Alexander Dugin: Transzhumanizmus (Az emberisten eszmény, a szolipszista modernizmus csődje. A blog.szerk.megj.)

 

"A modern világ nem fejlődik, hanem egy hanyatlás eredménye." (Dugin)

 

 Alexander Dugin: Transzhumanizmus - Médiavadász
                                      

(Médiavadász szerkesztői megjegyzés: Mivel a kifejezés a címben olvasható formájában terjedt el, mi is ezt használjuk, azzal a kikötéssel, hogy minden esetben nyomatékosítjuk, hogy a transzhumanizmus esetén nem egy pozitív, szellemi értelemben vett „emberen túliságról”, „emberfelettiségről” van szó (mint ahogy azt a neve sugallja, és ahogyan részben Nietzsche vagy még inkább a tradicionális vallások gondolták), hanem emberalattiságról, az emberi szint alulról való elhagyásáról, azaz szubhumanizmusról.)

 

A traszhumaniumus népszerűsége szerte a világon növekszik, elsősorban és leginkább Nyugaton, ahonnan ered. Szimbóluma egy körben lévő „H” betű (human mint ember) és egy plusz jel: H+. Ennek az áramlatnak a támogatói lelkesedve fogadnak mindenféle modern technológiát, és a fejlődés ideáját annak végső következményéig viszik. Véleményük szerint a technológia fokozása az emberiséget egy olyan állapotba vezeti, amelyben az emberi fajból egy sokkal tökéletesebb létezőt hozhatnak létre mesterségesen. Ezt úgy akarják elérni, hogy az emberi test minden részét kicserélik olyan mesterséges elemekre, amelyek megkülönböztethetetlenek a testrészektől és a belső szervektől. Ebbe beletartozik a tudat technológiai utánzása vagy az agy feltérképezése és leképezése. A génálomány szerkezete kapcsán tett legújabb felfedezések szerint lehetőség van a szervezet tökéletesítésére és képességeinek felerősítésére.

A H+ az emberiség egy új szintje, amely betegségtől és tökéletlenségtől mentes, és végül megvalósítja a fizikai halhatatlanságot. A test képes lesz a változásra, a megújulásra, és még akár 3D-ben is „kinyomtatható” lesz. A virtuális világok lesznek az emberek új lakóhelyei, amik fokozatosan átveszik a helyét a valódi életünknek. A H+-hoz képest a Fűnyíró ember vagy a Mátrix által lefestett utópiák vagy disztópiák elavultakká és meghaladottakká válnak.

A transzhumanizmus nem egyszerűen a különcöknek, a tervezőknek vagy a technológiai fejlődés fanatikusainak a hobbija. Ez az elmúlt néhány évezred eredménye, amely során az emberiség komolyan elhitte a fejlődés és az evolúció mítoszát. H+ a végső, logikus következménye a modern korszaknak, a modernitásnak. A modernitás fő gondolata az volt, hogy az embert „felszabadítsa” minden köteléke alól. A vallás, a tradíció és a hierarchikus társadalom felszámolásával kezdték, majd megváltak az Államtól és a nemzettől a „civil társadalom” létrejötte érdekében. Ezt követően eltörölték a nemekkel kapcsolatos természetes szemléletet és a normális családokat, legalizálva a nemi mutációk és perverziók legkülönbözőbb formáit. Mindez pedig ott foglalt helyet a termékek és programok széles skáláját felvonultató technológiai kibontakozás függönye mögött. Technológia és ideológia végül oszthatatlanul eggyé olvadt.

A technológiai fejlődés egy ideológiai faktorrá vált, az ideológia pedig nem lett más, mint maga a technológia.

Így cserélték fel a klasszikus politikai formákat „spin doctorokkal” (hülyítőkkel). (Nehezen visszaadható kifejezés, „gyakran pejoratív értelemben használják, egy adott helyzet, esemény elfogult, egyoldalú, valaki számára kedvező bemutatását jelenti” – a ford.)

 

 

Most elérkeztünk az emberiség „felszabadulásának” utolsó fejezetéhez. Nyugaton nincs többé vallás, politikai hierarchia vagy Állam, a szó eredeti értelmében. Minden határt átléptek, minden szabályt áthágtak. Egyetlen végső lépés maradt hátra: átlépni magának az emberi fajnak a határát. Ez a H+ – a liberalizmus utolsó szava.

A transzhumanizmus nem egy bizarr mellékterméke a technikai fejlődésnek – ez a logikus vége a modern kornak.

A modernitás szerint el kellett érnünk a kiborgok, hibridek, mutánsok és kimérák korát – most pedig megérkeztünk.

Természetesen az emberiség nagy többsége ma nem áll készen arra, hogy kiborggá vagy mutánssá váljon. De az emberiség többségét senki sem kérdezte. A történelmet mindig az elitek írják (a modernitás óta pedig az álelitek – a szerk.). A tömegek soha nem állnak készen semmire. De ez egyáltalán nem számít.

Nem készen állnak, hanem felkészítik őket, anélkül, hogy egyáltalán észrevennék.

A transzhumanizmus elkerülhetetlen, ha elfogadjuk a modern éra fő trendjét, a fejlődésben való hitet, a gyarapodást és az emberiség folyamatos és automatikus emelkedését. Ennek a fejlődésnek a vallását vagy pontosabban, álvallását a felvilágosodás hozta Európába és a világba. Ez az eretnekség fokozatosan felváltotta és a perifériára szorította a vallás összes tradicionalitás formáját, elsősorban és leginkább a kereszténységet. Lehetetlen félúton megállítani a fejlődést. Ha á-t mondunk, akkor b-t, c-t és d-t is mondanunk kell, és az ábécé többi betűjét. A H+ az utolsó betű. A továbbiakban a számítógépes nyelv kezdődik.

 

Az egyedüliek, akik a poszthumanizmussal szemben állnak, a következetes és elkötelezett tradicionalisták. Ők nemcsak a végső mutációt, hanem az egész modernitást elutasítják, a fejlődést, az automatikus emelkedést, a világ szcientista képét, a demokráciát és a liberalizmust. Ehelyett a tradicionalisták Istent, az Egyházat, a Birodalmat, a hierarchiát és a népi hagyományokat igenelték és igenlik. Nem a fejlődést.

A modern világ nem fejlődik, hanem egy hanyatlás eredménye.

A modern világ az Antikrisztus királysága. Harcolni a H+ ellen, a modern liberális ideológia logikája által diktált végső transzformáció ellen, miközben továbbra is elfogadjuk a modernitást magát, teljesen értelmetlen. A transzhumanizmus elkerülhetetlen holnap, ha elfogadjuk azt, ami ma fennáll. Ha változtatni akarunk a sorsunkon, vissza kell mennünk az időben és rá kell jönnünk, hol követtük el a végzetes tévedést.

 

A szent tanítások azt állítják, hogy az ördög majdnem mindenre képes, de embert nem tud teremteni. Csak az ember paródiáját képes létrehozni, vagy egy látszatvilágot gyártani. A H+ egyértelműen az egyik cselszövése.

 

Réb István értelmező fordítása
 

A negyedik politikai eszme · Alexander Dugin

(Kvintesszencia Kiadó, Debrecen)

 

"A világ ma egy politika utáni valóság szélén áll. A liberalizmus értékei olyan mélyen beágyazódnak az átlagemberbe, hogy nem is észleli: egy ideológia működik körülötte.
Ennek következtében a liberalizmus a politikai diskurzus teljes kisajátításával fenyeget, valamint azzal, hogy a világot teljes egyformaságba süllyeszti, elpusztítva mindazt, ami a különböző kultúrákat és embereket egyedivé teszi.
Alexander Dugin (1962) a posztszovjet korszak egyik legjelentősebb orosz szerzője és politikai kommentátora szerint ezen apokaliptikus helyzetből való kikerüléshez negyedik ideológiára van szükség. Olyanra, ami tradicionális metafizikai megalapozottsággal a háta mögött átrostálja az első három romhalmazát, használható elemek után kutatva, de eközben új és egyedi marad. A szerző nem pontról pontra meghatározott programmal áll elő, hanem körvonalazza azokat a jellemzőket és témákat, amelyek körében mindez kibontakozhat.
„A negyedik politikai eszme nem áll rendelkezésünkre minden erőfeszítés nélkül. Lehet, hogy megszületik, lehet, hogy nem. A létrejöttéhez szükséges előfeltétel az elégedetlenség; elégedetlenség a posztliberalizmussal mint univerzális gyakorlattal, a globalizmussal, a posztmodernitással, a »történelem végével«, a fennálló állapottal szemben, elégedetlenség a 21. század hajnalán zajló folyamatokkal szembeni tehetetlenséggel."”
 

A szakrális magyar őshagyomány, a modernista magyar őshagyomány szemléletével szemben...

Itthon a Kárpát-medencében:
 

Ha a térképre nézünk - hozzávetőlegesen - a Kínától kezdődő nagy eurázsiai puszta növényi takarójának legnyugatibb nyúlványa a magyar Alföld,
amiből - a szó szoros értelmében - természetes módon adódik, hogy messzi évezredek óta az íjfeszítő lovas kultúra lüktetése - tágulása-szűkülése - az egyik, ha nem a legmeghatározóbb tényező a Kárpát-medencében,
tehát kevésbé beszélhetünk valamiféle más népek közé történő 1000-1500 évvel ezelőtti hívatlan "beékelődésről", még kevésbé "bemenekülésről", sokkal inkább jogos örökségünk tovább-éltetéséről, egy évezredek óta tartó folyamat magas-fokúan szervezett, átgondolt megkoronázásáról.

 

A honvisszafoglaló Árpád nagyfejedelem főerőinek 895-ös érkezése után már 899-ben, Arnulf keleti frank király felkérésére, egy különleges taktikai küzdelemben legyőztük I. Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő csapatait, a Brenta-folyó mentén.

A 907-es pozsonyi csatában - aminek megsemmisítő hatására több mint 120 évig nem ért bennünket Nyugatról komoly támadás - páratlan kitartással, összecsapások sorozatában arattunk diadalt,
a  „decretum... Ugros eliminandos esse." ("rendeljük..., hogy a magyarok kiírtassanak.") elképzelést zászlajukra tűző, jelentős túlerőben lévő ellenféllel szemben. Ennek során Árpád nagyfejedelem (valószínűleg Óbudán temették el) és három fia (Tarhos, Üllő, Jutas) a haza oltárán életáldozatot hozott. Az a feltételezés, hogy esetleg Árpád nagyfejedelem előbb halt meg és épp ez kínálkozott kedvező alkalomnak, hogy élve a pillanattal lerohanják az országot, szerintünk azért kevéssé valószínű, mert ennek a hatalmas támadóerőnek a megszervezése hosszú és komoly előkészületeket kellett, hogy igényeljen.

Kerven - Batır Türikter

Turáni virtus

Külföldre vezetett hadjárataink nyilvánvalóan tervszerűek és jól átgondoltak voltak, anélkül nem is lehetett volna végrehajtani azokat. Fő szempontjuk valójában az ellenfél megosztása, gyengítése, a hadszíntér országon kívül tartása a haza védelme érdekében.      

• TÖRÖK Tilla orchestra - Időtartam: 2:17. ✣ ᵀᵊᵑᴿᶤ • Spirit of the Steppe ✣34 199 megtekintés
  
• Turáni Áldás

Kál Harka fia, Bulcsú Harka - a Balaton környéke, a káli-medence, a zalai, veszprémi vidékek ura - mint a nyugati részek legjelentősebb vezére volt érintett a megelőző csapások végrehajtásában. Amikor Tarhos (Tarhacsi) unokájával, Tormás (Termacsu) herceggel Bíborbanszületett Konstantin-nál járt követségben, a császár - mint korának egyik legkiemelkedőbb személyiségét - birodalmi főnemes (patrícius) címmel és aranylánccal tüntette ki. Ezen alkalommal Bulcsú a keresztséget is felvette. Világraszóló tette I. Ottó német királlyal szembeni 5000 km-es (!) hadjárata, amely óriási területet érintett: Belgium, Észak-Franciaország, Burgundia, majd délen a Riviérán haladva átkelt az Alpokon, ahol sikerrel megvívta Friault, Veronát, Aquileiát, majd hazatértek, mindezt hét hónap alatt: „Körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Több nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” (Padányi Viktor: "Vérbulcsu".). Az út során hozzávetőlegesen 40 (!) nagyobb győztes csatát vívtak. Később bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelent meg, amikor is - mivel behívói elárulták - foglyul ejtették és kivégezték, de mielőtt ez megtörtént, a kedvezőtlen hadászati helyzet ellenére olyan kitűnően küzdött, hogy a német erők is nagyon komoly veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. Az ezzel kapcsolatos, "a magyarság megsemmisítő veresége", "gyászmagyarok" elképzelés erős túlzásnak, torzításnak, a minket valamilyen sejtelmes okból önmagunkról lebeszélni kívánó történetírás részének érezzük. Az esemény valójában egyfajta döntetlen helyzetet eredményezett, nagyobb óvatosságra késztette mindkét felet, hiszen a németek csak nagyjából 70 év múltán, 1030-ban indítottak ellenünk hadjáratot, amikor is Szent István legyőzte II. Konrád német-római császárt és kiűzte az országból.

X. századi gazdasági és katonai képességeinkről annyit jeleznénk, hogy ebben az időben állítólag több lovunk volt, mint a korabeli Nyugat-Európának összesen és ha belegondolunk, hogy hadseregünk kiemelkedően képzett tiszti karból, legénységből, nagy tűrőképességű, gyors, főleg könnyű - de voltak nehéz egységek is - minden szempontból komoly, nagy hatótávolságú "harcjárműként" tevékenykedő, összehangoltan, vasfegyelemmel küzdő lovas-íjászokból állt, akkor fogalmat alkothatunk mondjuk egy 10.000 fős tömény (tumán, tümen, tyumen /hun-magyar-török-mongol/), hadosztály elképesztő erejéről...Összehasonlításképpen annyit említenénk, hogy a legendás normandiai Hódító Vilmosnak az 1066-os hastingsi csatában bevetett 2000-3000 lovasa döntő fölénynek bizonyult és itt az egész korabeli Anglia sorsa dőlt el...

Ancient Scytho-Turkic Oghuz warrior dance "Kılıç Kalkan" (sword & shield)

Szent István és Koppány: 

Mivel mindketten meg voltak keresztelve, a köztük kirobbant küzdelem elsősorban nem szellemi természetű, hanem trónöröklési jogvita miatt törhetett ki. Szent István, mint fiú-gyermek, a nyugati, míg Koppány, mint legidősebb férfi-rokon, az ősi jogfelfogás szerint volt méltó a trónra, de az utódlásnak ez a kétféle lehetősége már jóval korábban is okozott nehézségeket. Egy másik feltételezés szerint lényegében a Zsolt (Solt) és a Tarhos (Tarhacsi) ág összecsapásáról volt szó. Koppány esetében az is vita tárgyát képezi, hogy keleti vagy nyugati rítus-rendtartás szerint történt-e megkeresztelkedése, azonban akkor még igazából nem vált szét az egy-ház. "Koppány (akár: Koppány király) és Szent István szembeállítása - ma már - nem lehet megalapozott, noha a közöttük lévő ellentét - akkor - valóban végletes volt. Lehet, hogy Szent István cselekedetei - némely vonatkozásban és utólagosan is - elmarasztalhatóak, de - mindent mérlegre téve - azt, amit egészében tett, helyesen tette. Koppány is , és István is tradicionális trónkövetelők voltak, s a tradicionális legitimitáson alapuló értelemben: tradicionális uralkodók is. Mindkettőjüket - visszatekintve - tisztelnünk kell." (László András).

Szent István túlzó bírálói talán nem gondolták végig, hogy "fejszéjüket a magyarság életfájának egyik gyökerére illesztik." (Czakó Gábor)

3:25

 Kátai Zoltán: De Sancto Ladislao

 

A szakrális és a modernista magyar őshagyomány megkülönböztetése:

"Az európai műveltségű emberek többsége számára e gondoltok szinte organikusan befogadhatatlanok - mintha ellentmondanának valamiféle megingathatatlan pszichológiai alapvetésnek, amelyeken az európai gondolkodás nyugszik." (Nyikolaj Trubeckoj herceg).

 A Paradicsomból való kiűzetés óta kivétel nélkül valamennyi népnél jelen van a szakrális és modernista szemléleti hagyomány küzdelme, hogy a különféle kultúrák színpompáját, az adott éghajlati, szomszédsági, földrajzi, életmódbeli sajátosságok-feltételek közepette, e két látásmód pillanatnyi ereje, megnyilvánulásainak arányai befolyásolják.
Érdekes sajátosságokat, ellentmondásokat  hordoz magában a sztyeppei lovas kultúra is, amennyiben amilyen kemények voltak a harcosok a küzdelemben, olyan legendásak voltak vallási türelmükről is, ami kedvezhetett annak, hogy az évezredek óta fennálló mindenegységelvű, Ég-központú szakralitás főáramától eltérő, akár azzal szembenálló felfogások is többnyire nyíltan jelen legyenek és hassanak, így az ősmagyar kultúrában a szakrális kereszténység - iszlám (böszörmények; bercelek) - buddhizmus (Vö.: Csöpel Láma: "Szkíta-hun-magyar buddhizmus") mellett ott lehetett a modernista szemléleti hagyományt kifejező dualista manicheizmus (vö.: Máté Imre: "Yotengrit") - mely eszmeiségnek azonban, Markion mentén, lehetséges szakrális kifejtése is (vö.: Pap Gábor) - a bogumilizmus (vö.: Herczeg Ferenc: Pogányok), a kazár judaisztikus "élet-teremtő gondolat" illetve a sámánizmus modernista változatának "élet-természet" kultusza is (A félreértések elkerülése végett, meg kell jegyeznünk, hogy nyilvánvalóan létezett-létezik szakrális sámánizmus /táltos-hit/ is.).



(vö.: "Alattad a föld, fölötted a menny, benned a létra."
in.: Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök.)
Ősmagyar övcsat (K.r. u.: IX. század.) lelet Kijev melleti ásatásról.
Az öreg király (Nimród, mint Világkirály), akinek egyik szeme sír, a másik nevet:
"A mulandó lélek Isten könnye." (H. Triszmegisztosz), a halhatatlan (felemelő) lélek pedig Isten öröme...

Nyugati hatásra a kereszténység szakrális arca legfőképpen nyilván a magyar őshagyomány modernista változatai ellen próbálta felvenni a küzdelmet, önsorsrontásnak látva azokat, viszont kétségtelen, hogy ugyanennek a kereszténységnek - az eredeti szellemiségtől elrugaszkodó - kizárólagosságra törekvése, egyfajta nem tudás szerű megengedhetetlen erőszakkal lépett fel a "pogányság" minden megnyilvánulása illetve szent helyei ellen, de ugyanezt a látásmódbéli tévelygést érezzük pepitában azokban a mai törekvésekben is, amik mintegy az egész magyar őshagyományt egyfajta divatos kortárs gondolatiság jegyében, például az Aurobindo-Blavatsky-Abraham Maslow-Aleister Crowley-Rudolf Steiner tengely teozófiájának - mindenféle össze nem illő hagyományok, hitek, elvek egymás mellé helyezésének, félremagyarázásának és összekeverésének - szemüvegén keresztül nézve mintegy modernistának vélik, amely olyan jellegű szellemi összevisszaságot eredményez, amit talán René Guénon megközelítésével tudnánk a legjobban érzékeltetni: "A spiritualitást parodizáló káoszban való konfúzió.".

Véleményünk szerint a magyar őshagyomány eurázsiai Tengri (T'ien=Ég. Turáni /hun/ eredetű kínai szó.) kultuszának főárama és Krisztus tanításának lényegisége között alapvető különbség nem állapítható meg, aminek lehetőségét többek között Dmitrij Szergejevics Mereskovszkij is fenntartja: "Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.", szakrális látásmódra utal a nagy uralkodó, Dzsingisz Kán gondolata is, aki természetesen korántsem volt az az öncélúan vérszomjas, műveletlen barbár, akinek előszeretettel ábrázolják: "Azt kívánom megvalósítani, hogy az Örökkévaló Kék Ég alatt az egész világot ismét egy családdá tegyem és békét teremtsek a világon.", ezt támasztják alá Theophülaktosz Szimokáttész, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész szavai, aki mintegy "kortárs" tanúként a következőket írja "Historia" című művében: "A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette." és erről vall Magyar Pál (Paulus Hungarus) a XIII. századi bolognai egyetem rektora, domonkos szerzetes, az első magyar "inkvizítor" is: "Nem vétkezik az, aki áldozati állatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás világosságánál teszi és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert az Istennel azonosítható.", de mondanivalójának re-szakralizáló, az őseredeti (primordiális) szemléletet helyreállító jellegére maga Jézus Krisztus is számtalanszor utal a Szentírásban, ami miatt, e tekintetben inkább az "Ó" tűnik fel "Új"-nak (ujjítónak-modernistának) és az "Új" "Ó"-nak (hazatérőnek-szakrálisnak): ""Bizony-bizony, mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." -  Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják."" (János 8, 58-59); "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret." (János  6, 32-33.); "Jézus: Miért akartok engem megölni? Az egész nép mondja: Ördög van benned." (János 7, 19-20), mely tanítások is jelzik a krisztusi szakralitás és a kajafási-annási modernizmus közti feszültség mértékét a zsidó kultúrán belül - a jól ismert következményekkel, amik aztán évezredek kultúráját alakították a világ jelentős részén - melynek lehetséges létszemléleti okáról Szathkányi Attila "Az aranykor és eleink igézete" című művében a következőket írja: "A másodlagos babiloni hagyományok alapján íródott zsidó Genezis a Szent Tudás Fájáról való gyümölcs leszakítását és elfogyasztását bűnbeesésnek minősítette. A beavatás eredeti értelme így pont a visszájára fordult, és az isteni tudás tiltott gyümölcs lett. (...) Magukat az individuális egójukkal azonosították és ehhez ragaszkodtak, a lélek misztikus haláláról szóló tanítást, a valóságos halállal azonosították."  Úgy tűnik, hogy az írástudók és a farizeusok számára - a saját szempontjukból nézve - okkal volt botrányos, hogy a jézusi tanítás nem a mózesinek (ezsdrásinak) egy újabb változata, hanem válaszút elé állít, amennyiben Krisztus szerint minden ember - származástól függetlenül - esélyes az égi kiválasztottságra, mert mindenkiben ott van az isteni mag, amit sokan úgy értelmeztek, hogy ez a tanítás tulajdonképpen a földi vonatkozású kiválasztottság-elv, önazonosság-tudat (identitás) feladására hív fel, de Isten jobban tudja, mert minden Ő...
 

Turkish-Hungarian folk songs: "Szivárvány havasán" - Guessous Majda Mária - Időtartam: 2:10. ✣ ᵀᵊᵑᴿᶤ • Spirit of the Steppe ✣88 076 megtekintés

 

Remete Szent Pál rendjéről:

"A Fehér Ló taposta ki őseink számára a Krisztushoz vezető utat."
(Bánhegyi Jób bencés szerzetes tanár) 




Boldog Özséb

A Boldog Özséb által alapított Pálos-rend hagyományáról szerintünk joggal feltételezhető, hogy az őseredeti (primordiális) látásmód fonala mentén összeköttetést képez az ősi keleti és a nyugati ihletettségű szakrális magyar vallási szemlélet között, azonban ez nem jelenti azt, hogy bármilyen tekintetben valamilyen dualista természet-kultusz modernista "titkos tanításának" átmentői lennének, annál is inkább, mert eredetileg egy remete (kontemplatív) rendről van szó, mely egy befelé-fölfelé irányulást jelez, ami éppen az érzékszervi világ hatalmából, varázslatából szeretne kijózanodni, hogy a hallathatatlan tételeződhessen, mint ahogy Szent Nílus mondja: "A sivatagban kell lenni, ha nincs velünk a Kedves", ellentétben az érzékszervi világba szerelmes, a "új"-at istenítő (abszolutizáló), a Felhőt Égnek-képzelő, abba feledkező felfogásoktól, amelyekről Simone Weil azt írja, hogy "A mulandóban, a folyton változóban keresni megalapozott harmóniát, kevés ennél elhibázottabb gondolat van.".
Dicsőség Istennek, a Mindenhatónak, a Mindenség Urának, aki megadta nekünk a hit megtiszteltetését és nyugalmát!     

 

Globalizmus természetellenes törekvés

"Ádám: Mi eszme az, mely a széles világot Eggyé olvasztja...?

(...)

"(A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellenáll.)"

(...)

"Az aggastyán:...Ha a család előitéletét éledni hagyjuk, rögtön összedűl minden vívmánya a tudománynak" ...

(Madách Imre: "Az ember tragédiája", Tizenkettedik szín. "Phalanster").


Globalizmus:
Földizmus, Ég központúság helyett..,
amikor az önistenítő teremtett világ összetéveszti magát a Teremtővel.

 A valódi szakralitás nem hisz a földizmusban (globalizmusban), az érzékszervi világ önistenítő egyközpotúságában. Ezt egy megtévesztő - eretnekség illetve hitetlenség gyanús - elképzelésnek tartja.

A szakralitás számára a régmúlt, a kezdetek "aranykora"

a többközpontúság, a természetes identitások (nemi, családi, lokális, nemzeti, vallási) egymás tiszteletén alapuló - változékony egyensúlyát jelenti.

Ez a legtöbb, amit a Föld (a jelenségvilág) vonatkoztatási rendszerében el lehet érni,

ám ez nem kevés.

A világ "egyközpontúságának" igénye természetellenes, mesterkélt  művi és ezért óhatatlanul a Phalanszerhez vezet (vö.: Madách)

 

 

A Kétarcú Föld

 "Óh, Atyaistennek kedves szép leánya,
Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája."

(Boldogasszonyanyánk)

A Kezdet előtt a Kezdettelen volt 

(Benyomásunk szerint a modernista Hawking professzor Nagy Bumm elmélete a kezdettelen kezdetét kutatja, így tulajdonképpen a fából vaskarika igen árnyalt tálalásának tűnik.)
Mert mielőtt a teremtmények lettek volna, Isten sem volt "Isten" - Ő volt, aki volt. És miután a teremtmények teremtett lényekké lettek, Isten azután sem vált önmagában Istenné, hanem vált Istenné a teremtményekben." (Eckhart mester).
A születés előttit (a primordiálist), Legfelsőbb Lényegnek vagy Égnek is nevezik, mely, mivel nem születik és nem is hal meg, tehát állandó, ezért nem lehet kettős (duális) természetű, így Mozdulatlan Mozgatónak is hívják. Belőle árad ki "kedves, szép leánya" (és Hozzá is tér vissza) a tapasztalati világ, a Föld, ami mivel mozgásos, mulandó lényegiségű, ezért nem lehet nem kettős (duális) jellegű, mint René Guénon írja: "Az egyetemes megnyilvánulás folyamata: minden az egységből indul, és ide tér vissza, közben lép be a kettősség, az osztódás és differenciáció, amelyekből a megnyilvánuló egzisztencia származik."

Talán felesleges említeni, hogy itt jelképekről van szó, melyeknek természetesen semmi köze sincs az úgynevezett "bolygó istenítéshez"...

A paradicsomi helyzet:

Közvetlenül a születés után a világ és a csecsemő, majd az anya és a csecsemő Egy. Ádám és Éva tehát már megszületett, de eleinte az Eredet megkérdőjelezhetetlen igézetében, a nem születő és nem múló kebelében él, ezért a halál még nem fenyegető. Ez a tapasztalat, életélmény, egyfajta magasrendű boldogság emléknyomaként él valamennyiünkben, voltaképp ez az amit mindenki keres. Ezt követi az "én" és a "nem-én" megkülönböztetés kialakulása, gyakorlatilag ennek folytán történik meg a kiűzetés a Paradicsomból, innen kezdődik "Májá fátylának" rabulejtő varázslata...

A Bűnbeesés és következményei:

"Két út van előttem, melyiket válasszam?" (magyar népdal)

Az a jelenséghalmaz, amit tapasztalati (empirikus) világnak hívunk azóta létezik, amióta valaki felismeri azt. Erre lényegében a "tudás" gyümölcsének elfogyasztása nyomán támad lehetőség, mely történés nélkülözhetetlen előfeltétele a mulandó lélek (pszichológiai ego) megizmosodása, hiszen ez a forrása a "vagyok én" és "van a világ" megkülönböztetés képességének, ami - némi előzménnyel - a homo sapiens hozzávetőlegesen háromszázezer évvel ezelőtti felbukkanásával jelenik meg, mivel igazából ettől fogva beszélhetünk a fogalmi gondolkodás, az elmúlás fenyegetésének felismeréséből fakadó hitrendszer és a tűzhasználat együttes tételeződéséről.

A Bűnbeesés nyomán tehát az Emberpár egyrészt a "teremtői" képzet mákonyába (vö.: fordított életfa; Dosztojevszkij Ivan Karamazovja, az "emberisten"), másrészt a halál igája alá kerül.
Ez az ellentmondásos helyzet esélyt és veszélyt is tartogat, aminek folytán már a legeslegelejétől létezik "fel is út, le is út". A szakrális szemléleti lehetőségről Dmitrij Szergejevics Mereskovszkij az alábbaikat írja: "Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztusnak test szerint való megjelenése előtt is.". Míg a modernista hagyománnyal kapcsolatban, a neves new york-i pszichiáter-teológus Rama Poonambalam Coomaraswamy a következőket mondja: "Az "új kor" ("new age") vallása egyáltalán nem új, az ember bukása óta jelen van.".

Az ősidők szellemi (spirituális) Aranykorában az égi természetű felhőtlenség érzet, a születés előtti (primordiális) teljesség átszűrődésének emléknyoma még erőteljes ébresztő hatást gyakorol az érzékszervi világba feledkezettre, így könnyebben haza tud térni, nincs szüksége messzemenően kidolgozott vallásokra. Míg a mai Sötét Korban már sokkal komolyabban meg kell küzdenünk azért, hogy bizosan el tudjuk választani a konkolyt a búzától, hiszen a lehúzó erő megtévesztő hatalma is kifejezettebb, mint Czakó Gábor írja: "A létrontás többnyire nagyon csinos álruhákat ölt magára."

Az életünkben megadatott legmagasabb megvalósítási lehetőség a szellemi (spirituális) másodszületés:

"Íme hát már nem én élek, hanem Krisztus él bennem" (Szent Pál). "Anütosz és Melétosz megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem." (Itt Epiktétosz Szókratészt idézi meg),  "Minél közelebb jut az ember a természet lényegéhez, annál távolabb kerül a természettől magától." (Egry József festőművész), illetve II. Rákóczi Ferenc: "Újjongj és vigadj, én lelkem, és adj hálákat Megváltódnak, hogy azt mondhatod: többé nem féled és nem szereted e világot..." (Confessio peccatoris) és ugyanennek a megnyilvánulását lehet érezni Andrej Rubljov "Megváltó" című képén is. Amikor "helyén van az Ész", akkor a halandó ember, kegyelem folytán, abban a kitüntetésben részesülhet, hogy Isten alázatos szolgájává tud válni a Földön és a kötelességteljesítés, az igazságkeresés valamint a rendszeres elcsendesülés ("agyonütni az időt") gyakorlásának hármassága révén - "a Nagy Észt meghaladó tudás, a Szív" útjára hangolódva - egyfajta önmegsemmisítésig menő Istenszolgálatot tud felmutatni, ami természetesen nem csak az együttérzést, hanem a hamis elleni harcot is magában foglalja. A szakralitásban a legmagasabbfokú üdvözülés azonban a tényleges halállal jöhet el: "Isten országa csak a mindenestül halottak számára áll nyitva." (Eckhart mester).

Ezen irányultság fordítottja, lefelé tükröződése a "lét feledett Ész",

az önistenítő mulandó lélek ösvénye, aminek egyik sarkított változata, amikor a kis-én-t felcserélik egy még nagyobb kis-énre és azt "nagy-én"-nek nevezik el (vö.: szolipszizmus, pl.: Aleister Crowley, Rudolf Steiner vagy László András Ész-Fény ("Teremtő gondolat") kultuszával.)
 



A szolipszista önistenítés (Isten emberként ábrázolása) modernista eszményének megjelenése 1430 táján:
Jan van Eyck, a genti oltárkép nyitva...
(vö.: Ivan Karamazov "emberisten" kultuszával,
Dosztojevszkij "Karamazov testvérek" című művéből)

  

A tagadás szelleme:

"A szekularizmus valójában kommunikációs katasztrófa, a magasabb valóság iránti megvakulás, süketség és némaság drámája, az isteni rész elvesztése: a platóni Atlantisz-történet újratöltve." (Baji Lázár Imre)
 

Van egy szakrális zen tanítás Baso mestertől: "Hiába fényesíted a cserepet nem lesz belőle gyémánt.". Ám hallani ennek modernista zen változatát is: "Ha eleget tisztogatod a korsódat, lámpás lesz belőle." A vonatkoztatási rendszerek ezen "ellentmondásosságában" Nisszargadatta Maharádzs teremt rendet: "Ami relatív, az nem végződhet az abszolútban. Mindazonáltal a relatív elzárhatja az abszolúthoz vezető utat, mint ahogy a tejszín köpülésének a hiánya is megakadályozza a vaj kiválását.".

Ha tovább boncolgatjuk a kérdést, akkor elmondható, hogy az evilágiság központú, modernista szemléleti hagyománynak, igazából két alapvetően egylényegű - ám egymással látszólagosan szembenálló - formája van:

Az egyik az anyagelvűség és kapcsolt részeinek csoportja (az ateizmus is hit), melynek lényegiségét Karl Marx a következőképpen fejezte ki: "Isten tagadása, az élet igenlése." vagy, amint manapság a barcelonai villamosokon, fizetett hirdetésként olvasható: "Nincs Isten, élvezd az életet.".

A másik, az úgynevezett "új kor" ("new age") gyűjtőnéven jelentkező ál-szakrális vallási kezdeményezések csoportja: Ezen felfogások voltaképpeni magva az elvilágiasított, természeti Istenképen alapúló látásmód, mely örvén tetszetős, ám önellentmondásos elméleteket gyártunk afelől, hogy valamely mulandót (pl.: Élet; Ész; Ember; Természet) "Örökkévalónak" tételezhessünk (vö:. a teozófiai ihletettségű "reinkarnációs" elképzelésekkel), amivel igazából nem érünk el mást, minthogy - a legmagasabbrendű szellemi (spirituális) megvalósítással áltatva magunkat - még jobban beleragadunk az érzékszervi világba, mely által éppen azon "Halál" hatalmát tesszük még kifejezettebbé magunk fölött, amivel szemben, az "Élet" nevében, "világegyetemi jelentőségű" harcunkat folytatjuk (a Legfelsőbbe vetített megkülönböztetés = principális dualizmus).

A modernista Istenkép további messzemenő következménye, hogy bármilyen emelkedett és árnyalt is legyen a kifejtés, az, voltaképp torokszorító módon, nem tud nem utánzás lenni - hiszen az alapállás mindent visz -, amiből kifolyólag a megvalósítás óhatatlanul torzul (vö: René Guénon: "A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás").

Némely bíráló megjegyzés az evolúciós elmélet kapcsán 

 

"Isten nélkül az ember nem érdekes"

(Vaszilij Rozanov)

 

A turáni íjfeszítő lovasnépek között évezredeket átívelően élt egy Aranykort idéző hagyomány. Amennyiben a sivatag mélyén bárki összefutott akár halálos ellenségével is, akkor a korábban tábort verő vendégbarátként kezelte és itallal kínálta az érkezőt. Szergej Bodrov "Mongol" című filmjében, a nagy Dzsingisz kán apja, barátai figyelmeztetése ellenére, tovább kívánta éltetni ezt a réges-régi hagyományt és fenékig ürítette a felajánlott kupát. A tej mérgezett volt.

Egy japán történet szerint, volt egy szerzetes, aki abból élt, hogy szalmapapucsokat készített. Kirakta azokat a háza elé, az emberek elvettek egyet és az ellenértékét otthagyták. Egy napon, amikor a szerzetes kiment megnézni, hogy mi a helyzet, azt találta, hogy valaki az összes lábbelit elvitte és lótrágyát hagyott a helyükön. A szerzetes éhenhalt.

A szakrális felfogás szerint a megnyilvánult világ - a Föld - bár küzdelmes jellegű, mégis alapvetően jó, mivel az Atya kebelében van, pusztán az ön- és köz-romboló szellemi (spirituális) "vakság" teszi rosszá. Ellentétben a modernizmus zászlóshajójával, az evolúciós elmélettel, melynek veleje szerint a "világ" alapvetően rossz, ahol "ember embernek a farkasa", ami miatt az élet értelme tulajdonképpen a "győzelemben" keresendő, minden egyéb szempont ez alá rendelődik. Be kell vallanunk, hogy számunkra az az értékesebb és izgalmasabb az emberben, ami kiemeli az állatvilágból - az üdvözülés lehetősége - és nem az, ami esetleg, ne add Isten, az alá csúsztathatja:

"Ádám: Mi eszme az, mely a széles világot Eggyé olvasztja...?

(...)

"(A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellenáll.)"

(...)

"Az aggastyán:...Ha a család előitéletét éledni hagyjuk, rögtön összedűl minden vívmánya a tudománynak" ...

(Madách Imre: "Az ember tragédiája", Tizenkettedik szín. "Phalanster").

 

Az ember (mulandó lélek), amikor a legmagasabbra tör (Isten utánzása), akkor gőgje (hübrisze) által valójában a mélybe hull, tehát a hangoztatott célkitűzéseknek az ellenkezője valósul meg.

Másképp fogalmazva, a szakralitás a földi különbségek figyelembevételével és tiszteletével alakítja ki az égi egység felé irányuló, nyílt társadalomszervező rangsorát (hierarchiáját), összhangban az Ananda Kentish Coomaraswamy által írtakkal: "A Legfelsőbb Lényeg természetesen egységes, de a Megnyilvánulásban mindig jelen van a sokféleség".

Míg a modernista elképzelésekben minduntalan felbukkan, hogy egyfajta "földi Paradicsom" megvalósításának érdekében az lenne a legüdvösebb, ha komoly erőfeszítéseket tennénk annak érdekében, hogy a feje tetejére állítsuk a Világegyetem rendjének megfelelő - imént idézett - felállást. Például valószínűleg lámpással kellene keresnünk azokat a nyugati felebarátainkat, akik nem lelkes hívei a "szabadság-egyenlőség-testvériség" jelszavaknak. Azonban, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a gyakorlatot, könnyen az alábbiakra bukkanhatunk: Szabadság: Ha mindent szabad, akkor a legerősebb, legkörmönfontabb, leggátlástalanabb, legaljasabb győz (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: "Ördögök."). Egyenlőség: "Mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek." (George Orwell: "Állatfarm"). Testvériség (tolerancia): Ha nem különböztethetjük meg a farkast a báránytól, az melyiknek előnyösebb?

Ezen ellentmondásoktól hemzsegő, elmocsarasító helyzetet az is érzékelteti, hogy a nyugati világ vagyonának tekintélyes része tulajdonképpen öt, alapvetően hitelezéssel, kamatszedéssel és pénzügyi műveletekkel foglalkozó ember kezében összpontosul, akik valamilyen rejtélyes okból, szinte valamennyien rendíthetetlen hívei a "szabadság-egyenlőség-testvériség" elveknek. Ebből kifolyólag elkötelezett háttértámogatóinak tűnnek azon - a "jó" és a "rossz" földizmus (globalizmus) között egyfajta hamis törésvonalat képező - környezetvédő, szélsőbaloldali ("antifa") valamint "korrupció-ellenes" csoportoknak, akik szenvedélyes főcsapásaikat különös módon éppen azokra mérik, akik ellensúlyozni szeretnék az Új Világrend (New World Order) - néhol giccsbehajló - szivárványszínekben mutatkozó, ám lényegiségében nagyon is szürkének tűnő viharfelhőjének zűrzavartkeltő nyomulását. Talán nem véletlen, hogy a fenti hármas jelszó ahhoz a Francia Forradalomhoz kötődik, amikor is 1793-ban kinyilváníttatott a szakrális vallási hagyomány eltörlése és a modenista hagyomány látásmódjának megfelelő Ész-kultusz trónra emelése.

Ezen jelenségek lehetséges okáról Platon a következőket írja "Kritiász" című művében: "Amikor az emberek isteni természete lassanként kimerült, amennyiben lassanként keveredett az emberi természettel, és az emberi természet túlsúlyra vergődött az isteni felett, akkor az emberek megromlottak. A bölcsek látták, hogy rosszak lettek, de a nem bölcseknek úgy tetszett, hogy elérték az erény és a bölcsesség csúcspontját, holott csak a gazdagság és a hatalom utáni esztelen vágyakozással voltak eltelve.".

A tagadás tagadása 
 

"Amit Mária kent be és kötött be,

a sebet az a szép nő, aki lába

előtt ül itt, nyitotta és ütötte."
 
(Dante, "Isteni Színjáték." "Paradicsom."

Harminckettedik ének. Ford.: Babits Mihály)

 

Az Atyaisten megkönyörül teremtményén és ébresztőként a Szentlelket küldi az önistenítő érzékszervi világba. Danténak Szent Bernát - a Temlomos Rend alapítója - mondja el a titkot: A "szép nő", Éva bűnét, Szűz Mária teheti jóvá.
Ha az alvó Föld felébred, létrejöhet a Szent Nász (vö.: Szervátiusz Tibor, "Nap és Hold szerelme" című kőszobrával).
Megszületik a Világkirály, az égi lajtorja, Krisztus (a felemelt Élet fája; a turano-sumér Nimród; a turano-egyiptomi Amon-Ré Napisten Fáraója), aki közvetít Ég és Föld között (Többek között Schelling is amellett tör lándzsát, hogy a "kinyilatkoztatás" előtti "sokistenhitű" vallások különféle "istenei" lényegében Ugyanannak az arcai, tehát valójában szintén egyistenhitek.).
A másik lehetőség, hogy a mulandó lélek még mélyebben elalszik, amiből kifolyólag egyfajta ellenségnek látja a halhatatlan lelket - a Legfelsőbb Lényeg földi arcát - így harcolni kezd ellene (vö.: Széth harcát Hórusz ellen), holott, mint Simone Weil írja "Izrael" című tanulmányában: "Ugye a legnagyobb szerencsétlenség, ha Isten ellen hadakozunk, és nem győzetünk le?"

A Nap, főképpen férfi minőség és általában Szentlélek helyzetben található, de van amikor a Világkirály jelképes megjelenítője a különféle ábrázolásokon (vö.: Hórusz), ritkábban az Atyáé. Természetesen létezik modernista formája is, ami jobbára egyfajta fényistenítésben fejeződik ki (vö.: Ehnaton fáraó világos-sötét, principálisan dualista Aton kultuszával).

A Föld alapvetően Hold, női minőség, de olykor férfi alakban is megjelenítődik. Ilyen például Széth, a hermafroditisztikus sötét holderő vagy Dionüszosz, aki, mint Isten szolgája, kedélyes termékenység jelkép, szemben fellázadt, önistenítő arcával, a fékevesztett Liber-rel, melynek baccahnáliáit, szétszóró (diabolikus) fesztiváljait Kr.e. 186-ban betiltották Rómában, mivel úgy látták, hogy fenyegetik az ország szilárdságát. A nagy szakrális vallásbölcselő, Hérakleitosz e tárgyban a következő megközelítéssel szolgál: "De ugyanaz Hádész és Dionüszosz, akinek őrjöngenek és rajonganak."
A Tűz jelkép olykor Világkirály helyzetben jelentkezik - mint például a kínai Tűzsárkány esetében -, azonban főképpen a Föld kétféle minőségének megnyilvánítójaként találkozhatunk vele: Egyfelől gondolhatunk többek között az alvilág félszemű kovácsára, Héphaisztoszra, vagy Prométheuszra, a "Fényhozóra" illetve a pokol tüzére. Másfelől, amikor az elgörögösödött turano-ión epheszoszi Artemisz kultusz követőjeként a már említett Hérakleitoszt "a tűz filozófusának" nevezik (vö.: Huszka József: "A magyar turáni ornamentika története."), akkor ez alatt, alighanem a felébredt Földanya, azaz Szűz Mária (a turano-szkíta Babba Mária, a Napbaöltözött Boldogasszony, a turano-sumér eredetű, sémita-sumér Istár-Mami) szellemiségének tiszteletét értik, mely tovább él például az iszlám félhold jelképben is. Mint Kajguszuz Abdál "Bolondok könyve" című művének Utószavában a fordító, Sudár Balázs írja: "Az iszlám hagyományban a "Sátán" a világi gondolkodás jelképes figurája. Ő az aki személyes vágyával megtöri az egységet. Miatta kell az emberiségnek hosszú utat bejárnia, míg visszatalál a forráshoz, Istenhez. A Sátán paradox módon segítőként jelenik meg, ármánykodásával éppen azokra a gyengeségeinkre hívja fel a figyelmet, amelyek az Istenhez való visszatérést akadályozzák." (vö.: Madách Imre: "Az ember tragédiája" című művel).
A csíksomlyói zarándoklatról éppen hazatérő Horváth Hilda egy beszélgetés során említette, hogy a Pünkösdöt sokan "tüzes ünnepnek" mondják. A Szent Rózsa kinyílt, a Föld virágba borult, Szűz Mária nászra lépett a Szentlélekkel.

Ez a felfogás gyakran köszön vissza a honvisszafoglalás előtti ősidőkben is, mely tovább éltetődik a népi hímzéskincsben:
 
A Virágfa-Életfa (Világkirály) alatt csókolózó madarak (az Atyaisten a háttér),

ami a Csodaszarvas ábrázolásokon is felfedezhető: az agancs két szára, fölötte a Világkirály helyzetben lévő Nappal, benne néhol keresztel:

Ennek szintén a messzi múltból kibontakozó változata a vízszintes helyzetű Holdsarló, ölében-fölötte a Nappal, mely jelkép nem csak az eurázsiai pusztán, hanem hatósugarában, az indoiráni-mezopotámiai-egyiptomi valamint a távol-keleti területeken is igen elterjedt volt.

Párthus Nimród (Világkirály) ábrázolás Krisztus korából (Szíria).

Ugyanezen szakrális őshagyománynak megfelelő Egyistenhit figyelhető meg például a hozzávetőlegesen háromezer éves ázsiai hun hajdíszen is:
Az Életfa (Világkirály) alatt két ló harapdálja egymást. Ez az ábrázolás - igen magasrendű módon - mindkét lehetőséget felveti, mert nem tudhatjuk, hogy nászra kívánnak e kelni (vö.: Szentlélek és Szűz Mária) vagy harcolnak egymással (vö.: Hórusz és Széth).

"A törvény abban a pillanatban sérül, mihelyt az eredetét képező princípiumot megtagadják; megsértői azonban nem tudják a törvényt teljesen megsemmisíteni, és így az ellenük fordul. Ily módon a rendezetlenségből újra rend lesz, amellyel semmi sem képes szembehelyezkedni, hacsak nem látszólag és illuzórikus módon." (René Guénon: "Szellemi Tekintély és Időbeli Hatalom.")



Az Életfa (Világkirály) alatt, két ló harapdálja egymást (a kétarcú Föld).
Isten a háttér.

　

　

　

　

　

　

　

　

Európa férfiatlanításáról...

 

Egykoron amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem. Úgy tűnik, utópiák rabja voltam. Ma Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, de ezzel párhuzamosan a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez.

Európa feminizálódott és így veszti el az arcát – jegyezte meg még 1990-ben Münchenben a kávéházi asztal mellett John Lukacs. – Talán a szerbeket kivéve – fúzte hozzá. Eltitkoltam a megdöbbenésemet. Akkor nem tudtam értelmezni a jelentős történész szavait, amik ellenkeztek a belém nevelődött szemérmes és talán farizeus világképpel. A széteső Jugoszlávia, a katonai és félkatonai vérengzések, háborús bűnök európai feltámadása rettegéssel töltött el. Nem véletlenül: ez az össztársadalmi rettenet végigvonult az egész unión és mozdulatlanságba dermesztette.

Nem vitatkoztam, hiába nem értettem egyet a tanár úrral, hiába nem értettem igazán szavai lényeges üzenetét. Félig ivott kávémat kevergettem a mokkáskanállal, pedig cukor nélkül ittam a kávét. Még mondott pár mondatot arról, ha az országok elveszítik maszkulin jellegüket, akkor dekadenciába fordulnak és az a vég előjele. Majd más témákra terelődött rövid beszélgetésünk.

Bár azóta sajnos nem találkozhattam vele, a különös kijelentése mégis vissza-visszatért emlékeimben. és mint egy hűséges kísértettől, nem tudtam szabadulni tőle. További írásait felfokozott kíváncsisággal olvasva nyomát sem leltem felületes vagy felelőtlen megállapításoknak. Ráadásul emlékeimben a korábbi olvasmányaimból a történelem birodalmainak dekadenciája és agóniája csak erősítette szavai emlékét. Nem próféciaként mondta ugyan, mégsem aludt ki zsigereiben szavainak a visszhangja. Ha a Szovjetunió széthullása fölötti öröm hatására nem is hittem a történelem akkoriban mantrázott végében, amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem.  Úgy látszik azonban, nem lehetett megúszni e korban sem a divatozó utópiák megszédítő hatását. Ledőlt a berlini fal, felszedtük a szétszedett vasfüggönyök aknamező-rojtjait, tagjaivá váltunk a NATO-nak, EU-nak, napirendre tértünk az új kapitalizmus viszonyai fölött. Igen, kissé csalódott, kesernyés szájízzel. Hirtelen egy új hatalmi rendszerben éltünk, amelyben a profit hatalma nem engedte kiteljesedni a társadalom nagy, szép kompromisszumát, az álmainkban kísértő ideális demokráciát. A nálunk boldogabb, gazdagabb európai országok és multicégek határozták meg az európai kelet-nyugati viszonyt. Képtelenek voltak lemondani zsigeri gyarmattartó szándékaikról, bennünk viszont zsigeri kurucos ellenállást ingereltek.

Mivel azonban Európa csak egy van, és a magyar hazánkon túl ez a földrész a közös hazánk, és ez az európai civilizáció, mint az anyanyelvünk is már a dns-ünkbe rögződött, féltjük a közös jövőnket és félünk a 21. század hozta riasztó jelektől. Naponta aggódunk civilizációnk jövője fölött. Igen, a zsigerek, mi magunk és az ősök tapasztalatai a tudatunk alá rakódnak és hívatlanul is fel-felbukkannak eretnek gondolatainkban. Tartunk kelettől és tartunk nyugattól is. Félelmeinket megszolgáltuk. Mintha Közép-Európa térképe arra tanítana, hogy hála nem létezik, csak érdekek.

John Lukacs gondolatait követve Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, amire ma már egzakt, tudományos bizonyítékként felhozható a nyugati férfiak spermiumszámának való csökkenése, de ezzel párhuzamosan a földrészünk, a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez. Mára a nemek egyenértékűsége helyett a nemek viszonylagos egyenjogúsága következett be, némi patriarchális árnyékban. Sikerült felültetni a lóra, méghozzá fordítva a nyeregbe a szüfrazsetteket és velük együtt a nőket. A nők férfijogokat és kötelességeket kaptak, miközben szinte nem csökkentek a hagyományosan női kötelességeik. Az „odaajándékozott” férfijogok és kötelességek viszont határozottan csökkentették, háttérbe szorították és gyakran felszámolták a társadalomban a női jelleget: devalválták, ahelyett, hogy kiteljesítődött volna. Az elválaszthatatlan kölcsönösség jegyében viszont fokozódott a férfi jelleg eróziója is. Ennek a riasztó jeleit érzékelhetjük társadalmaink mindennapi életében. Az álszabadságban tobzódó szexuális szabadosság gyakran a szingli életmódhoz vezet, ami végül keserves, társtalan magányban is végződhet, s amit az életből magányosan távozó egyén semmilyen luxusfogyasztása nem oldhat fel. Ma már európai civilizációnk önreprodukcióra képtelennek mutatkozik, ami maga a kollektív vég jelzése.

Nem hihető, hogy az eddigi európai ethosznak minimális köze is lehet majd a népvándorlások után kialakuló új népesség több százados káoszon át kialakuló, esetleges új ethoszához. Európa végül is feladta maszkulin vonásait, vagyis lukácsi értelmezésben önmagát. A társadalmi szerkezet újraszervezésének jelszavakkal meghirdetett elképzeléseire ne is térjünk ki most: elég megjegyeznünk annyit, hogy jelen pillanatban feltűnően sok gyermektelen bürokrata-politikus található ennek a liberális projektnek a zászlóhordozói között.

Eközben a szabadság és a szabadosság fogalma a megkülönböztethetetlenségig egyre inkább összemosódik. Jelenleg már több tucat nemi identitásról értekeznek önmagukat tudományosnak vélő egyetemi tanszékek. Az indoeurópai nyelvek egy részében névmásváltozatokat kreálnak emiatt, ráadásul hangsúlyozottan elvárják.a nevetséges használatukat. A svéd Tucholsky-díjjal kitüntetett, ma Amerikában működő Masha Gessen meleg-mozgalmi aktivista „a házasság újradefiniálásáról és lerombolásáról” álmodozik és tart előadásokat valamelyik tengerentúli campusban. David Thorstad a pedofíliát a másság egyik logikus, nem büntethető válfajának minősíti.

Szilvay Gergely könyvében arról ír: nem csak hozzáadni nem lehet a világegyetem és a természet törvényeihez a hirtelen támadt ötleteket (mint pl. az egyneműek családteremtő attitűdje) de elvenni sem lehet belőle! A hagyományos családmodell (Arisztotelész óta) az emberiség léte folytatásának a szándéka, és valóban csak általa valósulhat meg az emberiség potenciális és morális jövője, nem véletlenül szerves része a világképünknek.

Az élet lényege és célja végül is a folytatólagosság. A lét ez által válik emberivé.  Európai civilizációnkban ennek a szent célnak a kipróbált egyetlen és egyetemes megoldása a család, ami mással és mássággal nem helyettesíthető. Ez a halhatatlansággal nem rendelkező emberiség egyetlen lehetősége, életének tragikus igazsága.

Ahogy Rocco Buttiglione mondja: „Ma talán ez a legnagyobb társadalmi igazságtalanság országainkban: a jólét hatalmas részét elveszik a családoktól és odaadják a gyermekteleneknek; a családok fizetik az új generáció felnevelését, a gyermektelenek pedig learatják a gyümölcsöket (…) Olyan kulturális forradalomra van szükségünk, amely a férfiasság és nőiesség archetípusainak értékelésére, tiszteletére tanítja az új nemzedéket”.

GÁGYOR PÉTER
mandiner.hu