Jó erkölcs és paráznaság a múltban

Aki nemi erőszakot követett el, azt Szent László király törvényei értelmében olyan keményen büntették, mint a gyilkosokat.


Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) magyar, német és cseh király, német-római császár kerek ötven éven keresztül ült a magyar trónon. A róla szóló történelmi munkák általában hallgatnak arról, hogy időnként nem volt a keresztény erkölcs mintaképe. Ahogy Károly Róbert és II. Lajos király sem.
SigismundVittore Pisanello olasz festő portréja Zsigmondról 1433 körül (Forrás: Wikipédia)
Írásunkban példákat hozunk arra, hogy a hazai erkölcsök romlása gyakran idegen hatások nyomán következett be. Elődeink a becsület fontos részének tekintették a nők tiszteletét, a női tisztességet, s ennek védelmét.

Johannes von Müller svájci történész (1752–1809) számolt be arról, hogy amikor Luxemburgi Zsigmond császár 1414-ben az általa kezdeményezett konstanzi zsinatra utazott, Bern város tanácsa elrendelte, hogy népes kísérete számára ingyen álljon rendelkezésre elegendő bor és szemrevaló hölgy. Amikor pedig húsz évvel később (hatvanhat évesen) a németországi Ulmban járt, ő maga is látogatta a városi bordélyházat. A helyi tanács ilyenkor szépen kivilágíttatta az oda vezető utcákat. Azt is följegyezték róla, hogy a párizsi Louvre-ban nem kevesebb, mint százhúsz (feltehetően könnyű) hölgyet látott vendégül, akik annyira a kedvében jártak, hogy értékes gyűrűket is kaptak tőle ajándékba.

Zsigmond nemcsak Ulmban, hanem Augsburgban is feltűnést keltett a viselkedésével. Idős fejjel részt vett az ottani polgárok táncmulatságain, amivel azonban nem mindenki tetszését nyerte el. Egy francia prépost (Monstrelet) így számolt be VII. Károly francia királynak a magyar-német-cseh uralkodó különös szokásairól: „Ez az eszelős öreg, bármilyen országba, bármily vidékre jöjjön is, nem mulasztja el, hogy ne szeretkezzék a nőcskékkel, hogy ne játssza a szerelmest. Kackiásan, ifjú ember módjára egy, sőt két koszorút tesz ősz fejére, kíséretével énekszóval járja be az utcákat, és ami még inkább növeli aljasságát, az utcasarkokon leszáll kocsijáról, a nyilvános szajhákat kezével megérinti, még pedig oly barátságosan, mintha ezek a némberek Pénelopéhoz, vagy a római Lukréciához volnának hasonlók”.

Hadviselés és prostitúció

Siklóssy László (1881–1951) író, ügyvéd, újságíró A régi Budapest erkölcse című háromkötetes művében (Budapest, 1921–1922) kitért arra, hogy a hazai erkölcsök romlása idegen hatások nyomán következett be. Ezzel Magyary-Kossa Gyula is egyetértett (Magyar orvosi emlékek, Budapest, 1929), és állítását számos történelmi példával igyekezett alátámasztani. Kétségtelen, hogy az olyan korai merényleteket, mint amilyeneket II. András felesége, Merániai Gertrúd, majd I. Károly felesége, Lokietek Erzsébet ellen elkövettek (Bánk bán és Zách Felicián féle merényletek: 1213 és 1330), a királynék környezetéből kikerülő idegenek erkölcstelen magatartása is kiváltotta.

Magyary-Kossa művében kitért a középkori hadviselés és a prostitúció szoros kapcsolatára is és arra, hogy a „káros nyugati hatások” már a korai keresztes hadjáratokkal megérintették Magyarországot. A keresztes hadak „nem egyszer megtisztelték hazánkat avval a csürhe-erkölccsel, mely jellemezte őket. Már az 1096-i kereszteshadról, mely Magyarországon átvonult megírja Berthold barát, hogy számtalan férfiruhába öltözött nőt hurcolt magával, az egész hosszú úton fajtalankodva velük.”

Ezzel szemben a magyar hadseregeken belül, évszázadokon keresztül ritka, ám dicséretes erkölcsi felfogás uralkodott, amely jelentősen eltért a nyugati hadseregekétől. Antonio Bonfini olasz történetíró jegyezte fel Mátyás király lovas katonáiról, hogy nagy részük családos ember volt, akik még akkor sem szegték meg a házastársi hűséget, ha három évig egyfolytában szolgáltak. Becstelennek bélyegezték meg azt, aki közülük vétett a házassági eskü ellen. Hadvezérük, Báthori István is erősítette ezt a szellemiséget, hiszen ő maga is „örökös tisztaságot” fogadott, ami a katonái között köztudomású volt.

A magyar hadak erkölcsére Mátyás uralkodását követően is felügyeltek, s ezt az 1595. évi 34. törvénycikk is bizonyítja, hiszen ez, illetve más törvények és tábori rendeletek szigorúan tiltották a paráznaságot, de még azt is, hogy nők tartózkodjanak a táborokban. Bocskai István erdélyi fejedelem 1606-ból származó „hadi regulái” például kimondták: „az kik erővel szüzeket törnek, asszonyállatokat erővel, akaratjok nélkül rontanak, fejekkel érik meg.”

A törvény erejével

Érdemes leszögezni, hogy a nemi erkölcstelenséget összefüggésbe hozni a származással nem lenne szerencsés, mivel az eltérő szokásokat a különféle kultúrák alakítják, s egy adott kultúrához többféle népcsoport is tartozhat, illetve tartozik. Az viszont a történelmi példák alapján valóban megállapítható, hogy a magyarok (ha úgy tetszik, a magyar tudatú emberek) évszázadokon keresztül idegenkedve tekintettek a nyugatról beszivárgó, a hazai erkölcsiséggel nehezen összeegyeztethető jelenségekre, mert a női tisztesség, illetve annak törvényi védelme nálunk minden időben kiemelt jelentőségű volt.

Magyary-Kossa egészen korai példaként említette Szent István királyunk unokaöccsét, a két ízben is magyar trónra lépett Orseolo Pétert, aki apai ágon „olaszvérű” (velencei származású), s a krónika szerint „igen buja ember volt”. Miatta állítólag „senki sem lehetett biztos feleségének vagy leányának szemérmetességéről vagy húgának szüzességéről”. Pedig már Szent István (majd Szent László és Könyves Kálmán) törvényei is szigorú büntetésekkel fenyegették azokat, akik hajadonokkal vagy özvegyekkel szemben erőszakoskodtak.

„Aki erőszakot követett el, azt Szent László törvényei értelmében oly keményen büntették, mint a gyilkosokat, mert a stuprum violentumot [nemi erőszakot – B. A.] mint erkölcsi gyilkosságot fogták föl. Ezért is az olyan férfit, aki szüzet becstelenített, lófarkához kötve hurcolták végig a város utcáin, míg a város végén levő akasztófához nem értek, ahol aztán lefejezték. […] Aki a mezőn dolgozó tisztességes asszonyt vagy özvegyet becstelenített meg, azt szintén lófarkához kötve hurcolták ki az akasztófához és ott kerékbe törték. A házasságtörő nőt és férfit, egymásra fektetve, elevenen temették el…” Az Anjou-házból származó I. (Róbert) Károly királyunk előéletéről is furcsa hírek keringhettek, mert amikor „királlyá avatták, a magyar rendek (hírét hallván olaszországi viselt dolgainak) az ő koronázási esküjébe bevették, hogy ’beéri a törvényes házassággal és megelégszik feleségével’, mindazáltal a magyar püspökök azután is többször bevádolták Rómában a csapodársága miatt.”

II. (Jagelló) Ulászló fiáról, II. Lajosról a kortárs Szerémi György (1490 k.–1548) történetíró, udvari káplán írta, hogy „bestye táncos, parázna király”, a királynéról, Habsburg Máriáról pedig azt, hogy „a maga fehérnépével bordélyházzá tette a királyi udvart”. Magyary-Kossa említett művében szerepel: „A kora özvegységre jutott királyné jelleméhez teljesen illő történelmi adat, hogy mikor az ura Mohácsnál odaveszett, első gondja nem a hitvesi bánat volt, hanem az, hogy a budai és visegrádi udvar kincseit nagy sebtiben hajókra rakatta, Bécsbe vitette, s I. Ferdinánd azokat részint elárvereztette […], részint beolvasztatta s az így nyert pénzzel fizette a szegény hazánkat szörnyűséges módon dúló, pusztító német hadakat.”

A paráználkodásnak igen enyhe büntetése volt az, amikor a vétkes párokat „megszégyenítő módon összeeskették s azután a városból kiutasították”. Magyary-Kossa Gyula számolt be arról, hogy 1612-ben Lőcsén, paráználkodás miatt a piacon álló szégyenketrecbe zártak egy cselédpárt, majd a templomszolga összeeskette, a városi tanács pedig kiutasította őket. „1624-ben egy 23 éves ifjút s egy 40 éves özvegyasszonyt arra ítéltek, hogy ’a régi szokás szerint’ a fogházból minden lakodalmi kíséret nélkül menjenek a templomba megesküdni, s házukat eladva, örökre hagyják el a várost.”

Kőváry László történész (1819–1907) Magyar családi és közéleti viseletek és szokások című kötetében (Budapest, 1861) írt egy különös, 16. századi esetről. Nagyváradon történt, hogy egy Szabó Pál nevű férfi hűtlenségen kapta a feleségét, s emiatt az asszonyt pallos általi halálra ítélték. A vérpadon az asszony kegyelemért könyörgött, s az akkori szabályok értelmében ilyenkor a sértett házastárs kezében volt a döntés. Szabó megkegyelmezett a nejének, aki így megmenekült a bakótól. Úgy tűnt, hogy a házasság a rendes kerékvágásba zökken, ám egy idő elteltével a férj is félrelépett. Ekkor a feleség tett panaszt, s a férjet ítélték halálra. A vérpadon most Szabó Pál kért kegyelmet az asszonytól, mondván, hogy korábban ő is megkegyelmezett neki. A feleség azonban nem volt könyörületes, a hóhér pedig leütötte a szegény férj fejét.

Becsület és női tisztesség

A paraszti világ erkölcsiségét íróink, történetíróink általában tisztábbnak tartották az urakénál. Ezt a képet azonban érdemes árnyalni annyiban, hogy köznemesség jelentős része e tekintetben közelebb állt a parasztsághoz, mint a főurakhoz. És bizony a háborús állapotok a parasztok egy részéből is kihozta a legrosszabbat. Jó példa erre az 1514-es parasztháború. Márki Sándor, Dózsa György életrajzírója hivatkozott egy meg nem nevezett kortársra, aki ezt jegyezte fel: „Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket, a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújtják. […] Nem szégyellték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apácákat és szűzi karokat… Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén, vagy fején keresztül szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba vonták, levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket.”

A nőkkel szemben elkövetett erőszak akkoriban is nagy felháborodást keltett, s bizony, az 1514. évi 47. törvénycikk nem véletlenül büntette halállal ezeket az aljas bűncselekményeket. Azért, „hogy az ezt követő büntetés fennmaradjon, s minden század tudja és reá emlékezzék […] mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel”.
A székelyek nők iránti tisztességes magatartásáról így írt Apor Péter (1676–1752) történetíró a 17. század végén: „kivált a székelységben, mikor valamely úrfi vagy nemes ifjú legény vígan volt s táncolni akart, leküldött az faluban, az falusi leányokot összegyüjtette, az házához felvitette, virradtig is tisztességesen eltáncoltanak. Még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre, helye sem volt.”

A magyar táncból hiányoztak az ízléstelen, nőket megalázó (más kultúrákban olykor fellelhető) otrombaságok. Eötvös Károly író, ügyvéd jellemzésében a táncainkból sugárzó méltóságra, a párok egymás iránti tiszteletére is utalt, amikor ezt írta: „Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csípőn, másik kar a süveg körül, vagy a leány derekán, sarkantyúnak pengő összeverődése, komoly arc és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitánc. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, amikor táncol, hanem hódít.”

A manapság oly sokat emlegetett személyiségi jogok védelme kapcsán figyelemre méltó az az eset, ami 1740-ben, Békés vármegyében történt. Akkor arrafelé olyan híresztelés kapott lábra, mely szeplőt ejtett egy Szabó Judit nevű tisztességes hajadon jó hírén. Hegedűs István (kinek kilétéről nem sokat tudunk) ugyanis azt terjesztette Juditról, hogy már nem szűz. Ez a lány fülébe jutott, s mivel akkoriban az ilyesmi nagy szégyen volt, nyomban a vármegyéhez fordult jogorvoslatért. A megindított eljárás során Hegedűs nem tudta bizonyítani állítását, ezért a hatóság ötven botütést szabott ki rá.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és manapság az emberek nagy része egészen mást ért becsület és tisztesség alatt, mint a régiek. Történelmi példák hosszú sora támasztja alá, hogy elődeink (sok egyéb mellett) a becsület fontos részének tekintették a nők tiszteletét, a „női tisztességet”, s ennek védelmét. Ne feledjük ezt, amikor megőrzésre és továbbadásra méltó értékeket keresünk a magyar múltból.

Bánó Attila 
A szerző író, újságíró