A szakrális magyar őshagyomány, a modernista magyar őshagyomány szemléletével szemben...

Itthon a Kárpát-medencében:
 

Ha a térképre nézünk - hozzávetőlegesen - a Kínától kezdődő nagy eurázsiai puszta növényi takarójának legnyugatibb nyúlványa a magyar Alföld,
amiből - a szó szoros értelmében - természetes módon adódik, hogy messzi évezredek óta az íjfeszítő lovas kultúra lüktetése - tágulása-szűkülése - az egyik, ha nem a legmeghatározóbb tényező a Kárpát-medencében,
tehát kevésbé beszélhetünk valamiféle más népek közé történő 1000-1500 évvel ezelőtti hívatlan "beékelődésről", még kevésbé "bemenekülésről", sokkal inkább jogos örökségünk tovább-éltetéséről, egy évezredek óta tartó folyamat magas-fokúan szervezett, átgondolt megkoronázásáról.

 

A honvisszafoglaló Árpád nagyfejedelem főerőinek 895-ös érkezése után már 899-ben, Arnulf keleti frank király felkérésére, egy különleges taktikai küzdelemben legyőztük I. Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő csapatait, a Brenta-folyó mentén.

A 907-es pozsonyi csatában - aminek megsemmisítő hatására több mint 120 évig nem ért bennünket Nyugatról komoly támadás - páratlan kitartással, összecsapások sorozatában arattunk diadalt,
a  „decretum... Ugros eliminandos esse." ("rendeljük..., hogy a magyarok kiírtassanak.") elképzelést zászlajukra tűző, jelentős túlerőben lévő ellenféllel szemben. Ennek során Árpád nagyfejedelem (valószínűleg Óbudán temették el) és három fia (Tarhos, Üllő, Jutas) a haza oltárán életáldozatot hozott. Az a feltételezés, hogy esetleg Árpád nagyfejedelem előbb halt meg és épp ez kínálkozott kedvező alkalomnak, hogy élve a pillanattal lerohanják az országot, szerintünk azért kevéssé valószínű, mert ennek a hatalmas támadóerőnek a megszervezése hosszú és komoly előkészületeket kellett, hogy igényeljen.

Kerven - Batır Türikter

Turáni virtus

Külföldre vezetett hadjárataink nyilvánvalóan tervszerűek és jól átgondoltak voltak, anélkül nem is lehetett volna végrehajtani azokat. Fő szempontjuk valójában az ellenfél megosztása, gyengítése, a hadszíntér országon kívül tartása a haza védelme érdekében.      

• TÖRÖK Tilla orchestra - Időtartam: 2:17. ✣ ᵀᵊᵑᴿᶤ • Spirit of the Steppe ✣34 199 megtekintés
  
• Turáni Áldás

Kál Harka fia, Bulcsú Harka - a Balaton környéke, a káli-medence, a zalai, veszprémi vidékek ura - mint a nyugati részek legjelentősebb vezére volt érintett a megelőző csapások végrehajtásában. Amikor Tarhos (Tarhacsi) unokájával, Tormás (Termacsu) herceggel Bíborbanszületett Konstantin-nál járt követségben, a császár - mint korának egyik legkiemelkedőbb személyiségét - birodalmi főnemes (patrícius) címmel és aranylánccal tüntette ki. Ezen alkalommal Bulcsú a keresztséget is felvette. Világraszóló tette I. Ottó német királlyal szembeni 5000 km-es (!) hadjárata, amely óriási területet érintett: Belgium, Észak-Franciaország, Burgundia, majd délen a Riviérán haladva átkelt az Alpokon, ahol sikerrel megvívta Friault, Veronát, Aquileiát, majd hazatértek, mindezt hét hónap alatt: „Körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Több nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” (Padányi Viktor: "Vérbulcsu".). Az út során hozzávetőlegesen 40 (!) nagyobb győztes csatát vívtak. Később bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelent meg, amikor is - mivel behívói elárulták - foglyul ejtették és kivégezték, de mielőtt ez megtörtént, a kedvezőtlen hadászati helyzet ellenére olyan kitűnően küzdött, hogy a német erők is nagyon komoly veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. Az ezzel kapcsolatos, "a magyarság megsemmisítő veresége", "gyászmagyarok" elképzelés erős túlzásnak, torzításnak, a minket valamilyen sejtelmes okból önmagunkról lebeszélni kívánó történetírás részének érezzük. Az esemény valójában egyfajta döntetlen helyzetet eredményezett, nagyobb óvatosságra késztette mindkét felet, hiszen a németek csak nagyjából 70 év múltán, 1030-ban indítottak ellenünk hadjáratot, amikor is Szent István legyőzte II. Konrád német-római császárt és kiűzte az országból.

X. századi gazdasági és katonai képességeinkről annyit jeleznénk, hogy ebben az időben állítólag több lovunk volt, mint a korabeli Nyugat-Európának összesen és ha belegondolunk, hogy hadseregünk kiemelkedően képzett tiszti karból, legénységből, nagy tűrőképességű, gyors, főleg könnyű - de voltak nehéz egységek is - minden szempontból komoly, nagy hatótávolságú "harcjárműként" tevékenykedő, összehangoltan, vasfegyelemmel küzdő lovas-íjászokból állt, akkor fogalmat alkothatunk mondjuk egy 10.000 fős tömény (tumán, tümen, tyumen /hun-magyar-török-mongol/), hadosztály elképesztő erejéről...Összehasonlításképpen annyit említenénk, hogy a legendás normandiai Hódító Vilmosnak az 1066-os hastingsi csatában bevetett 2000-3000 lovasa döntő fölénynek bizonyult és itt az egész korabeli Anglia sorsa dőlt el...

Ancient Scytho-Turkic Oghuz warrior dance "Kılıç Kalkan" (sword & shield)

Szent István és Koppány: 

Mivel mindketten meg voltak keresztelve, a köztük kirobbant küzdelem elsősorban nem szellemi természetű, hanem trónöröklési jogvita miatt törhetett ki. Szent István, mint fiú-gyermek, a nyugati, míg Koppány, mint legidősebb férfi-rokon, az ősi jogfelfogás szerint volt méltó a trónra, de az utódlásnak ez a kétféle lehetősége már jóval korábban is okozott nehézségeket. Egy másik feltételezés szerint lényegében a Zsolt (Solt) és a Tarhos (Tarhacsi) ág összecsapásáról volt szó. Koppány esetében az is vita tárgyát képezi, hogy keleti vagy nyugati rítus-rendtartás szerint történt-e megkeresztelkedése, azonban akkor még igazából nem vált szét az egy-ház. "Koppány (akár: Koppány király) és Szent István szembeállítása - ma már - nem lehet megalapozott, noha a közöttük lévő ellentét - akkor - valóban végletes volt. Lehet, hogy Szent István cselekedetei - némely vonatkozásban és utólagosan is - elmarasztalhatóak, de - mindent mérlegre téve - azt, amit egészében tett, helyesen tette. Koppány is , és István is tradicionális trónkövetelők voltak, s a tradicionális legitimitáson alapuló értelemben: tradicionális uralkodók is. Mindkettőjüket - visszatekintve - tisztelnünk kell." (László András).

Szent István túlzó bírálói talán nem gondolták végig, hogy "fejszéjüket a magyarság életfájának egyik gyökerére illesztik." (Czakó Gábor)

3:25

 Kátai Zoltán: De Sancto Ladislao

 

A szakrális és a modernista magyar őshagyomány megkülönböztetése:

"Az európai műveltségű emberek többsége számára e gondoltok szinte organikusan befogadhatatlanok - mintha ellentmondanának valamiféle megingathatatlan pszichológiai alapvetésnek, amelyeken az európai gondolkodás nyugszik." (Nyikolaj Trubeckoj herceg).

 A Paradicsomból való kiűzetés óta kivétel nélkül valamennyi népnél jelen van a szakrális és modernista szemléleti hagyomány küzdelme, hogy a különféle kultúrák színpompáját, az adott éghajlati, szomszédsági, földrajzi, életmódbeli sajátosságok-feltételek közepette, e két látásmód pillanatnyi ereje, megnyilvánulásainak arányai befolyásolják.
Érdekes sajátosságokat, ellentmondásokat  hordoz magában a sztyeppei lovas kultúra is, amennyiben amilyen kemények voltak a harcosok a küzdelemben, olyan legendásak voltak vallási türelmükről is, ami kedvezhetett annak, hogy az évezredek óta fennálló mindenegységelvű, Ég-központú szakralitás főáramától eltérő, akár azzal szembenálló felfogások is többnyire nyíltan jelen legyenek és hassanak, így az ősmagyar kultúrában a szakrális kereszténység - iszlám (böszörmények; bercelek) - buddhizmus (Vö.: Csöpel Láma: "Szkíta-hun-magyar buddhizmus") mellett ott lehetett a modernista szemléleti hagyományt kifejező dualista manicheizmus (vö.: Máté Imre: "Yotengrit") - mely eszmeiségnek azonban, Markion mentén, lehetséges szakrális kifejtése is (vö.: Pap Gábor) - a bogumilizmus (vö.: Herczeg Ferenc: Pogányok), a kazár judaisztikus "élet-teremtő gondolat" illetve a sámánizmus modernista változatának "élet-természet" kultusza is (A félreértések elkerülése végett, meg kell jegyeznünk, hogy nyilvánvalóan létezett-létezik szakrális sámánizmus /táltos-hit/ is.).



(vö.: "Alattad a föld, fölötted a menny, benned a létra."
in.: Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök.)
Ősmagyar övcsat (K.r. u.: IX. század.) lelet Kijev melleti ásatásról.
Az öreg király (Nimród, mint Világkirály), akinek egyik szeme sír, a másik nevet:
"A mulandó lélek Isten könnye." (H. Triszmegisztosz), a halhatatlan (felemelő) lélek pedig Isten öröme...

Nyugati hatásra a kereszténység szakrális arca legfőképpen nyilván a magyar őshagyomány modernista változatai ellen próbálta felvenni a küzdelmet, önsorsrontásnak látva azokat, viszont kétségtelen, hogy ugyanennek a kereszténységnek - az eredeti szellemiségtől elrugaszkodó - kizárólagosságra törekvése, egyfajta nem tudás szerű megengedhetetlen erőszakkal lépett fel a "pogányság" minden megnyilvánulása illetve szent helyei ellen, de ugyanezt a látásmódbéli tévelygést érezzük pepitában azokban a mai törekvésekben is, amik mintegy az egész magyar őshagyományt egyfajta divatos kortárs gondolatiság jegyében, például az Aurobindo-Blavatsky-Abraham Maslow-Aleister Crowley-Rudolf Steiner tengely teozófiájának - mindenféle össze nem illő hagyományok, hitek, elvek egymás mellé helyezésének, félremagyarázásának és összekeverésének - szemüvegén keresztül nézve mintegy modernistának vélik, amely olyan jellegű szellemi összevisszaságot eredményez, amit talán René Guénon megközelítésével tudnánk a legjobban érzékeltetni: "A spiritualitást parodizáló káoszban való konfúzió.".

Véleményünk szerint a magyar őshagyomány eurázsiai Tengri (T'ien=Ég. Turáni /hun/ eredetű kínai szó.) kultuszának főárama és Krisztus tanításának lényegisége között alapvető különbség nem állapítható meg, aminek lehetőségét többek között Dmitrij Szergejevics Mereskovszkij is fenntartja: "Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.", szakrális látásmódra utal a nagy uralkodó, Dzsingisz Kán gondolata is, aki természetesen korántsem volt az az öncélúan vérszomjas, műveletlen barbár, akinek előszeretettel ábrázolják: "Azt kívánom megvalósítani, hogy az Örökkévaló Kék Ég alatt az egész világot ismét egy családdá tegyem és békét teremtsek a világon.", ezt támasztják alá Theophülaktosz Szimokáttész, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész szavai, aki mintegy "kortárs" tanúként a következőket írja "Historia" című művében: "A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette." és erről vall Magyar Pál (Paulus Hungarus) a XIII. századi bolognai egyetem rektora, domonkos szerzetes, az első magyar "inkvizítor" is: "Nem vétkezik az, aki áldozati állatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás világosságánál teszi és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert az Istennel azonosítható.", de mondanivalójának re-szakralizáló, az őseredeti (primordiális) szemléletet helyreállító jellegére maga Jézus Krisztus is számtalanszor utal a Szentírásban, ami miatt, e tekintetben inkább az "Ó" tűnik fel "Új"-nak (ujjítónak-modernistának) és az "Új" "Ó"-nak (hazatérőnek-szakrálisnak): ""Bizony-bizony, mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." -  Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják."" (János 8, 58-59); "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret." (János  6, 32-33.); "Jézus: Miért akartok engem megölni? Az egész nép mondja: Ördög van benned." (János 7, 19-20), mely tanítások is jelzik a krisztusi szakralitás és a kajafási-annási modernizmus közti feszültség mértékét a zsidó kultúrán belül - a jól ismert következményekkel, amik aztán évezredek kultúráját alakították a világ jelentős részén - melynek lehetséges létszemléleti okáról Szathkányi Attila "Az aranykor és eleink igézete" című művében a következőket írja: "A másodlagos babiloni hagyományok alapján íródott zsidó Genezis a Szent Tudás Fájáról való gyümölcs leszakítását és elfogyasztását bűnbeesésnek minősítette. A beavatás eredeti értelme így pont a visszájára fordult, és az isteni tudás tiltott gyümölcs lett. (...) Magukat az individuális egójukkal azonosították és ehhez ragaszkodtak, a lélek misztikus haláláról szóló tanítást, a valóságos halállal azonosították."  Úgy tűnik, hogy az írástudók és a farizeusok számára - a saját szempontjukból nézve - okkal volt botrányos, hogy a jézusi tanítás nem a mózesinek (ezsdrásinak) egy újabb változata, hanem válaszút elé állít, amennyiben Krisztus szerint minden ember - származástól függetlenül - esélyes az égi kiválasztottságra, mert mindenkiben ott van az isteni mag, amit sokan úgy értelmeztek, hogy ez a tanítás tulajdonképpen a földi vonatkozású kiválasztottság-elv, önazonosság-tudat (identitás) feladására hív fel, de Isten jobban tudja, mert minden Ő...
 

Turkish-Hungarian folk songs: "Szivárvány havasán" - Guessous Majda Mária - Időtartam: 2:10. ✣ ᵀᵊᵑᴿᶤ • Spirit of the Steppe ✣88 076 megtekintés

 

Remete Szent Pál rendjéről:

"A Fehér Ló taposta ki őseink számára a Krisztushoz vezető utat."
(Bánhegyi Jób bencés szerzetes tanár) 




Boldog Özséb

A Boldog Özséb által alapított Pálos-rend hagyományáról szerintünk joggal feltételezhető, hogy az őseredeti (primordiális) látásmód fonala mentén összeköttetést képez az ősi keleti és a nyugati ihletettségű szakrális magyar vallási szemlélet között, azonban ez nem jelenti azt, hogy bármilyen tekintetben valamilyen dualista természet-kultusz modernista "titkos tanításának" átmentői lennének, annál is inkább, mert eredetileg egy remete (kontemplatív) rendről van szó, mely egy befelé-fölfelé irányulást jelez, ami éppen az érzékszervi világ hatalmából, varázslatából szeretne kijózanodni, hogy a hallathatatlan tételeződhessen, mint ahogy Szent Nílus mondja: "A sivatagban kell lenni, ha nincs velünk a Kedves", ellentétben az érzékszervi világba szerelmes, a "új"-at istenítő (abszolutizáló), a Felhőt Égnek-képzelő, abba feledkező felfogásoktól, amelyekről Simone Weil azt írja, hogy "A mulandóban, a folyton változóban keresni megalapozott harmóniát, kevés ennél elhibázottabb gondolat van.".
Dicsőség Istennek, a Mindenhatónak, a Mindenség Urának, aki megadta nekünk a hit megtiszteltetését és nyugalmát!     

 

Globalizmus természetellenes törekvés

"Ádám: Mi eszme az, mely a széles világot Eggyé olvasztja...?

(...)

"(A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellenáll.)"

(...)

"Az aggastyán:...Ha a család előitéletét éledni hagyjuk, rögtön összedűl minden vívmánya a tudománynak" ...

(Madách Imre: "Az ember tragédiája", Tizenkettedik szín. "Phalanster").


Globalizmus:
Földizmus, Ég központúság helyett..,
amikor az önistenítő teremtett világ összetéveszti magát a Teremtővel.

 A valódi szakralitás nem hisz a földizmusban (globalizmusban), az érzékszervi világ önistenítő egyközpotúságában. Ezt egy megtévesztő - eretnekség illetve hitetlenség gyanús - elképzelésnek tartja.

A szakralitás számára a régmúlt, a kezdetek "aranykora"

a többközpontúság, a természetes identitások (nemi, családi, lokális, nemzeti, vallási) egymás tiszteletén alapuló - változékony egyensúlyát jelenti.

Ez a legtöbb, amit a Föld (a jelenségvilág) vonatkoztatási rendszerében el lehet érni,

ám ez nem kevés.

A világ "egyközpontúságának" igénye természetellenes, mesterkélt  művi és ezért óhatatlanul a Phalanszerhez vezet (vö.: Madách)

 

 

A Kétarcú Föld

 "Óh, Atyaistennek kedves szép leánya,
Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája."

(Boldogasszonyanyánk)

A Kezdet előtt a Kezdettelen volt 

(Benyomásunk szerint a modernista Hawking professzor Nagy Bumm elmélete a kezdettelen kezdetét kutatja, így tulajdonképpen a fából vaskarika igen árnyalt tálalásának tűnik.)
Mert mielőtt a teremtmények lettek volna, Isten sem volt "Isten" - Ő volt, aki volt. És miután a teremtmények teremtett lényekké lettek, Isten azután sem vált önmagában Istenné, hanem vált Istenné a teremtményekben." (Eckhart mester).
A születés előttit (a primordiálist), Legfelsőbb Lényegnek vagy Égnek is nevezik, mely, mivel nem születik és nem is hal meg, tehát állandó, ezért nem lehet kettős (duális) természetű, így Mozdulatlan Mozgatónak is hívják. Belőle árad ki "kedves, szép leánya" (és Hozzá is tér vissza) a tapasztalati világ, a Föld, ami mivel mozgásos, mulandó lényegiségű, ezért nem lehet nem kettős (duális) jellegű, mint René Guénon írja: "Az egyetemes megnyilvánulás folyamata: minden az egységből indul, és ide tér vissza, közben lép be a kettősség, az osztódás és differenciáció, amelyekből a megnyilvánuló egzisztencia származik."

Talán felesleges említeni, hogy itt jelképekről van szó, melyeknek természetesen semmi köze sincs az úgynevezett "bolygó istenítéshez"...

A paradicsomi helyzet:

Közvetlenül a születés után a világ és a csecsemő, majd az anya és a csecsemő Egy. Ádám és Éva tehát már megszületett, de eleinte az Eredet megkérdőjelezhetetlen igézetében, a nem születő és nem múló kebelében él, ezért a halál még nem fenyegető. Ez a tapasztalat, életélmény, egyfajta magasrendű boldogság emléknyomaként él valamennyiünkben, voltaképp ez az amit mindenki keres. Ezt követi az "én" és a "nem-én" megkülönböztetés kialakulása, gyakorlatilag ennek folytán történik meg a kiűzetés a Paradicsomból, innen kezdődik "Májá fátylának" rabulejtő varázslata...

A Bűnbeesés és következményei:

"Két út van előttem, melyiket válasszam?" (magyar népdal)

Az a jelenséghalmaz, amit tapasztalati (empirikus) világnak hívunk azóta létezik, amióta valaki felismeri azt. Erre lényegében a "tudás" gyümölcsének elfogyasztása nyomán támad lehetőség, mely történés nélkülözhetetlen előfeltétele a mulandó lélek (pszichológiai ego) megizmosodása, hiszen ez a forrása a "vagyok én" és "van a világ" megkülönböztetés képességének, ami - némi előzménnyel - a homo sapiens hozzávetőlegesen háromszázezer évvel ezelőtti felbukkanásával jelenik meg, mivel igazából ettől fogva beszélhetünk a fogalmi gondolkodás, az elmúlás fenyegetésének felismeréséből fakadó hitrendszer és a tűzhasználat együttes tételeződéséről.

A Bűnbeesés nyomán tehát az Emberpár egyrészt a "teremtői" képzet mákonyába (vö.: fordított életfa; Dosztojevszkij Ivan Karamazovja, az "emberisten"), másrészt a halál igája alá kerül.
Ez az ellentmondásos helyzet esélyt és veszélyt is tartogat, aminek folytán már a legeslegelejétől létezik "fel is út, le is út". A szakrális szemléleti lehetőségről Dmitrij Szergejevics Mereskovszkij az alábbaikat írja: "Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztusnak test szerint való megjelenése előtt is.". Míg a modernista hagyománnyal kapcsolatban, a neves new york-i pszichiáter-teológus Rama Poonambalam Coomaraswamy a következőket mondja: "Az "új kor" ("new age") vallása egyáltalán nem új, az ember bukása óta jelen van.".

Az ősidők szellemi (spirituális) Aranykorában az égi természetű felhőtlenség érzet, a születés előtti (primordiális) teljesség átszűrődésének emléknyoma még erőteljes ébresztő hatást gyakorol az érzékszervi világba feledkezettre, így könnyebben haza tud térni, nincs szüksége messzemenően kidolgozott vallásokra. Míg a mai Sötét Korban már sokkal komolyabban meg kell küzdenünk azért, hogy bizosan el tudjuk választani a konkolyt a búzától, hiszen a lehúzó erő megtévesztő hatalma is kifejezettebb, mint Czakó Gábor írja: "A létrontás többnyire nagyon csinos álruhákat ölt magára."

Az életünkben megadatott legmagasabb megvalósítási lehetőség a szellemi (spirituális) másodszületés:

"Íme hát már nem én élek, hanem Krisztus él bennem" (Szent Pál). "Anütosz és Melétosz megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem." (Itt Epiktétosz Szókratészt idézi meg),  "Minél közelebb jut az ember a természet lényegéhez, annál távolabb kerül a természettől magától." (Egry József festőművész), illetve II. Rákóczi Ferenc: "Újjongj és vigadj, én lelkem, és adj hálákat Megváltódnak, hogy azt mondhatod: többé nem féled és nem szereted e világot..." (Confessio peccatoris) és ugyanennek a megnyilvánulását lehet érezni Andrej Rubljov "Megváltó" című képén is. Amikor "helyén van az Ész", akkor a halandó ember, kegyelem folytán, abban a kitüntetésben részesülhet, hogy Isten alázatos szolgájává tud válni a Földön és a kötelességteljesítés, az igazságkeresés valamint a rendszeres elcsendesülés ("agyonütni az időt") gyakorlásának hármassága révén - "a Nagy Észt meghaladó tudás, a Szív" útjára hangolódva - egyfajta önmegsemmisítésig menő Istenszolgálatot tud felmutatni, ami természetesen nem csak az együttérzést, hanem a hamis elleni harcot is magában foglalja. A szakralitásban a legmagasabbfokú üdvözülés azonban a tényleges halállal jöhet el: "Isten országa csak a mindenestül halottak számára áll nyitva." (Eckhart mester).

Ezen irányultság fordítottja, lefelé tükröződése a "lét feledett Ész",

az önistenítő mulandó lélek ösvénye, aminek egyik sarkított változata, amikor a kis-én-t felcserélik egy még nagyobb kis-énre és azt "nagy-én"-nek nevezik el (vö.: szolipszizmus, pl.: Aleister Crowley, Rudolf Steiner vagy László András Ész-Fény ("Teremtő gondolat") kultuszával.)
 



A szolipszista önistenítés (Isten emberként ábrázolása) modernista eszményének megjelenése 1430 táján:
Jan van Eyck, a genti oltárkép nyitva...
(vö.: Ivan Karamazov "emberisten" kultuszával,
Dosztojevszkij "Karamazov testvérek" című művéből)

  

A tagadás szelleme:

"A szekularizmus valójában kommunikációs katasztrófa, a magasabb valóság iránti megvakulás, süketség és némaság drámája, az isteni rész elvesztése: a platóni Atlantisz-történet újratöltve." (Baji Lázár Imre)
 

Van egy szakrális zen tanítás Baso mestertől: "Hiába fényesíted a cserepet nem lesz belőle gyémánt.". Ám hallani ennek modernista zen változatát is: "Ha eleget tisztogatod a korsódat, lámpás lesz belőle." A vonatkoztatási rendszerek ezen "ellentmondásosságában" Nisszargadatta Maharádzs teremt rendet: "Ami relatív, az nem végződhet az abszolútban. Mindazonáltal a relatív elzárhatja az abszolúthoz vezető utat, mint ahogy a tejszín köpülésének a hiánya is megakadályozza a vaj kiválását.".

Ha tovább boncolgatjuk a kérdést, akkor elmondható, hogy az evilágiság központú, modernista szemléleti hagyománynak, igazából két alapvetően egylényegű - ám egymással látszólagosan szembenálló - formája van:

Az egyik az anyagelvűség és kapcsolt részeinek csoportja (az ateizmus is hit), melynek lényegiségét Karl Marx a következőképpen fejezte ki: "Isten tagadása, az élet igenlése." vagy, amint manapság a barcelonai villamosokon, fizetett hirdetésként olvasható: "Nincs Isten, élvezd az életet.".

A másik, az úgynevezett "új kor" ("new age") gyűjtőnéven jelentkező ál-szakrális vallási kezdeményezések csoportja: Ezen felfogások voltaképpeni magva az elvilágiasított, természeti Istenképen alapúló látásmód, mely örvén tetszetős, ám önellentmondásos elméleteket gyártunk afelől, hogy valamely mulandót (pl.: Élet; Ész; Ember; Természet) "Örökkévalónak" tételezhessünk (vö:. a teozófiai ihletettségű "reinkarnációs" elképzelésekkel), amivel igazából nem érünk el mást, minthogy - a legmagasabbrendű szellemi (spirituális) megvalósítással áltatva magunkat - még jobban beleragadunk az érzékszervi világba, mely által éppen azon "Halál" hatalmát tesszük még kifejezettebbé magunk fölött, amivel szemben, az "Élet" nevében, "világegyetemi jelentőségű" harcunkat folytatjuk (a Legfelsőbbe vetített megkülönböztetés = principális dualizmus).

A modernista Istenkép további messzemenő következménye, hogy bármilyen emelkedett és árnyalt is legyen a kifejtés, az, voltaképp torokszorító módon, nem tud nem utánzás lenni - hiszen az alapállás mindent visz -, amiből kifolyólag a megvalósítás óhatatlanul torzul (vö: René Guénon: "A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás").

Némely bíráló megjegyzés az evolúciós elmélet kapcsán 

 

"Isten nélkül az ember nem érdekes"

(Vaszilij Rozanov)

 

A turáni íjfeszítő lovasnépek között évezredeket átívelően élt egy Aranykort idéző hagyomány. Amennyiben a sivatag mélyén bárki összefutott akár halálos ellenségével is, akkor a korábban tábort verő vendégbarátként kezelte és itallal kínálta az érkezőt. Szergej Bodrov "Mongol" című filmjében, a nagy Dzsingisz kán apja, barátai figyelmeztetése ellenére, tovább kívánta éltetni ezt a réges-régi hagyományt és fenékig ürítette a felajánlott kupát. A tej mérgezett volt.

Egy japán történet szerint, volt egy szerzetes, aki abból élt, hogy szalmapapucsokat készített. Kirakta azokat a háza elé, az emberek elvettek egyet és az ellenértékét otthagyták. Egy napon, amikor a szerzetes kiment megnézni, hogy mi a helyzet, azt találta, hogy valaki az összes lábbelit elvitte és lótrágyát hagyott a helyükön. A szerzetes éhenhalt.

A szakrális felfogás szerint a megnyilvánult világ - a Föld - bár küzdelmes jellegű, mégis alapvetően jó, mivel az Atya kebelében van, pusztán az ön- és köz-romboló szellemi (spirituális) "vakság" teszi rosszá. Ellentétben a modernizmus zászlóshajójával, az evolúciós elmélettel, melynek veleje szerint a "világ" alapvetően rossz, ahol "ember embernek a farkasa", ami miatt az élet értelme tulajdonképpen a "győzelemben" keresendő, minden egyéb szempont ez alá rendelődik. Be kell vallanunk, hogy számunkra az az értékesebb és izgalmasabb az emberben, ami kiemeli az állatvilágból - az üdvözülés lehetősége - és nem az, ami esetleg, ne add Isten, az alá csúsztathatja:

"Ádám: Mi eszme az, mely a széles világot Eggyé olvasztja...?

(...)

"(A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellenáll.)"

(...)

"Az aggastyán:...Ha a család előitéletét éledni hagyjuk, rögtön összedűl minden vívmánya a tudománynak" ...

(Madách Imre: "Az ember tragédiája", Tizenkettedik szín. "Phalanster").

 

Az ember (mulandó lélek), amikor a legmagasabbra tör (Isten utánzása), akkor gőgje (hübrisze) által valójában a mélybe hull, tehát a hangoztatott célkitűzéseknek az ellenkezője valósul meg.

Másképp fogalmazva, a szakralitás a földi különbségek figyelembevételével és tiszteletével alakítja ki az égi egység felé irányuló, nyílt társadalomszervező rangsorát (hierarchiáját), összhangban az Ananda Kentish Coomaraswamy által írtakkal: "A Legfelsőbb Lényeg természetesen egységes, de a Megnyilvánulásban mindig jelen van a sokféleség".

Míg a modernista elképzelésekben minduntalan felbukkan, hogy egyfajta "földi Paradicsom" megvalósításának érdekében az lenne a legüdvösebb, ha komoly erőfeszítéseket tennénk annak érdekében, hogy a feje tetejére állítsuk a Világegyetem rendjének megfelelő - imént idézett - felállást. Például valószínűleg lámpással kellene keresnünk azokat a nyugati felebarátainkat, akik nem lelkes hívei a "szabadság-egyenlőség-testvériség" jelszavaknak. Azonban, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a gyakorlatot, könnyen az alábbiakra bukkanhatunk: Szabadság: Ha mindent szabad, akkor a legerősebb, legkörmönfontabb, leggátlástalanabb, legaljasabb győz (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: "Ördögök."). Egyenlőség: "Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek." (George Orwell: "Állatfarm"). Testvériség (tolerancia): Ha nem különböztethetjük meg a farkast a báránytól, az melyiknek előnyösebb?

Ezen ellentmondásoktól hemzsegő, elmocsarasító helyzetet az is érzékelteti, hogy a nyugati világ vagyonának tekintélyes része tulajdonképpen öt, alapvetően hitelezéssel, kamatszedéssel és pénzügyi műveletekkel foglalkozó ember kezében összpontosul, akik valamilyen rejtélyes okból, szinte valamennyien rendíthetetlen hívei a "szabadság-egyenlőség-testvériség" elveknek. Ebből kifolyólag elkötelezett háttértámogatóinak tűnnek azon - a "jó" és a "rossz" földizmus (globalizmus) között egyfajta hamis törésvonalat képező - környezetvédő, szélsőbaloldali ("antifa") valamint "korrupció-ellenes" csoportoknak, akik szenvedélyes főcsapásaikat különös módon éppen azokra mérik, akik ellensúlyozni szeretnék az Új Világrend (New World Order) - néhol giccsbehajló - szivárványszínekben mutatkozó, ám lényegiségében nagyon is szürkének tűnő viharfelhőjének zűrzavartkeltő nyomulását. Talán nem véletlen, hogy a fenti hármas jelszó ahhoz a Francia Forradalomhoz kötődik, amikor is 1793-ban kinyilváníttatott a szakrális vallási hagyomány eltörlése és a modenista hagyomány látásmódjának megfelelő Ész-kultusz trónra emelése.

Ezen jelenségek lehetséges okáról Platon a következőket írja "Kritiász" című művében: "Amikor az emberek isteni természete lassanként kimerült, amennyiben lassanként keveredett az emberi természettel, és az emberi természet túlsúlyra vergődött az isteni felett, akkor az emberek megromlottak. A bölcsek látták, hogy rosszak lettek, de a nem bölcseknek úgy tetszett, hogy elérték az erény és a bölcsesség csúcspontját, holott csak a gazdagság és a hatalom utáni esztelen vágyakozással voltak eltelve.".

A tagadás tagadása 
 

"Amit Mária kent be és kötött be,

a sebet az a szép nő, aki lába

előtt ül itt, nyitotta és ütötte."
 
(Dante, "Isteni Színjáték." "Paradicsom."

Harminckettedik ének. Ford.: Babits Mihály)

 

Az Atyaisten megkönyörül teremtményén és ébresztőként a Szentlelket küldi az önistenítő érzékszervi világba. Danténak Szent Bernát - a Temlomos Rend alapítója - mondja el a titkot: A "szép nő", Éva bűnét, Szűz Mária teheti jóvá.
Ha az alvó Föld felébred, létrejöhet a Szent Nász (vö.: Szervátiusz Tibor, "Nap és Hold szerelme" című kőszobrával).
Megszületik a Világkirály, az égi lajtorja, Krisztus (a felemelt Élet fája; a turano-sumér Nimród; a turano-egyiptomi Amon-Ré Napisten Fáraója), aki közvetít Ég és Föld között (Többek között Schelling is amellett tör lándzsát, hogy a "kinyilatkoztatás" előtti "sokistenhitű" vallások különféle "istenei" lényegében Ugyanannak az arcai, tehát valójában szintén egyistenhitek.).
A másik lehetőség, hogy a mulandó lélek még mélyebben elalszik, amiből kifolyólag egyfajta ellenségnek látja a halhatatlan lelket - a Legfelsőbb Lényeg földi arcát - így harcolni kezd ellene (vö.: Széth harcát Hórusz ellen), holott, mint Simone Weil írja "Izrael" című tanulmányában: "Ugye a legnagyobb szerencsétlenség, ha Isten ellen hadakozunk, és nem győzetünk le?"

A Nap, főképpen férfi minőség és általában Szentlélek helyzetben található, de van amikor a Világkirály jelképes megjelenítője a különféle ábrázolásokon (vö.: Hórusz), ritkábban az Atyáé. Természetesen létezik modernista formája is, ami jobbára egyfajta fényistenítésben fejeződik ki (vö.: Ehnaton fáraó világos-sötét, principálisan dualista Aton kultuszával).

A Föld alapvetően Hold, női minőség, de olykor férfi alakban is megjelenítődik. Ilyen például Széth, a hermafroditisztikus sötét holderő vagy Dionüszosz, aki, mint Isten szolgája, kedélyes termékenység jelkép, szemben fellázadt, önistenítő arcával, a fékevesztett Liber-rel, melynek baccahnáliáit, szétszóró (diabolikus) fesztiváljait Kr.e. 186-ban betiltották Rómában, mivel úgy látták, hogy fenyegetik az ország szilárdságát. A nagy szakrális vallásbölcselő, Hérakleitosz e tárgyban a következő megközelítéssel szolgál: "De ugyanaz Hádész és Dionüszosz, akinek őrjöngenek és rajonganak."
A Tűz jelkép olykor Világkirály helyzetben jelentkezik - mint például a kínai Tűzsárkány esetében -, azonban főképpen a Föld kétféle minőségének megnyilvánítójaként találkozhatunk vele: Egyfelől gondolhatunk többek között az alvilág félszemű kovácsára, Héphaisztoszra, vagy Prométheuszra, a "Fényhozóra" illetve a pokol tüzére. Másfelől, amikor az elgörögösödött turano-ión epheszoszi Artemisz kultusz követőjeként a már említett Hérakleitoszt "a tűz filozófusának" nevezik (vö.: Huszka József: "A magyar turáni ornamentika története."), akkor ez alatt, alighanem a felébredt Földanya, azaz Szűz Mária (a turano-szkíta Babba Mária, a Napbaöltözött Boldogasszony, a turano-sumér eredetű, sémita-sumér Istár-Mami) szellemiségének tiszteletét értik, mely tovább él például az iszlám félhold jelképben is. Mint Kajguszuz Abdál "Bolondok könyve" című művének Utószavában a fordító, Sudár Balázs írja: "Az iszlám hagyományban a "Sátán" a világi gondolkodás jelképes figurája. Ő az aki személyes vágyával megtöri az egységet. Miatta kell az emberiségnek hosszú utat bejárnia, míg visszatalál a forráshoz, Istenhez. A Sátán paradox módon segítőként jelenik meg, ármánykodásával éppen azokra a gyengeségeinkre hívja fel a figyelmet, amelyek az Istenhez való visszatérést akadályozzák." (vö.: Madách Imre: "Az ember tragédiája" című művel).
A csíksomlyói zarándoklatról éppen hazatérő Horváth Hilda egy beszélgetés során említette, hogy a Pünkösdöt sokan "tüzes ünnepnek" mondják. A Szent Rózsa kinyílt, a Föld virágba borult, Szűz Mária nászra lépett a Szentlélekkel.

Ez a felfogás gyakran köszön vissza a honvisszafoglalás előtti ősidőkben is, mely tovább éltetődik a népi hímzéskincsben:
 
A Virágfa-Életfa (Világkirály) alatt csókolózó madarak (az Atyaisten a háttér),

ami a Csodaszarvas ábrázolásokon is felfedezhető: az agancs két szára, fölötte a Világkirály helyzetben lévő Nappal, benne néhol keresztel:

Ennek szintén a messzi múltból kibontakozó változata a vízszintes helyzetű Holdsarló, ölében-fölötte a Nappal, mely jelkép nem csak az eurázsiai pusztán, hanem hatósugarában, az indoiráni-mezopotámiai-egyiptomi valamint a távol-keleti területeken is igen elterjedt volt.

Párthus Nimród (Világkirály) ábrázolás Krisztus korából (Szíria).

Ugyanezen szakrális őshagyománynak megfelelő Egyistenhit figyelhető meg például a hozzávetőlegesen háromezer éves ázsiai hun hajdíszen is:
Az Életfa (Világkirály) alatt két ló harapdálja egymást. Ez az ábrázolás - igen magasrendű módon - mindkét lehetőséget felveti, mert nem tudhatjuk, hogy nászra kívánnak e kelni (vö.: Szentlélek és Szűz Mária) vagy harcolnak egymással (vö.: Hórusz és Széth).

"A törvény abban a pillanatban sérül, mihelyt az eredetét képező princípiumot megtagadják; megsértői azonban nem tudják a törvényt teljesen megsemmisíteni, és így az ellenük fordul. Ily módon a rendezetlenségből újra rend lesz, amellyel semmi sem képes szembehelyezkedni, hacsak nem látszólag és illuzórikus módon." (René Guénon: "Szellemi Tekintély és Időbeli Hatalom.")



Az Életfa (Világkirály) alatt, két ló harapdálja egymást (a kétarcú Föld).
Isten a háttér.

　

　

　

　

　

　

　

　

Európa férfiatlanításáról...

 

Egykoron amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem. Úgy tűnik, utópiák rabja voltam. Ma Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, de ezzel párhuzamosan a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez.

Európa feminizálódott és így veszti el az arcát – jegyezte meg még 1990-ben Münchenben a kávéházi asztal mellett John Lukacs. – Talán a szerbeket kivéve – fúzte hozzá. Eltitkoltam a megdöbbenésemet. Akkor nem tudtam értelmezni a jelentős történész szavait, amik ellenkeztek a belém nevelődött szemérmes és talán farizeus világképpel. A széteső Jugoszlávia, a katonai és félkatonai vérengzések, háborús bűnök európai feltámadása rettegéssel töltött el. Nem véletlenül: ez az össztársadalmi rettenet végigvonult az egész unión és mozdulatlanságba dermesztette.

Nem vitatkoztam, hiába nem értettem egyet a tanár úrral, hiába nem értettem igazán szavai lényeges üzenetét. Félig ivott kávémat kevergettem a mokkáskanállal, pedig cukor nélkül ittam a kávét. Még mondott pár mondatot arról, ha az országok elveszítik maszkulin jellegüket, akkor dekadenciába fordulnak és az a vég előjele. Majd más témákra terelődött rövid beszélgetésünk.

Bár azóta sajnos nem találkozhattam vele, a különös kijelentése mégis vissza-visszatért emlékeimben. és mint egy hűséges kísértettől, nem tudtam szabadulni tőle. További írásait felfokozott kíváncsisággal olvasva nyomát sem leltem felületes vagy felelőtlen megállapításoknak. Ráadásul emlékeimben a korábbi olvasmányaimból a történelem birodalmainak dekadenciája és agóniája csak erősítette szavai emlékét. Nem próféciaként mondta ugyan, mégsem aludt ki zsigereiben szavainak a visszhangja. Ha a Szovjetunió széthullása fölötti öröm hatására nem is hittem a történelem akkoriban mantrázott végében, amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem.  Úgy látszik azonban, nem lehetett megúszni e korban sem a divatozó utópiák megszédítő hatását. Ledőlt a berlini fal, felszedtük a szétszedett vasfüggönyök aknamező-rojtjait, tagjaivá váltunk a NATO-nak, EU-nak, napirendre tértünk az új kapitalizmus viszonyai fölött. Igen, kissé csalódott, kesernyés szájízzel. Hirtelen egy új hatalmi rendszerben éltünk, amelyben a profit hatalma nem engedte kiteljesedni a társadalom nagy, szép kompromisszumát, az álmainkban kísértő ideális demokráciát. A nálunk boldogabb, gazdagabb európai országok és multicégek határozták meg az európai kelet-nyugati viszonyt. Képtelenek voltak lemondani zsigeri gyarmattartó szándékaikról, bennünk viszont zsigeri kurucos ellenállást ingereltek.

Mivel azonban Európa csak egy van, és a magyar hazánkon túl ez a földrész a közös hazánk, és ez az európai civilizáció, mint az anyanyelvünk is már a dns-ünkbe rögződött, féltjük a közös jövőnket és félünk a 21. század hozta riasztó jelektől. Naponta aggódunk civilizációnk jövője fölött. Igen, a zsigerek, mi magunk és az ősök tapasztalatai a tudatunk alá rakódnak és hívatlanul is fel-felbukkannak eretnek gondolatainkban. Tartunk kelettől és tartunk nyugattól is. Félelmeinket megszolgáltuk. Mintha Közép-Európa térképe arra tanítana, hogy hála nem létezik, csak érdekek.

John Lukacs gondolatait követve Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, amire ma már egzakt, tudományos bizonyítékként felhozható a nyugati férfiak spermiumszámának való csökkenése, de ezzel párhuzamosan a földrészünk, a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez. Mára a nemek egyenértékűsége helyett a nemek viszonylagos egyenjogúsága következett be, némi patriarchális árnyékban. Sikerült felültetni a lóra, méghozzá fordítva a nyeregbe a szüfrazsetteket és velük együtt a nőket. A nők férfijogokat és kötelességeket kaptak, miközben szinte nem csökkentek a hagyományosan női kötelességeik. Az „odaajándékozott” férfijogok és kötelességek viszont határozottan csökkentették, háttérbe szorították és gyakran felszámolták a társadalomban a női jelleget: devalválták, ahelyett, hogy kiteljesítődött volna. Az elválaszthatatlan kölcsönösség jegyében viszont fokozódott a férfi jelleg eróziója is. Ennek a riasztó jeleit érzékelhetjük társadalmaink mindennapi életében. Az álszabadságban tobzódó szexuális szabadosság gyakran a szingli életmódhoz vezet, ami végül keserves, társtalan magányban is végződhet, s amit az életből magányosan távozó egyén semmilyen luxusfogyasztása nem oldhat fel. Ma már európai civilizációnk önreprodukcióra képtelennek mutatkozik, ami maga a kollektív vég jelzése.

Nem hihető, hogy az eddigi európai ethosznak minimális köze is lehet majd a népvándorlások után kialakuló új népesség több százados káoszon át kialakuló, esetleges új ethoszához. Európa végül is feladta maszkulin vonásait, vagyis lukácsi értelmezésben önmagát. A társadalmi szerkezet újraszervezésének jelszavakkal meghirdetett elképzeléseire ne is térjünk ki most: elég megjegyeznünk annyit, hogy jelen pillanatban feltűnően sok gyermektelen bürokrata-politikus található ennek a liberális projektnek a zászlóhordozói között.

Eközben a szabadság és a szabadosság fogalma a megkülönböztethetetlenségig egyre inkább összemosódik. Jelenleg már több tucat nemi identitásról értekeznek önmagukat tudományosnak vélő egyetemi tanszékek. Az indoeurópai nyelvek egy részében névmásváltozatokat kreálnak emiatt, ráadásul hangsúlyozottan elvárják.a nevetséges használatukat. A svéd Tucholsky-díjjal kitüntetett, ma Amerikában működő Masha Gessen meleg-mozgalmi aktivista „a házasság újradefiniálásáról és lerombolásáról” álmodozik és tart előadásokat valamelyik tengerentúli campusban. David Thorstad a pedofíliát a másság egyik logikus, nem büntethető válfajának minősíti.

Szilvay Gergely könyvében arról ír: nem csak hozzáadni nem lehet a világegyetem és a természet törvényeihez a hirtelen támadt ötleteket (mint pl. az egyneműek családteremtő attitűdje) de elvenni sem lehet belőle! A hagyományos családmodell (Arisztotelész óta) az emberiség léte folytatásának a szándéka, és valóban csak általa valósulhat meg az emberiség potenciális és morális jövője, nem véletlenül szerves része a világképünknek.

Az élet lényege és célja végül is a folytatólagosság. A lét ez által válik emberivé.  Európai civilizációnkban ennek a szent célnak a kipróbált egyetlen és egyetemes megoldása a család, ami mással és mássággal nem helyettesíthető. Ez a halhatatlansággal nem rendelkező emberiség egyetlen lehetősége, életének tragikus igazsága.

Ahogy Rocco Buttiglione mondja: „Ma talán ez a legnagyobb társadalmi igazságtalanság országainkban: a jólét hatalmas részét elveszik a családoktól és odaadják a gyermekteleneknek; a családok fizetik az új generáció felnevelését, a gyermektelenek pedig learatják a gyümölcsöket (…) Olyan kulturális forradalomra van szükségünk, amely a férfiasság és nőiesség archetípusainak értékelésére, tiszteletére tanítja az új nemzedéket”.

GÁGYOR PÉTER
mandiner.hu

Csiba Zsolt: A templomosok és a kamat...

A „trecento” és a kamatszedés beüzemelése.

„A középkorban semmilyen körülmények között sem kellett volna feladni a kereszténységet, a lovagiasságot és a népi-etnikai kultúrát, e mellett nem szabadott volna eltörölni az uzsoraság tiltását. Ezzel Európa megnyitotta a pokol kapuit, az eredmény pedig egyáltalán nem meglepő, sőt értelemszerűnek mondható.” – Alexander Dugin.

Nemeskürty István „Diák, írj magyar éneket” című munkájában utal arra, hogy az Árpádház utolsó aranyágacskájának, III. Andrásnak 1301-ben történő halála nyomán, a magyar kultúrában mintegy évtizedes markáns, mély-magas csend időszak tapintható. Talán nem pusztán azért, mert volt mit gyászolni – hiszen ezen kivételesen hosszú ideig fönnmaradt uralkodóház adta például a világon a legtöbb szentet és boldogot – hanem mintha megéreztük volna azt is, hogy az elkövetkezendő évszázadokban egyre súlyosbodó létharcot kell vívnunk az önistenítő, képmutató nyugati modernizmus kíméletlen nyomulásával szemben.

Turulházi Álmos kende 814-es születése után éppen ötszáz évvel „Márvány” Fülöp (globalista múltelbeszélő módban „Szép” Fülöp) francia uralkodó 1314. október 13-án egy elképesztő gondossággal megszervezett titkos hadművelet keretében, egyetlen éjszaka mintegy kétezer templomost fogat le és vádol meg istenkáromlással, szentséggyalázással, nemi eltévelyedéssel, sátánizmussal (vö.: a bolsevik koncepciós perek fordítottság elvével). Aki ellenáll, azt a palotaőrség tagjai és a katalán zsoldosok lemészárolják. Mindezzel karöltve lefoglalja a Rend teljes franciaországi vagyonát. A lovagokat kínzással egymás bevádolására akarják kényszeríteni. A többség erre nem hajlandó, őket máglyára küldik, vízbe fojtják, lefejezik. A trecento szétziláló (diabolikus) eszmei forradalma voltaképp ezzel az eseménysorral rúgja rá az ajtót a helyreállító (re-szakralizáló) igényű, ám szellemiségében megfáradt európai középkorra.

Március 18-án, a párizsi Zsidók szigetén jókora kivégző hely épül. Jacques de Molay nagymestert és Geoffroy de Charnay-t Normandia praeceptorát a rőzse halmokban álló oszlopokhoz kötözik, fejükre az eretnekek csúfos papírsüvegét nyomják. A fáklyaként lobogó Molay, földöntúli erőfeszítéssel átkokat szór: „Gyalázat! Gyalázat!... Ártatlanokat láttok meghalni!... Guillaume lovag!...Fülöp király!..Kelemen pápa!... Isten ítélőszéke előtt elnyeritek méltó büntetéseteket!...” Hozzávetőlegesen egy hónappal később V. Kelemen pápa gyomorbántalmak közepette, fél évre rá, IV. Fülöp vadászaton leli halálát. A fővádló, a kathar Guillaume de Nogaret halálának időpontja és körülményei máig viták kereszttüzében áll. A legvalószínűbb, hogy leszúrják. Egy XIX. századi történész, Jean Desnouelles szerint „nyelve szörnyen kitépve”. 

Templarios, soldados de Dios.

TheRocaNegra

• 6 éve
• 333 549 megtekintés

Código Templario: Los que son soldados del Temple son soldados de Dios. Como tales deben siempre andar con Dios 

A gazdagságába és hatalmába belecsömörlött, erkölcsileg elposványosodott, sőt mintegy betegessé vált Római Birodalmat az V. században Attila napkirályunk, mint „Isten ostora” – bár nem de jure, ám – de facto uralma alá hajtja. Nagy uralkodónk halála nyomán kitört örökösödési háború következményeként, a korábban kordában tartott népek, főleg a germánok rázúdulnak Európára. A Kárpát-medence túlnyomó zömét alkotó, évezredek óta itt élő turáni-szkíta őslakosság is pusztán a V. században Attila örökébe lépő avar (var-hun), majd Álmos és Árpád IX. századi érkezésekor nyer megnyugvást (Kün=Nap; Kende=Kündüm=Napkirály=Világkirály=Papkirály, aki közvetít Ég és Föld között; ómagyar-ótörök). A XI. századi Európában élő népek együttműködését már egy szellemiségében (spiritualitásában) egységes keresztény Középkor segíti. Minden ellenkező híresztelés dacára ez egy jellemzően Istenfélő, derűs, a családi-közösségi-szellemi értékrendet, a hagyománytiszteletet előnyben részesítő, élhető világ (vö.: Petrás Mária: „Madárnyelven”). Ám mivel az Ég-alatti kettős természetű, ezért magától értetődő módon ekkor is jelen van a tusakodás a szétziláló-örvénylő (tudás-gyümölcs központú), valamint a rendbehozó-felemelő (halhatatlanság-gyümölcs központú) erők között.

A fentiek kapcsán talán elég utalni Markion püspök (86-140) „lázadására” kora egyháza ellen (vö.: Bulányi György atya: „Az Ószövetség nem Isten igéje”). A 451-es kalcedoni zsinat határozatára, amikor a félremagyarázhatóság esélyét fokozva mintegy egyenlőség kerül az ellentmondásos ó- és a sokkal egyértelműbb új-szövetségi Istenkép közé. A 869-es konstantinápolyi egyetemes zsinatra, mely a test-lélek-szellem hármasát, a test-lélek kettősséggel helyettesítette, dualizálta. Mindez természetesen nem múlik el következmények nélkül. Az egyház 1054-ben szétszakad és ennek hátterében Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij egyenesen a nyugati szellemiség antikrisztusi fordulatát sejti. Ennek a véleménynek nem igazán mondanak ellent például a XI. századi IX. Benedek pápa botrányai vagy bizonyos keresztes hadak viselt dolgai, melyek például „nem egyszer megtisztelték hazánkat avval a csürhe-erkölccsel, mely jellemezte őket. Már az 1096-i kereszteshadról, mely Magyarországon átvonult, megírja Berthold barát, hogy számtalan férfiruhába öltözött nőt hurcoltak magukkal, az egész hosszú úton fajtalankodva velük.” (Magyary-Kossa Gyula: „Magyar orvosi emlékek.”). Azonban ekkor még hozzávetőlegesen minden harmadik nap egyházi ünnep, színpompás felvonulásokkal, misével, a céhek, népek, nemek, rendek, szigorúan megkülönböztető jellegű viseletének büszke bemutatásával karöltve. Az emberek általában még nem éreznek ellenállhatatlan sóvárgást, hogy átlépjék településük határát – nem a Himaláján keresik önmagukat – szinte ismeretlen a folytonos nyugtalankodás. Ott és úgy kívánnak helytállni – hűséggel, hálával és becsülettel – ahová és amilyen lehetőségekkel, képességekkel a Mindenható teremtette őket. Edzettek, nem divat a panaszkodás. A középkor lényegében szellemileg magasrendű, vállaltan függőleges, felfelé irányuló világ. A gótikus katedrálisok azon tartóoszlopai, amelyek az Ég felé néznek, gyakran szebben vannak kifaragva, mint az emberi szem számára látható részek. A modernista „Új Kor” („New Age”) hold jellegű (lunáris) „trójai faló”, illetve „húsevő virág” jellegű harcmodora egyelőre nem átütő erejű és nem is nagyon díjazzák őket.

Azonban nagyjából a XIII. század környékén, Észak-Itália és Dél-Franciaország gazdagodó városaiból kiindulva egyfajta szellemi elvilágiasodás, romlás ver gyökeret az emberek szívében. A felfelé irányulás kivasalása révén felduzzasztott vízszintesnek az életélménybe történő, szinte mindent elárasztó betörése a sötét reneszánsz (életizmus) fölbukkanásával válik nyilvánvalóvá. Ennek lényegisége voltaképpen nem más, mint a szellemi középpont ellenkezőjébe fordítása. Az Ég központúságnak a Föld központúsággal (valójában dualizálással, középponttalansággal) történő fölcserélése. A közösségi eszmény rovására történő „önmegvalósítás” a versengés túlzott előtérbe helyeződését eredményezi (vö.: René Guénon: „Az individualizmus”). A nyugati ember lassan kiválik a középkor Isten irányította rendjéből, és úgy tekint magára, mint a világ középpontjára, aki „mindenre képes, amit csak akar”. A művészek immáron boldogan írják alá műveiket (A Középkorban elsősorban Isten dicsőségére alkottak, ezért igazából nem tartották szükségesnek, hogy önmagukat kiemeljék). Ezen szellemi tótágas megjelenítésének első fecskéi közé tartozik a XIV. századi Jan von Eyck „Arnolfíni házaspár” című képe. A festő egyébiránt annak a – globalista elbeszélő módban „Jó” – Fülöp burgundi hercegnek, Németalföld fejének a jól fizetett udvari alkalmazottja, aki országa bevételeinek hozzávetőlegesen 10% költi a megörökített kereskedő selyemárujára, továbbá eléggé el nem ítélhető módon Jean D'Arcot kiadja az angoloknak, akik megkínozzák, egy koncepciós perben elítélik, majd máglyán elégetik.

A humanisták (emberisták) az ókorhoz nyúlnak vissza, mivel az antikvitásban is megtalálják azt a szakralitással szemben álló modernista eszményt, amely leginkább megegyezett az emberről, mint egyénről alkotott felfogásukkal. A gyarló test és a mulandó lélek összhangjának kereséséből egyre inkább kimarad a természet-fölötti szellemi (spirituális) valósággal való kapcsolat visszanyerésének mindenek fölött álló igénye. A reneszánsz (életizmus) elfordul a szakrális gótikától. Az érdeklődés a látható (empirikus), az evilági felé fordul. Felcsap a minden egyéb szempontot maga alá gyűrő győzelem istenítés (vö.: Niccolo Machiavelli: „A Fejedelem”). A reneszánsz szimmetria és harmónia igény sokszor a jelenségvilágba feledkezés boldogító voltát igyekszik bizonygatni, mely törekvésről Simone Weil juthat eszünkbe: „A mulandóban, a folyton változóban keresni megalapozott harmóniát...Kevés ennél elhibázottabb gondolat van.” (Simone Weil: „Izrael.”) vagy idézhetnénk a kor egyik nagy „ellenáramlóját”, a toszkán Michelangelo Bounarottit is: „Úgy látszik megbolondultam. Egész nap az Égben, az angyalok között festek és mégis visszakívánkozom erre a pocsék Földre.” (Karel Schulz: „Kőbe zárt fájdalom - Michelangelo élete.”).

Ebben a káprázatos külsőségek felhője mögé bújt, üstökös-szerű, deszakralizációs szemléleti mélyrepülésben természetesen semmi új nincs. Már az első városállamok megjelenése óta – melyeket a legkorábbi regefolyamok (pl.: Gilgames; Mahábhárata) voltaképp a „romlás virágainak” látnak – ismét és ismét felvetődik a hitelezés szabályozásának szükségessége. A hitelezés gyakorlata nem csak az ábrahámi időkben törvénykező sémita-sumér Hamurapi (Kr.e. 1801–1759), hanem a jóval korábbi turano-sumér városállamok idején is jelentős társadalmi hullámzásokat gerjeszt. A legrégebbi név, amely az uzsora tevékenység kapcsán fönnmaradt, a sémita-sumér Balmu-nahme, aki Kr.e. 1950 körül élt és Úr városán kívül épített erődítményszerű palotájában folytatta tevékenységét. Mindazonáltal létezett óind, óegyiptomi, óperzsa, ógörög, illetve oszmán török reneszánsz (életizmus) is. A nagy Birodalmak végjátékát, szinte kivétel nélkül az az erkölcsi elposványosodás – „Szodoma és Gomorra” – jellemezte, amit a mai Amerópai Birodalomnál tapasztalhatunk (vö.: Szent János, „A Jelenések könyve.”;18. fejezet: „A nagy Babilon bukásának kihirdetése: Mert bűnei felhalmozódtak az égig.”). Az óra körbejár.

A XII.-XIII. századi dél-francia Toulouse-Toulon-Montpellier „oxcitán háromszögben” virágzásnak indul a városiasodás. Ebből a térségből terjeszkednek a katharok (albigensek; Sion Pásztorai), akik szoros kapcsolatokat ápolnak többek között észak-olasz hittestvéreikkel, illetve a közép-kelet-európai, főleg bosnyák, valamint bolgár bogumilokkal (velük kapcsolatosan bukkan föl először nyelvünkben a szalonképtelen „buzi” kifejezés is). Ezen középkori, önellentmondásos tőkéseket, a szigorú vallási szabályozás nem igazán akadályozza abban, hogy jelentős uzsora és banki tevékenységet folytassanak, melynek a templomosok komoly versenytársat jelentenek. Ráadásul ezen utóbbiak, pénzügyi szolgáltatásaik mellett – amúgy iszlám mintára – nem szednek kamatot. Mindebből következően nem meglepő, hogy Szent Bernátnak (1090-1153), a válogatott, magasan képzett – gyakran a gyógyításhoz is értő – szerzeteskatonákból álló rend alapítójának is jelentős szerepe van abban, hogy a katharok elleni küzdelem egyfajta szent háborúvá válik.

A templomosok a XIII. század második felében érik el hatalmuk csúcspontját. Kiváltságaik révén csak a mindenkori Pápának tartoznak engedelmességgel. Európában és a Közel-Keleten, mindenhol ahol megjelennek, mint „állam az államban”, egyfajta pénzügyi kasztként is tevékenykednek. Az átutalási eljárást – ami annyit jelentett, hogy mondjuk egy Perugában befizetett összeget, pár nap múltán Cipruson fel lehetett venni – éppúgy alkalmazzák, mint a váltót, illetve az adóslevelet. Mindazonáltal a korabeli magasrendű egyházi elvárásoknak megfelelően, azt vallják, hogy a pénz fialtatása „az Idő dolgoztatásával” bűnös cselekedet, mert „ilyen formában a haszon az emberi gőgnek a gyümölcse”. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a kamatszedés ugyan anyagi értelemben kivirágoztathatja, ám el is pusztíthatja a világot. A felemelő, Szent Idő (Kairosz), könnyen elnyelő Idővé (Kronosszá) válhat. A templomosok az Idő és a Tér bármely halandó ember uralma alá vonásának esetleges törekvését a legkevésbé sem az „Örökkévaló” kínálta ajándékkal való – valamely „földi Paradicsom” utópista látomásának megvalósítása céljából történő – „bölcs gazdálkodásnak” látja. Éppen ellenkezőleg, sokkal inkább „Isten utánzásának”, tehát megosztó, szétziláló, „bukott angyali” lényegiségűnek tartják, mely irányultság komoly odafigyelést és korlátozást igényel (Az értékrend elvű, piramidális társadalomszerkezetű szakrális társadalmakban sok „prométheuszi” felfedezést ezért nem alkalmaztak). Hogy a Középkorban milyen kiemelten kezelik ezt a kérdést, jelzi, hogy maga a nagy tekintélyű Aquinói Szent Tamás (1225-1274) is szükségesnek érzi a világos állásfoglalást a kamatszedés tilalma mellett.
Mivel a kathar (albigens) szekta kamatszedési gyakorlata alapvetően szembement a katolicizmus – ekkor még igen erős – szakrális változatával, ezért az egyházzal párszor komolyan összerúgják a port. A küzdelem hevét és elkeseredettségét mutatja, hogy 1209-ben Arnaud Amaury cisztercita szerzetes, pápai legátus – a rendkívül szigorú önmegtagadó hagyományáról ismert cîteaux-i kolostor főapátja – a katharrá vált Béziers mintegy negyvenezer lakosát lemészároltatja. Ennek hatására az albigensek kénytelenek egyfajta földalatti mozgalomként tevékenykedni, melynek következményeképpen sokan úgy vélik, hogy megszűntek. A XIII. század vége felé mégis újfent erőre kapnak és az inkvizíció csak 1330-ra tudja felszámolni szervezetük nagy részét. Mindazonáltal valószínűleg ma is létezik Sion Rendje. Sokan belőlük származtatják a rózsakereszteseket, mint ahogy vannak manapság önmagukat „templomosoknak” tételezők is, bár a mai „kathar-rózsakeresztes-templomos” formák valószínűleg már valamennyien beolvadtak a globalista szabadkőművességbe, melynek látásmódja, nemcsak a középkori gótika szakrális beavatási útjának, hanem a clairvaux-i Szent Bernát által meghirdetett templomos lovagi regulák eszmeiségének is alighanem a fordítottja (vö.: Nesta Webster: „Titkos társaságok és felforgató mozgalmak.”). Albigens eredetű elképzelésnek tartják azt az „Új Kor” (New Age) körökben divatos eszmét is, amely szerint Krisztus állítólag nem halt meg, hanem Mária Magdolnával Franciaországba menekült és tőlük származik a Meroving dinasztia. Sokan, a Szent Grál őrzőiként is hivatkoznak a katharokra, ami szintén a szakrális mondanivaló ellenkezőjébe fordításának tűnik (vö.: René Guénon: „A szimbólumok megfordítása”).

A nagy lehetőség a szekta számára különös módon mégis a XIV. század elején, „Márvány” Fülöp uralkodásával jön el. A király állandó pénzzavarral küszködik és szinte folyamatos küzdelmet vív a pápaság ellen, amiből kifolyólag a templomosokkal sincs túl jó viszonyban. A tusakodásaihoz szükséges anyagi fedezetet főként „Sion Pásztorai” biztosítják számára. Ennek megfelelően a montpellier-i egyetem jogász professzorát, a toulouse-i születésű kathar vezetőt, Guillaume de Nogaret-t nevezi ki főtanácsadónak, majd főpecsétőrnek és kancellárnak, aki így egyfajta szürke eminenciássá növi ki magát mellette.

A pápában, VIII. Bonifácban azonban emberére talált, aki többek között a híres középkori „két-kard-elmélet” felmelegítésével kívánja helyreállítani az egyház tekintélyét a rohamosan elvilágiasodó erős emberek fölött. Ennek az elvnek a lényege, hogy valójában két hatalom van: A szellemi (spirituális) és az evilági. Ebből következően az Egyház, mintegy a királyok fölött álló irányító és ítélkező helyzetben van. Ezzel tulajdonképpen egy ősi kérdést idéz meg: A Sacrum Impérium (Szent Birodalom) égi forrású eszményének inkább a szellemi tekintély, ez esetben a Pápa (mint Világkirály), avagy a világi hatalom, a Császár (mint Világkirály) lehet a fő letéteményese a Földön? A mai Iránban például a legfőbb vallási vezető egyben a politikai irányító is (vö.: René Guénon: „A Világkirály”). A korabeli szellemi tusakodás csupán látszatra egyértelmű, főleg akkor, ha számításba vesszük, hogy a Pápa párti guelfek tulajdonképpen néppárti jelleget mutatnak (inkább egyfajta vízszintező gondolkodásmódra utal), míg a német-római Császár és a francia, királypárti ghibellinek jobbára az arisztokratikus hozzáállást, a kiválóságra törekvést képviselik. A kérdés bonyolultságát mutatja, hogy például René Guénon következetesen a papi-szellemi (bráhmánikus), míg Julius Evola inkább a harcos-cselekvő (ksátria) hangsúlyú világkirályi uralmat tartja üdvösebbnek. Tekintettel a Sötét Kor kívánalmaira, a magunk részéről inkább az utóbbi érvelés előtt hajolnánk meg, azonban, ha mindehhez hozzávesszük például a Márvány Fülöpre, illetve a ghibellinekre gyakorolt jelzésértékű albigens hatást, akkor a kép már alaposan összekuszálódik (vö.: René Guénon: „Szellemi Tekintély és Világi Hatalom, illetve Julius Evola: „A Grál Misztériuma és a Ghibellin Birodalmi Idea.”).

A kor lázas lüktetése, tépelődése, szellemi zűrzavara érződik Dante Alighieri (1265-1321) fordulatos életében is. A jeles költő Firenzéből elűzött fehér guelf vezetőből lett ghibellin egy kis időre, hogy megpróbálja letörni a fekete guelfeket. Így kevésbé tűnik meglepőnek, hogy az „Isteni színjáték”-ban, mind VIII. Bonifác pápát, mind V. Kelement – Simon mágus, III. Miklós pápa és Jázón főrabbi társaságában – a Pokol harmadik bugyrába helyezi el. Bár az is lehet – amint a kiválóság enyhe öngúnnyal megállapítja –, hogy talán az lett volna a legjobb, ha „önmagából alapít pártot önmagának”. Később esetleg ez a felismerés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül a költészetben és a „tiszta metafizikában” találja meg vigaszát (vö.: René Guénon: „Dante ezoterizmusa.”).

A pápa erőteljes törekvéseire nem sokat késett Márvány Fülöp válasza. Egy nem hivatalos gúnyirat terjesztésébe kezd, mely így indul: „Sciat maxima tua Fatuitas. - „Tudja meg a te legfőbb Butaságod…” (vö.: Félegyházy József. „A középkor egyháza”). A tusakodás odáig fajul, hogy 1303-ban VIII.Bonifác kiközösítéssel sújtja a francia királyt. Az ellenlépés gyors, kemény és kíméletlen. Guillaume de Nogaret válogatott zsoldos csapat élén, valamint a ghibellinek, Colonna Sciarra vezetésével – összesen mintegy ezerhatszáz fő – szeptember 7-én megtámadják VIII. Bonifácot anagni-i palotájában. A túlerőben lévő franciák és a szövetséges olasz csapatok még a bíborosok között is vérfürdőt rendeznek (Ekkor hal mártír halált az éppen a pápai udvarban tartózkodó Bicskey Gergely esztergomi érsek is). Az egyházfő méltóságteljesen, trónon ülve, teljes díszben fogadja támadóit, kezében feszület. Nogaret és Colonna azonban nem érzékeli a pillanat nagy hagyományú, magasrendű szakrális mondanivalóját. Súlyos szidalmak közepette rárontanak a 68 éves főpapra – állítólag fel is pofozzák –, majd azonnali lemondásra szólítják föl, mivel nem áll kötélnek, három napra bezárják, éheztetik! Végül Anagni lakosai és a guelfek – Orsini vezetéssel – kiszabadítják, így diadalmasan térhet vissza Rómába. A kedvező fordulat ellenére, az átélt izgalmak és megaláztatás a pápát annyira felkavarják, hogy megzavarodik és 1303 októberében meghal. Ezt követően, bár Márvány Fülöp sikeresen csikarja ki kiátkozásának feloldását az utódtól, mégis az egészségesnek tűnő XI. Benedek meglepően hamar átadja a lelkét a Teremtőnek. A korabeli vélekedések mérgezésre gyanakodnak, ami mögött ezúttal is a francia államminiszter, a kathar Guillaume de Nogaret homályos szervezkedését sejtik.

Márvány Fülöp a továbbiakat sem bízza a sors kegyeire.1305-ben, erővel és ravaszsággal sikerül kimódolnia, hogy egy a bíborosi rangot még el nem érő, ám hozzá feltétlenül hű francia püspököt nevezzenek ki Pápának, aki hálából még a pápai kúriát is hajlandó áthelyezni Rómából Avignonba. Mindezek után korántsem tűnik túlságosan meglepőnek, hogy a szóban forgó első avignoni-i Pápa, V. Kelemen, a vienne-i zsinaton (1311-1312) végül is hozzájárul a templomosok rendjének feloszlatásához. Tovább árnyalja a képet, hogy Barbara Frale olasz történész hölgy, 2007-ben egy olyan 1308-ból származó iratot mutat be a nyilvánosságnak, amely bizonyítja, hogy a templomosok elleni vádak puszta koholmányok voltak és még maga V. Kelemen is csupán „Márvány” Fülöp kifejezett kényszerének engedve vádolta meg Őket eretnekséggel (vö.: Pilátus). Ezt az úgynevezett Chinoni Pergament-et, 2002-ben fedezték fel a vatikáni levéltár zárt részlegében, ahol korábban „véletlenül rossz helyre iktatták”.

A franciák királya, XVI. Lajos, 1793 januárjában – hozzávetőlegesen tíz órával Mademoiselle Guillotine-nal való találkozása előtt – utolsó bejegyzésként a következőket írja naplójába: „Pontosan tudom, hogy kivégzésemnek az az alapvető oka, hogy Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából.”. A vérpadon a híres hóhér nemzettség sarja, Charles-Henri Sanson várja, holott korábban éppen Őfelsége kegye mentette ki az adósok börtönétől. A király bátran, nyugodtan, uralkodóhoz méltóan viselkedik. Haját saját maga vágja le a nyaka körül, majd egy fejedelmi mozdulattal elhallgattatja a dobpergést. Utolsó mondatait feljegyezték: „Uraim, ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. Azt kívánom, hogy kiontott vérem szilárdítsa meg a franciák jólétét.” A történelmi „eseményt” hatalmas tömeg nézi. Csak rendfenntartóból mintegy ötvenezer biztosítja a teret. A fej lehullása közben, valaki felkiált: „Jacques de Molay, bosszút álltunk halálodért!”. Úgy tűnik, az évszázados globalista félremagyarázás összekuszáló ereje olyan nagy, hogy a szerencsétlen bekiabáló nem érzékeli: Mindkét kivégzett a Nyugat szemléleti alászállásának mérföldköveinél kényszerű életáldozatot hozott, szakrális vértanú. A diadalittas „győztesek” ekkor sem nem érzékelik, hogy mindent fölülíró hatalmi vágyukkal voltaképp pusztán a levegőt markolásszák, hiszen végül, mint ahogy Vaszilij Rozanov mondja: „A Szellem nélküli hús a nihilre jut”.