Honfoglaló vezéreink vegyes szkíta-hun és kelet-ázsiai származásúak voltak - Neparáczki Endre.

A bodrogközi Karos falu mellett tártak fel – az egyik leggazdagabb leletanyaggal – egy honfoglaláskori sírt, ahol két hajdani vezérünk és szolgáik nyugszanak. Azt nem tudjuk, hogy kik ők, nevüket nem ismerjük, de az biztos, hogy a haláluk ideje a 900-as évek elejére tehető. A magyarok ezen egykori vezérei és kíséretük az ősmagyar-kutatás – és ma már a genetikai vizsgálatok – alfája és ómegája. Neparáczki Endre genetikus tagja volt annak a tudóscsoportnak, amely ultramodern eszközökkel megvizsgálta a hajdani nagyurak és kíséretük csontvázaiból kinyert örökítőanyagokat. A fiatal egyetemi oktató meglepő következtetésekre jutott, amit nyilvánosságra hozott a doktori értekezésében. 

Ebből többek közt az is kiderül, hogy a genetika igazolta a vérszerződés legendáját.

Varga István (Pesti srácok):

Mikor fogott neki a munkának? Mesélne a kezdeti évekről, amelyek – ahogy hallottam – elég viszontagságosak voltak?

Mikor elvégeztem a biológusképzést, olyan témára szerettem volna szánni a PhD-s éveimet, aminek lesz társadalmi haszna. Ezért kerestem meg Török Tibort, aki az archeogenetikai kutatásokat akarta újraindítani Szegeden. Azért kellett ezt újraindítani, mert a Raskó István vezette kutatócsoport munkáját és forrásait áthelyezték Budapestre. 

Nagyon nehezen indult be a munka, mivel sokáig nem kaptunk forrást, viszont a Genetikai és Embertani Tanszék összefogásának eredményeként

2015-re sikerült létrehoznunk a Szegedi Tudományegyetem Archeogenetikai Laboratóriumát.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy sokszor mi magunk barkácsoltuk a bútorokat. Mivel egy labor felépítése nem felel meg egy doktori munkának, szerettünk volna eredményeket is felmutatni. Elsőként egy viszonylag kis sírszámú temető teljes leletanyagának vizsgálatát tűztük ki célul. Ez volt a Karos-Eperjesszögi 3. számú temető, amelyben a feltáró régész 19 sírt ásott ki. Amikor 2016-ban először jutottunk forráshoz, kiterjesztettük vizsgálatainkat a népesebb sírszámú Karos-Eperjesszögi 1. és Karos-Eperjesszögi 2. számú temetőkre, valamint néhány további szállási temetőből (Kenézlő-Fazekaszug) és köznépi temetőből (pl. Sárrétudvari-Hízóföld, Szegvár-Oromdűlő) is vettünk mintát.

Legfontosabb eredményünk, hogy sikerült 102 honfoglaláskori lelet anyai vonalát meghatároznunk és ezek között a három karosi temető szinte teljes anyagát feldolgoznunk. Ez azért fontos, mert korábban több temető mindegyikéből csak néhány leletet vizsgáltak, így nem lehetett tudni, hogy az adatok mennyire reprezentálják a teljes népességet.

A karosi temetők adataiból a régészet számra is izgalmas, temetőn belüli rokoni viszonyokra is fény derült. A 3 karosi temető népessége között nem találtunk anyai ági rokonokat, kivéve a két vezért, akik mindketten a Kaukázus vidékéről származó, azonos vonalba tartoztak.

Miként vethetők össze a honfoglalók adatai más leletekével?

A humángenetikának bevett módszerei vannak erre. Az egyének leszármazási vonalait a filogenetika vizsgálja, a teljes népességek hasonlóságát pedig populációgenetikai módszerekkel deríthetjük ki. Hasonlítási alapként pedig az összes ma élő eurázsiai népesség és az eddig ismertté vált archeogenetikai népességek adatait használtuk. A filogenetikai rokonság alapján megállapítottuk az összes vizsgált honfoglaló anyai vonal legvalószínűbb származási helyét.

Az anyai vonalak 30,4 százaléka Kelet-Belső-Ázsiából, 58,8 százaléka pedig Európából eredeztethető, ezen belül a minták 6,9 százaléka mutatott nagy valószínűséggel kaukázusi, közép-keleti származást. Néhány esetben az adatok hiánya vagy ellentmondásos jellege miatt bizonytalanabb volt a földrajzi régió meghatározása, és a minták 10,8 százalékánál ez nem is volt lehetséges a genetikai csoport általános eurázsiai elterjedettsége miatt, bár a legközelebbi egyezések ezek többségénél is ázsiai származást valószínűsítettek.

Egyéni leszármazásokból egyértelműen kirajzolódik, hogy a vizsgált honfoglaló népesség nem volt egységes eredetű, tagjai legalább két távoli régióból eredtek.

Ezt a soron következő populációgenetikai vizsgálatnál úgy vettük figyelembe, hogy az összes lehetséges csoportosításban megvizsgáltuk, hogy az egyes alcsoportok, valamint a teljes mintakészlet eloszlása mely népességekhez hasonlít legjobban.

Végeredményül azt kaptuk, hogy az ázsiai és eurázsiai komponens leginkább a mai közép-ázsiai (kazah, üzbég, türkmén, kirgiz), tuvai (kazah, üzbég, türkmén, kirgiz) és burját népességre hasonlít, sajnos erről a területről igen kevés archaikus szekvencia ismert. Az európai komponens azonban egyértelműen a bronzkori Szrubnaja-kultúra népességéhez hasonlított legjobban, amely a kelet-európai sztyeppén letelepült, félnomád életformát folytatott, és jellegzetes gerendavázas halomsírokba temetkezett (lásd a térképet).

A szrubnaják elődei az Európa nagy részét is benépesítő jamnaják, míg legismertebb utódaik az európai szkíták és szarmaták. 

A teljes honfoglaló népesség (az európai és ázsiai komponenst egybevéve) a mai volgai tatárokkal mutatta a legnagyobb hasonlóságot, akik történetileg több népcsoport összeolvadásából származtathatók; a VIII. századi volgai bolgárokból, akik a helyi szkíta-finnugor népekkel keveredtek, majd a XIII. században az Arany Horda kipcsák tatárai olvasztották magukba őket.

Vizsgáltak-e avar kori, vagy korábbi temetőket hasonló módszerrel?

Egyelőre a fő csapásirányunk a honfoglaláskori temetők vizsgálata. Most folyó kutatásunk során a köznépi honfoglaláskori temetőket vizsgáljuk nagy mintaszámmal (például Sárrétudvari-Hízóföld, Magyarhomorog, Homokmégy-Székes), de néhány avar kori és V. századi, a Kárpát-medencéből származó leletet is belevettünk a vizsgálatainkba. Mivel a köznépi temetők többségét az Árpád-korban is használták, ezért a korai keresztény korszakra is lesz némi rálátásunk.

A keletről érkezettek mennyien lehettek, és ez miként viszonyult az itt lakók számához?

Az egész honfoglaló népesség keletről érkezett a Kárpát-medencébe. Összegzésként hangsúlyoznunk kell, hogy adataink alapján a vizsgált honfoglalók összes szóba jöhető felmenője – kissé leegyszerűsített fogalommal – a sztyeppei nomád népek között található, ami tökéletesen megfelel régészeti hagyatékuknak.

A genetikai, antropológiai és régészeti adatok szerint azonban a honfoglalók kiemelkedő katonai és államalkotó jelentőségük ellenére csak elenyésző mértékben, körülbelül 5 százalékban járultak hozzá a magyarság embertani képéhez, és igen valószínű, hogy már megjelenésükkor kisebbségben voltak a Kárpát-medencében.

A genetikai adatok szerint valószínűsíthető, hogy eltérő származású népességek keveredéséből származtak, ami megfelel a nomád társadalmakról és a vérszerződésről ismert történeti adatoknak. Ez alapján nem tartom elrugaszkodottnak megkockáztatni azt a hipotézist, hogy a magyar nyelv megjelenése a Kárpát-medencében esetleg nem – vagy nem kizárólag – a honfoglalókhoz köthető.

"A Szent Wandregisilius kolostor évkönyvében, a 877. évnél, ez áll: „Lajos – I. (Jámbor) Lajos fia, Nagy Károly unokája – kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorumoknak az országát.” Az idézett mondat szerint az avarok, a hunok, és az ungarorum-ok, vagyis magyarok egyazon nép, amely folyamatosan élt a Kárpátok alatt. Árpádék 896-ban lényegében hazatértek és 907-ben, Pozsonynál ősi földjüket védték." (Czakó Gábor.)

Julianus barát baskírjai | Magyar Nemzet

Neparáczki Endre–Török Tibor
A Magyarságkutató Intézet Archeogenetika Kutatóközpontjának és a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének kutatói

A Scientific Reports című lapban észt genetikusok magyar társszerzőkkel megjelent friss tudományos közleménye a mai magyarok és legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik között kimutatható genetikai kapcsolat van. Ez a kapcsolat egyetlen Y-kromoszómavonalra (N-B539) korlátozódik, amelynek gyakorisága a mai magyarokban kevesebb mint egy százalék, a székelyekben négy százalék, míg a hantikban 7,5 százalék, a manysikban pedig 24 százalék körüli érték. Ugyanezt az apai vonalat számottevő gyakorisággal csak a baskíroknál (15 százalék) és a velük szomszédos volgai tatároknál (hét százalék) találták meg.

Figyelemre méltó, hogy az összes magyar vonal jelentősen közelebbi rokonságot mutat a baskírokkal és a tatárokkal, mint az obi-ugorokkal, ezért az eredményt Julianus barát keleti magyarjainak genetikai nyomaként értékelik, akik beolvadtak a baskírokba és a volgai tatárokba. Az eredményről a qubit.hu internetes portál Genetikai bizonyítékot találtak a magyarság ugor eredetére címmel számolt be, mivel az eredmények jól illeszthetők a közismert nyelvi családfamodellhez, és az MTA is érdemesnek tartotta honlapján, valamint MTI-közleményben közzétenni az eredményeket. És a Magyar Nemzet Lugasának június 8-i számában is cikk jelent meg e tárgyban Ötvös Zoltán tollából Genetikai káosz címmel.

Szögezzük le, hogy a lelkesedés helyénvaló, mert az őstörténetünk tisztázását segítő bármely tudományos eredmény üdvözlendő. Mégis elgondolkodtató, hogy a honfoglalók belső-közép-ázsiai kapcsolatait kimutató, szintén nemzetközi tudományos lapban megjelent szegedi genetikai eredmények épp ellenkező reakciókat váltottak ki. Az MTA internetes portálja Nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk címmel nyelvész, régész és antropológus közreműködésével sietett összefoglalni a „tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket”, miközben genetikus nem kapott szót, az általunk írt archeogenetikai válaszcikk megjelenését pedig visszautasították. Márpedig az egykori népességek archeogenetikai vizsgálata pontos választ ad azok származására, míg a ma élő emberekből a folyamatos keveredések miatt csak bizonytalan következtetések vonhatók le.

Felmerül a kérdés, hogy mennyiben mond ellent egymásnak a kétféle genetikai eredmény. Szerintünk az adatok jól illeszthetők egymáshoz, de azok értelmezése több óvatosságot követel. Az észtek által vizsgált apai vonal az általunk vizsgált honfoglalókban tíz százalékot képvisel, ezért a mai magyarokban fellelt párhuzamaik tényleg származhattak Árpád népétől, ami jól illik a „Julianus keleti magyarjai” magyarázathoz. Azonban a honfoglalók összességéhez leghasonlóbb népességként is a volgai tatárokat és a velük szomszédos baskírokat azonosítottuk, vagyis nem csupán az egyetlen B539 „ugor migrációs marker” vonala mutat a baskírok-tatárok felé, hanem az egész honfoglaló népesség „nem ugor” vonalainak összessége is.

Úgy tűnik, mintha a baskírok jelentős része Julianus keleti magyarjainak leszármazottja lenne, ami már sokkal nehezebben illeszthető a fenti képbe, mert török nyelvükben nem találtak finnugor nyomokat. Ráadásul a baskírok heterogén dél-szibériai, közép-ázsiai származása (altaji, tuvai, mongol, burját, evenk rokonság) is tökéletesen ráillik arra, amit a honfoglalóknál találtunk. Ha a fenti tanulmány történetesen az R1a-Z2124 markert vizsgálta volna, amely szintén egy százalék alatti a mai magyarokban, de hét százalékban mutattuk ki a honfoglalókból, és hasonló gyakoriságú a baskíroknál is, akkor kirgiz, afgán, kaukázusi török kapcsolatot talált volna. Ne is említsük a Q1a apai vonalat, amely Európában jószerével csak a székelyek körében van jelen kis gyakorisággal, de honfoglaló és hun kori mintákból is kimutattuk, a szakirodalom pedig egyértelműen a hunokhoz köti az itteni megjelenését.

Mindhárom fenti vonal a népvándorlás korában került a Kárpát-medencébe, de egyelőre korántsem tisztázott, hogy melyik vonal pontosan mely népességekkel jött, mert ezekről a népekről a honfoglalókon kívül alig van adatunk. A genetikai kép tehát csak akkor fog összeállni, ha a népvándorlás korának mindegyik régészeti kultúráját minél alaposabban megismertük.

Ettől függetlenül az N-B539 tényleg összeköti a magyarokat a baskírokkal, tatárokkal, távolabbról a manysikkal és hantikkal, sőt tudjuk, hogy egy kazah mintában is megtalálták. A honfoglalók eredetének megválaszolásához azonban az összes meglévő adatot figyelembe kell venni, és a modellbe nehezen illeszthetőket sem ildomos félresöpörni. Egy-egy speciális genetikai vonal kiemelése és analízise eleve meghatározza az adott kérdésre adható válaszokat, de az egész képből csak egy icipici töredéket ábrázol, amelyből nem következtethetünk az egészre.

Mint fentebb bemutattuk, ha több komponens filogenetikai kapcsolatát vizsgáljuk, akkor nagyon sok eltérő helyre mutató, sokszor egymásnak ellentmondó rokonsági kapcsolatot is azonosíthatunk, ezért egyetlen vonal analízise félrevezető lehet. Csak az összes genetikai komponens populációgenetikai vagy teljes genomanalízise képes megmondani, hogy milyen mértékű és pontosan kikkel a legszorosabb egy adott népcsoport rokonsági kapcsolata.

Sokakat összezavarhattak az észt közlemény magyar sajtóban félremagyarázott eredményei, amivel zavart keltettek a közgondolkodásban. De továbbra is ez az a tudományág, amely igen vagy nem válaszokat ad a még megválaszolatlan őstörténeti kérdésekre.

Az archeogenetika természetesen önmagában nem tudja megoldani a magyar etnogenezis problémáit, a megoldáshoz csak az összes érintett szakterület párbeszéde vihet közelebb. Bizakodásra ad okot, hogy az észt közlemény magyar társszerzői között nyelvészt is találunk, mert azt jelzi, hogy a magyar nyelvészek is elmozdulnak abból a dogmatikus álláspontból, mely a nyelvészet és genetika viszonyát korábban úgy értékelte, hogy „semmivel sincs több közük egymáshoz, mint a biciklinek a szemüveghez” – ami nemcsak abszurdum, de minden párbeszédet eleve ellehetetlenít