2020. október 13., kedd

Csiba Zsolt: A Csodaszarvas

A Csodaszarvas.


Az archeogenetika legújabb eredményei a szkítáktól és hunoktól a magyarokig

érő sztyeppei kulturális folytonosságot igazolnak.” – Dr. Makoldi Miklós.


A Legfelsőbb – „kedves, szép leányát” – a Földanyát küldi szarvasünő-tündér képében Ősapánkhoz, hogy további áldásunk legyen, amíg világ a világ. Homloka fölött ezüst félhold fekszik, melynek nyoszolyájából a felkelő nap ébred. Szőrén csillagok ragyognak. Eme csodalény-anya útmutatásával keresi az üdvözülés módját Hunor és Magor. Végül a Fekete-tenger vidékén megpihennek, majd alán királykisasszonykákra lelvén éltetik tovább a Csodaszarvas népét („Szép” Enéh-Ünő-Eneth=nőstényszarvas; ómagyar–ótörök).

Árpádházi IV. László királyunkat (1262–1290) kipcsak-kun édesanyja is arra ösztönzi, hogy szeresse, ápolja eurázsiai gyökereinket. Udvari szerzetes papja – Dunakeszi jeles szülöttje – Kézai „Keszi” Simon mester megírja a „Gesta Hunnorum et Hungarorum” című művet, amit „A hunok és magyarok viselt dolgai” helyett fordíthatnánk akár „A hunok és magyarok hősregéje”-ként is: „Vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. Nagyjából hasonló leírás található, az 1310 és 1343 között uralkodó Károly Róbert király idejéből eredő Zsámboki Kódexben. A Szent László (1040-1091) szellemi nyomdokain haladó Nagy Lajos lovagkirályunk (1326-1382) ferencesének, Kálti Márknak, a székesfehérvári Nagyboldogasszony Bazilika kanonokjának pazar kiállítású Képes Krónikájában. A Mátyás király (1443-1490) megbízásából alkotó Thuróczy János ferences szerzetesnek A magyarság története című művében, továbbá a Tarih-i Üngürüsz-ben is. Ezen utóbbi a trónbitorló Habsburg Ferdinánd megszállása alatt álló székesfehérvári Magyar Királyi Könyvtárból kerül hadizsákmányként a Portára 1543-ban, ahol latinból az előkelő oszmán udvari nyelvre ültetik át, mely formában fönn is marad. Ekkor – a Szent Koronával 1526-ban Székesfehérváron fölkent – I. János magyar király törvényes örököse a kisgyermek Szapolyai János Zsigmond. Nevében talpraesett édesanyja, a lengyel származású Jagello Izabella királynő uralkodik. Legfőbb segítője – az elhunyt király bizalmasa – a kiemelkedő képességű volt végvári tiszt, György barát, pálos szerzetes, aki a Fugger bankház „német maszlagja” és a Medici bankház „török áfiuma” kínálta lehetőségek közepette áll helyt, egészen addig, amíg a Habsburgok katalán bérgyilkosai, az oltár előtt, ima közben le nem mészárolják.

Szakrális hagyományunk a Szent Koronát Jézus Krisztus magyar arcának is nevezi. Az Árpádházi "Könyves" Kálmán király idején megizmosodott tan szerint a mindenkori uralkodó az Ő fennsége nevében irányít, ami azért is lényeges, mert ha valaki esetleg titanizálódik, tehát szembefordul a Szent Korona szellemiségével – melyre példa a jobbára háttérhatalmi mozgatottságú Habsburgház tevékenységének, jellemzően magyarellenes, ál-szakrális volta – akkor a vele szemben folytatott küzdelem, szellemi értelemben rendbehozó (re-szakralizáló) jellegű, tehát jogos.

Őseink hagyatékának föltárását, értelmezését és - ami a legfontosabb – éltetését az utóbbi években egyfajta, Lezsák Sándor által "termékeny bizonytalanságnak" nevezett hangulat lengi körül, mely televényből szárbaszökkent egy igen kiváló kezdeményezés, amit úgy hívnak, hogy Magyarságkutató Intézet. A XX. század első felében - nagy erőfeszítések árán és a szokásos "internacionalista" orkánnal dacolva - megteremtődnek ugyan a magyarbarát múltvizsgálat elvi feltélei, de a korabeli hivatalos őskutatás sajnos ennek ellenére sem képes igazából kitörni a Bach-korszak által kimunkált varázskörből. Hogy a hagyományunkhoz való hozzáállás nem pusztán önbecsülésünk kérdése, mi sem bizonyítja jobban, mint Eric Zemmour párizsi közíró-politikus drámai mondatai: „Franciaország szétesik, az elitje feláldozza a franciákat. Azt is kétségbe vonják hogy Franciaország egyáltalán létezett. Az új értelmezés csak a világtörténelmet és a kisebbségek történetét ismeri el. Ezek között pedig nincsen semmi”. Ellenben hazánkban - Istennek legyen hála - most éppen úgy fest a helyzet, hogy a mag, ami voltaképp Mátyás királyunk óta egészen mostanáig mostoha körülményekre ítélve várakozott, éppen virágokat hajt. Például Dr. Kasler Miklós és Dr. Neparáczki Endre tudományos vizsgálatai igazolták, hogy a Turulházi Álmos, majd Árpád vezette eleink nagyjából felerészt europid király szkíta, jelentős mértékben ázsiai hun (europid-mongolid) származásúak, további europid kaukázusi hatásokkal ötvöződve, különösen a vezető rétegben (vö.: „A magyarok ősei – Dr. Neparáczki Endre”. Karcolat. Karc FM – youtube). Ezen eredmények pedig lényegében egybevágnak Dr. Bíró András Zsolt antropológusnak, a bugaci Kurultáj életrehívójának következtetéseivel. További érdekesség, hogy bár nem a szkíta lovasíjász hagyomány egyenesági örökösei - mint például mi - mégis a lengyeleknél, szlovákoknál, észteknél, sőt még a bajor, valamint egyéb germán népeknél is (holland, skandináv, német) jelentős szittya genetikai hatás mutatható ki, mely lehetőséget talán mégis az oroszok becsülik meg leginkább (vö.: Alexander Dugin turán-barát Eurázsia eszményével, melyet többek között „Az eurázsiai küldetés” című könyvében fejt ki).

Az V. században élt és Turulházi Attila napkirály udvarát megjárt bizánci Priszkosz rétor a hunok szarvasünős-testvérpáros eredtörténetéről számol be. A VI. századi Prokopiosz egy onogur-bolgár mondát említ, amelyben szintén szerepel a csodalény vezette testvérpár, illetve a „Meotisz vidéke” (A Csodaszarvas-Turul párhuzamokra többek között Ipolyi Arnold nagyváradi püspök is fölfigyelt). Árpádházi Szent László és Géza agancskoronás-gyertyás jelenés tanúi, melynek hatására építtetik a váci székesegyház. Fölbukkan a Szent Gellért legendában, a bakonybéli bencés kolostor alapítása kapcsán, valamint Anonymusnál, méghozzá a jász Böngér fia Bors vezérrel összefüggésben (vö.: Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában). A hozzánk hasonlóan szintén az ősi szkíta lovasíjász hagyomány egyenesági örököseinek tekinthető türk, iráni és a mongol testvérnépeinknél is a Csodaszarvas, a Turul, a Farkas és a Fehér Ló a legfontosabb totemállat (Obrusánszky Borbála említi, hogy a mongolokkal - a nyelvszerkezeti hasonlóságok mellett - kettőezer közös, valószínűleg még a közös hun időkből eredő szavunk van). 

A Táltos Ló, a Turul és a Csodaszarvas együttes megjelenítődése, a szent erő megháromszorozása. A hun ötvösművészet remeke K. r. u. 200.-ból. A háttérhatalmi Világháló azt írja a kép alá, hogy:"Golden monster, Han dynasty".

.A hatalmas szaka-szkíták – akik kimutathatóan szintén genetikai őseink közé tartoznak - döntő hatást gyakorolnak az indoiráni árják kulturájára is (vö.: Dr. Aradi Éva: Szakák és indoszkíták). Azon lovasíjászok számára, akik a Kr. e. IV. század körül vándoroltak Jakut-föld felől, Koreán át a Japán szigetekre, szintén Csodaszarvas mutatja az utat, méghozzá egy testvérpárnak. A turáni-szittya-hun törzsek és az önálló ősgénnel rendelkező kínaiak évezredes egymásra hatásának erőteljes genetikai nyomai mindkét félnél kimutathatóak. A kínai uralkodóházak jó része is sztyeppei íjfeszítő lovas eredetű. Amikor például Dzsingisz kán meglepetésszerűen megkerüli a Nagy Falat és elfoglalja Pekinget, onnan egy mandzsu dinasztiát űz el. Nem tűnik véletlennek, hogy a részben a mi elődeinket is jelentő hunok őshazájában Ordoszban - mely Pekingtől kevesebb, mint 100 km-re található - egy félvárosnyi területen állítanak emléket a tiszteletreméltó hun-kínai kapcsolatoknak. Maga a Kr. e. VI. század táján élt Buddha (Buda) is szaka-szkíta uralkodói családból származik, ezért hívják Sákja-muninak. Innen nézve már nem olyan meglepő, hogy sok harcművészeti irányzat éppenséggel buddhista eredetű, amiből az is kiviláglik, hogy a manapság divatos, nyugati ihletettségű, pacifista-farízeus hippi buddhizmusnak az eredeti szellemiséghez természetesen semmi köze, sőt annak voltaképpen az antitézise.

Hogy a különféle szakrális vallások elvilágiasítása, férfiatlanítása, ellenkezőjébe fordítása, tehát megújítása (modernizációja) nem tréfadolog, mutatja, hogy gyakran például Lao-cse-re, a keresztény vagy az iszlám misztikusokra hivatkozva indokolják azt az önellentmondásos globalista-liberális esetlegesítést (relativizálást), aminek az „Aranykor” elérése érdekében történő kezdeményezései nemcsak Szodoma és Gomorra "boldog" jövőképét látszanak fölvázolni, hanem olykor mintha még a prófétikus madáchi képzelőerő falanszter rémálmának világát is alulírnák. Mi pedig kísérleti békaként főlünk a globalista mutatványosbódé lassú tűzön hevülő dagonyázójában és szorgalmasan gyakoroljuk a modernista papság, a pszichológusok által előírt „jól vagyok és egyre jobban” illetve „ne minősíts, mindenki aranyos, te is más vagy te sem vagy más” jellegű feladatokat. Máskor „családállításon” veszünk részt, ahol mintegy ellenbeavatásszerű, katartikus gyakorlatok közepette ráébredünk, hogy igazából a korábban szentként tisztelt, hetediziglen számontartott ősienk – a vaskalapos „mérgező szülők” hamis képzetei, hibái miatt szenvedünk, különösképpen akkor, ha esetleg valamely szakrális hagyomány átadási vonalát képviselik. És ha valaki a Nyugatnak eme álbuddhista, álkeresztény „haladó, színes, vidám” ön- és köz-rombolását világossággal háborgatja, úgy ő „az, aki nem jó. Fellegajtó nyitogató...”.


A szakrális Nimród-vallásról.


A turáni eredetű eurázsiai Tengri kultuszról Nyikolaj Trubeckoj herceg, a “Dzsingisz kán hagyatéka” című alapvető fontosságú, antiglobalista művében bebizonyítja, hogy valójában szakrális Egyistenhit (monoteizmus), nem pedig - korunk modernista páclevének megfelelő - jelenségvilág istenítő természet-, illetve élet-kultusz. Lovasíjász eleink hite - onogur-bolgár testvéreinkhez hasonlóan - mintegy természetes módon megy át Jézus követésébe. A kínai “T'ien”, azaz “Ég” szó és a mi Isten szavunk is a Tengriből ered (vö.: Is-Ten-gri). Mindezek alapján egyrészt arra juthatunk, hogy Nimród király "Nagy Vadász" elnevezése valószínűleg az elsődleges íjfeszítő lovasnomád ősszkíta szakralitásra (vö.: "Mén-rót"), az "Építőmester" jelző a másodlagos, letelepedett andronovói, illetve indoiráni-mezopotámiai-kánaáni-egyiptomi övezet - alapvetően szintén turáni-szkíta eredetű kultúrájának – árja szakralitására utalhat (vö.:"Mag-óg"). Érdemes tanulmányozni a kánaánita Moáb-kő betűformáit is. Meghökkentően hasonlítanak a székely-magyar rovásra. Ez is egy közös, turáni szellemi ősforrás eshetőségére mutat, amit többek között a korabeli Skythopolis településnév is alátámaszt. Csöpel láma "A magyar szellemiség eredete" című munkájában a következőket említi: "A neves iráni tudós, Idries Shah, a szellemi hagyományok kutatója írja, hogy az eurázsiai szellemiség ősi központja a szkíta népek lakta Közép- és Belső-Ázsia volt. Szerinte e szellemiség - nem kis részben a magyarok közvetítésével - eljutott Európa népeihez, valamint az indiánok révén az amerikai földrészre is. Közvetlen és közvetett kisugárzása alapvető hatással volt Eurázsia „peremterületeire”: Kínára, Indiára, Mezopotámiára, Egyiptomra valamint Európa régi földközi tengeri műveltségeire is, és ma is meghatározó erőt gyakorol szinte egész Földünk népeire. Magyar műveltségünk e szellemiségnek a közvetlen örököse".

Adódik a kérdés, milyen lehetett az eredeti "nomád-szakrális" Nimród-vallás szellemisége? Az Én, a "kezdetekben", a fogalmi gondolkodás kialakulása előtti érzékszervi-mozgásos tapasztalatok lenyomataként jelentkező én-csírákból alakul ki. Ebből kifolyólag, amikor megjelenik az "én-nem én megkülönböztetés" és kiűzetünk a Paradicsomból – tehát mintegy a jelenségvilág színpadára lépünk - akkor már eleve a sokféleségben találjuk magunkat.

Azonban az Ég-alatti "Aranykorában" az Isten kebelében élés emléknyoma még friss, ezért a Szentlélek értékelvű, rendbehozó hatása is meghatározó erejű. Ennek megfelelően az észt megszemélyesítő Fényhozó jobbára még nem önjelölt Istenként működik, hanem Isten szolgájaként, tehát főangyalként. Mindebből az is következik, hogy az erre az időszakra vonatkozó bibliai „egynyelvűség” kitétel valószínüleg a különféle büszke népek közötti - szigorú rítusok révén szabályozott és komoly büntetés kilátásba helyezésével alátámasztott – „élni és élni hagyni” jellegű kapcsolatot jelenthette (Tehát a legkevésbé sem valamely balos utópisták lótuszevő, anarcho-sötétzöld, pornográf, egymást is csépelő csoportjainak lázálomszerű - háttérhatalmi mozgatottságú – "földi Édenkertjét"). Ebben a kezdeti, erkölcsös, Istenfélő, értékelvű, szigorúan "alá-fölé" viszonyban élő, patriarhális, családias pásztorkodó-kertészkedő "aranykorban" az időhöz/térhez való viszony más volt. A túlzott fej-központúságba ragadás veszélye miatt az írás-olvasás fölbukkanását is óvatosan, nagy körültekintéssel kezelték. Ők inkább a felsőbb szívvel, magasabb szinten a hasközponttal szerettek látni (vö.: Szent Kupa (X): Primitív Has, fölötte az esetleges Szív. A középső befűződésnél: Fej. Fölötte a magasabbrendű Szív, majd afölött a legmagasabbrendű Has). "Asik Veysel szívével lát. Hol tisztán, hol fátyolon át. Sokat ígér, keveset ád ez a csalárd világ, szívem...".

Ennek megfelelően, az írásos emlékek igazából a másodlagos „letelepedett-szakrális” városállami kultúrák révén maradtak fönn. Ha a legkorábbi nagy árja regefolyamokat megvizsgáljuk (pl.: Gilgames, Mahábhárata), azok világosan kifejtik, hogy valójában a „várost” tartják a romlás virágának, míg a „vidéket” a – szellemi értelemben – magasabbrendűnek. Később azonban ez, Firdauszí perzsa költő terjedelmes művében, a Sáhnáme-ban (a Királyok könyvében) – voltaképp egy látásmódbéli homályosulás jeleként – megfordul, hiszen itt már egy esetlegesebbnek láttatott Turán harcol, az árja Irán ellen (iráni=ariána=árja=nemes=letelepedett turáni).

Mindezek alapján a bábeli nyelvek összezavarodása”, magyarán a kíméletlen hatalmi harc kibontakozása azáltal jelenhet meg, hogy a makacs emberi gyarlóság – az „individuális én” – lassacskán alámossa a szilárd becsületen, tiszteleten, önfegyelmen, kötelességtudaton, a szakrális Istenhiten alapuló családias „közösségi én” légkörét. Ennek következtében a korábban – fővesztés terhe mellett – megkérdőjelezhetetlen ősrendtartás (őshierarchia) meginog. A szittya vértestvéri (kardes), illetve a háttársi (arkadas) kapcsolatok szövete bomlásnak indul. Így a rakamazi Turul két fiókájának összhangja könnyen Hórusz és Széth kegyetlen harcává lényegülhet át, ami egy vízszintes látszatú, ám valójában függőleges küzdelmet jelent a rendbehozó és a szétdobáló erő között.


Egy nagyobb földi Mozgás ciklus felragyogása és szétesése.

Mindebből következően az egyik legősibbnek tekinthető, rendberakó (re-szakralizáló) jellegű kultusz valószínűleg a már említett "nomád-szakrális" Nimród-vallás, melynek forrása alighanem a turáni Atyaisten (Tengri Kán; T'ien Shan) hegy tiszteletében keresendő, ami többek között az Ég felé irányuló értékelvű ősrendtartás jelképe (A „hierarchia” jelentése: A Szent uralma). Ezt a felfelé irányuló háromszög képletet ismerhetjük föl például az Napfa alatt csókolózó madárpár; a rakamazi turul; a Kende, Gyula-Horka; a Szentkoronás magyar címer hármas felosztása; a fekvő félhold, fölötte a nappal; a magyar ethosz, Ősapa-Szép Enéh; de a Krisztus, Szentlélek-Szűz Mária tételeződésben is.


A Szent Összhang. Középen a Virág-Napfa (Nimród-Erős Jankó-Világkirály-Krisztus) alatta a madárpár képében a Szentlélek-Szűz Mária kettős. Rábaközi hímzés.


A következő lépcsőfokot az árja „letelepedett-szakrális" látásmód képviseli, ahol a fenti háromszög képlet már a kiélezettebb óegyiptomi Fáraó, Hórusz-Széth, illetve indoiráni Krisna, Judhisthira-Durjódhana formájában jelentkezik. Ez a mezopotámiai zikkuratok, az óegyiptomi, indoiráni, illetve a maya piramisok világa (Eme másodlagos tudást valószínüleg a Közép- és Belső-Ázsiából való turáni előnépek viszik Amerikába, a Bering szoros lezárulása előtt, tehát több, mint tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt!). Mereskovszkij írja: "A babiloni torony és az egyiptomi piramis értelme ugyanaz. A babiloni torony értelme: rikisz saamé és irsziti, "az ég és a föld egyesülése." Az egyiptomi piramisé is az: "ég és föld egyesülnek." A piramis "létra Ozírisz számára, aki rajta az égbe megy." (Pepi fáraó felirata). Jákob álomképében: "Ímé egy lajtorja áll vala a földön, amelynek magassága az eget éri vala, és ímé az Istennek angyalai felmennek és alájőnek vala azon." (Teremtés könyve 28, 12)". Ugyenennek a kultusznak egy sajátos kínai formája, a Kr. e. 500 körül, Lao-cse és Konfu-cse idején még létező, hatalmas lépcsőzetes agyag piramisok, melyeknek tetején a Papkirályok tartanak rituális megbeszéléseket. Mindezek alapján megalapozottnak véljük azt a véleményünket, hogy a mondai "első zikkurat építőjeként" Nimród király sokkal inkább tartható az elszánt re-szakralizáló akarat, semmint azon "önistenítő gőg" jelképének, mellyel Kajafásék Krisztust is vádolták. 


A következő szintváltás – a háromszög egyfajta prométheuszi lefelé tükröződéseként - a "letelepedett-modernista" szemlélet megjelenése, aminek mivoltára a párizsi Louvre elé épített hálózatos díszítésű, visszfényszerű szabadkőműves üvegpiramis is utal.

A „nomád-modernista” (globalista) világképet sugalló megnyilvánulás példájaként pedig az Oscar-díj hivatalos piramis jelképét hoznánk föl, közepén az önistenítő emberistennel, de említhetnénk a dolláron föllelhető, osztott csúcsú, principálisan dualista varázs-építményt is.

Hogy az evilág-központúság „permanens forradalma” nem ma kezdődött, azt az is sejteti, hogy az összeomlás előtt álló, teljesen szétzüllött Babilon utolsó uralkodóját, Nabu-naidot tartják az első régésznek, egyetem alapítónak, valamint a turizmus föltalálójának. Innentől kezdve a daloló-regélő emlékezet lassacskán, tárgyak formájában a múzeumok hűvös termeibe kerül. A fölsőbb igazság kinyilatkoztatása egy elbeszélő móddá fakul az egyetemeken, ha egyáltalán megnyilvánulhat. A valaha népéért-hazájáért önkéntes életáldozatra kész papság pedig – immáron döntően földi keretekben gondolkodva – különféle mulandó élvezetekben „valósítja meg önmagát”, illetve nőket kínálgat a város szent ligeteiben.

Mindazonáltal a Mindenség Mozgás arcának kozmikus entrópiája nem egy merev folyamat, így a különféle korszakok kavargásában itt-ott föl-föl bukkanhatnak igen magasrendű évszázadok is. Ennek megfelelően, ha valaki esetleg meg szeretné ismerni a "kezdetek" aranykori hangulatát, akkor erre kiváló lehetőség nyílik például Josikava Eidzsi "Taiko" című regényfolyama segítségével. Egy beszélgetés során, a művel kapcsolatban Szári Norbert tette azt a tűnődésre késztető, lényegi megállapítást, hogy eme könyv világában tulajdonképpen mindenki szakrális. Ebből az is következhet, hogy a létpotenciál magasrendű realizálása elsősorban nem a "háború és béke" és talán nem is az úgynevezett "kor" kérdése, hanem sokkal inkább Isten állandóságához, valamint az élet változékonyságához való hozzáállás külső-belső minőségét jelenti (vö.: Jamamoto Cunetomo: "Hagakure").



Nimród és Ábrahám szellemi összefüggései:



Érintenünk szükséges az állítólagos Nimród-Ábrahám szellemi ellentétet is, mellyel összefüggésben talán azzal kezdenénk, hogy - mint köztudomású - az ábrahámi vallások az Ószövetségből indulnak ki, de a judaizmus a Talmud, az iszlám a Korán, a kereszténység pedig az Újszövetség fényében értelmezi. "Ha az ember a Talmud tételeitől a Bibliához tér vissza, akkor már nincs szerencséje." (Hagiga 10b). Az iszlam.com írja: "A zsidóság nem fogadja el Jézus Krisztust és Mohamedet (béke legyen velük). A keresztények pedig visszautasítják Mohamedet (béke legyen vele), és tulajdonképpen Mózest (béke legyen vele) is, mivel nem az ő törvényei szerint élnek. (...) A zsidóság megszakította a szerződését Istennel, mert nem fogadta el Jézust (béke legyen vele) prófétának." A kereszténység felől pedig magát Krisztus idéznénk: "Bizony-bizony mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják.” (Szent János 8, 58-59). Továbbá a Bűnbeesés megítélésének kérdésköre is ellentmondásos, hiszen míg az egyik tanítás szerint a "tudás-gyümölcsből" evés az eredendő Bűn, addig a másik látásmódja szerint ez az aktus tulajdonképpen egyfajta eredendő Erény.

Bizonyos talmudi megközelítésekkel szemben, a Tóra (Mózes öt könyve) szerint a két szellemi ősapa nem kortársa egymásnak (Mózes I. 11, 26). A turano-sumér Nimródot a hagyományok általában Kr. e. 3000-re, a sémita-sumér Ábrahámot pedig Hammurapi idejére, Kr. e. 1750 tájára teszik. A Talmud enyhén szólva nem bánik kesztyűs kézzel Nimróddal, amit a Korán is átvett és ez megosztó a türk testvérnépeink körében. De Jézussal („az istentelen Nimród fiának a fia”, Pesachim 91), Szűz Máriával ("ácsok szeretője", Sanhedrin 106a), valamint Ábrahám apjával, Terah-al sem, akit szintén a Nimród-vallás hívének írnak le. Ezékiel prófétánál a szittyák egyfajta mítikus ellenlábast képviselnek, és ez fölbukkan Szent János "Jelenések könyvében" is. Mégis ezen utóbbiban - a Napbaöltözött Asszony megjelenése mellett - a Lovasíjász a rendberakó krisztusi szellemiség jelképeként is föltűnik: "És látám, és íme egy Fehér Ló, és rajta ülőnél Íj vala, és adaték néki Korona, és kijöve győzve, és hogy győzzön." (6, 2).

Mindebből kifolyólag az a véleményünk, hogy a valódi törésvonal valójában nem Nimród és Ábrahám szellemisége, hanem a mindkettőn belül föllelhető szakrális (halhatatlanság-gyümölcs istenítő) és modernista (tudás-gyümölcs istenítő) látásmódok között húzódik meg (az ateizmus is az utóbbiba tartozik).

A Nimród-vallás szakralitása mellett úgy érezzük elég sok érvet felsorakoztattunk. A nevével összefüggésbe hozott jelenségvilág istenítő (principálisan dualista) őshagyomány értelmezést viszont egyértelműen a modernista félremagyarázás sajnálatos jelének véljük, függetlenül attól, hogy ez milyen színvonalon történik. Az ábrahámi szakralitás példája lehetne Szent Máté, a török Junus Emre vagy maga Jézus Krisztus. Modernistának pedig többek között Heródes király, illetve Kajafás szellemisége, vagy akár Fethullah Gülen szivárvány-iszlámja vélhető. Mindazonáltal az is lehetséges, hogy valaki például képzelete segítségével önmagát tágítja Mindenséggé ("élő világegyetem" elképzelés), illetve a Mindenséget sűríti önmagába (szolipszizmus), de mindkettő mögött voltaképp ugyanaz a Rudolf Steiner és okkultista árny-harcostársa, Aleister Crowley - mozgalmi nevén "a Bíboros" - által képviselt önistenítő "teremtő gondolat elv", tehát modernista Fénykultusz sejlik föl (vö.: Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra" című tanulmányából, "A New Age vallásának hátteréről" résszel).



Az Isten-haza-család elv, mint szakrális védőgyűrű.


Az Isten-haza-család elv – amellett, hogy magasrendű szellemi tartalommal, többek között a rendtartás igényével tölti föl a gyarló emberi szíveket – természetes védőgyűrűt képeznek az egyén kiszolgáltatott esendősége körül. Ennek megfelelően a globalista hatalom-vallás egyik fontos támadásiránya ezen azonosságtudatok esetlegesítése (relativizálása), majd előgyártott mű-azonosságokkal való helyettesítése és azok egymás ellen hangolása, fokozni kívánván a hagyományos közösségi létformák belső töredezettségét (vö.: a mesterségesen gerjesztett "nemzedékek közötti ellentéttel", egymás nemes kiegészítésének szakrális elve helyett, vagy az úgynevezett "önmegvalósítás", magyarán önzés divatba hozásával, mely jelenség fonákságait kiválóan elemzi R. Guénon, "Individualizmus" című alapvető fontosságú tanulmányában). Mindennek kapcsán a sok nép tanulhatna például a származásilag eléggé kevertnek vélhető zsidóságtól, akik – saját messzemenően kimunkált ethoszuk révén – képesek akár diaszpórában is fönntartani azt az azonosságtudatot, amelyet létük alapjának tartanak. Ráadásul - sejtelmünk szerint - mindezt azzal különlegességgel bonyolítottan, hogy esetükben eredetileg valószínűleg nem valamely nép vett föl egy vallást, hanem voltaképp egy sajátos világkép lett néppé, méghozzá - nagyjából fele-fele arányban - bizonyos turáni és sémita, hasonló látásmódú hitbéli önazonosságtudattal rendelkező csoportok elköteleződése révén. Bár más értelemben, de valami hasonló erejű "víz-stratégia'" figyelhető meg például a kínaiaknál is, de Isten jobban tudja.

Mindazonáltal magyarnak lenni nem föltétlenül származás, vagy vallási forma kérdése. Inkább talán az, hogy szívünkben képesek vagyunk-e magunk fölé emelni ezt a sajátos életérzést, sorsot (áldjon vagy verjen). Mi benne a különös? Benyomásunk szerint, elsősorban a természeténél fogva fölöttébb rejtélyes ősszakralitás, ami abban is megnyilvánulni látszik, hogy szellemi értelemben voltaképp az eurázsiai Csodaszarvas, a felkelő nap népe vagyunk, a lemenő nap nyugati világában, mely létélmény tüzes magvát Márai Sándor a következőképpen fejezi ki: „Népek Krisztusa, Magyarország”. .


Nincsenek megjegyzések: