Csiba Zsolt: Mátyás király-Mohács-Bethlen Gábor és a mára vonatkozó tanulságok. I. rész.

A lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a magyar központi hatalom 1526-os mohácsi csatavesztését követő napokban:

"A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól." 

Az 1514-es Dózsa György - féle felkelés politikai erőtana: 

A gyanús körülmények között elhunyt Mátyás király után 24 évvel, a korábban erős, gazdag országot tökéletesen szétziláló, tönkretevő Fugger-globalista Udvar párt ráuszította Dózsa Györgyéket (a korabeli "Jobbikot") a korabeli nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra.

(Vö.: Francia Forradalom; Bolsevik Forradalom; Őszirózsás Forradalom)

1521 Szerencsés Imre Budavári palotájában menetrendszerűen dorbézoló globalista Udvar Párt vezető személyiségei nem voltak hajlandóak még kosztot és kvártéjt sem biztosítani a lóhalálában érkező nándorfehérvári segélykérő követnek. A várat védő, a támogatás elmaradására fittyet hányó magyar urak - mind egy szálig - életüket áldozták a hazáért.

               Nézzük meg, mi is történhetett azokban az egyfelől kemény, egyenes, felemelő, hősies, másfelől gyarmatosító, elkufárosodott, öncélú és aljas időkben, mely sok tekintetben meglepően hasonló kérdéseket vet fel, mint a mai kor:

Mátyás király

„A Fuggerek 1503 körül már valóságos «kegyosztási» monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia. (...) A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely – egyéb okokkal együtt – hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett." (Bohács Zoltán: "Magánvállalkozó a világ élén.") A Medici bankárcsaládot sem kellett félteni. Jelentős mértékben olyan angliai "bekerítésekkel" kapcsolatos üzleteken szereztek hatalmas vagyont, amikor is a szabad bérlő gazdákat tízezer szám űzték el földjeikről és kényszerítették a városi textilüzemekbe, hogy ott éhbérért (pauperizálódás) feldolgozzák - saját korábbi területeiken - az immáron újdonsült nagybirtokokon megtermelt gyapjút (vö.: Sam Peckinpah: "Pat Garrett and Billy the Kid.", 2005-os változat és Szomjas György: "Talpuk alatt fütyül a szél." című filmekkel.).
Később Giovanni de' Medici (X. Leo) - a kortársak némi meglepetésére - legyőzte a szintén hatalmas, mai léptékkel mérve dollár-milliárdos vagyont felhalmozó Bakócz Tamás-t a pápai trónért vívott küzdelemben, akit annak idején, még Mátyás király kegye emelt ki és röpített magas hivatalokba a szegénysorból. Három évvel jótevője halála után, a hatalmát átmentő vezető  lovasai, a  gazdasági és politikai zuhanórepülés ellen lázongó budaiak közé rontva, három gyermeket halálra tapostak.
X. Leo pápa bár valóban komoly megrendeléseket adott többek között Michelangelónak - például az Ő uralkodása alatt készült el a méltán és több szempontból jelentős Mózes szobor -, azonban a másik oldalon éppen a mértéktelen luxus költekezés volt az egyik jele az egész Nyugatot végül megrengető, látványos egyházi tévelygéseknek is (vö.: Bayer Zsolt-Bogár László-Boros Imre: "A pénz ideje." Háttér-Kép. Echotv.).

Michelangelo: Mózes

A mohácsi csatát megelőzően, az augsburgi Fugger bankház hitelpolitikája valamint a látszólag a "semmiből fölemelkedő",igen jelentős összegek fölött rendelkező, hosszú éveken át az ország pénzügyi csúcsvezetésében ténykedő "alkincstárnok" Szerencsés (Fortunátusz) Imre és az őt segítő lekötelezettjeinek köre (II. Lajos hitvese, Habsburg Mária - testvére, V. Károly, "akinek Birodalmában sohasem nyugszik le a nap", valójában a Fuggerek kölcsönéből lett uralkodó, amire alkalomadtán, a fennmaradt levelek tanúsága szerint, nyomatékosan emlékeztették is -, de gyakorlatilag érintett volt, az egész kormány, például Thurzó Elek "főkincstárnok", aki be is házasodott a Fugger családba vagy Báthori István nádor, a "Sánta" /az erdélyi fejedelmi család nem innen származik/), a nyugati érdekeket gátlástalanul kiszolgálva, eladósította, pézügyileg tönkretette az országot, olyannyira, hogy például a budai palotőrség magyar tagjait, bizonyos félelemektől vezérelve, cseh zsoldosokra cserélték.
Ennek az ellehetetlenülő helyzetnek egyik következményeként tört ki a "keresztes sereg" megalakítása örvén, Bakócz Tamás által összetoborzott elégedetlenek - főként a Mátyás alatt megtollasodott, ám most lecsúszóban lévő paraszti vállalkozók, Dózsa György vezette - lázadása (vö.: Lipusz Zsolt: "Tüzes abronccsal koronázott parasztkirály, avagy 1514 szimbolikus üzenete."), amely megtévesztett, uszított tömegként főcsapásait, hogy-hogy-nem éppen a korabeli, "antiglobalista" nemesség területeire mérte (vö.: 1918-as őszirózsás forradalommal).
A központi hatalom eme idegen érdekeket kiszolgáló, szélsőségesen hazafiatlan, öncélú hozzáállásnak köszönhető délen, az oszmánok ellen harcoló seregek méltatlanul gyenge ellátása is (vö.: Szerencsés Imre budavári - Szent György téri - palotájában menetrendszerűen dorbézoló, globalista érdekeket szolgáló "vezetők" esetével, amikor mámoros fejjel, az éppen élet-halál harcot vívó nándorfehérvári várvédők követének elszállásolására sem voltak hajlandóak összedobni némi pénzt.)
Az 1525-ös országgyűlés, a pénzügyi helyzet további ellehetetlenülését, tűrhetetlenné válását látva, rávette a királyt, hogy lépjen föl a Fuggerek felelőtlen mohósága, "fukar"-sága ellen, melyre a bankház válaszul - a nyilvánvaló török fenyegetés dacára vagy éppen azért - a nyugati fegyverszállításokkal kapcsolatos részleges tilalmat (embargót) szervezett Magyarország ellen.
Érdekességként említjük, hogy Szerencsés Imre éppúgy a spanyol visszahódítás (rekonkviszta) nyomán, a mohamedánokkal együtt száműzött szefárd bankárdinasztiák képviselője, mint az I. Ferenc francia uralkodó (a legkeresztényibb király) által Törökországba közvetített, ajánlott szefárd elit családok, akik ez időtől fogva, évszázadokon keresztül az Oszmán Birodalom kül- és pénzügy-minisztereit adták (Vö.: Bogár László: "Az alkotmányreformról." 2/1. youtube.com. 2010.). Ebből kifolyólag az egész "Mohács" körüli bonyolult mozgások felvetik annak lehetőségét, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem vallásháború zajlott - például később maga VII. Kelemen pápa is (szintén Medici) nyíltan a franciák és a törökök szövetségesévé vált illetve a Szultán seregének ellátását a velenceiek biztosították (ez már Mátyás király idejében is gyakori bosszúságot okozott). A "félhold" nem is erőltette a térítést, sőt vallották, hogy a krisztusi és a mohamedi hit esetében egyazon Isten eltérő formájú tiszteletéről van szó, aminek, a végváraikkal történő levélváltások során többször hangot is adtak (Vö.: Takáts Sándor: "Bajvívó magyarok"). A "láthatatlan" mozgatóerők valószínűleg most is a nemzetközi pénzügyi háttérhatalmak - ezúttal a Fuggerek (Habsburgok) és a Mediciek (a törökök mögött) - helyi hatalmi tusakodásai voltak.
A vereségről értesülvén Habsburg Mária, nem túl jó hírű, feslettnek tartott  németalföldi (főleg holland) udvarhölgyeivel és udvaroncaival karöltve, ötven (!) - a kincstári vagyonnal (vö.: Kun Béla) és a levéltár jórészével megrakott - uszállyal menekült el a Dunán, Budáról "Pozsonyba" (valójában Bécsbe), amit a jogosan járó hajósbér korábbi kormányzati elsikkasztását sem feledve, Kun Pál esztergomi várkapitány vízi-csatával próbált megakadályozni. Később, a magyarság részéről szintén közutáltanak örvendő Habsburg Ferdinánd javarészt ebből állta Magyarország észak-nyugati felének gyarmatosítását.
Szerencsés (Fortunátus) Imrének az eseményekkel kapcsolatos szerteágazó szerepét további sajátos megvilágításba helyezi, hogy a központi hatalom katonai bukását követően, a Habsburgok két-kulacsossággal vádolták és emiatt, álítólag meg is mérgezték. A vádat látszik alátámasztani, hogy a Padisah első dolgai között szerepelt a Szerencséssel rokonszenvező budai zsidóság kimenekítése, az ünneplő, ámde indulatokban is fortyogó városból, akik csak 1541-ben, a török katonasággal együtt tértek oda vissza. A magyarországi zsidóság egész országra kiterjedő száműzetéséről szóló 1526 nov. 9. székesfehérvári országgyűlési határozatot is a mélységesen csalódott Habsburg párti képviselők nyomására hozták, amire - a Szentkoronával megkoronázott - I. János király (Szapolyai János) végül, alighanem a Porta sugallatára, nem bólintott rá, amelyre ebből kifolyólag nem is került sor...

I János király

Szatmári István "Mi történt Mohács után?" című írása arra az érdekes következtetésre jut, hogy a mintegy tíz-tizenötezer fős veszteség - amiből többezer cseh palotaőr volt -  nem jelentett végzetes csapást, a hazai seregek csaknem kétharmada érintetlen maradt.
Az a véleményünk, hogy a magyar hadak nagyobb része valószínűleg azért nem avatkozott bele a küzdelembe, mert a királyban és környezetében idegen, formabontó, öncélú, feleslegesen léha elvek képviselőit látták, akikben nem bíztak, akiket mintegy reménytelennek véltek, akiknek voltaképpen a bukását kívánták. Továbbá Szapolyaiék egyfajta kitörési lehetőséget is érezhettek abban a választási (kényszer) helyzetben, ami egyrészt a nyugati Fugger-Habsburg befolyás további, óhatatlan növekedése által kínált, már jobbára megízlelt súlyos kockázatok valamint aközött állt fenn, hogy megóvva katonai képességeink jelentős hányadát, nagyobb teret engedvén a töröknek, a jövőben a két nagyhatalom között egyensúlyozva próbáljunk meg minél nagyobb teret kicsikarni magunknak és ebben a kiélezett, sorsfordító, elbizonytalanító helyzetben az utóbbi mellett döntöttek. Mindazonáltal, hogy azért nem minden papsajt, a szintén Szapolyaihoz húzó Frangepán Kristóf gróf, a másik érintetlen sereggel, a dél-nyugatival, a török után ment és Székesfehérvár környékén egy egész hadosztályt megsemmisített...

Három további további példaértékű hazafiról még külön említést tennénk:
Az egyik Drágffy János közép-szolnoki és krasznai örökös főispán, temesi gróf, országbíró, aki bár - a fennmarad levelek alapján - tisztában volt a központi hatalom káros esetlegességeivel, pusztán a Szent Korona iránti eszmei hűségből és kötelességtudatból megmutatta, hogy hogyan lehet emelkedett, példamutató eleganciával meghalni a csatamezőn, Istenért és Hazáért (vö.: a szintén turáni gyökerű, japán szamuráj erényekkel).
A másik kiemelkedő hazánkfia, a mélyen hívő, minőségi nemzetközi tapasztalatokkal-kapcsolatokkal bíró, világszínvonalon kiemelkedő jogtudós és politikus Werbőczy István, az 1514-re elkészült "Hármaskönyv" megalkotója. Azt is mondják, hogy törvénykezési filozófiájával "szétszakította a nemzetet", holott benyomásunk szerint pusztán a kor kihívásaira adandó gyógyír megtalálásának kényszere vezette szándékát, hiszen látta, hogy a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják ősi, keleti forrású kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból - elévülhetetlen érdemként - a nemzet gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával, a Szent Korona Tan-ra épülő szakrális hierarchia megerősítésével válaszolt, az összmagyarság, tehát a jobbágyság megmaradása szempontjából is, évszázadokon átnyúló véderővel. Ezzel 80-100 évvel megelőzte, a hasonló nemzetközi-szellemi kihívásokat szintén jól és pontosan érzékelő Tojotomi Hidejosi, majd Tokugava Iejaszu hasonló ihletettségű, de sokkal merevebb és szigorúbb intézkedéseit Japánban. A másik, ami bírálat tárgya szokott lenni vele kapcsolatban, vagyongyűjtése. A mi részükről, úgy véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és századának jellegzetességeit, ezt, igazából nem irigyelhetjük Tőle, sőt örülünk neki, mivel jó helyre ment a pénz-energia. Annál is inkább, mert ennek híján nem lett volna képes igényes magánkiadásban megjelentetni főművét, a "Hármaskönyvet" - melyet bár az Országgyűlés, tíz kiemelkedő jogtudós lektori ajánlására alapozva, elfogadott, de a Dózsa-féle felkelés miatt, az uralkodónak nem volt módjában szentesíteni azt - és kevesebb mecenatúrát tudott volna egyéb, főként vallási téren foganatosítani. A harmadik vádpont, hogy élete alkonyán, "török zsoldban" vállalt bírói feladatokat. A magunk részéről nem kivetni valót, sokkal inkább erényt látunk abban, hogy a folyamatos török ellenes uszítás dacára elvállalta a hódoltsági területek keresztény lakosságának főbírói tisztségét. Másrészt a Porta igényességét fejezi ki számunkra, amennyiben a kor egyik legnagyobb jogtudósát és hazafiát kérte fel erre a megtisztelő feladatra. Azt, hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképpen nem látjuk, így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú nyugati terjesztéssel, elsősorban Habsburg ihletettségű lejáratási szándékkal állhatunk szemben.

És ennél a pontnál kapaszkodjon meg a kedves képzeletbeli olvasó. Több mint valószínű, hogy a török eredetileg egyáltalán nem szándékozta megszállni Magyarország középső részét. Mint - a Ferdinánd csapatai elől lengyel bujdosásba menekült és onnan visszatért, az oszmán által a hatalomba visszahelyezett és a Szent Koronával ismételten hitelesített magyar királlyal - I. Jánossal, 1529-ben Budán megállapodott, csak Nándorfehérvárt és Szabács várát tartotta meg magának, egész Szerémet is visszaadta, az összes várral, erődítéssel egyetemben. A Porta tulajdonképpen szívesebben látott volna egy keresztény vazallus államot, semmint, hogy egy felettébb költséges megszállásra adja a fejét. Végül akkor határozta el magát erre a lépésére, amikor mintegy másfél évtizedes türelmes várakozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmi vákuum által keltett káosz az ország középső részén nem látszik csitulni, amit ha nem a Szultán, akkor előbb-utóbb Bécs bevonulása "oldott volna meg". 

A jobbára a nemzetközi pénzügyi erők által mozgatott, többnyire kirakat szakralitású - a krisztusi tanítás világi védelmezőinek aligha nevezhető - Habsburg erők, a már szinte szokványos "bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű", ismétléses jellegű eszmei propagandájának a legvilágosabb hazai elmék többségét azonban már akkor sem sikerült teljesen megtévesztenie. Például a délvidéki frontot megjárt, vitéz huszár hadnagy, későbbi pálos rendfőnököt - az anyai ágon magyar származású - György barátot sem, aki szintén nem azt tette, amit kellett volna, hanem azt amit lehetett. Hazaszeretetéért, az osztrákok által felbérelt orgyilkosok, ima közben, az oltár előtt mészárolták le. 

Az ottománokkal kapcsolatban szerintünk kijelenthető, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem volt érdekük a hódoltsági terület adófizető lakosainak tönkretétele, megsemmisítse. Éppen ellenkezőleg, például hatásuknak köszönhető a messze földön nevessé vált magyar kertkultúra kivirágzása is. 

Az ország bizonyos részeinek elnéptelenedését sokkal inkább a többszörös hadszíntérré válás: először az európai katolikus és protestáns küzdelmek lecsapódásaként jelentkező tizenöt éves háború, majd a nyugati "felszabadítás", harmadjára pedig a Rákóczi szabadságharccal kapcsolatos szisztematikus Habsburg népirtás okozhatta, mely utóbbiak kapcsán, ezidáig tudtunkkal még nem történt bocsánatkérés, holott ezekben az időkben, a magyarság mintegy negyede magasztosult mártírrá.
A Habsburg uralkodók királyi betelepítési rendeletekkel és számos alacsonyabb rendű határozattal németeket, szerbeket és más népeket telepítettek Magyarországra többmilliós számban. 1541 és 1867 között meg is lett az eredménye annak, hogy módszeresen és nagy létszámban idegeneket telepített Magyarországra a császári önkény.

A magyarok aránya a XV. században 80% körül volt a Kárpát-medencében, a XVIII. sz. végére viszont már csak 40% körüli volt ez az arányszám. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idejére visszaközelített az ország lakosságának az ötven százalékáig. A XIX. század második felében - 1867-1914 között - pedig Ukrajna felől érkeztek százezres tömegek, mely folyamat aztán a mélységesen igazságtalan Trianonba, majd - az Őszirózsás "színes forradalom" által elősegítve - a Tanácsköztársaság rémuralmába torkollott.

Mindazonáltal nemzetünk igazi ereje, élni akarása éppen az önállóságunk esetlegesedését követő évszázadok összetett eseményeinek nyomán kibontakozott küzdelmek költői hősiességében mutatkozott meg talán leginkább, amikor is vitézeink, nem egy helyen, mind egy szálig kiitták a vértanúság kelyhét a Haza oltáránál. 

Bethlen Gábor, aki végül török szövetségben teremtette meg Erdély aranykorát - amihez Bocskai István Habsburgokkal szembeni sikeres fellépése készítette elő a terepet - így ír erről Hasszán nagyvezírnek 1616-ban: "(...) mert miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, (...) soha semmi időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat, inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok." ...   

Mikor készülnek ezekről a páratlan hőstettekről, győzelmekről filmek?

Egyik valóban szakrális uralkodónknak, Mátyás királynak nagysága talán abban is tetten érhető, hogy tökéletesen átlátva a fenyegetés jellegét, a kor ügyes módszereit bölcsessége igájába fogva sikerrel hárította el és tolta ki mintegy fél évszázaddal a nyugati pénzügyi globalizmus rejtett hatalmi hálójának gyarmatosító erőfeszítéseit, holott - "a nagy nemzetközi tervezői elképzelés" szerint - alighanem már a XV. század második felében kutya kötelességünk lett volna szétesve behódolni az önsorsrontó öncélúságnak.
Ezen szemléleti nyomásnak növekvő ereje nem előzménytelen és összefügghet a magasrendű középkori, Isten-központú, függőlegesen felfelé irányuló - a vízszintesen terjengő és lefelé húzó "dolgok" világának kiteljesedését akadályozó - látásmódnak gyengülésével az emberi szívekben: "Az élet élvezete és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszíti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezéséről le kell mondania. (...) A gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb elveszített. A szomjúság a primordiális létezés teljessége elveszítésének következménye. (...) A lefokozott állapot kínzó hiányérzete az, amely sóvárrá teszi, és a lefokozott állapot homálya az akadálya annak, hogy önmaga lehessen. (...) Az ember ebben a helyzetben nem tudatosítja, hogy mi történik, sőt tiltakozik, ha életvezetésében világossággal háborgatják." (Hamvas Béla: "Scientia Sacra III." /10-es kötet.)

A nyugati szellemiség Égtől fokozatosan elforduló elvilágiasodásának legutóbbi nagyobb hulláma - Dosztojevszkij szerint - a hivatalosan 1054-ben történt egyház-szakadással mutatkozott be. A következő kulcs-eseménynek a templomos lovagok - Szép Fülöp francia király mögött felsorakozó erők szervezése által elősegített - több mint valószínű koholt vádakon alapuló kiirtása tűnik (a templomosok kezében összpontosultak a középkori Európa pénzügyei valamint iszlám mintára nem szedtek kamatot, mely a kockázat-megosztás elvét jelenti), amit a kamatszedés újbóli, fokozatos beüzemelése valamint a "dolgok" világának további robbanásszerű tágulása követett, sokak szeme elől mintegy egyre sűrűbben elfüggönyözve az örök értékekkel való kapcsolat fenntartásának mindenre kiterjedő fontosságát. 

A belső és külső vonatkozások komoly változása az életmód és a kultúra jelentős átalakulásához vezetett, amiből az evilágiság felé forduló "sötét reneszánsz" életizmusa, majd a humanizmus emberizmusának térnyerése bontakozott ki, amelyek végül a "Nagy Francia spirituális elhomályosulásba" (Buji Ferenc nyelvleleményei) torkollottak, melynek folyományaként a XIX. században létrejött a radikálisan evilágiság-központú - azt istenítő (és a szakrális metafizikát egyszersmint démonizáló) - bolsevizmus és liberalizmus valamint a XX. században, a neo-liberalizmus (ennek arcai a sokszor egyfajta cukormázba bújtatott, kreatív önzést képviselő különféle "new age" típusú álvallási illetve zöld mozgalmak vagy például a "Waldorf" jellegű nevelési felfogás) valamint a neo-konzervativizmus (ilyen többek között az amerikai ihletettségű "hitgyüli" vagy a holland Geert Wilders-féle kezdeményezés), amik voltaképp ugyanannak a lényegiségnek, gyakran látszólag egymásnak ellentmondó megnyilvánulási formái: "Észre kellene venni azt is, hogy a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus stb., egyáltalán a Nyugat hamis metanyelvének „izmus” végű álfogalmai teljesen alkalmatlanok a valóság megragadására. Ezek mind az elmúlt néhány száz év, a reneszánsz, felvilágosodás deszakrális, hamis nyelvének részét képezik, és csak arra szolgálnak, hogy minél mélyebbre süllyedjünk ebbe a csapdába." (Bogár László).
Mivel a Habsburgok több száz éves honi ténykedésük alapján kevéssé tekinthetőek a magyar Szentkorona-tan (Világkirály jelkép, aki közvetít Ég és Föld között) méltó képviselőinek - sőt ezzel az eszmével számtalan módon visszaéltek - így ellenük, szakrális szempontból teljesen jogosnak tekinthetőek számon-kérő felkeléseink, a 1848-ast is beleértve, függetlenül annak kétségtelenül meglévő francia forradalmista mellékzöngéitől.

Jean-Paul Marat

Mindebből adódóan tehát ezen utóbbi hazai felkelés hőseit kevésbé a "veszettek" mozgalma és követőik, Marat, Hébert, többek között a "bulvár" újságírás letéteményesei és David, a festő Notre Dame-béli fekete miséjének utóhatásai miatt tiszteljük - amikor is egy szerencsétlen utcalányt, aki később egy nápolyi nyomornegyedben halt meg, feltettek az oltárra és mint az "Ész-istennőjét" ünnepelték - hanem sokkal inkább az Isten, a Szent Korona, a Haza és a Család érdekében kifejtett önzetlen áldozatuk okán. Mintha megsejtették volna, hogy az 1867 utáni látványos évtizedekben lassacskán, bizonyos értelemben népszerűvé váló Ferenc József voltaképp egy liberális mintaállamot hoz majd létre Magyarországon, mintegy a kápráztató felszíni pompa takarása által is segítve, hogy a Rothschild érdekeltségek vezetésével, a komoly pénz - a módszeresen betelepített ukrajnai tömegekkel karöltve - a századelő tájékára, gyakorlatilag átvegye a hazai bankok, mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem valamint nem utolsó sorban a média 90%-a fölött az irányítás (vö.: Raffay Ernő: "Harcoló szabadköművesség.").
XVI Lajos, utolsó bejegyzésként - hozzávetőlegesen 10 órával Mademoiselle Guillotine-al való találkozása előtt - a következőket írja naplójában: "Pontosan tudom, hogy kivégzésemnek az az alapvető oka, hogy Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából.". 
Marat-ék úgy tűnik reménytelenül nem értették meg, hogy kíméletlen erőfeszítéseikkel pusztán a levegőt markolásszák, hiszen végül, mint ahogy Vaszilij Rozanov mondja: "A Szellem nélküli hús, a nihilre jut.".

Csiba Zsolt: II. Rákóczi Ferenc. I.rész.

A Nagyságos Fejedelem nem pusztán az egyik legkitűnőbb vezetőnk, hanem elsőrangú költő, dalszerző, teológus, sakk-játékos és az asztalos mesterségben is igen járatos. (Pl.: Zádori Mária és a Vagantes trió "Kurucvilág" című CD-jén, "Ó, fölséges Isten" címen találkozhatunk egy művével.) 

Szellemiségét jól kifejezi, hogy amikor a keresztúthoz ért -többszörös milliárdosként éljen Bécsben vagy áldozathozatal a Hazáért - képes volt bizonyos értékeket a "saját érdeke" fölé (és ezáltal életét Létté) emelni, így kiváló példája az ősi eszménynek, a papi és harcosi erények ötvöződésének, amikor is a kiteljesedést nem feltétlenül attól várja, hogy "jól érezze magát" - igaz attól sem, hogy rosszul - hanem legfőképpen, hogy Isten érezze jól magát, ha ránéz...

II. Rákóczi Ferenc, aki szellemi Mesterünk is egyben, mindvégig komoly vallási gyakorlatot folytatott, amelyet franciaországi száműzetése alatt a kamalduli néma-rendben csiszolt tovább. Életművére a rodostói létmód megszervezésével tette fel a koronát, amiről nemes tanítványa és követője, Mikes Kelemen, "Törökországi levelei"-ben így ír:

"A' való, hogy egy klastromban nincs nagyobb rendtartás, mint a Fejedelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások.

Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak és akkor a Fejedelem felöltözik, azután a kápolnába megyen, és misét hallgat; mise után az ebédlőházba megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk.

Amikor az óra három fertáj nyolcra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc örakor másodikát, és egy kis idő múltán harmadikat dobolnak. Akkor a Fejedelem misére megyen, mise után a maga házába megyen, és ki-ki oda megyen, ahová tetszik.

Tizenegyfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a gyúkokra.

Harmadfél örakor a Fejedelem csak magánosan a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig.

Mikor az óra háromfertáj ötre, akkor az elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát, és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a Fejedelem a kápolnába megyen, és azután ki-ki eloszlik.

Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a Fejedelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éféle után két órakor felkél.

Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezekben, ha szinte a Fejedelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom, azért, hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre. Ezek tehát a mi klastrombéli rendtartásaink.

Ami pedig a mulatságot és az időtöltést illeti, a' sokféle, és ki-ki a maga hajlandóságát követi. A Fejedelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk, mert igen sok a fogoly és nyúl vagyon, veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a Fejedelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. MInk is jobban töltenőnk, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani."

(37. levél, 1720)

"A mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik.

Mert ebédig az olvasásban írásban tölté az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Ötet minden csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmazni."

(88. levél, 1734)

"(...) Mit csináltunk volna tehát, hogyha az Isten nem akarván ide való jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talán hívatlan is ide kellett volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Franciaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak."

(14. levél, 1718)

(A műnek inkább a régebbi, például a XX. század első felében megjelent változatait tartjuk megbízhatóbbaknak, mert találkoztunk olyan újabb kiadással, amelyből igen fontosnak tűnő részek kimaradtak. Érdeklődésünkre egy szakember ennek okáról azt mondta, hogy az illető könyv voltaképp válogatás, csak ez "nincs feltüntetve".)

Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc - aki felesége, Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnő révén, rokonságba kerül XIV. Lajos francia királlyal is - mamája Zrínyi Ilona, mostohaapja Thököly Imre. Már gyermekkora rendkívül kalandos, azonban ennek dacára kitűnő képzésben részesül. A sárospataki családi kincstár hatalmas vagyont érő arany és ezüst készletét is elkobzó labanc hadsereggel szemben, édesanyja - első alkalommal - sikerrel védi meg Munkács várát. A győztes csapatokat a 12 éves gyermek lovas-felvonulás keretében köszönti. Később az osztrákok, édesanyjától elválasztva valamint anyanyelvi közegéből szándékosan kiragadva neveltetik, azonban mint a Birodalom egyik legnagyobb földbirtokos családjának sarját - például a prágai egyetem jezsuitái - osztályon felüli oktatásban részesítik, amihez az is hozzátartozott, hogy Lipót császár ajánlatára egy évig Olaszországban a művészeteket tanulmányozza. 25 évesen viszont már abban a  bécsújhelyi börtönben várja halálbüntetésének végrehajtását, ahol nagyapját Zrínyi Pétert kivégezték. Innen, Isten különös kegyelméből, a porosz király hívének, a pomerániai származású zsoldoskapitánynak, a Habsburg-kritikus és magyarbarát börtönparancsnoknak, Gottfried Lehmann kapitánynak valamint fiának a közreműködésével tud megszökni - közlegény egyenruhába bújva - akik nem pénzért, hanem legfőképpen szellemi (spirituális) rokonszenvből (!) javasolják számára a szökést, vállalják vele-érte a kockázatot és akiket végül kivégeznek emiatt. Éjszaka, menekülés közben vihar támad és eltéved a rábaközi Hanság mocsaraiban, később Lengyelországban előre nem egyeztetett módon - mintegy véletlenül - fut össze a régi baráttal és hű harcostárssal Bercsényi Miklós gróffal...A Nagyságos Fejedelem fordulatokban gazdag élete, mely meghaladja a legképzeletdúsabb forgatókönyvíró képzelőerejét is, szinte kiált egy TV sorozat és egy méltóságteljes, felesleges tréfálkozástól mentes, komoly és izgalmas film után...

II. Rákóczi Ferenc a Nagyságos Fejedelem.

A kuruc felkelést kiváltó okokról egy 1703-as Kiáltványban a következőket mondja:

"Örök emlékezetül. Ismét kiújultak a dicső magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése, s most már az a veszély fenyeget, hogy tagjai lassú sorvadása közben végzetes uralma alatt az ausztriai uralkodó ház az egészséges törzset is, a végső halálos pusztulásba dönti, és azt követeli, hogy karddal vágjuk ki. Oh, kegyetlen, szabad népnek tűrhetetlen szolgaság! Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt a sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket, szabad akartunkból édes hazánknak, ami mindenkinek a legdrágább, az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük. II. Rákóczi Ferenc." (Vö.: Bogár László-Szaniszló Ferenc: "Cum Deo pro Patria et Libertate"; Világ-Panoráma. Echotv.).

A szabadságharcot követően, két ízben is felajánlották számára a lengyel királyi koronát, de mivel ez jelentős mértékben eltávolította volna a magyar ügytől, így - dacára annak, hogy a kezdeményezést az orosz cár is támogatta - végül úgy döntött, hogy nem fogadja el. Halálakor szív-urnáját valamint emlékiratait az általa két évig látogatott és szeretve tisztelt franciaországi Grois Bois-ban (Yerres) lévő néma-kolostorra hagyományozta, melyet évtizedekkel később a feltüzelt "nép" a földig rombolt...Mit is látott a kortárs szemével William Blake? "A Bibliát most, 1798-ban védelmezni az ember életébe kerülne; a Vadállat és a Szajha minden fék nélkül uralkodik."  (Megjegyzendő, hogy évekkel a Francia Forradalom előtt, a már "felvilágosult" vagy éppen, szellemi értelemben, "elhomályosult" II. József - rendeleti úton - többek között nem csak a hazai alapítású ősi pálos, hanem a szárba szökkent és virágozni készülő majki kamalduli rendet is felszámolta.)

Elmondhatjuk, hogy az Égiek bizonyára szeretettel vannak a Nagyságos Fejedelem felől, de földi eredményei is nyilvánvalóan számottevőek, hiszen talán leginkább a kuruc felkelés erejének köszönhető, hogy a szatmári békét követően enyhült a kifosztás mértéke, hogy Mária Terézia - bár az Ő uralkodása alatt történt a madéfalvi mészárlás is - azért engedte "nőni a birka szőrét", mielőtt lenyírja, mindamellett ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a poroszoktól sok szempontból katonáink vitézsége (vö., például a jász hősiességgel az örökváltság érdekében) mentette meg trónját, "vitam et sanguinem" ("életünket és vérünket")... 

II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Vezérlő Fejedelem magasrendű létminősége annak példája is, hogy hogyan vonható a szellemi kivirágzás igája alá egy olyan tartósan fennálló helyzet, amibe más alighanem belebukna, mely erőt az alábbi idézet is megjeleníti számunkra:

"...ujjongj és vigadj, én lelkem, és adj hálákat Megváltódnak, 

hogy azt mondhatod: többé nem féled és nem szereted e világot..."

II. Rákóczi Ferenc: Confessio peccatoris.

Bírálat a "Nagy (Kozmikus) Tudat", a "minden Egy" és a "reinkarnáció" félremagyarázása kapcsán...

"Hogyan határozhatjuk meg a New Age vallását? Melyek az alapgondolatai? Itt ügyelnünk kell, mert számos általuk használt kifejezést a tradicionális vallástól kölcsönöztek, különösen a misztikusabb vagy spirituálisabb szerzőktől. Megint a „kettős beszéd” problémájába ütközünk, amikor a régi szavaknak némelyek új jelentést adnak.
                   Az első alapgondolat a panteizmus. Minden  - növények, az állatok, a kövek – isten. A panteizmus tévedése az, hogy Isten immanenciáját hirdeti – hiszen Ő nyilvánvalóan minden dologban benne rejlik -, miközben tagadja transzcendenciáját. Ha az immanencia nélküli transzcendencia elvág minket az istenitől, akkor a transzcendencia nélküli immanencia viszont az istenit vágja el tőlünk. A transzcendens és az immanens együtt jár: a „Princípium és manifesztáció”, atmá ás máyá dualitása következtében. Míg a legfőbb Princípium önmagában se nem transzcendens, se nem immanens, hanem „az, ami”, a manifesztáció síkjáról nézve transzcendens Teremtőnek kell lennie, a létrejövő teremtésnek pedig immanenciára van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán létezzen. És mindkettő egyesül a teofániában, a Logos-ban, az emberistenben. Emberi szemszögünkből azt mondhatjuk, hogy a transzcendencia megsemmisíti a manifesztációt, míg az immanencia megnemesíti azt. A vallási szóhasználattal összhangban egyrészt a transzcendencia „bűnössé” és „rabszolgává” redukálja az embert, másrészt az immanenciának köszönhetően ugyanakkor „isten gyermeke” és földi „örököse”. Ez a kettő úgymond találkozik az emberistenben: mert egyrészt  „Senki sem jó, csak egy, az Isten”, de másrészt  „Aki engem látott, látta az Atyát”. Ez pedig visszavezet az ima kérdéséhez. A New Age hívei nem imádkoznak, mert az ember nem imádkozhat önmagához, csak egy transzcendens Istenhez. Még Sankaracarya is, aki mindenki közül a „legabszolútabb” advaitin, himnuszokat ír Isten dicséretére.
                    E fundamentális tévedésre alapozva New Age-követőnk kénytelen kijelenteni, hogy az ember mint olyan, Isten.

Egy Femen ügynöknő fellépése a notre-dame-i karácsonyi misén.

Bárki, aki tagadja Isten transzcendenciáját, saját istenségét állítja. Ahogy Karl Marx megfogalmazta: „Isten tagadása az ember igenlése.” Ez különböző formákat ölt, amelyek közül az egyik legklasszikusabb az a kijelentés, hogy az ember önmaga az igazság forrása, és ebből ered önnön méltósága. Egy másik verziója pedig az, hogy az ember - mint olyan - mindenkor Istennel egyesült és ezért üdvözült – bármit jelentsen is az üdvösség ebben az értelemben. Swámi Muktananda, aki nagy befolyással volt Werner Erhardt-ra, az Est alapítójára (amelyet most Forumnak neveznek), nem panteista poénnak szánta következő felszólítását: „Borulj térdre önmagad előtt. Tiszteld és imádd saját lényedet. Isten benned lakik mint Tennmagadban.”
                    Amikor a keleti vallások feljogosítanak olyan mantra alkalmazására, mint az aham Brahma, vagyis „én vagyok Brahman”, ezzel nem annak az ígéretnek a realitását hirdetik, amit a Kígyó tett Évának: „és olyanok lesztek, mint az Isten”. Hanem inkább azt szolgálják , hogy az arra kvalifikált egyénbe véssék a transzcendens Isten őbenne való immanenciájának felismerését. Ahogy szent Pál mondotta, „élek én, de már nem én, hanem Krisztus  énbennem”. Amikor a modern pszichológia zűrzavarába merült nyugatiak ilyen formulát használnak, összetévesztik az alacsonyabb ént vagy egót Platón immanens daimón-jával. A végeredmény pedig pontosan a Sátán ígéretének elfogadása lesz. Ahogy George Leonard, az Esalen munkatársa mondja: „olyanok vagyunk, mint isten, mindenhatók és mindentudók.” A tévedés itt egyértelműen a kétféle én – vagy katolikus terminológiával élve a személyiség és az egyéniség – konfúziója. Az ember személy, mert nem csak testtel és nem csak vegetatív és animális lélekkel bír, hanem különösen mert spirituális és halhatatlan lélekkel rendelkezik. Az ember személyiségének fejlesztése ezeknek a speciális attribútumoknak a hasznosítása, amelyek lehetővé teszik, hogy isten életének részesei legyünk. Az ember egyéniségének fejlesztése viszont, amiről New Age összefüggésben van szó, önző léthez és életmódhoz vezet, amelyben az ember saját szenvedélyeinek rabjává lesz, és arra törekszik, hogy magát helyezze mindennek középpontjába.

                      A New Age másik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ez a tanítás tükröződik az Egyház imájában, hogy „minden eggyé legyen Krisztusban”. Egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás. Ahogy a Tao-te-ching mondja:

Az út szülte az egyet,
Az egy a kettőt,
A kettő a hármat,
A három valamennyi létezőt.


                    Az isteni egységhez vagy transzcendenciához vagyunk kötve az isteni immanencia okán, de ezt az immanenciát „realizálnunk” kell, mielőtt azt állíthatnánk, hogy elértük a misztikusok által „legfőbb azonosságnak” nevezett szintet. A New Age köreire jellemző másik konfúzió  az apophatikus teológia azon állításával kapcsolatos, hogy isten minden ellentétet meghalad. Úgy érvelnek, hogy Isten Önmagában túl van jón és rosszon. A New Age hívei úgy hiszik, a kozmikus egység – ami megint a szupertudat vagy „isteni tudat”, nem pedig Isten transzcendens egysége – azáltal áll helyre, hogy már ebben az életben meghaladjuk s jót és a rosszat. Bár Isten in principo lehet, hogy minden ellentétet meghalad, ők azt állítják, hogy a jó és a gonosz még ebben a megnyilvánult világban is egy és ugyanaz – a gonosz csupán „az Erő sötét oldala”, ahogy a népszerű film lefesti. Ha elfogadjuk a szintek ilyetén összemosását, az összes erkölcsi korlát értelmét veszti. Ekkor nem lehet szó arról, hogy valaki vagy valami jó vagy rossz lenne. Ha ehhez hozzájön az az elképzelés, hogy istenek vagyunk, hogy mi vagyunk az igazság forrása, és hogy mi teremtjük saját valóságunkat, akkor ebből az következik, hogy tényleg bármit megtehetünk és bármik lehetünk, amit és amik csak akarunk.
                   Nem kell külön hangsúlyoznunk, ha mindenki Isten, ha mindenki maga dönti el, hogy mi igaz és mi hamis, akkor mindenki „vallása” érvényes. Egyébként a New Age hívei ezt felismerve ténylegesen hisznek egy szupervallásban, amely az összes vallás tanításait magába fogadja. Ennek a szupervallásnak nincsenek rögzített dogmái – hogyan is lehetnének, tekintve, hogy mindenki önmaga számára a hiteles forrása az igazságnak és a valóságnak. A New Age hívei így tehát egyértelműen elleneznek minden lefektetett dogmát vagy objektív módon kinyilvánított igazságot. Mindnyájan az öku-mánia hívei.

                    A reinkarnációba vetett hit is jellemző a New Age-re – itt a reinkarnáció az ego vagy az alacsonyabb én újjászületése egy másik testben, akár emberiben, akár ember alattiban. Az elképzelés lényege az, hogy ha az ember elmulasztja tökéletesíteni egóját vagy alacsonyabb énjét ebben az életben, újabb esélyt kaphat. Sőt, ez a második vagy akár hétszázadik esély része annak az evolúciós folyamatnak, amelynek minden egyén állítólag végighalad – nem Isten vagy a végső valóság realizálásáig, hanem az „Eggyel” vagy a „Szupertudattal”  való egybeolvadásáig valamilyen Theilard – féle „ómega-ponton”. Azonban elfelejtkeznek arról, hogy a reinkarnáció mint olyan nem a hinduizmus tanítása, hanem inkább a teozófiáé, és ha a reinkarnáció valóban megtörténhetne, akkor az a hinduizmus szempontjából kudarcnak minősülne. 

A hinduizmus nézőpontja szerint az élet célja nem  újjászületni és újabb esélyt kapni a szenvedélyek kielégítésére, hanem inkább megszabadulni a létesülés folyamatának egészéből.

                     Az összes New Age követőre jellemző és rendkívül veszélyes vonás, hogy hajlamosak játszadozni a tudatállapotokkal és azok módosításával. Ha minden Egy, és minden Isten, és mi vagyunk Isten, akkor miért nincs erről a tényről tudomásunk? A válasz: ennek oka tudatlanságunk és evolúciós visszamaradottságunk. Ahelyett, hogy a tudatlanságot az ember bűnös és elbukott állapota tükröződésének tekintené, a New Age követője kijelenti, a tudatlanság annak a tudati hozzáállásnak az eredménye, amelyet a nyugati kultúra ráerőszakolt. Bizonyos szintig igaza is van, mert gondolkozását erősen meghatározza az a materialisztikus és a pszichológiát alapvető tekintélyként elismerő környezet, amelyben felnevelkedett. De hamarosan tévútra jut, amikor azt állítja, hogy ez a hamis tudat vagy tudatosság megváltoztatható – és meg is változtatandó – tudatállapotunk módosításával és azáltal, hogy érzékelésünket kábítószerekkel, zenével, légzéstechnikákkal, jógával, sporttal, tánccal, értelmetlen mantrák ismételgetésével és az önhipnózis egyéb formáival kitágítjuk. Megint csak a szavak jelentésének összemosását tapasztaljuk, vagy inkább azt, hogy legitim misztikus kifejezéseket új értelemben használnak. Az ima és a spirituális élet nyilvánvalóan létrehozhat egy módosult tudatállapotot, ahogy a zene is, mint például a gregorián ének, amely könnyeket csal a szembe és a legjegesebb szíveket is felolvasztja. A táncot, a zenét, a jógaszerű gyakorlatokat és a pár szavas fohászok ismételgetését minden tradicionális vallás alkalmazza. De a New Age hívei nem értik meg, hogy akik megengedik tudatállapotuk módosítását egy érvényes vallási kultúrán belül, azok az illető vallás nyújtotta védelem alatt teszik. A beavatás szentségei és mindaz, amit szakarmentumoknak hívnak – a szenteltvíz, a kereszt jele és mindenekfelett a spirituális útmutatás és a doktrína szilárd ismerete – megvédi az egyént mind az önámítástól, mind a bukott angyalok – vagy ahogy rendszerint nevezik, démonok – lehetséges inváziójától. A New Age követői, akik az ilyen technikákat e védelem és imádságos élet nélkül próbálgatják, csak az alvilág előtt tudják magukat megnyitni.
                     A módosult tudatállapotok állítólag kapcsolatba hoznak egy magasabb tudatállapottal, az Aurobindo-féle Szupertudattal. Erre való tekintettel célszerű gyanakodva fogadni az olyan kifejezéseket, mint Krisna-tudat, Krisztus-tudat vagy az, amit „kozmikus tudatnak” neveznek.Az isteni nevek ilyen állapotokhoz kapcsolása hamis legitimációt hajlamos kölcsönözni ez utóbbinak. De a valóságban természetesen minden azon múlik, hogy mit értünk e kifejezéseken. Mint René Guénon rámutatott, e kozmikus tudat vagy „Minden Mindenség”, amelyben némelyek olyannyira el kívánják veszejteni magukat, nem lehet más, mint a szubtilis világ legalsó régióinak diffúz pszichizmusa, amely nem áll távol a Jung által feltételezett „kollektív tudattalan” sötét alvilági labirintusától. A New Age vallásának másik fontos jellegzetessége az a meggyőződés, hogy új civilizáció küszöbén állunk, amelyben az emberiség egésze vagy többsége érintkezésbe áll majd a Szupertudattal. Erről szólna igazából az egész evolúció. Minden fejlődik, nemcsak az ember, hanem a Szupertudat is. Ezzel megint visszatérünk a szekuláris utópizmushoz és Teilhard de Chardin-hez. Ez az eljövendő utópia nyilvánvalóan földhöz ragadt, szocialista és közösség-,nem pedig családorientált. A Vízöntő korának nem lesznek rögzített és merev erkölcsi törvényei. Azok, akik az embert tökéletesítésre váró állatnak tekintik, végül azt érik el, hogy teljesen állatot csinálnak belőle. Ilyen értelemben máris beköszöntött a Vízöntő kora.
                      A New Age hívei körében – akiknek igen számos műfaja van – gyakorlatilag semmi intellektualitás nem tapasztalható. „Hagyd kívül a cipődet és az elmédet.”, vagy ahogy Marian Ferguson mondja The Aquarian Conspiracy című könyvében: „nem lehet gondolkozás útján (kiemelés a szerzőtől) eljutni a paradigmaváltáshoz (vagyis a magasabb tudatállapothoz), csakis kísérleti úton. Az ember vagy megkapja, vagy nem.” Szerinte az intellektuális koncepciók megakadályozzák, hogy az ember „megkapja”. A gondolkozók és elméleti emberek „kapják meg” tehát a legkisebb valószínűséggel. Ahogy Kevin Garvey kifejti: „Az intelligencia csapdájának elkerülésére Ferguson azt javasolja, hogy végezzünk el egy EST- vagy Életforrás-tanfolyamot. Ezek szerinte olyan összpontosító technikák, amelyekkel felszínre emelkedhet a valódi én.” Hasonló módon azt látjuk, hogy a Gestalt-terápia művelője, Fritz Perls (szintén az Esalen állandó tanára) gyakorlatilag azt prédikálja, le kell győzni a racionális gondolkodást, ha fel akarjuk szabadítani a belső érzéseket; mottója ennek megfelelően így hangzik: „értelem nélkül, érzékeiddel eszmélj”. Az ilyen kísérleti megközelítésekkel szemben az összes nagy hagyomány kiáll amellett, hogy az embernek használnia kell megkülönböztető képességét, vagyis az intellektust. Az irracionálist mindig kerülni kell. A New Age hívei viszont nem ezt teszik. Teljes mértékben belső megérzéseikre hagyatkoznak. Számukra nincsenek rögzített dogmák; vevők a kor összes babonájára: a haladásra, az evolúcióra, az antropocentrizmusra és mindannak gyűlöletére, ami metafizikai.
                      És ezzel eljutottunk az irányító szellemekkel való kapcsolat kultiválásának kérdéséhez, amely szerves része a New Age vallásának, és szerintem az egyik legriasztóbb aspektusa. Egy Silva nevű illető azt állítja, hogy negyvennyolc órán belül bárkit megtanít az "agykontroll" segítségéval arra, hogy megtalálja irányító szellemét. Az ilyen irányító szellemek nyilvánvalóan nem mások, mint bukott angyalok vagy démonok, és az embernek már csak a józan paraszti ész szerint sem szabad soha alávetnie magát ilyenek irányításának. Ezzel szemben azt az érvet hozhatják fel, hogy a démonok elképzelése teljes egészében nyugati és keresztény alapú. Azonban amellett, hogy a Szentírásban bőven előfordulnak erre vonatkozó elítélő kitételek, jó tudni, hogy a keleti vallások ugyanígy elítélően nyilatkoznak. Hadd idézzek egy idevágó passzust Buddha Surangama-sutrájából.

                     "Parinirvanám után, a világ utolsó kalpájában (korszakában) sok ilyen eretnek gonosz szellem ólálkodik majd a szentek személyének álruháját öltve magára, hogy eredményesebben tudjon megtéveszteni...Ilyen csaló módon terjesztik hamis és romboló retenekségeiket."

                      MIndaz, amit itt most elmondtunk, mindenestől áthatja az evolúciós gondolkozásmódot. Marian Ferguson így mondja The Aquarian Conspiracy című könyvében: "A tudat evolúciója ugyanolyan jelentős, mint a biológiai evolúciónk hosszas láncolatának bármely lépése. Nem csupán arról van szó, hogy az emberiség egy magasabb tudat irányába fejlődik, és nem is csak arról, hogy ez az evolúciós folyamat a reinkarnációhoz kapcsolódik, hanem a Teilhard-i gondolattal összhangban arról, hogy ez a magasabb állapot is szüntelenül továbbfejlődik."
                 

A New Age vallásának hátteréről.

A New Age vallása egyáltalán nem új. Az ember bukása óta jelen van. A bűn és a gonosz külső jellegében változhat, de természetében soha. Az összes nagy vallási tradíció óva int az ilyen jellegű vallásoktól, amelyek fundamentálisan antiintellektuálisak, és a modern pszichológia vak elfogadásának kinövései. Hasznos lehet azonban szemügyre venni a New Age történelmi hátterének főbb vonásait a közelebbi múltban.
                      Helena Petrovna Blavatsky 1875-ben alapította meg a Teozófiai Társaságot. A kor evolucionista gondolkodásának erős hatása alatt álló teozófusok szintén hittek olyan "mesterek" létezésében, akik vagy "szellemlények", vagy szerencsés emberek, akik magasabb szintre "fejlődtek", mint az átlag emberek nyája. Madame Blavatsky "telepatikus kommunikációban" állt ezekkel a lényekkel, és "emelőpontként" szolgált a mesterek számára 1867-től 1891-ben bekövetkezett haláláig.
                      A teozófusok kezdettől fogva ellenezték a vallások összes ortodox formáját, különösen a saját gyökereit képviselő kereszténységet. Ezt kívülről is támadták, és belülről is megpróbálták elpusztítani. Még a mozgalom első napjaiban létrehozták a szervezetük egy ágazatát, amely ezotérikus vagy hermetikus kereszténység néven volt ismert, de a tagság még azt is elutasította, hogy a működését megengedjék. Egyik pamfletjük a szervezet céljait illetően a következőket sorolta fel:
                      "- szembeszállni a tudomány materializmusával és a dogmatikus teológia minden formájával, különösen a kereszténység esetében, amelyet a Társaság vezetői (a szellemi mesterek) különösképpen ártalmasnak ítélnek;
                       - a nyugati nemzetek körében ismertté tenni a régóta elhallgatott tényeket a keleti vallásos filozófiákról, azok etikájáról, kronológiájáról, ezoterizmusáról, szimbolizmusáról, (ahogy a szellemi mesterek és a teozófusok azokat interpertálják);
                       - amennyire lehet, meghiusítani a misszionáriusok arra irányuló erőfeszítéseit, hogy az úgynevezett pogányokat és primitív népeket megtévesszék a kereszténység igazi eredetével és dogmáival kapcsolatban, valamint ez utóbbiaknak az úgynevezett keresztény országokban a közszellemre és az egyéni jellemre gyakorolt konkrét hatásaival kapcsolatban."
                       Egy másik állásfoglalásukban ezt hirdetik:
                       "Az Ezotérikus Filozófia az összes nemzetet megbékíti...Bizonyítja egy Abszolút Isteni Elv szükségszerüségét a Természetben...Az Ezoterikus Filozófia sosem utasította el Istent a Természetben...Csupán azt utasítja el, hogy a monoteista vallások Isteneinek bármelyikét elfogadja...a mindenkor megismerhetetlennek eme Istenkáromló és szánalmas karikatúráit."
                      A Teozófiai Társaság vezetői úgy hitték, olyan "adeptusok" és "beavatottak" felügyelete és vezetése alatt állnak, akik a "Nagy Fehér Testvériség" egyik ágához tartoznak. Ezek 1875-ben Indiába költöztek, és szellemi mestereik azt mondták nekik, száz évig (kb. 1975-ig) tartsák titokban tanításaikat. Indiában Blavatsky-hoz csatlakozott egy Leadbetter nevű angol pap, aki "KH Mester (Koot Hoomi)" vezetése alatt állt, valamint Olcott ezredes. Érdekes módon Leadbetter volt az első, aki a latin mise megváltoztatását javasolta annak érdekében, hogy ökumenikusan elfogadható szertartássá lehessen alakítani. Olcott a hinayána buddhizmus egy eretnek formáját propagálta, amely különösen romboló hatással volt Srí Lanka népére, mivel ott a buddhizmus e formáját vezették be az iskolai vallásoktatásban. Blavatsky pedig - és különösen Annie Besant nevű helyettese - a hinduizmus új válfajának megteremtésére koncentrálta erőfeszítéseit. A hinduizmusnak és a buddhizmusnak ezeket a formáit hozták vissza a leggyakrabban Nyugatra.
                       Helena Blavatsky halála után a szervezet irányítása Annie Besant kezébe került, aki sikertelen kísérletett tett az antikrisztus elhozatalára Krishnamurti személyében, akit gondosan felkészített a szerepre. Krishnamurti - hindu atyja hatására - 1929-ben feloszlatta a Csillag Rendjét, és hátat fordított a mozgalomnak. Annie Besant közvetve ma is fontos hatást gyakorol a modern Indiára, mivel komoly hatása volt a Benáreszi Hindu Egyetem és olyan különböző heteredox hindu mozgalmak megalapítására, mint az Aryo- és a Brahmo-samáj. Indiai csodálói közül azonban kevesen tudják, hogy René Guénon szerint (Le Theosophisme) a brit kémszolgálat jól fizetett ügynöke volt, amely szervezet szívesen látta volna az ortodox hinduizmus erejének aláaknázását és megsemmisülését. Krishnamurti elpártolásának következtében a Mesterek megharagudtak Annie Besant-ra, és a fáklyát átadták egy bizonyos Alice Ann Bailey-nek. Ez a gyönyörű fiatal hölgy Angliában született előkelő rangban, majd amerikába ment feleségül egy episzkopális lelkészhez. Termékeny író volt, és az ő szervezésében jött létre az Arkánum Iskola, a New Group of World Servers, a Triangles, a World Good Will, illetve a korai New Age sereg más csoportosulása. Szintén ő alapította a Lucifer Publishing House kiadót, amely mellesleg az Aurobindo-anyagokat is kiadja; a nevét később érthető okokból Lucis Publishing House-ra változtatták.
                       Az 1962-es év újabb határkő volt, mivel ekkor alapította q skóciai Findhorn közösséget Peter és Eileen Caddy, akik aprólékosan követték Bailey írásait, és saját irányító szellemeik hatása alatt álltak. Csatlakozott hozzájuk David Spangler is, aki azt mondta, "Krisztus-energiákkal" rendelkezik, és aki szellemi tanácsadójukká vált. Természetesen ő is rendszeresen vette számos irányító szellem "adásait". 1973-ban Spangler az USA-ba távozott, és ott megalapította az észak-amerikai Lorian Associationt. Azóta ők és társaik a nyugati világ szinte minden fontosabb szervezetébe és egyházába beszivárogtak. Érdemes egy pillantást vetni Bailey utasításaira a világ ortodox vallásai kapcsán. A New Age híveinek kezdetben a vallásszabadság mellett kell kiállniku a nyilvánosságnak szánt üzeneteikben. Csak később ragaszkodnak annak az új kötelező világvallásnak az elfogadásához, amelyért könyveik kiálltanak, és amely teljes mértékben szakít majd Jézus Krisztus és Isten mint Atya elképzelésével. Azokat, akik ebbe nem mennek bele, erőszakos eszközökkel kell eliminálni - amit Bailey "tisztogató akciónak" nevez. Egyértelműen az ómegapont és az Antikrisztus uralma felé úton haladunk."  

(A fenti írás részlet Rama P. Coomaraswamy "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra" című tanulmányából.)

Nimród, a Nagy Vadász és Építőmester...

"Hős fiai szép Enéh-nek:                                                                                              
Hunor s Magyar, két dalia,                                                                                            
Két egy testvér, Ménrót fia."                                                                              
(Arany János: Rege a csodaszarvasról)

A magyarság Méntrót hagyományáról vall többek között IV. Kun László király krónikása, Kézai Simon "Gesta Hungarorum"-ja valamint a Zsámboki-kódex, a Thuróczy-krónika és a Tarihi Üngürüsz is.

Krisztusról és Nimródról dióhéjban:

Mondai minőségei közül, a "Nagy Vadász", a felfelé irányuló nomád-szakrális (Ábel-Apollón) látásmód bölcsére utal, ahol a viszonyítási pont, az idő/tér kalitkán kívüli, őseredeti (primordiális) területe. Az "Építőmester" jelleg, a letelepedett-szakrális (Káin-Apollón) - a már jelentős mértékben az evilágiságban révedező, vízszintesből kiinduló, de még felfelé irányuló - szellemiség avatottját jelzi. Ezek együttes jelenléte pedig egyfajta többletre, re-szakralizációs, gyógyító mondanivalóra hívják fel a figyelmet, a két látásmód törésvonala mentén (vö.: A Szent Hármasság elvvel).

A hatalmas eurázsiai pusztai övezet hatókörének mintegy szélein letelepedett, városiasodó turáni ősnépek (vö.: a szkíta "kurgán inváziók"-kal) - például indoirániak, sumérek, kánaániták, óegyiptomiak, han-kínaiak, etruszkok, a kusita pelasgok-ionok (vö.: Huszka József: "A magyar turáni ornamentika története.") - a legkorábbi, magasrendű, pásztorkodó-kertészkedő, "békés-tejivó" turáni népek Egy-isten hitének, még nyilvánvalóan szakrális, de már egy fokozattal homályosabb változatát képviselték, hiszen szellemi (spirituális) értelemben a városállamok tulajdonképpen "a romlás virágai". Úgy tűnik, hogy a pásztor Ábel, akinek az áldozati füstje felfelé száll és a letelepedett Káin, akinek az áldozati füstje vízszintesen terjeng, esetében is ez a szellemi tusakodás érhető tetten. Ebből kifolyólag aligha meglepő, hogy az olyan ősregékben, mint a Gilgames vagy a Mahábhárata, még egyértelműen a nomád-szakrális látásmód magasabbrendűségének eszméje domborodik ki.

Turano-szkíta lovasok

A "Királyok könyvében", a "Sahnamé"-ban azonban mindez már megfordul, hiszen Firdáúszí - a hős Rusztemet (Héraklészt) is csatasorba állítva - a városias szakralitást jelképező "Irán"-t (iráni = ariána = árja (nemes) = letelepedett), a nomád-szakrális "Turán" fölé emeli, jelezvén a szemszögek rangsorának változását a szívekben. A Mozgásnak itt is tapasztalható, kozmikus lecsengés elve (entrópiája) az írásbeliség felértékelődésében szintén kifejeződni látszik (vö.: fogalmi ész kultusz veszélye), különösen annak fényében, hogy a turáni áldás valódi jelentése, a kompromisszummentes Hazatérés a fogalom-fölötti, őseredeti (primordiális) alapálláshoz. Mindebből következően Ménrót király (az amonita Fáraóhoz és Krisztushoz hasonlóan), mintegy az aranykori Hagyomány őrzőjeként-közvetítőjeként, Világkirály jelképnek tekinthető, aminek megfelelően a turano-sumér halhatatlan Napisten-országának fejedelmeként is említik (vö: az óegyiptomi Amon halhatatlan Napisten-kultuszával): "Gilgames Meszkiaggaser, aki a sumer Napisten, Utu fiaként is ismert, lenne Kus. Fia, Enmerkár, kinek nevében a „kár” vadászt jelent, talán ő volt Nimrud, a nagy vadász? NI-BU KUS „Kus Párduc”'-ot jelent, ami akkádul „Nimrud”." (vö.: A "párducos Árpád" nagyfejedelemmel.) "(...) Érdemes megjegyezni, hogy az arabok, akik Chorezmben ismerkedtek meg a csillagászat tudományával, úgy tanították, hogy az Ikrek csillagképe az Orionba tartozik. Ezt a régi kaldeus bölcsek is így mondták, ami azért is fontos, mert mondavilágunk is így vallja. A fennmaradt írásos hagyomány egyöntetűen az Orion-Nimrud csillagképhez kapcsolja az Ikrek (Hunor és Magor) csillagait. Ez pedig azt hirdeti nekünk, hogy Csodaszarvas mondánk Nimrud két fiára vonatkozó része az égi rend szerint való. Ez pedig nem más, mint az Égi Rend szerinti, vagyis az Égből a Földre vetített hun-magyar őstörténet." (Bunyevácz Zsuzsa: "Nimród nyomában").

Turano-szkíta Kende, aki közvetít Ég és Föld között.

Napbaöltözött király=Napkirály. 

(A Nap, nem az Isten, hanem a küldöttje, a Világkirály jelképe)

Mindezek alapján korántsem tűnik feleslegesen merész álláspontnak az, hogy az északi (hiperboreusi) aranykori szakralitás - Indiából nézvést (vö.: René Guénon) - alighanem a Kínától a magyar Alföldig húzódó eurázsiai övezet, óvatos becslések alapján is tizenötezer évnél jóval régebbi, turáni pásztorkodó-kertészkedő világához köthető (vö.: Bizonyos hindu tradíció szerint, egy teljes ciklus, Manvantara, húszezer évet ölel fel, ha pedig a 4-3-2-1 arányt vesszük figyelembe, akkor hozzávetőlegesen ötvenezer évet, lásd: Baranyi Tibor Imre: "Az Apokalipszis négy lovasa."), mely hatalmas napkeleti örökségnek mi - kulturálisan és etnikailag - teljesen nyilvánvalóan, az egyik egyenesági utódnépe vagyunk. Mint a mondás tartja: nem minden turáni magyar, de minden magyar turáni (vö.: a türkök (pl.: törökök) és az ugorok (pl.: finnek) is turáni népek). Mindezt például Frithjof Schuon is alátámasztani látszik, hiszen szerinte, a szintén turáni gyökerű amerikai indián kultúra, egyenesen egy - a mainál - korábbi, magasabbrendű Yúga látásmódjának a kifejeződése (vö.: "Seattle törzsfőnök üzenete"; Frithjof Schuon: "A szűz természet metafizikája.", mely szellemiségnek természetesen semmi köze sincs az ember-ember viszonylatban, tehát a vízszintesben látó, modernista rousseau-i felfogáshoz, hiszen arról az emberről van szó, aki mindenek fölött Isten felé irányul). Ennél a pontnál megragadnánk az alkalmat, hogy itt is felhívjuk a figyelmet a későbbiekben taglalt Nyikolaj Trubeckoj "Dzsingisz kán hagyatéka" című hiánypótló könyvére, ahol a jeles szerző nem kevesebbet bizonyít, minthogy a krisztusi tanítás és a turáni ősvallás főáramának, az Ég illetve halhatatlan Nap kultusznak szellemisége között megfelelés van. Ezzel a felismeréssel, többek között, nem csak Theophülaktosz Szimokáttész, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész ("A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.") illetve Mereskovszkij ("Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.") osztozik, hanem mindezt Krisztus neves kitétele is alátámasztani látszik: ""Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködék, és kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozék.”" (Ján. 8:53-59). A Megváltó ezen kiemelkedő tanítással tulajdonképpen nem csak felülírja a hagyományos turáni-sémita ellentétet, hanem egyértelműen az Ábrahám előtti szakralitáshoz való Hazatérésre buzdít és ugyanezt a re-szakralizációs szellemiséget képviseli Mózes vonatkozásában is: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret." (Ján. 6.32.) (...) "Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett." (Ján. 1.17). Innen nézvést, már kevésbé tűnik meglepőnek, hogy a Talmud, több helyütt említi Krisztust, élcelődve "Nimród fiának" illetve olyan napkeleti hatások alatt álló mágusnak, aki "varázsló tudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve (tetoválva)" (In.: Mereskovszkij: "Az ismeretlen Jézus.") De az Ó és az Újszövetség bizonyos vonatkozásainak istenképe közötti ellentmondásra utal László András is, aki egy Buji Ferenccel folytatott beszélgetés kapcsán a következőket pendíti meg: 
"Mindenesetre a materializmusnak semmiképpen nem szükséges deklarált materializmusnak lennie. A lényeg a földi létformában való érvényesülés kizárólagosságának igenlése. S ebbe a kategóriába akár a mély vallásosság is belefér, mint ahogy az a zsidóság esetében is látható: egy zsidó akkor is, úgy is mélyen vallásos lehet, ha nem hisz Istenben, ugyanis a zsidó vallás középpontjában nem Isten, hanem a "választott nép" áll. Sőt egyszer egy zsidó ismerősöm kijelentette nekem, hogy a zsidó akkor is lehet választott nép, hogyha nincs Isten." (In.: "Sursum vivere.").

Egyistenhit - Többistenhit? Hamis törésvonalak.

"Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is." 

(D.Sz. Mereskovszkij: Kelet titkai)

Az Egyistenhit (monoteizmus), ha esetleg több isten formáját ölti, akkor azok az Egy Főistennek a megnyilvánulási formái, arcai (vö.: a babiloni Marduk, az egyiptomi Amon, az ógörög vagy a hindu állítólagos "politeizmussal"). Tulajdonképpen olyat, hogy "többistenhit", még a legesetlegesebb törzsi felfogás sem ismer.

Valójában, a Bűnbeesés óta, kivétel nélkül minden kultúrában, alapvetően kétféle felfogás ezerarcú formái birkóznak egymással, váltakozó erővel: Egyfelől a szakrális szemlélet, ami szerint az evilági, Istenen belül van, ami azt is jelenti, hogy a Tünemény-világba történő túlzott belefeledkezés ellehetetlenítheti a Hazatérés, a re-szakralizáció esélyét. Ezzel ellentétben áll, a modernista felfogás, mely addig csűri-csavarja, amíg végül el nem merül valami evilági istenítésében (energia, élet, ember, tudomány, természet, ész, nagy "kozmikus" tudat, fölény-központúság, stb.).

Napnyugaton, a "jóság" nevében - a szakrális jelképek betiltása révén - kötelezővé tenni szándékozott, "semleges" világiasság-központúság is hit, a Tünemény-világot istenítő modernista felfogásnak egy változata, mint David Livingstone írja: "A szekularizmus sokkal erőteljesebb és agresszívabb vallás, mint például a kereszténység.".

Nem beszélve a felemelő(rendbehozó)- és a lehúzó(szétziláló)-erő, manapság divatos "megbékéléséről", melynek hirdetése nyilvánvalóan az utóbbi "győzelmét" szolgálja, hiszen csak az Igazság teremthet megalapozott Békét.

Hamis törésvonalak:

"Mindenesetre az utóbbi néhány száz évben rendre felmerült a kérdés, hogy kik vagyunk: finnugorok, hunok vagy sumerek? - magyarázta Dr. Povedák István, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport" részéről. (hirado.hu. 2015. 12. 07.)


Őszintén szólva nem értjük a fenti töprengés lényegét, mely tulajdonképpen hamis törésvonalak felvázolásának tűnik, hiszen többek között a türkök (pl.: törökök), ugorok (pl.: finnek) mongolok, tibetiek, mandzsuk, koreaiak, japánok (vö.: Kiszely István és az osakai Hideo Matsumoto professzor jelzőgén-vizsgálatainak eredményeivel), az amerikai indiánok - vagy például az indirániak, a turano-sumérek, a kánaániták, az etruszkok, a hunok  - a turáni ősnép különféle arcait képviselik. Hérodotosz valószínűleg erre a örökségre gondolhatott, amikor azt mondta, hogy "A szkíta a világ legősibb népe."
Varga Csaba szerint nyelvünk annyiban különleges, hogy a magyar őrizte meg talán leginkább a turáni ősnyelv szerkezetét (vö.: Varga Csaba: "A kőkor élő nyelve.".), mely elképzelést Berzsenyi Dániel sejtése is alátámaszt: "A magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja.", illetve idekívánkozik Körösi Csoma Sándor, hatalmas tudáson és tapasztalati alapokon nyugvó megállapítása is: “Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ősindiai kultúra tárházában!”

Nimród és Ábrahám

"Hammurapi királynak, Ábrahám kortársának, az emberiség legelső törvényhozójának idejében (...) mindenütt ugyanaz az anya a gyermekkel. Így volt a világ kezdetén. S a világ végén nagy jel jelenik meg az égen: "Egy asszony a napba öltözve, lábai alatt a holddal és fején tizenkét csillagból áll koronával, és teherben volt, és egy fiúcskát szült." (Jelenések könyve 12, 1-13). Hasonló módon ábrázolták Istár-Mamit a babiloni pecséthengerek: mezítelen, a napba van öltözve, holdsarlóval, csillagokkal." (Dimitrij Sz. Mereskovszkij."; vö.. a csíksomlyói Szűz Máriával, a Napba öltözött Boldogasszonnyal, Babba Máriával.)

Az Ószövetség "Bábel tornyát" kedvezőtlen színben feltüntető elbeszélőmódja viszont jelzi, hogy komoly feszültségek lehettek a városalkotó turano-sumerek és a környék sémita, főként akkád törzsei között, mely küzdelem végül az utóbbiak uralmához vezetett, hiszen Kr.e. 2350-ben I. Sarrukin, a (sémita-sumér) akkád birodalom megalapítója, legyőzi Lugalzageszi (turano-sumer) királyt. A főbb hagyományok Ábrahám (Ibrahim) legendás alakját - a turáni és sémita vegyes lakosságú - sumér Ur városába helyezik, aki, mint a judaizmus és muszlim vallás eredet-mítoszának kulcsalakja természetesen még sem mohamedán, sem zsidó nem lehetett, mert akkoriban még nem léteztek sem muszlimok, sem zsidók (Hammurapi, Kr. e. 1792 – Kr. e. 1750 között uralkodott). A leginkább amorita sémitának tartott Ábrahámot (Ibrahimot), Terah fiaként említik, aki állítólag a "Nimród vallás" kegyszer árusa lett volna, mely feltevés tulajdonképpen három okból is figyelemreméltónak tűnik. Ezek szerint egyrészt, a sémita-sumer uralom lényegileg átvehette a turano-sumér Egy-Isten hitet. Ezt többek között a Gilgames eposz megbecsülése, az újbabiloni sémita-káld Marduk papság rendíthetetlen szakralitása, a Szent Hármasság ismeretét rejtő turano-sumér Paradicsom rege - egy Létfa, Két gyümölcs (tudás és halhatatlanság) - évezredeken átívelő, viszonylag ép fennmaradása is igazolni látszik

Turano-sumér Paradicsom ábrázolás

 (vö.: Krisztus korabeli turano-pártus Ménrót ábrázoláson láható fejék: alul a Csodaszarvas agancs két szára, melyből a Hold, abból pedig a Nap nő ki, jelezvén az égi lajtorját).

Turano-partus Ménrót ábrázolás, Csodaszarvas-Hold-Nap koronával.

Másrészt a fent megidézett monda szerint, "Ábrahám lázadása" jelképesen felvetheti az eredeti szemlélet, az "Apa" látásmódjával történő szembefordulás lehetőségét is. Ezzel kapcsolatban segíthet bennünket az eligazodásban az a figyelemreméltó tény, hogy a sémita akkádok térnyerésével, a korábbi lelassult, meditatív, "merev", elvont szakrális turano-sumér ábrázolási formához képest, a művészeti kifejezés élettel-telítettebbé (naturalisztikusabbá), dinamikusabbá válik. Ez többek között azért érdekes, mert a későbbi, óegyiptomi Ehnaton fáraó modernista szemléleti újítása kapcsán is hasonló, bár forradalmibb-sűrítettebb lezajlású, kísérőjelenségek figyelhetőek meg a művészi ábrázolás terén. Mindez arra utal, hogy Ábrahám mondai lázadása nem csupán a turáni és a sémi népek küzdelmeinek a lenyomatát őrizheti, hanem valószínűleg mindkét népcsoporton belül is komoly törést okozó, máig ható szemléleti tusakodást lehetőségét is felveti. Harmadrészt azért is tűnik kitüntetett jelentőségűnek mindez, mert a letelepedett-szakrális (káin-apollói) Isten-központúság szemlélete ellenében fellépő ókori reneszánsz Élet-központúság nyomulása, egyfajta káin-hélioszi (letelepedett-modernista), tehát vízszintes és lefelé, az Ég helyett, a Föld felé irányuló látásmód izmosodását jelzi, ami egyfajta drámai elvilágiasodás térhódítása felé mutat: "Feltehetjük a kérdést, hogyan, mikor és mitől lett a kígyó–sárkány végképp démonikus, negatív figura? Az a szárnyas kígyó, amely az egyiptomi Királyok Völgyének egyik sírfestményén az élet teremtésének központi jelképe, amely a sötétségből kihasítja a világosságot, és a végtelenség jelén (kulcsán) átbújva megteremti az anyagi létezést, majd két szárnyával védelmezi az új minőségű végtelenséget. (...) Ennek az erőnek a negatív értelmezése, sőt démonizálása világképfordulás nyomait őrzi. (...) A sémita népek és – főleg az Ószövetség hatására – az európai népek elfogadták a gonosz kígyó képet. Várkonyi Nándor mutatott rá szépen, hogy ez nem volt véletlen, ugyanis valójában ezek a népek teremtették meg az én kultuszt, s változtatták a történelmet az individuum történelmévé. Az ő szemükben a sárkány kártékony, mert a természet érintetlen őserejét jelképezi, amivel az azt uralma alá hajtó emberiség végzetesen szembefordul. Vélhetőleg erről a világképváltásról szól a Nagy Pán halott jól ismert, rejtélyes képlete is." (Zelnik József: "A kehely.").

Nicholas Reeves angol egyiptológia professzor jelzi az "Ehnaton, a zsarnok. A felforgató fáraó." című írásának végén (BBC, History. 2012. április II. évf. 4.szám), hogy Kr.e. 1100 táján egy harcias szellemiségű egyházi vezető, Herihór lett Egyiptomban a Fáraó. Véleményünk szerint nem kizárt, hogy Amon papkirályként fontos feladatának érezhette, hogy kiűzze, a Kr.e. 1350 táján uralkodó Ehnaton fáraó Aton vallásának száműzött híveiből és az őket, valószínűleg a hasonló látásmód okán befogadó, Jehova-kultuszú, sivatagi nomád sémita törzsek szövetségéből álló yahudokat ("a fáraó híveit") Alsó-Egyiptom keleti feléből, - akiket a mintegy félévezreddel későbbi babiloni források neveztek el hébereknek (vö.: "Minden másképp volt?" HVG. 2000/41. szám) -, akik ily módon, mintegy az erőteljes külső kényszer által is serkentve (vö.: exodus), megvalósíthatták, évszázadok óta dédelgetett álmukat, hogy leigázzák, a jórészt városállamokban élő (vö.: Móz.Törv. 7,22.), a kaukázusi eredetű turano-sumérekhez hasonló nyelven beszélő, ék(rovás)írás-szerű betűket használó kánaánitákat (vö.: Móz.Törv. 7,22.; Talmud, Baba Kamma 37b), Türosz, Szidon, Büblosz, Dóra, Arpad, Kis, Arad alapítóit, akiknek vezérét, ráadásul "Bela"-nak hívták. Fővárosukról, a Szent Sólyom városáról, Kr.e 450 körül - tehát még jóval később is - azt írja Hérodotosz, hogy "Jeruszalamosz (Jeruzsálem), aminek a másik neve Skytopolisz, mert ez a szkíták városa" (vö.: a filiszteus, eredetileg, valószínűleg Kréta felől származó, a "tengeri népek"-hez kapcsolódó népcsoport volt, a turano-kusita ionokhoz, etruszkokhoz hasonló). Mindezen történéseket, bizonyos vonatkozásokban, maga Sigmund Freud is alátámasztja, aki szerint Mózes Aton pap volt, aki az ősi, törzsi jutalmazó-büntető jahvei Viharisten attribútumait, az atoni fény kultusszal termékenyítette meg, hogy azontúl népét nappal Felhő, éjszaka Tűz-oszlop vezesse, amíg el nem érkezik az "Ígéret földjére". (Sigmund Freud: "Mózes, az ember és az egyistenhit.").
Az Újbabilón Birodalom, a bibliai Nabukodonozor vezetésével, Kr. e. 601-től kezdődően, össze-összecsapott az egyiptomi Fáraó seregével. A hadmozdulatokra bizonyára szintén hatással lehetett a turáni ihletettségű, óegyiptomi Amon és az Aton kultusz közötti ősi szemléleti feszültség is (vö.: a turano-ind Judhistira valamint Durjódhana küzdelmével, Kr.e. 3000-ből), mely alapállásbéli ellentét mélységét és súlyát mutatja, hogy 600 évvel később a Krisztus hitűek tulajdonképpen visszatértek az Amen (Amon; Amin) fohászkodáshoz, nem kis megrökönyödést keltve, az időközben, mintegy az "Aton vallás" mentén néppé kovácsolódott zsidó hívők soraiban (vö.: A yahudok""az „Adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag, az „Adon” pedig azonos az „Aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés"" /Cezar Lacrone: "Ehnaton-Mózes"/, illetve a Dóra városában talált kultikus "Széth maszk"-al) (vö.: A vallások eredete 1. rész )

A hadakozás során, az újbabiloni csapatok, évekig húzódó többszöri nekiveselkedés után, Kr. e. 586-ban elfoglalták Jeruzsálemet és a városban élő yahudokat Babilonba telepítették át (vö.: "babiloni fogság"), mellyel kapcsolatban igazából nem világos, hogy "az ellenségem ellensége a barátom" helyzetben lévő babiloniaknak, miért rombolták volna le Jahve templomát. Ha valakik, akkor erre, sokkal inkább a yahudokkal - szellemi (spirituális) értelemben - ősidők óta szemben álló amonita egyiptomiak helyi hívei érezhettek késztetést. Így felmerülhet, hogy valójában esetleg menekülésről-menekítésről is szó lehetett, mely felvetést alátámasztani látszanak a későbbi, szerteágazó események is. Alig pár évtized múltán, a yahudok (immáron héberek) illetve a hozzájuk csatlakozott, hasonló látásmódbéli alapokon álló, helyi hívekből formálódott vallási csoportok, összességében, mint zsidóság - többek között a kamatszedés révén (vö.: Móz. 5, a törvény summája 23:20) - fontos pozíciókat tudott szerezni a pénzügyek, a kereskedelem, a gyógyászat, az oktatás, a politika és a kultúra területén. Ez már komoly szerepet játszhatott abban, hogy az Újbabilóni Birodalom erőforrásait, jelentős mértékben a város ékítésére is felhasználta. Gyakorlatilag felújították az egész települést - beleértve a fő zikkurat-piramist -, a függőkerteket az ókori világ hét csodája között emlegették (vö.: turizmus). A jelentősnek tekinthető irodalmi élet nyelve az ősi, patinás sémita-akkád volt és a még korábbi "latin"-nak számító turano-sumér nyelvből fennmaradt ékírással írtak. A palotafalakat hatalmas, dinamikus, erőtől duzzadó ábrázolás-technikájú domborművek ékesítették. Azonban a látványos anyagi fejlődést erkölcsi esetlegességek illetve vallási viszályok árnyékolták be (vö.: az 1867-1914 közötti tömeges, Galíciából történő migráció hatásaival, a rothschildi-ferencjózsefi Magyarország erényeivel és visszásságaival; Raffay Ernő: "Harcoló szabadkőművesség. Küzdelem a katolikus egyház ellen.").

Babilon

Az időhöz és térhez való viszony szemléleti különbségeiből fakadó tusakodást jelzi az is, hogy a sémita-káld Nabúnaid-ban, az utolsó újbabilóni uralkodóban, nemcsak az első régészt, múzeum valamint egyetem alapítót valószínűsíthetjük, hanem az Ő támogatásával indul el az a kezdeményezés is, amely a modernista "Szín kultusz" bevezetése révén, a király világi hatalmát, a templomok szellemi (spirituális) uralma fölé szerette volna emelni (vö.: Ehnaton fáraó forradalma; az avignoni pápák kora; illetve René Guénon: "Szellemi Tekintély és Időbeli Hatalom."). Minden bizonnyal ez a törekvés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül II. Nagy Kűrosz király csapatai, a lakosság és a szintén sémita-káld, de szakrális látásmódú Marduk papok támogatásával övezve vonultak be, Kr.e 539-ben, a városba. Ezt követően, a győztes - nem törődve a gyengülő Egyiptom és a kánaániták berzenkedésével - felkarolta azt a törekvést, hogy a zsidóság egy része visszatérjen Jeruzsálembe, sőt külön rendelkezett arról is, hogy a hazatérőket, Perzsiában maradó társaik anyagilag támogathassák, többek között, hogy újra felépíthessék Jahve templomát. Azonban az önkormányzatiságot kifejező fal építését nem pártolta. A megkezdett folyamat mintegy betetőződéseként, fia, Kambüszész magát Egyiptomot is meghódította. II. Kűrosz a kaspi-tenger-melléki turano-szkíták elleni sikertelen, hódító küzdelmek során hunyt el. Gaumata alatt viszont ismét kiéleződött a szemléleti feszültség, olyannyira, hogy például kifejezetten megtiltották a jeruzsálemi fal építését. I. Dareiosz ellenben újfent fontosnak érezte az együttműködést, melynek örvén, hathatós segítségével fejeződött be Salamon templomának felépítése. "Megbosszulandó" II. Kúrosz halálát, átkelt a Dunán, azonban a halogató, visszavonuló "felperzselt föld" taktikát alkalmazó közép-európai turano-szkítákkal megégette magát (vö.: Kutuzov tábornok stratégiáját Napoleonnal szemben) és jelentős, 80000 fős veszteséget szenvedett. A korábban Judeában beválni látszó stratégiát alkalmazva próbálta uralni, az időközben jelentős mértékben elgörögösödött, lázadozó ionokat is - ha minden igaz, innen származik az "oszd meg és uralkodj" kifejezés -, mely törekvés azonban végül a perzsa-görög háborúba torkollott (Kr.e. 499-449). A szellemiségében már erősen hanyatló Perzsa Birodalom következő királya, Xerxész, Kr.e. 486-ban feldúlta a lázongó Egyiptomot, majd Kr.e. 481-ben leverte Babilón és a szakrális Marduk papság felkelését, melynek során felszámolta a neves főtemplomot is, majd Kr.e. 480-ban görögökre támad, akiktől vereséget szenved. Uralmának második felében kirobbanó belháború ezúttal hetvennyolcezer áldozattal járt (vö.: Purim) és a lázas kor folyományaként, Kr. e. 475-ben Ezsdrás, majd rá 22 évre - az élete alkonyára már teljesen elzüllő Xerxész meggyilkolása után a trónt utódló Artaxerszész mellett pohárnoki, tehát magasrangú, bizalmas-tanácsadói tisztet ellátó - Nehemiás pedig, már mint kinevezett helytartó tért Jeruzsálembe. Mindezzel új lendületet kapott az ominózus fal építése, valamint az egyiptomi Amon hítű, libanoni uralkodó, Tóbiás által támogatott kánaánitákkal, szamaritánusokkal, filiszteusokkal folytatott, kicsit lankadó küzdelmek is friss erőre kaptak. Talán innen érthető meg Hérodotosz idézett kifakadása, az athéni flotta által támogatott, sikertelen, nagy egyiptomi lázadás (Kr.e. 460) után, hozzávetőlegesen 10 évvel. A folyamat csúcspontja - nyilván a felgyorsult események hatására is - a Tórának (Mózes öt könyve) Ezsdrás és Nehemiás általi összegzése valamint a "zsidó nép" számára mintegy hivatalos alapművé tétele, melynek létrejöttét azonban nyilvánvalóan komoly, évszázados-tevőleges intellektuális összmunkának kellett megalapoznia. Mindebből következni látszik, hogy a kikristályosodott judaista vallási szemlélet, mint olyan - az ehnatoni ihletettségű mózesi, a nomád Jehova-kultusz és az ábrahámi hagyomány egy változatának látásmódbéli előzményeiből kialakítva - először igazából Babilonban jelentkezhetett komoly átütő erővel (vö.: Miklósvölgyi János: ""Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél", avagy Gondolatok az ószövetségi istenképről.""), mint Klaus Matefi írja: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel.(...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el.". Mindezt alátámasztani látszik, hogy a minden kétséget kizáróan a zsidósággal, mint a vallásukkal egészen különleges viszonyban lévő - nagyobbrészt sémita, kisebbrészt turáni - hívőkkel kapcsolatos régészeti és írásbeli emlékek is valójában ezekben az évszázadokban kezdenek nagymértékben feldúsulni a szűkebb-tágabb térségben. A folyamat dinamikáját érzékeltetendő jegyezzük meg, hogy az akkori - szűken vett - Perzsa Birodalom lakosságának állítólag, hozzávetőlegesen 20%-a tekintette magát zsidónak (forrás: orientalista.hu).

Az ógörög szellemiség is jelentős mértékben merített a napkeleti bölcsességből:
Például Püthagorasz felszentelt Amon kispapként tért haza egyiptomi tanulmányútjáról és az általa alapított, híres - az ősi, zenei beavatást is magában foglaló - re-szakralizáló iskola viszonylag hosszú ideig képes volt ellenállni az elvilágiasító (modernizációs) törekvéseknek. Thálész állítólag indiai körúton járt és otthon hatha-jógát gyakorolt. Epheszoszi Hérakleitosz, ahogy Kerényi Károly nevezte, "a tűz filozófusa" (vö.: a zoroasztrizmus re-szakralizáló változatával), a neves Artemisz templommal büszkélkedő kis-ázsiai városállam baszileoszi (papkirályi) rangjáról mondott le testvére javára. Themisztoklész - a szalamiszi győző (Kr.e. 480) - korábbi perzsa ellenfeleinél lelt végül menedéket honi politikai vetélytársai elől. A Szokratész tanítvány, Xenophón, az "Anabázis" hőse pedig, fontos példaképnek tartotta II. Nagy Kürosz-t, akiről regényt is írt. Az is érdekes kérdés lehet, hogy a térségben, a szakrális és a modernista látásmódok között - évezredek óta duló - küzdelem, milyen hatást gyakorolhatott például a peloponnészoszi háború (Kr. e. 431 – 404) kirobbanására, a népuralmi (demokrata) Athén és az arisztokratikus Spárta között (az "arisztokratizmus" kifejezést, eredetileg "a kiválók uralma" értelemben használták) illetve a szofistákkal és demagógokkal szemben álló Szokratész-Platón-Arisztophanész hármassal fémjelezhető csörtékre. Érdekességképpen megjegyzendő, hogy Szokratész-t, egy éppen hatalmon lévő, re-szakralizáló indíttatású Tanács ítélte bürök pohárra, mert - tévesen - modernista szofistának nézték, melyből kifolyólag "az ifjúság megrontásával" vádolták. A dolog pikantériáját fokozza, hogy Arisztophanész, az egyébiránt igen lényeglátó, "Felhők" című modernizmus bírálatában, állítólag Szókratésznak is üzent (vö.: Albert Gábor: "Védekező halálraítéltek - Szókratész és Bakunyin."). Tulajdonképpen Platón az, aki meggyőzően megtisztítja mesterének tanításait a félremagyarázásoktól.
Ezen kulcsfontosságú időszak, végül a makedón Nagy Sándor (Iszkander), lehengerlő fellépésével zárul, aki érdekes módon éppen ott hunyt el, ahol a fentiekben megidézett - máig ható - lázas folyamat igazából nagyon komoly erőre kapott, Babilonban, Kr. e. 323. június 10-én.