Placid atya: A túlélés négy szabálya...

Dr. Olafsson Károly Placid (Placid Atya):

Én is ott kezdtem a mostani Terror Házban a börtönéveimet, meg is néztem azt a cellát, ahol voltam. Megtaláltam, de hamisítás van benne, mert van benne egy rongyos szalmazsák. Amikor én ott voltam, akkor nem volt ott rongyos szalmazsák. A földön kellett feküdni, sőt, éjjel kihallgatások voltak, nappal meg nem szabadott nekünk pihenni. Három lépés oda, három vissza. Akkor tanultam meg azt, hogy meg kell becsülni a szentolvasót. Ha egész éjszaka kihallgatják az embert, akkor olyan fennkölt elmélkedésekre nem képes nappal. Imádkoztam szépen a rózsafüzért és az engem életben tartott. Az volt a kérésem, hogy „édes jó Istenkém, mondd meg, hogy most mi az akaratod.”
(...)
A túlélésnek négy szabályát állítottuk föl a tíz esztendő alatt, azt minden fogolytársunktól meg lehet kérdezni, mert ez a négy szabály tartott minket életben. A poklot túl akartuk élni. Nem voltam hős, nem voltam vértanú, egy egyszerű emberke voltam. Túl akartam élni, túl kellett élni azt a poklot, és ennek a négy szabályát hadd szabadjon elmondanom, mert ez azért a mostani életünkre is biztos, hogy áll.
Első szabály: 
A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról.
A második szabály: 
Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könynyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. Csak egy példát mondok, mert mindig a szemembe vágják, micsoda örömök lehettek ott. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. Észre kell venni az élet apró örömeit.
Most jön a harmadik szabály: 
Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. Szabad legyen egy példát mondanom erre, mindjárt világos lesz.
A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt. Szabadjon példát mondanom.
Egy papi embernek a napi szentmise rengeteget jelent. Hogy nekem tíz évig ne legyen szentmisém, az valami szörnyűség. Úgyhogy mindenképpen iparkodtam.
Most azt szeretném elmesélni, hogy micsoda stiklijei voltak az Úristennek, hogy milyen firkás volt a Jóisten, hogy misézni tudjak. Mert a két kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi 8 évben hány éjszaka nem miséztem. Hozzá kell persze tenni, hogy 2 és 3 között, mert ilyesmire gondolni sem lehetett. Ez nem hadifogság volt. A hadifogságban a tábori lelkészeknek misézniük lehetett. Nálunk ez nem ment, mert mi politikai foglyok voltunk. Hozzá kell tennem, hogy vekkerórám nem volt, este 2 pohár vizet megittam, és az ember ettől kettőkor felébred.


"Keresztény vagy-e? 
Igyekszem, de nem mindig sikerül."

TURÁNI ÁLDÁS

Honnan jön az élelem?
Először terjedjen ki hálám mindarra, ami ehhez hozzájárult.
Másodszor, elismerem tökéletlenségeimet.
Elengedni a dühöt, a sóvárgásokat és a félelmet, ez az igazi vallás.
Felajánlom ezt az elmélyülést a családnak, a hazának és Istennek,
az ártatlanoknak és azoknak, akik nem tudnak magukon segíteni.
Felajánlom minden halottnak,
hogy mindannyiunknak megelégedésére szolgáljon

(Egy japán ima nyomán)

Bírálat a "New Age"-es reinkarnáció kapcsán

"A reinkarnációba vetett hit is jellemző a New Age-re – itt a reinkarnáció az ego vagy az alacsonyabb én újjászületése egy másik testben, akár emberiben, akár ember alattiban. Az elképzelés lényege az, hogy ha az ember elmulasztja tökéletesíteni egóját vagy alacsonyabb énjét ebben az életben, újabb esélyt kaphat. Sőt, ez a második vagy akár hétszázadik esély része annak az evolúciós folyamatnak, amelynek minden egyén állítólag végighalad – nem Isten vagy a végső valóság realizálásáig, hanem az „Eggyel” vagy a „Szupertudattal”  való egybeolvadásáig valamilyen Theilard – féle „ómega-ponton”. Azonban elfelejtkeznek arról, hogy a reinkarnáció mint olyan nem a hinduizmus tanítása, hanem inkább a teozófiáé, és ha a reinkarnáció valóban megtörténhetne, akkor az a hinduizmus szempontjából kudarcnak minősülne. A hinduizmus nézőpontja szerint az élet célja nem  újjászületni és újabb esélyt kapni a szenvedélyek kielégítésére, hanem inkább megszabadulni a létesülés folyamatának egészéből."
(Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra.")

A modernista "krisnások" illetve nyugati buddhisták (hippibuddhisták) arra vágynak, amitől a szakrális hinduizmus valamint szakrális buddhizmus meg akar a szabadulni.

"Amíg "magunkat" szeretjük, és az "önmegtagadást" csak az "altruizmus" értelmében fogjuk fel, vagy ameddig önmagunk vagy mások "személyes" halhatatlanságához ragaszkodunk, még egyetlen lépést sem tettünk. De máris komoly haladást könyvelhetünk el, ha megtanuljuk pozitívumként elfogadni az én megsemmisítésének gondolatát, bármennyire is ellenkezzen ez természetes "vágyunkkal", s bármennyire is ez az, ami "mindenkitől idegen"  ("allen menschen fremde", Eckhart mester) ez." (Ananda K. Coomaraswamy: "Akimcanna: Önmegsemmisítés")

Niszargadatta Maharádzs: "Ami születik, annak meg is kell halnia.".

Történelmi pillanatok: Donald Trump at Al Smith charity dinner

Antimodernista eskü. (X. Pius pápa)

„Aki bármely halandót Krisztus mellé vagy fölé

vagy ellene merészel állítani,

arról azt kell mondjam, hogy hamis próféta”

(halandó: az élet, az ember, az ész, a szerelem, az emberiség, a győzelem-vereség, a tudomány, a természet...)

Az antimodernista eskü
Bevezetés

Semmi nem új a nap alatt, még az eretnekségek sem. Nincs korunknak egyetlen olyan extravagáns, ultramodern tanítása sem, amit valahol, valaki, valamikor ne talált volna már ki, és ne próbált volna meg terjeszteni. Mégis vannak korunknak olyan egyedülálló, eddig soha nem volt speciális jelenségei, melyek a kizárólag ezeken a kérdéseken rágódó katolikus hívőket könnyen a kétségbeesésbe, sőt, szinte a meghasonulásba kergethetik. Mindannyian ismerjük e jelenségeket, nem is ezeket akarjuk itt felsorolni. Mindössze arra szeretnénk emlékeztetni, hogy korunk modernizmusa sem a II.Vatikáni Zsinat után keletkezett, hanem olyan tanítás, amit a pápák már csaknem 100 évvel ezelőtt lelepleztek és elítéltek.
IX. Pius és XIII. Leó pápa után Szent X. Pius pápa harcolt a legelszántabban e tévtan ellen. E harc részét képezte az az antimodernista eskü is, melynek szövegét az alábbiakban közöljük, s amelyet a II. Vatikáni Zsinatig minden nyilvánosan szereplő egyházi személynek le kellett tennie.

Gondoljuk csak meg, minden 1965 előtt felszentelt pap köteles volt ezt az esküt letenni!

Az eskü szövegének ismertetése után Tóth Tihamér munkáját közöljük majd, amivel ő az antimodernista esküt bíráló liberális sajtótermékekre reagált. E cikk 1911-ben jelent meg – mégis, ami az Egyház ellenségeinek reagálását és a modernista vallás bemutatását illeti, akár íródhatott volna ma is. Tóth Tihamér írásából kiviláglik, mily eredménytelen volt utolsó szent pápánknak az az erőfeszítése, amellyel az Egyház belsejét rohasztó eme tévtannak akart gátat vetni.

Iusiurandum contra errores modernismi

(Az antimodernista eskü)

      Én, N.N., szilárdan hiszek és elfogadok minden tanítást és minden egyes tant, melyet az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala megállapított, felállított és kijelentett, különösen a tanok azon fő részeit, melyek e kor eretnekségeinek ellentmondanak.

      Először: Vallom és hiszem, hogy Isten, minden dolgok kezdete és vége, az értelem természetes világánál, azaz „a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm 1,20), vagyis hogy Isten a teremtés látható művei által, mint e teremtés oka bizonyossággal felismerhető és bizonyítható.
      Másodszor: Elismerem és elfogadom a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis Isten tetteit, elsősorban a csodákat és próféciákat, mint a keresztény vallás isteni eredetének szilárd és biztos jeleit és kijelentem, hogy ezek minden időben, így a jelenlegiben is, minden ember értelmének a legjobban megfelelnek, ahhoz a legjobban alkalmazkodnak.
      Harmadszor: Ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az Egyházat, a kinyilatkoztatott Ige őrzőjét és tanítóját, maga az igaz és történelmi Krisztus közvetlenül és direkt alapította köztünk leélt földi életében, és azt Péterre, az apostoli hierarchia fejedelmére és a késői korokban az őt követő utódaira építette.
      Negyedszer: Az apostoloktól az egyházatyákon keresztül mindig ugyanabban az értelemben és ugyanazzal a jelentéssel korunkig áthagyományozott hitvallást feltétel nélkül elfogadom; ezért a legteljesebb mértékben elvetem a dogmák fejlődéséről szóló eretnek koholmányt, mely szerint ezek értelmezése a kor szerint változhat, s eltérhet attól, amit az Egyház azelőtt megfogalmazott. Ugyancsak elvetek minden tévtant, mely a Krisztus menyasszonya által hirdetett és általa hűen megőrzött tudást egy filozófiai koholmánnyal vagy az emberi tudat egy másik termékével – mely emberi igyekezettel folyamatosan alakul ki és a jövőben is végtelen fejlődésen megy át – akarja helyettesíteni.
      Ötödször: Abszolút igaznak ismerem el, és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzület, mely a tudatalatti egyik rejtekéből a szív vágyától és az erkölcsileg formált akarat hajlamaitól hajtva tör elő, hanem az igazságnak a „hallás útján” (lásd: Róm 10,17) az értelemmel való valóságos elfogadása, mely által mi Isten, a Legigazabb tekintélye alapján igaznak tartjuk azt, amit nekünk a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk mondott, kijelentett és kinyilatkoztatott.

      Mélységes tisztelettel alávetem magam, és tiszta szívből csatlakozom minden elítéléshez, kijelentéshez és előíráshoz, melyek a „Pascendi” enciklikában és a „Lamentabili” dekrétumban szerepelnek, különösképpen azokhoz, melyek az ún. dogma-fejlődésre vonatkoznak. Egyúttal elvetem azoknak a tévtanát, akik azt állítják, hogy az Egyház által képviselt hit a történelemnek valaha is ellent mondhat, és hogy a katolikus dogmák abban az értelemben, ahogy őket eddig magyarázták, nem hozhatók összhangba a keresztény vallás valódi alapjaival.
      Elítélem és elvetem ezenkívül azoknak az álláspontját is, akik azt mondják, hogy egy képzett kereszténynek kettős személyisége van, egy hívő és egy történész, mint ha a történésznek megengedhető lenne, hogy olyasmit állítson, ami a hívő hitével ellenkezik vagy olyan feltevésekkel álljon elő, melyekből az következik, hogy a dogmák tévesek vagy kétségesek, még ha direkt nem is tagadja őket.
      Továbbá elvetem a Szentírás magyarázatának és értelmezésének azt a módját is, mely az Egyház hagyományának, a hit és az Apostoli Szék normáinak mellőzésével a racionalisták kitalálásaihoz csatlakozik, és az éppoly szabados mint céltalan szöveg-kritikát az egyetlen és legfőbb szabálynak kiáltja ki.
      Azoknak a véleményét is elvetem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a teológia-történet tanárának elsőként el kell vetnie minden olyan véleményt, mely a katolikus hagyomány természetfeletti eredetét vallja vagy azt, mely szerint az Egyház ígéretet kapott, hogy minden egyes kinyilatkoztatott igazság mindenkori megőrzéséhez isteni segítséget kap; ezután a tanár minden egyes atya írását tisztán tudományos szempontok szerint kell interpretálnia tekintet nélkül bármely megszentelt tekintélyre, és véleményét olyan szabadsággal kell megalkotnia, mint bármely más profán tárgyról.

      Végezetül általánosságban vallom, hogy oly messze állok, ahogy csak lehet attól a téveszmétől, mely a modernistákat arra az állításra ösztönzi, miszerint a szent hagyomány semmilyen isteni dolgot nem tartalmaz, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy azt panteista módon értelmezzék, úgy, hogy végezetül nem marad más a hagyományból, mint a történelem közönséges eseményeinek puszta leírása vagyis olyan emberek története, akik a Krisztus és apostolai által megkezdett iskolát az elkövetkezendő századokban saját szorgalmukból, ügyességükből és elképzelésükből folytatták.
      Ezért a legnagyobb eltökéltséggel életem utolsó leheletéig szilárdan fogom magam tartani az atyák hitéhez, az igazság biztos karizmájához, mely a püspöki hivatal apostoli utódlásában (in episcopatus ab Apostolis successione, lásd: Szent Ireneus) van, volt és lesz mindig; és nem azt vallom, ami a különböző korok képzettségének megfelelően jobbnak és alkalmasabbnak tűnhetne, hanem az atyák hitéhez ragaszkodom, melyet „soha más módon nem fogok hinni, soha más módon nem fogok értelmezni” (lásd: Tertullian), mint a kezdetektől fogva az apostolok által prédikált abszolút és változtathatatlan igazságot.

      Fogadom, hogy mindezt hűségesen, csorbítatlanul és őszintén megtartom és sértetlenül megőrzöm, és ettől soha, se tanításban, se szóban vagy írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen!

katolikus-honlap/könyvtár/Antimodernista eskü

Gender, die, das...Máthé Zsuzsanna, történész.

"A gender diskurzusban minden határ elmosódik, a felek pedig ellenfelekké válnak. Egyetlen cél felé mutat mindez, tudatosan kívánja atomizálni a társadalmat, hogy az így kreált, ráadásul sokszor bizonytalan identitású csoportokat bizonyos hívószavak kisajátításával politikailag függőségbe hajthassa.
(...)
E manipulatív áltudomány nem egyszerűen felesleges, de mindezek miatt komoly kockázatokat is hordoz, ugyanis a közösségek bomlasztását célozza, metodikailag hasonlóan, mint a marxizmus, ahol nemek helyett osztályok harca dúl."

Himihumi vagy manipulatív áltudomány? Gender-képzés, nem középiskolás fokon.

Az elmúlt hetekben sokan, sokféleképp írtak már a hírrel kapcsolatban, miszerint az Eötvös Loránd Tudományegyetem szükségesnek érezte, hogy ősztől önálló szakon „gondolkodjon a nemi szerepekről”.  Sok büfé-szak megfér a mai felsőoktatás étlapján, mondhatnánk, eggyel több vagy kevesebb, végül is mindegy.

De álljunk meg egy szóra a mesterszak szakigazgatója, Kövér Van-Til Ágnes érvelése kapcsán. Az oktató azt állítja, hogy a gender nem a kisebbségek ügye, „de az emberek száz százalékának életét határozza meg alapvetően”. Hmm.

Ha száz százalék, abba én is beletartoznék, ugyebár. De mi van, ha azt érzem, nincs külön társadalmi nemem, egyszerűen jól érzem magam biológiailag nőként? És nem kívánom az ezzel kapcsolatos „sztereotípiákat” sem megváltoztatni: szeretném, ha továbbra is előre engedne egy férfi az ajtóban és semmi problémám nincs azzal, hogy én varrom fel a gyerekek kabátjáról leszakadt gombot, nem a férjem.

Korántsem gondolnám, hogy valóságos társadalmi igény hívta életre a gendert (az Európa Tanács Isztambuli Egyezménye szerint a „nem” egy szociális konstrukció, amely változó (!) lehet, és amely független a biológiai valóságtól), sokkal inkább felülről jövő kezdeményezés, amit nem a tudomány bölcsője ringatott, hanem tudatos (társadalom)politika vezérelt. Ezért is létezhet az interjúban említett 300 egyetemen „gender szak” - pénzt, paripát, fegyvert nem sajnálnak tőle bizonyos szellemi-politikai csoportosulások, akik igenis fel kívánják forgatni a hagyományos férfi-nő dinamikára épülő társadalmat.

A gender diskurzusban minden határ elmosódik, a felek pedig ellenfelekké válnak. Egyetlen cél felé mutat mindez, tudatosan kívánja atomizálni a társadalmat, hogy az így kreált, ráadásul sokszor bizonytalan identitású csoportokat bizonyos hívószavak kisajátításával politikailag függőségbe hajthassa. Egybevág mindez az idézett, meglehetősen aggályos Egyezmény célkitűzéseivel, mely szerint annak célja „változásokat elősegíteni a nők és a férfiak társadalmi és kulturális viselkedésmintáiban, és megszüntetni azokat az előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatokat, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak.” Hogy mik is ezek, nem fejti ki a dokumentum, sokféleképp, sokféle céllal feltölthető.

E manipulatív áltudomány nem egyszerűen felesleges, de mindezek miatt komoly kockázatokat is hordoz, ugyanis a közösségek bomlasztását célozza, metodikailag hasonlóan, mint a marxizmus, ahol nemek helyett osztályok harca dúl.

Értem én, hogy sok a pályázati pénz a téma körül, vonzó lehet a felkínált nagyfokú sajtónyilvánosság is (egy medievisztikával foglalkozó tudósnak, gyanítom, nincsenek efféle lehetőségei), de egy patinás egyetem (ahol immár 122 éve tanulhatnak nők) kívánatosabb lenne, hogy ne hajoljon meg e kétes értékű szellemi presszió előtt – különösen nem közpénzből finanszírozva.

A bölcsészkar egykori hallgatójaként is szomorkodom alma materem (na, tessék, még itt is egy sztereotip kifejezés!) döntése miatt.

Pavel Florenszkij, a hamis és az igaz szeretetről...

"E szent szó valódi tartalma ma a "vallás-hiány", a "nem-vallás" lett, a szeretetről való beszéd titkos értelme pedig - többé-kevésbé tudatosan vagy félig tudatosan - vallásellenes gesztussá vált."

"Legyetek rendíthetetlenek, ha "a jól kerekített Igazság rendületlen szívét" akarjátok magatokban hordani!"



Istenfélelem 

I.

Szeretet, szeretet, szeretet, és még szeretet....Minden értelmét elveszítette e titokzatos, a vallástól távol maradó sokadalom által számtalanszor ismételt szó. Kötőszövetként beágyazódva teljes egészében beterítette a mai ember vallási tudatát, s ezzel kiszorított onnan minden vallási tartalmat. E szent szó valódi tartalma ma a "vallás-hiány", a "nem-vallás" lett, a szeretetről való beszéd titkos értelme pedig - többé-kevésbé tudatosan vagy félig tudatosan - vallásellenes gesztussá vált. Szeretetről való beszédnek nevezik a vallás szövetének álságos torzítását. Igen, beszédnek, mert ugyan ki vetemedne magának a szeretetnek a megélésére - nem ama humanitárius altruizmus gyakorlására, melynek alapja vagy a becsvágy, hiúság és fennhéjázás, vagy a szenvedések láttán tanúsított gyenge idegzet és hisztérikus befolyásolhatóság. De ha a vallásról akarunk beszélni, valóban arról, akkor legalább  e töprengések idejére félre kell dobnunk az apátiát, a pszichologizáló "tetszik" - "nem tetszik"-eket. Férfias tekintettel kell készülnünk a vallásban való igazi élet, "a jól-kerekített Igazság rendületlen szíve" (Parmenidész: Prooimion - Steiger Kornél fordítása) fogadására. Pál apostol kétélű karddal ábrázolja:"Mert - tanúságtétele szerint - Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az Ő szeme előtt. neki kell majd számot adnunk." (Zsid 4,12-13) És "a lélek kardja, amely az Isten beszéde" (Ef 6,17). Legyetek rendíthetetlenek, ha "a jól-kerekített Igazság rendületlen szívét" akarjátok magatokban hordani! Emlékeztek, ki is beszélt különösképpen a szeretetről? János - a szeretet apostola. Ő a Mennydörgés Fia, Boanerges (Mk 3,17). A szeretet szavának joga csak azt illeti meg , aki a mennybéli Perunokat magába zárta. Amikor az elfojtott mennydörgés a mélyben morajlik. , amikor súlyos kalapácsütések edzik a szívünket, amikor villámok villannak fel és szántják-szaggatják puhány teremtményi mivoltunkat - akkor lesz, amit szeretet aktusává tehetünk. De  nincs ok a szeretetre hivatkozni, amikor napjaink erőtlenül vonszolódnak, "Isten nélkül, ihlet nélkül" (Puskin). Az alászálló szeretet azt érheti el , aki havas hegycsúcshoz hasonló, tűhegyes szavakkal hasít a menny kék éterébe. De a mocsárba süppedők számára ez merő önámítás. Nem, nem szeretet ez, bármennyire ismételjék, hanem cibere és tejbekása. Minden, csak nem - szeretet.

(A kultusz filozófiája - fordította Kiss Ilona, Typotex Kiadó. 2015.)

Pavel Florenszkij a Gulágon, három évvel a bolsevikok általi kivégzése előtt, 1934-ben.

Pavel Florenszkij kispapként.