Csiba Zsolt: Emese álma.

  „Megszámlálhatatlan, hogy hány harcos halt hősi halált a hazáért. Földbetemetett csontjaik az alap, amelyre országunk épült. Ha ők nem lettek volna, most nem élhetnénk békében, a virágzás reményében. A háborúk olyanok, mint a vihar. Elmúlnak. A Föld legfeljebb részeiben változik, egészében nem. Ám sohasem szabad megfeledkezni azokról, akiknek fehér csontjai a föld alatt vannak. Az igazi harcos érző szívű, megéli a dolgok súlyát.” (Josikava Eidzsi)

A IX.-X. század népünk felemelkedésének dicső korszaka, az önálló Magyar Apostoli Királyság sikeres megalapozásának ideje, mely III. Béla korára (1148-1196) Angliával, valamint Franciaországgal vetekedő erejű és tekintélyű hatalom Európában.

A Kínától a magyar Alföldig húzódó eurázsiai puszta végtelen ege alatt kavargó lovasíjász népek forgatagában, Emese anyánk egy ősi küldetéstudat igézetében szüli világra fiát. Az 1200 esztendeje született Álmos vezér (819-895), a Turul-ház rendkívüli tekintélyével, valamint személyiségének különleges minőségével egybegyűjti a magyar törzseket és a IX. század derekán, Vérszerződés révén összekovácsol bennünket. Ez az a kitüntetett pillanat, amikor - válaszul a kor kihívásaira - az amúgy már réges-rég létező magyar nép nemzetté formálódik (első Alkotmányozó Nemzetgyűlés). Mindezt a következőképpen mondja el nekünk Anonymus, a III. Béla urunk kegyéből tanult, tiszteletreméltó hazafi, aki valószínűleg nem más, mint Péter bencés szerzetes, győri püspök (1170-1217): „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.” Ehhez kapcsolódik, hogy Attila hun nagykirály (410-453) trónnevének jelentése „messze ömlő nagy folyó” („Etil”, Etel-köz=Folyam-köz), amiből az a következtetés is levonható, hogy az „Emese álma” teremtésmonda lényegiségéhez tartozik, hogy Szent Álmosban egy új Attila született, a hatalmas szittya-turáni uralkodó szellemisége testesül meg. Róheim Géza szerint „Valószínű, hogy a »genus Turul«-ból való fejedelem anyját mindig a Turulmadár ejtette teherbe, mint például a fáraó anyját a Napisten.” Ezt az elképzelést támasztja alá többek között, hogy az eredetileg hozzánk nagyon hasonló származási összetételű, ótörök onogur-bolgárok uralkodói is a Turultól származtatják magukat, olyannyira, hogy Szent Álmos felmenői között is ott vannak (vö.: Dümmerth Dezső: „Az Árpádok nyomában”). 

Mindemellett a mongolok nyomása alatt széteső hatalmas török Szeldzsuk Birodalom utódállamai között szárba szökkenő Oszmánok keletkezésregéje is a mi „Emese álma” teremtésmondánk testvérének tűnik: Egy Ankara és Bursa közötti hegyvidéki terület fölött uralmat szerző, kicsi oguz nemzettség feje, Ertugrul (1198–1281) csodás álmot lát. Egy szomszédos törzs, Edebali nevű tekintélyes bölcsének Maikun nevezetű leánya, növekvő hold alakját ölti, hogy aztán teliholddá gömbölyödvén Ertugrul fiának, a későbbi I. Oszmánnak (1259-1326) a szívtájékába olvadjon. Ennek nyomán a férfi kebeléből egy hatalmas életfa sarjad, melynek tövéből hegyek és folyók erednek. Az „Ertugrul” név a „Turul” származásra utal, valamint az „Edebali” név felbukkanása szintén az „Emese álma” teremtésmondával való rokonság felé mutat, nem beszélve a csodás fogantatás, majd az erő kiáradásának beszédes jelképeiről. Ertugrul személyének lényegisége itt is több, mint földi valója és egyfajta „égi küldött” jellegben összegződik. Az „er” szócska törökül „férfi harcos” - a „g”-t nem ejtik -, tehát az Ertugrul esetében „Turul-harcos”-ról van szó (Érdekességképpen a „dogan” jelentése „sólyom”, így az Erdogan fordítása: „Sólyom-harcos”). Több mint figyelemreméltó, hogy az oszmán mondában szereplő „Edebali” név, gyakorlatilag megegyezik mi Emesénk apjának, az Anonymus szöveg eredeti változatában „Eunedubeliani”-ként írt nevével, ahol az „Eun” a török „Ön” egy átirata, vagyis a „Nagy” szónak felel meg, az „ani” pedig egy latinos végződés, tehát „a Nagy Edubeli” nevezetű, tiszteletreméltó bölcsről van szó (vö.: Demény István Pál: „Emese álma”). A Világhálón található egy „Resurrection Ertugrul” („A Turul-harcos feltámadása”) című török filmsorozat, mely a címében található „feltámadás” kifejezéssel utal az égi indíttatású uralkodóház szellemiségének bizonyos időközönként történő felbukkanására az eurázsiai szittya-turáni népeknél. Az is igen figyelemreméltó, hogy az egyik főszereplő, Szulejmán sah alakjában a mi Kendénket ismerhetjük fel (Kün=Nap; Kündüm=Napkirály; ótörök), Ertugrulban, a Gyulát, a „cselekvő király”-t, a Gundogdu nevű harcosban a Horkát, Vad Demírben, a kovácsban pedig a Tárkányt. A dombon elhelyezkedő vezéri sátor-együttesnek pedig a magyar címerből ismert hármas-halom elrendezése van. Mindezen túl betekintést nyerhetünk az íjfeszítő pásztornépek tekintélytiszteletéből és egyben büszke tartásból fakadó, ősi patriarchális-családias irányító testületének a ténykedésébe is, mely a bejek (zoltánok) gyűlésének – tehát a „kiválók” („arisztosz”) tanácsának - vagy éppen a közös étkezéseknek a rituális formáját ölti. Mindez jól előlegzi, az igazából Könyves Kálmán király idején fölerősödő Szent Korona, illetve annak szellemi virágai, az Aranybulla, valamint a Werbőczy István-féle „Hármaskönyv” eszmeiségét, hogy alkotmányos igazságérzetünk – mely hősies szabadságharcaink révén oly sokszor csapott magasra – voltaképpen az eurázsiai szakrális lovasíjász hatalomgyakorlási hagyomány ihletettségéből eredeztethető (Jelesül, ha az uralkodó titanizálódik, tehát szembefordul a Szent Korona eszménnyel, akkor jogos ellene a lázadás). 

Az sem utolsó szempont, hogy a filmsorozat segítségével beleélhetjük magunkat őseink mindennapi életébe, így megtekintése tanulságos, sőt olykor bizony szívbemarkoló lehet számunkra. Ez akkor is áll, ha a hollywoodi képzettségű rendező, az amúgy szakmailag nagyszerű munkát végző Metin Günay, pont azt a Szent Bernát alapította, kiváló felkészültségű templomos rendet állítja be az egyik farizeus fő rossznak, amely a valóságban - éppen iszlám mintára - nem szed kamatot, sőt utolsó leheletéig kemény harcokat vív annak alkalmazása ellen (Pápai megbízásból ugyanis, a Középkor nyugat-európai pénzforgalma nagyjából az ellenőrzésük alatt áll. Ezen magas igényű rendtartás a XIV. század elején fullad ki – töretik meg -, amivel egy ütemben a trecento szemléletének prométheuszi fordítottsága is mindent eláraszt. Buji Ferenc írja: „Bár a téma-választás még szakrális, de a téma-kezelés már modernista.”). Ráadásul egy nagyszerű keleti forrás - Uszáma Ibn Munqidz: „Intelmek Könyve. Egy szíriai emír memoárja a keresztes háborúk korából” - is többször elismerően szól a templomos lovagokról. Az érem másik oldala viszont, hogy a nyugati kereszténység befolyásosabb részének manapság tapasztalható engedékenysége – ne adj isten támogatása, például némely antikrisztusinak tűnő vonatkozásban – igazából önsorsrontó iránynak érződik, melyen minden bizonnyal változtatni volna szükséges, amennyiben nem kívánnak idővel föloldódni valamely pacifista-farizeus szivárványos tévtan szekta egyikébe-másikába. Például a globalizmus (földizmus) igenlése a kereszténység szempontjából erősen véleményesnek mondható, hiszen mint Rama Coomaraswamy (szívsebész, pszichiáter, majd katolikus pap) „A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra” című lényegi tanulmányában megjegyzi: "A New Age egyik tévedése a „minden Egy” metafizikai állításának félreértése; ami egyúttal hamis panteisztikus premisszákból is következik. Természetesen a Princípiumban Egység van, de a manifesztációban mindig jelen van a multiplicitás.". Másrészt az a véleményünk, hogy az Ég-alatti „egységének” teljes képtelenségével, amúgy a globalizmus kiagyalóinak fontosabb része is tökéletesen tisztában van. Ebből kifolyólag alighanem ugyanazzal messzemenően átgondolt, szerteágazóan, nagy erővel előadott, kíméletlenül öncélú, kettős fedelű megtévesztéssel van dolgunk, mint „a társadalmi egyenlőtlenségekre különösképpen érzékeny” XX. század elei, internacionalista Lenin-fiúk és Lenin-lányok esetében, akiket – mint kiderült – valójában a Wall Street legnagyobb cápái pénzeltek, akárcsak kívül zöld, belül piros változataikat manapság. Mindennek fő célja valószínűleg nem más, mint az agymosásszerűen „Döbröginek” beállított nemzeti tőke és középosztály gyengítése, hiszen ők azok, akik leginkább képesek erőt felmutatni a gyarmatosító globalista törekvésekkel szemben (Annak idején a Fuggerek is alkalmazták nálunk ezt a harcmodort, amikor a markukban lévő Udvar párt segítségével – a lényegében az ő suba alatti tevékenységük következtében koldusbotra jutó - Dózsa Györgyéket ráuszították a hazafias ellenzék gerincét képező Szapolyaiékra). Az embernek óhatatlanul „már látott” érzése támad: Mintha a hagyományos közösségi keretek bomlasztását szektás túlfűtöttséggel erőltetők kórusát, egyfajta tudományos alapokon álló „földi mennyországot” biztosító Világkormány felállításának távlata éltetné, mellyel kapcsolatban leginkább talán a madáchi Phalanster profetikus látomása rémlik fel bennünk, de fenntartjuk a tévedés jogát. Mindazonáltal a család és a nemek esetlegesítésének szükségességéről a „szent cél” érdekében, már maga Karl Marx is értekezett. Ugyanő másik tétele: „Isten tagadása, az Ember igenlése!”. Ennek mai, ravaszabb felhozatala, egy szakrális tanítás - „Az ember szerelmes Istenbe” - feje tetejére állított változata, ami úgy hangzik, hogy az „Isten szerelmes az emberbe”. Majd ezt az elvilágiasító, megosztó, modernista tévtant a Világháló, mint valamiféle hiteles, megfellebbezhetetlen keresztény alaptételt tálalja. Ezen hübrikus, önistenítő gőgből táplálkozó nyomulásnak a harmadik változata a barcelonai villamosokon olvasható: „Nincs Isten, élvezd az életet!”. Holott, mint tudjuk, önmagunk mindenek feletti legeltetésénél bomlasztóbb, szűklátókörűbb és boldogtalanabb felfogás kevés van az Ég-alattiban. Ez akkor is igaznak tűnik, ha ennek az ellenkezőjét próbáljuk elhitetni a környezetünkkel, valamint önmagunkkal, például a különféle művészeti, illetve alternatív iskolákban, amikor is a kívánatos főszabály, amint azt valamely kötelező EU-s képzésen fogalmazta csillogó szemekkel egy liberális-globalista professzor-asszony: „Mindent fordítva kell csinálni, mint eddig!”. Ám minden Káoszban ott csírázik a Rend és minden Rendben ott csírázik a Káosz. A „soha nem látott” Világháló is pusztán egy forma, de már Babilon bukásakor is jelen van a kábítószer, az önfényezés, a háttér-hatalmi hálózat, a nihil, a pokol, a csábítás. A rokonszenv felkeltését olykor fegyverként használó modernista messianizmus nem igazán állhat elő nyíltan a – spirituális alvásból származó – mindent felülíró hatalom igényével, így általában tagadja a harcnak, mint olyannak a jogosságát az Ég-alattiban, amivel tulajdonképpen a békét legkevésbé, sokkal inkább a küzdelem szabályozatlanságát idézi meg. Ennek a jelenségnek egyik lehetséges elvi mozgatójáról Mérő László matematikus a következőképpen fogalmaz: „Ha az egyik fél verseng, míg a másik együttműködik, akkor a versengő maximalizálja hasznot.”. Ez az Égnek fityiszt mutató hozzáállás természetesen káprázatos sikereket tud felmutatni az Ég-alattiban, egy ideig... Utána törvényszerűen „lehull a lepel” (apokalipszis), amiből kifolyólag a felebaráti bizalom mélypontra zuhan, majd ezt követi a szétesés, az összeomlás. Ez történik - az eredetileg kicsiny, ám ellenállhatatlan erejű szakrális magokból kiáradó, azonban később modernizálódó - Babilonnal, Perzsa Birodalommal, az ógörögökkel, Egyiptommal, Rómával, az Oszmán Birodalommal és véleményünk szerint most éppen ez zajlik Nyugaton is. Ebben a helyzetben valószínűleg csak azok a népek képesek talpon maradni, amelyek felismerik, hogy minden valamirevaló szakrális felfogás ennek pontosan az ellenkezőjét kívánja elősegíteni, ami a világos határok, az igazságkeresés, a tisztelet, a hazaszeretet, a hála és kötelességteljesítés, tehát a „keresztény szabadság” kultúráját jelenti. Mindennek alapja pedig a szétszóró-lehúzó erő beazonosításának képessége és a vele történő – elsősorban belső – szembefordulás az Ég-alattiban, hiszen ennek híján nem lehet emelkedni. Ahogy egy pálos szerzetes fogalmazta a minap Klastrompusztán: „A templomban letehetjük a vállunkról keresztet, de ha kilépünk onnan, azt ismét föl kell venni”. 

               A kereszténység virágkorában az egyházi vezetők karddal övezve lovagoltak a honvédő seregek élén! Gondoljunk csak a mongolok vezette tatárok elleni – évtizedeken átívelő – döbbenetes erőt felmutató hősies helytállásunkra, melynek nyitánya Batu kán (kagán) phürroszi, vagy még inkább borogyinói győzelme Muhinál, 1241-ben. Megkoronázása pedig, a kun (kipcsak-kazah) édesanyától származó IV. László királyunk, 1285-ben aratott diadalsorozata, amikor Nogaj kán igen jelentékeny, mintegy negyvenezres seregének fővezére „Talabuga kán is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott kivergődni Magyarországból”. A mongol hódítást, rajtunk kívül, igazából még a mamelukoknak – a főleg szintén kun származású egyiptomi janicsároknak – sikerült feltartóztatni 1260-ban Ayn Dzsalútnál, nem kis részben a legendás Bajbarsz (1223-1277) hősies helytállásával, akit ezért az iszlám megmentőjének is neveznek. Kitbuga kán ugyanis - a keresztény-mongol Hülegü ílhán, perzsa uralkodó (1218–1265) megbízásából - azon örmény és grúz csapatokkal felerősítve indul letarolni az egyiptomi szultánságot, akiknek segítségével két évvel korábban, a szunnitizmus magas kultúrájú, gazdag fővárosát Bagdadot tökéletesen elpusztítják. Emberfejhegyekből emelnek piramisokat a füstölgő romok között..., „de elég ennyi!”, mondaná Anonymus mester.

A Turul eszmény megjelenése az V. században, a Kaukázus vidékén nevelkedett Attila hun nagykirálynál, a VII. században az onogur-bolgároknál, a IX. században nálunk, a XI. században a kazah pusztákon erőre kapó szeldzsuk-törököknél (I. Tugrul király) illetve a XIII. század végén az oszmán-törököknél, egy ősi szittya-turáni keletkezésmítosz valaha volt meglétét sejteti, hiszen – minden, az Unió jegyében manapság felerősödött Európa-központú félremagyarázás dacára – természetesen valamennyi turáni lovasíjász nép igazából szkíta eredetű. Ennek megfelelően létezik hasonló kun eredettörténet is és „A Mongolok Titkos Története” szerint Dzsingisz kán apja szintén égi küldött, aki egy hatalmas kékesszürke farkas formájában nyilvánul meg. Mindemellett például Czakó Gábor is nyomatékosítja az andronovói szabír ősmagyarok fontosságát, akik a Kr.e. III.-II. évezredben, nagyjából a mai Kazahsztán területén, egy Mezopotámiával vetekedő kultúra alkotásában jeleskednek. Ha e táj karéjszerű déli kisugárzását egy félholdnak képzeljük, akkor az ennek mentén letelepedőknél is megjelenik ez a magasrendű szellemiség (vö.: iráni=ariána=árja=nemes=letelepedett turáni). Például a sémita-sumérek előtti évezredekben városállamokat alkotó szkíta-sumérek egyik mondaváltozata szerint, a csecsemő Gilgamest féltékenységből lehajítják egy torony tetejéről, amikor is egy égi sas-madár megmenti és a gyengéden a földre helyezi. Hérodotosz szerint, II. Kűrosz perzsa király méd (kurd) édesanyjához kötődő álomjóslat, hogy méhéből folyó támad, ami egész Ázsiát elborítja, de folytathatnánk további óegyiptomi, indoárja, sőt kínai vonatkozásokkal is. Ha még mélyebbre ásunk, Demény István Pál, a már említett tanulmányában leír egy indián mondát, ami a vizek kiáradásáról szól és nagyon hasonló a fentebb tárgyalt teremtés regékhez. Ez azért is figyelemre érdemes, mert minden párhuzamosnak tekinthető amerikai indián szellemi vonatkozás - a Bering szoros lezárulása előtti - tehát legalább tíz-tizenkétezer éves vagy inkább azon túli eurázsiai gyökereket sejtet. Ezt a lehetőséget erősíti René Guénon „A Vadkan és a Medve” című lényegi tanulmánya is, melyben kifejti, hogy a kelta „Vadkan” jelkép a legmagasabbrendű brahmanikus (papi, szellemi) vezető, míg a „Medve” a lovagi-ksátria (királyi, gyakorlati) vezető őseredeti jelképe a szakrális hagyományban és már Ipolyi Arnold is felfigyelt az Emese (Emse) - „Vaddisznóanya” jelentés összefüggéseire. Így tulajdonképpen nem tűnik meglepőnek, hogy Szent János „Jelenések könyvében” a szellemi alászállás fokozatait megtestesítő „Apokalipszis lovasai” közül az Aranykort a Lovasíjász képviseli. Mindebből kifolyólag minden felesleges túlzás nélkül feltételezhető: A Turul-harcosok - például Attila hun nagykirály, az onogur-bolgár Kuvrat kán, a mi Szent Álmosunk vagy a török Tugrulok – voltaképp annak a beláthatatlan múltból eredő, magasrendű szakrális magkultúrának lehetnek a kifejeződései, mely szellemiség a szittya-turáni népek révén, a Kína – Kárpát-medence - Mezopotámia háromszögben meg-meg újulóan fölragyog. Ennek a jelenségnek erőteljes kisugárzása, hogy az óegyiptomi kultúrát is „Hórusz fiai” alapítják és az indoárja Krisna is a Szent Sólyomtól származik, akinek szakralitásához, a nyugati ihletettségű, modernista, pacifista-farizeus Krisna-tudat szekta „életizmusának” természetesen nem sok köze van (Az Ezüstkort, a ksátria, a Kardos lovas; a Bronzkort, a szakrális értelemben vett vajsa, a Mérleg lovas; a Sötét kort, pedig a Halál lovas jelképezi).

Mint már érintettük, a keresztény hagyományban is tovább él az égi erőtől való megtermékenyülés ősi tudása. Szent Máté mondja (1.18.): Jézus „anyja, Mária, József jegyese, még egybekelésük előtt, méhében fogant a Szentlélektől„. Feofan Greknek (1340-1410) - Szent Andrej Rjubljov (1360-1430) mesterének - van egy ikonja „Krisztus színeváltozása” címmel. Ezen egy Piramis látható, csúcsán a Napbaöltözött Krisztussal, akinek köpenye lefelé és felfelé nyit, így a kép összességében egyfajta Szent Grál benyomását nyújtja. Az ikonon a háttér képezi az Atyaistent, aki - mint a Mindenség patriarchális jelképe - túl van életen/halálon. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a „mellérendelő” jellegű, principálisan dualista Atyaisten-Anyaisten, valamint Fiú felvetést, a Szentlelket az Atyaistennel keverő - vízszintességével fölfelé igazából záró, ezáltal önmagát a lehúzó, káosz erőnek kiszolgáltató – önsorsrontó elképzelésnek véljük (vö.: lefelé irányuló háromszög). További említendőnek érezzük, hogy a Szent Kehely tisztelet először az őseink közé számító szarmatáknál ölt világos formát (alánok, jászok, oszétek), ami az ellenség legvitézebbjeinek koponyatetejéből készített, arannyal futtatott ivócsanak pusztai kultuszából kristályosodik ki, mely áldomás forma már az északi eredetű indoárja népek ősi Mahábhárata regéjében is felbukkan (Buddha szintén szkíta uralkodói családba született). Angliába aztán, a rómaiak által odatelepített több ezer szerződéses lovasíjász - többek között egy Bors nevezetű vezér - viszi át ezt a tudást, mely termékenyítő viszonyba lépvén a kelta druidizmussal, a keresztény Arthur király mondakör kialakulásához vezet. Ehhez a sztyeppei szokáshoz kapcsolódhat ősi „kupa” szavunk kettős jelentése is: koponyatető és ivóedény. 

A csíksomlyói Napbaöltözött Boldogasszonyt, aki holdsarlón áll és feje körül csillagkoronát hord, jól ismerjük. A szkíta-sumerek - majd a későbbi sémita-sumérek által is tovább éltetett - Istár (Esztarté; Eszter) istennője ugyanez: Napbaöltözve holdsarlón áll, feje körül csillagkoronával. Gyanúnk szerint nem csak az óegyiptomi Ízisz, hanem az Efezus központú Artemisz kultusz is erre az ősi eurázsiai Istenanya-képre rímel, mely eszmeiségnek olyan jeles képviselői vannak, mint a filozófus Hérakleitosz (Kr. e. 544-483), akinek rendszere, minden ellenkező híresztelés ellenére Logosz és nem dialektika hangsúlyú, tehát szakrális és nem modernista szerzőről van szó. Mindezt, az időközben több százezres nagyvárossá terebélyesedett Efezusban is térítő Szent Pál (10-67) sem zárja ki, hiszen nemes harca voltaképp nem magának a kultusznak a szellemisége, hanem annak elvilágiasított, elkufárosodott, tehát az ellenkezőjébe fordított, modernizált változata ellen folyik. Ez világosan kiderül az Arénában tartott gyűlésen elhangzottakból: „Idehoztátok ezeket az embereket, pedig nem szentségtörők s nem is káromolták a mi Istennőnket.” (Ap. Csel. 19. 37.). Az a véleményünk, hogy maga a „glória” is az eurázsiai „napbaöltözöttségből” fakadó jelkép lehet. Mondanivalója tulajdonképpen ugyanaz, mint a Székelyföldről és Japánból is ismert „Napkapu”-nak (vö:. Egry József: „Aranykapu” című festményével). Mindegyik jelkép a Napkirály (Világkirály; Világügyelő) megszentelt – az Ég és Föld között közvetítő - jellegére utal (vö.: Szent Korona). Ennek a szakrális tudásnak minden bizonnyal a legősibb változata „a piramis alakú hegy, csúcsán a Nappal” tiszteletben ismerhető fel, amely máig fönnmaradt például Kirgizisztánban és a – hajdanán Yakut-föld felől induló - szittya-turáni japánoknál, de ez a magasrendű szellemi képlet ott lobog az „Emese álma” regénkben is: A Boldogasszony párja, az égi hírnök, a Turul. Fiuk, a Napkirály, Szent Álmos. Az Atyaisten a háttér. Ha a „rakamazi turul” ősmagyar hajfonat-korong leltre gondolunk, akkor a központi Szent Madár alakja van „Világügyelő-Kende” helyzetben. Napbaöltözött volta az Ég és a Föld közötti közvetítő jellegét erősíti fel. A lábai által tartott turul-fiókák pedig az Ég-alatti dialektikus erőit testesítik meg. Nővérem, Dr. Csiba Ildikó említette egyszer, hogy Gárdonyi Géza, jeles írónk, Prohászka Ottokárt, a kiváló katolikus hazafit és hitvédőt emlegette „napbaöltözött emberként”. 

Talán itt érdemes szólnunk népmeséink „Ördöngasszonyáról”, aki a „Boldogasszony” szellemi elsötétülésbe révedt változata. Mindez Évára, az Ősbűnnel kapcsolatos tudásra utal: Amennyiben a Föld (akinek megnyilvánulásai az Ész; az Ember; a Tudomány; az Élet; a Természet) - Isten szolgájaként – a re-szakralizáló (helyreállító) jellegű elvet képviseli, akkor ennek következménye lehet az Életfa alatt „csókolózó madarak”, vagy „Hunor-Magor” - a háttárs (arkadas) jellegű barátságok megjelenése -, akik képesek életüket egymás tenyerébe helyezni, hiszen igazából a szakrális rendtartás (amikor minden a helyén van), az értékelvű „alá-fölé rendelő” eszmeiség teremtheti meg a valódi harmónia feltételeit az Ég-alattiban (vö.: fölfelé irányuló háromszög). Ha viszont a Föld – az önistenítésből kifolyólag - szellemi értelemben elsötétül (föllázad), akkor egyfajta szükségszerű birkózás kezdődik a lehúzó és a felemelő erő, „Ördögasszony és Erős Jankó”, „Ábel és Káin”, „Széth és Hórusz” között. Biblikusan fogalmazva: A „halhatatlanság gyümölcs” központú látásmód áthatottságában az Apa Apa, a Fiú pedig Fiú (A hierarchia jelentése: A Szent uralma). Amikor viszont a „tudás gyümölcs” központú szellemi kínálat veszi át az irányítást, akkor - a „jó” nevében - egyfajta nivelláló, „mellérendelő” jellegű értékzavar itat át mindent, a világ a feje tetejére áll és az Apa Fiú lesz, a Fiú pedig Apa az Ég-alattiban. Ezen utóbbi jellegzetes megnyilvánulása például, amikor a szakrális vallási jelképeket, a „világnézeti semlegesség” nevében betiltani vágyó hevület tulajdonképpen az evilágot istenítő (modernista) látásmód diktatórikus kötelezővé tételének szándékát látszik fedni a nagyobb demokrácia jegyében, vagy, hogy az individualizmus, illetve bármily földi értelemben vett "univerzalizmus" (szolipszizmus, globalizmus), netán pacifizmus egyáltalán nem tűnik pozitív, esetleg ártalmatlan jelenségnek, mivel gyengíti, bomlasztja az emberhez méltó élet természetes védőgyűrűit jelentő nemi-családi-nemzeti-vallási önazonosságtudatot.

Mindebből következik, hogy amit például Hamvas Béla „a Hagyománynak” nevez, az valójában a szakrális őshagyomány, mely az emberi elmén (időn/téren; életen/halálon) kívüli igazságot kifejező Istenre támaszkodik, ezért csak Egy lehet belőle. Ám a Paradicsomból való kiűzetés óta, természetesen létezik a modernista nézőpont hagyománya is. Rama Coomaraswamy írja: „A „New Age” („Új Kor”) vallása egyáltalán nem új, az ember bukása óta jelen van.” De említhetnénk az éppen lázadó állapotban lévő Istár istennőnek, Anu főistenhez intézett, évezredekkel ezelőtti fenyegetőzését is, melyet – amennyiben borzongani kívánunk - érdemes továbbolvasni Rákos Sándor kiváló „Gilgames” könyvében: „Lemegyek az alsó kapukhoz, melyek a holtak birodalmát rekesztik el s betöröm őket”. Mindez meglepően hasonlít, az egyfajta sajátos ateista vallási világképet alkotó Sigmund Freud hírhedt mondatára: „Ha az Ég nem hajlik, Archeront verem én fel”, ami, úgy tűnik sikerült is, bár lehet, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha esetleg ő igyekszik az Ég felé hajolni (vö.: Dr. Edward S. Williams: „A keresztyén tanácsadás sötét oldala.”; René Guénon: „A pszichoanalízis vétkei.”).

„Két Út van előttem, melyiket válasszam?”- teszi föl a kérdést a népdal. A Mozgás lecsengésének (entrópiájának) kozmikus törvénye okán, a „nem választás” is választás, méghozzá a szétdobáló erő javára - tehát elég nagy a sodrás -, de a Szentlélek is dolgozik. Bár a Felhő ugyan eltakarhatja szemünk elől az Eget, ám képtelen azt ténylegesen legyőzni. Ennek megfelelően, minden időkben fönnáll annak a lehetősége, hogy esetleg rálépjünk a damaszkuszi útra, hogy az evilágiság (önmagunk) istenítésének hályogja lehulljon a szemünkről és kegyelem folytán felébredjünk (Ap. Csel. 9. 17-19). Az a véleményünk, hogy ez Emese álma, amely számunkra egybecseng Mátyás királyunk tanításával: "Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata”. 

Csiba Zsolt: Szent Álmos hagyatéka.

 "Ne rejtőzz, ne rejtőzz, apám a berekben, jövök ide énekeddel, torkodból vettem, haj rege rege rege, haj rege rajta!" (Nagy László: „Rege a tűzről és jácintról.” /részlet/

                 Az Anonymus által Szentnek nevezett Álmos de genere Athilae regis, de genere Turul (819-895) küldetéstudattal bíró uralkodó, akit Emese álma indít el földi útján. A IX. század közepe táján, tekintélyével, személyes varázsával összegyűjti a szkítiai magyar valamint rokon törzseket és erős testvérszövetséget kovácsol. A Vérszerződés révén, immáron mint Kende a fővezéri méltóság mellé főtáltossá is lesz (A IX. századi középi Vérszerződés hazánk első ismert Alkotmányozó Nemzetgyűlése).

Komoly felerősödésünk okán, a pár éve létrejött magyar-kazár, elsősorban katonai jellegű véd és dac szövetség föllazul, sőt ellenünk való védekezésül a nagykagán kénytelen megerősíteni Sarkel várát. Az előzményekről Bíborbanszületett Konstantin, a „De Administrando Imperio” című, 950 körül befejezett művében a következőket írja: „A türkök (magyarok) hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig.” Márpedig ez esetben a bizánci császár első kézből tájékozódik, hiszen 948-ban követségben jár nála Bulcsú Horka és Árpád-házi Tarhos unokája az ifjú Tormás, majd egy évre rá az erdélyi Gyula, aki még haza is visz magával egy Hierotheosz nevű görög szerzetest, akit 956-ban a konstantinápolyi pátriárka a „türkök püspökévé” szentel. Közbevetőleg megjegyeznénk, hogy az íjfeszítő lovas ótörök kazárok által a judaista vallás, származásközpontú jellegéből fakadóan, nem igazán vehető fel „en bloc” (mindenestül). Ennek megfelelően, inkább egy a xerxészi Perzsa Birodalomhoz hasonló jelenség felvillanása sejthető, amennyiben a nagykagán tanácsadó-testületét meghatározó, ám a zöm egy kisebb részét átható jelenlét feltételezhető. Mindezt az is alátámasztja, hogy a fellázadt, majd hozzánk csatlakozott kazár (kabar) népesség kapcsán e tekintetben nincs komoly nyom, viszont eleink eurázsiai-szittya-hun kulturális mintázatát - szakrális Papkirály eszmeiségét – a magukénak is tudják és a szerint élnek

Szent Álmos király

A IX. század második felében, főleg 862-től sűrűsödő nyugati megjelenéseinknek valódi célja nem kis részben az igényes és mindenre kiterjedő felderítés. Seregeinket, 881-ben már Bécs környéki küzdelmek közepette találjuk, ahol éppen frank szövetségben harcolunk. Z. Tóth Csaba „A másik Közép-Európa” című anyagában írja, hogy 882-ben az éppen Konstantinápolyba igyekvő Metód püspök találkozik a még „cselekvő királyi”, tehát Gyula rangot viselő Árpáddal: „Midőn pedig a magyar király (ugor kral) a dunai részekre érkezett, látni akarta (Metódot). És midőn némelyek mondták, és úgy vélték, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, elment hozzá. Õ pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni, megszeretvén, megcsókolván, és nagy ajándékokkal elbocsátotta, mondván néki: emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.” (Metód-legenda.). Még ugyanebben az évben megvívjuk a varég (viking) és orosz (rusz) lakosságú Kijevet. A Nesztor-krónika szerint Álmos király (és nem fejedelem) egy Magyarnak nevezett dombon állíttatja fel hármashalom elrendezésű vezéri sátrát, sőt egy Szent Miklósnak felajánlott templomot is építtet a lakosság örömére (Hodinka Antal: „Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai.”). A város mellett lévő szubotci-i ősmagyar temetőben Dr. Türk Attila régész vezetésével igen értékes leletek kerülnek elő. Például egy egészen különleges övcsat, amin egy hosszú, tengelyformán ábrázolt szakállú, törökülésben ülő férfi látszik. A jobb kezének mutató ujja felfelé, a bal lefelé mutat. Az embernek óhatatlanul Weöres Sándor „Szembe fordított tükrök” című verse jut eszébe: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. 

Emese édesapja, a "Nagy Edubeli"-nek nevezett tiszteletreméltó bölcs. 

Álmos korabeli ősmagyar övcsat lelet a subotci-i ásatásból, Kijev mellől (Türk Attila régész).

A források szerint Cyrill püspök is találkozott elődeinkkel. 860 táján éppen a kazárokhoz igyekezett, amikor Krímtől északra egy magyar portya elfogja, ám végül nagylelkűen szabadon engedi. A több évtizedes tudatos felderítő munkával, bámulatos szervezettséggel és átgondoltsággal megalapozott 895-ös honvisszafoglalás déli biztosítása végett, 894-ben Levente serege - kezdetben bizánci szövetségében - kiűzi a bolgár hatalmat Dél-Erdélyből és biztosítja, hogy a továbbiakban az Al-Duna felől se érhessen bennünket meglepetés. Ennek következtében Simeon bolgár cár felfogadja ellenünk a besenyőket, azonban támadásuk már az utóvédünknél elakad, így valójában nincsenek komoly hatással a folyamatokra (Dr. Hidán Csaba: „Attilától Árpádig – a népvándorlás kora a Kárpát-medencében”- youtube). 

„Aztán Álmos vezér és övéi bevonulva Hung (Ungvár) várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot.” A Nagy Kurultáj megkoronázásaképpen az agg Álmos Kende (Kün=Nap; Kündüm=Napkirály, ótörök) rangjához méltóan hálaadó, megszentelő áldozatként életfelajánlást tesz, hogy ezentúl Isten közvetlen környezetéből segíthesse elő népünk üdvét:

Karmazsin. E színben pompáznak a legszebb rózsák és ilyen színű a harcmezőn életüket vesztett vitézek vére. 
A halál színe. Ha egy viselet színe karmazsin-vörös, akkor csak és kizárólag a Napkirály, minden hatalom egyetlen birtokosa öltheti magára. Hiszen a vörös viselet jelképezi a hatalmat és a halált. 

A hegyoldal egy jól látható magaslatán álló, csúcsos-magas szittya főtáltos süveget, aranylemezekkel borított vérvörös ruhát és remekmívű szablyát viselő Napbaöltözött Ember méltóságteljesen felemeli a kezét. Végighordozza tekintetét a hullámzó, elcsendesülő tömegen és férfias messze zengő hangon beszélni kezd. Mellkasát ezer érzés feszíti: „Semmit sem tettünk Isten parancsa nélkül. Utunk egyenes. Nem tettünk egyetlen lépést sem hála nélkül. Az Atyaisten világosságát és Attila kardját vittük mindenfelé. Amerre jártunk, a Boldogasszonyból áradó friss életet vittük mindenfelé. A mi utunk a Turul nyomán halad! Magyarok vagyunk! Küldetésünket Árpád vezér teljesíti be! Legszentebb célunk, hogy Isten rendje uralkodjon az Ég-alattiban. Áldását kérem hőseinkre, az élőkre és a holtakra. Isten hatalmas!” A nép egy emberként kiált: „Isten! Isten! Isten!” Álmos folytatja: 

„Isten adja és elveszi az életet. Ha a kérés Istentől jön, a végrehajtás a szolgára marad. Elfogadom a halált. Szeretett szittya népem! Vegyétek birtokba jogos örökségeteket. Isten áldása kísérjen utatokon!” Az emberek kiabálni kezdenek: „Álmos Kende! Álmos Kende! Álmos Kende!”. Végül elhalkulnak, majd mély és magas csend. Az öreg Napkirály sokat látott szemeivel még egyszer körbepillant az árnyékvilágon. Viszontlátásra ősi földünk, Kárpát-medence szép hegyei és folyói! Ajkához emeli a táltos által felkínált Szent Kupát és hófehér szakállas arcán kisvártatva nyugalom árad szét, szíve felragyog. A feldübörgő dobok hangjai közepette átlép a Napkapun. A Nagy Kurultáj után, a pajzsra emelt párducos Árpád (845-907) immáron központi-királyi rangban, az Úr 895. esztendejében, az ősi jóslatoknak megfelelően ünnepélyesen megindul. 

Székely Napkapu

A Kárpát-medencében lakók zömét alkotó, gyakran komoly, tíz-tizenötezer lelkes településeken élő, jelentős számban földművelő avar, griffes-indás onogur, székely (sekel-türk) és egyéb hun testvéri népek - nyelvünk fennmaradása okán - többségében magyarul kellett, hogy beszéljenek, hiszen a sírleletek alapján sokszorosan meghaladják a honvisszafoglalók lélekszámát. A hun onogur-bolgár törökök, ez az eredetileg hozzánk igen hasonló összetételű rokon nép, azáltal veszíti el nyelvét, hogy egy nálánál jóval nagyobb szláv népességet hódít meg.

„Attila, a magyarok királya, Isten kegyelméből Bendegúz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadiban (Kaukázus) nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség ijedelme, Isten ostora.” - írja Nagy Lajos lovagkirályunk krónikása, a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika káplánja a XIV. században alkotó Kálti Márk ferences szerzetes „Képes Krónika” című művében. A hun Nagykirály udvarát megjárt V. századi bizánci Priszkosz rétor szemtanúja, hogy az egyébiránt mindig komolynak, szinte szoborszerűnek tűnő uralkodó halványan elmosolyodik, amikor legkisebb fia, Irnik (Ernák) lép a központi térbe. Érdeklődésére egy hun nagyúr röviden kifejti: „A jóslat szerint ő fogja fenntartani a Turulok vérét.” Attila Nagykirály (410-453) halála után fiai valóban elhullanak a trónviszályokban, Irniket kivéve. Így tényleg ő húzódik Szkítiába - a Fekete-tenger északi-keleti részén fennmaradt Hun Birodalomba - ahol aztán családot alapít. Utódjainak uralma alatt, e helyütt egyesülnek az onogurok a szabírokkal és mint ismert, Árpád-házi Tormás bizánci követségjárása alkalmával megemlíti Bíborbanszületett Konstantinnak, hogy régebbi nevünk: „erős szabír”. (Dr. Padányi Viktor: "Dentu-Magyaria"; Bíró József: "A magyarság szabír-onogur eredete."). Dümmerth Dezső kiváló könyvében, az „Álmos, az áldozat” címűben levezeti, hogy királyunk ténylegesen egyenes ági leszármazottja lehet Attilának, méghozzá a VII. században élt hun onogur-bolgár Kuvrat kánon (605-665) keresztül, aki bár túsz Konstantinápolyban, mégis megkeresztelkedik, – III. Bélához hasonlóan – elmélyült tanulmányokat folytat és komoly népszerűségre tesz szert az udvarban, majd bizánci segítséggel Birodalmat alapít Szkítiában, ahol a szerző egy onogur püspökséget is említ. A Krónikáinkban szereplő hun Csaba királyfit sokan Kuvrat kán negyedik fiaként azonosítják be, aki valóban felbukkan a Kárpát-medencében. Álmos édesapja, Ugek vezér szintén Attila nagykirályt tartja ősének, így értelemszerűen Irniket és Kuvratot is. „Emese álma” és az Irnik jóslat egyaránt a Turul-ház felemelkedéséről szól, ráadásul Attila trónneve „messze ömlő víz”, mely jelkép szintén felbukkan Álmos születésének mondájában is. Az édesanyja révén félig kun (kipcsak-kazah) származású IV. László királyunk megbízásából alkotó udvari pap, Kézai Keszi Simon mester XIII. század vége felé írt „Gesta Hungarorum”-ja szerint: „Ethele (Attila) király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták.”
. Az Attila és Álmos közötti egyenesági leszármazási kapcsolatot Dr. Kásler Miklós professzor eredet-vizsgálata is alátámasztja, amennyiben III. Béla DNS mintája alapján megállapítja, hogy az Árpádok génjei egyenesen a kínai kultúrával is szerves viszonyban lévő ural-altáji hsziung-nu hunokig vezethetőek vissza. Ez egybevág Dr. Neparáczki Endre és Dr. Török Tibor (MTA Szeged, Genetikai Labor) kutatásának eredményével, akik szintén a szittya-hun-magyar vonatkozásokat találnak Ezeket a megállapításokat egészíti ki Dr. Béres Judit genetikus, aki a „Genom” című művében arra a következtetésre jut, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikailag rokonok.” Henkey Gyula írja: „Az ugor irányzat uralkodó jellegét a Habsburgok azon törekvése szabta meg, amely a magyarokat el akarta szigetelni a török kapcsolatoktól.” (Dr. Henkey Gyula antropológus professzor és munkatársai 35000 (!) embert vizsgáltak meg, 1956-1997 között és igen hasonló eredményeket kaptak a Neparácki-Török eredményekkel.). Czakó Gábor szerint pedig: „A Bach-korszakban hivatalossá tett finnugor származásunk igazolása előbb biológiai/genetikai, majd nyelvi értelemben sem sikerült.”, mindazonáltal „A szabír titok” című könyvében hozzáteszi: „Az ugoroknál a magyar mondavilág töredékei megtalálhatók, a kapcsolat nyilvánvalóan létezett, ám fordított irányúnak kellett lennie az átadásnak. Inkább tőlünk vettek át, mint mi tőlük. A manysik és a hantik őszinte hálánkat érdemlik, hogy megőrizték a szabírokra vonatkozó emlékeket.” Ennek megfelelően a szerző eleinket a Kr.e. III-II. évezred fordulóján megnyilvánult magasrendű bronzkori szintasta-andronovói kultúrával hozza összefüggésbe, mint írja: „Minél messzebb élt egy úgynevezett finnugor nép Andronovó térségétől, annál gyöngébb magyar hatás érte, annál távolabbi nyelvrokon lett.” 

Magyarságkutató Intézet:

              A teljesség igénye nélkül izgalmas felvetéseket közöl még a magyar zene eurázsiai-turáni gyökereivel kapcsolatban Juhász Zoltán „A zene ősnyelve” című könyvében, hiszen mint Kodály Zoltán mondja: „zenénk egyidős nyelvünkkel” vagy említhetnénk Varga Csaba: „A kőkor élő nyelve” című munkáját is. 
                Szólnunk kell – mivel merítünk belőle - Dr. Baranyi Tibor Imre „Magyarság és hagyomány” című ihlető, ám számunkra legalább két szempontból véleményesnek tűnő művéről is. A munka hátterét adó szolipszista szemlélet kapcsán Rama Coomaraswamy (szívsebész, pszichiáter, majd katolikus pap) alapvetően fontos tanulmányában, „A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra” címűben így ír: „tiszta szubjektivizmus vagy filozófiai szolipszizmus. Egyszerűbben fogalmazva pedig nárcizmus.”, amiből kifolyólag ezen látásmód valójában nem látszik különbözni például Rudolf Steiner - tetszetősen „teremtő gondolat elvnek” nevezett - Ész-kultuszától. Az embernek néha az a furcsa érzése támad, mintha a szerző végső soron pontosan annak a modernista principális dualizmusnak lenne a képviselője, amitől a legélesebben elhatárolódik. A másik lényegi felvetés amivel kapcsolatban véleményünk tulajdonképpen fordított, a magyar szakrális szellemi küldetés természetének megítélése. Benyomásunk szerint ugyanis – minden erényük dacára és a Szent László szellemében működő Nagy Lajos lovagkirályunk üdítő kivételével - a Magyarországot vezető reneszánsz ihletettségű idegen uralkodó-házak a kornak megfelelő modernista szellemi lejtmenettől illetve háttérhatalmi mozgatottságtól igazából nem függetleníthetőek, fokozottabb mértékben értve ezt a Fugger-báb magyarországi Jagellók illetve Habsburgok vonatkozásában. Ebből következően az a véleményünk, hogy az ellenük folytatott szabadságharcaink szellemi szempontból teljesen jogosak voltak. Említhetnénk például az élvhajhász Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király ellen fellázadó Hédervári Kont István és a harminckét vitéz bátor mártíriumát. Az ennek szellemi erejéből kicsírázó Hunyadiakat. Azt, hogy az igazi „Mohácsot” valójában a Mátyás király halála után 36 éven át húzódó, mindent szétziláló Fugger-Jagello-Habsburg uralom jelenti. Hogy jórészt török szövetségben harcol Magyarországért a hazafias köznemesség vezére I. (Szapolyai) János király. A sikeres szabadságharcot vívó Bocskai István fejedelem. A „törökös Bethlen Gábor” fejedelem Erdélyének aranykoráról vagy a Világkirály ihletettségű felsővadászi II. Rákóczi Ferencről nem is beszélve. Szerintünk valamennyien híven követik az Aranybulla és Verbőczy István „Hármaskönyv”-e által lefektetett csendes alkotmány nemzeti hagyományát, sőt a legszentebb, legnemesebb magyar helyreállító (re-szakralizáló) vonatkozásokat jelenítik meg, mivel az idegen nyugati uralkodók, sok esetben titanizálódott - tehát eredeti szakrális szerepükkel ellentétes erőket szolgáló - ténykedése gyakran nem, hogy nem képviseli, hanem éppenséggel ellentmond a Szent Korona eszmény kívánalmainak. Jóval több figyelmet érdemelne, de most csak felvillantásszerűen utalunk például a bizonytalan nemi önazonosságtudatú Savoyai Jenő „dicsőséges felszabadításával”, illetve I. Habsburg Lipót „kuruc-üldözésével” kapcsolatos magyar holokausztra és az ebből fakadó lakosságcserére. II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Fejedelmünk 1703-as Kiáltványából idézünk: „Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt a sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket, szabad akartunkból édes hazánknak, ami mindenkinek a legdrágább, az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük.”. A magunk részéről Dr. Baranyi Tibor Imre 1848-as szabadságharcunkkal kapcsolatos fanyalgásával sem értünk egyet - minden kétségkívül meglévő szellemi tisztázatlansága dacára -, amit a Habsburgokkal történő 1867-es „kiegyezés” következményei is alátámasztani tűnnek, hiszen az átmeneti, ám látványos anyagi fellendülés igazából az idegen nagytőke mindent letaroló hatalomátvételét és a tömeges galíciai bevándorlást takarják, mely történések végül Trianonba és az 1919-es rémuralomba torkollanak. Mindazonáltal véleményünk például a nagyszerű Turul-ház vagy 1956 felemelő jellegében teljesen megegyezik.

                   A IX. század végén a Kárpát-medence jobbára hun (szittya-turáni, avar-onogur-türk) lakossága a Dunántúlon szilárdan egyfajta frank vezetés alatt él, hiszen 890-ben még birodalmi gyűlést tartanak „Pannóniában”. 894-ben és 895-ben az őslakosság többségének örömére, megszálljuk a bolgár és a morva határterületekként létező, azonban általuk csak félig-meddig uralt - bizonyos értelemben öntörvényű - északi-keleti vidékeket, mely hadmozdulatok még nem érintik a nyugati részeket. Innentől kezdve a belátó keleti frank uralkodó, Arnulf birodalom építési vágyai inkább a cseh-morva vidékek és Észak-Itália felé fordulnak olyannyira, hogy 899-ben, szövetségre lép velünk, melynek következményeképpen, egy különleges taktikai küzdelemben legyőzzük I. Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő csapatait a Brenta-folyó mentén. Hazatérő seregeink megfutamítják a morva Szvatopluk fiának, Mojmírnak „Pannóniába” hatoló seregét, majd Árpád Kende utasítására Kurszán Horka megszilárdítja uralmunkat a Dunántúlon. Fél évre rá Arnulf meghal. 900-ban kialakítjuk a nyugati gyepűt. Az Enns folyó partján a keleti frankok és az elnémetesedett avar bajorok felépítenek ellenünk egy „igen erős” várat. 904-ben Kurszán Horkát (Kusaj vagy Kusán, az indoiráni fehér hunok egyik elnevezése) a németek „béketárgyalás” címén tőrbecsalják és lemészárolják. 907-ben az egyesült nyugati seregek többszörös túlereje megindul Magyarország ellen, akiket a pozsonyi csatában, hadaink csodálatos taktikája és magasrendű hősiessége révén úgy tönkreverünk, hogy százhúsz évig nem tapossa hazánk földjét idegen hódító. Az erőpróba mértékét jelzi, hogy három árpádfi – a Dunántúl felől, az érintettség okán a legnagyobb sereggel támadó Jutas és Üllő valamint a Felvidékről lecsapó Tarhos tömény parancsnokok - életáldozatot hoznak a haza oltáránál. Ezzel a rendkívüli helytállással a szintén Felvidéken tartózkodó, idős, már Napkirály rangra emelkedett Árpád Kende is pecsétet üt kimagasló életművére és a világraszóló győzelem hírei nyomán fellépő felhevültség révén távozik az árnyékvilágból. Anonymus szerint utódja legkisebb gyermeke, a Könyves Kálmán királyhoz hasonlóan kicsit selypegő Zsolt („Sol”-t”=„Aranyló Nap fia”, szittya-hun-rusz). Azonban a mindössze tizenegy évesen főkirállyá kikiáltott ifjú nem tudja igazán kordában tartani az életerős törzseket, így a X. században voltaképp három, egymással hol együttműködő, hol versengő hatalmi központ alakul ki. Olyan leírás is fennmaradt, hogy két tekintélyes magyar sereg teljesen véletlenül találkozik egymással Szászországban. Az egyik dunántúli avar, a másik pedig az ország közepéről való had. 

Resurrection Ertugrul (A Turul-harcos feltámadása):

A napkeleti, erdélyi részeken viszont a Gyula az úr (Jula; Jyla, magyar-ótörök), aki az eurázsiai íjfeszítő lovas népek hagyományában, mint hadvezéri „cselekvő király”, a második a rangsorban, amiből következően színe a fehér (fehér magyarok). Nevének jelentése „Fáklyafény”, többek között a sötétség, a nem tudás, a lehúzó erő elleni küzdelem jelentéstartalommal (vö.: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.” Szent Máté 10,34). Ibn Fadlán szerint a sztyeppei íjfeszítő lovas törzsek körében létezett egy szokás, amennyiben, a Gyula, mint kagán-bég minden reggel megjelenik a Nagykagán (Sah) előtt mezítláb, kezében egy bottal, majd azt meggyújtván a főhely, a trónus jobb oldalán helyezkedik el. Ez a csodálatos ótörök „önkéntes alárendelődés” tartalmú pusztai szakrális hagyomány jelzi, hogy tisztában lehettek a nagy hatalmú „cselekvő király” helyzet kényes voltával: Ha a Fényhozó Isten szolgája, akkor „helyén van az ész”, ha viszont önistenítővé (Luciferré, Isten majmolójává, utánzójává) válik, akkor a „lét-feledett ész” lép működésbe. 

                  A Horka méltóság a harmadik a rangsorban. Színe a fekete (fekete magyarok). Az elnevezés egyfajta szakrális áthatottságú, ám harcos vonatkozású, mintegy „főbírói” tisztségre utal, ami az eurázsiai szittya-hun nemzettségek hagyománya szerint, általában a hódoltatott vagy csatlakozott népek fölé rendelt vezetőt is jelenti. A középen ülő Főkirály balján foglal helyet. Végül mindkét tekintély beolvad a keresztény Apostoli Király személyébe. Azonban, ha a társadalmi egyensúly felborulni látszik, akkor ismét láthatóvá válhat az ősi képlet, ami kiegyensúlyozó és összhangteremtő hatású. Ez történt 1222-ben, amikor az Aranybulla pecsétjén II. András mellett-alatt, kétoldalt megjelent egy Nap (Gyula) és egy Hold (Horka), ami jelképesen többek között azt nyomatékosítja, hogy helyreállítódott az égi rend tisztelete az Ég-alattiban. A háttér az Atyaisten, az uralkodó pedig Világkirály helyzetben van ábrázolva.

Az Aranybulla függőpecsétje

A Nyugat felé történő szerződéses hadjáratok, nem csupán honvédelmi indíttatású megelőző csapásoknak és hírszerzés célú tevékenységnek tekinthetőek, hanem jelentős bevételeket is jelentenek, természetesen főleg a kockáztatók számára. Olyannyira, hogy amikor Vérbulcsú (a név a vérszerződöttségre utal) Nyugat-Magyarország és Árpád-házi Tarhos (Tárkány) unokája az ifjú Tormás Közép-Magyarország nevében - de azért egy csapatban - bizánci követségbe megy, már nem a központi részeket uraló Árpád-házi Zsolt családja, hanem a Dunántúlt maga mögött tudó, Árpád-házi Jutas családja adja a főkirályt, méghozzá fia, Fajsz (~903-955) személyében. Ennek megfelelőn Bulcsú Horka - követtársánál - kiemeltebb figyelemben részesül, melyből fakadóan, miután megkeresztelkedik, tiszteletbeli birodalmi főnemes (patrícius) címmel is kitüntetik. Mindez azért valószínűleg hozzájárul ahhoz is, hogy miután hazatérnek - és a Kelet-Római Birodalom adóján Tormás herceggel testvériesen megosztoznak - Bulcsú Horka, a X. század egyik, ha nem a legkitűnőbb hadvezére, 954-ben lova fejét nem Kelet, hanem Nyugat felé fordítja. Szövetkezik ugyanis I. Otto ellenlábasaival és ötezer kilométeres hadjáratba kezd, melynek során negyven jelentékeny erőket megmozgató győztes csatát vív! Seregével végigvonul Belgiumon, Észak-Franciaországon, Burgundián. A Riviérán haladva átkel az Alpokon, majd megvívja Friaul, Verona és Aquila várait, hogy aztán végeláthatatlan málhás szekér sorral hazatérjen, óriási ünneplést kiváltva országszerte. „Körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Több nagy folyón keltek át (Enns, Rajna és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek számtalanok.” (Dr. Padányi Viktor: „Vérbulcsú”). 
                 A következő évben bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelenik meg hadaival, ahol elárulják, kedvezőtlen terepre csalják és végül elhúzódó, mindkét oldalon sok áldozatot kívánó küzdelem árán elfogják és kivégzik. Az ezzel kapcsolatos „a magyarság megsemmisítő veresége" felerősítését erős túlzásnak, torzításnak érezzük és a minket - valamely sejtelmes okból - gyökereinktől elidegeníteni kívánó elbeszélő mód részének találjuk. Talán sokan emlékeznek még arra, hogy a kádári internacionalizmus általános iskolai tankönyveiben, milyen szívszorító volt kisgyermekként olvasgatni a szerencsétlen „gyászmagyarokról” szóló részletes, drámai képekkel ecsetelt leírásokat, miközben a hazánk megmaradása szempontjából kulcsfontosságú, a korabeli Európában kirívóan nagy erőket megmozgató, elképesztő pozsonyi diadal vagy Bulcsú Horka párját ritkító hadjárata, melynek során fél Nyugat-Európát elpáholja, valahol a „futottak még” helyen szerepelnek a történelem könyvekben, ha egyáltalán. Eric Zemmour írja: "Az, aki megnyeri a történelem elbeszélésének a csatáját, uralkodó helyzetbe kerül ideológiai és politikai téren, és képes befolyásolni a jelent és a jövőt.". Néha ténylegesen az az érzése támad az embernek, mintha a globalista-liberális ihletettségű MTA bizonyos témákban még mindig a Bach-korszak elvárásainak szeretne megfelelni. Valójában az augsburgi csata kimenetele inkább egyfajta döntetlen helyzetet eredményez, nagyobb óvatosságra készteti mindkét felet, hiszen a németek csak nagyjából 70 év múltán, 1030-ban indítanak ellenünk komoly hódító hadjáratot, amikor is Szent István legyőzi II. Konrád német-római császár hatalmas seregét és kiűzi az országból. Mindazonáltal Augsburgnak természetesen vannak belpolitikai következményei. Például helyreáll a „közép-király” hagyományos uralma, amennyiben a dunántúli részeket uraló Jutas fia, Fajsz főkirály katonailag meggyöngül és ezért ismét a központi területek jelentősége nő meg, aminek következtében Zsolt fia, Taksony (921-970) lesz a főkirály. Ráadásul erősíti őt leendő apósa, a népével frissen érkezett Tonuz Apa besenyő (hun-türk) kagán is, a muhi csata egyik hősének, Tomaj Dénes nádornak a felmenője. Továbbá az erőviszonyok kiegyenlítődéséből fakadhat az is, hogy a dunántúli Koppány vezér (950-997; „kapgán”, a „kagán” avar megfelelője) már nem bizánci, hanem a római rendtartás (rítus) szerint keresztelkedik meg, sőt – mint Pap Gábor egyik kiváló elemzésében kifejti - idővel egyre inkább a salzburgi érsekség szellemi (spirituális) befolyása alá kerül, míg a kelet-magyarországi Gyula Konstantinápollyal van ugyanígy.

Ebből kifolyólag – minden földrajzpolitikai belátásból fakadó térítési törekvés dacára - éppenséggel Taksony fia Géza (945-997) és különösképpen az ő fia Vajk, a későbbi Szent István (975-1038) az, aki hazánk függetlenségét kiharcolja, majd ráadásként a Pápával elfogadtatja, hogy őseink több ezer éves eurázsiai szakrális szellemi hagyományának megfelelően Papkirály (Apostoli Király) is lehessen. Tehát vízszintesen mintegy közvetítő a római egyház és a keleti szellemiség - függőlegesen pedig az égi és a földi világ - között. Ezen magasrendű ethosz, majd Krisztus magyar arca, a Szent Korona Világkirály minőségébe tevődik át és él tovább. 

                A Turulok különleges, égi indíttatású jellegét, az Árpád-házban kivételes számban megnyilvánuló szentek és boldogok sora is jelzi (István, Imre, László, Margit, Erzsébet illetve Jolán, Kinga) kifejezvén, hogy a magyar ősvallás Teremtő Központú, szakrális - tehát az Ég-alattiban, Isten rendbehozó, felemelő erejét képviselő - főárama és a krisztusi kereszténység eltérése egymástól inkább formai semmint lényegi természetű. Mindezt alátámasztja Magyar Pál (Paulus Hungarus) a XIII. századi bolognai egyetem rektora, domonkos szerzetes, az első magyar származású hitelv-felelős ("inkvizítor") is: "Nem vétkezik az, aki áldozati állatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás világosságánál teszi és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert az Istennel azonosítható.". Hasonló véleménynek ad hangot Theophülaktosz Szimokattesz, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész: "A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.". Mindazonáltal eme közös - szakrális - talapzatot imádják hét fátyol mögé rejteni a fáradhatatlanul burjánzó Teremtés Központú elképzelésekre épülő megfeleltetések és hamis törésvonalak, mely törekvések egyfajta modernista, tehát „szétdobáló” jellegű megnyilvánulásnak tűnnek az Ég-alatti vonatkoztatási rendszerében. Pedig ebben a felvetésben igazából semmi különleges nincs, aminek Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij is hangot ad a „Kelet titkai” című művében: "Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.". Sőt maga Jézus Krisztus is fenntartja ennek a lehetőségét: „„Bizony-bizony mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják.”” (Szent János 8, 58-59).

A sztyeppei lovasnépek kapcsolata a magyarsággal - Magyarságkutató Intézet

 

A sztyeppei lovasíjász népek kialakulása - Dr. Makoldi Miklós régész (Magyarságkutató Intézet)