"Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem én nagyon szeretlek.."
(In.: József Attila: Istenem.)
A fenti sorokat akár egy szúfi szerzetes is írhatta volna, akinek - mint tudjuk - a szíve olyan meleg, akár a gyapjú...
Mivel a költő élete bár rövid volt, de rendkívül mozgalmas valamint munkássága sokrétű, a szó szoros értelmében végtelenül elvont, ezért már rengeteg mindent elmondtak Róla - és az ellenkezőjét is -, azonban ennek dacára, a Vele kapcsolatos irodalomban mégsem látjuk kellő súllyal kidomborodni József Attila egyetemes-szakrális alapokon álló nemzeti érzelmeit...
Művészete vonatkozásában az az általános benyomásunk, mintha versei Istenen belül élnének. Többek között, ahogy felfelé irányulva, a fogalmak által, meghaladja a fogalmiságot..., ebben számunkra a keleti képírás-művészetnek azon legmagasabbfokban megjelenő jellegzetességére is hajaz, ami a jel segítségével tulajdonképpen a háttér végtelenségére mutat rá, azt emeli ki, minden egyéb üzenet ez alá van rendelve és így a Mindenség mélyen-magasan átélt szentségével itatódik-világítódik át az adott megnyilvánulás... Istenképe bennünk leginkább talán olyan érzéseket ébreszt, amit Pilinszky János a következőképpen fejezett ki: "Számomra Isten a tények mögötti valóság", vagy ahogy Simone Weil mondja: „A világ van, rossz és irreális..., Isten nincs, jó és reális.”... A természet-fölöttit valami különös, minden mögötti érzékenységgel, szinte folyamatosan jelenvalónak érezzük művészetében..., jobbára csendesen, "fegyvertelenül", hosszan tűrőn..., olyan „szelíden”, ahogy például a „Reménytelenül” című versében tűnik fel...
Művészete vonatkozásában az az általános benyomásunk, mintha versei Istenen belül élnének. Többek között, ahogy felfelé irányulva, a fogalmak által, meghaladja a fogalmiságot..., ebben számunkra a keleti képírás-művészetnek azon legmagasabbfokban megjelenő jellegzetességére is hajaz, ami a jel segítségével tulajdonképpen a háttér végtelenségére mutat rá, azt emeli ki, minden egyéb üzenet ez alá van rendelve és így a Mindenség mélyen-magasan átélt szentségével itatódik-világítódik át az adott megnyilvánulás... Istenképe bennünk leginkább talán olyan érzéseket ébreszt, amit Pilinszky János a következőképpen fejezett ki: "Számomra Isten a tények mögötti valóság", vagy ahogy Simone Weil mondja: „A világ van, rossz és irreális..., Isten nincs, jó és reális.”... A természet-fölöttit valami különös, minden mögötti érzékenységgel, szinte folyamatosan jelenvalónak érezzük művészetében..., jobbára csendesen, "fegyvertelenül", hosszan tűrőn..., olyan „szelíden”, ahogy például a „Reménytelenül” című versében tűnik fel...
Sejtelmünk a költőben, talán Atilla hun király iránt érzett gyermekkori gyökerű, bensőséges viszonyából kivirágozva, leginkább annak a Lajtán túli látásmód számára többnyire idegen, sajátosan magyar életélménynek a kitüntetett képviselőjét is látja, aki önmagát a szíve mélyén - az évszázadokon átívelő berzenkedés, kifigurázás, elhallgatás és kiforgatás dacára - mégis egyfajta keleti-turáni áldás, valamely elfeledett, egyetemes-szakrális aranykori hangulat legnyugatibb megnyilvánulása lehetőségének hordozójaként éli meg, mely szemlélet, a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerén belül, olykor súlyos ellentmondásban állhat a pillanatnyi, szűkebb-tágabb térben jelentkező kortárs kínálatokkal és ez az alapállás, József Attilával összefüggésben, többek között Ady Endrét, Juhász Gyulát és a rovásírásos-buddhista Boromisza Tibor festőt idézi föl bennünk (vö.:J. A.: Pogányos hitvallás magyarul; A Kozmosz Éneke; Medvetánc, A csodaszarvas...)
Megjegyzendőnek érezzük, hogy érdekes módon ennek a szellemiségnek talán legárnyaltabb kidolgozását, az irodalomban kissé talán megtévesztő elnevezéssel illetett "szentpétervári szimbolisták", a francia forradalom szellemi (spirituális) elhomályosulásának vallásbölcseleti ellenhatásaként jelentkező, XIX. századi orosz re-szakralizáló mozgalom tagjai, a minden-egység-elvű turán-barát összmongolizmuson (turanofil pánmongolizmuson) alapuló Eurázsia-eszmény kidolgozói - például Vlagyimir Szolovjov, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Pavel Florenszkij, Vaszilij Rozanov, Nyikolaj Bergyajev, Nyikolaj és Jevgenyíj Trubeckoj valamint Dmitríj Merezskovszkij - nyújtják. Az esetleg érdeklődőknek, magyar nyelven, elsősorban Nyikolaj Trubeckoj, "Dzsingisz kán hagyatéka" illetve Merezskovszkij legendás, "A kelet titkai" című könyveit ajánlanánk figyelmébe.
Mivel a fent taglalt őseredeti (primordiális), szakrális - gyakran rejtélyes, megfoghatatlan, valami különös erő által fenntartott, meg meg újuló, valójában égi forrású, tehát elpusztíthatatlan - életélmény a kiszolgáltatottakkal kapcsolatos érzékenységen túl, egyfajta lovagias igazságérzettel és az önzetlenség rangsorának kívánalmával is jár, ezért ez az indíttatás jobbára szembefordult a XX. század első felének liberális-polgári (vö.: Bacchus másik neve Liber) kapitalizmusával, némelyiküket, például Ady Endrét, Boromisza Tibor-t, később Illyés Gyulát, József Attilához hasonlóan a baloldali körökkel való érintkezésbe, együtt működésbe, rokonszenvbe ragadva, egy időben bennük látván - a kulturális területen való szinte megkerülhetetlen beágyazottságukon túl - a fennálló nyugati rendszer legkövetkezetesebb ellenzőit, olyannyira, hogy még az akkori idők egyik Budapestre látogató és ha minden igaz, Hatvany Lajos Bécsi kapu téri palotája "török inasainak" vendégszeretetét élvező írófejedelmének a művészete kapcsán is elhangzott egy kis bírálat (vö.: "Az igazat mondd, ne csak a valódit", in.: J.A.: Thomas Mann üdvözlése)..., sőt ez a politikai kaland, Ady és Boromisza estében a Jászi Oszkár-féle szabadkőműves körökben való részvételt is magába foglalta...Mindazonáltal úgy tűnik legtöbbjük, ki előbb-ki utóbb, mintha mintegy ál-törésvonalat vélt volna felfedezni a lényegében egyaránt evilágiság-központú, tehát Isten-központúság ellenes - az "is-is", a Kettő igazából nem képezhet Középpontot - valamint a nemzeti jelleget, enyhén szólva inkább fanyalogva szemlélő liberalizmus és bolsevizmus között, mely kijózanodási folyamatot József Attila esetében segíthette, hogy a „népfrontos” vitában, valószínűleg a többször megnyilvánult hazafias érzelmei miatt is (vö.: J.A.: Bús magyar éneke; Nem, nem, soha.) jobboldali, "szociál-fasiszta elhajlónak" bélyegezték, mely utóbbi meglehetősen érzékenyen érintette a művészt (vö.: "Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét..." , in.: J.A.:Világosítsd föl)...
Mivel a fent taglalt őseredeti (primordiális), szakrális - gyakran rejtélyes, megfoghatatlan, valami különös erő által fenntartott, meg meg újuló, valójában égi forrású, tehát elpusztíthatatlan - életélmény a kiszolgáltatottakkal kapcsolatos érzékenységen túl, egyfajta lovagias igazságérzettel és az önzetlenség rangsorának kívánalmával is jár, ezért ez az indíttatás jobbára szembefordult a XX. század első felének liberális-polgári (vö.: Bacchus másik neve Liber) kapitalizmusával, némelyiküket, például Ady Endrét, Boromisza Tibor-t, később Illyés Gyulát, József Attilához hasonlóan a baloldali körökkel való érintkezésbe, együtt működésbe, rokonszenvbe ragadva, egy időben bennük látván - a kulturális területen való szinte megkerülhetetlen beágyazottságukon túl - a fennálló nyugati rendszer legkövetkezetesebb ellenzőit, olyannyira, hogy még az akkori idők egyik Budapestre látogató és ha minden igaz, Hatvany Lajos Bécsi kapu téri palotája "török inasainak" vendégszeretetét élvező írófejedelmének a művészete kapcsán is elhangzott egy kis bírálat (vö.: "Az igazat mondd, ne csak a valódit", in.: J.A.: Thomas Mann üdvözlése)..., sőt ez a politikai kaland, Ady és Boromisza estében a Jászi Oszkár-féle szabadkőműves körökben való részvételt is magába foglalta...Mindazonáltal úgy tűnik legtöbbjük, ki előbb-ki utóbb, mintha mintegy ál-törésvonalat vélt volna felfedezni a lényegében egyaránt evilágiság-központú, tehát Isten-központúság ellenes - az "is-is", a Kettő igazából nem képezhet Középpontot - valamint a nemzeti jelleget, enyhén szólva inkább fanyalogva szemlélő liberalizmus és bolsevizmus között, mely kijózanodási folyamatot József Attila esetében segíthette, hogy a „népfrontos” vitában, valószínűleg a többször megnyilvánult hazafias érzelmei miatt is (vö.: J.A.: Bús magyar éneke; Nem, nem, soha.) jobboldali, "szociál-fasiszta elhajlónak" bélyegezték, mely utóbbi meglehetősen érzékenyen érintette a művészt (vö.: "Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét..." , in.: J.A.:Világosítsd föl)...
A teljesség igénye nélkül, mindenképpen foglalkoznunk kell szerelmi költészetével is, amivel kapcsolatban először talán a nagyobb lélegzetű "Óda" című verset említenénk, amit Márton Márta művészettörténésznő ihletett egy lillafüredi tartózkodás alkalmával, amiből végül - akkori élettársa, Szántó Judit tudomására jutván - sajnálatosan súlyos botrány alakult ki. A másik kihagyhatatlan műve egy alkotás-csokor, a "Flóra" versek, amit Kozmutza Flórának, Illyés Gyula későbbi feleségének írt, már életének utolsó szakaszában...
Az eddigiek mellett még két olyan kérdés van, amelyekkel kapcsolatban állást foglalnánk, József Attila "betegsége" és halála:
Szerintünk az első bizonyos vonatkozásokban érinti "a lángész és az őrültség", talán éppen Cesare Lombroso doktor fellépése óta fokozottabban közkedvelt témáját, mely összefüggés feltételezésével kapcsolatban az a véleményünk, hogy az alkotó munka - aminek a vers, hitünk szerint a királynője - legmagasabb formáiban éppen a felfokozott zűrzavar, az őrület ellenében szokott megnyilvánulni. Szerintünk a felismerések elvontságából fakadó esetleges meg nem értettség és a látszólagos "elmagányosodás" "furcsasága" sem tévesztendő össze a beteges elidegenedéssel, mivel az első többnyire a környezet önsorsrontásának, míg a második az egyéni életút-küzdelem kudarcának tekinthető inkább és bár kétségtelen, hogy a szétszóródásba-süllyedésbe fordulás lehetősége a legtöbb helyzetben és szinten fennáll, de ezen sajnálatos állapot, tulajdonképpen inkább ellehetetleníti semmint segíti a magasabb tartalmak színvonalas-hatékony közvetítését, mindazonáltal néha-napján talán tényleg nehéz megkülönböztetni a lángészt az őrülttől (vö.: Az egyébiránt világéletében arisztokratikus Hérakleitosz, élete alkonyán egy dombtetőre vonult vissza és mintegy végső tanításként szamár ganéval dobálta meg a közeledőket vagy az öregedő Schopenhauer már-már annyira borúlátóvá vált, hogy szinte derűlátó lett, melynek következtében kivette alvópárnája alól pisztolyát és egy fiókban helyezte el, bár ebben közrejátszhatott az is, hogy előadásait váratlanul látogatni kezdték...) Mindebből kifolyólag és egyéb benyomásunk alapján is lényegében osztjuk Dr. Németh Attila nézetét, amennyiben József Attila esetében valószínűleg nem skizofréniáról, hanem teljesen másról, a manapság igen elterjedt pánik-kényszer-fóbia fedőtünetei mögött megbúvó depressziós hajlamról - személyes véleményem szerint Van Gogh-hoz és Latinovits Zoltánhoz hasonlóan - Viktor Frankl szavaival "egzisztenciális szorongásról", egyfajta paradox emberi és alkotói válság "Isten hiányos", "Isten vesztéses" állapotáról lehetett szó. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a még voltaképp tapasztalatlannak számító Gyömrői Edit nem pusztán egy sajnálatosan téves diagnózist állíthatott föl, hanem az eszmei-terápiás forma talán kevésbé szerencsés megválasztásával (vö.: A pszichoanalízis vétkei. in.: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. 34.fejezet.) inkább ronthatott a költő állapotán (vö.: Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegségei.)... Mentségére szolgáljon, hogy korábban már a művész - Dr. Rapaport Samu által - részesült pszichoanalitikai kezelésben, ami mintául szolgálhatott a segíteni vágyó fiatal szakember hölgy számára és hát Ő ihlette az egyik legszebb versét, a "Gyermekké tettél" címűt is... Összességében, a számunkra beláthatatlan magasságban, színvonalon érző/látó, ámde zaklatott költőt végül is a beskatulyázás, címkézés lehetősége fölött állónak érezzük, másrészt amennyiben mindenképpen igényelte volna a "kezelést", akkor a természeti világ (jelenségvilág) vonatkoztatási rendszerén belüli további "ön-(szét)elemzés" serkentése helyett, szerintünk - esetében - szerencsésebb lett volna a természet-fölötti (metafizikai) terület egységesítő, harmonizáló vonatkoztatási rendszere felé való visszatalálását segíteni, de fenntartjuk a tévedés jogát...
Halálával kapcsolatban hajlunk Kéri Edit és Garamvölgyi László következtetéseinek az elfogadására, akik többek között a csendőrségi jegyzőkönyv, a helyszínrajzon alapuló vizsgálódás és a MÁV jelentések alapján sokkal inkább a baleset valószínűségét támasztják alá (vö.:Kéri Edit: Hogyan történt József Attila halála? illetve Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila?), így az "öngyilkosság" változatot voltaképp feleslegesen borúlátónak, kicsit talán a korabeli sajtó és közélet bombasztikus hajlamából fakadónak érezzük...
Végül a József Attila által képviselt minőség iránt érzett tiszteletünk és alázatunk jeléül, fejtegetésünket egy versének felidézésével zárnánk:
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidõz
a tigris meg a szelíd õz.
(József Attila: Csak az olvassa...)
:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése