Az őrület ellen: középkori bölcsességek modern időkre - Szilvay Gergely

Mandiner:
Az őrület ellen: középkori bölcsességek modern időkre

Mivel „a modernitás projektje téves”, ezért „új középkorra van szükségünk”,  s vissza kell adnunk az erényeknek a bölcsességét és tisztességét, amit a premodern időkben élveztek. A „sötét középkorról” szóló propaganda ugyanis nem más, mint a modernitás kommunikációs trükkje a saját maga megalapozása érdekében. 

Az emberi autonómiát és szabadságot kiteljesítő modernitás nem tudja megmagyarázni, miért is jó, hogy van ember a Földön – figyelmeztet Rémi Brague francia filozófus, aki szerint minden materiális jólétünk ellenére tévúton járunk. Az emberi autonómiát és szabadságot kiteljesítő modernitás nem tudja megmagyarázni, miért is jó, hogy van ember a Földön – figyelmeztet Rémi Brague francia filozófus. Szerinte rehabilitálni kell a modernitás által eltorzított ókori és középkori alapelveket, mert minden materiális jólétünk ellenére tévúton járunk.

Középkori bölcsesség modern időkre – ez az alcíme Rémi Brague francia filozófus angolul 2019-ben megjelent, legfrissebb kötetének. 

Mi rejtőzhet a provokatív cím mögött? Be akarja vezetni Brague az istenítéletet, mint az igazságszolgáltatás módját? A válogatott kínzásokkal tarkított kivégzési módszereket? Újjépítené a várakat, és leváltaná a kapitalizmust a feudalizmussal? Támogatja az inkvizíció újraindítását és a boszorkánypereket? Eltörölné az elektromosságot?

Szó sincs ilyesmikről. Brague nem egy adott technikai állapot, de nem is a középkori társadalom felépítése mellett érvel, és egyértelműen kijelenti, hogy a középkor számos jelensége és meggyőződése nyilvánvalóan meghaladott a modern ember számára. 

Valójában Brague olyan filozófiai alapelvek mellett érvel, amelyek már az emberi gondolkodás kezdetei (a közmondásos „ókori görögök”) óta jelen vannak a filozófiában, és amelyeket gyakran a középkor fejtett ki teljes részletességgel.

E meggyőződéseket a modernitás kezdte ki a felvilágosodástól kezdve, de nem tűntek el, csak már nem meghatározóak, de nem is marginálisak. 

De miért is lenne szüksége a modern világnak középkori alapelvekre? 

Brague szerint azért, mert a modernitás ugyan sikeres projekt, de mégis kudarcos – sikeres az ember jólétének fokozásában mind anyagilag, mind a szabadságát és mozgásterét illetően; de eközben, mivel mindent az emberből kíván levezetni, nem tudja megalapozni az ember létét – azaz nem tud amellett érvelni, miért is jó, hogy van ember a Földön, és miért jó dolog az emberiség. Így aztán elterjednek azok a nézetek, amelyek szerint nem érdemes gyermeket szülni a Földre, vagy egyszerűen csak elkényelmesedünk és nem szülünk gyermeket, vagy radikálisabb felfogásban: az emberiség rák lesz Gaia testén, ami jobb lenne, ha nem lenne. 

Brague Chestertont idézi: a modern világ tele van keresztény erényekkel, amelyek elszakadtak egymástól és megbolondultak. A modernitás ráadásul nem az erényekkel, hanem eszmékkel és igazságokkal van elfoglalva. Brague szerint a modern morális elképzelések két jellemzője, hogy egyrészt ókori vagy középkori találmányok (azaz premodernek), másrészt hogy a modern kezekben nagyon hamar elhervadnak – vagy épp ámokfutásba kezdenek.

Modern torzulások

Brague röviden ismertet is három ilyen elferdülő elképzelést, mely modern formájában ámokfutást rendez. 

Az első a teremtés eszméje, mely szerint a Teremtő úgy teremtette meg a világot, hogy a világban is van értelem, az emberben is van értelem, az ember a világ része, és a két értelem nem független egymástól. A modernitás azonban elfeledkezett a Teremtőről, az embert pedig idegenként értelmezte egy vulgárdarwinista, kaotikus világban. 

A második a Gondviselés elképzelése, amely szekularizálódott, és a felvette a haladás nevét, mely persze állítólag elkerülhetetlen, viszont a haladás rossz következményeinek elkerülésében azért reménykedünk. 

Harmadrészt a bűn és megbocsátás eszméje torzult és szabadult el. A megbocsátást elfelejtettük,

a bűn elképzelése pedig a nyugati világ perverz öngyűlöletébe csapott át.

Büntetés van, megbocsátás viszont nincs. 

Mivel „a modernitás projektje téves”, ezért „új középkorra van szükségünk”,  s vissza kell adnunk az erényeknek a bölcsességét és tisztességét, amit a premodern időkben élveztek. A „sötét középkorról” szóló propaganda ugyanis nem más, mint a modernitás kommunikációs trükkje a saját maga megalapozása érdekében. 

De miben áll a modernitás sajátossága?

A modernitás a múlttal szemben az új kezdetben gondolkodik és a felejtésben; a jelent tekintve az önmegvalósítás a jelszava; a jövőre pedig úgy tekint, mint amiben még több lehetőség áll majd rendelkezésre a kibontakozásunkhoz, és ezt fejlődésnek hívja.

Ezzel szemben a premodern időkben, ha volt is olyan, hogy életprojekt, az akkor is valami magasabb hatalom, legfőképpen Isten akaratának megvalósításaként értelmeződött.

A modernitás alapja, hogy az ember emancipálja saját magát a külső erőktől és hatalmaktől,

függetlenné válik nem csak Istentől, hanem a kozmosztól, azaz a világegyetemtől (és egymástól is). A modern ember „értéket teremt”, és „projektekben” gondolkodik. 

A modernitás alapmeggyőződései azonban bibliai eredetűek (csak eltorzítottak és kontextusukból kiragadottak): a természet uralásának elképzelése a Teremtés könyvéből van, az autonóm felnőttség eszméje pedig Szent Páltól származik. Az igazság többé nem etikai és metafizikai, hanem tudományos, és kísérletezés eredménye. A tudomány és kísérletezés persze önmagában jó dolog, de az már túlzás, amikor saját területükön kívül is alkalmazzák őket; az élet egészére. A modernitás az ember önkiteljesítésének projektje,

ami azonban lehetővé tette az emberiség önmegsemmisítését is,

akár atomháború által, akár a környezet tönkretétele által, vagy egyszerűen úgy, hogy nem vállalunk gyermekeket és kihalunk. Így aztán égetővé válik a modernitás által fel nem tett kérdés: miért kellene, hogy legyenek egyáltalán emberek a Földön? Mi értelme az ember létének? Miért jobb, ha van ember, mintha nincs vagy eltűnik? 

Jó nélkül nincs semmi

A modernitás előtt az emberi társadalmak mindig kerestek a maguk számára külső legitimációt, legyen az Isten vagy a Természet, esetleg mindkettő. A modernitás azonban nem tud válaszolni az ember legitimációjára vonatkozó kérdésre, csak akkor, ha feladja a saját projektjét – saját magát. Ezért mondja Brague, hogy az egyébként sikeres modernitás mégis kudarcos. 

Ugyanezért kudarcos a modern ateizmus: mert sikeres, és megteremtette az ember autonómiáját. S mivel ez az autonómia nem engedi elismerni az emberen kívüli, magasabb tekintélyeket, ezért nem tud ítéletet mondani az ember értékéről. 

Az első dolog, amit rehabilitálni kell, az a Jó eszméje,

platóni értelemben. Ma ugyanis úgy tartjuk, hogy a gazdaság a fontos, a jót pedig mi tesszük, mit csináljuk – legfontosabb alapelvünk viszont a szabadság. Jó angyalnak képzeljük magunkat, holott a Bukott Angyal is szabadsága, szabad választása lévén lett az, aki. Brague szerint azonban a jó lehet, hogy egyszerűen az élet feltétele.

A Jó nem pusztán erkölcs fogalom, hanem lételméleti, ontológiai, a lét ugyanis eleve jó;a jó pedig megelőzi a szabadságot, és irányba állítja azt. Emellett a modern embernek el kellene ismernie, hogy az őt körülvevő világ, a rendezett kozmosz, a világegyetem nem valami semleges dolog, hanem jó és értelemmel teli.

A lét, a létezés tehát eleve jó, az igazi szabadság pedig a jót valósítja meg. Mindezek adott dolgok, melyeket nem tudunk megváltoztatni – az embernek el kell ismernie magában a passzivitás alapelvét is (mely idegen a modernitástól), hiszen például „az ember nem tudja letagadni biológiai alapjait”, és születésünk felől sem mi döntünk. 

A dolgok értelme

A második dolog, amit el kell ismernie az embernek, az az, hogy létezik természet, a természet értelmes, azaz a világegyetem rendezett egész:

nem káosz, hanem kozmosz.

Brague szerint nemes egyszerűséggel a modernitásnak szüksége volna egy kozmológiára – a kozmosz értelmezésére.

Ez nem azonos a kozmográfiával, a világegyetem leírásával, és a kozmogóniával, ami a világegyetem eredetét vizsgálja. Kozmográfiája ugyanis van a modenitásnak, akárcsak kozmogóniája – az ősrobbanás-elmélet (ami egy belga pap elmélete); bár Brague arra is figyelmeztet, hogy „mivel a tudományos tudás lényegében időleges, senki sem tudja, meddig él még az ősrobbanás-elmélet”. A kozmológia logoszt visz a kozmoszba, azaz megmagyarázza az értelmét. 

Ilyennel szolgálhatna a causa finis, a végső okok avagy a célszerűség, célra orientáltság elmélete: az a premodern, görögöktől a modernitás hajnaláig bevett vélekedés (mely ma is egy iskola a sok közül), hogy a világban megtalálható létezők létének, beleértve az embert, az élőlényeket, de akár a köveket is,

célra irányult értelme van; azaz, ha tetszik, rendeltetése.

Ezt az elképzelést Francis Bacon dobta ki az ablakon. 

Ez annyit tesz – hogy magyarázzuk Brague gondolatait –, hogy a dolgok működnek valahogy, van „működési normalitásuk”. Ha valaminek van rendeltetése, akkor van rendeltetésszerű használata is, illetve rendetlen használata.

Ahogy egy kávéautomatának is van rendeltetésszerű használata, s ha elromlik, akkor az nem rendeltetésszerű, ugyanígy valamiképp működik az ember és minden létező – s léte irányul valamilyen cél felé. A világ így eleve értelmes, a világban lévő értelmet pedig az ember felfedezi, nem pedig megalkotja (mindez gyökeres ellentéte a posztmodern szemléletnek). Az ember egy létező a világban, ezért képes azt értelmezni. A modern tudomány azonban az embert idegenként értelmezi a kozmoszban. Ennek következtében a gnoszticizmus ül tort a modern világban. 

A szerencsés majom és jogai

Brague szerint a modern ember a 22-es, sőt a 44-es csapdájába került, ugyanis úgy értelmezzük magunkat, ahogy a természetet értelmezzük. Ennek következtében a modern tudomány ideologikus értelmezése arra jutott, hogy az ember nem több, mint „szerencsés majom”, de azért mégis elidegeníthetetlen

emberi méltóságot, belső értéket és emberi jogokat követelünk ennek a „szerencsés majomnak”.

De ha az ember állatként, majomként értelmezi magát, akkor miért is járnak neki szentként értelmezett emberi jogok? 

A modern ember két szélsőség közt ingadozik: vagy benzinkútnak, energiatanknak nézi a természetet, amit korlátlanul ki lehet használni; vagy istennőként tiszteli, mint Gaia, és ekkor az emberiség csak eltávolítandó kinövés Gaia testén. A premodern elképzelés a természetről azonban kiváló középút, melyhez vissza lehetne térni. A dolgoknak állandó természete van, és létüknek van értelme, nem csak úgy vannak. Ezt a rendeltetést kell tisztelni, de nem úgy, mintha istenség lenne.

Brague szerint a szabadság elképzelhetetlen teremtés nélkül, mely az értelemmel teli világot („Isten szőlőskertjét”) létrehozza; és az átlagember számára élhetetlen megbocsátás nélkül. 

Ha a világot egy jó Isten teremtette, és így a világ alapvetően értelmes és jó, akkor a rossz nem lényegi összetevője a világnak, még akkor sem, ha sok van belőle: a világ és az ember, így az emberi társadalom sem rossz a gyökerétől kezdve. Ez nem azt jelenti, hogy a rossz kiiktatható a világból, de azt igenis jelenti, hogy nem érdemes elvetni a világot és az embert úgy, ahogy van. Viszont a jóért való felelősség is a mi vállunkon van, azaz a jó és a rossz nem pusztán a világ strukturális tényezőinek függvénye, hanem emberi döntéseké –

felelősek vagyunk azért, hogy a jót tegyük és a rosszat elkerüljük. 

Persze az ember nem földre szállt angyal (szemben a felvilágosodás elképzelésével), és sok rosszat tesz, s ezért is van szükség megbocsátásra. „Alapvető keresztény tapasztalat, hogy nem azt tesszük, amit akarunk; és nem azt akarjuk, amit teszünk.” Ez az emberi akarat gyengesége. 

A kultúra, mint melléktermék

Ezután Rémi Brague arról értekezik, hogy a kultúra valójában melléktermék. A korai középkori szerzetesek például csak Istent akarták dicsőíteni, de ennek érdekében lemásolták és tovább örökítették az ókori szerzőket, az ókori tudást. A keresztény kultúra tehát nagyrészt nem-keresztény elemekből épül fel, és nem azért jött létre, mert bárkik is kultúrát vagy értéket akartak volna teremteni. Magasabb értékű céljuk volt, melynek eredménye mellékesen egy keresztény kultúra lett. Azaz: a kultúrának – legalábbis a nyugaton – „szüksége van a kereszténységre, mint alapra”. 

Mindenesetre a kultúra melléktermék, valamint „túlcsordulás”, és „dicséret”, Isten és a Jó dícsérete. A premodern időkben a legfőbb pszichológiai érték – írja Brague – az öröm volt. A szomorúságnak nem volt értéke, sőt a megrögzött szomorkodó bűnt követett el. (Ennyit a modernitás középkor-képéről, miszerint akkoriban emberek csak szenvedtek és aszketizáltak a „siralomvölgyben”.) Azonban

a romantikával az „öröm és derű” átadta helyét a „melankóliának és világfájdalomnak”. 

Sőt: az igazságot felváltotta az „intellektuális tisztesség”, s ez vált „utolsó erényünkké” (Nietzsche szavajárása). 

Brague szerint azonban nem elég az ego kultusza, ahogy elégtelen az „állítólagos emberi kreativitás” is, mivel „ha van olyan, hogy kultúra”, akkor „azzal együtt jár valami olyasmi, mint a hit Isten teremtésében”. Vagy épp feltehető a kérdés, hogy a Lét a kultúra célja és tárgya; vagy épp annak eredete és alapja, „termőföldje”? A kérdés azért fontos, mert kultúra csak akkor létezhet, ha meg vagyunk győződve róla, hogy a létezés eleve jó dolog – amely felől a modernitás, úgy tűnik, kétkedik. 

Értékek helyett erények

Brague további, talán provokatívnak tűnő állítása, hogy „nincs olyan, hogy keresztény erkölcs”. Ami létezik, az egy „közös morál”, egy bevett moralitás, amit osztottak és osztanak a nagy világvallások és mások is, és ennek létezik egy „keresztény értelmezése”. A Tízparancsolat például „alig több, mint emlékeztető a természet törvényére”. 

Következő lépésként Brague az erények vagy értékek kérdését feszegeti, leszögezve: „nincs olyasmi, hogy morál, bármiféle jelzővel. Nincs »pogány« vagy »zsidó«, »iszlám« vagy »buddhista«, és az ég szerelmére, nincs »keresztény« morál. Viszont, másrészről, kétségtelenül különböző értelmezései vannak annak, hogy az erkölcs miről szól.”

Az ókori görög és római gondolkodás azonban azt, ami a jóra vezet minket, „erényeknek” nevezi. Az erények a dolgok természetében gyökereznek.

Az ember esetében az erény tehát az emberi kiteljesedést szolgálja,

az emberi mivolt legmélyebb lényegének megvalósítását.

A középkorban inkább parancsokról beszéltek. A modern ember értékekről beszél, ami a kettő, az ókori pogány és a középkori biblikus szemlélet közti középútnak tűnik, és kijátssza a kettőt egymás ellen – és elutasítja mindkettőt, a jó isteni bölcsességből és a dolgok természetéből való eredeztetését is, hiszen mindkettő korlátozza a modern ember autonómiáját önmegvalósítását. Csakhogy ennek következtében a modern ember megtagadja az ember természetét, azaz az embert. 

Brague szerint azonban restaurálni kell a premodern elképzeléseket, amelyek egyébként összhangba hozhatóak és kiegészítik egymást; s el kell vetni a modern beszédmódot. A két premodern elképzelés, az ókori és a középkori szintézise nem új dolog, mivel már létezett a középkorban, három vallásban is. Az erények az emberi kiteljesedésről szólnak, arról, miként tudjuk elérni azt, függetlenül a kultúrák és vallások sokszínűségétől. Ebből azonban az következik, amit ma sokan nem akarnak megtenni: az állandó emberi természet létezésének elismerése. Az erényeket parancsként kell felfogni. „A nyugati embernek nagy szüksége erre a kettős felfedezésre és helyreállításra: egyrészt az erényekére, amelyek minden egyes emberi lény számára jók; másrészt annak a parancsnak való engedelmeskedésre, amely szerint annak kell lennünk, akik vagyunk.”

A család

Az első hely, az első közösség, ahol az ember az erényességet tanulja és ahol ráparancsolnak, hogy engedelmeskedjen, az a család. A családot azonban ma egymást erősítő egyéni és intézményes tévedések rombolják, többek közt a piac és a modern állam, mivel az embereket pusztán egyénekként, individuumként értelmezik. Az ember a családba jön világra, létezésének pedig van egy biológiai és egy kulturális dimenziója. Az első adott és lerombolhatatlan. A család a feltétlen szeretet terepe, s ilyen feltétlen szeretetet nem tud nyújtani sem az állam, sem a piac: családunkban nem csak azért szeretnek minket, amit csinálunk, hanem elsősorban azért, akik vagyunk.

A családban jönnek létre a személyek; de nem a család hozza létre a gyermeket. Ugyan kötelességünk a legjobb oktatást nyújtani neki, amit csak tudunk, de a végső döntés az övé.  

A cél a gyermekeink „végső üdvössége”, régimódi nyelven szólva „a lelkek üdvössége”.

Brague leszögezi: direkt nem „boldogságot” (happiness) írt, hanem „üdvösséget” (beatitude). 

A szerző arra is figyelmeztet: a család nagyon jó dolog, de mégse a végső jó. Viszont van egy tágabb konfliktus a család és a társadalom közt. A societas kifejezés a középkorban vállalkozást jelentett. Arisztotelész pedig arra figyelmeztet, hogy a politika nem létrehozza az embert, hanem készen kapja a természettől. A társadalom és a politika világa azonban alá tudja ásni a családot, az ember létének biztosítóját. 

Brague szerint a modernitásnak szüksége van arra, hogy magáévá tegye a régi, stabilitáson, arisztokrácián alapuló monarchikus társadalmak azon tulajdonságát, hogy nem négyéves választási ciklusokban, hanem hosszú távon gondolkodtak – nem azért, mert a király vagy a társadalom tagjai ilyen erényesek voltak, hanem mert ez volt az érdekük. A szerző ma sajnos a demokráciákban az egyén megelőzi a közösséget, így – tegyük hozzá – lassan erodálódik az egyéni kiteljesülést biztosító közeg, a közösség. Ez is jó példa a modernitás önmegsemmisítő tendenciáira. 

A folyamatosság mint emberi jog

A hosszú táv pedig a civilizáció tovább élését jelenti: azt, hogy nem hal ki.

A civilizáció pedig egyrészt társalgás, másrészt megőrzés

(conversation and conservation). 

Rémi Brague könyvének ismertetését három hosszabb idézettel zárnám a munka utolsó lapjairól. Ezek jól rímelnek a világban zajló mai eseményekre is. 

A francia filozófus szerint ugyanis „a kommunikáció elutasítása – azaz a barbarizmus – a részét alkotja a Léthez való egyfajta hozzáállásnak, ami lényegében a folyamatosság elutasítása. Ez főleg a múlthoz való hozzáállásunkban mutatkozik meg. A múlttal való tudatos szakítás civilizációs veszteség, egyben a barbarizmus valamilyen formájának előjele, a fogalom alatt a bevett jelentését is értve, azaz mint ostobaság és kegyetlenség. Erre a tényre számos történelmi példa van. Köztük a francia forradalom kiemelkedően büszke lehet magára (vagy épp kiemelkedően szégyelhetné magát).”

Mindebből kifolyólag „az emberiség legalapvetőbb jogai között van egy, ami lehetne a legelső, habár viszonylag később fedezték fel és fogalmazták meg, és azóta is marginális. Ez a folyamatossághoz való jog. Nagyszerűen fejtette ki ezt a spanyol filozófus, José Ortega y Gasset A tömegek lázadásában, amely nemzetközi hírnevet hozott neki. Központi fogalmát azonban – s ezt teljes őszinteséggel fel is vállalta – egy mára elfeledett franciától kölcsönözte, kinek neve Charles Dupont-White (1807–1878) volt. Dupont-White a John Stuart Mill A szabadságról című műve fordításához írt előszavában úgy fogalmaz: »La continuité est due à l’homme.« A második kiadásban merészebben, s szerintem sokkal szerencsésebben fogalmazott: »La continuité est un droit de l’homme«.”

Azaz:

a folyamatosság emberi jog.

Az utolsó bekezdést pedig az egész kis könyvecske mondanivalójának és a középkori bölcsességek sűrítménye: „a logos (értelem) jelenlétének elismerése a dolgokban lehetővé teszi számunkra, hogy tágabban értelmezzük azt, hogy miről is szól a konzervativizmus, s egyben azt is, hogy válaszoljunk olyan bevett fenntartásokra, melyek a konzervativizmussal kapcsolatban forgalomban vannak. A kritika a következő: »A rendet és jogot szeretnéd védeni, vagy bármi mást, amit értékesnek tartasz; valójában csak meghátrálsz, amikor reformokkal és társadalmi megrázkódtatásokkal találkozol, amelyek veszélyeztetik a privilegizált pozíciódat az elit részeként, stb stb.« Ugyanezt a kritikát meg lehet fogalmazni a nyugati civilizáció megvédése ellen. Ugyanis ugyanilyen könnyedén megkérdőjelezhetjük, hogy ez a kultúra egyáltalán megőrzésre méltó-e. A nyugati civilizáció története nem márványszobrokból áll, hanem »élő kövekből«, mely élő kövek bűnös lelkek is lehetnek. »A civilizáció általad megfogalmazott, állítólagos védelme provinciális vállalkozás, ami kevesek javát szolgálja.« Azonban amit meg kell védelmezni, az már rég nem egy sajátos politikai rendszer, és nem is egy adott civilizáció. Hanem az emberiség, mint egész, a beszélő állat, a beszélgető állat, ami kétségbe vonja saját legitimitását, és aminek szüksége van rá, hogy újra megalapozza, miért is jó dolog folytatni az emberi kalandot.”

Rémi Brague tehát nem amellett érvel, hogy a modernitást néhány középkori gondolattal ki kell javítani. De nem is amellett, hogy társadalmi vagy technikai értelemben úgymond vissza kellene térnünk a középkorba. Hanem azt mondja, hogy a világról és az emberről alkotott modern elképzelések alapjaiban tévesek, így azokat le kell cserélni; ami egyáltalán nem jelenti az előző háromszáz év kitörlését a történelemkönyvekből, ahogy a modernitás számos eredményének elvetését sem jelenti. Azt viszont igenis jelenti, hogy minden nyugati jólét ellenére tévúton

(nem pusztán egyenértékű narratívák), s a tévútról át kell térni az igaz útra. vagyunk, azaz

létezik igaz út és léteznek tévutak

Dr. Kásler Miklós: Az Árpád-ház szittya-hun-magyar uralkodóház

Dr. Kásler Miklós: Kiderült, hogy pontosan hol és mikor alakult ki az Árpád-ház

Az archeogenetikai vizsgálatok alapján az Árpád-házi királyok dinasztiája 
a mai Afganisztán északi részén, az ókori Baktria területén, a Turáni Alföld szélén alakult ki 4500 évvel ezelőtt. 
(mno.: Újra kell értelmezni az ókori írásokat és a magyar népi hagyományt:
Baktria területét, ami a turáni alföld pereme, tehát a jelenlegi Észak-Afganisztán, illetve a különböző „isztánok”, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán déli területe. Ott helyezkedtek el 4500 évvel ezelőtt, pontosan az ókori Baktriában Kr. e. 2500 és 2000 között. Vagyis durván félezer évig éltek ezen a területen, amit többé-kevésbé a turáni alföldnek nevezhetünk. Majd 2000 évvel ezelőtt, tehát Krisztus korában, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy amikor a Kr. e. 200 körül keleti birodalmat alapító ázsiai hunok elindultak nyugati irányba, Európa felé, útba esett az Uráltól délre és nyugatra fekvő terület, ahol akkor megtalálható volt ez a gén. Ott, amit az ókori történetírók Szkítiának írtak le. Erről a területről írták, hogy szarmaták, alánok lakták, a mai „isztánok” területét pedig szakák, masszagéták és más népek.) 
Elindult tehát egy lassú mozgás, és körülbelül kétezer évvel ezelőtt az Urálig jutott a család és a rokonsága.
– közölte Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere pénteken (2020. július 10).
(Baktria (Belső-Ázsia). Üzbegisztán-Afganisztán és Tádzsikisztán közti rész).

              Kásler Miklós, arra is kitérve, hogy a tizenegy tudományos igazgatósággal működő Magyarságkutató Intézet összegyűjtötte mindazt, ami a magyar eredettel kapcsolatos.
            Kásler Miklós a vizsgálatok módszertanáról a többi között elmondta: sikerült meghatározni az „Árpádokra” jellemző DNS-szakaszt a III. Bélaként meghatározott férficsontvázból vett mintában. Mások mellett sikerült beazonosítani II. (Vak) Béla csontvázát is a Mátyás-templom altemplomi szarkofágjában eltemetett maradványok között – tette hozzá.

         Tevékenységüket méltatva azzal zárta szavait, hogy az intézet rendkívül magas tudományos színvonalon, mindenféle prekoncepció nélkül, csak a tudományos eredményekre alapozva korrekt véleményeket, elképzeléseket fogalmaz meg.

A kutatásban többek között a publikációt jegyző Nagy Péter orvos humángenetikus, a Praxis Genomics LLC igazgatója, Szentirmay Zoltán patológus, az Országos Onkológiai Intézet Daganatpatológiai Centrumának korábbi vezetője, Neparáczki Endre, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának vezetője és Melegh Béla, a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Genetikai Intézetének professzora is részt vett. A miniszter köszönetét fejezte ki Erdő Péter bíborosnak, aki engedélyezte a mintavételt és a vizsgálatok elvégzését.
https://magyarnemzet.hu/belfold/sikerult-meghatarozni-az-arpad-hazi-dns-t-8360391/
https://888.hu/century-on/kiderult-hogy-pontosan-hol-es-mikor-alakult-ki-az-arpad-haz-4260527/

Átírhatjuk a történelemkönyveket.

Buji Ferenc: A farizeusok.

Keresési eredmények

Internetes találatok

Buji Ferenc • A farizeusok

A Turul harcos feltámadása: As long as you follow God's will, no matter if you are alone...

5:54MOST JÁTSZOTT

MEGNÉZENDŐ VIDEÓK

HOZZÁADÁS A LEJÁTSZÁSI 

Placid atya: A túlélés négy szabálya.

https://www.youtube.com/watch?v=KUdJBGmL4Ow

Dr. Olafsson Károly Placid OSB (Placid Atya):

A túlélés szabályai a Gulágon

A Jóisten olyan változatos életet engedett nekem, abból tudok egy-két dolgot mondani, azt hiszem, jól fognak szórakozni. Azzal kezdeném, hogy egy picit bemutatkozom: 69 esztendeje pannonhalmi bencés vagyok. Sőt, 77 esztendeje, mert budapesti bencés diák voltam. 86 éves vagyok, a harmadik legöregebb bencés. Ezt csinálom, amíg a Jóisten tűr.

(…)

Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szőlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét, mert mindig a szakmájáról beszéltettük azt, aki elkezdett panaszkodni. Az már egy fogalom volt, hogy nem szabad panaszkodni. Zárójelben mondom, hogy 1952-ben együtt ültem a moszkvai Statisztikai Intézet igazgatójával, aki azt mondta abban az időben – még ez Sztálin életében volt –, hogy a Szovjetunióban 3,5 millió politikai fogoly van 16 ezer lágerben. De hát az nem mind pusztult bele a lágerbe, hát abból százan, ezren, százezren túlélték! A kutya fáját, én sem vagyok silányabb! Ezt kellett nekünk mondani, mert ez mozgósította bennünk az energiákat, hogy túl tudjuk élni.

Tehát az első szabály, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni. Ma se rossz ez a szabály, ma is szeretünk panaszkodni. Akinek Mercedes kocsija van és egy forinttal drágul a benzin, az reggeltől estig panaszkodik, hogy drágul a benzin. Ilyen apróságok vannak most is.

---

A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könynyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. Csak egy példát mondok, mert mindig a szemembe vágják, micsoda örömök lehettek ott. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. Észre kell venni az élet apró örömeit.

Akkoriban volt a helsinki olimpia. A helsinki olimpián volt első forduló, második forduló, és akkor kijön az olimpiai győztes. Olyan jóleső érzés volt, mert kellett az embernek ilyen is: az olimpián a szovjetek a súlyemelésben aranyérmeket szereztek, mi magyarok pedig megszereztük öttusában az egyéni és a csapat olimpiai bajnokságot. Az olyan jó érzés volt, amikor mondtam a szovjet fogolytársaimnak: „Ti állandóan a kolhozban zsákoltok, hát világos, hogy tudtok súlyt emelni, de a világ legintelligensebb sportja az öttusa. Abban a magyarok az olimpiai bajnokok.”. Hiába, emberek vagyunk. Szóval az olimpián is vannak fokozatok, és ezt úgy csináltuk az öröm észrevételére, hogy összeálltunk hatan-nyolcan reggel, hogy máma lesni fogjuk, milyen apró örömök érnek, és este, ha a káposztalevest meg a zabkását megettük, összejövünk, és aki többet tud mondani, az lesz a Jani, az lesz a győztes. Aztán a második fordulóban a győzteseket engedtük össze, a harmadik fordulóban azoknak a győzteseit. Hát Istenkém, tíz év alatt volt rá idő. A harmadik forduló győztese az lett az olimpiai bajnok. Egyszer volt egy olyan olimpiai bajnokunk, aki 17-et sorolt föl. A végén azt mondta: „Gyerekek, hát én nem értem rá ma szenvedni, nekem örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatnom kellett magamban, hogy föl tudjam mondani.” Hát 17-et fölmondani nem olyan egyszerű!

Hadd szabadjon még egy esetet elmesélnem egy karácsonyestről, ami a Szovjetunióban nincs. Ott az munkanap volt. A lágerben voltunk 28-30-an magyarok, és karácsonyt akartunk ünnepelni. Ha másként nem megy, akkor egész nap dolgozunk és este, ha a zabkását megettük, akkor összejövünk és ünnepelünk. Akkoriban én egy félreértés folytán festőként dolgoztam a kultúrszobában. A főnököm egy hadnagy volt, akivel én jóba akartam lenni. Hát Istenem, az vesse rám az első követ, aki nagyobb hős nálam. Ennek a hadnagynak volt egy gyermekbénulásban szenvedő négyéves kislánya, aki gipszágyban feküdt. Annak csináltam kis paprikajancsit, meg játékokat. A Szovjetunióban karácsony nincsen, de jolka van, a jolka az a fenyő. A jolkát a Kremlben is fölállították, és a pionyírok körbetáncolták január elsején. Mondom a főnökömnek, hogy hadd csináljak egy kis fenyőt a beteg kislányának. Az erdőből hozattam egy kis fenyőfát. Azt január elsejére adtam, de azt időben meg kellett csinálni, így december 24-re megvolt. Csodálatos volt, hogy mindenki beledolgozott abba a karácsony-estbe. Két nappal előtte jött az egyik fogolytársam, hogy talált egy picike kis gyertyacsonkot. Azt a kis karácsonyfa elé tesszük, és akkor lesz egy nagy karácsonyfa-árnyék a falon. Mindenből lehet valamit csinálni. Mindenki hozott a reggelijéből egy kis kenyérhéjat meg egy kis kenyérbelet. Az ukránoktól, akik szovjet állampolgárok voltak, és ezért kaphattak csomagot, kértem egy kis fokhagymát. Azzal meg lehetett dörzsölni a kenyérhajat, az volt a kolbász.

A legaranyosabb azonban az volt, hogy két fogolytársunk akkor fenn dolgozott a láger elektosztanciájában, a villanyfejlesztőjében. Hozzá kell tenni, hogy a szovjet ember roppant praktikus, mert egy kiszuperált traktorból csináltak generátort, és minden lágernek saját villanyfejlesztője volt. Innen volt az őrtornyokban a reflektor és a barakkokban is a világítás. Ez a két magyar fogolytársam azt mondta, hogy ha pontosan megmondjuk, hogy mikor lesz az a negyed óra karácsony-estünk, akkor ők rövidzárlatot okoznak, mert ha rövidzárlat lesz, akkor koromsötétség lesz, és a négy őrtoronyból kezdik kilőni a színes rakétákat. Hát csillagszóró nem volt a zsebünkben, de olyan tűzijáték volt az alatt a negyed óra alatt! Ez arra is jó volt, hogy mindenki arra figyelt, minket pedig békén hagytak. Az is igaz, hogy három nap sötétzárkát kaptak érte, de édes Istenkém, valamit valamiért. A sötétzárkában is 24 óra volt a nap! Akkor mi valóban összejöttünk 24-25-en, és imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk, aztán fogyasztottuk a „kolbászt” meg a „süteményt”. Egy kicsikét elfelejtettük a nyomorúságot, amiben éltünk. Kicsikét másként gondolkodtunk.

Közben nyílik az ajtó és bejön egy fogolytársunk, egy Sztálin-díjas szovjet költő. Én ismertem, még a nevét is tudom, Nyikoláj Fagyejevics Szolovjov. Benyit, ránk néz, aztán kimegy. Mindanynyian tudtuk, hogy ez most megy a parancsnokságra és följelent bennünket. A Szovjetunióban a legnagyobb vétek az összeesküvés. A gyilkosság nem érdekes, de az összeesküvés az a legnagyobb vétek. Huszonnégy magyar volt együtt: ez csak összeesküvés lehet. Azért megtartottuk tovább a karácsony-estet, de másnap iparkodtam találkozni ezzel a jóemberrel, ezzel a költővel, hátha nem találta meg a parancsnokságot. Láttam is, mondta, hogy akar velem beszélni. Azt mondta: „Tudod, nagyon jó, hogy engem ateistának neveltek, de amit tegnap láttam, hogy ti a hitetekből ilyen körülmények között is tudtatok ünnepelni, ennél nagyobb Isten-érv nekem nem kell.” Földbe gyökerezett a lábam. Erre nem gondoltam, hogy neki Isten-érvnek számított az, hogy mi egy picit próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat, és karácsony-estet tartottunk.

Tehát a második szabály az, hogy észre kell venni az élet apró örömeit és meg kell örvendezni.

A politikai foglyoknak van egy szakmai ártalmuk: mindig ártatlanok. Mindenkiben az volt, hogy engem, az ártatlant ezek a géppisztolyos gazemberek tönkre akarnak tenni. Együtt voltam én nyilas tömeggyilkosokkal is, azok is ártatlanok voltak, mert ők fanatizmusból gyilkoltak. Szóval a politikai fogoly az mindig ártatlan. Ez ma is így van, meg lehet kérdezni, aki politikai fogoly, az mind olyan tökéletesen ártatlan. Én sose mondtam, hogy ártatlan vagyok. Engem azzal ítéltek el, hogy antibolsevista propagandát űztem. Hát naná, hogy űztem! Hát jó vicc! Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat, hát édes jó Istenkém! Én nem vagyok ártatlan, engem igazságosan ítéltek el. De a politikai fogoly az mind ártatlan. Ezzel azonban nem tudtunk sehová se menni. Ott volt a négy őrtorony a golyószóróval, meg a katonával, nem tudtunk sehova se menni. Félre kellett tenni azt a fogalompárt, hogy „ártatlan” és „gazember”, és rá kellett állni arra, hogy „kicsi gyenge” – „nagy erős”. Azt mondtam mindig a fogolytársaimnak, hogy mi sem szoktunk a talpunk alá nézni, ha az erdőben megyünk egy csapáson, hogy egy hangyát eltiprunk-e véletlenül, mert az olyan picike. Bennünket a hadbíróság elítélt. Akkor mi mekkorák voltunk? Egy nagy senkik voltunk! Ugye ez a „Vae victis – Jaj a legyőzötteknek!” Nem azt mondom, hogy az igazság kritériuma a géppisztoly, erről szó sincs, de akkor ők voltak a hatalmasok, az erősek, mi pedig a kis kukacok, a kis senkik. Eltiportak bennünket.

---

Most jön a harmadik szabály: Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. Szabad legyen egy példát mondanom erre, mindjárt világos lesz.

Erdőirtó lágerkörzet voltunk; 36 lágerben 52 ezer fogoly volt ott. Volt ott egy bútorgyár. Oda szállították a fát, és mi ott dolgoztunk hetvenegynéhányan. 1955. szeptember 24-én – csak zárójelben mondom, hogy a katolikus liturgiában Fogolykiváltó Szűzanya ünnepe volt –, hivatnak bennünket a parancsnokságra. Elénk tesznek egy papirost, hogy ez a mi repatriálásunk, alá kell írni. Soha nem hallottuk ezt a szót, ez nem rehabilitálás, ez nem amnesztia, repatriálás. Azt mondták, hogy hazaküldenek. Nem ugrottunk a plafonig, mert a tíz esztendő alatt megtanultuk, hogy a Szovjetunió ígérget, aztán úgysem tartja meg. Most ez van, alá kell írni. Ez azt jelentette, hogy másnaptól nekünk már nem kellett dolgozni. Igen ám, de amíg az a nyolcvan ember aláírta, az egy kis idő. Nyílott az ajtó és mérhetetlen kiabálással, káromkodással bejön a bútorgyárnak az igazgatója, egy óriási ember, egy szabad szovjet ember. Éktelenül káromkodik, hogy őt ki akarják irtani, mert hogyha ez a hetven ember az utolsó öt munkanapot nem dolgozza le, akkor a harmadik negyednek a tervét nem tudja teljesíteni. Lőttek a prémiumnak. Ha egy negyedben nincs prémium, akkor az év végi prémiumnak is lőttek. Egyesek emlékeznek még rá, hogy az istenség volt a tervteljesítés és a tervtúlteljesítés. Szóval akkor ő ezt nem tudja elérni. Teljesen igaza volt, hogy ez valami szörnyűség, de vele a kutya se törődött. Akkor összebeszéltünk, és odamentünk ez elé a nagy úr elé, lecsöndesítettük egy kicsit, és mondtuk, hogy mi magyarok garantáljuk a prémiumját.

Önként elmegyünk dolgozni erre a hat napra, hogy neki meglegyen a prémium. Hát földbe gyökerezett a lába, mert a Szovjetunió történetében ilyen még nem volt, hogy egy rab akarja kisegíteni azt a nagyurat. A lényeg az volt, hogy saját önbecsülésünkbe egy kicsit erősödjünk. Ez ugye a harmadik túlélési szabály nagyon-nagyon fontos volt. Föltételeink voltak. Éjszaka nem dolgozunk, csak nappal. Azt a fizetést kapjuk, amit a szabadok kapnak a százalék munkára, a teljesítményre. Abból nem vonhatják le a világítást, kosztot, fűtést stb. mert mi már tudtuk, ha egy rubelt adnak, 99 kopejkát levonnak belőle. Mindenbe belement az a jóember. Másnap elmentünk dolgozni. Az önbecsülésünknek rengeteget jelentett. Emberek voltunk, mi akkor már 8-9 éve nem láttunk rubelt, nem láttunk pénzt, hát ugye a jó ég tudja, ha mégiscsak valahogyan hazavergődünk, jó lesz a zsebünkben egy-két rubel, ezért mi rávertünk. Bevallom egészen őszintén, hogy a százalékos munkavégzés és a tervteljesítés 100%-ig is szélhámosság, meg a sztahanovista 400% is szélhámosság, de mi ebben a szélhámosságban benne voltunk. Rávertünk az első nap 160%-ot, a második nap 240%-ot csináltunk, a harmadik nap már 300%-ot. A guta ütötte meg a szovjet dolgozókat, mert az igazgató azt mondta, ezek a koszos magyarok tudnak 300%-ot csinálni, ti meg a 80-at nem tudjátok? Könyörgöm, ha ezek teljesítették volna a 80%-ot, akkor a normát növelték volna. Mi miattunk a csillagokig emelhetik a normát, mi azt a hat napot ledolgozzuk.

Ez apróság, de rengeteget jelentett az önbecsülésünknek. Akibe belerúgott tíz esztendeig, aki akart, akit meggyalázott az, aki akart, most megmutattuk, hogy különbek tudunk lenni. Számunkra rengeteget jelentett, hogy emberek vagyunk, hogy igenis különbek vagyunk, mint ők.

---

A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt. Szabadjon példát mondanom.

Egy papi embernek a napi szentmise rengeteget jelent. Hogy nekem tíz évig ne legyen szentmisém, az valami szörnyűség. Úgyhogy mindenképpen iparkodtam.

Most azt szeretném elmesélni, hogy micsoda stiklijei voltak az Úristennek, hogy milyen firkás volt a Jóisten, hogy misézni tudjak. Mert a két kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi 8 évben hány éjszaka nem miséztem. Hozzá kell persze tenni, hogy 2 és 3 között, mert ilyesmire gondolni sem lehetett. Ez nem hadifogság volt. A hadifogságban a tábori lelkészeknek misézniük lehetett. Nálunk ez nem ment, mert mi politikai foglyok voltunk. Hozzá kell tennem, hogy vekkerórám nem volt, este 2 pohár vizet megittam, és az ember ettől kettőkor felébred.

A kenyerünk olyan szójás volt, hogy az nem volt jó, azzal nem lehetett misézni. Mert ugye a szentmiséhez mi kell? Kell egy fölszentelt pap, búzakenyér és bor. Hát honnan szedek búzakenyeret? Az első hónapban megláttam a következőket: a szovjet állampolgár lengyel és litván fogolytársaim kaphattak havonként csomagot. És ezekben a csomagokban mindig volt a tetején egy ostyalap. Kérdeztem, hogy ez micsoda. Azt mondták, hogy ez náluk népszokás, úgy hívják, hogy oplátká. Ezt az ostyalapot a karácsonyfa alatt a családfő osztja széjjel a családtagoknak, ez a család szeretet-egységét jelenti. Amikor a fogságban lévő családtagnak a csomagjába tesznek egy ilyen ostyalapot, akkor az azt jelenti, hogy ő is benne van azért a családnak az egységében.

Így volt már búzakenyerem, de nem volt borom! Ott azon a vidéken, 900 km-re keletre Moszkvától, a Kujbisevszkij Krájban júniusban még hó volt, szeptemberben már hó volt. Ott szőlő nem termett, nem is ismerték. Vodka az volt, de vodkával nem lehet misézni. Kétségbe voltam esve. De a Jóisten olyan firkás volt, hogy odaküldött az én lágerembe egy olasz jezsuitát, a Páter Leonét. Mikor én mondom neki, hogy ostyám már van, de borom nincs, és nem tudok misézni, akkor azt mondja: „Miért, ti ott Magyarországon nem hallottátok, hogy XII. Piusz pápa kiadott egy rendeletet 1942-ben, hogy ilyen körülmények között nem szükséges kiérlelt bor, lényeg, hogy szőlőlé legyen?” Hát meg van oldva! A kaukázusi fogolytársaim, az azerbajdzsánok, a tadzsikok, az örmények azok mindig kaptak a csomagban egy-két fürt szőlőt, az a nemzeti gyümölcsük. Egy kenyérért, volt úgy, hogy két fürt szőlőt kaptam, s azon akkora szemek vannak, mint egy szilva. Kinyomtam: két csepp, az már szőlőlé.

---

Még egy történetet elmondok, amire nem szoktam azt mondani, hogy csoda, de mindenki ítélje meg maga. A lágerben 1953-ban – még Sztálin életében – egyszer csak jön az északi Jeges-tenger mellől egy rabszállítmány, akik között volt egy fiatalember, aki egy Kalocsa melletti helységből származó henteslegény volt. Éktelen nagy gazember volt. Jött, és amikor megtudta, hogy pap vagyok, hozott nekem egy könyvszerűséget. Fedőlapja, hátlapja nem volt, és elmondja a következőt: Valami rossz fát tett a tűzre, ezért büntetésül három nap sötétzárkát kapott, mert az volt minden lágerben a büntetés: három, vagy tizennégy nap sötétzárka. Az egy olyan picike kis épület volt fenyőgerendából. Kívülről be volt vakolva, belülről még az se. Amikor az embert becsukják, akkor elveszti az időérzékét. Másnap kap egy tányér levest, harmadik nap kap egy darab kenyeret. Szóval nem jó dolog. Hát szegényke ez is oda bekerült, és kínjában elkezdte tapogatni a falat abban a sötétben. A fenyőgerendák között egyszerre megakad a keze valamiben. Nem látta, hogy micsoda, de egy tisztességes rab, ha talál valamit, azt ellopja. Ő is rögtön a gatyakorcába süllyesztette ezt a valamit anélkül, hogy fogalma lett volna, hogy micsoda. Amit én nem értek semmiképpen, hogy hogyan tudta azt onnan kihozni a harmadik nap után, mert hiszen örökké motoztak bennünket. Hogy tudta azt háromezer kilométerre az északi Jeges-tengertől oda hozni? A vonaton is örökké motozták őket. Hogy tudta oda behozni a lágerba? Ezt egyszerűen nem értem. Aztán megnéztem azt a valamit: 1930-as Szt. István kiadású egypengős Újszövetség volt, Máté első sorától a Jelenések könyve utolsó soráig. Fedőlap, hátlap nem volt. El sem tudom mondani, mit jelentett ez nekünk. Én akkor már kilenc éve nem láttam magyar betűt. A másik társam nyolc vagy hét éve. Nem volt ott hívő vagy hitetlen, vallásos vagy nem vallásos, protestáns vagy katolikus. Ívekre szedtük széjjel és szétosztottuk, mert azt el kellett dugni. Mindennap földbe kellett ásni, vagy a szalmazsákba kellett dugni, de mindenképpen rejteni kellett. Először úgy csináltuk, hogy háromnaponként cseréltük, de ez nem ment, úgyhogy aztán tíznaponként cseréltünk. Amikor megkapta mindenki a maga lapját a csere után, akkor mindenki ment és olvasta, olvasta a Szentírást. Ez valami csodálatos volt. Láttuk, hogy ez így sokáig nem fog menni. Úgy döntöttünk, hogy az első héten mindenki keresi a szabályokat a túlélés első szabályához, a második héten a második szabályra, és így tovább. Nekem az volt az örömöm, amikor fogolytársaim, akiknek semmilyen teológiai képzettségük sem volt, olyanokat mondtak például az első szabályra, amit én a hét év teológiai tanulmány idején soha nem hallottam: Jézus mondta, hogy a madaraknak fészkük van, a rókának odújuk van, de az emberfiának nincs hova lehajtania a fejét. Érdekes, Jézus ezt mondta, de soha nem panaszkodott. És ez így van! Olvassák végig a négy evangéliumot! Jézus nem panaszkodott.

A második szabály: A páli levelekben mindenütt ott van, hogy bilincsekben vagyok, de túlárad bennem az öröm.

Nagyon érdekes volt a harmadik szabály, amire egy fogolytársam figyelt föl. Az Úr Jézusnak volt egy olyan csúnya példabeszéde, aminek az utolsó mondata alig érthető: a farizeus meg a vámos. A farizeus egy szent ember volt, sokat imádkozott, sokat böjtölt, sokat alamizsnálkodott, nem követte el azokat a gazemberségeket, mint a vámos ott az oszlop mögött. Az Úr Jézus mégis képes volt a végén azt mondani, hogy a vámos megigazulva ment haza, nem úgy, mint az a szent ember. Megbeszéltük, hogy a vámos rájött arra, hogy neki sok minden gazembersége van, és rájött arra, hogy sehová nem mehet máshoz, mint az Úristenhez. „Légy irgalmas Uram hozzám, szegény bűnöshöz!” A farizeus meg ugyanakkor kérkedett az ő jóságával. Az olyasmit nem bírja a Jóisten. Ezt ott a fogolytársaim észrevették.

A negyedik szabályra aztán rengeteget lehetett találni.

Hozzá kell tennem, hogy nem sokáig tartott, talán 3-4 hónapig, mert a Szentírás íveit ronggyá olvastuk. Már mondtam Pesten Biblia-körökben, hogy a Szentírást nem szabad porosodni hagyni, hanem tessék rongyossá olvasni. Mi azt ronggyá olvastuk.

Azt hiszem, a túlélés négy szabálya miránk is vonatkozik. A szenvedést nem szabad dramatizálni, az élet apró örömeit észre kell venni és meg kell örvendezni, nem szabad azt mondani, hogy én vagyok a világ legkiválóbb embere, mert a másik is lehet kiváló, de az adott helyzetben kell nemesebbnek lennem, mint a környezetem. És a negyedik: tudnom kell azt, hogy az Úristen is akarja, hogy túléljem a mostani nehézségemet, a mostani szenvedésemet. Ha belékapaszkodok, akkor jobban, könnyebben megy.

(Az előadás 2002. október 9-én hangzott el a Nemzeti Történelmi Szalonban.)