „A nem teremtményi bölcsesség ugyanaz ma, mint tegnap és holnap”. Ez a hiteles egyház örökérvényű tanítása, miként azt Keresztes Szent János is mondja:
„Mivel ő végleg kinyilvánította a hitet Krisztus által, nincs és nem is lesz soha több hit kinyilatkoztatva... Mivel nincs több hitcikkely kinyilatkoztatva az egyháznak hitünk lényegéről, az embernek nem egyszerűen vissza kell utasítania a hittel kapcsolatos új kinyilatkoztatásokat, de az ezekből osztozó tudásformákat is körültekintően el kell vetnie...” (Ascent of Mount Carmel)

A „modernizmus elleni fogadalom” örökre kifejezője marad a hithű tradicionális katolikus magatartásnak. Tulajdonképpen hitvallás ez: „Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.” 

Ebből nyilvánvaló, hogy el kell utasítanunk a II. vatikáni zsinat tanítását, miszerint „ahogy az évszázadok követik egymást, az egyház folyamatosan halad előre az isteni igazság tökéletessége felé, amíg Isten ígéi teljes gazdagságukat el nem érik benne.”2 E tanítást, amennyiben ellentmond az alapelvnek, miszerint a hit teljességét kaptuk meg Krisztustól és az apostoloktól, és amennyiben implicite kétségbe vonja az Anti-Krisztus eljövetelét, amikor is csak egy „maradék” tart ki a hitben, egy katolikusnak teljességgel el kell vetnie. Az igaz, hogy mindenkor szükséges válaszolni az újonnan felmerült kérdésekre és a tudatlanságnak állandóan új formái bukkanhatnak fel (az igazság egy, ellenben tévedés – pontosan természetéből adódóan – számtalan lehetséges); lehet, sőt kell magyarázni a szent tanítást, de sohasem annak rovására, ami ennek raison d’être-je† – s ami nem más, mint az igazság és a célra irányítás. Átfogalmazni (modernista eufémia a „megmásításra”) az egyház tanításait, hogy a „világ” számára elfogadhatók legyenek, nem más, mint elfeledni, hogy az úgynevezett modern világ valóságos ellenképe az egyház által célként előirányzott „mennyek királyságának”; egész mivoltából adódóan, a tradicionális értékekkel való szakítást testesíti meg – vagy úgyszólván olyan elvekre épül, amelyek Krisztus iránti mélységes hitetlenséget tükröznek – s ami a szeretet tüzét lázító gyújtogatásra cserélte fel. Az egyház nem alkalmazkodhat e hitetlenséghez, s azok, akik ezt hajlandóak megtenni, szellemi házasságtörést követnek el; és magukra vonják Jeremiás mindazon átkait, amelyeket a zsidókra szórt, akik „szajhák nemzetségévé” lettek. Az alkalmazkodás elvének abszurditása tisztán belátható, ha megfontoljuk, hasonlatos ez ahhoz, mintha a „tékozló fiú” atyja is elmenne és moslékot enne a mezei disznókkal. (Pontosan ez a „moslék” az, amitől a megújított egyházban fulladoznak a hívek). Csak az igazi egyház az, ami képes levágni a hízott tulkot, amikor a modern ember visszatér az Atya aklába és kebelére. Nyilvánvaló, hogy a modern ember az, akinek igazodnia kell az egyház tanításaihoz, s ennek elmulasztása nyilatkozik meg azokban a következményekben, amelyek egyre kézzelfoghatóbbak körülöttünk. Efféle alapelvből kiindulni nem más, mint az igazságot a tévedéshez alakítani s a tanítóhivatalt meghazudtolni. Felcserélni a törvényes kibontakozást változtatásra – amelynek folyamatát az I. vatikáni zsinat kánonjai még világosan elítélték.
„A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!” Ez az egyház de fide tanítása. Mindig is ez volt az egyház tanítása. Ahogyan Newman bíboros leszögezi:
„Egy fejlődésnek, ami hithű, meg kell őriznie mind a tanítást, mind a princípiumot, amiből kiindult... Az egyházatyák teóriáját ugyanúgy, mint a zsinatok által lefektetett tanításokat, miként azt Szent Leó nyelvezete példázza: »Firtatni, ami elvégeztetett, feszegetni, ami lefektetetett, mi ez, ha nem dicséretes dolgok iránt tanúsított hálátlanság.« Hasonlóképpen lerinsi Szent Vince is úgy beszél a keresztény tanítás fejlődéséről mint perfectus fidei, non permutatio (a hit gazdagodása, és nem megváltozása).” Szépen összegzi mindezeket Szent Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás tanítómestere: „A fejlődés – mondja – a hívő növekedése a hitben, s nem a hité a hívőben”.


Fordította: Baranyi Tibor Imre



Jegyzetek


* In: R. P. Coomaraswamy: The Destruction of the Christian Tradition, Perennial Books, London, 1981.


1 E ponton a II. vatikáni zsinat tanítása a tradicionális felfogástól egyértelmûen eltér. A dokumentumokat közvetlenül idézve:


„Bizonyos mértékben az emberi értelem is kiterjeszti hatalmát az idő felett; a múlt felett a történelmi tudás segítségével; a jövő felett a tervezés, az előre gondolkozás révén. A biológia, a pszichológia és a társadalomtudományok fejlődése ... a tökéletesebb önismeret reményével tölti el az embert.”


Természetesen ha ez az állásfoglalás mára része lett a zsinat utáni magisteriumnak, ebből logikusan következik, hogy a dokumentumok tanítása megváltozott:


„(a hívő) hozza összhangba a modern tudományt, annak elméleteit és a legújabb felfedezések elfogadását a keresztény moralitással és tanítással.”


Csupán a jelenlegi helyzetet kell megfigyelnünk, hogy belássuk, mennyire éleslátóak voltak XII. Pius szavai Summi Pontificatus Enciklikájában:


„Fejlődéssel kérkednek, miközben valójában süllyedésbe hanyatlottak; kijelentik, hogy nagy teljesítményeket értek el, miközben szánalmasan elveszítették emberi méltóságukat; megállapítják, hogy századunk gazdagságot és ezzel való megelégedettséget hozott, miközben a rabszolgaság nyomorúságos formájába zuhantak.”


Az emberi gyarlóságnak a történelem folyamán változhat a módja, természete azonban nem, és egy Aquinói Szent Tamás által elért szentség nem lényegi értelemben különbözik a lisieaux-i Szent Terézia vagy a Szent Ireneusz által elértektől. Nem a vallás, hanem a „haladás” és az „evolúció” téveszméi képezik a népek ópiumát. De, hogy a megújított egyház egy tál lencseként elfogadja, sőt tanítsa ezeket, egészen döbbenetes!


2 Miként Avery Dulles, S. J. mondja: „Miközben megerősíti, hogy Isten ön-kinyilatkoztatása felülmúlhatatlan teljességét érte el Krisztusban, a zsinat tág teret nyit egy folyamatnak, amit fejlődésnek hív, s ami által az egyház új és előre nem látott utakon fogadja be eme teljességet. Bár a „folyamatos kinyilatkoztatás” kifejezést nem használja, mégis valami effélét hirdet a II. vatikáni zsinat. XXIII. János kedvenc kifejezését visszhangozva, folyton arról beszéltek, hogy fel kell ismerni az „idők jeleit”, amelyeken keresztül Isten folyamatosan szól népéhez.”





† Raison d’être = létok, létének oka/célja (a ford.)

Amikor nincs Bűn..

A minap egy rendkvüli, felemelő kiállítást láthattam a budapesti Műcsarnokban, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor erőteljes munkáit, melyekkel való közvetlen találkozás elengedhetetlennek tűnik... 

"Virág nyílott, kopár a hegy. 

Ki nevetett, ki fog..., talán...

Remélhetsz még, de egyre megy. 

Szívetekben őrizzetek.",

indul meg bennünk, a vak török vándorénekes, Asik Veysel dala...

Az emberiség világában - a Paradicsomból való kiűzetésünk óta - valójában mindig is a szakralitás és a deszakralitás erői csaptak és csapnak össze... A felemelt Élet fájának ősi tanítása, hogy a gyökerek, a saját szakrális-kulturális hagyomány tisztelete nélkül igazából nem lehet eljutni az üdvösséghez. Mint Bánhegyi Jób bencés szerzetes-tanár mondja: "A Fehér Ló taposta ki őseink számára a Krisztushoz vezető utat." 

Amiből az is következik, hogy a lélektani (pszichológusi) agytrösztök által is megmunkált, úgynevezett "nemzetköziség" szemlélete - amely voltaképp egyfajta feje tetejére állított Életfához hasonlítható - igazából nem segíti, hanem éppen ellenkezőleg, egyenesen gátolja az egyetemes látásmód felé emelkedés lehetőségét. Amikor az emberi világban "mindenki aranyos", amikor nincs Határ, nincs Bűn, akkor mindent szabad (vö.: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: "Karamazov testvérek"). Akkor a legátlástalanabb, legszervezettebb, legerősebb, legkörmönfontabb "győz" és előállhat az a helyzet, hogy a jó nevében felszámoljuk a jót, a művészet nevében felszámoljuk a művészetet, önmagunk nevében felszámoljuk önmagunkat, a nép nevében felszámoljuk a népet, a szeretet nevében felszámoljuk a szeretetet, a béke nevében felszámoljuk a békét... Mondják: "Haladni kell a korral! Micsoda fejlődés! A világban, hogy felgyorsultak az események!"... Azonban a fizikában ez inkább a zuhanás kísérőjelensége, míg az emelkedésé a lassulás..."Most azonban eljutott a művészetnek nevezett valami oda, hogy immár embertelenné vált. Nem szolgálja azokat a nemes emberi célokat, amelyeket hosszú évezredeken keresztül szolgált. Ezért születnek ma ún. művek tartalom, gondolat és szellemiség nélkül, anyagtalan anyagokból (...) minden erőmmel azon vagyok, hogy helyre billentsem a rendet az értékek mentén..." (Szervátiusz Tibor). 

Magyar önazonosságtudatunk - főleg 500 év óta - komoly nyomás alatt áll.... Elhallgatás, félremagyarázás, rágalmazás, tiltás, megfélemlítés, kifigurázás, hamis törésvonalak, divatbahozott ál-önazonosságok mentén való kikristályosítás, szétszórakoztatás, függésbe hozás, az "egyéniség" kultusz révén történő önzésre nevelés, altatás, elkedvetlenítés és manapság - nem utolsó sorban - a "Harry Potter" féle "fordítottság művek" jelzésértékű felbukkanása az ajánlott olvasmányok között....Esetleg eltöprenghetnénk azon is, hogy miért is mondta Misima Jukio a következőket: "Amikor összeomlik az erkölcs, az elnézés és a szemet hunyás kegyetlen bűnné válik."...

Az a véleményünk, hogy korunk világméretekben hódító, természetellenes ábrándjainak kipukkanása - és a tanulópénz lerovása - után, az emberiség óhatatlanul visszarendeződik majd a maga természetes létmódjába, a népek-nemzetek-családok, szakrális alapú - nemes formájában, a gyengébbeket nem megvezetni-kihasználni, hanem őszintén védelmezni igyekvő -, hierarchikus világába, amiben emelkedettebb időszakaiban élt. Mindez azonban nem tévesztendő össze, a szakrális társadalomszervező eszmények lefelé tükröződő, kényszeres műpontossággal megszerkesztett kortárs vízfényével, a kimódolt "ember- és környezet-barát" felszín alatt felsejlő - a saját létezését homályban tartó, ezért mintegy számonkérhetetlen, mindazonáltal tulajdonképpen önsebzően is öncélú - hatalmi rendszerének fordított hierarchiájával (vö.: Bogár László: "Magyarország és a globalizmus" illetve "Hálózatok világuralma."). 

Másképp fogalmazva, úgy tűnik, hogy a deszakralizáló-modernista francia forradalom hatása alatt álló Mihail Jurjevics Lermontov elragadó, magával sodró dionüsszoszi (hélioszi) kiváncsisága, heve - "Az égi szépség nem ejtett rabul: A földi mámor vágya fűti lelkem. (...) Mint hullámverte víz. Fényével az örvénybe int. Fut már a napvilág elől.." - mára egyre nyilvánvalóbban, egyfajta "hideg dal"-ba (Henry Purcell: "Artúr király") látszik torkollani az emberi szívekben, bizonyos értelemben talán önellentmondásos módon, ám alighanem a Mindenség Rendjének megfelelően...

Majd, esetleg éppen - a "boldogító" hamisság világa okozta nihilista kiüresedés kínja által is kikényszerítve - az újra felfedezett apollóni Tűzkapun át, ismét ráhangolódhatunk Csontváry Kosztka Tivadar turáni ihletettségű Napútjára, ami által hazatérhetünk...

Hiszen, bár a Felhő ugyan betakarhatja - időlegesen - a Földet, de az Eget soha sem tudja legyőzni...

Azonban ehhez - nyilván - nekünk is törekednünk kell megtenni azt, ami rajtunk múlik: Ha volt Kor, amikor létkérdésnek tűnik szert tenni arra a képességre, hogy a konkolyt el tudjuk választani a búzától, akkor az most van. Amennyiben képtelenek vagyunk a lehúzó, szétziláló erőt beazonosítani és azzal - elsősorban belül - szembefordulni, akkor átadjuk magunkat neki. Alighanem mindenért úgyanúgy meg kell küzdenünk ma is, amint őseink tették, hiszen nemzetünk ismét hosszútávra kiható sorskérdésekhez érkezett....."A globalizmus nemcsak a művészetben, de mindenben arra törekszik, hogy romboljon. Erkölcsöt, értéket, szellemet, mindent. A politikában, a gazdaságban, így a művészet minden ágában is. E nem vezet sehová., illetve oda ahová már részben vezetett is. A semmihez, a nihilhez. Ez szerintem nem tartható tovább, vissza kell találni arra az útra, amely az értékeket képviseli, a művészetben pedig az örök értékekre kell rátalálni újra." (Szervátiusz Tibor).

René Guénon: Individualizmus

Individualizmus alatt az összes szupraindividuális princípium tagadását és a civilizáció minden területének pusztán emberi elemekre való következetes korlátozását értjük; az individualizmus alapjában véve azonos azzal, amit a reneszánsz idején "humanizmusnak" hívtak; a humanizmus pedig a már vizsgált "profán szempont" jellegzetes terméke. 

Ezek valójában csak különböző megnevezései ugyanannak a jelenségnek; és arra is rámutathatunk, hogy a "profán" szemléletmód voltaképpen azonos az összes tipikusan modern tendencia gyökerénél fekvő antitradicionális szemléletmóddal. 

Ez a szemlélet természetesen nem teljesen új; többé-kevésbé hangsúlyozott formákban feltűnt már más időszakokban is, csakhogy megnyilvánulásai hatáskörükben mindig korlátozottak, fő trendjükben mindig külszíniek voltak, és sohasem merészkedtek odáig, mint az utóbbi évszázadokban Nyugaton, hogy egy egész civilizációt elárasszanak. 

Amit ezelőtt sohasem lehetett látni, egy egész civilizáció puszta negatívumra való építése, valami olyasmire, amit joggal nevezhetünk princípiumhiánynak. Ez az, ami a modern világ jellegzetes abnormalitását adja, és ez teszi a szörnyűség egy nemévé, s ami csak akkor érthető meg, ha az ember egy világciklus végével összefüggésben gondolja el úgy, ahogy e mű elején kifejtettük. Az ily módon definiált individualizmus a Nyugat jelenkori hanyatlásának meghatározó oka, mégpedig azért, mert ez ama kizárólagosan legalacsonyabb rendű emberi lehetőségek kibontakozásának úgyszólván főrugója. amely lehetőségek nemhogy nem követelik meg bizonyos emberfeletti elemek beavatkozását, hanem ezzel ellentétben, szabad teret kizárólag minden emberfeletti elem hiányában nyerhetnek, tudniillik lényegükre nézve minden spiritualitás és valódi intellektualitás ellenlábasait képezik.

Az individualizmus mindenekelőtt az intellektuális intuíció - mint esszenciálisan szupraindividuális képesség - és ezen keresztül a valódi értelmében vett metafizikai tudás tagadását jelenti. Emiatt mindaz, amit a modern filozófusok a metafizika szó alatt értenek (ha egyáltalán felvetik még valami olyannak a létét, amire e kifejezést alkalmazhatják] tökéletesen idegen az igazi metafizikától; tulajdonképpen semmi másból, mint racionális rendszerekből, képzeletszülte hipotézisekből, illetve merőben egyéni elgondolásokból áll, amelyek nagy része ráadásul kizárólag a "fizika", vagy más szóval a "természet" birodalmával van összefüggésben. Ha esetleg érintenek is bizonyos ténylegesen metafizikai szintű problémákat, a rátekintés és a tárgyalási mód - minden valódi, értékelhető megoldást eleve kizárva - azokat az "álmetafizika" szintjére alacsonyítja. Már-már úgy tűnik, hogy a filozófusok sokkal jobban érdekeltek a nyilvánvalóan illuzórikus álproblémák fenntartásában, mint azok megoldásában; és ez csak egyrészről tudható be a zavaros és öncélú kutatás imádatának, a mentális, egyszersmind a korporális tartományon belüli tökéletesen céltalan tapogatózásnak. Másrészről ugyanis az is fontos szempont egy valamirevaló modern filozófus számára, hogy képes legyen valamiféle "rendszert" kieszelni, vagyis összeállítani egy erősen korlátolt és körmönfont elméletgarnitúrát, amit később (mint kizárólagosan saját csinálmányukat) a nevük mellett emlegetnek; ezért mindenáron eredetiségre vágynak, még akkor is, ha az igazságot kell feláldozni ennek az eredetiségnek; a filozófusi renomé magasabbra ível akár egy tévedés kieszelésével is, ha az új, mint a már mások által kifejtett igazság megismétlésével. Az individualizmus eme formája, a számtalan, egymással lényegtelenségében azonos, egyszersmind kölcsönösen összeegyezhetetlen "rendszer" nemzője, a tudományok és a művészetek képviselőinek a körében is általános; mégis talán a filozófia az, amiben az individualizmushoz elidegeníthetetlenül hozzátartozó intellektuális anarchia a legnyilvánvalóbb.

Egy tradicionális civilizációban tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy az ember mint sajátjára formáljon jogot egy elgondolásra; és ha ezt bizonyos okok miatt mégis megteszi, a jelentéktelen fantáziálás színvonalára csökkentve megfosztja azt ezáltal minden érvényétől és hitelétől. Ha egy eszme igaz, egyaránt tartozik mindazokhoz, akik képesek felfogni; ha téves, nem tarthat számot megbecsülésre. Az igaz eszme nem lehet "új", mivel az igazság nem az emberi elme terméke; tőlünk függetlenül létezik, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez; ezen a tudáson kívül semmi, kizárólag tévedés lehetséges. Mit törődnek azonban a modernek az igazsággal, vagy tudják-e még egyáltalán, hogy mi az? Ám itt a szavak ismét elveszítik valódi jelentésüket, aminyiben néhány ember (például a kortárs pragmatista) odáig megy, hogy az egyszerű gyakorlati hasznosság, azaz valami olyasmi nevében sikkasztja el az "igazságot", ami az igazi intellektualitástól tökéletesen idegen; az intelligenciának valamint az intelligencia tárgyának, az igazságnak eme tagadása a modern deviáció logikus következménye. Engedtessék meg azonban, hogy ne vágjunk jelenlegi mondandónk elébe, és hogy e ponthoz pusztán annyit tegyünk hozzá, hogy az individualizmus e szóvá tett változata a fő forrása az úgynevezett "nagy emberrel" kapcsolatos szánalmas illúziónak is; pedig a szó "profán" értelmében vett "zsenialitás" valójában egyáltalán nem valami nagy érdem, sőt még azt is megkockáztathatjuk kijelenteni, hogy egy modern "zseni" az igazi tudás hiányának felszámolására tökéletesen képtelen.

Az individualizmusnak a filozófia területén okozott főbb következményei a következők: az első az intellektuális intuíció tagadása, és ennek következtében az ész, e pusztán relatív emberi képesség mindenek felé állítása, amit - ha éppen nem az intelligencia egészével egybeesőnek tekintenek - az intelligencia legmagasabb formájaként kezelnek; ez képezi a katexochen racionalizmust, aminek első megalapozója Descartes volt. Az intelligencia eme lehatárolása azonban csak az első fázis volt; maga az ész már jóval előbb és egyre inkább a gyakorlati tevékenységekre való kárhoztatása felé tartott, abban a mértékben, ahogy az alkalmazások kezdtek felülkerekedni azokon a tudományokon, amelyek még megtartottak némi elméleti arculatot; maga Descartes szívében már sokkal inkább ezekkel a gyakorlati alkalmazásokkal foglalkozott, mintsem a tiszta tudománnyal. Ezen túlmenően, az individualizmus elkerülhetetlenül implikálja a naturalizmust, mivel ami a természeten túl fekszik az egyértelműen szupraindividuális; a naturalizmus és a metafizika tagadása valójában egy és ugyanaz, és ha az intellektuális intuíciót már egyszer sem élik át, egyáltalán nem lehetséges többé metafizika; egyesek azonban mégis kitartanak egy- egy "álmetafizika" hangoztatásánál, míg mások becsületesebben kijelentik ennek lehetetlenségét, amiből következik aztán a "relativizmus" összes lehetséges formája, legyen az akár Kant "kriticizmusa", akár Auguste Comte pozitivizmusa; és miután maga az ész teljességgel relatív, továbbá érvénnyel kizárólag egy ugyanilyen relatív területtel foglalkozhat, teljesen igaz az, hogy a "relativizmus" egyenes logikai következménye a racionalizmusnak. Ám a relativizmussal a racionalizmus önmaga érvényét is megdöntötte: mint fentebb rámutattunk a "természet" és a "fejlődés" valójában rokonértelmű kifejezések, ily módon következetes naturalizmus csak valamely "fejlődéselmélet" lehet, amelyeknek sajátosan modern típusa az evolucionizmus; csakhogy pontosan ez az, ami végül a racionalizmus ellen fordul, az észt vádolva azzal, hogy képtelen, egyrészről magyarázatot adni arra, ami semmi más, mint puszta változás és sokszerűség, másrészről átfogni az érzéktárgyak határtalan komplexumát. Ezt az "antiracionalista" pozíciót leghatározottabban az evolucionizmus ama formája vette fel, amely a bergsoni intuicionizmus néven ismeretes, és amely természetesen semmivel sem kevésbé individualista és antimetafizikai, mint maga a racionalizmus; ugyanakkor ez utóbbi "alulról" való kritizálásával és egy olyan képességhez - a homályosan definiált, többnyire a képzelgéssel, az ösztönösséggel és a ráérzéssel összetévesztett érzéki intuícióhoz - való fordulással, amely tulajdonképpen infraracionális, az intuicionizmus valójában még mélyebbre süllyed. Felettébb jelentésteljes, hogy itt már szóba sem kerül az "igazság", csak a kizárólag érzéki szintre degradált, lényegére nézve valami mozgónak, állandótlannak tekintett "realitás"; ezekkel az elméletekkel az intelligencia valójában önnön legalacsonyabb szintjére redukálódik, olyaddig hogy később már magát az észt is trónfosztják, pontosabban csak annyiban ismerik el, amennyiben anyagmegmunkálásra, ipari alkalmazásra képes. Ezután egyetlen lépés maradt hátra: az intelligencia és a tudás egészében vett elutasítása, vagy ami ugyanaz, az "igazságnak" "hasznosságra" való felcserélése. Ezt a lépést az a pragmatizmus tette meg, amiről már szóltunk; itt többé már mégcsak nem is a pusztán emberi tartományban vagyunk, mint a racionalizmus esetében; tudniillik a "tudatalattihoz" való fordulás (ami az igazi hierarchia teljes felborulását implikálja) szó szerint leszállít az emberalattiságba. Ez nagy vonalakban az útirány, amelyre a "profán" filozófia minden tudás saját szintjére való süllyesztéséhez ragaszkodva, önmagát is megszégyenítve rákényszerült, és amelyen tulajdonképpen jelenleg is jár; mindaddig, amíg létezett egy magasabb tudás, semmi ilyesmi nem történhetett meg, mivel a filozófia köteles volt legalábbis figyelembe venni azt, amit nem ismert, következésképpen létét sem tagadhatta; amikor azonban ez a magasabb tudás elveszett, tagadása - tényként fogadva el, hogy soha nem is létezett - rögtön elméletbe épült, s ily módon létre is jött az egész modern filozófia.

De eleget időztünk a filozófiánál, aminek hiba lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani, akármilyen fontos szerepet is töltsön be a modern világban; szempontunkból főként azért érdekes, mert ez tükrözi a lehető legvilágosabban a modern kor különböző fázisainak tendenciáit, és sokkal inkább csak tükrözi, mintsem valóban teremti őket; és még ha el is mondható, hogy a filozófia bizonyos fokig irányítja a kortendenciákat, azt csak mintegy másodsorból teszi, amikor azok már kialakultak. Így például az biztos, hogy az egész modern filozófia Descartes-ban veszi kezdetét; a hatás azonban, amit Descartes elsősorban saját korára, másodsorban az azt követőekre gyakorolt (és ez nemcsak filozófusokra korlátozódott) nem jöhetett volna létre ha elgondolásai nem lettek volna összhangban a már működő tendenciákkal, amelyek kortársai körében tulajdonképpen már általánosan uralkodtak. A modern szemléletmód tükröződik a karteziánizmusban, ugyanakkor ez a karteziánizmuson keresztül szerzett magának egy, a korábbiaknál világosabb megfogalmazást. Mert ha egy ösztönzés bármely területen olyan nyilvánvaló, mint a filozófiában a kartezianizmusé, az mindig inkább folyomány, semmint tényleges kiindulási pont; nem önmagából való, hanem terjengős munkálkodások egész sorozatának végeredménye. Kétségtelen, hogy Descartes a modern deviáció egyik kulcsfigurája, olyaddig, hogy bizonyos fokig és bizonyos szempontból a deviáció megszemélyesítőjének tekinthető, ám az sem kevésbé igaz, hogy nem ő a modernkori felforgatás egyetlen és első képviselője, és ha az igazi úttörőket akarnánk meghatározni, jóval korábbra kellene visszanyúlnunk. Ugyanezen a módon a modern szemléletmód első nagyobb méretű megnyilvánulásainak tekintett reneszánsz és reformáció is inkább tökéletesítette, mintsem kezdeményezte a tradícióval való szakítást; a szakítás tényleges kezdete a XIV. századra esik, ily módon erre az időpontra, nem pedig egy-két évszázaddal későbbre kell a modern idők kezdetét tenni.

A tradícióval való szakítás azonban további kritikát kíván, tudniillik pontosan ez adott életet a modern világnak, amelynek minden jellegzetessége összefogható egybe - s ez a tradicionális létszemlélettel való szembenállás; és a tradíció tagadása újfent nem más, mint az individualizmus. Ez tulajdonképpen tökéletesen egybevág azzal, amit már elmondtunk, miszerint az összes tradicionális civilizációt az intellektuális intuíció és a metafizikai doktrína köti össze a Princípiummal; ha egyszer aztán a Princípiumot megtagadják - legalábbis implicite - meg kell tagadni annak minden konzekvenciáját is, ezáltal pedig mindaz összeomlik, ami a tradíció elnevezést ténylegesen megérdemli. Már láttuk, hogy ez a folyamat hogyan ment végbe a tudományok esetében, amire nem térünk vissza, hanem továbblépünk más területre, ahol az antitradicionális szemléletmód megnyilvánulásai talán még szembeötlőbbek, mégpedig azáltal, hogy az itt kiharcolt változások a nyugati emberek döntő többségére közvetlen hatással voltak. A középkor tradicionális tudományait tulajdonképpen csak egy kis számú elit ismerte, amelyek közül egyet-egyet szigorúan zárt iskolák foglaltak le magunknak, miáltal egy, a szó igazi értelmében vett ezoterizmust tartottak fenn; volt azonban a tradíciónak egy olyan része is, amely megkülönböztetés nélkül mindenkinek szólt: ez az a külső rész, amelyről szólni óhajtunk. Abban az időben Nyugaton a tradíció külsőleg egy speciális vallási formába volt öltözve a katolicizmus képében; ezért most a vallás területén kell szemügyre vennünk a tradicionális szemléletmód elleni lázadást, amely lázadás, amikor már definiálható formát öltött, protestantizmus néven vált ismertté. Nem nehéz meglátni, hogy a protestantizmus tényleg az individualizmus megnyilvánulása, sőt ez tulajdonképpen olyan egyértelmű, hogy a protestantizmus akár a vallás síkján megjelenő individualizmusnak is nevezhető. A protestantizmus, mint az egész modern világ, csupa tagadásra épül, a princípiumoknak ugyanarra az elutasítására, amely pontosan az individualizmus veleje; itt pedig az ember további és egyben legfeltűnőbb példáját láthatja annak az anarchikus állapotnak és disszolúciónak, amely ebből a tagadásból támadt.

Az individualizmus szükségszerűen foglalja magában minden szupraindividuális tekintély, valamint minden individuális észt meghaladó tudás elutasítását: és e két attitűd egymástól elválaszthatatlan. Következésképpen a modern szemléletmód minden, a szó igazi értelmében vett emberfeletti eredetű szellemi tekintély valamint minden tradicionális (azaz szellemi tekintélyen alapuló, de természetesen minden civilizációban más és más formát öltő) organizáció elutasításával hozható összefüggésbe. Tulajdonképpen az történt, hogy a protestantizmus fellázadt a Nyugat vallási tradíciójának legitim értelmezésére hivatott organizáció tekintélye ellen, és helyébe az akár avatatlan és inkompetens magán-véleményekből eredő "szabad kritikagyakorlás", a pusztán az emberi ész gyakorlatoztatásán alapuló egyéni értelmezések bevezetését követelte. A protestantizmus tehát ugyanazt a szerepet játszotta a vallás területén, mint amit a racionalizmus a filozófiáén; kitárták a kaput mindenféle vita, nézeteltérés és deviáció előtt, és a következmény elkerülhetetlen lett: széthullás az egyre növekvő számú szektákba, amelyek mindegyike mindössze bizonyos egyének magánvélekedéseit képviselte. Mivel ilyen körülmények között lehetetlenné lett a doktrína felőli egyetértés, hamarosan háttérbe is taszították, és helyette a vallás másodrendű arculata, a moralitás lépett előtérbe; megindult tehát a moralizmussá degenerálódás, amely már oly feltűnő a jelenkori protestantizmusban. Párhuzamos jelenség jött létre azzal, amire a doktrína disszolúciójának elkerülhetetlen következtében a filozófia kapcsán utaltunk, s ez a vallás intellektuális elemeinek az eltűnése. A racionalista vallásból óhatatlanul sekélyes szentimentalizmus lesz, aminek legmegdöbbentőbb példái az angolszász országokban találhatóak meg. Ami ezután marad, már csak nem is egy sekélyes és deformált vallás, hanem a bárgyú "vallásosság", az úgyszólván semmiféle igazi tudás által nem igazolt szentimentális, tutyimutyi vakbuzgóság; ehhez az utolsó fázishoz is kapcsolódnak egyébként elméletek, mint amilyen például William James "vallásos tapasztalata", amely odáig megy, hogy a "tudatalattiban" találja meg az ember Istennel való kapcsolatba lépésének eszközét. Ezen a szinten a vallási és a filozófiai hanyatlás végtermékei egymással összekeverednek, és a "vallásos tapasztalat" egybevegyül a pragmatizmussal, aminek nevében egy korlátok közé szorított "Isten" van hivatalosan szerződtetve, merthogy ez jobban érthető" és "hasznosabb" mint a végtelen Isten, olyaddig, hogy az iránta érzendő szentimentális közhelyek ahhoz hasonlíthatóak, amit egy beosztottnak kell felettese iránt éreznie! Ugyanakkor a "tudatalattihoz" való folyamodás kéz a kézben jár a modern spiritualizmussal és mindazokkal az "álvallásokkal", amelyek oly jellemzőek korunkra (és amelyeket már más műveinkben bővebben tanulmányoztunk). Másrészről a protestáns moralizmus - fokozatosan eltávolítva minden doktrinális bázist - azzá az úgynevezett "laikus moralitássá" degenerálódott, amely hívei közé számítja a "liberális protestantizmus" összes változatának képviselőit, valamint a vallási ideák összességének nyílt ellenségeit; mindkét gyülekezet szívét ugyanazok a tendenciák irányítják, és a kizárólagos különbség az, hogy nem egyenlő mértékben mennek el azon tételek logikai kibontásában, amiket ezek a tendenciák magukban foglalnak.

Mivel a vallás lényegére nézve a tradíció egy formája, így az antitradicionális szemléletmód tulajdonképpen orvosolhatatlanul vallásellenes; a vallás eltorzításával kezdi, s mihelyt teheti, annak teljes elpusztításával végzi. A protestantizmus a következők miatt logikátlan: miközben teljes mértékben "humanizálni" szeretné a vallást, legalábbis elvben megtartja a kinyilatkoztatást, holott ez emberfeletti elem. Tagadását nem meri logikusan végigvinni, mindazonáltal a kinyilatkoztatást - mindenféle emberi értelmezésnek alávetve - majdnem semmivé redukálja; és látva azt, hogy vannak olyan emberek, akik bár állhatatosan keresztényeknek vallják magukat, mégis pontosan Krisztus Istenségét tagadják, nem kerülhetjük el a felvetést, miszerint az ilyenek sokkal közelebb vannak a teljes vaksághoz, mintsem az igazi kereszténységhez, jóllehet e ténynek aligha képesek tudatára ébredni. Ám az ilyen ellentmondások nem adhatnak okot túl nagy meglepetésre, mivel csak a jelenkori mindenre kiterjedő káosz és felforgatás jellegzetes tüneteit képezik, ugyanúgy, ahogy a protestantizmus folytonos szed is csak egyik megnyilvánulása annak a sokságban való szétszóródásnak, amelyet a modern életben és tudományban mindenütt felfedezhetünk. Azonkívül a protestantizmust szülő tagadásnak köszönhetően természetes, hogy a protestantizmus hozta világra azt a romboló "kriticizmust", amely az úgynevezett "vallástörténészek" kezében olyan összvallásellenes fegyverré lett, ami által a csak a Szentkönyvek tekintélyének elfogadásához való ragaszkodás közben, a protestáns mozgalom nagyon nagy mértékben lett éppen e tekintély - vagyis a még megőrzött tradícióminimum - lerombolásának közreműködője. A már egyszer elindult tradicionális létszemlélet elleni lázadás nem állhatott meg félúton.

Itt felmerülhet a következő ellenvetés: a protestantizmus annak ellenére, hogy elszakadt a katolikus organizációtól, a Szentkönyvek érvényének elfogadása által, miért ne őrizhette volna meg az azokban foglalt tradicionális doktrínát? Azonban a "szabad kritikagyakorlat" bevezetése alapjaiban dönti meg ezt a hipotézist, mivel ez szabad utat nyit mindenféle egyéni fantáziálásnak; azonkívül a doktrínamegőrzésnek elengedhetetlen előfeltétele egy, az ortodox értelmezést életben tartó organizált tradicionális tanítás, és ez Nyugaton a katolicizmus.

Más civilizációk kétségtelenül teljesen más szervezeti formákkal is rendelkezhetnek a megfelelő hivatást betöltendő, itt azonban minket a hozzá tartozó feltételekkel együtt, a nyugati civilizáció érdekel. Hiábavaló lenne ezért felhozni, hogy például Indiában nincs a pápasághoz hasonló intézmény; az eset ott teljesen más, először is, mert a tradíció nem veszi fel egy, a szó nyugati értelmében vett vallás formáját, úgyhogy a megőrzés, az átadás eszköze sem lehet egyforma, illetve mert - lévén a hindu mentalitás 'az európaitól teljesen eltérő - a hindu tradíció önmagán belül birtokol egy inherens erőt, amelynek az európai tradíció egy külső felépítésében merevebb szervezet támasztéka nélkül nem örvendhet. Már mondtuk, hogy a nyugati tradíció szükségképpen ölt vallási formát a kereszténység elterjedése óta. Túlságosan hosszú lenne ennek minden okát bemutatni, ugyanis ezek az okok összetett vizsgálatokba való bocsátkozások nélkül nem érthetőek igazán; ez azonban valóságos tény, amit az ember nem hagyhat számításon kívül;²³ és ha egyszer az ember ezt elfogadta, mindazokat a következményeket is el kell fogadnia, amelyeket egy ilyen tradicionális formára teremtett organizáció léte maga után von.

Mindezek után a leghatározottabb egyértelműségekkel kell kimondanunk, hogy ha esetleg fennmaradt még valami a tradicionális szellemiségből Nyugaton, az kizárólag a katolicizmusban található meg; de - legalább a katolicizmusban - a tradíció teljes, a modern szemléletmód által teljesen fertőzetlen megőrzéséről beszélhetünk-e? Sajnálatos módon nem ez a helyzet; de hogy bővebb választ adjunk, azt kell mondani, hogy ha a tradíció otthona érintetlen is maradt, ami már önmagában is jelentős tény, az még mindig felettébb kétséges, hogy vajon mélyebb értelmét is teljesen ismeri-e még akárcsak egy szűk körű elit is, mert ha igen, akkor ennek feltétlenül tettben vagy valamiféle láthatatlan hatásban is meg kellene nyilvánulnia. Épp ezért a legvalószínűbb, hogy a tradíciónak csak egy látens-állapotbani fennmaradásról beszélhetünk, amely állapotból azonban esetleg még mindig életre kelthetik azok, akik képesek megtalálni igazi értelmét, annak ellenére akár, hogy ezt a maga teljességében már talán senki sem ismeri; segítségükre lehet, hogy a vallás területén kívül, szórványosan a nyugati világban számos, az ősi tradicionális doktrínákból származó, ugyanakkor értelmére nézve már ismeretlen jel és szimbólum is fennmaradt.

Esetükben a teljesen élő tradicionális szellemmel való kapcsolatfelvétel szükséges annak felébresztéséhez és helyreállításához, ami egyrészről egyfajta álomba zuhant, másrészről elveszítette értelmét; és mégegyszer kimondva; főleg ebben a tekintetben kérhet Nyugat segítséget Kelettől, saját tradíciójának tudását visszaszerezendő.

Az imént azokról a lehetőségekről szóltunk, amelyeket a katolicizmus princípiumai révén - elidegeníthetetlenül, kezdettől fogva birtokol; ezek miatt a katolicizmusban a modern szemlélet nem tehet nagyobb kárt, mint, hogy - legalábbis egy időre - megakadályozza bizonyos eszmék lényegi megértését. A modern szemléletnek a jelen állapotú katolicizmusra gyakorolt hatását kizárólag akkor értékelhetnénk pozitívabban, ha oly módon ítélnénk meg a katolicizmust, ahogyan jelenlegi "híveinek" döntő többsége; vagyis ha meg magunknak azt a tévedést, hogy valami olyasmire használjuk a "pozitívum" szót, ami valójában abszolúte negatívum. És eközben nemcsak arra a többé-kevésbé zavaros mozgalomra gondolunk, amelyet talán nem egészen véletlenül "modernizmusnak" hívtak, és amely nem más volt, mint egy - szerencsére meghiúsult - kísérlet a protestáns szemléletnek magába a katolikus egyházba való becsempészésére; hanem elsősorban egy ezzel szorosan összefüggő, egyre szélesebb körű és általánosabb, egyszersmind rendkívül nehezen definiálható - tehát annál veszedelmesebb - lelkiállapotra, amelynek fő veszélye abban áll, hogy azoknak, akik a hatása alá kerülnek, gyakran fogalmuk sincs róla. Lehetséges, hogy valaki őszintén vallásosnak hiszi magát, miközben lénye szerint egyáltalán nem az, sőt lehetséges, hogy valaki úgy tekinti magát "tradicionalistának", hogy akár csak a leghalványabb fogalma lenne az igazi tradicionális szellemiségről; és ez újabb tünete korunk mentális konfúziójának. Az a lelkiállapot tehát, amire célzunk, mindenekelőtt a vallás úgynevezett "minimalizálásában" jut kifejeződés
re, amelynek jegyében a vallást - ha egyáltalán még fenntartják - egy olyan abszolút jelentéktelen és mellékes területre száműzik, ahol a hétköznapi élet lapos nyugalmára való minden komolyabb hatás nélkül, tökéletesen elszigetelt marad. Találkozunk-e még olyan katolikussal manapság, akinek gondolkozásmódja és tettei a hétköznapi életben észrevehetően különböznének legvallástalanabb kortársaiétól? A majdnem teljes doktrínatagadókra is célzunk, illetve a doktrínával kapcsolatosokkal szembeni közönyösökre; a vallás sok ember számára egyszerűen "szerep" és szokás kérdése, a sablonosságról nem is beszélve. Van egy szándékos visszautasítás, megkísérelni bármi efeletti megvalósítását, amely akár elérhet a "gondolkozás" azon pontjára, ahol az illető már képtelen bármit is megérteni; de talán itt már nincs is mit megérteni, és egyáltalán, elképzelhető-e valaki, aki tényleg érti a vallást, s közben azt gondjaiba feledkezve élete jelentéktelen epizódjává zülleszti? A doktrína következetes, tételes mellőzése és majdnem semmivé alacsonyítása olyan folyamat, amely a katolikus praxist a protestáns koncepció közvetlen közelébe helyezi, ugyanazoknak a modern tendenciáknak a következtében, amelyek minden intellektualitással szembeszegülnek; és ami még sajnálatosabb, hogy az általánosan nyújtott tanítás, ahelyett, hogy eme lelkiállapot ellen radikálisan fellépne, felettébb készségesen támogatja a kizárólagosan ehhez való alkalmazkodást. Mialatt alig esik szó a doktrínáról, állandóan moralizálnak, holott a moralizmust és a doktrínát nem lehet összekeverni; puszta moralizmus lesz a vallásból, ha senki sincs többé, aki demonstrálná, mi is a vallás valójában. Amikor aztán a doktrína olykor mégis diszkusszió tárgyává válik, a vita a "profán" ellenfelek révén gyakorta azok "profán" szintjére süllyed, ez pedig elkerülhetetlenül vezet teljesen igazolhatatlan engedmények megtételéhez. Feltűnő példa, hogy egyesek szükségét érzik a modern "kriticizmus" által szült "eredmények" komoly figyelembe vételének, míg ellenben ha eltérő állásponton lennének, mi sem lenne könnyebb, mint megmutatni, mekkora ostobaság is ez; ilyen feltételek mellett azonban hogyan maradhat meg bármi is igazi a tradicionális szellemiségből?

Úgy tűnik, nem igazolatlan a kitérő, amely által az individualizmus megnyilvánulásainak áttekintését a vallás területére vezettük, megmutatva, hogy a bűn e területen sokkal súlyosabb és széles körben elterjedtebb, mint azt első ránézésre feltételeznénk; azonfelül természetesen nem felejtettük el az eredetileg felvetett problémát, s utolsó megjegyzésünk ezzel lesz összefüggésben; már tudniillik, hogy az individualizmus felelős a mindenütt elterjedt vitaszellemért. Rendkívül nehéz kortársainkkal megértetni, hogy vannak dolgok, amelyek pontosan lényegüknél fogva nem megvitathatóak. A modern ember - kivéve, aki megpróbálja magát az igazsághoz felemelni - jogot formál az igazság saját szintjére való lealacsonyítására, s kétségtelenül ez az oka, hogy oly sokan vannak, akik úgy képzelik, hogy amidőn valaki "tradicionális tudományokról", vagy netalán tiszta metafizikáról szól, az pusztán a "profán tudományról" vagy a "filozófiáról" beszél. Mindenkor lehetséges vitát tartani az egyéni vélemények területén belül, ami mint olyan, természetesen soha sem megy túl a racionalitás szintjén, és könnyűszerrel találhatóak többé-kevésbé alapos érvek egy kérdés mindkét oldala mellett, ha nem fordulnak semmilyen magasabb princípium felé. Valójában számtalan esetben végeláthatatlanul folytatható a vitatkozás anélkül, hogy bármiféle megoldás kerekedne. Ez az oka, hogy majdnem az egész modern filozófia szócsavarásra és félresikerült tételekre épül. Távol a kérdések megválaszolásától (amit egyébként feltételeznek, hogy megtesznek), a vita általában csak még jobban összezavarja és elhomályosítja a vitatkozókat, s a legáltalánosabb eredmény minden egyes részvevőre nézve - az ellenfél megtérítésére való próbálkozás közben -, a saját véleménybe való makacsul szilárd begyepesedés, az abba való minden eddiginél kizárólagosabb önbebörtönzés lesz. A valódi indíték nem az igazság megismerésének szándéka, hanem az, hogy minden ellenvélemény dacára, mindenki önmagát igazolja, vagy ha valaki képtelen meggyőzni másokat, az, hogy a saját igazáról legalább önmagát meggyőzze; mindamellett mások sikertelen meggyőzése természetesen folyton keserűséget ébreszt, a modern nyugati mentalitás egyik legjellegzetesebb vonása, a "térítésre" való csillapíthatatlan vágy következtében. Az individualizmus olykor a szó legalacsonyabb és legvulgárisabb értelmében még ennél is megdöbbentőbb módon nyilvánul meg, mégpedig abban a gyakran megmutatkozó törekvésben, ami egy ember cselekedeteire az úgynevezett magánéletéből következtet, mintha a kettő között valami szétszakíthatatlan kapcsolat lenne. Ugyanez a tendencia, a részletezési mániával kombinálódva, felelős a "nagy ember" életének legapróbb sajátosságai után szimatoló érdeklődésért, és azért az illúzióért, miszerint minden cselekedet megmagyarázható egyfajta "pszichofiziológiai" analízis révén;^**** mindezek felettébb jelentésteljes adalékok a jelenkori mentalitás valódi természetét megérteni kívánók számára.

Visszatérve egy pillanatra a nem diszkutábilis igazságok értelmetlen megvitatási szokásához, nagyon határozottan kell kijelenteni, hogy az "apologetikus" attitűd önmagában végletesen erőtlen, lévén - a szó jogi értelmében - pusztán "defenzív"; nem véletlen, hogy ezt az "apológiából" származó szó fejezi ki, amelynek valódi jelentése az, hogy ügyvédi védőbeszéd, de ami a nyelv jelenlegi gyakorlatában felveszi még a "mentegetőzés" jelentést is; az apologetikának tulajdonított túlzott fontosság tagadhatatlan bizonyítéka a vallási szellem hanyatlásának. Az erőtlenség még jobban elhatalmasodik, amidőn az apologetika, a mind módszerében, mind szempontozásában teljesen "profán" vitatkozássá fajul, amelyben a vallás ugyanarra a síkra zuhan, mint a legviszonylagosabb, leghipotetikusabb filozófiai, tudományos vagy áltudományos elméletek, és amelyben - avégből, hogy a "békéltetőknek" tűnjenek - az apologéták olyan kiagyalt koncepciók elfogadásáig merészkednek, amelyeknek egyetlen céljuk minden vallás tönkretétele; az apologéták maguk nyújtják bizonyítékát, azon doktrína valódi mibenlétét illető teljes tudatlanságuknak, amelyeknek - jogosan-jogtalanul - felhatalmazott képviselőinek vélik magukat. Azoknak, akik hivatottak beszélni egy tradicionális doktrína nevében, nincs szükségük vitázni "profánokkal", s a polémiába bocsátkozás felesleges; nekik a dolguk csak a doktrína hiteles, tökéletesen érthető kifejtése, illetve ezzel egyidőben a bárhol felbukkanó hibáknak az igazi tudás fényében végrehajtott leleplezése. Feladatuk nem mindenféle elvharcban való részvétellel a doktrína kompromittálása, hanem az ítélet kimondása, amit nekik van joguk kimondani, feltéve, ha ténylegesen birtokolják a princípiumokat, amelyeknek ekkor tévedhetetlenül kell ihletniük őket. A harc birodalma, a cselekvés birodalma voltaképpen individuális és időbeli birodalom; a mozgásokat viszont a "mozdulatlan mozgató" generálja, anélkül, hogy azokban részt venne; a cselekvést a tudás világítja be, anélkül, hogy annak viszontagságaiban osztozna; a szellemi vezeti az időbelit, anélkül, hogy abban elmerülne; így marad minden saját megfelelő helyén, abban a sorban, amely az egyetemes hierarchiában sajátja. De hol található valódi hierarchia a modern világban? Senki és semmi nincs többé a helyén, ha az emberek nem ismerik el többé a szellemi rendben a tekintélyt, nem ismerik el az időbeli hatalmat sem; a szent dolgokat megérintik a "profánok", s kétségbe merik vonni azok jelentőségét, sőt létjogosultságát; az inferióris ítélkezik a fensőbbrendű fölött, a korlátolt az, aki fölényben van a bölcs fölött, a tévedés az, amelyik legyőzi az igazságot, az emberi helyettesíti az istenit, a föld játssza azt a szerepet, amit az ég, az egyéni az, ami mértéket szab mindennek, és ami azt követeli, hogy az egyén hozhassa meg saját viszonylagos és gyarló eszével az egyetemes törvényeket. "Jaj néktek vak vezérek" - mondja az Evangélium, és tényleg, sehol sem lát mást az ember manapság, mint hogy vak vezet világtalant, akik" hacsak nem tartja vissza őket néhány jól időzített akadály, elkerülhetetlenül kísérik majd egymást a feneketlen mélységbe, hogy ott aztán együtt vesszenek.

Fordította, Buji Ferenc.

Csiba Zsolt: Mátyás király-Mohács-Bethlen Gábor és a mára vonatkozó tanulságok. I. rész.

A lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a magyar központi hatalom 1526-os mohácsi csatavesztését követő napokban:

"A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól." 

Az 1514-es Dózsa György - féle felkelés politikai erőtana: 

A gyanús körülmények között elhunyt Mátyás király után 24 évvel, a korábban erős, gazdag országot tökéletesen szétziláló, tönkretevő Fugger-globalista Udvar párt ráuszította Dózsa Györgyéket (a korabeli "Jobbikot") a korabeli nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra.

(Vö.: Francia Forradalom; Bolsevik Forradalom; Őszirózsás Forradalom)

1521 Szerencsés Imre Budavári palotájában menetrendszerűen dorbézoló globalista Udvar Párt vezető személyiségei nem voltak hajlandóak még kosztot és kvártéjt sem biztosítani a lóhalálában érkező nándorfehérvári segélykérő követnek. A várat védő, a támogatás elmaradására fittyet hányó magyar urak - mind egy szálig - életüket áldozták a hazáért.

               Nézzük meg, mi is történhetett azokban az egyfelől kemény, egyenes, felemelő, hősies, másfelől gyarmatosító, elkufárosodott, öncélú és aljas időkben, mely sok tekintetben meglepően hasonló kérdéseket vet fel, mint a mai kor:

Mátyás király

„A Fuggerek 1503 körül már valóságos «kegyosztási» monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia. (...) A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely – egyéb okokkal együtt – hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett." (Bohács Zoltán: "Magánvállalkozó a világ élén.") A Medici bankárcsaládot sem kellett félteni. Jelentős mértékben olyan angliai "bekerítésekkel" kapcsolatos üzleteken szereztek hatalmas vagyont, amikor is a szabad bérlő gazdákat tízezer szám űzték el földjeikről és kényszerítették a városi textilüzemekbe, hogy ott éhbérért (pauperizálódás) feldolgozzák - saját korábbi területeiken - az immáron újdonsült nagybirtokokon megtermelt gyapjút (vö.: Sam Peckinpah: "Pat Garrett and Billy the Kid.", 2005-os változat és Szomjas György: "Talpuk alatt fütyül a szél." című filmekkel.).
Később Giovanni de' Medici (X. Leo) - a kortársak némi meglepetésére - legyőzte a szintén hatalmas, mai léptékkel mérve dollár-milliárdos vagyont felhalmozó Bakócz Tamás-t a pápai trónért vívott küzdelemben, akit annak idején, még Mátyás király kegye emelt ki és röpített magas hivatalokba a szegénysorból. Három évvel jótevője halála után, a hatalmát átmentő vezető  lovasai, a  gazdasági és politikai zuhanórepülés ellen lázongó budaiak közé rontva, három gyermeket halálra tapostak.
X. Leo pápa bár valóban komoly megrendeléseket adott többek között Michelangelónak - például az Ő uralkodása alatt készült el a méltán és több szempontból jelentős Mózes szobor -, azonban a másik oldalon éppen a mértéktelen luxus költekezés volt az egyik jele az egész Nyugatot végül megrengető, látványos egyházi tévelygéseknek is (vö.: Bayer Zsolt-Bogár László-Boros Imre: "A pénz ideje." Háttér-Kép. Echotv.).

Michelangelo: Mózes

A mohácsi csatát megelőzően, az augsburgi Fugger bankház hitelpolitikája valamint a látszólag a "semmiből fölemelkedő",igen jelentős összegek fölött rendelkező, hosszú éveken át az ország pénzügyi csúcsvezetésében ténykedő "alkincstárnok" Szerencsés (Fortunátusz) Imre és az őt segítő lekötelezettjeinek köre (II. Lajos hitvese, Habsburg Mária - testvére, V. Károly, "akinek Birodalmában sohasem nyugszik le a nap", valójában a Fuggerek kölcsönéből lett uralkodó, amire alkalomadtán, a fennmaradt levelek tanúsága szerint, nyomatékosan emlékeztették is -, de gyakorlatilag érintett volt, az egész kormány, például Thurzó Elek "főkincstárnok", aki be is házasodott a Fugger családba vagy Báthori István nádor, a "Sánta" /az erdélyi fejedelmi család nem innen származik/), a nyugati érdekeket gátlástalanul kiszolgálva, eladósította, pézügyileg tönkretette az országot, olyannyira, hogy például a budai palotőrség magyar tagjait, bizonyos félelemektől vezérelve, cseh zsoldosokra cserélték.
Ennek az ellehetetlenülő helyzetnek egyik következményeként tört ki a "keresztes sereg" megalakítása örvén, Bakócz Tamás által összetoborzott elégedetlenek - főként a Mátyás alatt megtollasodott, ám most lecsúszóban lévő paraszti vállalkozók, Dózsa György vezette - lázadása (vö.: Lipusz Zsolt: "Tüzes abronccsal koronázott parasztkirály, avagy 1514 szimbolikus üzenete."), amely megtévesztett, uszított tömegként főcsapásait, hogy-hogy-nem éppen a korabeli, "antiglobalista" nemesség területeire mérte (vö.: 1918-as őszirózsás forradalommal).
A központi hatalom eme idegen érdekeket kiszolgáló, szélsőségesen hazafiatlan, öncélú hozzáállásnak köszönhető délen, az oszmánok ellen harcoló seregek méltatlanul gyenge ellátása is (vö.: Szerencsés Imre budavári - Szent György téri - palotájában menetrendszerűen dorbézoló, globalista érdekeket szolgáló "vezetők" esetével, amikor mámoros fejjel, az éppen élet-halál harcot vívó nándorfehérvári várvédők követének elszállásolására sem voltak hajlandóak összedobni némi pénzt.)
Az 1525-ös országgyűlés, a pénzügyi helyzet további ellehetetlenülését, tűrhetetlenné válását látva, rávette a királyt, hogy lépjen föl a Fuggerek felelőtlen mohósága, "fukar"-sága ellen, melyre a bankház válaszul - a nyilvánvaló török fenyegetés dacára vagy éppen azért - a nyugati fegyverszállításokkal kapcsolatos részleges tilalmat (embargót) szervezett Magyarország ellen.
Érdekességként említjük, hogy Szerencsés Imre éppúgy a spanyol visszahódítás (rekonkviszta) nyomán, a mohamedánokkal együtt száműzött szefárd bankárdinasztiák képviselője, mint az I. Ferenc francia uralkodó (a legkeresztényibb király) által Törökországba közvetített, ajánlott szefárd elit családok, akik ez időtől fogva, évszázadokon keresztül az Oszmán Birodalom kül- és pénzügy-minisztereit adták (Vö.: Bogár László: "Az alkotmányreformról." 2/1. youtube.com. 2010.). Ebből kifolyólag az egész "Mohács" körüli bonyolult mozgások felvetik annak lehetőségét, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem vallásháború zajlott - például később maga VII. Kelemen pápa is (szintén Medici) nyíltan a franciák és a törökök szövetségesévé vált illetve a Szultán seregének ellátását a velenceiek biztosították (ez már Mátyás király idejében is gyakori bosszúságot okozott). A "félhold" nem is erőltette a térítést, sőt vallották, hogy a krisztusi és a mohamedi hit esetében egyazon Isten eltérő formájú tiszteletéről van szó, aminek, a végváraikkal történő levélváltások során többször hangot is adtak (Vö.: Takáts Sándor: "Bajvívó magyarok"). A "láthatatlan" mozgatóerők valószínűleg most is a nemzetközi pénzügyi háttérhatalmak - ezúttal a Fuggerek (Habsburgok) és a Mediciek (a törökök mögött) - helyi hatalmi tusakodásai voltak.
A vereségről értesülvén Habsburg Mária, nem túl jó hírű, feslettnek tartott  németalföldi (főleg holland) udvarhölgyeivel és udvaroncaival karöltve, ötven (!) - a kincstári vagyonnal (vö.: Kun Béla) és a levéltár jórészével megrakott - uszállyal menekült el a Dunán, Budáról "Pozsonyba" (valójában Bécsbe), amit a jogosan járó hajósbér korábbi kormányzati elsikkasztását sem feledve, Kun Pál esztergomi várkapitány vízi-csatával próbált megakadályozni. Később, a magyarság részéről szintén közutáltanak örvendő Habsburg Ferdinánd javarészt ebből állta Magyarország észak-nyugati felének gyarmatosítását.
Szerencsés (Fortunátus) Imrének az eseményekkel kapcsolatos szerteágazó szerepét további sajátos megvilágításba helyezi, hogy a központi hatalom katonai bukását követően, a Habsburgok két-kulacsossággal vádolták és emiatt, álítólag meg is mérgezték. A vádat látszik alátámasztani, hogy a Padisah első dolgai között szerepelt a Szerencséssel rokonszenvező budai zsidóság kimenekítése, az ünneplő, ámde indulatokban is fortyogó városból, akik csak 1541-ben, a török katonasággal együtt tértek oda vissza. A magyarországi zsidóság egész országra kiterjedő száműzetéséről szóló 1526 nov. 9. székesfehérvári országgyűlési határozatot is a mélységesen csalódott Habsburg párti képviselők nyomására hozták, amire - a Szentkoronával megkoronázott - I. János király (Szapolyai János) végül, alighanem a Porta sugallatára, nem bólintott rá, amelyre ebből kifolyólag nem is került sor...

I János király

Szatmári István "Mi történt Mohács után?" című írása arra az érdekes következtetésre jut, hogy a mintegy tíz-tizenötezer fős veszteség - amiből többezer cseh palotaőr volt -  nem jelentett végzetes csapást, a hazai seregek csaknem kétharmada érintetlen maradt.
Az a véleményünk, hogy a magyar hadak nagyobb része valószínűleg azért nem avatkozott bele a küzdelembe, mert a királyban és környezetében idegen, formabontó, öncélú, feleslegesen léha elvek képviselőit látták, akikben nem bíztak, akiket mintegy reménytelennek véltek, akiknek voltaképpen a bukását kívánták. Továbbá Szapolyaiék egyfajta kitörési lehetőséget is érezhettek abban a választási (kényszer) helyzetben, ami egyrészt a nyugati Fugger-Habsburg befolyás további, óhatatlan növekedése által kínált, már jobbára megízlelt súlyos kockázatok valamint aközött állt fenn, hogy megóvva katonai képességeink jelentős hányadát, nagyobb teret engedvén a töröknek, a jövőben a két nagyhatalom között egyensúlyozva próbáljunk meg minél nagyobb teret kicsikarni magunknak és ebben a kiélezett, sorsfordító, elbizonytalanító helyzetben az utóbbi mellett döntöttek. Mindazonáltal, hogy azért nem minden papsajt, a szintén Szapolyaihoz húzó Frangepán Kristóf gróf, a másik érintetlen sereggel, a dél-nyugatival, a török után ment és Székesfehérvár környékén egy egész hadosztályt megsemmisített...

Három további további példaértékű hazafiról még külön említést tennénk:
Az egyik Drágffy János közép-szolnoki és krasznai örökös főispán, temesi gróf, országbíró, aki bár - a fennmarad levelek alapján - tisztában volt a központi hatalom káros esetlegességeivel, pusztán a Szent Korona iránti eszmei hűségből és kötelességtudatból megmutatta, hogy hogyan lehet emelkedett, példamutató eleganciával meghalni a csatamezőn, Istenért és Hazáért (vö.: a szintén turáni gyökerű, japán szamuráj erényekkel).
A másik kiemelkedő hazánkfia, a mélyen hívő, minőségi nemzetközi tapasztalatokkal-kapcsolatokkal bíró, világszínvonalon kiemelkedő jogtudós és politikus Werbőczy István, az 1514-re elkészült "Hármaskönyv" megalkotója. Azt is mondják, hogy törvénykezési filozófiájával "szétszakította a nemzetet", holott benyomásunk szerint pusztán a kor kihívásaira adandó gyógyír megtalálásának kényszere vezette szándékát, hiszen látta, hogy a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják ősi, keleti forrású kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból - elévülhetetlen érdemként - a nemzet gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával, a Szent Korona Tan-ra épülő szakrális hierarchia megerősítésével válaszolt, az összmagyarság, tehát a jobbágyság megmaradása szempontjából is, évszázadokon átnyúló véderővel. Ezzel 80-100 évvel megelőzte, a hasonló nemzetközi-szellemi kihívásokat szintén jól és pontosan érzékelő Tojotomi Hidejosi, majd Tokugava Iejaszu hasonló ihletettségű, de sokkal merevebb és szigorúbb intézkedéseit Japánban. A másik, ami bírálat tárgya szokott lenni vele kapcsolatban, vagyongyűjtése. A mi részükről, úgy véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és századának jellegzetességeit, ezt, igazából nem irigyelhetjük Tőle, sőt örülünk neki, mivel jó helyre ment a pénz-energia. Annál is inkább, mert ennek híján nem lett volna képes igényes magánkiadásban megjelentetni főművét, a "Hármaskönyvet" - melyet bár az Országgyűlés, tíz kiemelkedő jogtudós lektori ajánlására alapozva, elfogadott, de a Dózsa-féle felkelés miatt, az uralkodónak nem volt módjában szentesíteni azt - és kevesebb mecenatúrát tudott volna egyéb, főként vallási téren foganatosítani. A harmadik vádpont, hogy élete alkonyán, "török zsoldban" vállalt bírói feladatokat. A magunk részéről nem kivetni valót, sokkal inkább erényt látunk abban, hogy a folyamatos török ellenes uszítás dacára elvállalta a hódoltsági területek keresztény lakosságának főbírói tisztségét. Másrészt a Porta igényességét fejezi ki számunkra, amennyiben a kor egyik legnagyobb jogtudósát és hazafiát kérte fel erre a megtisztelő feladatra. Azt, hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképpen nem látjuk, így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú nyugati terjesztéssel, elsősorban Habsburg ihletettségű lejáratási szándékkal állhatunk szemben.

És ennél a pontnál kapaszkodjon meg a kedves képzeletbeli olvasó. Több mint valószínű, hogy a török eredetileg egyáltalán nem szándékozta megszállni Magyarország középső részét. Mint - a Ferdinánd csapatai elől lengyel bujdosásba menekült és onnan visszatért, az oszmán által a hatalomba visszahelyezett és a Szent Koronával ismételten hitelesített magyar királlyal - I. Jánossal, 1529-ben Budán megállapodott, csak Nándorfehérvárt és Szabács várát tartotta meg magának, egész Szerémet is visszaadta, az összes várral, erődítéssel egyetemben. A Porta tulajdonképpen szívesebben látott volna egy keresztény vazallus államot, semmint, hogy egy felettébb költséges megszállásra adja a fejét. Végül akkor határozta el magát erre a lépésére, amikor mintegy másfél évtizedes türelmes várakozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmi vákuum által keltett káosz az ország középső részén nem látszik csitulni, amit ha nem a Szultán, akkor előbb-utóbb Bécs bevonulása "oldott volna meg". 

A jobbára a nemzetközi pénzügyi erők által mozgatott, többnyire kirakat szakralitású - a krisztusi tanítás világi védelmezőinek aligha nevezhető - Habsburg erők, a már szinte szokványos "bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű", ismétléses jellegű eszmei propagandájának a legvilágosabb hazai elmék többségét azonban már akkor sem sikerült teljesen megtévesztenie. Például a délvidéki frontot megjárt, vitéz huszár hadnagy, későbbi pálos rendfőnököt - az anyai ágon magyar származású - György barátot sem, aki szintén nem azt tette, amit kellett volna, hanem azt amit lehetett. Hazaszeretetéért, az osztrákok által felbérelt orgyilkosok, ima közben, az oltár előtt mészárolták le. 

Az ottománokkal kapcsolatban szerintünk kijelenthető, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem volt érdekük a hódoltsági terület adófizető lakosainak tönkretétele, megsemmisítse. Éppen ellenkezőleg, például hatásuknak köszönhető a messze földön nevessé vált magyar kertkultúra kivirágzása is. 

Az ország bizonyos részeinek elnéptelenedését sokkal inkább a többszörös hadszíntérré válás: először az európai katolikus és protestáns küzdelmek lecsapódásaként jelentkező tizenöt éves háború, majd a nyugati "felszabadítás", harmadjára pedig a Rákóczi szabadságharccal kapcsolatos szisztematikus Habsburg népirtás okozhatta, mely utóbbiak kapcsán, ezidáig tudtunkkal még nem történt bocsánatkérés, holott ezekben az időkben, a magyarság mintegy negyede magasztosult mártírrá.
A Habsburg uralkodók királyi betelepítési rendeletekkel és számos alacsonyabb rendű határozattal németeket, szerbeket és más népeket telepítettek Magyarországra többmilliós számban. 1541 és 1867 között meg is lett az eredménye annak, hogy módszeresen és nagy létszámban idegeneket telepített Magyarországra a császári önkény.

A magyarok aránya a XV. században 80% körül volt a Kárpát-medencében, a XVIII. sz. végére viszont már csak 40% körüli volt ez az arányszám. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idejére visszaközelített az ország lakosságának az ötven százalékáig. A XIX. század második felében - 1867-1914 között - pedig Ukrajna felől érkeztek százezres tömegek, mely folyamat aztán a mélységesen igazságtalan Trianonba, majd - az Őszirózsás "színes forradalom" által elősegítve - a Tanácsköztársaság rémuralmába torkollott.

Mindazonáltal nemzetünk igazi ereje, élni akarása éppen az önállóságunk esetlegesedését követő évszázadok összetett eseményeinek nyomán kibontakozott küzdelmek költői hősiességében mutatkozott meg talán leginkább, amikor is vitézeink, nem egy helyen, mind egy szálig kiitták a vértanúság kelyhét a Haza oltáránál. 

Bethlen Gábor, aki végül török szövetségben teremtette meg Erdély aranykorát - amihez Bocskai István Habsburgokkal szembeni sikeres fellépése készítette elő a terepet - így ír erről Hasszán nagyvezírnek 1616-ban: "(...) mert miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, (...) soha semmi időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat, inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok." ...   

Mikor készülnek ezekről a páratlan hőstettekről, győzelmekről filmek?

Egyik valóban szakrális uralkodónknak, Mátyás királynak nagysága talán abban is tetten érhető, hogy tökéletesen átlátva a fenyegetés jellegét, a kor ügyes módszereit bölcsessége igájába fogva sikerrel hárította el és tolta ki mintegy fél évszázaddal a nyugati pénzügyi globalizmus rejtett hatalmi hálójának gyarmatosító erőfeszítéseit, holott - "a nagy nemzetközi tervezői elképzelés" szerint - alighanem már a XV. század második felében kutya kötelességünk lett volna szétesve behódolni az önsorsrontó öncélúságnak.
Ezen szemléleti nyomásnak növekvő ereje nem előzménytelen és összefügghet a magasrendű középkori, Isten-központú, függőlegesen felfelé irányuló - a vízszintesen terjengő és lefelé húzó "dolgok" világának kiteljesedését akadályozó - látásmódnak gyengülésével az emberi szívekben: "Az élet élvezete és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszíti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezéséről le kell mondania. (...) A gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb elveszített. A szomjúság a primordiális létezés teljessége elveszítésének következménye. (...) A lefokozott állapot kínzó hiányérzete az, amely sóvárrá teszi, és a lefokozott állapot homálya az akadálya annak, hogy önmaga lehessen. (...) Az ember ebben a helyzetben nem tudatosítja, hogy mi történik, sőt tiltakozik, ha életvezetésében világossággal háborgatják." (Hamvas Béla: "Scientia Sacra III." /10-es kötet.)

A nyugati szellemiség Égtől fokozatosan elforduló elvilágiasodásának legutóbbi nagyobb hulláma - Dosztojevszkij szerint - a hivatalosan 1054-ben történt egyház-szakadással mutatkozott be. A következő kulcs-eseménynek a templomos lovagok - Szép Fülöp francia király mögött felsorakozó erők szervezése által elősegített - több mint valószínű koholt vádakon alapuló kiirtása tűnik (a templomosok kezében összpontosultak a középkori Európa pénzügyei valamint iszlám mintára nem szedtek kamatot, mely a kockázat-megosztás elvét jelenti), amit a kamatszedés újbóli, fokozatos beüzemelése valamint a "dolgok" világának további robbanásszerű tágulása követett, sokak szeme elől mintegy egyre sűrűbben elfüggönyözve az örök értékekkel való kapcsolat fenntartásának mindenre kiterjedő fontosságát. 

A belső és külső vonatkozások komoly változása az életmód és a kultúra jelentős átalakulásához vezetett, amiből az evilágiság felé forduló "sötét reneszánsz" életizmusa, majd a humanizmus emberizmusának térnyerése bontakozott ki, amelyek végül a "Nagy Francia spirituális elhomályosulásba" (Buji Ferenc nyelvleleményei) torkollottak, melynek folyományaként a XIX. században létrejött a radikálisan evilágiság-központú - azt istenítő (és a szakrális metafizikát egyszersmint démonizáló) - bolsevizmus és liberalizmus valamint a XX. században, a neo-liberalizmus (ennek arcai a sokszor egyfajta cukormázba bújtatott, kreatív önzést képviselő különféle "new age" típusú álvallási illetve zöld mozgalmak vagy például a "Waldorf" jellegű nevelési felfogás) valamint a neo-konzervativizmus (ilyen többek között az amerikai ihletettségű "hitgyüli" vagy a holland Geert Wilders-féle kezdeményezés), amik voltaképp ugyanannak a lényegiségnek, gyakran látszólag egymásnak ellentmondó megnyilvánulási formái: "Észre kellene venni azt is, hogy a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus stb., egyáltalán a Nyugat hamis metanyelvének „izmus” végű álfogalmai teljesen alkalmatlanok a valóság megragadására. Ezek mind az elmúlt néhány száz év, a reneszánsz, felvilágosodás deszakrális, hamis nyelvének részét képezik, és csak arra szolgálnak, hogy minél mélyebbre süllyedjünk ebbe a csapdába." (Bogár László).
Mivel a Habsburgok több száz éves honi ténykedésük alapján kevéssé tekinthetőek a magyar Szentkorona-tan (Világkirály jelkép, aki közvetít Ég és Föld között) méltó képviselőinek - sőt ezzel az eszmével számtalan módon visszaéltek - így ellenük, szakrális szempontból teljesen jogosnak tekinthetőek számon-kérő felkeléseink, a 1848-ast is beleértve, függetlenül annak kétségtelenül meglévő francia forradalmista mellékzöngéitől.

Jean-Paul Marat

Mindebből adódóan tehát ezen utóbbi hazai felkelés hőseit kevésbé a "veszettek" mozgalma és követőik, Marat, Hébert, többek között a "bulvár" újságírás letéteményesei és David, a festő Notre Dame-béli fekete miséjének utóhatásai miatt tiszteljük - amikor is egy szerencsétlen utcalányt, aki később egy nápolyi nyomornegyedben halt meg, feltettek az oltárra és mint az "Ész-istennőjét" ünnepelték - hanem sokkal inkább az Isten, a Szent Korona, a Haza és a Család érdekében kifejtett önzetlen áldozatuk okán. Mintha megsejtették volna, hogy az 1867 utáni látványos évtizedekben lassacskán, bizonyos értelemben népszerűvé váló Ferenc József voltaképp egy liberális mintaállamot hoz majd létre Magyarországon, mintegy a kápráztató felszíni pompa takarása által is segítve, hogy a Rothschild érdekeltségek vezetésével, a komoly pénz - a módszeresen betelepített ukrajnai tömegekkel karöltve - a századelő tájékára, gyakorlatilag átvegye a hazai bankok, mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem valamint nem utolsó sorban a média 90%-a fölött az irányítás (vö.: Raffay Ernő: "Harcoló szabadköművesség.").
XVI Lajos, utolsó bejegyzésként - hozzávetőlegesen 10 órával Mademoiselle Guillotine-al való találkozása előtt - a következőket írja naplójában: "Pontosan tudom, hogy kivégzésemnek az az alapvető oka, hogy Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából.". 
Marat-ék úgy tűnik reménytelenül nem értették meg, hogy kíméletlen erőfeszítéseikkel pusztán a levegőt markolásszák, hiszen végül, mint ahogy Vaszilij Rozanov mondja: "A Szellem nélküli hús, a nihilre jut.".