A II. vatikáni zsinat után különféle beállítottságú teológusok azonnal elfogadták, hogy az egyház tanítása több ponton megváltozott.
Azonban ha a hit Krisztus és az apostolok által teljes kifejtést nyert, és ha az egyháznak többek között az a feladata, hogy ezt a „hitvallást” változatlanul megőrizze, hogyan magyarázható állásfoglalásainak „megváltozása”? A modernista válasz az, hogy a tanításnak is van „fejlődése” és „evolúciója”. Katolikus-e ez az elgondolás?
A tanítás különböző körülményekhez való igazítása, illetve implikációinak az idők során való felszínre kerülése tulajdonképpen tekinthető „fejlődésnek”, abban az értelemben, hogy szükségessé válhat annak explicitté válása, ami korábban csupán implicit volt. Azonban a tanítás és ennek hordozója a szenthagyomány nem fejlődhet és nem lehetséges ezeknek valamifajta darwini evolúciója, miként az Igazságnak sem, amelyet Krisztustól és az apostoloktól kaptunk. A II. vatikáni zsinat által elfogadott koncepció, miszerint „az egyház szenthagyománya az igazság fejlődő megértésének hagyománya”, soha nem fogadható el egy hívő katolikus számára úgy, ahogy a modernisták értelmezik ezt. A dogma válhat világosabbá számunkra; válhat pontosabban definiálttá a tanítóhivatal jóvoltából (aminek egyik feladata a kinyilatkoztatottak megvédelmezése, és ez általában válasz valamely igazságot kétségbe vonó eretnekségre), azonbannem változik és nem változhat. Sőt, mi több, a mód, ahogyan az egyház tanításai meg lettek fogalmazva, mindig is egyértelmű és világos volt, s az egyetlen lehetséges ok arra, hogy valaki átfogalmazza vagy átszövegezze őket, bevezetni egyfajta kettős értelmet, amely többrétű értelmezés alapját vetheti meg. Világosnak kell lennie, hogy az Igazság vagy fontos és nem változik, vagy változik, de akkor nem fontos. Végül is az egészében vett igazság örök, és mint ilyen nem javulhat vagy fejlődhet. Azonkívül korunk nyilvánvaló abszurditásainak egyike feltételezni, hogy lelkületünk tökéletesedett Krisztus kora óta, és odáig fejlődtünk, hogy mélyebb bepillantást nyerhetünk az igazságba, mint a mi Urunk és az apostolok.1 Newman bíboros ezt így fogalmazza meg:
„A szent apostolok általában szavak nélkül ismerték a teológia emelkedett tanításaiba foglalt igazságokat, amelyeket ügyes érvelők aztán jámboran és jólelkűen formulákba sűrítettek és okosan kifejtettek.” (Essays and DiscoursesÖ
Evidencia hangsúlyozását kockáztatva, tisztázni kell, hogy ha egyszer a tanítóhivatal egy doktrinális kérdésben egyértelmű állásfoglalást tesz, egyetlen későbbi vagy ezt felváltó tradicionális szervezet sem mondhat ellent ennek. Az embernek nem lehet két egymással ellentétes állásfoglalása, amelyek közül mindkettő megegyezik a Kinyilatkoztatásból következő egyetlen alapelvvel. És ez ugyanúgy vonatkozik az általános egyetemes tanítóhivatalra, mint az ünnepélyesre. Az, hogy az igazság változhat, ellentmond az egyház csalatkozhatatlanságát kimondó doktrínának („És ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” Szent Máté xxviii, 20), és akik máshogy gondolják, tulajdonképpen azt állítják, hogy az egyház vagy korábban hirdetett téves tanokat, vagy most. Nem meglepő, hogy a megújított és zsinat utáni egyház azzal takarózik, hogy semmit sem változtatott meg, ami de fide definita – és ez ugyanaz a homályba burkolózás, mint amelyik a hagyományt csupán dogmatikai ténnyel hozná kapcsolatba. A felvetés, miszerint az egyház örökérvényű tanításának bármely pontját illetően változtatást eszközölhet, nem más, mint hogy tanítását „meghamisíthatja”. Olyasmit állítani, hogy Krisztus Jegyese szajhává válhat! – istenkáromlás és szentséggyalázás. Amennyiben a tanítóhivatal a Szent Szellem irányítása és védelme alatt áll, nem szabad elfelejteni, hogy a Szent Szellem, lévén maga az Igazság, nem lehet ellentmondásos. Kizárt, hogy olyan tanítást adott volna az apostoloknak, ami az „idők végezetéig” érvényes – s ami eme vég bekövetkezte előtt megváltozik. A Szentírás felhívja figyelmünket azokra, akik „új evangéliumot” fognak hirdetni, mást, mint az egyetlen „hiteles” – és hogy egymás után jönnek olyan didaszkaloszok vagyis új „tanítók”, akik „szeszélyeik szerint” tanítanak s a „pletykaéhes fülek” kielégítését keresik. Mi azonban természetesen, értelmes emberek lévén, nem hihetünk másban, mint amit Szent Ágoston mond: „A nem teremtményi bölcsesség ugyanaz ma, mint tegnap és holnap”. Ez a hiteles egyház örökérvényű tanítása, miként azt Keresztes Szent János is mondja:
„Mivel ő végleg kinyilvánította a hitet Krisztus által, nincs és nem is lesz soha több hit kinyilatkoztatva... Mivel nincs több hitcikkely kinyilatkoztatva az egyháznak hitünk lényegéről, az embernek nem egyszerűen vissza kell utasítania a hittel kapcsolatos új kinyilatkoztatásokat, de az ezekből osztozó tudásformákat is körültekintően el kell vetnie...” (Ascent of Mount Carmel)
A „modernizmus elleni fogadalom” örökre kifejezője marad a hithű tradicionális katolikus magatartásnak. Tulajdonképpen hitvallás ez: „Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.”
Azonban ha a hit Krisztus és az apostolok által teljes kifejtést nyert, és ha az egyháznak többek között az a feladata, hogy ezt a „hitvallást” változatlanul megőrizze, hogyan magyarázható állásfoglalásainak „megváltozása”? A modernista válasz az, hogy a tanításnak is van „fejlődése” és „evolúciója”. Katolikus-e ez az elgondolás?
A tanítás különböző körülményekhez való igazítása, illetve implikációinak az idők során való felszínre kerülése tulajdonképpen tekinthető „fejlődésnek”, abban az értelemben, hogy szükségessé válhat annak explicitté válása, ami korábban csupán implicit volt. Azonban a tanítás és ennek hordozója a szenthagyomány nem fejlődhet és nem lehetséges ezeknek valamifajta darwini evolúciója, miként az Igazságnak sem, amelyet Krisztustól és az apostoloktól kaptunk. A II. vatikáni zsinat által elfogadott koncepció, miszerint „az egyház szenthagyománya az igazság fejlődő megértésének hagyománya”, soha nem fogadható el egy hívő katolikus számára úgy, ahogy a modernisták értelmezik ezt. A dogma válhat világosabbá számunkra; válhat pontosabban definiálttá a tanítóhivatal jóvoltából (aminek egyik feladata a kinyilatkoztatottak megvédelmezése, és ez általában válasz valamely igazságot kétségbe vonó eretnekségre), azonbannem változik és nem változhat. Sőt, mi több, a mód, ahogyan az egyház tanításai meg lettek fogalmazva, mindig is egyértelmű és világos volt, s az egyetlen lehetséges ok arra, hogy valaki átfogalmazza vagy átszövegezze őket, bevezetni egyfajta kettős értelmet, amely többrétű értelmezés alapját vetheti meg. Világosnak kell lennie, hogy az Igazság vagy fontos és nem változik, vagy változik, de akkor nem fontos. Végül is az egészében vett igazság örök, és mint ilyen nem javulhat vagy fejlődhet. Azonkívül korunk nyilvánvaló abszurditásainak egyike feltételezni, hogy lelkületünk tökéletesedett Krisztus kora óta, és odáig fejlődtünk, hogy mélyebb bepillantást nyerhetünk az igazságba, mint a mi Urunk és az apostolok.1 Newman bíboros ezt így fogalmazza meg:
„A szent apostolok általában szavak nélkül ismerték a teológia emelkedett tanításaiba foglalt igazságokat, amelyeket ügyes érvelők aztán jámboran és jólelkűen formulákba sűrítettek és okosan kifejtettek.” (Essays and DiscoursesÖ
Evidencia hangsúlyozását kockáztatva, tisztázni kell, hogy ha egyszer a tanítóhivatal egy doktrinális kérdésben egyértelmű állásfoglalást tesz, egyetlen későbbi vagy ezt felváltó tradicionális szervezet sem mondhat ellent ennek. Az embernek nem lehet két egymással ellentétes állásfoglalása, amelyek közül mindkettő megegyezik a Kinyilatkoztatásból következő egyetlen alapelvvel. És ez ugyanúgy vonatkozik az általános egyetemes tanítóhivatalra, mint az ünnepélyesre. Az, hogy az igazság változhat, ellentmond az egyház csalatkozhatatlanságát kimondó doktrínának („És ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” Szent Máté xxviii, 20), és akik máshogy gondolják, tulajdonképpen azt állítják, hogy az egyház vagy korábban hirdetett téves tanokat, vagy most. Nem meglepő, hogy a megújított és zsinat utáni egyház azzal takarózik, hogy semmit sem változtatott meg, ami de fide definita – és ez ugyanaz a homályba burkolózás, mint amelyik a hagyományt csupán dogmatikai ténnyel hozná kapcsolatba. A felvetés, miszerint az egyház örökérvényű tanításának bármely pontját illetően változtatást eszközölhet, nem más, mint hogy tanítását „meghamisíthatja”. Olyasmit állítani, hogy Krisztus Jegyese szajhává válhat! – istenkáromlás és szentséggyalázás. Amennyiben a tanítóhivatal a Szent Szellem irányítása és védelme alatt áll, nem szabad elfelejteni, hogy a Szent Szellem, lévén maga az Igazság, nem lehet ellentmondásos. Kizárt, hogy olyan tanítást adott volna az apostoloknak, ami az „idők végezetéig” érvényes – s ami eme vég bekövetkezte előtt megváltozik. A Szentírás felhívja figyelmünket azokra, akik „új evangéliumot” fognak hirdetni, mást, mint az egyetlen „hiteles” – és hogy egymás után jönnek olyan didaszkaloszok vagyis új „tanítók”, akik „szeszélyeik szerint” tanítanak s a „pletykaéhes fülek” kielégítését keresik. Mi azonban természetesen, értelmes emberek lévén, nem hihetünk másban, mint amit Szent Ágoston mond: „A nem teremtményi bölcsesség ugyanaz ma, mint tegnap és holnap”. Ez a hiteles egyház örökérvényű tanítása, miként azt Keresztes Szent János is mondja:
„Mivel ő végleg kinyilvánította a hitet Krisztus által, nincs és nem is lesz soha több hit kinyilatkoztatva... Mivel nincs több hitcikkely kinyilatkoztatva az egyháznak hitünk lényegéről, az embernek nem egyszerűen vissza kell utasítania a hittel kapcsolatos új kinyilatkoztatásokat, de az ezekből osztozó tudásformákat is körültekintően el kell vetnie...” (Ascent of Mount Carmel)
A „modernizmus elleni fogadalom” örökre kifejezője marad a hithű tradicionális katolikus magatartásnak. Tulajdonképpen hitvallás ez: „Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.”
Ebből nyilvánvaló, hogy el kell utasítanunk a II. vatikáni zsinat tanítását, miszerint „ahogy az évszázadok követik egymást, az egyház folyamatosan halad előre az isteni igazság tökéletessége felé, amíg Isten ígéi teljes gazdagságukat el nem érik benne.”2 E tanítást, amennyiben ellentmond az alapelvnek, miszerint a hit teljességét kaptuk meg Krisztustól és az apostoloktól, és amennyiben implicite kétségbe vonja az Anti-Krisztus eljövetelét, amikor is csak egy „maradék” tart ki a hitben, egy katolikusnak teljességgel el kell vetnie. Az igaz, hogy mindenkor szükséges válaszolni az újonnan felmerült kérdésekre és a tudatlanságnak állandóan új formái bukkanhatnak fel (az igazság egy, ellenben tévedés – pontosan természetéből adódóan – számtalan lehetséges); lehet, sőt kell magyarázni a szent tanítást, de sohasem annak rovására, ami ennek raison d’être-je† – s ami nem más, mint az igazság és a célra irányítás. Átfogalmazni (modernista eufémia a „megmásításra”) az egyház tanításait, hogy a „világ” számára elfogadhatók legyenek, nem más, mint elfeledni, hogy az úgynevezett modern világ valóságos ellenképe az egyház által célként előirányzott „mennyek királyságának”; egész mivoltából adódóan, a tradicionális értékekkel való szakítást testesíti meg – vagy úgyszólván olyan elvekre épül, amelyek Krisztus iránti mélységes hitetlenséget tükröznek – s ami a szeretet tüzét lázító gyújtogatásra cserélte fel. Az egyház nem alkalmazkodhat e hitetlenséghez, s azok, akik ezt hajlandóak megtenni, szellemi házasságtörést követnek el; és magukra vonják Jeremiás mindazon átkait, amelyeket a zsidókra szórt, akik „szajhák nemzetségévé” lettek. Az alkalmazkodás elvének abszurditása tisztán belátható, ha megfontoljuk, hasonlatos ez ahhoz, mintha a „tékozló fiú” atyja is elmenne és moslékot enne a mezei disznókkal. (Pontosan ez a „moslék” az, amitől a megújított egyházban fulladoznak a hívek). Csak az igazi egyház az, ami képes levágni a hízott tulkot, amikor a modern ember visszatér az Atya aklába és kebelére. Nyilvánvaló, hogy a modern ember az, akinek igazodnia kell az egyház tanításaihoz, s ennek elmulasztása nyilatkozik meg azokban a következményekben, amelyek egyre kézzelfoghatóbbak körülöttünk. Efféle alapelvből kiindulni nem más, mint az igazságot a tévedéshez alakítani s a tanítóhivatalt meghazudtolni. Felcserélni a törvényes kibontakozást változtatásra – amelynek folyamatát az I. vatikáni zsinat kánonjai még világosan elítélték.
„A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!” Ez az egyház de fide tanítása. Mindig is ez volt az egyház tanítása. Ahogyan Newman bíboros leszögezi:
„Egy fejlődésnek, ami hithű, meg kell őriznie mind a tanítást, mind a princípiumot, amiből kiindult... Az egyházatyák teóriáját ugyanúgy, mint a zsinatok által lefektetett tanításokat, miként azt Szent Leó nyelvezete példázza: »Firtatni, ami elvégeztetett, feszegetni, ami lefektetetett, mi ez, ha nem dicséretes dolgok iránt tanúsított hálátlanság.« Hasonlóképpen lerinsi Szent Vince is úgy beszél a keresztény tanítás fejlődéséről mint perfectus fidei, non permutatio (a hit gazdagodása, és nem megváltozása).” Szépen összegzi mindezeket Szent Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás tanítómestere: „A fejlődés – mondja – a hívő növekedése a hitben, s nem a hité a hívőben”.
Fordította: Baranyi Tibor Imre
Jegyzetek
* In: R. P. Coomaraswamy: The Destruction of the Christian Tradition, Perennial Books, London, 1981.
1 E ponton a II. vatikáni zsinat tanítása a tradicionális felfogástól egyértelmûen eltér. A dokumentumokat közvetlenül idézve:
„Bizonyos mértékben az emberi értelem is kiterjeszti hatalmát az idő felett; a múlt felett a történelmi tudás segítségével; a jövő felett a tervezés, az előre gondolkozás révén. A biológia, a pszichológia és a társadalomtudományok fejlődése ... a tökéletesebb önismeret reményével tölti el az embert.”
Természetesen ha ez az állásfoglalás mára része lett a zsinat utáni magisteriumnak, ebből logikusan következik, hogy a dokumentumok tanítása megváltozott:
„(a hívő) hozza összhangba a modern tudományt, annak elméleteit és a legújabb felfedezések elfogadását a keresztény moralitással és tanítással.”
Csupán a jelenlegi helyzetet kell megfigyelnünk, hogy belássuk, mennyire éleslátóak voltak XII. Pius szavai Summi Pontificatus Enciklikájában:
„Fejlődéssel kérkednek, miközben valójában süllyedésbe hanyatlottak; kijelentik, hogy nagy teljesítményeket értek el, miközben szánalmasan elveszítették emberi méltóságukat; megállapítják, hogy századunk gazdagságot és ezzel való megelégedettséget hozott, miközben a rabszolgaság nyomorúságos formájába zuhantak.”
Az emberi gyarlóságnak a történelem folyamán változhat a módja, természete azonban nem, és egy Aquinói Szent Tamás által elért szentség nem lényegi értelemben különbözik a lisieaux-i Szent Terézia vagy a Szent Ireneusz által elértektől. Nem a vallás, hanem a „haladás” és az „evolúció” téveszméi képezik a népek ópiumát. De, hogy a megújított egyház egy tál lencseként elfogadja, sőt tanítsa ezeket, egészen döbbenetes!
2 Miként Avery Dulles, S. J. mondja: „Miközben megerősíti, hogy Isten ön-kinyilatkoztatása felülmúlhatatlan teljességét érte el Krisztusban, a zsinat tág teret nyit egy folyamatnak, amit fejlődésnek hív, s ami által az egyház új és előre nem látott utakon fogadja be eme teljességet. Bár a „folyamatos kinyilatkoztatás” kifejezést nem használja, mégis valami effélét hirdet a II. vatikáni zsinat. XXIII. János kedvenc kifejezését visszhangozva, folyton arról beszéltek, hogy fel kell ismerni az „idők jeleit”, amelyeken keresztül Isten folyamatosan szól népéhez.”
† Raison d’être = létok, létének oka/célja (a ford.)
„A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!” Ez az egyház de fide tanítása. Mindig is ez volt az egyház tanítása. Ahogyan Newman bíboros leszögezi:
„Egy fejlődésnek, ami hithű, meg kell őriznie mind a tanítást, mind a princípiumot, amiből kiindult... Az egyházatyák teóriáját ugyanúgy, mint a zsinatok által lefektetett tanításokat, miként azt Szent Leó nyelvezete példázza: »Firtatni, ami elvégeztetett, feszegetni, ami lefektetetett, mi ez, ha nem dicséretes dolgok iránt tanúsított hálátlanság.« Hasonlóképpen lerinsi Szent Vince is úgy beszél a keresztény tanítás fejlődéséről mint perfectus fidei, non permutatio (a hit gazdagodása, és nem megváltozása).” Szépen összegzi mindezeket Szent Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás tanítómestere: „A fejlődés – mondja – a hívő növekedése a hitben, s nem a hité a hívőben”.
Fordította: Baranyi Tibor Imre
Jegyzetek
* In: R. P. Coomaraswamy: The Destruction of the Christian Tradition, Perennial Books, London, 1981.
1 E ponton a II. vatikáni zsinat tanítása a tradicionális felfogástól egyértelmûen eltér. A dokumentumokat közvetlenül idézve:
„Bizonyos mértékben az emberi értelem is kiterjeszti hatalmát az idő felett; a múlt felett a történelmi tudás segítségével; a jövő felett a tervezés, az előre gondolkozás révén. A biológia, a pszichológia és a társadalomtudományok fejlődése ... a tökéletesebb önismeret reményével tölti el az embert.”
Természetesen ha ez az állásfoglalás mára része lett a zsinat utáni magisteriumnak, ebből logikusan következik, hogy a dokumentumok tanítása megváltozott:
„(a hívő) hozza összhangba a modern tudományt, annak elméleteit és a legújabb felfedezések elfogadását a keresztény moralitással és tanítással.”
Csupán a jelenlegi helyzetet kell megfigyelnünk, hogy belássuk, mennyire éleslátóak voltak XII. Pius szavai Summi Pontificatus Enciklikájában:
„Fejlődéssel kérkednek, miközben valójában süllyedésbe hanyatlottak; kijelentik, hogy nagy teljesítményeket értek el, miközben szánalmasan elveszítették emberi méltóságukat; megállapítják, hogy századunk gazdagságot és ezzel való megelégedettséget hozott, miközben a rabszolgaság nyomorúságos formájába zuhantak.”
Az emberi gyarlóságnak a történelem folyamán változhat a módja, természete azonban nem, és egy Aquinói Szent Tamás által elért szentség nem lényegi értelemben különbözik a lisieaux-i Szent Terézia vagy a Szent Ireneusz által elértektől. Nem a vallás, hanem a „haladás” és az „evolúció” téveszméi képezik a népek ópiumát. De, hogy a megújított egyház egy tál lencseként elfogadja, sőt tanítsa ezeket, egészen döbbenetes!
2 Miként Avery Dulles, S. J. mondja: „Miközben megerősíti, hogy Isten ön-kinyilatkoztatása felülmúlhatatlan teljességét érte el Krisztusban, a zsinat tág teret nyit egy folyamatnak, amit fejlődésnek hív, s ami által az egyház új és előre nem látott utakon fogadja be eme teljességet. Bár a „folyamatos kinyilatkoztatás” kifejezést nem használja, mégis valami effélét hirdet a II. vatikáni zsinat. XXIII. János kedvenc kifejezését visszhangozva, folyton arról beszéltek, hogy fel kell ismerni az „idők jeleit”, amelyeken keresztül Isten folyamatosan szól népéhez.”
† Raison d’être = létok, létének oka/célja (a ford.)
