A „trecento” és a kamatszedés beüzemelése.
„A középkorban semmilyen körülmények között sem kellett volna feladni a kereszténységet, a lovagiasságot és a népi-etnikai kultúrát, e mellett nem szabadott volna eltörölni az uzsoraság tiltását. Ezzel Európa megnyitotta a pokol kapuit, az eredmény pedig egyáltalán nem meglepő, sőt értelemszerűnek mondható.” – Alexander Dugin.
Nemeskürty István „Diák, írj magyar éneket” című munkájában utal arra, hogy az Árpádház utolsó aranyágacskájának, III. Andrásnak 1301-ben történő halála nyomán, a magyar kultúrában mintegy évtizedes markáns, mély-magas csend időszak tapintható. Talán nem pusztán azért, mert volt mit gyászolni – hiszen ezen kivételesen hosszú ideig fönnmaradt uralkodóház adta például a világon a legtöbb szentet és boldogot – hanem mintha megéreztük volna azt is, hogy az elkövetkezendő évszázadokban egyre súlyosbodó létharcot kell vívnunk az önistenítő, képmutató nyugati modernizmus kíméletlen nyomulásával szemben.
Turulházi Álmos kende 814-es születése után éppen ötszáz évvel „Márvány” Fülöp (globalista múltelbeszélő módban „Szép” Fülöp) francia uralkodó 1314. október 13-án egy elképesztő gondossággal megszervezett titkos hadművelet keretében, egyetlen éjszaka mintegy kétezer templomost fogat le és vádol meg istenkáromlással, szentséggyalázással, nemi eltévelyedéssel, sátánizmussal (vö.: a bolsevik koncepciós perek fordítottság elvével). Aki ellenáll, azt a palotaőrség tagjai és a katalán zsoldosok lemészárolják. Mindezzel karöltve lefoglalja a Rend teljes franciaországi vagyonát. A lovagokat kínzással egymás bevádolására akarják kényszeríteni. A többség erre nem hajlandó, őket máglyára küldik, vízbe fojtják, lefejezik. A trecento szétziláló (diabolikus) eszmei forradalma voltaképp ezzel az eseménysorral rúgja rá az ajtót a helyreállító (re-szakralizáló) igényű, ám szellemiségében megfáradt európai középkorra.
Március 18-án, a párizsi Zsidók szigetén jókora kivégző hely épül. Jacques de Molay nagymestert és Geoffroy de Charnay-t Normandia praeceptorát a rőzse halmokban álló oszlopokhoz kötözik, fejükre az eretnekek csúfos papírsüvegét nyomják. A fáklyaként lobogó Molay, földöntúli erőfeszítéssel átkokat szór: „Gyalázat! Gyalázat!... Ártatlanokat láttok meghalni!... Guillaume lovag!...Fülöp király!..Kelemen pápa!... Isten ítélőszéke előtt elnyeritek méltó büntetéseteket!...” Hozzávetőlegesen egy hónappal később V. Kelemen pápa gyomorbántalmak közepette, fél évre rá, IV. Fülöp vadászaton leli halálát. A fővádló, a kathar Guillaume de Nogaret halálának időpontja és körülményei máig viták kereszttüzében áll. A legvalószínűbb, hogy leszúrják. Egy XIX. századi történész, Jean Desnouelles szerint „nyelve szörnyen kitépve”.
A gazdagságába és hatalmába belecsömörlött, erkölcsileg elposványosodott, sőt mintegy betegessé vált Római Birodalmat az V. században Attila napkirályunk, mint „Isten ostora” – bár nem de jure, ám – de facto uralma alá hajtja. Nagy uralkodónk halála nyomán kitört örökösödési háború következményeként, a korábban kordában tartott népek, főleg a germánok rázúdulnak Európára. A Kárpát-medence túlnyomó zömét alkotó, évezredek óta itt élő turáni-szkíta őslakosság is pusztán a V. században Attila örökébe lépő avar (var-hun), majd Álmos és Árpád IX. századi érkezésekor nyer megnyugvást (Kün=Nap; Kende=Kündüm=Napkirály=Világkirály=Papkirály, aki közvetít Ég és Föld között; ómagyar-ótörök). A XI. századi Európában élő népek együttműködését már egy szellemiségében (spiritualitásában) egységes keresztény Középkor segíti. Minden ellenkező híresztelés dacára ez egy jellemzően Istenfélő, derűs, a családi-közösségi-szellemi értékrendet, a hagyománytiszteletet előnyben részesítő, élhető világ (vö.: Petrás Mária: „Madárnyelven”). Ám mivel az Ég-alatti kettős természetű, ezért magától értetődő módon ekkor is jelen van a tusakodás a szétziláló-örvénylő (tudás-gyümölcs központú), valamint a rendbehozó-felemelő (halhatatlanság-gyümölcs központú) erők között.
A fentiek kapcsán talán elég utalni Markion püspök (86-140) „lázadására” kora egyháza ellen (vö.: Bulányi György atya: „Az Ószövetség nem Isten igéje”). A 451-es kalcedoni zsinat határozatára, amikor a félremagyarázhatóság esélyét fokozva mintegy egyenlőség kerül az ellentmondásos ó- és a sokkal egyértelműbb új-szövetségi Istenkép közé. A 869-es konstantinápolyi egyetemes zsinatra, mely a test-lélek-szellem hármasát, a test-lélek kettősséggel helyettesítette, dualizálta. Mindez természetesen nem múlik el következmények nélkül. Az egyház 1054-ben szétszakad és ennek hátterében Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij egyenesen a nyugati szellemiség antikrisztusi fordulatát sejti. Ennek a véleménynek nem igazán mondanak ellent például a XI. századi IX. Benedek pápa botrányai vagy bizonyos keresztes hadak viselt dolgai, melyek például „nem egyszer megtisztelték hazánkat avval a csürhe-erkölccsel, mely jellemezte őket. Már az 1096-i kereszteshadról, mely Magyarországon átvonult, megírja Berthold barát, hogy számtalan férfiruhába öltözött nőt hurcoltak magukkal, az egész hosszú úton fajtalankodva velük.” (Magyary-Kossa Gyula: „Magyar orvosi emlékek.”). Azonban ekkor még hozzávetőlegesen minden harmadik nap egyházi ünnep, színpompás felvonulásokkal, misével, a céhek, népek, nemek, rendek, szigorúan megkülönböztető jellegű viseletének büszke bemutatásával karöltve. Az emberek általában még nem éreznek ellenállhatatlan sóvárgást, hogy átlépjék településük határát – nem a Himaláján keresik önmagukat – szinte ismeretlen a folytonos nyugtalankodás. Ott és úgy kívánnak helytállni – hűséggel, hálával és becsülettel – ahová és amilyen lehetőségekkel, képességekkel a Mindenható teremtette őket. Edzettek, nem divat a panaszkodás. A középkor lényegében szellemileg magasrendű, vállaltan függőleges, felfelé irányuló világ. A gótikus katedrálisok azon tartóoszlopai, amelyek az Ég felé néznek, gyakran szebben vannak kifaragva, mint az emberi szem számára látható részek. A modernista „Új Kor” („New Age”) hold jellegű (lunáris) „trójai faló”, illetve „húsevő virág” jellegű harcmodora egyelőre nem átütő erejű és nem is nagyon díjazzák őket.
Azonban nagyjából a XIII. század környékén, Észak-Itália és Dél-Franciaország gazdagodó városaiból kiindulva egyfajta szellemi elvilágiasodás, romlás ver gyökeret az emberek szívében. A felfelé irányulás kivasalása révén felduzzasztott vízszintesnek az életélménybe történő, szinte mindent elárasztó betörése a sötét reneszánsz (életizmus) fölbukkanásával válik nyilvánvalóvá. Ennek lényegisége voltaképpen nem más, mint a szellemi középpont ellenkezőjébe fordítása. Az Ég központúságnak a Föld központúsággal (valójában dualizálással, középponttalansággal) történő fölcserélése. A közösségi eszmény rovására történő „önmegvalósítás” a versengés túlzott előtérbe helyeződését eredményezi (vö.: René Guénon: „Az individualizmus”). A nyugati ember lassan kiválik a középkor Isten irányította rendjéből, és úgy tekint magára, mint a világ középpontjára, aki „mindenre képes, amit csak akar”. A művészek immáron boldogan írják alá műveiket (A Középkorban elsősorban Isten dicsőségére alkottak, ezért igazából nem tartották szükségesnek, hogy önmagukat kiemeljék). Ezen szellemi tótágas megjelenítésének első fecskéi közé tartozik a XIV. századi Jan von Eyck „Arnolfíni házaspár” című képe. A festő egyébiránt annak a – globalista elbeszélő módban „Jó” – Fülöp burgundi hercegnek, Németalföld fejének a jól fizetett udvari alkalmazottja, aki országa bevételeinek hozzávetőlegesen 10% költi a megörökített kereskedő selyemárujára, továbbá eléggé el nem ítélhető módon Jean D'Arcot kiadja az angoloknak, akik megkínozzák, egy koncepciós perben elítélik, majd máglyán elégetik.
A humanisták (emberisták) az ókorhoz nyúlnak vissza, mivel az antikvitásban is megtalálják azt a szakralitással szemben álló modernista eszményt, amely leginkább megegyezett az emberről, mint egyénről alkotott felfogásukkal. A gyarló test és a mulandó lélek összhangjának kereséséből egyre inkább kimarad a természet-fölötti szellemi (spirituális) valósággal való kapcsolat visszanyerésének mindenek fölött álló igénye. A reneszánsz (életizmus) elfordul a szakrális gótikától. Az érdeklődés a látható (empirikus), az evilági felé fordul. Felcsap a minden egyéb szempontot maga alá gyűrő győzelem istenítés (vö.: Niccolo Machiavelli: „A Fejedelem”). A reneszánsz szimmetria és harmónia igény sokszor a jelenségvilágba feledkezés boldogító voltát igyekszik bizonygatni, mely törekvésről Simone Weil juthat eszünkbe: „A mulandóban, a folyton változóban keresni megalapozott harmóniát...Kevés ennél elhibázottabb gondolat van.” (Simone Weil: „Izrael.”) vagy idézhetnénk a kor egyik nagy „ellenáramlóját”, a toszkán Michelangelo Bounarottit is: „Úgy látszik megbolondultam. Egész nap az Égben, az angyalok között festek és mégis visszakívánkozom erre a pocsék Földre.” (Karel Schulz: „Kőbe zárt fájdalom - Michelangelo élete.”).
Ebben a káprázatos külsőségek felhője mögé bújt, üstökös-szerű, deszakralizációs szemléleti mélyrepülésben természetesen semmi új nincs. Már az első városállamok megjelenése óta – melyeket a legkorábbi regefolyamok (pl.: Gilgames; Mahábhárata) voltaképp a „romlás virágainak” látnak – ismét és ismét felvetődik a hitelezés szabályozásának szükségessége. A hitelezés gyakorlata nem csak az ábrahámi időkben törvénykező sémita-sumér Hamurapi (Kr.e. 1801–1759), hanem a jóval korábbi turano-sumér városállamok idején is jelentős társadalmi hullámzásokat gerjeszt. A legrégebbi név, amely az uzsora tevékenység kapcsán fönnmaradt, a sémita-sumér Balmu-nahme, aki Kr.e. 1950 körül élt és Úr városán kívül épített erődítményszerű palotájában folytatta tevékenységét. Mindazonáltal létezett óind, óegyiptomi, óperzsa, ógörög, illetve oszmán török reneszánsz (életizmus) is. A nagy Birodalmak végjátékát, szinte kivétel nélkül az az erkölcsi elposványosodás – „Szodoma és Gomorra” – jellemezte, amit a mai Amerópai Birodalomnál tapasztalhatunk (vö.: Szent János, „A Jelenések könyve.”;18. fejezet: „A nagy Babilon bukásának kihirdetése: Mert bűnei felhalmozódtak az égig.”). Az óra körbejár.
A XII.-XIII. századi dél-francia Toulouse-Toulon-Montpellier „oxcitán háromszögben” virágzásnak indul a városiasodás. Ebből a térségből terjeszkednek a katharok (albigensek; Sion Pásztorai), akik szoros kapcsolatokat ápolnak többek között észak-olasz hittestvéreikkel, illetve a közép-kelet-európai, főleg bosnyák, valamint bolgár bogumilokkal (velük kapcsolatosan bukkan föl először nyelvünkben a szalonképtelen „buzi” kifejezés is). Ezen középkori, önellentmondásos tőkéseket, a szigorú vallási szabályozás nem igazán akadályozza abban, hogy jelentős uzsora és banki tevékenységet folytassanak, melynek a templomosok komoly versenytársat jelentenek. Ráadásul ezen utóbbiak, pénzügyi szolgáltatásaik mellett – amúgy iszlám mintára – nem szednek kamatot. Mindebből következően nem meglepő, hogy Szent Bernátnak (1090-1153), a válogatott, magasan képzett – gyakran a gyógyításhoz is értő – szerzeteskatonákból álló rend alapítójának is jelentős szerepe van abban, hogy a katharok elleni küzdelem egyfajta szent háborúvá válik.
A
templomosok a XIII. század második felében érik el hatalmuk
csúcspontját. Kiváltságaik révén csak a mindenkori Pápának
tartoznak engedelmességgel. Európában és a Közel-Keleten,
mindenhol ahol megjelennek, mint „állam az államban”, egyfajta
pénzügyi kasztként is tevékenykednek. Az átutalási eljárást –
ami annyit jelentett, hogy mondjuk egy Perugában befizetett
összeget, pár nap múltán Cipruson fel lehetett venni – éppúgy
alkalmazzák, mint a váltót, illetve az adóslevelet. Mindazonáltal
a korabeli magasrendű egyházi elvárásoknak megfelelően, azt
vallják, hogy a pénz fialtatása „az
Idő dolgoztatásával” bűnös
cselekedet, mert „ilyen
formában a haszon az emberi gőgnek a gyümölcse”. Tökéletesen
tisztában vannak azzal, hogy a kamatszedés
ugyan anyagi értelemben kivirágoztathatja, ám el is pusztíthatja
a világot. A felemelő, Szent Idő (Kairosz), könnyen elnyelő
Idővé (Kronosszá) válhat. A templomosok az Idő és a Tér
bármely halandó ember uralma alá vonásának esetleges törekvését
a legkevésbé sem az „Örökkévaló” kínálta ajándékkal
való – valamely „földi Paradicsom” utópista látomásának
megvalósítása céljából történő – „bölcs gazdálkodásnak”
látja. Éppen ellenkezőleg, sokkal inkább „Isten utánzásának”,
tehát megosztó, szétziláló, „bukott angyali” lényegiségűnek
tartják, mely irányultság komoly odafigyelést és korlátozást
igényel (Az értékrend elvű, piramidális társadalomszerkezetű
szakrális társadalmakban sok „prométheuszi” felfedezést ezért
nem alkalmaztak). Hogy a Középkorban milyen kiemelten kezelik ezt a
kérdést, jelzi, hogy maga a nagy tekintélyű Aquinói Szent Tamás
(1225-1274) is szükségesnek érzi a világos állásfoglalást a
kamatszedés tilalma mellett.
Mivel a
kathar (albigens) szekta kamatszedési gyakorlata alapvetően
szembement a katolicizmus – ekkor még igen erős – szakrális
változatával, ezért az egyházzal párszor komolyan összerúgják
a port. A küzdelem hevét és elkeseredettségét mutatja, hogy
1209-ben Arnaud Amaury cisztercita szerzetes, pápai legátus – a
rendkívül szigorú önmegtagadó hagyományáról ismert cîteaux-i
kolostor főapátja – a katharrá vált Béziers mintegy
negyvenezer lakosát lemészároltatja. Ennek hatására az
albigensek kénytelenek egyfajta földalatti mozgalomként
tevékenykedni, melynek következményeképpen sokan úgy vélik,
hogy megszűntek. A XIII. század vége felé mégis újfent erőre
kapnak és az inkvizíció csak 1330-ra tudja felszámolni
szervezetük nagy részét. Mindazonáltal valószínűleg ma is
létezik Sion Rendje. Sokan belőlük származtatják a
rózsakereszteseket, mint ahogy vannak manapság önmagukat
„templomosoknak” tételezők is, bár a mai
„kathar-rózsakeresztes-templomos” formák valószínűleg már
valamennyien beolvadtak a globalista szabadkőművességbe, melynek
látásmódja, nemcsak a középkori gótika szakrális beavatási
útjának, hanem a clairvaux-i Szent Bernát által meghirdetett
templomos lovagi regulák eszmeiségének is alighanem a fordítottja
(vö.: Nesta Webster: „Titkos
társaságok és felforgató mozgalmak.”).
Albigens eredetű elképzelésnek tartják
azt az
„Új Kor” (New Age) körökben divatos eszmét is, amely szerint
Krisztus állítólag nem halt meg, hanem Mária Magdolnával
Franciaországba menekült és tőlük származik a Meroving
dinasztia. Sokan, a Szent Grál őrzőiként is hivatkoznak
a katharokra,
ami szintén a szakrális mondanivaló ellenkezőjébe fordításának
tűnik (vö.: René Guénon:
„A szimbólumok megfordítása”).
A nagy lehetőség a szekta számára különös módon mégis a XIV. század elején, „Márvány” Fülöp uralkodásával jön el. A király állandó pénzzavarral küszködik és szinte folyamatos küzdelmet vív a pápaság ellen, amiből kifolyólag a templomosokkal sincs túl jó viszonyban. A tusakodásaihoz szükséges anyagi fedezetet főként „Sion Pásztorai” biztosítják számára. Ennek megfelelően a montpellier-i egyetem jogász professzorát, a toulouse-i születésű kathar vezetőt, Guillaume de Nogaret-t nevezi ki főtanácsadónak, majd főpecsétőrnek és kancellárnak, aki így egyfajta szürke eminenciássá növi ki magát mellette.
A pápában, VIII. Bonifácban azonban emberére talált, aki többek között a híres középkori „két-kard-elmélet” felmelegítésével kívánja helyreállítani az egyház tekintélyét a rohamosan elvilágiasodó erős emberek fölött. Ennek az elvnek a lényege, hogy valójában két hatalom van: A szellemi (spirituális) és az evilági. Ebből következően az Egyház, mintegy a királyok fölött álló irányító és ítélkező helyzetben van. Ezzel tulajdonképpen egy ősi kérdést idéz meg: A Sacrum Impérium (Szent Birodalom) égi forrású eszményének inkább a szellemi tekintély, ez esetben a Pápa (mint Világkirály), avagy a világi hatalom, a Császár (mint Világkirály) lehet a fő letéteményese a Földön? A mai Iránban például a legfőbb vallási vezető egyben a politikai irányító is (vö.: René Guénon: „A Világkirály”). A korabeli szellemi tusakodás csupán látszatra egyértelmű, főleg akkor, ha számításba vesszük, hogy a Pápa párti guelfek tulajdonképpen néppárti jelleget mutatnak (inkább egyfajta vízszintező gondolkodásmódra utal), míg a német-római Császár és a francia, királypárti ghibellinek jobbára az arisztokratikus hozzáállást, a kiválóságra törekvést képviselik. A kérdés bonyolultságát mutatja, hogy például René Guénon következetesen a papi-szellemi (bráhmánikus), míg Julius Evola inkább a harcos-cselekvő (ksátria) hangsúlyú világkirályi uralmat tartja üdvösebbnek. Tekintettel a Sötét Kor kívánalmaira, a magunk részéről inkább az utóbbi érvelés előtt hajolnánk meg, azonban, ha mindehhez hozzávesszük például a Márvány Fülöpre, illetve a ghibellinekre gyakorolt jelzésértékű albigens hatást, akkor a kép már alaposan összekuszálódik (vö.: René Guénon: „Szellemi Tekintély és Világi Hatalom, illetve Julius Evola: „A Grál Misztériuma és a Ghibellin Birodalmi Idea.”).
A kor lázas lüktetése, tépelődése, szellemi zűrzavara érződik Dante Alighieri (1265-1321) fordulatos életében is. A jeles költő Firenzéből elűzött fehér guelf vezetőből lett ghibellin egy kis időre, hogy megpróbálja letörni a fekete guelfeket. Így kevésbé tűnik meglepőnek, hogy az „Isteni színjáték”-ban, mind VIII. Bonifác pápát, mind V. Kelement – Simon mágus, III. Miklós pápa és Jázón főrabbi társaságában – a Pokol harmadik bugyrába helyezi el. Bár az is lehet – amint a kiválóság enyhe öngúnnyal megállapítja –, hogy talán az lett volna a legjobb, ha „önmagából alapít pártot önmagának”. Később esetleg ez a felismerés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül a költészetben és a „tiszta metafizikában” találja meg vigaszát (vö.: René Guénon: „Dante ezoterizmusa.”).
A pápa erőteljes törekvéseire nem sokat késett Márvány Fülöp válasza. Egy nem hivatalos gúnyirat terjesztésébe kezd, mely így indul: „Sciat maxima tua Fatuitas. - „Tudja meg a te legfőbb Butaságod…” (vö.: Félegyházy József. „A középkor egyháza”). A tusakodás odáig fajul, hogy 1303-ban VIII.Bonifác kiközösítéssel sújtja a francia királyt. Az ellenlépés gyors, kemény és kíméletlen. Guillaume de Nogaret válogatott zsoldos csapat élén, valamint a ghibellinek, Colonna Sciarra vezetésével – összesen mintegy ezerhatszáz fő – szeptember 7-én megtámadják VIII. Bonifácot anagni-i palotájában. A túlerőben lévő franciák és a szövetséges olasz csapatok még a bíborosok között is vérfürdőt rendeznek (Ekkor hal mártír halált az éppen a pápai udvarban tartózkodó Bicskey Gergely esztergomi érsek is). Az egyházfő méltóságteljesen, trónon ülve, teljes díszben fogadja támadóit, kezében feszület. Nogaret és Colonna azonban nem érzékeli a pillanat nagy hagyományú, magasrendű szakrális mondanivalóját. Súlyos szidalmak közepette rárontanak a 68 éves főpapra – állítólag fel is pofozzák –, majd azonnali lemondásra szólítják föl, mivel nem áll kötélnek, három napra bezárják, éheztetik! Végül Anagni lakosai és a guelfek – Orsini vezetéssel – kiszabadítják, így diadalmasan térhet vissza Rómába. A kedvező fordulat ellenére, az átélt izgalmak és megaláztatás a pápát annyira felkavarják, hogy megzavarodik és 1303 októberében meghal. Ezt követően, bár Márvány Fülöp sikeresen csikarja ki kiátkozásának feloldását az utódtól, mégis az egészségesnek tűnő XI. Benedek meglepően hamar átadja a lelkét a Teremtőnek. A korabeli vélekedések mérgezésre gyanakodnak, ami mögött ezúttal is a francia államminiszter, a kathar Guillaume de Nogaret homályos szervezkedését sejtik.
Márvány Fülöp a továbbiakat sem bízza a sors kegyeire.1305-ben, erővel és ravaszsággal sikerül kimódolnia, hogy egy a bíborosi rangot még el nem érő, ám hozzá feltétlenül hű francia püspököt nevezzenek ki Pápának, aki hálából még a pápai kúriát is hajlandó áthelyezni Rómából Avignonba. Mindezek után korántsem tűnik túlságosan meglepőnek, hogy a szóban forgó első avignoni-i Pápa, V. Kelemen, a vienne-i zsinaton (1311-1312) végül is hozzájárul a templomosok rendjének feloszlatásához. Tovább árnyalja a képet, hogy Barbara Frale olasz történész hölgy, 2007-ben egy olyan 1308-ból származó iratot mutat be a nyilvánosságnak, amely bizonyítja, hogy a templomosok elleni vádak puszta koholmányok voltak és még maga V. Kelemen is csupán „Márvány” Fülöp kifejezett kényszerének engedve vádolta meg Őket eretnekséggel (vö.: Pilátus). Ezt az úgynevezett Chinoni Pergament-et, 2002-ben fedezték fel a vatikáni levéltár zárt részlegében, ahol korábban „véletlenül rossz helyre iktatták”.
A franciák királya, XVI. Lajos, 1793 januárjában – hozzávetőlegesen tíz órával Mademoiselle Guillotine-nal való találkozása előtt – utolsó bejegyzésként a következőket írja naplójába: „Pontosan tudom, hogy kivégzésemnek az az alapvető oka, hogy Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából.”. A vérpadon a híres hóhér nemzettség sarja, Charles-Henri Sanson várja, holott korábban éppen Őfelsége kegye mentette ki az adósok börtönétől. A király bátran, nyugodtan, uralkodóhoz méltóan viselkedik. Haját saját maga vágja le a nyaka körül, majd egy fejedelmi mozdulattal elhallgattatja a dobpergést. Utolsó mondatait feljegyezték: „Uraim, ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. Azt kívánom, hogy kiontott vérem szilárdítsa meg a franciák jólétét.” A történelmi „eseményt” hatalmas tömeg nézi. Csak rendfenntartóból mintegy ötvenezer biztosítja a teret. A fej lehullása közben, valaki felkiált: „Jacques de Molay, bosszút álltunk halálodért!”. Úgy tűnik, az évszázados globalista félremagyarázás összekuszáló ereje olyan nagy, hogy a szerencsétlen bekiabáló nem érzékeli: Mindkét kivégzett a Nyugat szemléleti alászállásának mérföldköveinél kényszerű életáldozatot hozott, szakrális vértanú. A diadalittas „győztesek” ekkor sem nem érzékelik, hogy mindent fölülíró hatalmi vágyukkal voltaképp pusztán a levegőt markolásszák, hiszen végül, mint ahogy Vaszilij Rozanov mondja: „A Szellem nélküli hús a nihilre jut”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése