Csiba Zsolt: Emese álma.

  „Megszámlálhatatlan, hogy hány harcos halt hősi halált a hazáért. Földbetemetett csontjaik az alap, amelyre országunk épült. Ha ők nem lettek volna, most nem élhetnénk békében, a virágzás reményében. A háborúk olyanok, mint a vihar. Elmúlnak. A Föld legfeljebb részeiben változik, egészében nem. Ám sohasem szabad megfeledkezni azokról, akiknek fehér csontjai a föld alatt vannak. Az igazi harcos érző szívű, megéli a dolgok súlyát.” (Josikava Eidzsi)

A IX.-X. század népünk felemelkedésének dicső korszaka, az önálló Magyar Apostoli Királyság sikeres megalapozásának ideje, mely III. Béla korára (1148-1196) Angliával, valamint Franciaországgal vetekedő erejű és tekintélyű hatalom Európában.

A Kínától a magyar Alföldig húzódó eurázsiai puszta végtelen ege alatt kavargó lovasíjász népek forgatagában, Emese anyánk egy ősi küldetéstudat igézetében szüli világra fiát. Az 1200 esztendeje született Álmos vezér (819-895), a Turul-ház rendkívüli tekintélyével, valamint személyiségének különleges minőségével egybegyűjti a magyar törzseket és a IX. század derekán, Vérszerződés révén összekovácsol bennünket. Ez az a kitüntetett pillanat, amikor - válaszul a kor kihívásaira - az amúgy már réges-rég létező magyar nép nemzetté formálódik (első Alkotmányozó Nemzetgyűlés). Mindezt a következőképpen mondja el nekünk Anonymus, a III. Béla urunk kegyéből tanult, tiszteletreméltó hazafi, aki valószínűleg nem más, mint Péter bencés szerzetes, győri püspök (1170-1217): „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.” Ehhez kapcsolódik, hogy Attila hun nagykirály (410-453) trónnevének jelentése „messze ömlő nagy folyó” („Etil”, Etel-köz=Folyam-köz), amiből az a következtetés is levonható, hogy az „Emese álma” teremtésmonda lényegiségéhez tartozik, hogy Szent Álmosban egy új Attila született, a hatalmas szittya-turáni uralkodó szellemisége testesül meg. Róheim Géza szerint „Valószínű, hogy a »genus Turul«-ból való fejedelem anyját mindig a Turulmadár ejtette teherbe, mint például a fáraó anyját a Napisten.” Ezt az elképzelést támasztja alá többek között, hogy az eredetileg hozzánk nagyon hasonló származási összetételű, ótörök onogur-bolgárok uralkodói is a Turultól származtatják magukat, olyannyira, hogy Szent Álmos felmenői között is ott vannak (vö.: Dümmerth Dezső: „Az Árpádok nyomában”). 

Mindemellett a mongolok nyomása alatt széteső hatalmas török Szeldzsuk Birodalom utódállamai között szárba szökkenő Oszmánok keletkezésregéje is a mi „Emese álma” teremtésmondánk testvérének tűnik: Egy Ankara és Bursa közötti hegyvidéki terület fölött uralmat szerző, kicsi oguz nemzettség feje, Ertugrul (1198–1281) csodás álmot lát. Egy szomszédos törzs, Edebali nevű tekintélyes bölcsének Maikun nevezetű leánya, növekvő hold alakját ölti, hogy aztán teliholddá gömbölyödvén Ertugrul fiának, a későbbi I. Oszmánnak (1259-1326) a szívtájékába olvadjon. Ennek nyomán a férfi kebeléből egy hatalmas életfa sarjad, melynek tövéből hegyek és folyók erednek. Az „Ertugrul” név a „Turul” származásra utal, valamint az „Edebali” név felbukkanása szintén az „Emese álma” teremtésmondával való rokonság felé mutat, nem beszélve a csodás fogantatás, majd az erő kiáradásának beszédes jelképeiről. Ertugrul személyének lényegisége itt is több, mint földi valója és egyfajta „égi küldött” jellegben összegződik. Az „er” szócska törökül „férfi harcos” - a „g”-t nem ejtik -, tehát az Ertugrul esetében „Turul-harcos”-ról van szó (Érdekességképpen a „dogan” jelentése „sólyom”, így az Erdogan fordítása: „Sólyom-harcos”). Több mint figyelemreméltó, hogy az oszmán mondában szereplő „Edebali” név, gyakorlatilag megegyezik mi Emesénk apjának, az Anonymus szöveg eredeti változatában „Eunedubeliani”-ként írt nevével, ahol az „Eun” a török „Ön” egy átirata, vagyis a „Nagy” szónak felel meg, az „ani” pedig egy latinos végződés, tehát „a Nagy Edubeli” nevezetű, tiszteletreméltó bölcsről van szó (vö.: Demény István Pál: „Emese álma”). A Világhálón található egy „Resurrection Ertugrul” („A Turul-harcos feltámadása”) című török filmsorozat, mely a címében található „feltámadás” kifejezéssel utal az égi indíttatású uralkodóház szellemiségének bizonyos időközönként történő felbukkanására az eurázsiai szittya-turáni népeknél. Az is igen figyelemreméltó, hogy az egyik főszereplő, Szulejmán sah alakjában a mi Kendénket ismerhetjük fel (Kün=Nap; Kündüm=Napkirály; ótörök), Ertugrulban, a Gyulát, a „cselekvő király”-t, a Gundogdu nevű harcosban a Horkát, Vad Demírben, a kovácsban pedig a Tárkányt. A dombon elhelyezkedő vezéri sátor-együttesnek pedig a magyar címerből ismert hármas-halom elrendezése van. Mindezen túl betekintést nyerhetünk az íjfeszítő pásztornépek tekintélytiszteletéből és egyben büszke tartásból fakadó, ősi patriarchális-családias irányító testületének a ténykedésébe is, mely a bejek (zoltánok) gyűlésének – tehát a „kiválók” („arisztosz”) tanácsának - vagy éppen a közös étkezéseknek a rituális formáját ölti. Mindez jól előlegzi, az igazából Könyves Kálmán király idején fölerősödő Szent Korona, illetve annak szellemi virágai, az Aranybulla, valamint a Werbőczy István-féle „Hármaskönyv” eszmeiségét, hogy alkotmányos igazságérzetünk – mely hősies szabadságharcaink révén oly sokszor csapott magasra – voltaképpen az eurázsiai szakrális lovasíjász hatalomgyakorlási hagyomány ihletettségéből eredeztethető (Jelesül, ha az uralkodó titanizálódik, tehát szembefordul a Szent Korona eszménnyel, akkor jogos ellene a lázadás). 

Az sem utolsó szempont, hogy a filmsorozat segítségével beleélhetjük magunkat őseink mindennapi életébe, így megtekintése tanulságos, sőt olykor bizony szívbemarkoló lehet számunkra. Ez akkor is áll, ha a hollywoodi képzettségű rendező, az amúgy szakmailag nagyszerű munkát végző Metin Günay, pont azt a Szent Bernát alapította, kiváló felkészültségű templomos rendet állítja be az egyik farizeus fő rossznak, amely a valóságban - éppen iszlám mintára - nem szed kamatot, sőt utolsó leheletéig kemény harcokat vív annak alkalmazása ellen (Pápai megbízásból ugyanis, a Középkor nyugat-európai pénzforgalma nagyjából az ellenőrzésük alatt áll. Ezen magas igényű rendtartás a XIV. század elején fullad ki – töretik meg -, amivel egy ütemben a trecento szemléletének prométheuszi fordítottsága is mindent eláraszt. Buji Ferenc írja: „Bár a téma-választás még szakrális, de a téma-kezelés már modernista.”). Ráadásul egy nagyszerű keleti forrás - Uszáma Ibn Munqidz: „Intelmek Könyve. Egy szíriai emír memoárja a keresztes háborúk korából” - is többször elismerően szól a templomos lovagokról. Az érem másik oldala viszont, hogy a nyugati kereszténység befolyásosabb részének manapság tapasztalható engedékenysége – ne adj isten támogatása, például némely antikrisztusinak tűnő vonatkozásban – igazából önsorsrontó iránynak érződik, melyen minden bizonnyal változtatni volna szükséges, amennyiben nem kívánnak idővel föloldódni valamely pacifista-farizeus szivárványos tévtan szekta egyikébe-másikába. Például a globalizmus (földizmus) igenlése a kereszténység szempontjából erősen véleményesnek mondható, hiszen mint Rama Coomaraswamy (szívsebész, pszichiáter, majd katolikus pap) „A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra” című lényegi tanulmányában megjegyzi: "A New Age egyik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ami egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás.". Másrészt az a véleményünk, hogy az Ég-alatti „egységének” teljes képtelenségével, amúgy a globalizmus kiagyalóinak fontosabb része is tökéletesen tisztában van. Ebből kifolyólag alighanem ugyanazzal messzemenően átgondolt, szerteágazóan, nagy erővel előadott, kíméletlenül öncélú, kettős fedelű megtévesztéssel van dolgunk, mint „a társadalmi egyenlőtlenségekre különösképpen érzékeny” XX. század elei, internacionalista Lenin-fiúk és Lenin-lányok esetében, akiket – mint kiderült – valójában a Wall Street legnagyobb cápái pénzeltek, akárcsak kívül zöld, belül piros változataikat manapság. Mindennek fő célja valószínűleg nem más, mint az agymosásszerűen „Döbröginek” beállított nemzeti tőke és középosztály gyengítése, hiszen ők azok, akik leginkább képesek erőt felmutatni a gyarmatosító globalista törekvésekkel szemben (Annak idején a Fuggerek is alkalmazták nálunk ezt a harcmodort, amikor a markukban lévő Udvar párt segítségével – a lényegében az ő suba alatti tevékenységük következtében koldusbotra jutó - Dózsa Györgyéket ráuszították a hazafias ellenzék gerincét képező Szapolyaiékra). Az embernek óhatatlanul „már látott” érzése támad: Mintha a hagyományos közösségi keretek bomlasztását szektás túlfűtöttséggel erőltetők kórusát, egyfajta tudományos alapokon álló „földi mennyországot” biztosító Világkormány felállításának távlata éltetné, mellyel kapcsolatban leginkább talán a madáchi Phalanster profetikus látomása rémlik fel bennünk, de fenntartjuk a tévedés jogát. Mindazonáltal a család és a nemek esetlegesítésének szükségességéről a „szent cél” érdekében, már maga Karl Marx is értekezett. Ugyanő másik tétele: „Isten tagadása, az Ember igenlése!”. Ennek mai, ravaszabb felhozatala, egy szakrális tanítás - „Az ember szerelmes Istenbe” - feje tetejére állított változata, ami úgy hangzik, hogy az „Isten szerelmes az emberbe”. Majd ezt az elvilágiasító, megosztó, modernista tévtant a Világháló, mint valamiféle hiteles, megfellebbezhetetlen keresztény alaptételt tálalja. Ezen hübrikus, önistenítő gőgből táplálkozó nyomulásnak a harmadik változata a barcelonai villamosokon olvasható: „Nincs Isten, élvezd az életet!”. Holott, mint tudjuk, önmagunk mindenek feletti legeltetésénél bomlasztóbb, szűklátókörűbb és boldogtalanabb felfogás kevés van az Ég-alattiban. Ez akkor is igaznak tűnik, ha ennek az ellenkezőjét próbáljuk elhitetni a környezetünkkel, valamint önmagunkkal, például a különféle művészeti, illetve alternatív iskolákban, amikor is a kívánatos főszabály, amint azt valamely kötelező EU-s képzésen fogalmazta csillogó szemekkel egy liberális-globalista professzor-asszony: „Mindent fordítva kell csinálni, mint eddig!”. Ám minden Káoszban ott csírázik a Rend és minden Rendben ott csírázik a Káosz. A „soha nem látott” Világháló is pusztán egy forma, de már Babilon bukásakor is jelen van a kábítószer, az önfényezés, a háttér-hatalmi hálózat, a nihil, a pokol, a csábítás. A rokonszenv felkeltését olykor fegyverként használó modernista messianizmus nem igazán állhat elő nyíltan a – spirituális alvásból származó – mindent felülíró hatalom igényével, így általában tagadja a harcnak, mint olyannak a jogosságát az Ég-alattiban, amivel tulajdonképpen a békét legkevésbé, sokkal inkább a küzdelem szabályozatlanságát idézi meg. Ennek a jelenségnek egyik lehetséges elvi mozgatójáról Mérő László matematikus a következőképpen fogalmaz: „Ha az egyik fél verseng, míg a másik együttműködik, akkor a versengő maximalizálja hasznot.”. Ez az Égnek fityiszt mutató hozzáállás természetesen káprázatos sikereket tud felmutatni az Ég-alattiban, egy ideig... Utána törvényszerűen „lehull a lepel” (apokalipszis), amiből kifolyólag a felebaráti bizalom mélypontra zuhan, majd ezt követi a szétesés, az összeomlás. Ez történik - az eredetileg kicsiny, ám ellenállhatatlan erejű szakrális magokból kiáradó, azonban később modernizálódó - Babilonnal, Perzsa Birodalommal, az ógörögökkel, Egyiptommal, Rómával, az Oszmán Birodalommal és véleményünk szerint most éppen ez zajlik Nyugaton is. Ebben a helyzetben valószínűleg csak azok a népek képesek talpon maradni, amelyek felismerik, hogy minden valamirevaló szakrális felfogás ennek pontosan az ellenkezőjét kívánja elősegíteni, ami a világos határok, az igazságkeresés, a tisztelet, a hazaszeretet, a hála és kötelességteljesítés, tehát a „keresztény szabadság” kultúráját jelenti. Mindennek alapja pedig a szétszóró-lehúzó erő beazonosításának képessége és a vele történő – elsősorban belső – szembefordulás az Ég-alattiban, hiszen ennek híján nem lehet emelkedni. Ahogy egy pálos szerzetes fogalmazta a minap Klastrompusztán: „A templomban letehetjük a vállunkról keresztet, de ha kilépünk onnan, azt ismét föl kell venni”. 

               A kereszténység virágkorában az egyházi vezetők karddal övezve lovagoltak a honvédő seregek élén! Gondoljunk csak a mongolok vezette tatárok elleni – évtizedeken átívelő – döbbenetes erőt felmutató hősies helytállásunkra, melynek nyitánya Batu kán (kagán) phürroszi, vagy még inkább borogyinói győzelme Muhinál, 1241-ben. Megkoronázása pedig, a kun (kipcsak-kazah) édesanyától származó IV. László királyunk, 1285-ben aratott diadalsorozata, amikor Nogaj kán igen jelentékeny, mintegy negyvenezres seregének fővezére „Talabuga kán is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott kivergődni Magyarországból”. A mongol hódítást, rajtunk kívül, igazából még a mamelukoknak – a főleg szintén kun származású egyiptomi janicsároknak – sikerült feltartóztatni 1260-ban Ayn Dzsalútnál, nem kis részben a legendás Bajbarsz (1223-1277) hősies helytállásával, akit ezért az iszlám megmentőjének is neveznek. Kitbuga kán ugyanis - a keresztény-mongol Hülegü ílhán, perzsa uralkodó (1218–1265) megbízásából - azon örmény és grúz csapatokkal felerősítve indul letarolni az egyiptomi szultánságot, akiknek segítségével két évvel korábban, a szunnitizmus magas kultúrájú, gazdag fővárosát Bagdadot tökéletesen elpusztítják. Emberfejhegyekből emelnek piramisokat a füstölgő romok között..., „de elég ennyi!”, mondaná Anonymus mester.

A Turul eszmény megjelenése az V. században, a Kaukázus vidékén nevelkedett Attila hun nagykirálynál, a VII. században az onogur-bolgároknál, a IX. században nálunk, a XI. században a kazah pusztákon erőre kapó szeldzsuk-törököknél (I. Tugrul király) illetve a XIII. század végén az oszmán-törököknél, egy ősi szittya-turáni keletkezésmítosz valaha volt meglétét sejteti, hiszen – minden, az Unió jegyében manapság felerősödött Európa-központú félremagyarázás dacára – természetesen valamennyi turáni lovasíjász nép igazából szkíta eredetű. Ennek megfelelően létezik hasonló kun eredettörténet is és „A Mongolok Titkos Története” szerint Dzsingisz kán apja szintén égi küldött, aki egy hatalmas kékesszürke farkas formájában nyilvánul meg. Mindemellett például Czakó Gábor is nyomatékosítja az andronovói szabír ősmagyarok fontosságát, akik a Kr.e. III.-II. évezredben, nagyjából a mai Kazahsztán területén, egy Mezopotámiával vetekedő kultúra alkotásában jeleskednek. Ha e táj karéjszerű déli kisugárzását egy félholdnak képzeljük, akkor az ennek mentén letelepedőknél is megjelenik ez a magasrendű szellemiség (vö.: iráni=ariána=árja=nemes=letelepedett turáni). Például a sémita-sumérek előtti évezredekben városállamokat alkotó szkíta-sumérek egyik mondaváltozata szerint, a csecsemő Gilgamest féltékenységből lehajítják egy torony tetejéről, amikor is egy égi sas-madár megmenti és a gyengéden a földre helyezi. Hérodotosz szerint, II. Kűrosz perzsa király méd (kurd) édesanyjához kötődő álomjóslat, hogy méhéből folyó támad, ami egész Ázsiát elborítja, de folytathatnánk további óegyiptomi, indoárja, sőt kínai vonatkozásokkal is. Ha még mélyebbre ásunk, Demény István Pál, a már említett tanulmányában leír egy indián mondát, ami a vizek kiáradásáról szól és nagyon hasonló a fentebb tárgyalt teremtés regékhez. Ez azért is figyelemre érdemes, mert minden párhuzamosnak tekinthető amerikai indián szellemi vonatkozás - a Bering szoros lezárulása előtti - tehát legalább tíz-tizenkétezer éves vagy inkább azon túli eurázsiai gyökereket sejtet. Ezt a lehetőséget erősíti René Guénon „A Vadkan és a Medve” című lényegi tanulmánya is, melyben kifejti, hogy a kelta „Vadkan” jelkép a legmagasabbrendű brahmanikus (papi, szellemi) vezető, míg a „Medve” a lovagi-ksátria (királyi, gyakorlati) vezető őseredeti jelképe a szakrális hagyományban és már Ipolyi Arnold is felfigyelt az Emese (Emse) - „Vaddisznóanya” jelentés összefüggéseire. Így tulajdonképpen nem tűnik meglepőnek, hogy Szent János „Jelenések könyvében” a szellemi alászállás fokozatait megtestesítő „Apokalipszis lovasai” közül az Aranykort a Lovasíjász képviseli. Mindebből kifolyólag minden felesleges túlzás nélkül feltételezhető: A Turul-harcosok - például Attila hun nagykirály, az onogur-bolgár Kuvrat kán, a mi Szent Álmosunk vagy a török Tugrulok – voltaképp annak a beláthatatlan múltból eredő, magasrendű szakrális magkultúrának lehetnek a kifejeződései, mely szellemiség a szittya-turáni népek révén, a Kína – Kárpát-medence - Mezopotámia háromszögben meg-meg újulóan fölragyog. Ennek a jelenségnek erőteljes kisugárzása, hogy az óegyiptomi kultúrát is „Hórusz fiai” alapítják és az indoárja Krisna is a Szent Sólyomtól származik, akinek szakralitásához, a nyugati ihletettségű, modernista, pacifista-farizeus Krisna-tudat szekta „életizmusának” természetesen nem sok köze van (Az Ezüstkort, a ksátria, a Kardos lovas; a Bronzkort, a szakrális értelemben vett vajsa, a Mérleg lovas; a Sötét kort, pedig a Halál lovas jelképezi).

Mint már érintettük, a keresztény hagyományban is tovább él az égi erőtől való megtermékenyülés ősi tudása. Szent Máté mondja (1.18.): Jézus „anyja, Mária, József jegyese, még egybekelésük előtt, méhében fogant a Szentlélektől„. Feofan Greknek (1340-1410) - Szent Andrej Rjubljov (1360-1430) mesterének - van egy ikonja „Krisztus színeváltozása” címmel. Ezen egy Piramis látható, csúcsán a Napbaöltözött Krisztussal, akinek köpenye lefelé és felfelé nyit, így a kép összességében egyfajta Szent Grál benyomását nyújtja. Az ikonon a háttér képezi az Atyaistent, aki - mint a Mindenség patriarchális jelképe - túl van életen/halálon. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a „mellérendelő” jellegű, principálisan dualista Atyaisten-Anyaisten, valamint Fiú felvetést, a Szentlelket az Atyaistennel keverő - vízszintességével fölfelé igazából záró, ezáltal önmagát a lehúzó, káosz erőnek kiszolgáltató – önsorsrontó elképzelésnek véljük (vö.: lefelé irányuló háromszög). További említendőnek érezzük, hogy a Szent Kehely tisztelet először az őseink közé számító szarmatáknál ölt világos formát (alánok, jászok, oszétek), ami az ellenség legvitézebbjeinek koponyatetejéből készített, arannyal futtatott ivócsanak pusztai kultuszából kristályosodik ki, mely áldomás forma már az északi eredetű indoárja népek ősi Mahábhárata regéjében is felbukkan (Buddha szintén szkíta uralkodói családba született). Angliába aztán, a rómaiak által odatelepített több ezer szerződéses lovasíjász - többek között egy Bors nevezetű vezér - viszi át ezt a tudást, mely termékenyítő viszonyba lépvén a kelta druidizmussal, a keresztény Arthur király mondakör kialakulásához vezet. Ehhez a sztyeppei szokáshoz kapcsolódhat ősi „kupa” szavunk kettős jelentése is: koponyatető és ivóedény. 

A csíksomlyói Napbaöltözött Boldogasszonyt, aki holdsarlón áll és feje körül csillagkoronát hord, jól ismerjük. A szkíta-sumerek - majd a későbbi sémita-sumérek által is tovább éltetett - Istár (Esztarté; Eszter) istennője ugyanez: Napbaöltözve holdsarlón áll, feje körül csillagkoronával. Gyanúnk szerint nem csak az óegyiptomi Ízisz, hanem az Efezus központú Artemisz kultusz is erre az ősi eurázsiai Istenanya-képre rímel, mely eszmeiségnek olyan jeles képviselői vannak, mint a filozófus Hérakleitosz (Kr. e. 544-483), akinek rendszere, minden ellenkező híresztelés ellenére Logosz és nem dialektika hangsúlyú, tehát szakrális és nem modernista szerzőről van szó. Mindezt, az időközben több százezres nagyvárossá terebélyesedett Efezusban is térítő Szent Pál (10-67) sem zárja ki, hiszen nemes harca voltaképp nem magának a kultusznak a szellemisége, hanem annak elvilágiasított, elkufárosodott, tehát az ellenkezőjébe fordított, modernizált változata ellen folyik. Ez világosan kiderül az Arénában tartott gyűlésen elhangzottakból: „Idehoztátok ezeket az embereket, pedig nem szentségtörők s nem is káromolták a mi Istennőnket.” (Ap. Csel. 19. 37.). Az a véleményünk, hogy maga a „glória” is az eurázsiai „napbaöltözöttségből” fakadó jelkép lehet. Mondanivalója tulajdonképpen ugyanaz, mint a Székelyföldről és Japánból is ismert „Napkapu”-nak (vö:. Egry József: „Aranykapu” című festményével). Mindegyik jelkép a Napkirály (Világkirály; Világügyelő) megszentelt – az Ég és Föld között közvetítő - jellegére utal (vö.: Szent Korona). Ennek a szakrális tudásnak minden bizonnyal a legősibb változata „a piramis alakú hegy, csúcsán a Nappal” tiszteletben ismerhető fel, amely máig fönnmaradt például Kirgizisztánban és a – hajdanán Yakut-föld felől induló - szittya-turáni japánoknál, de ez a magasrendű szellemi képlet ott lobog az „Emese álma” regénkben is: A Boldogasszony párja, az égi hírnök, a Turul. Fiuk, a Napkirály, Szent Álmos. Az Atyaisten a háttér. Ha a „rakamazi turul” ősmagyar hajfonat-korong leltre gondolunk, akkor a központi Szent Madár alakja van „Világügyelő-Kende” helyzetben. Napbaöltözött volta az Ég és a Föld közötti közvetítő jellegét erősíti fel. A lábai által tartott turul-fiókák pedig az Ég-alatti dialektikus erőit testesítik meg. Nővérem, Dr. Csiba Ildikó említette egyszer, hogy Gárdonyi Géza, jeles írónk, Prohászka Ottokárt, a kiváló katolikus hazafit és hitvédőt emlegette „napbaöltözött emberként”. 

Talán itt érdemes szólnunk népmeséink „Ördöngasszonyáról”, aki a „Boldogasszony” szellemi elsötétülésbe révedt változata. Mindez Évára, az Ősbűnnel kapcsolatos tudásra utal: Amennyiben a Föld (akinek megnyilvánulásai az Ész; az Ember; a Tudomány; az Élet; a Természet) - Isten szolgájaként – a re-szakralizáló (helyreállító) jellegű elvet képviseli, akkor ennek következménye lehet az Életfa alatt „csókolózó madarak”, vagy „Hunor-Magor” - a háttárs (arkadas) jellegű barátságok megjelenése -, akik képesek életüket egymás tenyerébe helyezni, hiszen igazából a szakrális rendtartás (amikor minden a helyén van), az értékelvű „alá-fölé rendelő” eszmeiség teremtheti meg a valódi harmónia feltételeit az Ég-alattiban (vö.: fölfelé irányuló háromszög). Ha viszont a Föld – az önistenítésből kifolyólag - szellemi értelemben elsötétül (föllázad), akkor egyfajta szükségszerű birkózás kezdődik a lehúzó és a felemelő erő, „Ördögasszony és Erős Jankó”, „Ábel és Káin”, „Széth és Hórusz” között. Biblikusan fogalmazva: A „halhatatlanság gyümölcs” központú látásmód áthatottságában az Apa Apa, a Fiú pedig Fiú (A hierarchia jelentése: A Szent uralma). Amikor viszont a „tudás gyümölcs” központú szellemi kínálat veszi át az irányítást, akkor - a „jó” nevében - egyfajta nivelláló, „mellérendelő” jellegű értékzavar itat át mindent, a világ a feje tetejére áll és az Apa Fiú lesz, a Fiú pedig Apa az Ég-alattiban. Ezen utóbbi jellegzetes megnyilvánulása például, amikor a szakrális vallási jelképeket, a „világnézeti semlegesség” nevében betiltani vágyó hevület tulajdonképpen az evilágot istenítő (modernista) látásmód diktatórikus kötelezővé tételének szándékát látszik fedni a nagyobb demokrácia jegyében, vagy, hogy az individualizmus, illetve bármily földi értelemben vett "univerzalizmus" (szolipszizmus, globalizmus), netán pacifizmus egyáltalán nem tűnik pozitív, esetleg ártalmatlan jelenségnek, mivel gyengíti, bomlasztja az emberhez méltó élet természetes védőgyűrűit jelentő nemi-családi-nemzeti-vallási önazonosságtudatot.

Mindebből következik, hogy amit például Hamvas Béla „a Hagyománynak” nevez, az valójában a szakrális őshagyomány, mely az emberi elmén (időn/téren; életen/halálon) kívüli igazságot kifejező Istenre támaszkodik, ezért csak Egy lehet belőle. Ám a Paradicsomból való kiűzetés óta, természetesen létezik a modernista nézőpont hagyománya is. Rama Coomaraswamy írja: „A „New Age” („Új Kor”) vallása egyáltalán nem új, az ember bukása óta jelen van.” De említhetnénk az éppen lázadó állapotban lévő Istár istennőnek, Anu főistenhez intézett, évezredekkel ezelőtti fenyegetőzését is, melyet – amennyiben borzongani kívánunk - érdemes továbbolvasni Rákos Sándor kiváló „Gilgames” könyvében: „Lemegyek az alsó kapukhoz, melyek a holtak birodalmát rekesztik el s betöröm őket”. Mindez meglepően hasonlít, az egyfajta sajátos ateista vallási világképet alkotó Sigmund Freud hírhedt mondatára: „Ha az Ég nem hajlik, Archeront verem én fel”, ami, úgy tűnik sikerült is, bár lehet, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha esetleg ő igyekszik az Ég felé hajolni (vö.: Dr. Edward S. Williams: „A keresztyén tanácsadás sötét oldala.”; René Guénon: „A pszichoanalízis vétkei.”).

„Két Út van előttem, melyiket válasszam?”- teszi föl a kérdést a népdal. A Mozgás lecsengésének (entrópiájának) kozmikus törvénye okán, a „nem választás” is választás, méghozzá a szétdobáló erő javára - tehát elég nagy a sodrás -, de a Szentlélek is dolgozik. Bár a Felhő ugyan eltakarhatja szemünk elől az Eget, ám képtelen azt ténylegesen legyőzni. Ennek megfelelően, minden időkben fönnáll annak a lehetősége, hogy esetleg rálépjünk a damaszkuszi útra, hogy az evilágiság (önmagunk) istenítésének hályogja lehulljon a szemünkről és kegyelem folytán felébredjünk (Ap. Csel. 9. 17-19). Az a véleményünk, hogy ez Emese álma, amely számunkra egybecseng Mátyás királyunk tanításával: "Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata”.