"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy – S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni.” (Lucifer, Első szín. In: Madách Imre: "Az ember tragédiája.")
"Dharma: Mondj példát a vereségre! Judhistira: A győzelem."
(Mahábhárata)
Madách Imre Lucifere, a Fényhozó (vö.: "lét-feledett Ész" /Bogár László/), aki nagyon okos és néha nem nélkülözi a szellemességet sem, valójában nihilistának tűnik, aki önellentmondásos módon Ádám nélkül nem tudja tételezni önmagát (vö.: a túl tiszta vízben nincs élet, de a túlsózott leves viszont ehetetlen). Bár "győzelemre" ítéltetett a Jelenség-világ "Ég-nélküli" vonatkoztatási rendszerében - mert ami megnyilvánul, az elébb vagy utóbb elenyészik -, de ebből az is következik, hogy az ellensúlyozó jellegű (kompenzatív), meg nem szűnő tüsténkedésre, a bűbájra, a rejtőzködésre, a megtévesztő utánzásra (ami azért mégsem az igazi), a fordítottságra és az önistenítésre épülő, lehúzó jellegű (gravitatív) ámokfutása igazából vereség, hiszen a természet-fölötti területére, mivel leesett a harmadik szeme, valójában vak, így óhatatlanul a sóvárgásnak, a dühnek és a félelemnek való kiszolgáltatottságra, a szétesésbe torkolló alapvető szenvedésre ítéltetett, amit nem képes ellensúlyozni a rendíthetetlen önáltatás (vö.: I. Károly orléans-i herceg híres versfeladványával: "Szomjan halok a forrás vize mellett", melyből Francois Villon kerekítette az ismert, osztályon felüli verset). Mindezzel ellentétben áll Ádám, amennyiben bár szintén alszik-tévelyeg - és így a süllyedő önátlépést kockáztatja -, de még elvileg magában hordozza a felocsúdás, a rendbehozás, a felfelé irányuló önmeghaladás lépcsőfokai által kínált lehetőségek megvalósításának esélyét... A megosztó (felhő dúsító) és a helyreállító (felhő oszlató) erőformák - a Világegyetem Mozgás jelenségének a "szívdobbanásaiként" - a lélegzetvételben is kifejeződnek, úgymint belégzés = kis-én tágulás (pszichológiai ego-diasztolé), kilégzés = kis-én szűkülés (pszichológiai ego-szisztolé).
Hamvas Béla szerint, "az Út nem lágy és nem szentimentális, hanem végtelenül elszánt, reális, higgadt, hűvös, száraz és kőkemény”. A Férfi, mint az Ég, halhatatlan Nap (vö.: Apollón) felé irányulás - tartásában puhulván - engedett a zűrzavart (káoszt) keltő Kígyó által bevonzott Nőnek, a fellázított Föld illetve Hold minőségnek, melynek következményeképpen a Mindenség rendjének eszményét leképző jin/jang ábra, a kortárs nyugati kultúrában mára mintha afelé alakulna, hogy elől, a kirakatban, lassacskán mindenki egy fehér korong (férfi), vízszintesen mögé ragasztva pedig egy fekete korong (nő), egyszerre. Talán nem szükséges rámutatnunk, hogy mennyire mesterkéltnek, ingatagnak, szélsőségesnek (extrémnek) tűnik ez az erő-áramlásbeli felállás. (vö.: Ehnaton fáraó hermafroditisztikus kultuszával valamint Hamvas Béla: "Az androgünosz." című írásával - in.: Scientia Sacra III. /10-es kötet/ -, melyben a szerző többek között e két látásmódnak, egymáshoz viszonyított fordított jellegére hívja fel a figyelmet.).
Bizonyos prométheuszi (hélioszi) ihletettségű legenda szerint "Éva az Édenkertben kígyókkal közösült, Káin a Luciferrel való közösülésből származott, ettől az "isteni őstől" származik az emberiség legéleterősebb része, míg a többiek emberi szülők gyermekei." ("Titkos társaságok Angliában." fejezet, "Rózsakeresztesek" rész. In.: Nesta H. Webster: "Titkos társaságok és felforgató mozgalmak.") Véleményünk szerint Éva, bár szellemi értelemben mintegy valóban "megcsalta" a Kígyóval Ádámot - mivel kilépve a felfelé irányulás támogatásának szerepköréből, "önmagát" akarván "megvalósítani", szabad utat adott saját alacsonyabb-rendű belső késztetéseinek (pl.: kíváncsiság, mohóság, birtoklási vágy) -, azonban ezen kihágás következménye inkább az lett, hogy végül mindketten kizuhantak a szakrális rangsorban (hierarchiában), a rend-tartásban elfoglalt helyükből, fejük felhőbe bújt és ebben a szerepzavarban, "vak vezet világtalan"-t állapotban "keresik önmagukat", az öröknek hitt szerelmi mámor, az ellobbanó érzelmek kiváltotta csalódás árnyékában, egyezkednek, békétlenkednek egymással. Ezen erő-áramlásbéli kérdéskörrel kapcsolatban van egy megvilágító erejű eszmefuttatás Ananda K. Coomaraswamy tollából – melyet a “Hinduizmus és buddhizmus” című művében találhatunk –, ahol többek között, a Tünemény(Érzékszervi)-világ vonatkoztatási rendszerén belül értendő függőleges tengely (vö.: a felemelt Élet fája, a Létfa, mint az evilágiságba feledkezés homályából kivezető égi lajtorja) jelentőségére hívja fel a figyelmet:
""Ha az eredetileg elkülönületlen egység két "felét" különválasztjuk, kiindulópontunktól függően különféle módon tudjuk megkülönböztetni őket. Politikai szempontból például a Papság és a Királyság formájában (brahmakşatrau); pszichológiai szempontból "Én" és "Nem-én", a Belső Ember és a Külső Egyéniség, a Hím és a Nő formájában. Ezek a párok nem egyenrangúak.
Mégha az alárendelt fél elvált is a magasabbtól, hogy együtt alkothassanak, mégis mindenekelőtt benne foglaltatik.
A Papság például "egyszerre a Papság és a Királyság" – ezt láthatjuk a pap-király Mitrávarunau vagy Indrágní mixta personá-jában* [ *„Kevert személy”] –, a Királyság azonban mint elkülönült funkció nem több önmagánál, a Papsághoz képest női szerepet tölt be, és alá van vetve annak mint Vezetőjének (netŗ = hégemón). A feladatok nem szerinti megkülönböztetése meghatározza a hierarchiát. Istennel való viszonyában minden nőnemű. Ámde amiképpen Mitra férfiként viselkedik Varunával szemben, Varuna viszont férfiként viselkedik a Földdel szemben, ugyanígy a pap is férfiként viselkedik a királlyal szemben, a király pedig országával szemben. Hasonlóképpen a férfi alá van vetve az Egyház és az Állam egyesült uralmának, de hatalma van a felesége felett, aki viszont férje birtokát igazgatja.
Végig az egész láncolaton a szellemi princípium hagyja jóvá vagy írja elő, hogy mit kell az érzéki princípiumnak betöltenie vagy elkerülnie.
A zűrzavar csak akkor jelenik meg, ha ez utóbbit saját zsarnoki szenvedélyei eltérítik az ésszerű engedelmességtől, és ő ezt a behódolást a "szabadsággal" azonosítja.""
Babits Mihály szerint, az embernek vésővel és kalapáccsal kell önmagát kifaragnia, hiszen például az önuralom elsajátításának hiánya káros függőségekhez (addikciókhoz), így a valódi szabadság elvesztéséhez vezet. A teljesség igénye nélkül, ezen utóbbi lehetőség gyanánt utalhatunk a különféle szórakozásokon alapuló, egyre fékevesztettebb, mákonyosabb "(sziget)-fesztiválozás" elterjedettségére vagy a túltolt, néhol már émelyítő ínyenckedésre, ami az asztali áldás helyébe látszik lépni, de említhetnénk a napjainkban szinte még mindent átitató, folytonosan a "közjóra" hivatkozó, azonban eszmeileg egyre kimódoltabbnak, zsarnokibbnak tűnő "emberjogizmusnak" és pszichologizálásnak, az alapvető (fundamentális) együttélési-közösségi normák-formák kereteit mára már komolyan veszélyeztető hatásait is... Nem beszélve a "fiatalság kultuszról", melynek egyik torokszorító következményeképpen, mind gyakrabban tűnik fel olyan derűs magabiztosságot sugárzó idősebb úr vagy hölgy, aki merész színekben tüntetve, serdülő ifjúnak illetve bakfisnak öltözködik...
Hogy mennyire fontos lenne végre egy kicsit eltöprengeni a "békefesztiválos" harcmodor lényegén, azt jelzi például, hogy a 70-es évek elején Hollandiában még a lakosság 80%-a járt templomba, a végén már csak 20% (vö.: Lovas István: "Nyugat-Európa már rég nem keresztény."). Az 1968-as "diáklázadás" - többek között Cohn-Bendit felbukkanása - utáni évtizedről van szó, amikor az "önmagunk legeltetése" (individualizmus) divatjának következményeként a gyermekvállalási kedv "látványos" csökkenő pályára állt Nyugaton, valamint a sokféleség (multikulturalitás) jegyében a bevándorlás tömegméreteket kezdett ölteni, amely elérve egy bizonyos arányszámot, a hozzávetőlegesen 10 % körülit - pusztán a felállás természetéből fakadóan -, óhatatlanul feszültséget gerjeszt az őslakossággal és így a "nevető harmadik" illetve az "oszd meg és uralkodj" elv alapján, a "nem létező" globalista eszmei-pénzügyi háttérhatalom még nagyobb befolyást tudott szerezni a nyugati nemzetek (lokalitások) teljes politikai játékterében, a szélsőbaltól a szélsőjobbig, nem is beszélve a kimódolt, kierőszakolt ál-önazonosságok (ál-identitások) valamint az összekeverés divatba hozott jelenségeinek hagyománytalanító, a szilárd önazonosságtudatból - mely a valódi irgalom lehetőségének alapfeltétele - fakadó ellenállóképesség csökkentésének hatásairól: "Még mindig humanizmus tején a gyermek." - írja Nagy László a "Jövendőnk háza" című versében. Mindeközben a "láthatatlan mozgató”, valami különös farkasvakság okán, mintha nem venné észre, hogy ezzel a hozzáállással tulajdonképpen saját maga alatt is vágja a fát, eme irányítottnak vélt zűrzavarral – egyfajta önbeteljesítő jóslatként -, mintegy szándékolatlanul azt suttogja az elbizonytalanodott átlagpolgár fülébe, hogy végéhez közeledik a Nyugatnak, a hozzávetőlegesen 500 éve - Buji Ferenc szavával élve, a "sötét reneszánsz" idején - berobbanó világuralma (vö.: Pap Gábor: "Káin reneszánsz maffiája." /youtube/)...
Bár Friedrich Nietzsche "A tragédia születése" című írásában még Dionüszosz mellett tör lándzsát Apollónnal szemben, az előbbi felől várva a friss erőt (vö.: Hermann Hesse: "Narziss és Goldmund"), azonban mára már világossá válni látszik, hogy a fentebb említett jelenségek tulajdonképpen a túlfűtött Dionüszosznak, a magasabb-rendű apollói eszménnyel szembeni lázadásaként is leírhatóak, melynek folyományaként megjelenik Liber (Bacchus), majd a megszentelt-kedélyes termékenység ünnepeket felváltó, természetellenes és egyre vadabb bacchanáliák (vö.: Federico Fellini: Satyricon). Lényegét tekintve ez ugyanazon irányú Mozgás, mint ami a reneszánsz "életizmusánál", később a humanista "emberizmusnál", majd a francia forradalom ész-tudomány kultuszánál, valamint napjaink ál-szakrális, a földi (tünemény-világ) vonatkoztatási rendszeren belül értett "mindenegyizmus" megtévesztő, olykor hátsószándékú tanításánál, illetve a be nem vallottan önistenítő jellegű, steiner-i "teremtő gondolatizmusnál" vagy az aurobindo-i "Szuper-tudat" képzetnél megfigyelhető (vö.: Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra."), hiszen igazából egy fokozódó elvilágiasodási folyamatról lehet beszélni, egyfajta világképfordulás hangulatáról, amikor a középkori, isteni, természet-fölötti uralom (vö.: "színültig telt üresség" /Eckhart mester/) középpontiságának helyébe valami e-világi lép a szívünkbe (amit az idő rozsdája megemészt, a tolvajok meg ellophatnak), melynek következménye a "tények világának" (Pilinszky János) viharos, vízszintes tágulása (vö.: a tudomány, a találmányok és a hódítás mintegy zabolázatlan hatalmi mámora), mely - a felfelé irányulás jelentős megnehezítése, megnehezülése okán - óhatatlanul egyfajta ellaposodásba, szellemtelenedésbe, elidegenítő szétszóródásba, majd örvénylésbe, "elnyelő ürességbe" torkollik, hiszen, ahogy Julius Evola mondja: "A tradícióban az örökkévaló van a középpontban. Ez az érték és értékteremtés centruma. Minden, ami a tradíció számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember romlásra van ítélve."
A lehetséges kibontakozásra vonatkozóan Zelnik József "Nomád nemzedék negyven év után" című tanulmányában pedig többek között azt fejti ki, hogy a zavaros idők által előbb-utóbb kikényszerített szakrális megújulás során Hórusz (vö.: Turul), a felhő oszlató erő, aki szemben áll Széth-el, a felhő dúsító erővel, visszaszáll az égi ősforráshoz (turáni áldás: az őseredeti /primordiális/ alapállás) és az onnan merített tudást hozza a mába, ami mindenekfelett a felébredést, majd - a makulátlanul tiszta belső/külső apollói Középpont uralmához - a legelső Hagyományhoz való szívbéli hazatérést, a kompromisszummentes re-szakralizálódást jelenti...
Azonban, mivel tulajdonképpen mindennel kapcsolatban találkozhatunk szakrális illetve modernista értelmezéssel (a második legrégebbi szemléleti hagyomány), ezért elengedhetetlenül fontosnak tűnik, hogy különbséget tegyünk az Evola által említett szakrális Örökkévaló, aki/ami Mozdulatlan mozgató, illetve a modernista Örökkévaló fogalom között, hiszen ezen utóbbi felfogás a Mozgást ("Energiát") vagy mindkettőt isteníti (holott mint tudjuk, a Kettő nem lehet egyszerre a Középpontban, mert az egyben középponttalanítást, középponttalanságot is jelent), de lényeginek tűnik utalni a szakrális és a modernista "újítás" fogalom (vö.: "A múltat végképp eltörölni,...") egymáshoz viszonyított tükörkép jellegére (vö.: René Guénon: "A tradícióellenességtől az ellentradícionalitásig" In.: "A Mennyiség Uralma és az Idők Jelei." 38. fejezet.), különösképpen abban az esetben, ha a markáns és általános hagyományellenesség nem terjed ki a saját hagyomány elvetésére is (vö.: Umberto Eco: "A Foucault-inga.".)...
Ma már szinte feledésbe merülni látszik, hogy a becsület (mely egykor az életnél is fontosabb volt), az igazságosság eszméje, az udvariassági szabályok, a magázódás (egymás tisztelete), az önfeláldozó kötelességtudat, a hűség, a szülők megbecsülése, a kölcsönösség elvén működő, nyílt rangsor (hierarchia), eredetileg elsősorban a közösség erejét illetve a gyengébbek védelmét szolgálták (vö.: "Szent István király intelmei Imre hercegnek"; Konfuciusz: "Beszélgetések és mondások"; Jamaoto Cunetomo: "Hagakure".), míg az "élet" habzsolása, az erőltetett tréfálkozás, a "mindenki haver" (ha mindenki haver, akkor általában nincs igazi barát), a "trükkök százai", a rejtett és fordított rangsor viszont a "szabadság-egyenlőség-testvériség" nevében gyakran a farkastörvényeket engedi a védtelenebbekre: "A létezés a "szent uralmára" épül, amit a hierarchia fogalma fejez ki. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy ahol a nyugatias gondolkodás "demokráciáról" és "emberi jogokról" beszél, ott csupán arról van szó, hogy a "szent uralma", ha jobban tetszik "diktatúrája" helyett a szentségtelenség, a deszakralitás diktatúrája működik a rejtett mélyszerkezetekben." (Bogár László: "The West and the Rest.").
A Mozdulatlan-mozgató, a Mozgás és a nem-Mozgás mögötti-fölötti Mozdulatlanság, a Hang és a nem-Hang mögötti-fölötti Csend. Mivel a "tagadás szelleme" a Mozdulatlan-mozgató tekintetében vak, ebből kifolyólag a fő, legyőzendő ellenséget, a Halált látja mindenben, ami nem szűkebb illetve tágabb értelmű kis-én, nem Mozgás, nem Energia, nem Élet (vö.: "principális dualizmus"), amiből következően, önjelölt istenként (Isten utánzójaként, "majmolójaként"), a "Világbéke" zálogát saját uralmának bármi áron történő biztosításában látja (vö.: "A hamis spiritualitás valójában a “spirituális megújulással" azonosítható, (...) továbbá a hamis spiritualitás az az “új kor", amelybe minden elképzelhető eszközzel hajtják az emberiséget." /René Guénon/). A "semleges" is "választ", hiszen aki nem fordul szembe a lehúzó erővel, az valójában átadja magát neki (vö.: "nincs ország, nincs nemzet, nincs határ"), így a hiteles szakrális látásmód kénytelen nemet mondani a modernista kis-én illetve Mozgás (Élet) istenítésére (például az "Halloween"-kultusz, "Télapó" illetve a fény-sötét fölötti Világosság helyére áhítózó "Fény-ünnep" "vidám" nyomulására) és igazából ezáltal teremti meg a Létezés esélyének az előfeltételét a maga számára, hogy a tünemény-világon kívül lévő, nem született és nem múló terület felé irányulhasson, abból erőt meríthessen - mely folyamat megalapozásához ugyancsak nélkülözhetetlen a szilárd családi-közösségi-szellemi önazonosságtudat (az egyetemes lombkorona hirdetése, a törzs és a gyökér jelentéktelenítésével karöltve, a fordított életfára, a megtévesztés világára utal) -, hiszen a hamisítatlan béke érzése valójában a "lenni vagy nem lenni" hullámzásával jellemezhető földi élet Ég alá történő maradéktalan visszarendeződésének megvalósulását jelenti a szívünkben...
Hamvas Béla szerint, "az Út nem lágy és nem szentimentális, hanem végtelenül elszánt, reális, higgadt, hűvös, száraz és kőkemény”. A Férfi, mint az Ég, halhatatlan Nap (vö.: Apollón) felé irányulás - tartásában puhulván - engedett a zűrzavart (káoszt) keltő Kígyó által bevonzott Nőnek, a fellázított Föld illetve Hold minőségnek, melynek következményeképpen a Mindenség rendjének eszményét leképző jin/jang ábra, a kortárs nyugati kultúrában mára mintha afelé alakulna, hogy elől, a kirakatban, lassacskán mindenki egy fehér korong (férfi), vízszintesen mögé ragasztva pedig egy fekete korong (nő), egyszerre. Talán nem szükséges rámutatnunk, hogy mennyire mesterkéltnek, ingatagnak, szélsőségesnek (extrémnek) tűnik ez az erő-áramlásbeli felállás. (vö.: Ehnaton fáraó hermafroditisztikus kultuszával valamint Hamvas Béla: "Az androgünosz." című írásával - in.: Scientia Sacra III. /10-es kötet/ -, melyben a szerző többek között e két látásmódnak, egymáshoz viszonyított fordított jellegére hívja fel a figyelmet.).
 |
| Ehnaton fáraó nőként történő ábrázolása Felső-Egyiptomból (Kr.e.: 1350) |
Bizonyos prométheuszi (hélioszi) ihletettségű legenda szerint "Éva az Édenkertben kígyókkal közösült, Káin a Luciferrel való közösülésből származott, ettől az "isteni őstől" származik az emberiség legéleterősebb része, míg a többiek emberi szülők gyermekei." ("Titkos társaságok Angliában." fejezet, "Rózsakeresztesek" rész. In.: Nesta H. Webster: "Titkos társaságok és felforgató mozgalmak.") Véleményünk szerint Éva, bár szellemi értelemben mintegy valóban "megcsalta" a Kígyóval Ádámot - mivel kilépve a felfelé irányulás támogatásának szerepköréből, "önmagát" akarván "megvalósítani", szabad utat adott saját alacsonyabb-rendű belső késztetéseinek (pl.: kíváncsiság, mohóság, birtoklási vágy) -, azonban ezen kihágás következménye inkább az lett, hogy végül mindketten kizuhantak a szakrális rangsorban (hierarchiában), a rend-tartásban elfoglalt helyükből, fejük felhőbe bújt és ebben a szerepzavarban, "vak vezet világtalan"-t állapotban "keresik önmagukat", az öröknek hitt szerelmi mámor, az ellobbanó érzelmek kiváltotta csalódás árnyékában, egyezkednek, békétlenkednek egymással. Ezen erő-áramlásbéli kérdéskörrel kapcsolatban van egy megvilágító erejű eszmefuttatás Ananda K. Coomaraswamy tollából – melyet a “Hinduizmus és buddhizmus” című művében találhatunk –, ahol többek között, a Tünemény(Érzékszervi)-világ vonatkoztatási rendszerén belül értendő függőleges tengely (vö.: a felemelt Élet fája, a Létfa, mint az evilágiságba feledkezés homályából kivezető égi lajtorja) jelentőségére hívja fel a figyelmet:
""Ha az eredetileg elkülönületlen egység két "felét" különválasztjuk, kiindulópontunktól függően különféle módon tudjuk megkülönböztetni őket. Politikai szempontból például a Papság és a Királyság formájában (brahmakşatrau); pszichológiai szempontból "Én" és "Nem-én", a Belső Ember és a Külső Egyéniség, a Hím és a Nő formájában. Ezek a párok nem egyenrangúak.
Mégha az alárendelt fél elvált is a magasabbtól, hogy együtt alkothassanak, mégis mindenekelőtt benne foglaltatik.
A Papság például "egyszerre a Papság és a Királyság" – ezt láthatjuk a pap-király Mitrávarunau vagy Indrágní mixta personá-jában* [ *„Kevert személy”] –, a Királyság azonban mint elkülönült funkció nem több önmagánál, a Papsághoz képest női szerepet tölt be, és alá van vetve annak mint Vezetőjének (netŗ = hégemón). A feladatok nem szerinti megkülönböztetése meghatározza a hierarchiát. Istennel való viszonyában minden nőnemű. Ámde amiképpen Mitra férfiként viselkedik Varunával szemben, Varuna viszont férfiként viselkedik a Földdel szemben, ugyanígy a pap is férfiként viselkedik a királlyal szemben, a király pedig országával szemben. Hasonlóképpen a férfi alá van vetve az Egyház és az Állam egyesült uralmának, de hatalma van a felesége felett, aki viszont férje birtokát igazgatja.
Végig az egész láncolaton a szellemi princípium hagyja jóvá vagy írja elő, hogy mit kell az érzéki princípiumnak betöltenie vagy elkerülnie.
A zűrzavar csak akkor jelenik meg, ha ez utóbbit saját zsarnoki szenvedélyei eltérítik az ésszerű engedelmességtől, és ő ezt a behódolást a "szabadsággal" azonosítja.""
Babits Mihály szerint, az embernek vésővel és kalapáccsal kell önmagát kifaragnia, hiszen például az önuralom elsajátításának hiánya káros függőségekhez (addikciókhoz), így a valódi szabadság elvesztéséhez vezet. A teljesség igénye nélkül, ezen utóbbi lehetőség gyanánt utalhatunk a különféle szórakozásokon alapuló, egyre fékevesztettebb, mákonyosabb "(sziget)-fesztiválozás" elterjedettségére vagy a túltolt, néhol már émelyítő ínyenckedésre, ami az asztali áldás helyébe látszik lépni, de említhetnénk a napjainkban szinte még mindent átitató, folytonosan a "közjóra" hivatkozó, azonban eszmeileg egyre kimódoltabbnak, zsarnokibbnak tűnő "emberjogizmusnak" és pszichologizálásnak, az alapvető (fundamentális) együttélési-közösségi normák-formák kereteit mára már komolyan veszélyeztető hatásait is... Nem beszélve a "fiatalság kultuszról", melynek egyik torokszorító következményeképpen, mind gyakrabban tűnik fel olyan derűs magabiztosságot sugárzó idősebb úr vagy hölgy, aki merész színekben tüntetve, serdülő ifjúnak illetve bakfisnak öltözködik...
 |
| Fiatalság-kultusz |
Hogy mennyire fontos lenne végre egy kicsit eltöprengeni a "békefesztiválos" harcmodor lényegén, azt jelzi például, hogy a 70-es évek elején Hollandiában még a lakosság 80%-a járt templomba, a végén már csak 20% (vö.: Lovas István: "Nyugat-Európa már rég nem keresztény."). Az 1968-as "diáklázadás" - többek között Cohn-Bendit felbukkanása - utáni évtizedről van szó, amikor az "önmagunk legeltetése" (individualizmus) divatjának következményeként a gyermekvállalási kedv "látványos" csökkenő pályára állt Nyugaton, valamint a sokféleség (multikulturalitás) jegyében a bevándorlás tömegméreteket kezdett ölteni, amely elérve egy bizonyos arányszámot, a hozzávetőlegesen 10 % körülit - pusztán a felállás természetéből fakadóan -, óhatatlanul feszültséget gerjeszt az őslakossággal és így a "nevető harmadik" illetve az "oszd meg és uralkodj" elv alapján, a "nem létező" globalista eszmei-pénzügyi háttérhatalom még nagyobb befolyást tudott szerezni a nyugati nemzetek (lokalitások) teljes politikai játékterében, a szélsőbaltól a szélsőjobbig, nem is beszélve a kimódolt, kierőszakolt ál-önazonosságok (ál-identitások) valamint az összekeverés divatba hozott jelenségeinek hagyománytalanító, a szilárd önazonosságtudatból - mely a valódi irgalom lehetőségének alapfeltétele - fakadó ellenállóképesség csökkentésének hatásairól: "Még mindig humanizmus tején a gyermek." - írja Nagy László a "Jövendőnk háza" című versében. Mindeközben a "láthatatlan mozgató”, valami különös farkasvakság okán, mintha nem venné észre, hogy ezzel a hozzáállással tulajdonképpen saját maga alatt is vágja a fát, eme irányítottnak vélt zűrzavarral – egyfajta önbeteljesítő jóslatként -, mintegy szándékolatlanul azt suttogja az elbizonytalanodott átlagpolgár fülébe, hogy végéhez közeledik a Nyugatnak, a hozzávetőlegesen 500 éve - Buji Ferenc szavával élve, a "sötét reneszánsz" idején - berobbanó világuralma (vö.: Pap Gábor: "Káin reneszánsz maffiája." /youtube/)...
Bár Friedrich Nietzsche "A tragédia születése" című írásában még Dionüszosz mellett tör lándzsát Apollónnal szemben, az előbbi felől várva a friss erőt (vö.: Hermann Hesse: "Narziss és Goldmund"), azonban mára már világossá válni látszik, hogy a fentebb említett jelenségek tulajdonképpen a túlfűtött Dionüszosznak, a magasabb-rendű apollói eszménnyel szembeni lázadásaként is leírhatóak, melynek folyományaként megjelenik Liber (Bacchus), majd a megszentelt-kedélyes termékenység ünnepeket felváltó, természetellenes és egyre vadabb bacchanáliák (vö.: Federico Fellini: Satyricon). Lényegét tekintve ez ugyanazon irányú Mozgás, mint ami a reneszánsz "életizmusánál", később a humanista "emberizmusnál", majd a francia forradalom ész-tudomány kultuszánál, valamint napjaink ál-szakrális, a földi (tünemény-világ) vonatkoztatási rendszeren belül értett "mindenegyizmus" megtévesztő, olykor hátsószándékú tanításánál, illetve a be nem vallottan önistenítő jellegű, steiner-i "teremtő gondolatizmusnál" vagy az aurobindo-i "Szuper-tudat" képzetnél megfigyelhető (vö.: Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra."), hiszen igazából egy fokozódó elvilágiasodási folyamatról lehet beszélni, egyfajta világképfordulás hangulatáról, amikor a középkori, isteni, természet-fölötti uralom (vö.: "színültig telt üresség" /Eckhart mester/) középpontiságának helyébe valami e-világi lép a szívünkbe (amit az idő rozsdája megemészt, a tolvajok meg ellophatnak), melynek következménye a "tények világának" (Pilinszky János) viharos, vízszintes tágulása (vö.: a tudomány, a találmányok és a hódítás mintegy zabolázatlan hatalmi mámora), mely - a felfelé irányulás jelentős megnehezítése, megnehezülése okán - óhatatlanul egyfajta ellaposodásba, szellemtelenedésbe, elidegenítő szétszóródásba, majd örvénylésbe, "elnyelő ürességbe" torkollik, hiszen, ahogy Julius Evola mondja: "A tradícióban az örökkévaló van a középpontban. Ez az érték és értékteremtés centruma. Minden, ami a tradíció számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember romlásra van ítélve."
A lehetséges kibontakozásra vonatkozóan Zelnik József "Nomád nemzedék negyven év után" című tanulmányában pedig többek között azt fejti ki, hogy a zavaros idők által előbb-utóbb kikényszerített szakrális megújulás során Hórusz (vö.: Turul), a felhő oszlató erő, aki szemben áll Széth-el, a felhő dúsító erővel, visszaszáll az égi ősforráshoz (turáni áldás: az őseredeti /primordiális/ alapállás) és az onnan merített tudást hozza a mába, ami mindenekfelett a felébredést, majd - a makulátlanul tiszta belső/külső apollói Középpont uralmához - a legelső Hagyományhoz való szívbéli hazatérést, a kompromisszummentes re-szakralizálódást jelenti...
Azonban, mivel tulajdonképpen mindennel kapcsolatban találkozhatunk szakrális illetve modernista értelmezéssel (a második legrégebbi szemléleti hagyomány), ezért elengedhetetlenül fontosnak tűnik, hogy különbséget tegyünk az Evola által említett szakrális Örökkévaló, aki/ami Mozdulatlan mozgató, illetve a modernista Örökkévaló fogalom között, hiszen ezen utóbbi felfogás a Mozgást ("Energiát") vagy mindkettőt isteníti (holott mint tudjuk, a Kettő nem lehet egyszerre a Középpontban, mert az egyben középponttalanítást, középponttalanságot is jelent), de lényeginek tűnik utalni a szakrális és a modernista "újítás" fogalom (vö.: "A múltat végképp eltörölni,...") egymáshoz viszonyított tükörkép jellegére (vö.: René Guénon: "A tradícióellenességtől az ellentradícionalitásig" In.: "A Mennyiség Uralma és az Idők Jelei." 38. fejezet.), különösképpen abban az esetben, ha a markáns és általános hagyományellenesség nem terjed ki a saját hagyomány elvetésére is (vö.: Umberto Eco: "A Foucault-inga.".)...
Ma már szinte feledésbe merülni látszik, hogy a becsület (mely egykor az életnél is fontosabb volt), az igazságosság eszméje, az udvariassági szabályok, a magázódás (egymás tisztelete), az önfeláldozó kötelességtudat, a hűség, a szülők megbecsülése, a kölcsönösség elvén működő, nyílt rangsor (hierarchia), eredetileg elsősorban a közösség erejét illetve a gyengébbek védelmét szolgálták (vö.: "Szent István király intelmei Imre hercegnek"; Konfuciusz: "Beszélgetések és mondások"; Jamaoto Cunetomo: "Hagakure".), míg az "élet" habzsolása, az erőltetett tréfálkozás, a "mindenki haver" (ha mindenki haver, akkor általában nincs igazi barát), a "trükkök százai", a rejtett és fordított rangsor viszont a "szabadság-egyenlőség-testvériség" nevében gyakran a farkastörvényeket engedi a védtelenebbekre: "A létezés a "szent uralmára" épül, amit a hierarchia fogalma fejez ki. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy ahol a nyugatias gondolkodás "demokráciáról" és "emberi jogokról" beszél, ott csupán arról van szó, hogy a "szent uralma", ha jobban tetszik "diktatúrája" helyett a szentségtelenség, a deszakralitás diktatúrája működik a rejtett mélyszerkezetekben." (Bogár László: "The West and the Rest.").
A Mozdulatlan-mozgató, a Mozgás és a nem-Mozgás mögötti-fölötti Mozdulatlanság, a Hang és a nem-Hang mögötti-fölötti Csend. Mivel a "tagadás szelleme" a Mozdulatlan-mozgató tekintetében vak, ebből kifolyólag a fő, legyőzendő ellenséget, a Halált látja mindenben, ami nem szűkebb illetve tágabb értelmű kis-én, nem Mozgás, nem Energia, nem Élet (vö.: "principális dualizmus"), amiből következően, önjelölt istenként (Isten utánzójaként, "majmolójaként"), a "Világbéke" zálogát saját uralmának bármi áron történő biztosításában látja (vö.: "A hamis spiritualitás valójában a “spirituális megújulással" azonosítható, (...) továbbá a hamis spiritualitás az az “új kor", amelybe minden elképzelhető eszközzel hajtják az emberiséget." /René Guénon/). A "semleges" is "választ", hiszen aki nem fordul szembe a lehúzó erővel, az valójában átadja magát neki (vö.: "nincs ország, nincs nemzet, nincs határ"), így a hiteles szakrális látásmód kénytelen nemet mondani a modernista kis-én illetve Mozgás (Élet) istenítésére (például az "Halloween"-kultusz, "Télapó" illetve a fény-sötét fölötti Világosság helyére áhítózó "Fény-ünnep" "vidám" nyomulására) és igazából ezáltal teremti meg a Létezés esélyének az előfeltételét a maga számára, hogy a tünemény-világon kívül lévő, nem született és nem múló terület felé irányulhasson, abból erőt meríthessen - mely folyamat megalapozásához ugyancsak nélkülözhetetlen a szilárd családi-közösségi-szellemi önazonosságtudat (az egyetemes lombkorona hirdetése, a törzs és a gyökér jelentéktelenítésével karöltve, a fordított életfára, a megtévesztés világára utal) -, hiszen a hamisítatlan béke érzése valójában a "lenni vagy nem lenni" hullámzásával jellemezhető földi élet Ég alá történő maradéktalan visszarendeződésének megvalósulását jelenti a szívünkben...
"Ha arra gondolsz, hogy egy férfi
csak ötven évig él a Menny alatt..,
biztos, hogy ez a világ nem más, mint hiú álom...
Egy életet kaptunk.
Van bármi, ami nem múlik el?"
(Oda Nobunaga tábornok dala, XVI.század.)
 |
| Boromisza Tibor: Nyugszik a nap. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése