Az eurázsiai turáni-szittya tudat.

„A magyarokat úgy ismerik Európában, mint „a legnyugatibb keleti népet”, ami számos területen érhető tetten, például az iráni és török eredetű szavainkban, a konyhaművészetünkben, a népi motívumainkban, az irodalmunkban és a zenékben. Mi, magyarok ezer éve azt választottuk, hogy a Nyugathoz akarunk tartozni, de úgy, hogy közben nem feledkezünk meg a keleti származásunkról. Büszkék vagyunk rá, ezért kutatjuk és ápoljuk ezeket a gyökereket”. (Orbán Viktor)

Az eurázsiai-turáni íjfeszítő kultúra a kezdetektől jelen van a Kárpát-medencében. Egyfajta szívverő lüktetésként, hol kitágulva, hol összeszűkülve, de lényegében meghatározó módon. Többek között bizonyíték erre az Istállós-kői ősember barlang 30.000-36.000 évesre tartott íj és ötfokozatú (pentaton), tehát turáni dallamú síp lelete.
Nyilvánvaló, hogy a magyarság – minden származás elmélettől függetlenül – gyökereiben az ősi turáni sztyeppei lovas-íjász hagyomány kifejezője. Ha a térképre nézünk, a hozzávetőlegesen Kínától kezdődő nagy eurázsiai puszta növényi takarójának legnyugatibb nyúlványa a magyar Alföld, amiből – a szó szoros értelmében – természetes módon adódik, hogy messzi évezredek óta a turáni íjfeszítő, majd az ebből kifejlődő szittya (szkíta-hun-avar-magyar) lovas kultúra jelenléte az egyik, ha nem a legmeghatározóbb tényező a Kárpát-medencében, tehát kevésbé beszélhetünk valamiféle más népek közé történő 1000-1500 évvel ezelőtti hívatlan “beékelődésről”, még kevésbé “bemenekülésről”, sokkal inkább jogos örökségünk tovább-éltetéséről, egy évezredek óta tartó folyamat magas-fokúan szervezett, átgondolt megkoronázásáról.
A mindenkori birodalmisták tisztában vannak azzal, hogy az eurázsiai, turáni szittya tudat erős megtartó erő, ezért e körül a folytonos félremagyarázás és cirkusz. 

„Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön. " (Wass Albert)