Jó erkölcs és paráznaság a múltban

Aki nemi erőszakot követett el, azt Szent László király törvényei értelmében olyan keményen büntették, mint a gyilkosokat.


Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) magyar, német és cseh király, német-római császár kerek ötven éven keresztül ült a magyar trónon. A róla szóló történelmi munkák általában hallgatnak arról, hogy időnként nem volt a keresztény erkölcs mintaképe. Ahogy Károly Róbert és II. Lajos király sem.
SigismundVittore Pisanello olasz festő portréja Zsigmondról 1433 körül (Forrás: Wikipédia)
Írásunkban példákat hozunk arra, hogy a hazai erkölcsök romlása gyakran idegen hatások nyomán következett be. Elődeink a becsület fontos részének tekintették a nők tiszteletét, a női tisztességet, s ennek védelmét.

Johannes von Müller svájci történész (1752–1809) számolt be arról, hogy amikor Luxemburgi Zsigmond császár 1414-ben az általa kezdeményezett konstanzi zsinatra utazott, Bern város tanácsa elrendelte, hogy népes kísérete számára ingyen álljon rendelkezésre elegendő bor és szemrevaló hölgy. Amikor pedig húsz évvel később (hatvanhat évesen) a németországi Ulmban járt, ő maga is látogatta a városi bordélyházat. A helyi tanács ilyenkor szépen kivilágíttatta az oda vezető utcákat. Azt is följegyezték róla, hogy a párizsi Louvre-ban nem kevesebb, mint százhúsz (feltehetően könnyű) hölgyet látott vendégül, akik annyira a kedvében jártak, hogy értékes gyűrűket is kaptak tőle ajándékba.

Zsigmond nemcsak Ulmban, hanem Augsburgban is feltűnést keltett a viselkedésével. Idős fejjel részt vett az ottani polgárok táncmulatságain, amivel azonban nem mindenki tetszését nyerte el. Egy francia prépost (Monstrelet) így számolt be VII. Károly francia királynak a magyar-német-cseh uralkodó különös szokásairól: „Ez az eszelős öreg, bármilyen országba, bármily vidékre jöjjön is, nem mulasztja el, hogy ne szeretkezzék a nőcskékkel, hogy ne játssza a szerelmest. Kackiásan, ifjú ember módjára egy, sőt két koszorút tesz ősz fejére, kíséretével énekszóval járja be az utcákat, és ami még inkább növeli aljasságát, az utcasarkokon leszáll kocsijáról, a nyilvános szajhákat kezével megérinti, még pedig oly barátságosan, mintha ezek a némberek Pénelopéhoz, vagy a római Lukréciához volnának hasonlók”.

Hadviselés és prostitúció

Siklóssy László (1881–1951) író, ügyvéd, újságíró A régi Budapest erkölcse című háromkötetes művében (Budapest, 1921–1922) kitért arra, hogy a hazai erkölcsök romlása idegen hatások nyomán következett be. Ezzel Magyary-Kossa Gyula is egyetértett (Magyar orvosi emlékek, Budapest, 1929), és állítását számos történelmi példával igyekezett alátámasztani. Kétségtelen, hogy az olyan korai merényleteket, mint amilyeneket II. András felesége, Merániai Gertrúd, majd I. Károly felesége, Lokietek Erzsébet ellen elkövettek (Bánk bán és Zách Felicián féle merényletek: 1213 és 1330), a királynék környezetéből kikerülő idegenek erkölcstelen magatartása is kiváltotta.

Magyary-Kossa művében kitért a középkori hadviselés és a prostitúció szoros kapcsolatára is és arra, hogy a „káros nyugati hatások” már a korai keresztes hadjáratokkal megérintették Magyarországot. A keresztes hadak „nem egyszer megtisztelték hazánkat avval a csürhe-erkölccsel, mely jellemezte őket. Már az 1096-i kereszteshadról, mely Magyarországon átvonult megírja Berthold barát, hogy számtalan férfiruhába öltözött nőt hurcolt magával, az egész hosszú úton fajtalankodva velük.”

Ezzel szemben a magyar hadseregeken belül, évszázadokon keresztül ritka, ám dicséretes erkölcsi felfogás uralkodott, amely jelentősen eltért a nyugati hadseregekétől. Antonio Bonfini olasz történetíró jegyezte fel Mátyás király lovas katonáiról, hogy nagy részük családos ember volt, akik még akkor sem szegték meg a házastársi hűséget, ha három évig egyfolytában szolgáltak. Becstelennek bélyegezték meg azt, aki közülük vétett a házassági eskü ellen. Hadvezérük, Báthori István is erősítette ezt a szellemiséget, hiszen ő maga is „örökös tisztaságot” fogadott, ami a katonái között köztudomású volt.

A magyar hadak erkölcsére Mátyás uralkodását követően is felügyeltek, s ezt az 1595. évi 34. törvénycikk is bizonyítja, hiszen ez, illetve más törvények és tábori rendeletek szigorúan tiltották a paráznaságot, de még azt is, hogy nők tartózkodjanak a táborokban. Bocskai István erdélyi fejedelem 1606-ból származó „hadi regulái” például kimondták: „az kik erővel szüzeket törnek, asszonyállatokat erővel, akaratjok nélkül rontanak, fejekkel érik meg.”

A törvény erejével

Érdemes leszögezni, hogy a nemi erkölcstelenséget összefüggésbe hozni a származással nem lenne szerencsés, mivel az eltérő szokásokat a különféle kultúrák alakítják, s egy adott kultúrához többféle népcsoport is tartozhat, illetve tartozik. Az viszont a történelmi példák alapján valóban megállapítható, hogy a magyarok (ha úgy tetszik, a magyar tudatú emberek) évszázadokon keresztül idegenkedve tekintettek a nyugatról beszivárgó, a hazai erkölcsiséggel nehezen összeegyeztethető jelenségekre, mert a női tisztesség, illetve annak törvényi védelme nálunk minden időben kiemelt jelentőségű volt.

Magyary-Kossa egészen korai példaként említette Szent István királyunk unokaöccsét, a két ízben is magyar trónra lépett Orseolo Pétert, aki apai ágon „olaszvérű” (velencei származású), s a krónika szerint „igen buja ember volt”. Miatta állítólag „senki sem lehetett biztos feleségének vagy leányának szemérmetességéről vagy húgának szüzességéről”. Pedig már Szent István (majd Szent László és Könyves Kálmán) törvényei is szigorú büntetésekkel fenyegették azokat, akik hajadonokkal vagy özvegyekkel szemben erőszakoskodtak.

„Aki erőszakot követett el, azt Szent László törvényei értelmében oly keményen büntették, mint a gyilkosokat, mert a stuprum violentumot [nemi erőszakot – B. A.] mint erkölcsi gyilkosságot fogták föl. Ezért is az olyan férfit, aki szüzet becstelenített, lófarkához kötve hurcolták végig a város utcáin, míg a város végén levő akasztófához nem értek, ahol aztán lefejezték. […] Aki a mezőn dolgozó tisztességes asszonyt vagy özvegyet becstelenített meg, azt szintén lófarkához kötve hurcolták ki az akasztófához és ott kerékbe törték. A házasságtörő nőt és férfit, egymásra fektetve, elevenen temették el…” Az Anjou-házból származó I. (Róbert) Károly királyunk előéletéről is furcsa hírek keringhettek, mert amikor „királlyá avatták, a magyar rendek (hírét hallván olaszországi viselt dolgainak) az ő koronázási esküjébe bevették, hogy ’beéri a törvényes házassággal és megelégszik feleségével’, mindazáltal a magyar püspökök azután is többször bevádolták Rómában a csapodársága miatt.”

II. (Jagelló) Ulászló fiáról, II. Lajosról a kortárs Szerémi György (1490 k.–1548) történetíró, udvari káplán írta, hogy „bestye táncos, parázna király”, a királynéról, Habsburg Máriáról pedig azt, hogy „a maga fehérnépével bordélyházzá tette a királyi udvart”. Magyary-Kossa említett művében szerepel: „A kora özvegységre jutott királyné jelleméhez teljesen illő történelmi adat, hogy mikor az ura Mohácsnál odaveszett, első gondja nem a hitvesi bánat volt, hanem az, hogy a budai és visegrádi udvar kincseit nagy sebtiben hajókra rakatta, Bécsbe vitette, s I. Ferdinánd azokat részint elárvereztette […], részint beolvasztatta s az így nyert pénzzel fizette a szegény hazánkat szörnyűséges módon dúló, pusztító német hadakat.”

A paráználkodásnak igen enyhe büntetése volt az, amikor a vétkes párokat „megszégyenítő módon összeeskették s azután a városból kiutasították”. Magyary-Kossa Gyula számolt be arról, hogy 1612-ben Lőcsén, paráználkodás miatt a piacon álló szégyenketrecbe zártak egy cselédpárt, majd a templomszolga összeeskette, a városi tanács pedig kiutasította őket. „1624-ben egy 23 éves ifjút s egy 40 éves özvegyasszonyt arra ítéltek, hogy ’a régi szokás szerint’ a fogházból minden lakodalmi kíséret nélkül menjenek a templomba megesküdni, s házukat eladva, örökre hagyják el a várost.”

Kőváry László történész (1819–1907) Magyar családi és közéleti viseletek és szokások című kötetében (Budapest, 1861) írt egy különös, 16. századi esetről. Nagyváradon történt, hogy egy Szabó Pál nevű férfi hűtlenségen kapta a feleségét, s emiatt az asszonyt pallos általi halálra ítélték. A vérpadon az asszony kegyelemért könyörgött, s az akkori szabályok értelmében ilyenkor a sértett házastárs kezében volt a döntés. Szabó megkegyelmezett a nejének, aki így megmenekült a bakótól. Úgy tűnt, hogy a házasság a rendes kerékvágásba zökken, ám egy idő elteltével a férj is félrelépett. Ekkor a feleség tett panaszt, s a férjet ítélték halálra. A vérpadon most Szabó Pál kért kegyelmet az asszonytól, mondván, hogy korábban ő is megkegyelmezett neki. A feleség azonban nem volt könyörületes, a hóhér pedig leütötte a szegény férj fejét.

Becsület és női tisztesség

A paraszti világ erkölcsiségét íróink, történetíróink általában tisztábbnak tartották az urakénál. Ezt a képet azonban érdemes árnyalni annyiban, hogy köznemesség jelentős része e tekintetben közelebb állt a parasztsághoz, mint a főurakhoz. És bizony a háborús állapotok a parasztok egy részéből is kihozta a legrosszabbat. Jó példa erre az 1514-es parasztháború. Márki Sándor, Dózsa György életrajzírója hivatkozott egy meg nem nevezett kortársra, aki ezt jegyezte fel: „Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket, a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújtják. […] Nem szégyellték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apácákat és szűzi karokat… Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén, vagy fején keresztül szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba vonták, levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket.”

A nőkkel szemben elkövetett erőszak akkoriban is nagy felháborodást keltett, s bizony, az 1514. évi 47. törvénycikk nem véletlenül büntette halállal ezeket az aljas bűncselekményeket. Azért, „hogy az ezt követő büntetés fennmaradjon, s minden század tudja és reá emlékezzék […] mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel”.
A székelyek nők iránti tisztességes magatartásáról így írt Apor Péter (1676–1752) történetíró a 17. század végén: „kivált a székelységben, mikor valamely úrfi vagy nemes ifjú legény vígan volt s táncolni akart, leküldött az faluban, az falusi leányokot összegyüjtette, az házához felvitette, virradtig is tisztességesen eltáncoltanak. Még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre, helye sem volt.”

A magyar táncból hiányoztak az ízléstelen, nőket megalázó (más kultúrákban olykor fellelhető) otrombaságok. Eötvös Károly író, ügyvéd jellemzésében a táncainkból sugárzó méltóságra, a párok egymás iránti tiszteletére is utalt, amikor ezt írta: „Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csípőn, másik kar a süveg körül, vagy a leány derekán, sarkantyúnak pengő összeverődése, komoly arc és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitánc. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, amikor táncol, hanem hódít.”

A manapság oly sokat emlegetett személyiségi jogok védelme kapcsán figyelemre méltó az az eset, ami 1740-ben, Békés vármegyében történt. Akkor arrafelé olyan híresztelés kapott lábra, mely szeplőt ejtett egy Szabó Judit nevű tisztességes hajadon jó hírén. Hegedűs István (kinek kilétéről nem sokat tudunk) ugyanis azt terjesztette Juditról, hogy már nem szűz. Ez a lány fülébe jutott, s mivel akkoriban az ilyesmi nagy szégyen volt, nyomban a vármegyéhez fordult jogorvoslatért. A megindított eljárás során Hegedűs nem tudta bizonyítani állítását, ezért a hatóság ötven botütést szabott ki rá.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és manapság az emberek nagy része egészen mást ért becsület és tisztesség alatt, mint a régiek. Történelmi példák hosszú sora támasztja alá, hogy elődeink (sok egyéb mellett) a becsület fontos részének tekintették a nők tiszteletét, a „női tisztességet”, s ennek védelmét. Ne feledjük ezt, amikor megőrzésre és továbbadásra méltó értékeket keresünk a magyar múltból.

Bánó Attila 
A szerző író, újságíró

Új szkíták - Oroszország...

A hellén kultúra is javarészt turáni eredetű...

Hellén kezdet

(...)

Herodotos szerint majd minden görög isten -Athenaval és Poszeidonnal együtt- Afrikából került a Hellenekhez:

Herodotos: (libr. IV. 180): A Makhluszok szomszédai az Auszeuszok. Ezek és a Makluszok egyaránt a Tritónisz-tó mellett laknak, s a Triton folyó köztük a határ. A Makluszok a fejük hátsó részén növesztik meg a hajukat, az Auszeuszok az elülsőn. Évenként egyszer Athena ünnepén a leányok kövekkel és botokkal viadalra kelnek, s azt állítják, hogy ezzel a hagyományos ünnepséggel tisztelik azt az istennőt, aki az ő földjükön született, s akit mi Athenának nevezünk. Azok a leányok akik ebben a küzdelemben életüket vesztik, állítólag már nem voltak szüzek. A küzdelem előtt a következő közös szertartást végzik el. Annak a leánynak, akit az egész nép a legszebbnek tart, Korinthoszi sisakot tesznek a fejére, s teljes hellen fegyverzetben kocsira ültetik és körbeviszik a tó körül. Hogy a Hellének megjelenése előtt mivel díszítették fel a lányokat, azt nem tudom megmondani, de alighanem egyiptomi fegyverekkel, mert véleményem szerint a pajzs és a sisak amúgy is Egyiptomból került el a Hellénekhez. Az Auszeuszok állítása szerint Athena Poszeidonnak és a Tritónisz-tónak a leánya, de megharagudván atyjára, Zeusz oltalmába ajánlotta magát, aki aztán leányává fogadta. Az itteniek az asszonyokkal nem élnek házasságban, hanem közösen használják őket, s úgy párzanak, mint a barmok. S ha egy asszonynak gyereke születik, három hónap múlva összegyűlnek a férfiak, s azt jelölik ki apjának, akire legjobban hasonlít. (libr. IV. 188): Áldozatot a következőképpen mutatnak be a nomádok. Az áldozati állatnak először a fülét vágják le, azt átdobják a háztetőn, azután kitekerik a nyakát. Csak a Napnak és a Holdnak áldoznak, ezeknek az isteneknek viszont az összes Libyai áldozik, kivéve a Tritonisz-tó körül lakókat akik főleg Athenát tisztelik meg áldozataikkal, továbbá Tritont és Poszeidónt.

Herodotos: (libr. IV. 189): Az Athena szobor ruháját és az aigisz pajzsot azonban alighanem a Libyai nőktől vették át a Hellének, mert –nem szólva arról, hogy a Libyai nők ruhája bőrből készült, s az ő aigiszuk rojtjai nem kígyók, hanem bőrszíjak– mindenben teljesen Libyai módra fest. Már neve is arra vall, hogy a Pallasz-szobrok ruhája Libyiai minta után készült, hiszen a Libyai nők egy megnyúzott, pirosra festett kirojtozott kecskebőr darabot vetnek a ruhájuk fölé, s erről a kecskebőrről –vagyis az aigiszról– nevezték el a Hellének a maguk aigisz pajzsát. Véleményem szerint tőlük ered az a szokás is, hogy szertartásokon a nők élesen rikoltoznak, mert ehhez nagyon értenek a Libyai asszonyok. Nemkülönben azt is a Libyaiaktól tanulhatták el a Hellének, hogy a szekérbe négy lovat fogjanak.

Herodotos (libr. II. 58): Hasonlóképpen az emberek közül először az Egyiptomiak szerveztek vallási összejöveteleket, felvonulásokat és könyörgő körmeneteket, mindezt tőlük vették át a Hellenek. Bizonyítékom rá az is hogy náluk ezek már régóta hagyományos dolgok, a Helléneknél azonban csak a legutóbbi időkben honosodtak meg. (libr. II. 59): Vallási összejöveteleket az Egyiptomiak évenként nemcsak egy, hanem több alkalommal is tartanak, legtöbbször és legbuzgóbban pedig Bubasztisz városában Artemisz tiszteletére, és Buszirisz városában Iszisz tiszteletére. Ebben az Egyiptomi Delta közepén épült városban található Iszisz legnagyobb temploma. Iszisz a Hellen Demeternek felel meg. A harmadik legnagyobb ünnepüket Szaisz városában tartják Athéna tiszteletére, a negyediket Héliopoliszban Héliosz tiszteletére, az ötödiket Butóban Létó tiszteletére, a hatodikat pedig Paprémiszben Arész tiszteletére.

hasonlót Ammianus Marcellinusnál is találni:

Ammianus Marcellinus: (libr. XXII. cap. XVI. 19): Ha pedig valaki fogékony elmével tanulmányozni akarja az isteni dolgok megértéséhez vezető különféle könyveket és a jövőbe látás forrását, azt fogja találni, hogy az effajta tudományok Egyiptomból kiindulva terjedtek el az egész világon. (20): Itt jutottak el, mint mondják, az emberek  jóval korábban, mint másutt, a különféle vallások bölcsőjéhez, és őrzik gondosan titkos irataikban az istentisztelet első csíráit.

de a régi írók még azt is tagadják, hogy az Európának nevezett részen a Hellének lettek volna mindenben az elsők, amennyiben a nem Afrikából való istenek eredeztetése között a térségben lakott Pelasg vagy Thrák eredetűeket is találunk:

Herodotos: (libr. II. 50): Kétségtelen, hogy a Hellének majdnem minden istenének neve Egyiptomi eredetű. Mert kutatásaim során meggyőződtem róla, hogy ezek a nevek a barbároktól kerültek hozzánk, s úgy vélem, hogy elsősorban Egyiptomból. Mint már korábban is mondtam, Poszeidon és a Dioszkuroszok, azontúl még Héra, Hesztia Themisz, a Khariszok és a Néréiszek kivételével a többi isten neve mind megvolt Egyiptomban. Ezzel azonban csupán azt állapítom meg amit maguk Egyiptomiak is mondanak. Azok az istenek pedig akiket mint mondják, nem ismernek, véleményem szerint a Pelaszgoktól kapták a nevüket, Poszeidón kivételével, mert őt a Libyaiak révén ismerték meg. Mert kezdettől fogva egyetlen nép sem csak a Libyaiak ismerték Poszeidon nevét, akik ezt az istent mindmáig tisztelik. Az Egyiptomiaknál azonban teljesen ismeretlen a Heroszok tiszetlete.

így Sztrabón is az istentiszteletek dolgáról e képpen ír:

Strabon: (libr. X. cap. III. 18): Az Atheniek, mint egyéb dolgokban, úgy az istenek tekintetében is folytonosan átveszik az idegen szokásokat. Sokat átvettek ugyanis az idegen szertartásokból, amiért a vígjátékírók ki is gúnyolták őket; különösen a Thrák és a Phrygiai szertartásokat.

Hellenek Libanonból átveszik a betűvetés tudományát:

Herodotos: (libr. V. 58): A Kadmosz-val bevándorolt és letelepedett Phoinikiaiak, köztük a Gefyraiosz nemzetség, sok újfajta ismeretet hoztak Hellaszba, köztük a betűvetés tudományát, amelyet a Hellenek addig nem ismertek. Kezdetben a Hellének is ugyanazokat a betűjeleket használták, mint a Phoinikiaiak, később azonban kiejtési módjuk és írásbeli alakjuk megváltozott. Ekkoriban a Hellen törzsek közül főként az ionok érintkeztek a Phoinilkiaiakkal, s eltanulván tőlük a betűjeleket kissé megváltoztatták és használni kezdték őket, s phoinikiai betűknek nevezték, ami méltányos volt, hiszen ezt a tudományt a Phoinikiaiak honosították meg Hellászban. [a Byblosi jelrendszer alapja vélhetően Egyiptomból került Libanonba]

a Hellenek közel-Keletről (Egyiptomon át) átveszik a számrendszert:

Iosephus Falvius: (libr. I. cap. 8): [Ábrám] Oktatta is őket az aritmetikában és a csillagászatban, mert ezek a tudományok az ő megérkezése előtt itt teljesen ismeretlenek voltak; e tudományok a Chaldeusoktól származtak át az Egyiptomiakra és tőlük a Görögökre.

hasonlót (az atomok tanával megtoldva) Strabonnál is találni:

Strabon: (libr. XVI. cap. II. 24): A Sidóniakat sokféle és szép művészet mestereiként tisztelik, mint ezt a költő is bizonyítja; azonkívül bölcs vizsgálódók az astronomia és az aritmetika terén, amihez a gyakorlati számolás és az éjszakai hajózás adta az alapot. Ugyanígy az Egyiptomiaknak tulajdonítják a geometria föltalálását a földnek a fölméréséből, amire a Nílus kényszeríti őket, minthogy áradásaival elmossa a határokat. Ez a tudomány tehát az általános hiedelem szerint az Egyiptomiaktól származott át a Hellénekhez, az astronomia és az aritmetika pedig a Phoinixektől; most azonban minden egyéb tudományt a legteljesebb mértékben lehet átvenni ezekből a városokból. Ha hitelt adhatunk Poseidóniosnak, az atomok régi tana is egy Szidónitól, a trójai háború előtt élő Mokhostól származik.

Hellenek Egyiptomból átveszik a 365 napos esztendőt:

Strabon (libr. XVII. cap. I. 29): A papok ugyanis kitűntek az égi jelenségek tudományában, de titkolózók és zárkózottak voltak, idővel és szolgálatkészségükkel azonban mégis annyira megnyerték jóindulatukat, hogy közölték velük vizsgálódásaik egyes részeit, legnagyobb részét azonban mégis titokban tartották ezek a barbárok. Azt tanították, hogy a nappalnak és az éjszakának váltakozó szakaszai 365 nappal az év idejének a kitöltésére szolgálnak; eddig a Helleneknél ismeretlen volt az év, amint több más is, amíg az újabb astrologosok át nem vették a papok iratait hellén fordításban. És még most is átveszik ezeknek tanításait, valamint a Khaldaiosokét is.

és átveszik Egyiptomból az év 12 hónapra osztását is:

Herodotos: (libr. II. 4): Az emberi dolgokról szolván, a papok egybehangzóan állították, hogy a népek közül legelsőként az Egyiptomiak fedezték fel az évet, s osztották fel az évszakok alapján tizenkét részre, s mindebben a csillagok megfigyelése segítette őket.

a Dór vezérek Egyiptomból származtak:

Herodotos: (libr. VI. 53): Ezeknek a Dór királyoknak a sorát helyesen vezetik vissza Perszeuszig, Danaé fiáig… Ha viszont Danaé-tól Akrisziosz leányától tovább sorolnám visszafelé az ősöket, kiderülne, hogy a Dór vezérek tősgyökeres Egyiptomiak.

Pelopszot, a Peloponneszosz névadóját, a mai Törökország Ázsiai részéről eredeztetik:

Diodoros: (libr. IV. 73): …ily módon tehát Pelopsz feleségül kapta Hippodameiat és átvette Pisaban a királyságot, majd bátorsága és bölcsessége által mindinkább megnyerte magának a Peloponneszosz lakosait, aztán a földet magáról Peloponnészosznak nevezte el. (libr. IV. 74): Minthogy tettünk említést Pelopszról, beszélnünk kell az apjáról Tantaloszról is, annak érdekében, hogy ki ne maradjon semmi, ami említésre érdemes. Tantalosz Zeusz fia volt, kimagasló gazdagsággal és hírnévvel rendelkezett, Ázsiának azon részén lakott, amit most Paphlagonianak neveznek.

érdekességül az is megemlíthető, hogy az Európának nevezett kontinens névadóját Phoenitiaból [Libanonból] eredeztetik:

Herodotos: (libr. I. 2): Ezután, mint mesélik, az történt, hogy néhány Hellén, (akiknek a nevét nem tudják), kikötött a Phoinikiai Tyroszban, s elrabolta a király lányát, Európét. Állítólag Krétaiak voltak. (lásd még: > Herodotos: libr. IV. 45).

{a Földnek (amit egyébként némelyek már akkor gömb alakúnak véltek: Sztrabon: (libr. II. cap. V. 1): a föld felszíne a valóságban gömb alakú, továbbá: > libr. I. cap. I. 20, libr. I. cap. IV. 1, libr. II. cap. V. 2) 3 részre osztásán, –ami szintén nem kizárólag Hellén szokás volt, mivel pl. a Bibliában is azt találjuk, hogy az özönvíz után Nóénak 3 gyermeke volt: Biblia: Mózes: (libr. I. cap. 6): És nemze Noé három fiat: Sémet, Khámot és Jáfetet– többen azért is értetlenkedtek mert Európa, Ázsia, Afrika egyetlen szárazföldi egység /volt a Szuezi csatorna kiásása előtt/, a rajta lévő népek, pedig az Ókor írói előtt is tudottan meg éppen nem mutattak egységet:

Herodotos (libr. IV. 42): Csodálkozom azokon, akik a térképet Libyára, Ázsiára és Európára tagolják, hiszen nem csekély közöttük a különbség… (libr. IV. 45): …azt sem értem, hogy miért adtak nekik három nevet –ráadásul női neveket–, noha egyetlen összefüggő területet alkotnak. S azt sem, hogy egyesek miért az Egyiptomi Nílust és a Kolkiszi Phasziszt tették meg határul, mások meg miért a Maiétisz-tóba folyó Tanaiszt meg a Kimmer tengerszorost…

-Strabonnak pedig egyik ötlete volt a fölosztást illetően, hogy azt a Hellének kezdetben magukra alkalmazták:

Strabon: (libr. I. cap. IV. 7): Egyébként föltehető, hogy a Hellének, amikor három földrészt különböztettek meg, nem voltak tekintettel a lakott vidékre, hanem csak a sajátjukra, meg a szemben fekvő Káriára, ahol most az iónok és a többiek laknak. Amint később előbbre hatoltak, és egyre több vidékkel ismerkedtek meg, a felosztást ezekre is kiterjesztették.

-más nézetek szerint Ázsia és Libya is férfinév volt, mert po. Herodotos idézett szakaszának folytatásában ezt találjuk:

Herodotos: (libr. IV. 45): …nem tudtam kideríteni, hogy hogyan hívták a határok megállapítóit és azt sem, hogy honnan vették az egyes elnevezéseket. Mert Libyáról azt mondja a legtöbb Hellen, hogy egy ott született nő volt a névadója, Ázsiának pedig Prométheusz asszonya. A Lydek viszont vitatják a név eredetét, és azt állítják, hogy Ázsiát nem Prométheusz feleségéről, Asziáról, hanem Asziaszról, Kotysz fiáról Manész unokájáról nevezték el, s Szardisz egyik részének is Asziasz a neve…

-Iosephus Flavius pedig Libyosztól származtatja Libya nevét:

Iosephus Falvius: A zsidók története: (libr. I. cap. 6): Libya a mai nevét Libyostól kapta, Meszraim fiától. Később majd megmondom az okát, miért nevezik Afrikának is.}

de, hogy milyen volt a Hellén kezdet arról felvilágosítást kapunk, ha elolvassuk Hérodotosz írását a térségben lakott Pelasgokról:

Herodotos: (libr. I. 57): Hogy a Pelaszgok milyen nyelven beszéltek, azt nem tudnám pontosan megmondani. Ha joggal hivatkozhatunk azokra a Pelaszgokra, akik a Thyrszenosz népen túl, Kreszton városában élnek, s valamikor a most Dórnak nevezett néptörzs szomszédai voltak, amikor még a jelenlegi Thesszalia területén laktak, továbbá a Hellészpontosz mellett fekvő Plakia és Szkyleke  városában élő Pelaszgokra, akik később az Atheniakkal laktak együtt, azonkívül a többi, azóta más nevet nyert Pelaszg településre – egyszóval ha valóban joggal hivatkozhatunk ezekre, a Pelaszgok barbár nyelven beszélttek. Ha mármost ez a megállapítás  az egész Pelaszg népre érvényes, akkor a szintén Pelaszg eredetű Attikai nép, azután, hogy beköltözött Hellászba, itt a nyelvet is átvette. A Kresztoniak nyelve ugyanis egyetlen szomszédjukéhoz sem hasonlít, úgyszintén a Plakiaiaké sem, kettőjük nyelve viszont egymással megegyezik. Ez pedig világos bizonysága annak, hogy erre a területre költözve is megőrizték nyelvüket. (libr. I. 58): A Hellen nép azonban meggyőződésem szerint, kezdettől fogva ugyanazt a nyelvet beszélte. Mikor a Pelaszgoktól külön élt még bizonyára gyenge volt, de a szerény kezdetek óta a néptörzsek hatalmas közösségévé növekedett, főképpen azután, hogy a Pelaszgok más néptörzsekkel együtt csatlakoztak hozzá. Máskülönben úgy vélem, hogy a Pelaszgok, barbár nép lévén, nem gyarapodtak nagyobb mértékben.

Herodotos: (libr. VIII. 44): Egykor régen, amikor a most Hellásznak nevezett földet Pelaszgok lakták, az Atheniek Pelaszgok voltak és Kranaosz volt a nevük, Kekropsz királyuk idejében Kekropidának hívták őket, Erektheusz uralkodása alatt felvették az Athéni nevet, mikor pedig Ion, Xuthosz fia lett a vezetőjük, ionnak nevezték magukat.

a Hellén kezdetről, amikor még Pelaszgok kormányoztak az Iliászt is idézve Strabón is megemlékezik:

Strabon: (libr. VII. cap. VII. 9): A Pelaszgok voltak állítólag a legrégibbek azok közt, akik Hellas vidékén uralkodtak. A költő is ezt mondja: (ilias. 16. 233): Dódóné ura Zeus, te Pelasgos.

s itt megemlíthető, hogy Krétát kezdetben szintén nem Hellének lakták:

Herodotos: (libr. I. 173): A Lykiaiak eredetileg Krétáról származtak mert Krétát az ősi időkben teljes egészében barbárok lakták.

-idővel többször át is alakult Kréta lakossága:

Herodotos: (libr. VII. 171): Minthogy tehát Kréta lakossága erősen megfogyatkozott, igen sok ember, elsősorban Hellén, költözött oda, legalábbis így mondják a Praiszosziak. A Trójai-háború a Minósz utáni harmadik nemzedék idejében tört ki; ebben a krétaiak, mint Meneleaosz szövetségesei igazán nem bizonyultak hitványnak. Amikor pedig hazatértek Trója alól, őket magukat és nyájaikat éhínség és ragály sújtotta, úgyhogy Kréta lakossága másodízben is meggyérült. Újabb telepesek költöztek be, úgyhogy a helyben maradtakat is számítva jelenleg a harmadik népcsoport lakja a szigetet.

de, hogy mennyire szerény volt a Hellen kezdet, azt mi sem szemlélteti jobban, mint hogy valaha a megélhetésükért Egyiptomban lopni kényszerültek:

Strabon (libr. XVII. cap. I. 6): Minthogy a régi Egyiptomi királyok megelégedtek azzal, amijük volt, s nem voltak ráutalva behozatalra, ellenségei voltak minden odahajózónak, különösen pedig a Helleneknek, (mert fosztogatók voltak, s földjük szegénysége miatt a máséra vágyakoztak), ezért őrséget állítottak erre a helyre azzal a paranccsal, hogy az odaérkezőket távolítsák el.

hasonló bűnöző életmódot találunk Thukydidesnél is:

Thukydides: (libr. I. cap. 5): A régi Hellenek ugyanis, és azok a barbárok, akik a szárazföld tengerparti vidékein vagy a szigeteken laktak, mikor a hajózás segítségével sűrűbbé vált az emberek közti érintkezés, kalózkodásba kezdtek. A leghatalmasabbak vezetésével, akik részben saját hasznukat, részben a szegények megélhetését akarták fedezni, megtámadták és kirabolták a meg nem erődített vagy kisebb településekből álló városokat, elsősorban ebből éltek, s már nemcsak hogy nem szégyellték, hanem némiképpen még dicsőségesnek is tartották ezt a foglalkozást. Ezt még ma is bizonyítja a szárazföldön lakó néhány néptörzs, amelyek körében dicsőségnek számít az efféle sikeres vállalkozás, s a régi költők műveiben is mindenütt ugyanúgy megkérdezik a partra vetődöttektől, hogy nem kalózok-e, és a megkérdezettek éppúgy nem tagadják le ezt a foglalkozást, mint ahogy a tudakozódók sem tartják megvetésre méltónak. A szárazföldön lakók is fosztogatták egymást, s Hellász nagy részén napjainkig él ez a szokás, így az Ozoliszi Lokrisziaknál az Aitóliaiaknál, az Akarnaniaknál s a szárazföld egyéb ottani vidékein lakóknál; a régi rabló életmód maradványa az a szokás is, hogy az itt élők állandóan fegyvert viselnek. (libr. I. cap. 6): Hellászban ugyanis, mivel a lakóhelyek nem voltak megerődítve, a közlekedés pedig bizonytalan volt, mindenki fegyvert hordott, s az emberek fegyverrel a kézben élték megszokott életüket, mint a barbárok. Hellász egyes vidékein még ma is él ez a gyakorlat, annak bizonyságául, hogy annak idején mindenki ilyen módon élt.

Strabon még a kezdet utáni időről is eképpen vélekedik:

Strabon: (libr. IV. cap. I. 9): Mert van sok selejtese a Helléneknek is, a barbárok közt viszont sok művelt nép, mint az Indusok és Arianusok, a Rómaiak és a Karkedónok pedig igazán csodálatra méltóan rendezték be államukat.

Orientalista.hu –  Dany Roland

Még a tatárjárás sem úgy volt...Marjai László tollából...

Magyarjárás a mongoloknak?

Nagyjából egy évvel ezelőtt a barátnőm egyik összejövetelén

beszélgettem egy középkorú jól szituált férfival, aki hosszú éveket

töltött Közép-Ázsiában,többek között Mongóliában.

Egy rövid mondattal elintézte a mongol beszámolóját, amely így hangzott:

A mongol iskolákban a gyerekeknek azt tanítják, hogy az Aranyhorda

a magyaroktól kapott ki.

Amit mondott, az szöget ütött a fejembe! Éreztem, hogy valami nincs

rendjén. Nem értettem az egészet.

Egy éven keresztül nem hagyott nyugodni ez az egyetlen egy mondat.

Utánajártam: A mongolok igenis jól tanítják!

Egyet azért biztosra vettem: 1241 április 11-én nem vertük meg a

mongol hadakat Muhinál, ám nem is mértek ránk megsemmisítő csapást,

mint ahogy azt tanultuk.

Az iskolában valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a

tatárjárást, ha nem is pontosan így tanultuk, de ez volt a sugallata:

"Dzsingisz Kán unokája Batu kán 1241-ben Muhinál megsemmisítette a

magyar haderőt, majd pusztított és kiirtotta a magyar lakosságot, majd

 a betelepülő szlávok, germánok, románok megtanultak latinul, hogy pár

száz évvel később magyarul beszélhessenek.

Kivonulásuk a tanultak szerint: Majd egy félév múlva otthon meghalt

Dzsingisz Kán, Batu kán nagyapja, így az országból viharos

gyorsasággal kivonultak!"

Kivonulásuknak valós okai a következők:

1./ Igen sok harcosuk odaveszett a magyarországi hadjárataikban.

2./ Nem tudták megsemmisíteni a magyar haderőt, erre bizonyíték az is,

hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után, már több külföldi hadjárat

élén visszafoglalta a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket.

3./ Közel 160 magyar várat nem sikerült bevenniük (Pl.: Fehérvár,

Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár,

Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek, stb.)

4./ A

magyarországi háborús állapotokban a mongol hadsereg élelmezése is

nehézséget okozott.

Most jön a lényeg, ha időben előrecsúszunk 44 évet, akkor valóban

Mongóliában tanítanak helyesen, mert Magyarországon elfelejtették

tanítani azt a röpke tényt, hogy: 

Nogaj kán 1285-ben, az eddigi legerősebb sereggel - az Aranyhordával - indult ellenünk (a 2.tatárjárás).  Pestnél, IV. (Kun) László királyunkhoz csatlakozott kunokkal szövetségben, hatalmas vereséget mértünk a nagy túlerővel rendelkező mongol seregre, majd a Keleti-Kárpátok szorosain át kiűztük őket.

Torockónál pedig a Székelyek segítségével győztek, és az utolsó túlélő

mongolt is kiűzték az országból, de még Vizsolynál Baksa György, majd

Borsa Lóránd is elzavarta őket.

Ezt a Mongolok Magyar járásnak hívják.

Van egy másik megjegyzésük is:

- ha egy mongolt megkérdezel, hogy miért van akkora országuk a

népességükhöz képest, akkor a válasz a  következő: Visszavárjuk a hős

Magyarokat!  

Marjai László, Budapest

http://www.mindenmagyar.com/obrusanszky-borbala-batu-harminc-levele/

Bírálat a II. vatikáni zsinat kapcsán (Rama P. Coomaraswamy)

A SZENTHAGYOMÁNY „EVOLÚCIÓJA”? A TANÍTÁS „FEJLŐDÉSE”?*

A II. vatikáni zsinat után különféle beállítottságú teológusok azonnal elfogadták, hogy az egyház tanítása több ponton megváltozott.


Azonban ha a hit Krisztus és az apostolok által teljes kifejtést nyert, és ha az egyháznak többek között az a feladata, hogy ezt a „hitvallást” változatlanul megőrizze, hogyan magyarázható állásfoglalásainak „megváltozása”? A modernista válasz az, hogy a tanításnak is van „fejlődése” és „evolúciója”. Katolikus-e ez az elgondolás?
A tanítás különböző körülményekhez való igazítása, illetve implikációinak az idők során való felszínre kerülése tulajdonképpen tekinthető „fejlődésnek”, abban az értelemben, hogy szükségessé válhat annak explicitté válása, ami korábban csupán implicit volt. Azonban a tanítás és ennek hordozója a szenthagyomány nem fejlődhet és nem lehetséges ezeknek valamifajta darwini evolúciója, miként az Igazságnak sem, amelyet Krisztustól és az apostoloktól kaptunk. A II. vatikáni zsinat által elfogadott koncepció, miszerint „az egyház szenthagyománya az igazság fejlődő megértésének hagyománya”, soha nem fogadható el egy hívő katolikus számára úgy, ahogy a modernisták értelmezik ezt. A dogma válhat világosabbá számunkra; válhat pontosabban definiálttá a tanítóhivatal jóvoltából (aminek egyik feladata a kinyilatkoztatottak megvédelmezése, és ez általában válasz valamely igazságot kétségbe vonó eretnekségre), azonbannem változik és nem változhat. Sőt, mi több, a mód, ahogyan az egyház tanításai meg lettek fogalmazva, mindig is egyértelmű és világos volt, s az egyetlen lehetséges ok arra, hogy valaki átfogalmazza vagy átszövegezze őket, bevezetni egyfajta kettős értelmet, amely többrétű értelmezés alapját vetheti meg. Világosnak kell lennie, hogy az Igazság vagy fontos és nem változik, vagy változik, de akkor nem fontos. Végül is az egészében vett igazság örök, és mint ilyen nem javulhat vagy fejlődhet. Azonkívül korunk nyilvánvaló abszurditásainak egyike feltételezni, hogy lelkületünk tökéletesedett Krisztus kora óta, és odáig fejlődtünk, hogy mélyebb bepillantást nyerhetünk az igazságba, mint a mi Urunk és az apostolok.1 Newman bíboros ezt így fogalmazza meg:
„A szent apostolok általában szavak nélkül ismerték a teológia emelkedett tanításaiba foglalt igazságokat, amelyeket ügyes érvelők aztán jámboran és jólelkűen formulákba sűrítettek és okosan kifejtettek.” (Essays and DiscoursesÖ
Evidencia hangsúlyozását kockáztatva, tisztázni kell, hogy ha egyszer a tanítóhivatal egy doktrinális kérdésben egyértelmű állásfoglalást tesz, egyetlen későbbi vagy ezt felváltó tradicionális szervezet sem mondhat ellent ennek. Az embernek nem lehet két egymással ellentétes állásfoglalása, amelyek közül mindkettő megegyezik a Kinyilatkoztatásból következő egyetlen alapelvvel. És ez ugyanúgy vonatkozik az általános egyetemes tanítóhivatalra, mint az ünnepélyesre. Az, hogy az igazság változhat, ellentmond az egyház csalatkozhatatlanságát kimondó doktrínának („És ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” Szent Máté xxviii, 20), és akik máshogy gondolják, tulajdonképpen azt állítják, hogy az egyház vagy korábban hirdetett téves tanokat, vagy most. Nem meglepő, hogy a megújított és zsinat utáni egyház azzal takarózik, hogy semmit sem változtatott meg, ami de fide definita – és ez ugyanaz a homályba burkolózás, mint amelyik a hagyományt csupán dogmatikai ténnyel hozná kapcsolatba. A felvetés, miszerint az egyház örökérvényű tanításának bármely pontját illetően változtatást eszközölhet, nem más, mint hogy tanítását „meghamisíthatja”. Olyasmit állítani, hogy Krisztus Jegyese szajhává válhat! – istenkáromlás és szentséggyalázás. Amennyiben a tanítóhivatal a Szent Szellem irányítása és védelme alatt áll, nem szabad elfelejteni, hogy a Szent Szellem, lévén maga az Igazság, nem lehet ellentmondásos. Kizárt, hogy olyan tanítást adott volna az apostoloknak, ami az „idők végezetéig” érvényes – s ami eme vég bekövetkezte előtt megváltozik. A Szentírás felhívja figyelmünket azokra, akik „új evangéliumot” fognak hirdetni, mást, mint az egyetlen „hiteles” – és hogy egymás után jönnek olyan didaszkaloszok vagyis új „tanítók”, akik „szeszélyeik szerint” tanítanak s a „pletykaéhes fülek” kielégítését keresik. Mi azonban természetesen, értelmes emberek lévén, nem hihetünk másban, mint amit Szent Ágoston mond: „A nem teremtményi bölcsesség ugyanaz ma, mint tegnap és holnap”. Ez a hiteles egyház örökérvényű tanítása, miként azt Keresztes Szent János is mondja:
„Mivel ő végleg kinyilvánította a hitet Krisztus által, nincs és nem is lesz soha több hit kinyilatkoztatva... Mivel nincs több hitcikkely kinyilatkoztatva az egyháznak hitünk lényegéről, az embernek nem egyszerűen vissza kell utasítania a hittel kapcsolatos új kinyilatkoztatásokat, de az ezekből osztozó tudásformákat is körültekintően el kell vetnie...” (Ascent of Mount Carmel)

A „modernizmus elleni fogadalom” örökre kifejezője marad a hithű tradicionális katolikus magatartásnak. Tulajdonképpen hitvallás ez: „Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.” 

Ebből nyilvánvaló, hogy el kell utasítanunk a II. vatikáni zsinat tanítását, miszerint „ahogy az évszázadok követik egymást, az egyház folyamatosan halad előre az isteni igazság tökéletessége felé, amíg Isten ígéi teljes gazdagságukat el nem érik benne.”2 E tanítást, amennyiben ellentmond az alapelvnek, miszerint a hit teljességét kaptuk meg Krisztustól és az apostoloktól, és amennyiben implicite kétségbe vonja az Anti-Krisztus eljövetelét, amikor is csak egy „maradék” tart ki a hitben, egy katolikusnak teljességgel el kell vetnie. Az igaz, hogy mindenkor szükséges válaszolni az újonnan felmerült kérdésekre és a tudatlanságnak állandóan új formái bukkanhatnak fel (az igazság egy, ellenben tévedés – pontosan természetéből adódóan – számtalan lehetséges); lehet, sőt kell magyarázni a szent tanítást, de sohasem annak rovására, ami ennek raison d’être-je† – s ami nem más, mint az igazság és a célra irányítás. Átfogalmazni (modernista eufémia a „megmásításra”) az egyház tanításait, hogy a „világ” számára elfogadhatók legyenek, nem más, mint elfeledni, hogy az úgynevezett modern világ valóságos ellenképe az egyház által célként előirányzott „mennyek királyságának”; egész mivoltából adódóan, a tradicionális értékekkel való szakítást testesíti meg – vagy úgyszólván olyan elvekre épül, amelyek Krisztus iránti mélységes hitetlenséget tükröznek – s ami a szeretet tüzét lázító gyújtogatásra cserélte fel. Az egyház nem alkalmazkodhat e hitetlenséghez, s azok, akik ezt hajlandóak megtenni, szellemi házasságtörést követnek el; és magukra vonják Jeremiás mindazon átkait, amelyeket a zsidókra szórt, akik „szajhák nemzetségévé” lettek. Az alkalmazkodás elvének abszurditása tisztán belátható, ha megfontoljuk, hasonlatos ez ahhoz, mintha a „tékozló fiú” atyja is elmenne és moslékot enne a mezei disznókkal. (Pontosan ez a „moslék” az, amitől a megújított egyházban fulladoznak a hívek). Csak az igazi egyház az, ami képes levágni a hízott tulkot, amikor a modern ember visszatér az Atya aklába és kebelére. Nyilvánvaló, hogy a modern ember az, akinek igazodnia kell az egyház tanításaihoz, s ennek elmulasztása nyilatkozik meg azokban a következményekben, amelyek egyre kézzelfoghatóbbak körülöttünk. Efféle alapelvből kiindulni nem más, mint az igazságot a tévedéshez alakítani s a tanítóhivatalt meghazudtolni. Felcserélni a törvényes kibontakozást változtatásra – amelynek folyamatát az I. vatikáni zsinat kánonjai még világosan elítélték.
„A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!” Ez az egyház de fide tanítása. Mindig is ez volt az egyház tanítása. Ahogyan Newman bíboros leszögezi:
„Egy fejlődésnek, ami hithű, meg kell őriznie mind a tanítást, mind a princípiumot, amiből kiindult... Az egyházatyák teóriáját ugyanúgy, mint a zsinatok által lefektetett tanításokat, miként azt Szent Leó nyelvezete példázza: »Firtatni, ami elvégeztetett, feszegetni, ami lefektetetett, mi ez, ha nem dicséretes dolgok iránt tanúsított hálátlanság.« Hasonlóképpen lerinsi Szent Vince is úgy beszél a keresztény tanítás fejlődéséről mint perfectus fidei, non permutatio (a hit gazdagodása, és nem megváltozása).” Szépen összegzi mindezeket Szent Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás tanítómestere: „A fejlődés – mondja – a hívő növekedése a hitben, s nem a hité a hívőben”.


Fordította: Baranyi Tibor Imre



Jegyzetek


* In: R. P. Coomaraswamy: The Destruction of the Christian Tradition, Perennial Books, London, 1981.


1 E ponton a II. vatikáni zsinat tanítása a tradicionális felfogástól egyértelmûen eltér. A dokumentumokat közvetlenül idézve:


„Bizonyos mértékben az emberi értelem is kiterjeszti hatalmát az idő felett; a múlt felett a történelmi tudás segítségével; a jövő felett a tervezés, az előre gondolkozás révén. A biológia, a pszichológia és a társadalomtudományok fejlődése ... a tökéletesebb önismeret reményével tölti el az embert.”


Természetesen ha ez az állásfoglalás mára része lett a zsinat utáni magisteriumnak, ebből logikusan következik, hogy a dokumentumok tanítása megváltozott:


„(a hívő) hozza összhangba a modern tudományt, annak elméleteit és a legújabb felfedezések elfogadását a keresztény moralitással és tanítással.”


Csupán a jelenlegi helyzetet kell megfigyelnünk, hogy belássuk, mennyire éleslátóak voltak XII. Pius szavai Summi Pontificatus Enciklikájában:


„Fejlődéssel kérkednek, miközben valójában süllyedésbe hanyatlottak; kijelentik, hogy nagy teljesítményeket értek el, miközben szánalmasan elveszítették emberi méltóságukat; megállapítják, hogy századunk gazdagságot és ezzel való megelégedettséget hozott, miközben a rabszolgaság nyomorúságos formájába zuhantak.”


Az emberi gyarlóságnak a történelem folyamán változhat a módja, természete azonban nem, és egy Aquinói Szent Tamás által elért szentség nem lényegi értelemben különbözik a lisieaux-i Szent Terézia vagy a Szent Ireneusz által elértektől. Nem a vallás, hanem a „haladás” és az „evolúció” téveszméi képezik a népek ópiumát. De, hogy a megújított egyház egy tál lencseként elfogadja, sőt tanítsa ezeket, egészen döbbenetes!


2 Miként Avery Dulles, S. J. mondja: „Miközben megerősíti, hogy Isten ön-kinyilatkoztatása felülmúlhatatlan teljességét érte el Krisztusban, a zsinat tág teret nyit egy folyamatnak, amit fejlődésnek hív, s ami által az egyház új és előre nem látott utakon fogadja be eme teljességet. Bár a „folyamatos kinyilatkoztatás” kifejezést nem használja, mégis valami effélét hirdet a II. vatikáni zsinat. XXIII. János kedvenc kifejezését visszhangozva, folyton arról beszéltek, hogy fel kell ismerni az „idők jeleit”, amelyeken keresztül Isten folyamatosan szól népéhez.”





† Raison d’être = létok, létének oka/célja (a ford.)

Amikor nincs Bűn..

A minap egy rendkvüli, felemelő kiállítást láthattam a budapesti Műcsarnokban, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor erőteljes munkáit, melyekkel való közvetlen találkozás elengedhetetlennek tűnik... 

"Virág nyílott, kopár a hegy. 

Ki nevetett, ki fog..., talán...

Remélhetsz még, de egyre megy. 

Szívetekben őrizzetek.",

indul meg bennünk, a vak török vándorénekes, Asik Veysel dala...

Az emberiség világában - a Paradicsomból való kiűzetésünk óta - valójában mindig is a szakralitás és a deszakralitás erői csaptak és csapnak össze... A felemelt Élet fájának ősi tanítása, hogy a gyökerek, a saját szakrális-kulturális hagyomány tisztelete nélkül igazából nem lehet eljutni az üdvösséghez. Mint Bánhegyi Jób bencés szerzetes-tanár mondja: "A Fehér Ló taposta ki őseink számára a Krisztushoz vezető utat." 

Amiből az is következik, hogy a lélektani (pszichológusi) agytrösztök által is megmunkált, úgynevezett "nemzetköziség" szemlélete - amely voltaképp egyfajta feje tetejére állított Életfához hasonlítható - igazából nem segíti, hanem éppen ellenkezőleg, egyenesen gátolja az egyetemes látásmód felé emelkedés lehetőségét. Amikor az emberi világban "mindenki aranyos", amikor nincs Határ, nincs Bűn, akkor mindent szabad (vö.: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: "Karamazov testvérek"). Akkor a legátlástalanabb, legszervezettebb, legerősebb, legkörmönfontabb "győz" és előállhat az a helyzet, hogy a jó nevében felszámoljuk a jót, a művészet nevében felszámoljuk a művészetet, önmagunk nevében felszámoljuk önmagunkat, a nép nevében felszámoljuk a népet, a szeretet nevében felszámoljuk a szeretetet, a béke nevében felszámoljuk a békét... Mondják: "Haladni kell a korral! Micsoda fejlődés! A világban, hogy felgyorsultak az események!"... Azonban a fizikában ez inkább a zuhanás kísérőjelensége, míg az emelkedésé a lassulás..."Most azonban eljutott a művészetnek nevezett valami oda, hogy immár embertelenné vált. Nem szolgálja azokat a nemes emberi célokat, amelyeket hosszú évezredeken keresztül szolgált. Ezért születnek ma ún. művek tartalom, gondolat és szellemiség nélkül, anyagtalan anyagokból (...) minden erőmmel azon vagyok, hogy helyre billentsem a rendet az értékek mentén..." (Szervátiusz Tibor). 

Magyar önazonosságtudatunk - főleg 500 év óta - komoly nyomás alatt áll.... Elhallgatás, félremagyarázás, rágalmazás, tiltás, megfélemlítés, kifigurázás, hamis törésvonalak, divatbahozott ál-önazonosságok mentén való kikristályosítás, szétszórakoztatás, függésbe hozás, az "egyéniség" kultusz révén történő önzésre nevelés, altatás, elkedvetlenítés és manapság - nem utolsó sorban - a "Harry Potter" féle "fordítottság művek" jelzésértékű felbukkanása az ajánlott olvasmányok között....Esetleg eltöprenghetnénk azon is, hogy miért is mondta Misima Jukio a következőket: "Amikor összeomlik az erkölcs, az elnézés és a szemet hunyás kegyetlen bűnné válik."...

Az a véleményünk, hogy korunk világméretekben hódító, természetellenes ábrándjainak kipukkanása - és a tanulópénz lerovása - után, az emberiség óhatatlanul visszarendeződik majd a maga természetes létmódjába, a népek-nemzetek-családok, szakrális alapú - nemes formájában, a gyengébbeket nem megvezetni-kihasználni, hanem őszintén védelmezni igyekvő -, hierarchikus világába, amiben emelkedettebb időszakaiban élt. Mindez azonban nem tévesztendő össze, a szakrális társadalomszervező eszmények lefelé tükröződő, kényszeres műpontossággal megszerkesztett kortárs vízfényével, a kimódolt "ember- és környezet-barát" felszín alatt felsejlő - a saját létezését homályban tartó, ezért mintegy számonkérhetetlen, mindazonáltal tulajdonképpen önsebzően is öncélú - hatalmi rendszerének fordított hierarchiájával (vö.: Bogár László: "Magyarország és a globalizmus" illetve "Hálózatok világuralma."). 

Másképp fogalmazva, úgy tűnik, hogy a deszakralizáló-modernista francia forradalom hatása alatt álló Mihail Jurjevics Lermontov elragadó, magával sodró dionüsszoszi (hélioszi) kiváncsisága, heve - "Az égi szépség nem ejtett rabul: A földi mámor vágya fűti lelkem. (...) Mint hullámverte víz. Fényével az örvénybe int. Fut már a napvilág elől.." - mára egyre nyilvánvalóbban, egyfajta "hideg dal"-ba (Henry Purcell: "Artúr király") látszik torkollani az emberi szívekben, bizonyos értelemben talán önellentmondásos módon, ám alighanem a Mindenség Rendjének megfelelően...

Majd, esetleg éppen - a "boldogító" hamisság világa okozta nihilista kiüresedés kínja által is kikényszerítve - az újra felfedezett apollóni Tűzkapun át, ismét ráhangolódhatunk Csontváry Kosztka Tivadar turáni ihletettségű Napútjára, ami által hazatérhetünk...

Hiszen, bár a Felhő ugyan betakarhatja - időlegesen - a Földet, de az Eget soha sem tudja legyőzni...

Azonban ehhez - nyilván - nekünk is törekednünk kell megtenni azt, ami rajtunk múlik: Ha volt Kor, amikor létkérdésnek tűnik szert tenni arra a képességre, hogy a konkolyt el tudjuk választani a búzától, akkor az most van. Amennyiben képtelenek vagyunk a lehúzó, szétziláló erőt beazonosítani és azzal - elsősorban belül - szembefordulni, akkor átadjuk magunkat neki. Alighanem mindenért úgyanúgy meg kell küzdenünk ma is, amint őseink tették, hiszen nemzetünk ismét hosszútávra kiható sorskérdésekhez érkezett....."A globalizmus nemcsak a művészetben, de mindenben arra törekszik, hogy romboljon. Erkölcsöt, értéket, szellemet, mindent. A politikában, a gazdaságban, így a művészet minden ágában is. E nem vezet sehová., illetve oda ahová már részben vezetett is. A semmihez, a nihilhez. Ez szerintem nem tartható tovább, vissza kell találni arra az útra, amely az értékeket képviseli, a művészetben pedig az örök értékekre kell rátalálni újra." (Szervátiusz Tibor).

René Guénon: Individualizmus

Individualizmus alatt az összes szupraindividuális princípium tagadását és a civilizáció minden területének pusztán emberi elemekre való következetes korlátozását értjük; az individualizmus alapjában véve azonos azzal, amit a reneszánsz idején "humanizmusnak" hívtak; a humanizmus pedig a már vizsgált "profán szempont" jellegzetes terméke. 

Ezek valójában csak különböző megnevezései ugyanannak a jelenségnek; és arra is rámutathatunk, hogy a "profán" szemléletmód voltaképpen azonos az összes tipikusan modern tendencia gyökerénél fekvő antitradicionális szemléletmóddal. 

Ez a szemlélet természetesen nem teljesen új; többé-kevésbé hangsúlyozott formákban feltűnt már más időszakokban is, csakhogy megnyilvánulásai hatáskörükben mindig korlátozottak, fő trendjükben mindig külszíniek voltak, és sohasem merészkedtek odáig, mint az utóbbi évszázadokban Nyugaton, hogy egy egész civilizációt elárasszanak. 

Amit ezelőtt sohasem lehetett látni, egy egész civilizáció puszta negatívumra való építése, valami olyasmire, amit joggal nevezhetünk princípiumhiánynak. Ez az, ami a modern világ jellegzetes abnormalitását adja, és ez teszi a szörnyűség egy nemévé, s ami csak akkor érthető meg, ha az ember egy világciklus végével összefüggésben gondolja el úgy, ahogy e mű elején kifejtettük. Az ily módon definiált individualizmus a Nyugat jelenkori hanyatlásának meghatározó oka, mégpedig azért, mert ez ama kizárólagosan legalacsonyabb rendű emberi lehetőségek kibontakozásának úgyszólván főrugója. amely lehetőségek nemhogy nem követelik meg bizonyos emberfeletti elemek beavatkozását, hanem ezzel ellentétben, szabad teret kizárólag minden emberfeletti elem hiányában nyerhetnek, tudniillik lényegükre nézve minden spiritualitás és valódi intellektualitás ellenlábasait képezik.

Az individualizmus mindenekelőtt az intellektuális intuíció - mint esszenciálisan szupraindividuális képesség - és ezen keresztül a valódi értelmében vett metafizikai tudás tagadását jelenti. Emiatt mindaz, amit a modern filozófusok a metafizika szó alatt értenek (ha egyáltalán felvetik még valami olyannak a létét, amire e kifejezést alkalmazhatják] tökéletesen idegen az igazi metafizikától; tulajdonképpen semmi másból, mint racionális rendszerekből, képzeletszülte hipotézisekből, illetve merőben egyéni elgondolásokból áll, amelyek nagy része ráadásul kizárólag a "fizika", vagy más szóval a "természet" birodalmával van összefüggésben. Ha esetleg érintenek is bizonyos ténylegesen metafizikai szintű problémákat, a rátekintés és a tárgyalási mód - minden valódi, értékelhető megoldást eleve kizárva - azokat az "álmetafizika" szintjére alacsonyítja. Már-már úgy tűnik, hogy a filozófusok sokkal jobban érdekeltek a nyilvánvalóan illuzórikus álproblémák fenntartásában, mint azok megoldásában; és ez csak egyrészről tudható be a zavaros és öncélú kutatás imádatának, a mentális, egyszersmind a korporális tartományon belüli tökéletesen céltalan tapogatózásnak. Másrészről ugyanis az is fontos szempont egy valamirevaló modern filozófus számára, hogy képes legyen valamiféle "rendszert" kieszelni, vagyis összeállítani egy erősen korlátolt és körmönfont elméletgarnitúrát, amit később (mint kizárólagosan saját csinálmányukat) a nevük mellett emlegetnek; ezért mindenáron eredetiségre vágynak, még akkor is, ha az igazságot kell feláldozni ennek az eredetiségnek; a filozófusi renomé magasabbra ível akár egy tévedés kieszelésével is, ha az új, mint a már mások által kifejtett igazság megismétlésével. Az individualizmus eme formája, a számtalan, egymással lényegtelenségében azonos, egyszersmind kölcsönösen összeegyezhetetlen "rendszer" nemzője, a tudományok és a művészetek képviselőinek a körében is általános; mégis talán a filozófia az, amiben az individualizmushoz elidegeníthetetlenül hozzátartozó intellektuális anarchia a legnyilvánvalóbb.

Egy tradicionális civilizációban tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy az ember mint sajátjára formáljon jogot egy elgondolásra; és ha ezt bizonyos okok miatt mégis megteszi, a jelentéktelen fantáziálás színvonalára csökkentve megfosztja azt ezáltal minden érvényétől és hitelétől. Ha egy eszme igaz, egyaránt tartozik mindazokhoz, akik képesek felfogni; ha téves, nem tarthat számot megbecsülésre. Az igaz eszme nem lehet "új", mivel az igazság nem az emberi elme terméke; tőlünk függetlenül létezik, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez; ezen a tudáson kívül semmi, kizárólag tévedés lehetséges. Mit törődnek azonban a modernek az igazsággal, vagy tudják-e még egyáltalán, hogy mi az? Ám itt a szavak ismét elveszítik valódi jelentésüket, aminyiben néhány ember (például a kortárs pragmatista) odáig megy, hogy az egyszerű gyakorlati hasznosság, azaz valami olyasmi nevében sikkasztja el az "igazságot", ami az igazi intellektualitástól tökéletesen idegen; az intelligenciának valamint az intelligencia tárgyának, az igazságnak eme tagadása a modern deviáció logikus következménye. Engedtessék meg azonban, hogy ne vágjunk jelenlegi mondandónk elébe, és hogy e ponthoz pusztán annyit tegyünk hozzá, hogy az individualizmus e szóvá tett változata a fő forrása az úgynevezett "nagy emberrel" kapcsolatos szánalmas illúziónak is; pedig a szó "profán" értelmében vett "zsenialitás" valójában egyáltalán nem valami nagy érdem, sőt még azt is megkockáztathatjuk kijelenteni, hogy egy modern "zseni" az igazi tudás hiányának felszámolására tökéletesen képtelen.

Az individualizmusnak a filozófia területén okozott főbb következményei a következők: az első az intellektuális intuíció tagadása, és ennek következtében az ész, e pusztán relatív emberi képesség mindenek felé állítása, amit - ha éppen nem az intelligencia egészével egybeesőnek tekintenek - az intelligencia legmagasabb formájaként kezelnek; ez képezi a katexochen racionalizmust, aminek első megalapozója Descartes volt. Az intelligencia eme lehatárolása azonban csak az első fázis volt; maga az ész már jóval előbb és egyre inkább a gyakorlati tevékenységekre való kárhoztatása felé tartott, abban a mértékben, ahogy az alkalmazások kezdtek felülkerekedni azokon a tudományokon, amelyek még megtartottak némi elméleti arculatot; maga Descartes szívében már sokkal inkább ezekkel a gyakorlati alkalmazásokkal foglalkozott, mintsem a tiszta tudománnyal. Ezen túlmenően, az individualizmus elkerülhetetlenül implikálja a naturalizmust, mivel ami a természeten túl fekszik az egyértelműen szupraindividuális; a naturalizmus és a metafizika tagadása valójában egy és ugyanaz, és ha az intellektuális intuíciót már egyszer sem élik át, egyáltalán nem lehetséges többé metafizika; egyesek azonban mégis kitartanak egy- egy "álmetafizika" hangoztatásánál, míg mások becsületesebben kijelentik ennek lehetetlenségét, amiből következik aztán a "relativizmus" összes lehetséges formája, legyen az akár Kant "kriticizmusa", akár Auguste Comte pozitivizmusa; és miután maga az ész teljességgel relatív, továbbá érvénnyel kizárólag egy ugyanilyen relatív területtel foglalkozhat, teljesen igaz az, hogy a "relativizmus" egyenes logikai következménye a racionalizmusnak. Ám a relativizmussal a racionalizmus önmaga érvényét is megdöntötte: mint fentebb rámutattunk a "természet" és a "fejlődés" valójában rokonértelmű kifejezések, ily módon következetes naturalizmus csak valamely "fejlődéselmélet" lehet, amelyeknek sajátosan modern típusa az evolucionizmus; csakhogy pontosan ez az, ami végül a racionalizmus ellen fordul, az észt vádolva azzal, hogy képtelen, egyrészről magyarázatot adni arra, ami semmi más, mint puszta változás és sokszerűség, másrészről átfogni az érzéktárgyak határtalan komplexumát. Ezt az "antiracionalista" pozíciót leghatározottabban az evolucionizmus ama formája vette fel, amely a bergsoni intuicionizmus néven ismeretes, és amely természetesen semmivel sem kevésbé individualista és antimetafizikai, mint maga a racionalizmus; ugyanakkor ez utóbbi "alulról" való kritizálásával és egy olyan képességhez - a homályosan definiált, többnyire a képzelgéssel, az ösztönösséggel és a ráérzéssel összetévesztett érzéki intuícióhoz - való fordulással, amely tulajdonképpen infraracionális, az intuicionizmus valójában még mélyebbre süllyed. Felettébb jelentésteljes, hogy itt már szóba sem kerül az "igazság", csak a kizárólag érzéki szintre degradált, lényegére nézve valami mozgónak, állandótlannak tekintett "realitás"; ezekkel az elméletekkel az intelligencia valójában önnön legalacsonyabb szintjére redukálódik, olyaddig hogy később már magát az észt is trónfosztják, pontosabban csak annyiban ismerik el, amennyiben anyagmegmunkálásra, ipari alkalmazásra képes. Ezután egyetlen lépés maradt hátra: az intelligencia és a tudás egészében vett elutasítása, vagy ami ugyanaz, az "igazságnak" "hasznosságra" való felcserélése. Ezt a lépést az a pragmatizmus tette meg, amiről már szóltunk; itt többé már mégcsak nem is a pusztán emberi tartományban vagyunk, mint a racionalizmus esetében; tudniillik a "tudatalattihoz" való fordulás (ami az igazi hierarchia teljes felborulását implikálja) szó szerint leszállít az emberalattiságba. Ez nagy vonalakban az útirány, amelyre a "profán" filozófia minden tudás saját szintjére való süllyesztéséhez ragaszkodva, önmagát is megszégyenítve rákényszerült, és amelyen tulajdonképpen jelenleg is jár; mindaddig, amíg létezett egy magasabb tudás, semmi ilyesmi nem történhetett meg, mivel a filozófia köteles volt legalábbis figyelembe venni azt, amit nem ismert, következésképpen létét sem tagadhatta; amikor azonban ez a magasabb tudás elveszett, tagadása - tényként fogadva el, hogy soha nem is létezett - rögtön elméletbe épült, s ily módon létre is jött az egész modern filozófia.

De eleget időztünk a filozófiánál, aminek hiba lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani, akármilyen fontos szerepet is töltsön be a modern világban; szempontunkból főként azért érdekes, mert ez tükrözi a lehető legvilágosabban a modern kor különböző fázisainak tendenciáit, és sokkal inkább csak tükrözi, mintsem valóban teremti őket; és még ha el is mondható, hogy a filozófia bizonyos fokig irányítja a kortendenciákat, azt csak mintegy másodsorból teszi, amikor azok már kialakultak. Így például az biztos, hogy az egész modern filozófia Descartes-ban veszi kezdetét; a hatás azonban, amit Descartes elsősorban saját korára, másodsorban az azt követőekre gyakorolt (és ez nemcsak filozófusokra korlátozódott) nem jöhetett volna létre ha elgondolásai nem lettek volna összhangban a már működő tendenciákkal, amelyek kortársai körében tulajdonképpen már általánosan uralkodtak. A modern szemléletmód tükröződik a karteziánizmusban, ugyanakkor ez a karteziánizmuson keresztül szerzett magának egy, a korábbiaknál világosabb megfogalmazást. Mert ha egy ösztönzés bármely területen olyan nyilvánvaló, mint a filozófiában a kartezianizmusé, az mindig inkább folyomány, semmint tényleges kiindulási pont; nem önmagából való, hanem terjengős munkálkodások egész sorozatának végeredménye. Kétségtelen, hogy Descartes a modern deviáció egyik kulcsfigurája, olyaddig, hogy bizonyos fokig és bizonyos szempontból a deviáció megszemélyesítőjének tekinthető, ám az sem kevésbé igaz, hogy nem ő a modernkori felforgatás egyetlen és első képviselője, és ha az igazi úttörőket akarnánk meghatározni, jóval korábbra kellene visszanyúlnunk. Ugyanezen a módon a modern szemléletmód első nagyobb méretű megnyilvánulásainak tekintett reneszánsz és reformáció is inkább tökéletesítette, mintsem kezdeményezte a tradícióval való szakítást; a szakítás tényleges kezdete a XIV. századra esik, ily módon erre az időpontra, nem pedig egy-két évszázaddal későbbre kell a modern idők kezdetét tenni.

A tradícióval való szakítás azonban további kritikát kíván, tudniillik pontosan ez adott életet a modern világnak, amelynek minden jellegzetessége összefogható egybe - s ez a tradicionális létszemlélettel való szembenállás; és a tradíció tagadása újfent nem más, mint az individualizmus. Ez tulajdonképpen tökéletesen egybevág azzal, amit már elmondtunk, miszerint az összes tradicionális civilizációt az intellektuális intuíció és a metafizikai doktrína köti össze a Princípiummal; ha egyszer aztán a Princípiumot megtagadják - legalábbis implicite - meg kell tagadni annak minden konzekvenciáját is, ezáltal pedig mindaz összeomlik, ami a tradíció elnevezést ténylegesen megérdemli. Már láttuk, hogy ez a folyamat hogyan ment végbe a tudományok esetében, amire nem térünk vissza, hanem továbblépünk más területre, ahol az antitradicionális szemléletmód megnyilvánulásai talán még szembeötlőbbek, mégpedig azáltal, hogy az itt kiharcolt változások a nyugati emberek döntő többségére közvetlen hatással voltak. A középkor tradicionális tudományait tulajdonképpen csak egy kis számú elit ismerte, amelyek közül egyet-egyet szigorúan zárt iskolák foglaltak le magunknak, miáltal egy, a szó igazi értelmében vett ezoterizmust tartottak fenn; volt azonban a tradíciónak egy olyan része is, amely megkülönböztetés nélkül mindenkinek szólt: ez az a külső rész, amelyről szólni óhajtunk. Abban az időben Nyugaton a tradíció külsőleg egy speciális vallási formába volt öltözve a katolicizmus képében; ezért most a vallás területén kell szemügyre vennünk a tradicionális szemléletmód elleni lázadást, amely lázadás, amikor már definiálható formát öltött, protestantizmus néven vált ismertté. Nem nehéz meglátni, hogy a protestantizmus tényleg az individualizmus megnyilvánulása, sőt ez tulajdonképpen olyan egyértelmű, hogy a protestantizmus akár a vallás síkján megjelenő individualizmusnak is nevezhető. A protestantizmus, mint az egész modern világ, csupa tagadásra épül, a princípiumoknak ugyanarra az elutasítására, amely pontosan az individualizmus veleje; itt pedig az ember további és egyben legfeltűnőbb példáját láthatja annak az anarchikus állapotnak és disszolúciónak, amely ebből a tagadásból támadt.

Az individualizmus szükségszerűen foglalja magában minden szupraindividuális tekintély, valamint minden individuális észt meghaladó tudás elutasítását: és e két attitűd egymástól elválaszthatatlan. Következésképpen a modern szemléletmód minden, a szó igazi értelmében vett emberfeletti eredetű szellemi tekintély valamint minden tradicionális (azaz szellemi tekintélyen alapuló, de természetesen minden civilizációban más és más formát öltő) organizáció elutasításával hozható összefüggésbe. Tulajdonképpen az történt, hogy a protestantizmus fellázadt a Nyugat vallási tradíciójának legitim értelmezésére hivatott organizáció tekintélye ellen, és helyébe az akár avatatlan és inkompetens magán-véleményekből eredő "szabad kritikagyakorlás", a pusztán az emberi ész gyakorlatoztatásán alapuló egyéni értelmezések bevezetését követelte. A protestantizmus tehát ugyanazt a szerepet játszotta a vallás területén, mint amit a racionalizmus a filozófiáén; kitárták a kaput mindenféle vita, nézeteltérés és deviáció előtt, és a következmény elkerülhetetlen lett: széthullás az egyre növekvő számú szektákba, amelyek mindegyike mindössze bizonyos egyének magánvélekedéseit képviselte. Mivel ilyen körülmények között lehetetlenné lett a doktrína felőli egyetértés, hamarosan háttérbe is taszították, és helyette a vallás másodrendű arculata, a moralitás lépett előtérbe; megindult tehát a moralizmussá degenerálódás, amely már oly feltűnő a jelenkori protestantizmusban. Párhuzamos jelenség jött létre azzal, amire a doktrína disszolúciójának elkerülhetetlen következtében a filozófia kapcsán utaltunk, s ez a vallás intellektuális elemeinek az eltűnése. A racionalista vallásból óhatatlanul sekélyes szentimentalizmus lesz, aminek legmegdöbbentőbb példái az angolszász országokban találhatóak meg. Ami ezután marad, már csak nem is egy sekélyes és deformált vallás, hanem a bárgyú "vallásosság", az úgyszólván semmiféle igazi tudás által nem igazolt szentimentális, tutyimutyi vakbuzgóság; ehhez az utolsó fázishoz is kapcsolódnak egyébként elméletek, mint amilyen például William James "vallásos tapasztalata", amely odáig megy, hogy a "tudatalattiban" találja meg az ember Istennel való kapcsolatba lépésének eszközét. Ezen a szinten a vallási és a filozófiai hanyatlás végtermékei egymással összekeverednek, és a "vallásos tapasztalat" egybevegyül a pragmatizmussal, aminek nevében egy korlátok közé szorított "Isten" van hivatalosan szerződtetve, merthogy ez jobban érthető" és "hasznosabb" mint a végtelen Isten, olyaddig, hogy az iránta érzendő szentimentális közhelyek ahhoz hasonlíthatóak, amit egy beosztottnak kell felettese iránt éreznie! Ugyanakkor a "tudatalattihoz" való folyamodás kéz a kézben jár a modern spiritualizmussal és mindazokkal az "álvallásokkal", amelyek oly jellemzőek korunkra (és amelyeket már más műveinkben bővebben tanulmányoztunk). Másrészről a protestáns moralizmus - fokozatosan eltávolítva minden doktrinális bázist - azzá az úgynevezett "laikus moralitássá" degenerálódott, amely hívei közé számítja a "liberális protestantizmus" összes változatának képviselőit, valamint a vallási ideák összességének nyílt ellenségeit; mindkét gyülekezet szívét ugyanazok a tendenciák irányítják, és a kizárólagos különbség az, hogy nem egyenlő mértékben mennek el azon tételek logikai kibontásában, amiket ezek a tendenciák magukban foglalnak.

Mivel a vallás lényegére nézve a tradíció egy formája, így az antitradicionális szemléletmód tulajdonképpen orvosolhatatlanul vallásellenes; a vallás eltorzításával kezdi, s mihelyt teheti, annak teljes elpusztításával végzi. A protestantizmus a következők miatt logikátlan: miközben teljes mértékben "humanizálni" szeretné a vallást, legalábbis elvben megtartja a kinyilatkoztatást, holott ez emberfeletti elem. Tagadását nem meri logikusan végigvinni, mindazonáltal a kinyilatkoztatást - mindenféle emberi értelmezésnek alávetve - majdnem semmivé redukálja; és látva azt, hogy vannak olyan emberek, akik bár állhatatosan keresztényeknek vallják magukat, mégis pontosan Krisztus Istenségét tagadják, nem kerülhetjük el a felvetést, miszerint az ilyenek sokkal közelebb vannak a teljes vaksághoz, mintsem az igazi kereszténységhez, jóllehet e ténynek aligha képesek tudatára ébredni. Ám az ilyen ellentmondások nem adhatnak okot túl nagy meglepetésre, mivel csak a jelenkori mindenre kiterjedő káosz és felforgatás jellegzetes tüneteit képezik, ugyanúgy, ahogy a protestantizmus folytonos szed is csak egyik megnyilvánulása annak a sokságban való szétszóródásnak, amelyet a modern életben és tudományban mindenütt felfedezhetünk. Azonkívül a protestantizmust szülő tagadásnak köszönhetően természetes, hogy a protestantizmus hozta világra azt a romboló "kriticizmust", amely az úgynevezett "vallástörténészek" kezében olyan összvallásellenes fegyverré lett, ami által a csak a Szentkönyvek tekintélyének elfogadásához való ragaszkodás közben, a protestáns mozgalom nagyon nagy mértékben lett éppen e tekintély - vagyis a még megőrzött tradícióminimum - lerombolásának közreműködője. A már egyszer elindult tradicionális létszemlélet elleni lázadás nem állhatott meg félúton.

Itt felmerülhet a következő ellenvetés: a protestantizmus annak ellenére, hogy elszakadt a katolikus organizációtól, a Szentkönyvek érvényének elfogadása által, miért ne őrizhette volna meg az azokban foglalt tradicionális doktrínát? Azonban a "szabad kritikagyakorlat" bevezetése alapjaiban dönti meg ezt a hipotézist, mivel ez szabad utat nyit mindenféle egyéni fantáziálásnak; azonkívül a doktrínamegőrzésnek elengedhetetlen előfeltétele egy, az ortodox értelmezést életben tartó organizált tradicionális tanítás, és ez Nyugaton a katolicizmus.

Más civilizációk kétségtelenül teljesen más szervezeti formákkal is rendelkezhetnek a megfelelő hivatást betöltendő, itt azonban minket a hozzá tartozó feltételekkel együtt, a nyugati civilizáció érdekel. Hiábavaló lenne ezért felhozni, hogy például Indiában nincs a pápasághoz hasonló intézmény; az eset ott teljesen más, először is, mert a tradíció nem veszi fel egy, a szó nyugati értelmében vett vallás formáját, úgyhogy a megőrzés, az átadás eszköze sem lehet egyforma, illetve mert - lévén a hindu mentalitás 'az európaitól teljesen eltérő - a hindu tradíció önmagán belül birtokol egy inherens erőt, amelynek az európai tradíció egy külső felépítésében merevebb szervezet támasztéka nélkül nem örvendhet. Már mondtuk, hogy a nyugati tradíció szükségképpen ölt vallási formát a kereszténység elterjedése óta. Túlságosan hosszú lenne ennek minden okát bemutatni, ugyanis ezek az okok összetett vizsgálatokba való bocsátkozások nélkül nem érthetőek igazán; ez azonban valóságos tény, amit az ember nem hagyhat számításon kívül;²³ és ha egyszer az ember ezt elfogadta, mindazokat a következményeket is el kell fogadnia, amelyeket egy ilyen tradicionális formára teremtett organizáció léte maga után von.

Mindezek után a leghatározottabb egyértelműségekkel kell kimondanunk, hogy ha esetleg fennmaradt még valami a tradicionális szellemiségből Nyugaton, az kizárólag a katolicizmusban található meg; de - legalább a katolicizmusban - a tradíció teljes, a modern szemléletmód által teljesen fertőzetlen megőrzéséről beszélhetünk-e? Sajnálatos módon nem ez a helyzet; de hogy bővebb választ adjunk, azt kell mondani, hogy ha a tradíció otthona érintetlen is maradt, ami már önmagában is jelentős tény, az még mindig felettébb kétséges, hogy vajon mélyebb értelmét is teljesen ismeri-e még akárcsak egy szűk körű elit is, mert ha igen, akkor ennek feltétlenül tettben vagy valamiféle láthatatlan hatásban is meg kellene nyilvánulnia. Épp ezért a legvalószínűbb, hogy a tradíciónak csak egy látens-állapotbani fennmaradásról beszélhetünk, amely állapotból azonban esetleg még mindig életre kelthetik azok, akik képesek megtalálni igazi értelmét, annak ellenére akár, hogy ezt a maga teljességében már talán senki sem ismeri; segítségükre lehet, hogy a vallás területén kívül, szórványosan a nyugati világban számos, az ősi tradicionális doktrínákból származó, ugyanakkor értelmére nézve már ismeretlen jel és szimbólum is fennmaradt.

Esetükben a teljesen élő tradicionális szellemmel való kapcsolatfelvétel szükséges annak felébresztéséhez és helyreállításához, ami egyrészről egyfajta álomba zuhant, másrészről elveszítette értelmét; és mégegyszer kimondva; főleg ebben a tekintetben kérhet Nyugat segítséget Kelettől, saját tradíciójának tudását visszaszerezendő.

Az imént azokról a lehetőségekről szóltunk, amelyeket a katolicizmus princípiumai révén - elidegeníthetetlenül, kezdettől fogva birtokol; ezek miatt a katolicizmusban a modern szemlélet nem tehet nagyobb kárt, mint, hogy - legalábbis egy időre - megakadályozza bizonyos eszmék lényegi megértését. A modern szemléletnek a jelen állapotú katolicizmusra gyakorolt hatását kizárólag akkor értékelhetnénk pozitívabban, ha oly módon ítélnénk meg a katolicizmust, ahogyan jelenlegi "híveinek" döntő többsége; vagyis ha meg magunknak azt a tévedést, hogy valami olyasmire használjuk a "pozitívum" szót, ami valójában abszolúte negatívum. És eközben nemcsak arra a többé-kevésbé zavaros mozgalomra gondolunk, amelyet talán nem egészen véletlenül "modernizmusnak" hívtak, és amely nem más volt, mint egy - szerencsére meghiúsult - kísérlet a protestáns szemléletnek magába a katolikus egyházba való becsempészésére; hanem elsősorban egy ezzel szorosan összefüggő, egyre szélesebb körű és általánosabb, egyszersmind rendkívül nehezen definiálható - tehát annál veszedelmesebb - lelkiállapotra, amelynek fő veszélye abban áll, hogy azoknak, akik a hatása alá kerülnek, gyakran fogalmuk sincs róla. Lehetséges, hogy valaki őszintén vallásosnak hiszi magát, miközben lénye szerint egyáltalán nem az, sőt lehetséges, hogy valaki úgy tekinti magát "tradicionalistának", hogy akár csak a leghalványabb fogalma lenne az igazi tradicionális szellemiségről; és ez újabb tünete korunk mentális konfúziójának. Az a lelkiállapot tehát, amire célzunk, mindenekelőtt a vallás úgynevezett "minimalizálásában" jut kifejeződés
re, amelynek jegyében a vallást - ha egyáltalán még fenntartják - egy olyan abszolút jelentéktelen és mellékes területre száműzik, ahol a hétköznapi élet lapos nyugalmára való minden komolyabb hatás nélkül, tökéletesen elszigetelt marad. Találkozunk-e még olyan katolikussal manapság, akinek gondolkozásmódja és tettei a hétköznapi életben észrevehetően különböznének legvallástalanabb kortársaiétól? A majdnem teljes doktrínatagadókra is célzunk, illetve a doktrínával kapcsolatosokkal szembeni közönyösökre; a vallás sok ember számára egyszerűen "szerep" és szokás kérdése, a sablonosságról nem is beszélve. Van egy szándékos visszautasítás, megkísérelni bármi efeletti megvalósítását, amely akár elérhet a "gondolkozás" azon pontjára, ahol az illető már képtelen bármit is megérteni; de talán itt már nincs is mit megérteni, és egyáltalán, elképzelhető-e valaki, aki tényleg érti a vallást, s közben azt gondjaiba feledkezve élete jelentéktelen epizódjává zülleszti? A doktrína következetes, tételes mellőzése és majdnem semmivé alacsonyítása olyan folyamat, amely a katolikus praxist a protestáns koncepció közvetlen közelébe helyezi, ugyanazoknak a modern tendenciáknak a következtében, amelyek minden intellektualitással szembeszegülnek; és ami még sajnálatosabb, hogy az általánosan nyújtott tanítás, ahelyett, hogy eme lelkiállapot ellen radikálisan fellépne, felettébb készségesen támogatja a kizárólagosan ehhez való alkalmazkodást. Mialatt alig esik szó a doktrínáról, állandóan moralizálnak, holott a moralizmust és a doktrínát nem lehet összekeverni; puszta moralizmus lesz a vallásból, ha senki sincs többé, aki demonstrálná, mi is a vallás valójában. Amikor aztán a doktrína olykor mégis diszkusszió tárgyává válik, a vita a "profán" ellenfelek révén gyakorta azok "profán" szintjére süllyed, ez pedig elkerülhetetlenül vezet teljesen igazolhatatlan engedmények megtételéhez. Feltűnő példa, hogy egyesek szükségét érzik a modern "kriticizmus" által szült "eredmények" komoly figyelembe vételének, míg ellenben ha eltérő állásponton lennének, mi sem lenne könnyebb, mint megmutatni, mekkora ostobaság is ez; ilyen feltételek mellett azonban hogyan maradhat meg bármi is igazi a tradicionális szellemiségből?

Úgy tűnik, nem igazolatlan a kitérő, amely által az individualizmus megnyilvánulásainak áttekintését a vallás területére vezettük, megmutatva, hogy a bűn e területen sokkal súlyosabb és széles körben elterjedtebb, mint azt első ránézésre feltételeznénk; azonfelül természetesen nem felejtettük el az eredetileg felvetett problémát, s utolsó megjegyzésünk ezzel lesz összefüggésben; már tudniillik, hogy az individualizmus felelős a mindenütt elterjedt vitaszellemért. Rendkívül nehéz kortársainkkal megértetni, hogy vannak dolgok, amelyek pontosan lényegüknél fogva nem megvitathatóak. A modern ember - kivéve, aki megpróbálja magát az igazsághoz felemelni - jogot formál az igazság saját szintjére való lealacsonyítására, s kétségtelenül ez az oka, hogy oly sokan vannak, akik úgy képzelik, hogy amidőn valaki "tradicionális tudományokról", vagy netalán tiszta metafizikáról szól, az pusztán a "profán tudományról" vagy a "filozófiáról" beszél. Mindenkor lehetséges vitát tartani az egyéni vélemények területén belül, ami mint olyan, természetesen soha sem megy túl a racionalitás szintjén, és könnyűszerrel találhatóak többé-kevésbé alapos érvek egy kérdés mindkét oldala mellett, ha nem fordulnak semmilyen magasabb princípium felé. Valójában számtalan esetben végeláthatatlanul folytatható a vitatkozás anélkül, hogy bármiféle megoldás kerekedne. Ez az oka, hogy majdnem az egész modern filozófia szócsavarásra és félresikerült tételekre épül. Távol a kérdések megválaszolásától (amit egyébként feltételeznek, hogy megtesznek), a vita általában csak még jobban összezavarja és elhomályosítja a vitatkozókat, s a legáltalánosabb eredmény minden egyes részvevőre nézve - az ellenfél megtérítésére való próbálkozás közben -, a saját véleménybe való makacsul szilárd begyepesedés, az abba való minden eddiginél kizárólagosabb önbebörtönzés lesz. A valódi indíték nem az igazság megismerésének szándéka, hanem az, hogy minden ellenvélemény dacára, mindenki önmagát igazolja, vagy ha valaki képtelen meggyőzni másokat, az, hogy a saját igazáról legalább önmagát meggyőzze; mindamellett mások sikertelen meggyőzése természetesen folyton keserűséget ébreszt, a modern nyugati mentalitás egyik legjellegzetesebb vonása, a "térítésre" való csillapíthatatlan vágy következtében. Az individualizmus olykor a szó legalacsonyabb és legvulgárisabb értelmében még ennél is megdöbbentőbb módon nyilvánul meg, mégpedig abban a gyakran megmutatkozó törekvésben, ami egy ember cselekedeteire az úgynevezett magánéletéből következtet, mintha a kettő között valami szétszakíthatatlan kapcsolat lenne. Ugyanez a tendencia, a részletezési mániával kombinálódva, felelős a "nagy ember" életének legapróbb sajátosságai után szimatoló érdeklődésért, és azért az illúzióért, miszerint minden cselekedet megmagyarázható egyfajta "pszichofiziológiai" analízis révén;^**** mindezek felettébb jelentésteljes adalékok a jelenkori mentalitás valódi természetét megérteni kívánók számára.

Visszatérve egy pillanatra a nem diszkutábilis igazságok értelmetlen megvitatási szokásához, nagyon határozottan kell kijelenteni, hogy az "apologetikus" attitűd önmagában végletesen erőtlen, lévén - a szó jogi értelmében - pusztán "defenzív"; nem véletlen, hogy ezt az "apológiából" származó szó fejezi ki, amelynek valódi jelentése az, hogy ügyvédi védőbeszéd, de ami a nyelv jelenlegi gyakorlatában felveszi még a "mentegetőzés" jelentést is; az apologetikának tulajdonított túlzott fontosság tagadhatatlan bizonyítéka a vallási szellem hanyatlásának. Az erőtlenség még jobban elhatalmasodik, amidőn az apologetika, a mind módszerében, mind szempontozásában teljesen "profán" vitatkozássá fajul, amelyben a vallás ugyanarra a síkra zuhan, mint a legviszonylagosabb, leghipotetikusabb filozófiai, tudományos vagy áltudományos elméletek, és amelyben - avégből, hogy a "békéltetőknek" tűnjenek - az apologéták olyan kiagyalt koncepciók elfogadásáig merészkednek, amelyeknek egyetlen céljuk minden vallás tönkretétele; az apologéták maguk nyújtják bizonyítékát, azon doktrína valódi mibenlétét illető teljes tudatlanságuknak, amelyeknek - jogosan-jogtalanul - felhatalmazott képviselőinek vélik magukat. Azoknak, akik hivatottak beszélni egy tradicionális doktrína nevében, nincs szükségük vitázni "profánokkal", s a polémiába bocsátkozás felesleges; nekik a dolguk csak a doktrína hiteles, tökéletesen érthető kifejtése, illetve ezzel egyidőben a bárhol felbukkanó hibáknak az igazi tudás fényében végrehajtott leleplezése. Feladatuk nem mindenféle elvharcban való részvétellel a doktrína kompromittálása, hanem az ítélet kimondása, amit nekik van joguk kimondani, feltéve, ha ténylegesen birtokolják a princípiumokat, amelyeknek ekkor tévedhetetlenül kell ihletniük őket. A harc birodalma, a cselekvés birodalma voltaképpen individuális és időbeli birodalom; a mozgásokat viszont a "mozdulatlan mozgató" generálja, anélkül, hogy azokban részt venne; a cselekvést a tudás világítja be, anélkül, hogy annak viszontagságaiban osztozna; a szellemi vezeti az időbelit, anélkül, hogy abban elmerülne; így marad minden saját megfelelő helyén, abban a sorban, amely az egyetemes hierarchiában sajátja. De hol található valódi hierarchia a modern világban? Senki és semmi nincs többé a helyén, ha az emberek nem ismerik el többé a szellemi rendben a tekintélyt, nem ismerik el az időbeli hatalmat sem; a szent dolgokat megérintik a "profánok", s kétségbe merik vonni azok jelentőségét, sőt létjogosultságát; az inferióris ítélkezik a fensőbbrendű fölött, a korlátolt az, aki fölényben van a bölcs fölött, a tévedés az, amelyik legyőzi az igazságot, az emberi helyettesíti az istenit, a föld játssza azt a szerepet, amit az ég, az egyéni az, ami mértéket szab mindennek, és ami azt követeli, hogy az egyén hozhassa meg saját viszonylagos és gyarló eszével az egyetemes törvényeket. "Jaj néktek vak vezérek" - mondja az Evangélium, és tényleg, sehol sem lát mást az ember manapság, mint hogy vak vezet világtalant, akik" hacsak nem tartja vissza őket néhány jól időzített akadály, elkerülhetetlenül kísérik majd egymást a feneketlen mélységbe, hogy ott aztán együtt vesszenek.

Fordította, Buji Ferenc.