Mivel „a modernitás projektje téves”, ezért „új középkorra van szükségünk”, s vissza kell adnunk az erényeknek a bölcsességét és tisztességét, amit a premodern időkben élveztek. A „sötét középkorról” szóló propaganda ugyanis nem más, mint a modernitás kommunikációs trükkje a saját maga megalapozása érdekében.
Az emberi autonómiát és szabadságot kiteljesítő modernitás nem tudja megmagyarázni, miért is jó, hogy van ember a Földön – figyelmeztet Rémi Brague francia filozófus, aki szerint minden materiális jólétünk ellenére tévúton járunk. Az
emberi autonómiát és szabadságot kiteljesítő modernitás nem
tudja megmagyarázni, miért is jó, hogy van ember a Földön –
figyelmeztet Rémi Brague francia filozófus. Szerinte rehabilitálni
kell a modernitás által eltorzított ókori és középkori
alapelveket, mert minden materiális jólétünk ellenére tévúton
járunk.
Középkori
bölcsesség modern időkre –
ez az alcíme Rémi Brague francia filozófus angolul 2019-ben
megjelent, legfrissebb kötetének.
Mi
rejtőzhet a provokatív cím mögött? Be akarja vezetni Brague
az istenítéletet, mint az igazságszolgáltatás módját? A
válogatott kínzásokkal tarkított kivégzési módszereket?
Újjépítené a várakat, és leváltaná a kapitalizmust
a feudalizmussal? Támogatja az inkvizíció újraindítását
és a boszorkánypereket? Eltörölné az elektromosságot?
Szó
sincs ilyesmikről. Brague nem egy adott technikai állapot, de nem
is a középkori társadalom felépítése mellett érvel, és
egyértelműen kijelenti, hogy a középkor számos jelensége és
meggyőződése nyilvánvalóan meghaladott a modern ember számára.
Valójában
Brague olyan filozófiai alapelvek mellett érvel, amelyek már az
emberi gondolkodás kezdetei (a közmondásos „ókori görögök”)
óta jelen vannak a filozófiában, és amelyeket gyakran a középkor
fejtett ki teljes részletességgel.
E meggyőződéseket
a modernitás kezdte ki a felvilágosodástól kezdve, de
nem tűntek el, csak már nem meghatározóak, de nem is
marginálisak.
De
miért is lenne szüksége a modern világnak középkori
alapelvekre?
Brague
szerint azért, mert a modernitás ugyan sikeres projekt, de mégis
kudarcos – sikeres az ember jólétének fokozásában mind
anyagilag, mind a szabadságát és mozgásterét illetően; de
eközben, mivel mindent az emberből kíván levezetni, nem
tudja megalapozni az ember létét – azaz
nem tud amellett érvelni, miért is jó, hogy van ember a Földön,
és miért jó dolog az emberiség. Így aztán elterjednek azok a
nézetek, amelyek szerint nem érdemes gyermeket szülni a Földre,
vagy egyszerűen csak elkényelmesedünk és nem szülünk gyermeket,
vagy radikálisabb felfogásban: az emberiség rák lesz Gaia testén,
ami jobb lenne, ha nem lenne.
Brague
Chestertont idézi: a modern világ tele van keresztény erényekkel,
amelyek elszakadtak egymástól és megbolondultak. A modernitás
ráadásul nem az erényekkel, hanem eszmékkel és igazságokkal van
elfoglalva. Brague szerint a modern morális elképzelések két
jellemzője, hogy egyrészt ókori vagy középkori találmányok
(azaz premodernek), másrészt hogy a modern kezekben nagyon hamar
elhervadnak – vagy épp ámokfutásba kezdenek.
Modern
torzulások
Brague
röviden ismertet is három ilyen elferdülő elképzelést, mely
modern formájában ámokfutást rendez.
Az
első a teremtés eszméje, mely szerint a Teremtő úgy teremtette
meg a világot, hogy a világban is van értelem, az emberben is van
értelem, az ember a világ része, és a két értelem nem független
egymástól. A modernitás azonban elfeledkezett a Teremtőről, az
embert pedig idegenként értelmezte egy vulgárdarwinista, kaotikus
világban.
A
második a Gondviselés elképzelése, amely szekularizálódott, és
a felvette a haladás nevét, mely persze állítólag
elkerülhetetlen, viszont a haladás rossz következményeinek
elkerülésében azért reménykedünk.
Harmadrészt
a bűn és megbocsátás eszméje torzult és szabadult el. A
megbocsátást elfelejtettük,
a
bűn elképzelése pedig a nyugati világ perverz öngyűlöletébe
csapott át.
Büntetés
van, megbocsátás viszont nincs.
Mivel „a
modernitás projektje téves”,
ezért „új
középkorra van szükségünk”,
s vissza kell adnunk az erényeknek a bölcsességét és
tisztességét, amit a premodern időkben élveztek. A „sötét
középkorról” szóló propaganda ugyanis nem más, mint a
modernitás kommunikációs trükkje a saját maga megalapozása
érdekében.
De
miben áll a modernitás sajátossága?
A
modernitás a múlttal szemben az új kezdetben gondolkodik és a
felejtésben; a jelent tekintve az önmegvalósítás a jelszava; a
jövőre pedig úgy tekint, mint amiben még több lehetőség áll
majd rendelkezésre a kibontakozásunkhoz, és ezt fejlődésnek
hívja.
Ezzel
szemben a premodern időkben, ha volt is olyan, hogy életprojekt, az
akkor is valami magasabb hatalom, legfőképpen Isten akaratának
megvalósításaként értelmeződött.
A
modernitás alapja, hogy az ember emancipálja saját magát a külső
erőktől és hatalmaktől,
függetlenné
válik nem csak Istentől, hanem a kozmosztól, azaz a
világegyetemtől (és egymástól is). A modern ember „értéket
teremt”,
és „projektekben” gondolkodik.
A
modernitás alapmeggyőződései azonban bibliai eredetűek (csak
eltorzítottak és kontextusukból kiragadottak): a természet
uralásának elképzelése a Teremtés könyvéből van, az
autonóm felnőttség eszméje pedig Szent Páltól származik. Az
igazság többé nem etikai és metafizikai, hanem tudományos, és
kísérletezés eredménye. A tudomány és kísérletezés persze
önmagában jó dolog, de az már túlzás, amikor saját területükön
kívül is alkalmazzák őket; az élet egészére. A modernitás
az ember önkiteljesítésének projektje,
ami
azonban lehetővé tette az emberiség önmegsemmisítését is,
akár
atomháború által, akár a környezet tönkretétele által, vagy
egyszerűen úgy, hogy nem vállalunk gyermekeket és kihalunk. Így
aztán égetővé válik a modernitás által fel nem tett kérdés:
miért kellene, hogy legyenek egyáltalán emberek a Földön? Mi
értelme az ember létének? Miért jobb, ha van ember, mintha nincs
vagy eltűnik?
Jó
nélkül nincs semmi
A
modernitás előtt az emberi társadalmak mindig kerestek a maguk
számára külső legitimációt, legyen az Isten vagy a Természet,
esetleg mindkettő. A modernitás azonban nem tud válaszolni az
ember legitimációjára vonatkozó kérdésre, csak akkor, ha
feladja a saját projektjét – saját magát. Ezért mondja Brague,
hogy az egyébként sikeres modernitás mégis kudarcos.
Ugyanezért
kudarcos a modern ateizmus: mert sikeres, és megteremtette az
ember autonómiáját. S mivel ez az autonómia nem engedi elismerni
az emberen kívüli, magasabb tekintélyeket, ezért nem tud ítéletet
mondani az ember értékéről.
Az
első dolog, amit rehabilitálni kell, az a Jó eszméje,
platóni
értelemben. Ma ugyanis úgy tartjuk, hogy a gazdaság a fontos,
a jót pedig mi tesszük, mit csináljuk – legfontosabb alapelvünk
viszont a szabadság. Jó angyalnak képzeljük magunkat, holott a
Bukott Angyal is szabadsága, szabad választása lévén lett az,
aki. Brague szerint azonban a jó lehet, hogy egyszerűen az élet
feltétele.
A
Jó nem pusztán erkölcs fogalom, hanem lételméleti, ontológiai,
a lét ugyanis eleve jó;a jó pedig megelőzi a szabadságot,
és irányba állítja azt. Emellett a modern embernek el kellene
ismernie, hogy az őt körülvevő világ, a rendezett kozmosz, a
világegyetem nem valami semleges dolog, hanem jó és értelemmel
teli.
A
lét, a létezés tehát eleve jó, az igazi szabadság pedig a jót
valósítja meg. Mindezek adott dolgok, melyeket nem tudunk
megváltoztatni – az embernek el kell ismernie magában a
passzivitás alapelvét is (mely idegen a modernitástól), hiszen
például „az
ember nem tudja letagadni biológiai alapjait”,
és születésünk felől sem mi döntünk.
A
dolgok értelme
A
második dolog, amit el kell ismernie az embernek, az az, hogy
létezik természet, a természet értelmes, azaz a világegyetem
rendezett egész:
nem
káosz, hanem kozmosz.
Brague
szerint nemes egyszerűséggel a modernitásnak szüksége volna egy
kozmológiára – a kozmosz értelmezésére.
Ez
nem azonos a kozmográfiával, a világegyetem leírásával, és a
kozmogóniával, ami a világegyetem eredetét vizsgálja.
Kozmográfiája ugyanis van a modenitásnak, akárcsak kozmogóniája
– az ősrobbanás-elmélet (ami egy belga pap elmélete); bár
Brague arra is figyelmeztet, hogy „mivel
a tudományos tudás lényegében időleges, senki sem tudja, meddig
él még az ősrobbanás-elmélet”.
A kozmológia logoszt visz a kozmoszba, azaz megmagyarázza az
értelmét.
Ilyennel
szolgálhatna a causa finis, a végső okok avagy a célszerűség,
célra orientáltság elmélete: az a premodern, görögöktől
a modernitás hajnaláig bevett vélekedés (mely ma is egy iskola a
sok közül), hogy a világban megtalálható létezők létének,
beleértve az embert, az élőlényeket, de akár a köveket is,
célra
irányult értelme van; azaz, ha tetszik, rendeltetése.
Ezt
az elképzelést Francis Bacon dobta ki az ablakon.
Ez
annyit tesz – hogy magyarázzuk Brague gondolatait –, hogy a
dolgok működnek valahogy, van „működési normalitásuk”. Ha
valaminek van rendeltetése, akkor van rendeltetésszerű használata
is, illetve rendetlen használata.
Ahogy
egy kávéautomatának is van rendeltetésszerű használata, s ha
elromlik, akkor az nem rendeltetésszerű, ugyanígy valamiképp
működik az ember és minden létező – s léte irányul
valamilyen cél felé. A világ így eleve értelmes, a világban
lévő értelmet pedig az ember felfedezi, nem pedig megalkotja
(mindez gyökeres ellentéte a posztmodern szemléletnek). Az ember
egy létező a világban, ezért képes azt értelmezni. A modern
tudomány azonban az embert idegenként értelmezi a kozmoszban.
Ennek következtében a gnoszticizmus ül tort a modern világban.
A
szerencsés majom és jogai
Brague
szerint a modern ember a 22-es, sőt a 44-es csapdájába került,
ugyanis úgy értelmezzük magunkat, ahogy a természetet
értelmezzük. Ennek következtében a modern tudomány ideologikus
értelmezése arra jutott, hogy az ember nem több, mint „szerencsés
majom”, de azért mégis elidegeníthetetlen
emberi
méltóságot, belső értéket és emberi jogokat követelünk ennek
a „szerencsés majomnak”.
De
ha az ember állatként, majomként értelmezi magát, akkor miért
is járnak neki szentként értelmezett emberi jogok?
A
modern ember két szélsőség közt ingadozik: vagy benzinkútnak,
energiatanknak nézi a természetet, amit korlátlanul ki lehet
használni; vagy istennőként tiszteli, mint Gaia, és ekkor az
emberiség csak eltávolítandó kinövés Gaia testén. A premodern
elképzelés a természetről azonban kiváló középút, melyhez
vissza lehetne térni. A dolgoknak állandó természete van, és
létüknek van értelme, nem csak úgy vannak. Ezt a rendeltetést
kell tisztelni, de nem úgy, mintha istenség lenne.
Brague
szerint a szabadság elképzelhetetlen teremtés nélkül, mely az
értelemmel teli világot („Isten
szőlőskertjét”)
létrehozza; és az átlagember számára élhetetlen megbocsátás
nélkül.
Ha
a világot egy jó Isten teremtette, és így a világ alapvetően
értelmes és jó, akkor a rossz nem lényegi összetevője a
világnak, még akkor sem, ha sok van belőle: a világ és az ember,
így az emberi társadalom sem rossz a gyökerétől kezdve. Ez nem
azt jelenti, hogy a rossz kiiktatható a világból, de azt igenis
jelenti, hogy nem érdemes elvetni a világot és az embert úgy,
ahogy van. Viszont a jóért való felelősség is a mi vállunkon
van, azaz a jó és a rossz nem pusztán a világ strukturális
tényezőinek függvénye, hanem emberi döntéseké –
felelősek
vagyunk azért, hogy a jót tegyük és a rosszat elkerüljük.
Persze
az ember nem földre szállt angyal (szemben a felvilágosodás
elképzelésével), és sok rosszat tesz, s ezért is van szükség
megbocsátásra. „Alapvető
keresztény tapasztalat, hogy nem azt tesszük, amit akarunk; és
nem azt akarjuk, amit teszünk.” Ez
az emberi akarat gyengesége.
A
kultúra, mint melléktermék
Ezután
Rémi Brague arról értekezik, hogy a kultúra valójában
melléktermék. A korai középkori szerzetesek például csak Istent
akarták dicsőíteni, de ennek érdekében lemásolták és tovább
örökítették az ókori szerzőket, az ókori tudást. A keresztény
kultúra tehát nagyrészt nem-keresztény elemekből épül fel, és
nem azért jött létre, mert bárkik is kultúrát vagy értéket
akartak volna teremteni. Magasabb értékű céljuk volt, melynek
eredménye mellékesen egy keresztény kultúra lett. Azaz: a
kultúrának – legalábbis a nyugaton – „szüksége
van a kereszténységre, mint alapra”.
Mindenesetre
a kultúra melléktermék, valamint „túlcsordulás”,
és „dicséret”,
Isten és a Jó dícsérete. A premodern időkben a legfőbb
pszichológiai érték – írja Brague – az öröm volt. A
szomorúságnak nem volt értéke, sőt a megrögzött szomorkodó
bűnt követett el. (Ennyit a modernitás középkor-képéről,
miszerint akkoriban emberek csak szenvedtek és aszketizáltak a
„siralomvölgyben”.) Azonban
a
romantikával az „öröm és derű” átadta helyét a
„melankóliának és világfájdalomnak”.
Sőt:
az igazságot felváltotta az „intellektuális
tisztesség”,
s ez vált „utolsó
erényünkké” (Nietzsche
szavajárása).
Brague
szerint azonban nem elég az ego kultusza, ahogy elégtelen
az „állítólagos
emberi kreativitás” is,
mivel „ha
van olyan, hogy kultúra”, akkor „azzal együtt jár valami
olyasmi, mint a hit Isten teremtésében”.
Vagy épp feltehető a kérdés, hogy a Lét a kultúra célja és
tárgya; vagy épp annak eredete és alapja, „termőföldje”?
A kérdés azért fontos, mert kultúra csak akkor létezhet, ha meg
vagyunk győződve róla, hogy a létezés eleve jó dolog – amely
felől a modernitás, úgy tűnik, kétkedik.
Értékek
helyett erények
Brague
további, talán provokatívnak tűnő állítása, hogy „nincs
olyan, hogy keresztény erkölcs”. Ami
létezik, az egy „közös
morál”,
egy bevett moralitás, amit osztottak és osztanak a nagy
világvallások és mások is, és ennek létezik egy „keresztény
értelmezése”.
A Tízparancsolat például „alig
több, mint emlékeztető a természet törvényére”.
Következő
lépésként Brague az erények vagy értékek kérdését feszegeti,
leszögezve: „nincs
olyasmi, hogy morál, bármiféle jelzővel. Nincs »pogány« vagy
»zsidó«, »iszlám« vagy »buddhista«, és az ég szerelmére,
nincs »keresztény« morál. Viszont, másrészről, kétségtelenül
különböző értelmezései vannak annak, hogy az erkölcs miről
szól.”
Az
ókori görög és római gondolkodás azonban azt, ami a jóra vezet
minket, „erényeknek” nevezi. Az erények a dolgok természetében
gyökereznek.
Az
ember esetében az erény tehát az emberi kiteljesedést szolgálja,
az
emberi mivolt legmélyebb lényegének megvalósítását.
A
középkorban inkább parancsokról beszéltek. A modern ember
értékekről beszél, ami a kettő, az ókori pogány és a
középkori biblikus szemlélet közti középútnak tűnik, és
kijátssza a kettőt egymás ellen – és elutasítja mindkettőt, a
jó isteni bölcsességből és a dolgok természetéből való
eredeztetését is, hiszen mindkettő korlátozza a modern ember
autonómiáját önmegvalósítását. Csakhogy ennek következtében
a modern ember megtagadja az ember természetét, azaz az embert.
Brague
szerint azonban restaurálni kell a premodern elképzeléseket,
amelyek egyébként összhangba hozhatóak és kiegészítik egymást;
s el kell vetni a modern beszédmódot. A két premodern elképzelés,
az ókori és a középkori szintézise nem új dolog, mivel már
létezett a középkorban, három vallásban is. Az erények az
emberi kiteljesedésről szólnak, arról, miként tudjuk elérni
azt, függetlenül a kultúrák és vallások sokszínűségétől.
Ebből azonban az következik, amit ma sokan nem akarnak megtenni: az
állandó emberi természet létezésének elismerése. Az erényeket
parancsként kell felfogni. „A
nyugati embernek nagy szüksége erre a kettős felfedezésre és
helyreállításra: egyrészt az erényekére, amelyek minden egyes
emberi lény számára jók; másrészt annak a parancsnak való
engedelmeskedésre, amely szerint annak kell lennünk, akik vagyunk.”
A
család
Az
első hely, az első közösség, ahol az ember az erényességet
tanulja és ahol ráparancsolnak, hogy engedelmeskedjen, az a család.
A családot azonban ma egymást erősítő egyéni és intézményes
tévedések rombolják, többek közt a piac és a modern állam,
mivel az embereket pusztán egyénekként, individuumként
értelmezik. Az ember a családba jön világra, létezésének pedig
van egy biológiai és egy kulturális dimenziója. Az első adott és
lerombolhatatlan. A család a feltétlen szeretet terepe, s ilyen
feltétlen szeretetet nem tud nyújtani sem az állam, sem a piac:
családunkban nem csak azért szeretnek minket, amit csinálunk,
hanem elsősorban azért, akik vagyunk.
A
családban jönnek létre a személyek; de nem a család hozza létre
a gyermeket. Ugyan kötelességünk a legjobb oktatást nyújtani
neki, amit csak tudunk, de a végső döntés az övé.
A
cél a gyermekeink „végső üdvössége”, régimódi nyelven
szólva „a lelkek üdvössége”.
Brague
leszögezi: direkt nem „boldogságot” (happiness) írt, hanem
„üdvösséget” (beatitude).
A
szerző arra is figyelmeztet: a család nagyon jó dolog, de mégse a
végső jó. Viszont van egy tágabb konfliktus a család és a
társadalom közt. A societas kifejezés a középkorban vállalkozást
jelentett. Arisztotelész pedig arra figyelmeztet, hogy a politika
nem létrehozza az embert, hanem készen kapja a természettől. A
társadalom és a politika világa azonban alá tudja ásni a
családot, az ember létének biztosítóját.
Brague
szerint a modernitásnak szüksége van arra, hogy magáévá tegye a
régi, stabilitáson, arisztokrácián alapuló monarchikus
társadalmak azon tulajdonságát, hogy nem négyéves választási
ciklusokban, hanem hosszú távon gondolkodtak – nem azért, mert a
király vagy a társadalom tagjai ilyen erényesek voltak, hanem mert
ez volt az érdekük. A szerző ma sajnos a demokráciákban az egyén
megelőzi a közösséget, így – tegyük hozzá –
lassan erodálódik az egyéni kiteljesülést biztosító közeg, a
közösség. Ez is jó példa a modernitás önmegsemmisítő
tendenciáira.
A
folyamatosság mint emberi jog
A
hosszú táv pedig a civilizáció tovább élését jelenti: azt,
hogy nem hal ki.
A
civilizáció pedig egyrészt társalgás, másrészt megőrzés
(conversation
and conservation).
Rémi
Brague könyvének ismertetését három hosszabb idézettel zárnám
a munka utolsó lapjairól. Ezek jól rímelnek a világban zajló
mai eseményekre is.
A
francia filozófus szerint ugyanis „a
kommunikáció elutasítása – azaz a barbarizmus – a részét
alkotja a Léthez való egyfajta hozzáállásnak, ami lényegében a
folyamatosság elutasítása. Ez főleg a múlthoz való
hozzáállásunkban mutatkozik meg. A múlttal való tudatos szakítás
civilizációs veszteség, egyben a barbarizmus valamilyen formájának
előjele, a fogalom alatt a bevett jelentését is értve, azaz mint
ostobaság és kegyetlenség. Erre a tényre számos történelmi
példa van. Köztük a francia forradalom kiemelkedően büszke lehet
magára (vagy épp kiemelkedően szégyelhetné magát).”
Mindebből
kifolyólag „az
emberiség legalapvetőbb jogai között van egy, ami lehetne a
legelső, habár viszonylag később fedezték fel és fogalmazták
meg, és azóta is marginális. Ez a folyamatossághoz való jog.
Nagyszerűen fejtette ki ezt a spanyol filozófus, José Ortega y
Gasset A tömegek lázadásában, amely nemzetközi hírnevet hozott
neki. Központi fogalmát azonban – s ezt teljes őszinteséggel
fel is vállalta – egy mára elfeledett franciától kölcsönözte,
kinek neve Charles Dupont-White (1807–1878) volt. Dupont-White a
John Stuart Mill A szabadságról című műve fordításához írt
előszavában úgy fogalmaz: »La continuité est due à l’homme.«
A második kiadásban merészebben, s szerintem sokkal
szerencsésebben fogalmazott: »La continuité est un droit de
l’homme«.”
Azaz:
a
folyamatosság emberi jog.
Az
utolsó bekezdést pedig az egész kis könyvecske mondanivalójának
és a középkori bölcsességek sűrítménye: „a
logos (értelem) jelenlétének elismerése a dolgokban lehetővé
teszi számunkra, hogy tágabban értelmezzük azt, hogy miről is
szól a konzervativizmus, s egyben azt is, hogy válaszoljunk olyan
bevett fenntartásokra, melyek a konzervativizmussal kapcsolatban
forgalomban vannak. A kritika a következő: »A rendet és jogot
szeretnéd védeni, vagy bármi mást, amit értékesnek tartasz;
valójában csak meghátrálsz, amikor reformokkal és társadalmi
megrázkódtatásokkal találkozol, amelyek veszélyeztetik a
privilegizált pozíciódat az elit részeként, stb stb.« Ugyanezt
a kritikát meg lehet fogalmazni a nyugati civilizáció megvédése
ellen. Ugyanis ugyanilyen könnyedén megkérdőjelezhetjük, hogy ez
a kultúra egyáltalán megőrzésre méltó-e. A nyugati civilizáció
története nem márványszobrokból áll, hanem »élő kövekből«,
mely élő kövek bűnös lelkek is lehetnek. »A civilizáció
általad megfogalmazott, állítólagos védelme provinciális
vállalkozás, ami kevesek javát szolgálja.« Azonban amit meg kell
védelmezni, az már rég nem egy sajátos politikai rendszer, és
nem is egy adott civilizáció. Hanem az emberiség, mint egész, a
beszélő állat, a beszélgető állat, ami kétségbe vonja saját
legitimitását, és aminek szüksége van rá, hogy újra
megalapozza, miért is jó dolog folytatni az emberi kalandot.”
Rémi
Brague tehát nem amellett érvel, hogy a modernitást néhány
középkori gondolattal ki kell javítani. De nem is amellett, hogy
társadalmi vagy technikai értelemben úgymond vissza kellene
térnünk a középkorba. Hanem azt mondja, hogy a világról és az
emberről alkotott modern elképzelések alapjaiban tévesek, így
azokat le kell cserélni; ami egyáltalán nem jelenti az előző
háromszáz év kitörlését a történelemkönyvekből, ahogy a
modernitás számos eredményének elvetését sem jelenti. Azt
viszont igenis jelenti, hogy minden nyugati jólét ellenére tévúton
(nem
pusztán egyenértékű narratívák), s a tévútról át kell térni
az igaz útra. vagyunk, azaz
létezik
igaz út és léteznek tévutak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése