"Ne rejtőzz, ne rejtőzz, apám a berekben, jövök ide énekeddel, torkodból vettem, haj rege rege rege, haj rege rajta!" (Nagy László: „Rege a tűzről és jácintról.” /részlet/
Az Anonymus által Szentnek nevezett Álmos de genere Athilae regis, de genere Turul (819-895) küldetéstudattal bíró uralkodó, akit Emese álma indít el földi útján. A IX. század közepe táján, tekintélyével, személyes varázsával összegyűjti a szkítiai magyar valamint rokon törzseket és erős testvérszövetséget kovácsol. A Vérszerződés révén, immáron mint Kende a fővezéri méltóság mellé főtáltossá is lesz (A IX. századi középi Vérszerződés hazánk első ismert Alkotmányozó Nemzetgyűlése).
Komoly felerősödésünk okán, a pár éve létrejött magyar-kazár, elsősorban katonai jellegű véd és dac szövetség föllazul, sőt ellenünk való védekezésül a nagykagán kénytelen megerősíteni Sarkel várát. Az előzményekről Bíborbanszületett Konstantin, a „De Administrando Imperio” című, 950 körül befejezett művében a következőket írja: „A türkök (magyarok) hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig.” Márpedig ez esetben a bizánci császár első kézből tájékozódik, hiszen 948-ban követségben jár nála Bulcsú Horka és Árpád-házi Tarhos unokája az ifjú Tormás, majd egy évre rá az erdélyi Gyula, aki még haza is visz magával egy Hierotheosz nevű görög szerzetest, akit 956-ban a konstantinápolyi pátriárka a „türkök püspökévé” szentel. Közbevetőleg megjegyeznénk, hogy az íjfeszítő lovas ótörök kazárok által a judaista vallás, származásközpontú jellegéből fakadóan, nem igazán vehető fel „en bloc” (mindenestül). Ennek megfelelően, inkább egy a xerxészi Perzsa Birodalomhoz hasonló jelenség felvillanása sejthető, amennyiben a nagykagán tanácsadó-testületét meghatározó, ám a zöm egy kisebb részét átható jelenlét feltételezhető. Mindezt az is alátámasztja, hogy a fellázadt, majd hozzánk csatlakozott kazár (kabar) népesség kapcsán e tekintetben nincs komoly nyom, viszont eleink eurázsiai-szittya-hun kulturális mintázatát - szakrális Papkirály eszmeiségét – a magukénak is tudják és a szerint élnek
 |
| Szent Álmos király |
A IX. század második felében, főleg 862-től sűrűsödő nyugati megjelenéseinknek valódi célja nem kis részben az igényes és mindenre kiterjedő felderítés. Seregeinket, 881-ben már Bécs környéki küzdelmek közepette találjuk, ahol éppen frank szövetségben harcolunk. Z. Tóth Csaba „A másik Közép-Európa” című anyagában írja, hogy 882-ben az éppen Konstantinápolyba igyekvő Metód püspök találkozik a még „cselekvő királyi”, tehát Gyula rangot viselő Árpáddal: „Midőn pedig a magyar király (ugor kral) a dunai részekre érkezett, látni akarta (Metódot). És midőn némelyek mondták, és úgy vélték, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, elment hozzá. Õ pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni, megszeretvén, megcsókolván, és nagy ajándékokkal elbocsátotta, mondván néki: emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.” (Metód-legenda.). Még ugyanebben az évben megvívjuk a varég (viking) és orosz (rusz) lakosságú Kijevet. A Nesztor-krónika szerint Álmos király (és nem fejedelem) egy Magyarnak nevezett dombon állíttatja fel hármashalom elrendezésű vezéri sátrát, sőt egy Szent Miklósnak felajánlott templomot is építtet a lakosság örömére (Hodinka Antal: „Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai.”). A város mellett lévő szubotci-i ősmagyar temetőben Dr. Türk Attila régész vezetésével igen értékes leletek kerülnek elő. Például egy egészen különleges övcsat, amin egy hosszú, tengelyformán ábrázolt szakállú, törökülésben ülő férfi látszik. A jobb kezének mutató ujja felfelé, a bal lefelé mutat. Az embernek óhatatlanul Weöres Sándor „Szembe fordított tükrök” című verse jut eszébe: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.
 |
Emese édesapja, a "Nagy Edubeli"-nek nevezett tiszteletreméltó bölcs. Álmos korabeli ősmagyar övcsat lelet a subotci-i ásatásból, Kijev mellől (Türk Attila régész). |
A források szerint Cyrill püspök is találkozott elődeinkkel. 860 táján éppen a kazárokhoz igyekezett, amikor Krímtől északra egy magyar portya elfogja, ám végül nagylelkűen szabadon engedi. A több évtizedes tudatos felderítő munkával, bámulatos szervezettséggel és átgondoltsággal megalapozott 895-ös honvisszafoglalás déli biztosítása végett, 894-ben Levente serege - kezdetben bizánci szövetségében - kiűzi a bolgár hatalmat Dél-Erdélyből és biztosítja, hogy a továbbiakban az Al-Duna felől se érhessen bennünket meglepetés. Ennek következtében Simeon bolgár cár felfogadja ellenünk a besenyőket, azonban támadásuk már az utóvédünknél elakad, így valójában nincsenek komoly hatással a folyamatokra (Dr. Hidán Csaba: „Attilától Árpádig – a népvándorlás kora a Kárpát-medencében”- youtube).
„Aztán Álmos vezér és övéi bevonulva Hung (Ungvár) várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot.” A Nagy Kurultáj megkoronázásaképpen az agg Álmos Kende (Kün=Nap; Kündüm=Napkirály, ótörök) rangjához méltóan hálaadó, megszentelő áldozatként életfelajánlást tesz, hogy ezentúl Isten közvetlen környezetéből segíthesse elő népünk üdvét:
 |
| Karmazsin. E színben pompáznak a legszebb rózsák és ilyen színű a harcmezőn életüket vesztett vitézek vére. A halál színe. Ha egy viselet színe karmazsin-vörös, akkor csak és kizárólag a Napkirály, minden hatalom egyetlen birtokosa öltheti magára. Hiszen a vörös viselet jelképezi a hatalmat és a halált. |
A hegyoldal egy jól látható magaslatán álló, csúcsos-magas szittya főtáltos süveget, aranylemezekkel borított vérvörös ruhát és remekmívű szablyát viselő Napbaöltözött Ember méltóságteljesen felemeli a kezét. Végighordozza tekintetét a hullámzó, elcsendesülő tömegen és férfias messze zengő hangon beszélni kezd. Mellkasát ezer érzés feszíti: „Semmit sem tettünk Isten parancsa nélkül. Utunk egyenes. Nem tettünk egyetlen lépést sem hála nélkül. Az Atyaisten világosságát és Attila kardját vittük mindenfelé. Amerre jártunk, a Boldogasszonyból áradó friss életet vittük mindenfelé. A mi utunk a Turul nyomán halad! Magyarok vagyunk! Küldetésünket Árpád vezér teljesíti be! Legszentebb célunk, hogy Isten rendje uralkodjon az Ég-alattiban. Áldását kérem hőseinkre, az élőkre és a holtakra. Isten hatalmas!” A nép egy emberként kiált: „Isten! Isten! Isten!” Álmos folytatja:
„Isten adja és elveszi az életet. Ha a kérés Istentől jön, a végrehajtás a szolgára marad. Elfogadom a halált. Szeretett szittya népem! Vegyétek birtokba jogos örökségeteket. Isten áldása kísérjen utatokon!” Az emberek kiabálni kezdenek: „Álmos Kende! Álmos Kende! Álmos Kende!”. Végül elhalkulnak, majd mély és magas csend. Az öreg Napkirály sokat látott szemeivel még egyszer körbepillant az árnyékvilágon. Viszontlátásra ősi földünk, Kárpát-medence szép hegyei és folyói! Ajkához emeli a táltos által felkínált Szent Kupát és hófehér szakállas arcán kisvártatva nyugalom árad szét, szíve felragyog. A feldübörgő dobok hangjai közepette átlép a Napkapun. A Nagy Kurultáj után, a pajzsra emelt párducos Árpád (845-907) immáron központi-királyi rangban, az Úr 895. esztendejében, az ősi jóslatoknak megfelelően ünnepélyesen megindul.
 |
| Székely Napkapu |
„Attila, a magyarok királya, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadiban (Kaukázus) nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora.” - írja Nagy Lajos lovagkirályunk krónikása, a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika káplánja a XIV. században alkotó Kálti Márk ferences szerzetes „Képes Krónika” című művében. A hun Nagykirály udvarát megjárt V. századi bizánci Priszkosz rétor szemtanúja, hogy az egyébiránt mindig komolynak, szinte szoborszerűnek tűnő uralkodó halványan elmosolyodik, amikor legkisebb fia, Irnik (Ernák) lép a központi térbe. Érdeklődésére egy hun nagyúr röviden kifejti: „A jóslat szerint ő fogja fenntartani a Turulok vérét.” Attila Nagykirály (410-453) halála után fiai valóban elhullanak a trónviszályokban, Irniket kivéve. Így tényleg ő húzódik Szkítiába - a Fekete-tenger északi-keleti részén fennmaradt Hun Birodalomba - ahol aztán családot alapít. Utódjainak uralma alatt, e helyütt egyesülnek az onogurok a szabírokkal és mint ismert, Árpád-házi Tormás bizánci követségjárása alkalmával megemlíti Bíborbanszületett Konstantinnak, hogy régebbi nevünk: „erős szabír”. (Dr. Padányi Viktor: "Dentu-Magyaria"; Bíró József: "A magyarság szabír-onogur eredete."). Dümmerth Dezső kiváló könyvében, az „Álmos, az áldozat” címűben levezeti, hogy királyunk ténylegesen egyenes ági leszármazottja lehet Attilának, méghozzá a VII. században élt hun onogur-bolgár Kuvrat kánon (605-665) keresztül, aki bár túsz Konstantinápolyban, mégis megkeresztelkedik, – III. Bélához hasonlóan – elmélyült tanulmányokat folytat és komoly népszerűségre tesz szert az udvarban, majd bizánci segítséggel Birodalmat alapít Szkítiában, ahol a szerző egy onogur püspökséget is említ. A Krónikáinkban szereplő hun Csaba királyfit sokan Kuvrat kán negyedik fiaként azonosítják be, aki valóban felbukkan a Kárpát-medencében. Álmos édesapja, Ugek vezér szintén Attila nagykirályt tartja ősének, így értelemszerűen Irniket és Kuvratot is. „Emese álma” és az Irnik jóslat egyaránt a Turul-ház felemelkedéséről szól, ráadásul Attila trónneve „messze ömlő víz”, mely jelkép szintén felbukkan Álmos születésének mondájában is. Az édesanyja révén félig kun (kipcsak-kazah) származású IV. László királyunk megbízásából alkotó udvari pap, Kézai Keszi Simon mester XIII. század vége felé írt „Gesta Hungarorum”-ja szerint: „Ethele (Attila) király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.”
. Az Attila és Álmos közötti egyenesági leszármazási kapcsolatot Dr. Kásler Miklós professzor eredet-vizsgálata is alátámasztja, amennyiben III. Béla DNS mintája alapján megállapítja, hogy az Árpádok génjei egyenesen a kínai kultúrával is szerves viszonyban lévő ural-altáji hsziung-nu hunokig vezethetőek vissza. Ez egybevág Dr. Neparáczki Endre és Dr. Török Tibor (MTA Szeged, Genetikai Labor) kutatásának eredményével, akik szintén a szittya-hun-magyar vonatkozásokat találnak Ezeket a megállapításokat egészíti ki Dr. Béres Judit genetikus, aki a „Genom” című művében arra a következtetésre jut, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikailag rokonok.” Henkey Gyula írja: „Az ugor irányzat uralkodó jellegét a Habsburgok azon törekvése szabta meg, amely a magyarokat el akarta szigetelni a török kapcsolatoktól.” (Dr. Henkey Gyula antropológus professzor és munkatársai 35000 (!) embert vizsgáltak meg, 1956-1997 között és igen hasonló eredményeket kaptak a Neparácki-Török eredményekkel.). Czakó Gábor szerint pedig: „A Bach-korszakban hivatalossá tett finnugor származásunk igazolása előbb biológiai/genetikai, majd nyelvi értelemben sem sikerült.”, mindazonáltal „A szabír titok” című könyvében hozzáteszi: „Az ugoroknál a magyar mondavilág töredékei megtalálhatók, a kapcsolat nyilvánvalóan létezett, ám fordított irányúnak kellett lennie az átadásnak. Inkább tőlünk vettek át, mint mi tőlük. A manysik és a hantik őszinte hálánkat érdemlik, hogy megőrizték a szabírokra vonatkozó emlékeket.” Ennek megfelelően a szerző eleinket a Kr.e. III-II. évezred fordulóján megnyilvánult magasrendű bronzkori szintasta-andronovói kultúrával hozza összefüggésbe, mint írja: „Minél messzebb élt egy úgynevezett finnugor nép Andronovó térségétől, annál gyöngébb magyar hatás érte, annál távolabbi nyelvrokon lett.”
Magyarságkutató Intézet:
A teljesség igénye nélkül izgalmas felvetéseket közöl még a magyar zene eurázsiai-turáni gyökereivel kapcsolatban Juhász Zoltán „A zene ősnyelve” című könyvében, hiszen mint Kodály Zoltán mondja: „zenénk egyidős nyelvünkkel” vagy említhetnénk Varga Csaba: „A kőkor élő nyelve” című munkáját is.
Szólnunk kell – mivel merítünk belőle - Dr. Baranyi Tibor Imre „Magyarság és hagyomány” című ihlető, ám számunkra legalább két szempontból véleményesnek tűnő művéről is. A munka hátterét adó szolipszista szemlélet kapcsán Rama Coomaraswamy (szívsebész, pszichiáter, majd katolikus pap) alapvetően fontos tanulmányában, „A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra” címűben így ír: „tiszta szubjektivizmus vagy filozófiai szolipszizmus. Egyszerűbben fogalmazva pedig nárcizmus.”, amiből kifolyólag ezen látásmód valójában nem látszik különbözni például Rudolf Steiner - tetszetősen „teremtő gondolat elvnek” nevezett - Ész-kultuszától. Az embernek néha az a furcsa érzése támad, mintha a szerző végső soron pontosan annak a modernista principális dualizmusnak lenne a képviselője, amitől a legélesebben elhatárolódik. A másik lényegi felvetés amivel kapcsolatban véleményünk tulajdonképpen fordított, a magyar szakrális szellemi küldetés természetének megítélése. Benyomásunk szerint ugyanis – minden erényük dacára és a Szent László szellemében működő Nagy Lajos lovagkirályunk üdítő kivételével - a Magyarországot vezető reneszánsz ihletettségű idegen uralkodó-házak a kornak megfelelő modernista szellemi lejtmenettől illetve háttérhatalmi mozgatottságtól igazából nem függetleníthetőek, fokozottabb mértékben értve ezt a Fugger-báb magyarországi Jagellók illetve Habsburgok vonatkozásában. Ebből következően az a véleményünk, hogy az ellenük folytatott szabadságharcaink szellemi szempontból teljesen jogosak voltak. Említhetnénk például az élvhajhász Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király ellen fellázadó Hédervári Kont István és a harminckét vitéz bátor mártíriumát. Az ennek szellemi erejéből kicsírázó Hunyadiakat. Azt, hogy az igazi „Mohácsot” valójában a Mátyás király halála után 36 éven át húzódó, mindent szétziláló Fugger-Jagello-Habsburg uralom jelenti. Hogy jórészt török szövetségben harcol Magyarországért a hazafias köznemesség vezére I. (Szapolyai) János király. A sikeres szabadságharcot vívó Bocskai István fejedelem. A „törökös Bethlen Gábor” fejedelem Erdélyének aranykoráról vagy a Világkirály ihletettségű felsővadászi II. Rákóczi Ferencről nem is beszélve. Szerintünk valamennyien híven követik az Aranybulla és Verbőczy István „Hármaskönyv”-e által lefektetett csendes alkotmány nemzeti hagyományát, sőt a legszentebb, legnemesebb magyar helyreállító (re-szakralizáló) vonatkozásokat jelenítik meg, mivel az idegen nyugati uralkodók, sok esetben titanizálódott - tehát eredeti szakrális szerepükkel ellentétes erőket szolgáló - ténykedése gyakran nem, hogy nem képviseli, hanem éppenséggel ellentmond a Szent Korona eszmény kívánalmainak. Jóval több figyelmet érdemelne, de most csak felvillantásszerűen utalunk például a bizonytalan nemi önazonosságtudatú Savoyai Jenő „dicsőséges felszabadításával”, illetve I. Habsburg Lipót „kuruc-üldözésével” kapcsolatos magyar holokausztra és az ebből fakadó lakosságcserére. II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Fejedelmünk 1703-as Kiáltványából idézünk: „Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt a sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket, szabad akartunkból édes hazánknak, ami mindenkinek a legdrágább, az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük.”. A magunk részéről Dr. Baranyi Tibor Imre 1848-as szabadságharcunkkal kapcsolatos fanyalgásával sem értünk egyet - minden kétségkívül meglévő szellemi tisztázatlansága dacára -, amit a Habsburgokkal történő 1867-es „kiegyezés” következményei is alátámasztani tűnnek, hiszen az átmeneti, ám látványos anyagi fellendülés igazából az idegen nagytőke mindent letaroló hatalomátvételét és a tömeges galíciai bevándorlást takarják, mely történések végül Trianonba és az 1919-es rémuralomba torkollanak. Mindazonáltal véleményünk például a nagyszerű Turul-ház vagy 1956 felemelő jellegében teljesen megegyezik.
. Az Attila és Álmos közötti egyenesági leszármazási kapcsolatot Dr. Kásler Miklós professzor eredet-vizsgálata is alátámasztja, amennyiben III. Béla DNS mintája alapján megállapítja, hogy az Árpádok génjei egyenesen a kínai kultúrával is szerves viszonyban lévő ural-altáji hsziung-nu hunokig vezethetőek vissza. Ez egybevág Dr. Neparáczki Endre és Dr. Török Tibor (MTA Szeged, Genetikai Labor) kutatásának eredményével, akik szintén a szittya-hun-magyar vonatkozásokat találnak Ezeket a megállapításokat egészíti ki Dr. Béres Judit genetikus, aki a „Genom” című művében arra a következtetésre jut, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikailag rokonok.” Henkey Gyula írja: „Az ugor irányzat uralkodó jellegét a Habsburgok azon törekvése szabta meg, amely a magyarokat el akarta szigetelni a török kapcsolatoktól.” (Dr. Henkey Gyula antropológus professzor és munkatársai 35000 (!) embert vizsgáltak meg, 1956-1997 között és igen hasonló eredményeket kaptak a Neparácki-Török eredményekkel.). Czakó Gábor szerint pedig: „A Bach-korszakban hivatalossá tett finnugor származásunk igazolása előbb biológiai/genetikai, majd nyelvi értelemben sem sikerült.”, mindazonáltal „A szabír titok” című könyvében hozzáteszi: „Az ugoroknál a magyar mondavilág töredékei megtalálhatók, a kapcsolat nyilvánvalóan létezett, ám fordított irányúnak kellett lennie az átadásnak. Inkább tőlünk vettek át, mint mi tőlük. A manysik és a hantik őszinte hálánkat érdemlik, hogy megőrizték a szabírokra vonatkozó emlékeket.” Ennek megfelelően a szerző eleinket a Kr.e. III-II. évezred fordulóján megnyilvánult magasrendű bronzkori szintasta-andronovói kultúrával hozza összefüggésbe, mint írja: „Minél messzebb élt egy úgynevezett finnugor nép Andronovó térségétől, annál gyöngébb magyar hatás érte, annál távolabbi nyelvrokon lett.”
Magyarságkutató Intézet:
A teljesség igénye nélkül izgalmas felvetéseket közöl még a magyar zene eurázsiai-turáni gyökereivel kapcsolatban Juhász Zoltán „A zene ősnyelve” című könyvében, hiszen mint Kodály Zoltán mondja: „zenénk egyidős nyelvünkkel” vagy említhetnénk Varga Csaba: „A kőkor élő nyelve” című munkáját is.
Szólnunk kell – mivel merítünk belőle - Dr. Baranyi Tibor Imre „Magyarság és hagyomány” című ihlető, ám számunkra legalább két szempontból véleményesnek tűnő művéről is. A munka hátterét adó szolipszista szemlélet kapcsán Rama Coomaraswamy (szívsebész, pszichiáter, majd katolikus pap) alapvetően fontos tanulmányában, „A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra” címűben így ír: „tiszta szubjektivizmus vagy filozófiai szolipszizmus. Egyszerűbben fogalmazva pedig nárcizmus.”, amiből kifolyólag ezen látásmód valójában nem látszik különbözni például Rudolf Steiner - tetszetősen „teremtő gondolat elvnek” nevezett - Ész-kultuszától. Az embernek néha az a furcsa érzése támad, mintha a szerző végső soron pontosan annak a modernista principális dualizmusnak lenne a képviselője, amitől a legélesebben elhatárolódik. A másik lényegi felvetés amivel kapcsolatban véleményünk tulajdonképpen fordított, a magyar szakrális szellemi küldetés természetének megítélése. Benyomásunk szerint ugyanis – minden erényük dacára és a Szent László szellemében működő Nagy Lajos lovagkirályunk üdítő kivételével - a Magyarországot vezető reneszánsz ihletettségű idegen uralkodó-házak a kornak megfelelő modernista szellemi lejtmenettől illetve háttérhatalmi mozgatottságtól igazából nem függetleníthetőek, fokozottabb mértékben értve ezt a Fugger-báb magyarországi Jagellók illetve Habsburgok vonatkozásában. Ebből következően az a véleményünk, hogy az ellenük folytatott szabadságharcaink szellemi szempontból teljesen jogosak voltak. Említhetnénk például az élvhajhász Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király ellen fellázadó Hédervári Kont István és a harminckét vitéz bátor mártíriumát. Az ennek szellemi erejéből kicsírázó Hunyadiakat. Azt, hogy az igazi „Mohácsot” valójában a Mátyás király halála után 36 éven át húzódó, mindent szétziláló Fugger-Jagello-Habsburg uralom jelenti. Hogy jórészt török szövetségben harcol Magyarországért a hazafias köznemesség vezére I. (Szapolyai) János király. A sikeres szabadságharcot vívó Bocskai István fejedelem. A „törökös Bethlen Gábor” fejedelem Erdélyének aranykoráról vagy a Világkirály ihletettségű felsővadászi II. Rákóczi Ferencről nem is beszélve. Szerintünk valamennyien híven követik az Aranybulla és Verbőczy István „Hármaskönyv”-e által lefektetett csendes alkotmány nemzeti hagyományát, sőt a legszentebb, legnemesebb magyar helyreállító (re-szakralizáló) vonatkozásokat jelenítik meg, mivel az idegen nyugati uralkodók, sok esetben titanizálódott - tehát eredeti szakrális szerepükkel ellentétes erőket szolgáló - ténykedése gyakran nem, hogy nem képviseli, hanem éppenséggel ellentmond a Szent Korona eszmény kívánalmainak. Jóval több figyelmet érdemelne, de most csak felvillantásszerűen utalunk például a bizonytalan nemi önazonosságtudatú Savoyai Jenő „dicsőséges felszabadításával”, illetve I. Habsburg Lipót „kuruc-üldözésével” kapcsolatos magyar holokausztra és az ebből fakadó lakosságcserére. II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Fejedelmünk 1703-as Kiáltványából idézünk: „Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt a sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket, szabad akartunkból édes hazánknak, ami mindenkinek a legdrágább, az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük.”. A magunk részéről Dr. Baranyi Tibor Imre 1848-as szabadságharcunkkal kapcsolatos fanyalgásával sem értünk egyet - minden kétségkívül meglévő szellemi tisztázatlansága dacára -, amit a Habsburgokkal történő 1867-es „kiegyezés” következményei is alátámasztani tűnnek, hiszen az átmeneti, ám látványos anyagi fellendülés igazából az idegen nagytőke mindent letaroló hatalomátvételét és a tömeges galíciai bevándorlást takarják, mely történések végül Trianonba és az 1919-es rémuralomba torkollanak. Mindazonáltal véleményünk például a nagyszerű Turul-ház vagy 1956 felemelő jellegében teljesen megegyezik.
A IX. század végén a Kárpát-medence jobbára hun (szittya-turáni, avar-onogur-türk) lakossága a Dunántúlon szilárdan egyfajta frank vezetés alatt él, hiszen 890-ben még birodalmi gyűlést tartanak „Pannóniában”. 894-ben és 895-ben az őslakosság többségének örömére, megszálljuk a bolgár és a morva határterületekként létező, azonban általuk csak félig-meddig uralt - bizonyos értelemben öntörvényű - északi-keleti vidékeket, mely hadmozdulatok még nem érintik a nyugati részeket. Innentől kezdve a belátó keleti frank uralkodó, Arnulf birodalom építési vágyai inkább a cseh-morva vidékek és Észak-Itália felé fordulnak olyannyira, hogy 899-ben, szövetségre lép velünk, melynek következményeképpen, egy különleges taktikai küzdelemben legyőzzük I. Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő csapatait a Brenta-folyó mentén. Hazatérő seregeink megfutamítják a morva Szvatopluk fiának, Mojmírnak „Pannóniába” hatoló seregét, majd Árpád Kende utasítására Kurszán Horka megszilárdítja uralmunkat a Dunántúlon. Fél évre rá Arnulf meghal. 900-ban kialakítjuk a nyugati gyepűt. Az Enns folyó partján a keleti frankok és az elnémetesedett avar bajorok felépítenek ellenünk egy „igen erős” várat. 904-ben Kurszán Horkát (Kusaj vagy Kusán, az indoiráni fehér hunok egyik elnevezése) a németek „béketárgyalás” címén tőrbecsalják és lemészárolják. 907-ben az egyesült nyugati seregek többszörös túlereje megindul Magyarország ellen, akiket a pozsonyi csatában, hadaink csodálatos taktikája és magasrendű hősiessége révén úgy tönkreverünk, hogy százhúsz évig nem tapossa hazánk földjét idegen hódító. Az erőpróba mértékét jelzi, hogy három árpádfi – a Dunántúl felől, az érintettség okán a legnagyobb sereggel támadó Jutas és Üllő valamint a Felvidékről lecsapó Tarhos tömény parancsnokok - életáldozatot hoznak a haza oltáránál. Ezzel a rendkívüli helytállással a szintén Felvidéken tartózkodó, idős, már Napkirály rangra emelkedett Árpád Kende is pecsétet üt kimagasló életművére és a világraszóló győzelem hírei nyomán fellépő felhevültség révén távozik az árnyékvilágból. Anonymus szerint utódja legkisebb gyermeke, a Könyves Kálmán királyhoz hasonlóan kicsit selypegő Zsolt („Sol”-t”=„Aranyló Nap fia”, szittya-hun-rusz). Azonban a mindössze tizenegy évesen főkirállyá kikiáltott ifjú nem tudja igazán kordában tartani az életerős törzseket, így a X. században voltaképp három, egymással hol együttműködő, hol versengő hatalmi központ alakul ki. Olyan leírás is fennmaradt, hogy két tekintélyes magyar sereg teljesen véletlenül találkozik egymással Szászországban. Az egyik dunántúli avar, a másik pedig az ország közepéről való had.
Resurrection Ertugrul (A Turul-harcos feltámadása):
Resurrection Ertugrul (A Turul-harcos feltámadása):
A napkeleti, erdélyi részeken viszont a Gyula az úr (Jula; Jyla, magyar-ótörök), aki az eurázsiai íjfeszítő lovas népek hagyományában, mint hadvezéri „cselekvő király”, a második a rangsorban, amiből következően színe a fehér (fehér magyarok). Nevének jelentése „Fáklyafény”, többek között a sötétség, a nem tudás, a lehúzó erő elleni küzdelem jelentéstartalommal (vö.: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.” Szent Máté 10,34). Ibn Fadlán szerint a sztyeppei íjfeszítő lovas törzsek körében létezett egy szokás, amennyiben, a Gyula, mint kagán-bég minden reggel megjelenik a Nagykagán (Sah) előtt mezítláb, kezében egy bottal, majd azt meggyújtván a főhely, a trónus jobb oldalán helyezkedik el. Ez a csodálatos ótörök „önkéntes alárendelődés” tartalmú pusztai szakrális hagyomány jelzi, hogy tisztában lehettek a nagy hatalmú „cselekvő király” helyzet kényes voltával: Ha a Fényhozó Isten szolgája, akkor „helyén van az ész”, ha viszont önistenítővé (Luciferré, Isten majmolójává, utánzójává) válik, akkor a „lét-feledett ész” lép működésbe.
A Horka méltóság a harmadik a rangsorban. Színe a fekete (fekete magyarok). Az elnevezés egyfajta szakrális áthatottságú, ám harcos vonatkozású, mintegy „főbírói” tisztségre utal, ami az eurázsiai szittya-hun nemzettségek hagyománya szerint, általában a hódoltatott vagy csatlakozott népek fölé rendelt vezetőt is jelenti. A középen ülő Főkirály balján foglal helyet. Végül mindkét tekintély beolvad a keresztény Apostoli Király személyébe. Azonban, ha a társadalmi egyensúly felborulni látszik, akkor ismét láthatóvá válhat az ősi képlet, ami kiegyensúlyozó és összhangteremtő hatású. Ez történt 1222-ben, amikor az Aranybulla pecsétjén II. András mellett-alatt, kétoldalt megjelent egy Nap (Gyula) és egy Hold (Horka), ami jelképesen többek között azt nyomatékosítja, hogy helyreállítódott az égi rend tisztelete az Ég-alattiban. A háttér az Atyaisten, az uralkodó pedig Világkirály helyzetben van ábrázolva.
A Nyugat felé történő szerződéses hadjáratok, nem csupán honvédelmi indíttatású megelőző csapásoknak és hírszerzés célú tevékenységnek tekinthetőek, hanem jelentős bevételeket is jelentenek, természetesen főleg a kockáztatók számára. Olyannyira, hogy amikor Vérbulcsú (a név a vérszerződöttségre utal) Nyugat-Magyarország és Árpád-házi Tarhos (Tárkány) unokája az ifjú Tormás Közép-Magyarország nevében - de azért egy csapatban - bizánci követségbe megy, már nem a központi részeket uraló Árpád-házi Zsolt családja, hanem a Dunántúlt maga mögött tudó, Árpád-házi Jutas családja adja a főkirályt, méghozzá fia, Fajsz (~903-955) személyében. Ennek megfelelőn Bulcsú Horka - követtársánál - kiemeltebb figyelemben részesül, melyből fakadóan, miután megkeresztelkedik, tiszteletbeli birodalmi főnemes (patrícius) címmel is kitüntetik. Mindez azért valószínűleg hozzájárul ahhoz is, hogy miután hazatérnek - és a Kelet-Római Birodalom adóján Tormás herceggel testvériesen megosztoznak - Bulcsú Horka, a X. század egyik, ha nem a legkitűnőbb hadvezére, 954-ben lova fejét nem Kelet, hanem Nyugat felé fordítja. Szövetkezik ugyanis I. Otto ellenlábasaival és ötezer kilométeres hadjáratba kezd, melynek során negyven jelentékeny erőket megmozgató győztes csatát vív! Seregével végigvonul Belgiumon, Észak-Franciaországon, Burgundián. A Riviérán haladva átkel az Alpokon, majd megvívja Friaul, Verona és Aquila várait, hogy aztán végeláthatatlan málhás szekér sorral hazatérjen, óriási ünneplést kiváltva országszerte. „Körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Több nagy folyón keltek át (Enns, Rajna és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek számtalanok.” (Dr. Padányi Viktor: „Vérbulcsú”).
A következő évben bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelenik meg hadaival, ahol elárulják, kedvezőtlen terepre csalják és végül elhúzódó, mindkét oldalon sok áldozatot kívánó küzdelem árán elfogják és kivégzik. Az ezzel kapcsolatos „a magyarság megsemmisítő veresége" felerősítését erős túlzásnak, torzításnak érezzük és a minket - valamely sejtelmes okból - gyökereinktől elidegeníteni kívánó elbeszélő mód részének találjuk. Talán sokan emlékeznek még arra, hogy a kádári internacionalizmus általános iskolai tankönyveiben, milyen szívszorító volt kisgyermekként olvasgatni a szerencsétlen „gyászmagyarokról” szóló részletes, drámai képekkel ecsetelt leírásokat, miközben a hazánk megmaradása szempontjából kulcsfontosságú, a korabeli Európában kirívóan nagy erőket megmozgató, elképesztő pozsonyi diadal vagy Bulcsú Horka párját ritkító hadjárata, melynek során fél Nyugat-Európát elpáholja, valahol a „futottak még” helyen szerepelnek a történelem könyvekben, ha egyáltalán. Eric Zemmour írja: "Az, aki megnyeri a történelem elbeszélésének a csatáját, uralkodó helyzetbe kerül ideológiai és politikai téren, és képes befolyásolni a jelent és a jövőt.". Néha ténylegesen az az érzése támad az embernek, mintha a globalista-liberális ihletettségű MTA bizonyos témákban még mindig a Bach-korszak elvárásainak szeretne megfelelni. Valójában az augsburgi csata kimenetele inkább egyfajta döntetlen helyzetet eredményez, nagyobb óvatosságra készteti mindkét felet, hiszen a németek csak nagyjából 70 év múltán, 1030-ban indítanak ellenünk komoly hódító hadjáratot, amikor is Szent István legyőzi II. Konrád német-római császár hatalmas seregét és kiűzi az országból. Mindazonáltal Augsburgnak természetesen vannak belpolitikai következményei. Például helyreáll a „közép-király” hagyományos uralma, amennyiben a dunántúli részeket uraló Jutas fia, Fajsz főkirály katonailag meggyöngül és ezért ismét a központi területek jelentősége nő meg, aminek következtében Zsolt fia, Taksony (921-970) lesz a főkirály. Ráadásul erősíti őt leendő apósa, a népével frissen érkezett Tonuz Apa besenyő (hun-türk) kagán is, a muhi csata egyik hősének, Tomaj Dénes nádornak a felmenője. Továbbá az erőviszonyok kiegyenlítődéséből fakadhat az is, hogy a dunántúli Koppány vezér (950-997; „kapgán”, a „kagán” avar megfelelője) már nem bizánci, hanem a római rendtartás (rítus) szerint keresztelkedik meg, sőt – mint Pap Gábor egyik kiváló elemzésében kifejti - idővel egyre inkább a salzburgi érsekség szellemi (spirituális) befolyása alá kerül, míg a kelet-magyarországi Gyula Konstantinápollyal van ugyanígy.
Ebből kifolyólag – minden földrajzpolitikai belátásból fakadó térítési törekvés dacára - éppenséggel Taksony fia Géza (945-997) és különösképpen az ő fia Vajk, a későbbi Szent István (975-1038) az, aki hazánk függetlenségét kiharcolja, majd ráadásként a Pápával elfogadtatja, hogy őseink több ezer éves eurázsiai szakrális szellemi hagyományának megfelelően Papkirály (Apostoli Király) is lehessen. Tehát vízszintesen mintegy közvetítő a római egyház és a keleti szellemiség - függőlegesen pedig az égi és a földi világ - között. Ezen magasrendű ethosz, majd Krisztus magyar arca, a Szent Korona Világkirály minőségébe tevődik át és él tovább.
 |
| Az Aranybulla függőpecsétje |
A következő évben bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelenik meg hadaival, ahol elárulják, kedvezőtlen terepre csalják és végül elhúzódó, mindkét oldalon sok áldozatot kívánó küzdelem árán elfogják és kivégzik. Az ezzel kapcsolatos „a magyarság megsemmisítő veresége" felerősítését erős túlzásnak, torzításnak érezzük és a minket - valamely sejtelmes okból - gyökereinktől elidegeníteni kívánó elbeszélő mód részének találjuk. Talán sokan emlékeznek még arra, hogy a kádári internacionalizmus általános iskolai tankönyveiben, milyen szívszorító volt kisgyermekként olvasgatni a szerencsétlen „gyászmagyarokról” szóló részletes, drámai képekkel ecsetelt leírásokat, miközben a hazánk megmaradása szempontjából kulcsfontosságú, a korabeli Európában kirívóan nagy erőket megmozgató, elképesztő pozsonyi diadal vagy Bulcsú Horka párját ritkító hadjárata, melynek során fél Nyugat-Európát elpáholja, valahol a „futottak még” helyen szerepelnek a történelem könyvekben, ha egyáltalán. Eric Zemmour írja: "Az, aki megnyeri a történelem elbeszélésének a csatáját, uralkodó helyzetbe kerül ideológiai és politikai téren, és képes befolyásolni a jelent és a jövőt.". Néha ténylegesen az az érzése támad az embernek, mintha a globalista-liberális ihletettségű MTA bizonyos témákban még mindig a Bach-korszak elvárásainak szeretne megfelelni. Valójában az augsburgi csata kimenetele inkább egyfajta döntetlen helyzetet eredményez, nagyobb óvatosságra készteti mindkét felet, hiszen a németek csak nagyjából 70 év múltán, 1030-ban indítanak ellenünk komoly hódító hadjáratot, amikor is Szent István legyőzi II. Konrád német-római császár hatalmas seregét és kiűzi az országból. Mindazonáltal Augsburgnak természetesen vannak belpolitikai következményei. Például helyreáll a „közép-király” hagyományos uralma, amennyiben a dunántúli részeket uraló Jutas fia, Fajsz főkirály katonailag meggyöngül és ezért ismét a központi területek jelentősége nő meg, aminek következtében Zsolt fia, Taksony (921-970) lesz a főkirály. Ráadásul erősíti őt leendő apósa, a népével frissen érkezett Tonuz Apa besenyő (hun-türk) kagán is, a muhi csata egyik hősének, Tomaj Dénes nádornak a felmenője. Továbbá az erőviszonyok kiegyenlítődéséből fakadhat az is, hogy a dunántúli Koppány vezér (950-997; „kapgán”, a „kagán” avar megfelelője) már nem bizánci, hanem a római rendtartás (rítus) szerint keresztelkedik meg, sőt – mint Pap Gábor egyik kiváló elemzésében kifejti - idővel egyre inkább a salzburgi érsekség szellemi (spirituális) befolyása alá kerül, míg a kelet-magyarországi Gyula Konstantinápollyal van ugyanígy.
Ebből kifolyólag – minden földrajzpolitikai belátásból fakadó térítési törekvés dacára - éppenséggel Taksony fia Géza (945-997) és különösképpen az ő fia Vajk, a későbbi Szent István (975-1038) az, aki hazánk függetlenségét kiharcolja, majd ráadásként a Pápával elfogadtatja, hogy őseink több ezer éves eurázsiai szakrális szellemi hagyományának megfelelően Papkirály (Apostoli Király) is lehessen. Tehát vízszintesen mintegy közvetítő a római egyház és a keleti szellemiség - függőlegesen pedig az égi és a földi világ - között. Ezen magasrendű ethosz, majd Krisztus magyar arca, a Szent Korona Világkirály minőségébe tevődik át és él tovább.
A Turulok különleges, égi indíttatású jellegét, az Árpád-házban kivételes számban megnyilvánuló szentek és boldogok sora is jelzi (István, Imre, László, Margit, Erzsébet illetve Jolán, Kinga) kifejezvén, hogy a magyar ősvallás Teremtő Központú, szakrális - tehát az Ég-alattiban, Isten rendbehozó, felemelő erejét képviselő - főárama és a krisztusi kereszténység eltérése egymástól inkább formai semmint lényegi természetű. Mindezt alátámasztja Magyar Pál (Paulus Hungarus) a XIII. századi bolognai egyetem rektora, domonkos szerzetes, az első magyar származású hitelv-felelős ("inkvizítor") is: "Nem vétkezik az, aki áldozati állatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás világosságánál teszi és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert az Istennel azonosítható.". Hasonló véleménynek ad hangot Theophülaktosz Szimokattesz, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész: "A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.". Mindazonáltal eme közös - szakrális - talapzatot imádják hét fátyol mögé rejteni a fáradhatatlanul burjánzó Teremtés Központú elképzelésekre épülő megfeleltetések és hamis törésvonalak, mely törekvések egyfajta modernista, tehát „szétdobáló” jellegű megnyilvánulásnak tűnnek az Ég-alatti vonatkoztatási rendszerében. Pedig ebben a felvetésben igazából semmi különleges nincs, aminek Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij is hangot ad a „Kelet titkai” című művében: "Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.". Sőt maga Jézus Krisztus is fenntartja ennek a lehetőségét: „„Bizony-bizony mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják.”” (Szent János 8, 58-59).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése