Itthon a Kárpát-medencében:
Ha a térképre nézünk - hozzávetőlegesen - a Kínától kezdődő nagy eurázsiai puszta növényi takarójának legnyugatibb nyúlványa a magyar Alföld,
amiből - a szó szoros értelmében - természetes módon adódik, hogy messzi évezredek óta az íjfeszítő lovas kultúra lüktetése - tágulása-szűkülése - az egyik, ha nem a legmeghatározóbb tényező a Kárpát-medencében,
tehát kevésbé beszélhetünk valamiféle más népek közé történő 1000-1500 évvel ezelőtti hívatlan "beékelődésről", még kevésbé "bemenekülésről", sokkal inkább jogos örökségünk tovább-éltetéséről, egy évezredek óta tartó folyamat magas-fokúan szervezett, átgondolt megkoronázásáról.
amiből - a szó szoros értelmében - természetes módon adódik, hogy messzi évezredek óta az íjfeszítő lovas kultúra lüktetése - tágulása-szűkülése - az egyik, ha nem a legmeghatározóbb tényező a Kárpát-medencében,
tehát kevésbé beszélhetünk valamiféle más népek közé történő 1000-1500 évvel ezelőtti hívatlan "beékelődésről", még kevésbé "bemenekülésről", sokkal inkább jogos örökségünk tovább-éltetéséről, egy évezredek óta tartó folyamat magas-fokúan szervezett, átgondolt megkoronázásáról.
A honvisszafoglaló Árpád nagyfejedelem főerőinek 895-ös érkezése után már 899-ben, Arnulf keleti frank király felkérésére, egy különleges taktikai küzdelemben legyőztük I. Berengár itáliai király háromszoros túlerőben lévő csapatait, a Brenta-folyó mentén.
A 907-es pozsonyi csatában - aminek megsemmisítő hatására több mint 120 évig nem ért bennünket Nyugatról komoly támadás - páratlan kitartással, összecsapások sorozatában arattunk diadalt,
a „decretum... Ugros eliminandos esse." ("rendeljük..., hogy a magyarok kiírtassanak.") elképzelést zászlajukra tűző, jelentős túlerőben lévő ellenféllel szemben. Ennek során Árpád nagyfejedelem (valószínűleg Óbudán temették el) és három fia (Tarhos, Üllő, Jutas) a haza oltárán életáldozatot hozott. Az a feltételezés, hogy esetleg Árpád nagyfejedelem előbb halt meg és épp ez kínálkozott kedvező alkalomnak, hogy élve a pillanattal lerohanják az országot, szerintünk azért kevéssé valószínű, mert ennek a hatalmas támadóerőnek a megszervezése hosszú és komoly előkészületeket kellett, hogy igényeljen.
Kerven - Batır Türikter
Turáni virtus
Külföldre vezetett hadjárataink nyilvánvalóan tervszerűek és jól átgondoltak voltak, anélkül nem is lehetett volna végrehajtani azokat. Fő szempontjuk valójában az ellenfél megosztása, gyengítése, a hadszíntér országon kívül tartása a haza védelme érdekében.
Kál Harka fia, Bulcsú Harka - a Balaton környéke, a káli-medence, a zalai, veszprémi vidékek ura - mint a nyugati részek legjelentősebb vezére volt érintett a megelőző csapások végrehajtásában. Amikor Tarhos (Tarhacsi) unokájával, Tormás (Termacsu) herceggel Bíborbanszületett Konstantin-nál járt követségben, a császár - mint korának egyik legkiemelkedőbb személyiségét - birodalmi főnemes (patrícius) címmel és aranylánccal tüntette ki. Ezen alkalommal Bulcsú a keresztséget is felvette. Világraszóló tette I. Ottó német királlyal szembeni 5000 km-es (!) hadjárata, amely óriási területet érintett: Belgium, Észak-Franciaország, Burgundia, majd délen a Riviérán haladva átkelt az Alpokon, ahol sikerrel megvívta Friault, Veronát, Aquileiát, majd hazatértek, mindezt hét hónap alatt: „Körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Több nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” (Padányi Viktor: "Vérbulcsu".). Az út során hozzávetőlegesen 40 (!) nagyobb győztes csatát vívtak. Később bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelent meg, amikor is - mivel behívói elárulták - foglyul ejtették és kivégezték, de mielőtt ez megtörtént, a kedvezőtlen hadászati helyzet ellenére olyan kitűnően küzdött, hogy a német erők is nagyon komoly veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. Az ezzel kapcsolatos, "a magyarság megsemmisítő veresége", "gyászmagyarok" elképzelés erős túlzásnak, torzításnak, a minket valamilyen sejtelmes okból önmagunkról lebeszélni kívánó történetírás részének érezzük. Az esemény valójában egyfajta döntetlen helyzetet eredményezett, nagyobb óvatosságra késztette mindkét felet, hiszen a németek csak nagyjából 70 év múltán, 1030-ban indítottak ellenünk hadjáratot, amikor is Szent István legyőzte II. Konrád német-római császárt és kiűzte az országból.
A 907-es pozsonyi csatában - aminek megsemmisítő hatására több mint 120 évig nem ért bennünket Nyugatról komoly támadás - páratlan kitartással, összecsapások sorozatában arattunk diadalt,
a „decretum... Ugros eliminandos esse." ("rendeljük..., hogy a magyarok kiírtassanak.") elképzelést zászlajukra tűző, jelentős túlerőben lévő ellenféllel szemben. Ennek során Árpád nagyfejedelem (valószínűleg Óbudán temették el) és három fia (Tarhos, Üllő, Jutas) a haza oltárán életáldozatot hozott. Az a feltételezés, hogy esetleg Árpád nagyfejedelem előbb halt meg és épp ez kínálkozott kedvező alkalomnak, hogy élve a pillanattal lerohanják az országot, szerintünk azért kevéssé valószínű, mert ennek a hatalmas támadóerőnek a megszervezése hosszú és komoly előkészületeket kellett, hogy igényeljen.
Kerven - Batır Türikter
Külföldre vezetett hadjárataink nyilvánvalóan tervszerűek és jól átgondoltak voltak, anélkül nem is lehetett volna végrehajtani azokat. Fő szempontjuk valójában az ellenfél megosztása, gyengítése, a hadszíntér országon kívül tartása a haza védelme érdekében.
Kál Harka fia, Bulcsú Harka - a Balaton környéke, a káli-medence, a zalai, veszprémi vidékek ura - mint a nyugati részek legjelentősebb vezére volt érintett a megelőző csapások végrehajtásában. Amikor Tarhos (Tarhacsi) unokájával, Tormás (Termacsu) herceggel Bíborbanszületett Konstantin-nál járt követségben, a császár - mint korának egyik legkiemelkedőbb személyiségét - birodalmi főnemes (patrícius) címmel és aranylánccal tüntette ki. Ezen alkalommal Bulcsú a keresztséget is felvette. Világraszóló tette I. Ottó német királlyal szembeni 5000 km-es (!) hadjárata, amely óriási területet érintett: Belgium, Észak-Franciaország, Burgundia, majd délen a Riviérán haladva átkelt az Alpokon, ahol sikerrel megvívta Friault, Veronát, Aquileiát, majd hazatértek, mindezt hét hónap alatt: „Körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Több nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” (Padányi Viktor: "Vérbulcsu".). Az út során hozzávetőlegesen 40 (!) nagyobb győztes csatát vívtak. Később bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelent meg, amikor is - mivel behívói elárulták - foglyul ejtették és kivégezték, de mielőtt ez megtörtént, a kedvezőtlen hadászati helyzet ellenére olyan kitűnően küzdött, hogy a német erők is nagyon komoly veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. Az ezzel kapcsolatos, "a magyarság megsemmisítő veresége", "gyászmagyarok" elképzelés erős túlzásnak, torzításnak, a minket valamilyen sejtelmes okból önmagunkról lebeszélni kívánó történetírás részének érezzük. Az esemény valójában egyfajta döntetlen helyzetet eredményezett, nagyobb óvatosságra késztette mindkét felet, hiszen a németek csak nagyjából 70 év múltán, 1030-ban indítottak ellenünk hadjáratot, amikor is Szent István legyőzte II. Konrád német-római császárt és kiűzte az országból.
X. századi gazdasági és katonai képességeinkről annyit jeleznénk, hogy ebben az időben állítólag több lovunk volt, mint a korabeli Nyugat-Európának összesen és ha belegondolunk, hogy hadseregünk kiemelkedően képzett tiszti karból, legénységből, nagy tűrőképességű, gyors, főleg könnyű - de voltak nehéz egységek is - minden szempontból komoly, nagy hatótávolságú "harcjárműként" tevékenykedő, összehangoltan, vasfegyelemmel küzdő lovas-íjászokból állt, akkor fogalmat alkothatunk mondjuk egy 10.000 fős tömény (tumán, tümen, tyumen /hun-magyar-török-mongol/), hadosztály elképesztő erejéről...Összehasonlításképpen annyit említenénk, hogy a legendás normandiai Hódító Vilmosnak az 1066-os hastingsi csatában bevetett 2000-3000 lovasa döntő fölénynek bizonyult és itt az egész korabeli Anglia sorsa dőlt el...
Szent István és Koppány:
Mivel mindketten meg voltak keresztelve, a köztük kirobbant küzdelem elsősorban nem szellemi természetű, hanem trónöröklési jogvita miatt törhetett ki. Szent István, mint fiú-gyermek, a nyugati, míg Koppány, mint legidősebb férfi-rokon, az ősi jogfelfogás szerint volt méltó a trónra, de az utódlásnak ez a kétféle lehetősége már jóval korábban is okozott nehézségeket. Egy másik feltételezés szerint lényegében a Zsolt (Solt) és a Tarhos (Tarhacsi) ág összecsapásáról volt szó. Koppány esetében az is vita tárgyát képezi, hogy keleti vagy nyugati rítus-rendtartás szerint történt-e megkeresztelkedése, azonban akkor még igazából nem vált szét az egy-ház. "Koppány (akár: Koppány király) és Szent István szembeállítása - ma már - nem lehet megalapozott, noha a közöttük lévő ellentét - akkor - valóban végletes volt. Lehet, hogy Szent István cselekedetei - némely vonatkozásban és utólagosan is - elmarasztalhatóak, de - mindent mérlegre téve - azt, amit egészében tett, helyesen tette. Koppány is , és István is tradicionális trónkövetelők voltak, s a tradicionális legitimitáson alapuló értelemben: tradicionális uralkodók is. Mindkettőjüket - visszatekintve - tisztelnünk kell." (László András).
Szent István túlzó bírálói talán nem gondolták végig, hogy "fejszéjüket a magyarság életfájának egyik gyökerére illesztik." (Czakó Gábor)
Szent István túlzó bírálói talán nem gondolták végig, hogy "fejszéjüket a magyarság életfájának egyik gyökerére illesztik." (Czakó Gábor)
A szakrális és a modernista magyar őshagyomány megkülönböztetése:
"Az európai műveltségű emberek többsége számára e gondoltok szinte organikusan befogadhatatlanok - mintha ellentmondanának valamiféle megingathatatlan pszichológiai alapvetésnek, amelyeken az európai gondolkodás nyugszik." (Nyikolaj Trubeckoj herceg).
A Paradicsomból való kiűzetés óta kivétel nélkül valamennyi népnél jelen van a szakrális és modernista szemléleti hagyomány küzdelme, hogy a különféle kultúrák színpompáját, az adott éghajlati, szomszédsági, földrajzi, életmódbeli sajátosságok-feltételek közepette, e két látásmód pillanatnyi ereje, megnyilvánulásainak arányai befolyásolják.
Érdekes sajátosságokat, ellentmondásokat hordoz magában a sztyeppei lovas kultúra is, amennyiben amilyen kemények voltak a harcosok a küzdelemben, olyan legendásak voltak vallási türelmükről is, ami kedvezhetett annak, hogy az évezredek óta fennálló mindenegységelvű, Ég-központú szakralitás főáramától eltérő, akár azzal szembenálló felfogások is többnyire nyíltan jelen legyenek és hassanak, így az ősmagyar kultúrában a szakrális kereszténység - iszlám (böszörmények; bercelek) - buddhizmus (Vö.: Csöpel Láma: "Szkíta-hun-magyar buddhizmus") mellett ott lehetett a modernista szemléleti hagyományt kifejező dualista manicheizmus (vö.: Máté Imre: "Yotengrit") - mely eszmeiségnek azonban, Markion mentén, lehetséges szakrális kifejtése is (vö.: Pap Gábor) - a bogumilizmus (vö.: Herczeg Ferenc: Pogányok), a kazár judaisztikus "élet-teremtő gondolat" illetve a sámánizmus modernista változatának "élet-természet" kultusza is (A félreértések elkerülése végett, meg kell jegyeznünk, hogy nyilvánvalóan létezett-létezik szakrális sámánizmus /táltos-hit/ is.).
A Paradicsomból való kiűzetés óta kivétel nélkül valamennyi népnél jelen van a szakrális és modernista szemléleti hagyomány küzdelme, hogy a különféle kultúrák színpompáját, az adott éghajlati, szomszédsági, földrajzi, életmódbeli sajátosságok-feltételek közepette, e két látásmód pillanatnyi ereje, megnyilvánulásainak arányai befolyásolják.
Érdekes sajátosságokat, ellentmondásokat hordoz magában a sztyeppei lovas kultúra is, amennyiben amilyen kemények voltak a harcosok a küzdelemben, olyan legendásak voltak vallási türelmükről is, ami kedvezhetett annak, hogy az évezredek óta fennálló mindenegységelvű, Ég-központú szakralitás főáramától eltérő, akár azzal szembenálló felfogások is többnyire nyíltan jelen legyenek és hassanak, így az ősmagyar kultúrában a szakrális kereszténység - iszlám (böszörmények; bercelek) - buddhizmus (Vö.: Csöpel Láma: "Szkíta-hun-magyar buddhizmus") mellett ott lehetett a modernista szemléleti hagyományt kifejező dualista manicheizmus (vö.: Máté Imre: "Yotengrit") - mely eszmeiségnek azonban, Markion mentén, lehetséges szakrális kifejtése is (vö.: Pap Gábor) - a bogumilizmus (vö.: Herczeg Ferenc: Pogányok), a kazár judaisztikus "élet-teremtő gondolat" illetve a sámánizmus modernista változatának "élet-természet" kultusza is (A félreértések elkerülése végett, meg kell jegyeznünk, hogy nyilvánvalóan létezett-létezik szakrális sámánizmus /táltos-hit/ is.).
 |
| (vö.: "Alattad a föld, fölötted a menny, benned a létra." in.: Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök.) Ősmagyar övcsat (K.r. u.: IX. század.) lelet Kijev melleti ásatásról. Az öreg király (Nimród, mint Világkirály), akinek egyik szeme sír, a másik nevet: "A mulandó lélek Isten könnye." (H. Triszmegisztosz), a halhatatlan (felemelő) lélek pedig Isten öröme... |
Nyugati hatásra a kereszténység szakrális arca legfőképpen nyilván a magyar őshagyomány modernista változatai ellen próbálta felvenni a küzdelmet, önsorsrontásnak látva azokat, viszont kétségtelen, hogy ugyanennek a kereszténységnek - az eredeti szellemiségtől elrugaszkodó - kizárólagosságra törekvése, egyfajta nem tudás szerű megengedhetetlen erőszakkal lépett fel a "pogányság" minden megnyilvánulása illetve szent helyei ellen, de ugyanezt a látásmódbéli tévelygést érezzük pepitában azokban a mai törekvésekben is, amik mintegy az egész magyar őshagyományt egyfajta divatos kortárs gondolatiság jegyében, például az Aurobindo-Blavatsky-Abraham Maslow-Aleister Crowley-Rudolf Steiner tengely teozófiájának - mindenféle össze nem illő hagyományok, hitek, elvek egymás mellé helyezésének, félremagyarázásának és összekeverésének - szemüvegén keresztül nézve mintegy modernistának vélik, amely olyan jellegű szellemi összevisszaságot eredményez, amit talán René Guénon megközelítésével tudnánk a legjobban érzékeltetni: "A spiritualitást parodizáló káoszban való konfúzió.".
Véleményünk szerint a magyar őshagyomány eurázsiai Tengri (T'ien=Ég. Turáni /hun/ eredetű kínai szó.) kultuszának főárama és Krisztus tanításának lényegisége között alapvető különbség nem állapítható meg, aminek lehetőségét többek között Dmitrij Szergejevics Mereskovszkij is fenntartja: "Az, amit ma kereszténységnek neveznek - Ágoston csodálatos szavai szerint - mindig is volt, a világ kezdete óta, Krisztus test szerint való megjelenése előtt is.", szakrális látásmódra utal a nagy uralkodó, Dzsingisz Kán gondolata is, aki természetesen korántsem volt az az öncélúan vérszomjas, műveletlen barbár, akinek előszeretettel ábrázolják: "Azt kívánom megvalósítani, hogy az Örökkévaló Kék Ég alatt az egész világot ismét egy családdá tegyem és békét teremtsek a világon.", ezt támasztják alá Theophülaktosz Szimokáttész, Kr.u. 600 körül élt bizánci történész szavai, aki mintegy "kortárs" tanúként a következőket írja "Historia" című művében: "A turkok (magyarok) szentnek tartják a tűzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsérik, de csupán azt hívják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette." és erről vall Magyar Pál (Paulus Hungarus) a XIII. századi bolognai egyetem rektora, domonkos szerzetes, az első magyar "inkvizítor" is: "Nem vétkezik az, aki áldozati állatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás világosságánál teszi és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert az Istennel azonosítható.", de mondanivalójának re-szakralizáló, az őseredeti (primordiális) szemléletet helyreállító jellegére maga Jézus Krisztus is számtalanszor utal a Szentírásban, ami miatt, e tekintetben inkább az "Ó" tűnik fel "Új"-nak (ujjítónak-modernistának) és az "Új" "Ó"-nak (hazatérőnek-szakrálisnak): ""Bizony-bizony, mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok." - Köveket ragadának ezért, hogy reá hajigálják."" (János 8, 58-59); "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret." (János 6, 32-33.); "Jézus: Miért akartok engem megölni? Az egész nép mondja: Ördög van benned." (János 7, 19-20), mely tanítások is jelzik a krisztusi szakralitás és a kajafási-annási modernizmus közti feszültség mértékét a zsidó kultúrán belül - a jól ismert következményekkel, amik aztán évezredek kultúráját alakították a világ jelentős részén - melynek lehetséges létszemléleti okáról Szathkányi Attila "Az aranykor és eleink igézete" című művében a következőket írja: "A másodlagos babiloni hagyományok alapján íródott zsidó Genezis a Szent Tudás Fájáról való gyümölcs leszakítását és elfogyasztását bűnbeesésnek minősítette. A beavatás eredeti értelme így pont a visszájára fordult, és az isteni tudás tiltott gyümölcs lett. (...) Magukat az individuális egójukkal azonosították és ehhez ragaszkodtak, a lélek misztikus haláláról szóló tanítást, a valóságos halállal azonosították." Úgy tűnik, hogy az írástudók és a farizeusok számára - a saját szempontjukból nézve - okkal volt botrányos, hogy a jézusi tanítás nem a mózesinek (ezsdrásinak) egy újabb változata, hanem válaszút elé állít, amennyiben Krisztus szerint minden ember - származástól függetlenül - esélyes az égi kiválasztottságra, mert mindenkiben ott van az isteni mag, amit sokan úgy értelmeztek, hogy ez a tanítás tulajdonképpen a földi vonatkozású kiválasztottság-elv, önazonosság-tudat (identitás) feladására hív fel, de Isten jobban tudja, mert minden Ő...
Remete Szent Pál rendjéről:
"A Fehér Ló taposta ki őseink számára a Krisztushoz vezető utat."
(Bánhegyi Jób bencés szerzetes tanár)
 |
| Boldog Özséb |
Dicsőség Istennek, a Mindenhatónak, a Mindenség Urának, aki megadta nekünk a hit megtiszteltetését és nyugalmát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése