Sir David Attenborough a globalista "minden Egy" paródia szolgálatában...

A műsor második felének eleje szól a témáról. 

- Ennek során kiemelődik a szakrális Óegyiptom és a Turulházi Árpádház rendbehozó jellegű érték-piramisának lényegisége, mely egy igazságos és felelős "jó gazda, illetve patriarchális jó családfő" ethoszát üzeni a mába.

- "The House of One in Berlin": 

1. Ha két szakrális (farkasbőrbe bújt bárány) és egy modernista (báránybőrbe bújt farkas) kultuszt nem különböztetünk meg, hanem "egységesítünk", ki nevet a végén? 

2. Szeretet (tolerancia) igazság nélkül. Ez nem Krisztus tanítása, tehát ez is hamisítvány.

- A modernista antitézisnek amúgy természetesen van helye az Ég-alattiban. Az Istenhiányból fakadó teljesítmény kényszere végül is egyfajta kovász, ami mozgásban tartja a dolgokat. Ha nem lett volna Bűnbeesés (önistenítés, Isten utánzása), nem volna élet (és halál sem). Úgy lehet fogalmazni, hogy kis mértékben orvosság, nagy mértékben ön- és köz-rombolás.

- Mint Szent Máté írja a 7. fejezetben:

A hamis próféták.

15Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. 16Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? 17Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. 18Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. 19Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. 20Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket. 21Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: 22Uram, Uram, hát nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? – 23Akkor kijelentem nekik: Sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!"

Szent János Babilonról, a Nagy Parázna asszony összeomlásáról.

 BABILON BUKÁSA

A kelyhek angyalainak egyike ekkor így szólt Jánoshoz:

– Jöjj, és megmutatom néked a Nagy Parázna ítéletét. Vele bujálkodtak a föld királyai, és a földnek lakói megrészegedtek kéjeinek borától.

Lélekben elragadta őt a pusztába, és ott János meglátott egy asszonyt nagy veres fenevadon ülve, amelynek hét feje és tíz szarva volt, mind teleírva káromló nevekkel. Az asszony bíborba és skarlátba volt öltözve, arany, gyémánt és gyöngy ékítették, kezében kelyhet tartott telve az ő undokságával és kéjeinek tisztátalanságával. Látszott rajta, hogy részeg a szenteknek és Jézus bizonyságtevőinek vérétől. János felette álmélkodott, az angyal pedig így szólt hozzá:

– Megvilágosítlak e látás titka felől. A vadállat, amelyet láttál, volt és nincs. A mélységből jő, és vesztébe siet. Volt, nincs, de ismét lesz. A hét fej hét halom, az asszony ezeken ül, de a királyok száma is hét, öt már volt, egy van, és még egy eljő, de kevés időre lesz maradása. Maga a vadállat lesz a nyolcadik, és ő is ítéletre siet. A tíz szarv, amelyet láttál, tíz király, akik még birodalmat nem kaptak, de ha hatalomra jutnak egy órára, azt a Fenevadnak engedik át, és harcba szállnak a Báránnyal. Az asszony tehát, akit láttál, ama nagy város, amely úr a föld királyai felett.

Akkor másik angyal szállt alá a mennyből, és hirdette fennszóval:

– Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és ördögök tanyája lett, minden tisztátalan szellem hajléka, minden tisztátalan madár fészke, és minden undokságos állat odúja. Siratják a föld királyai, akik vele tobzódtak, és füstjét látva biztonságos távolból mondják: „Hatalmas város, hogy egy órában beteljesedett a te ítéleted!” És a föld kalmárai jajgatva sírnak, mert az ő áruikat immár senki sem veszi, s akik belőle gazdagodtak meg, biztonságos távolból siratják: „Jaj, jaj a nagy város, mely öltözött skarlátba és bíborba, és arannyal, gyémánttal meg gyönggyel ékítette magát, hogy egy óra alatt betelt ítélete!” És minden hajós és kormányos és révész megáll, amikor füstjét látta, és port hányván fejükre, fennszóval sírnak: „Jaj, te nagy város, kihez nincsen hasonlatos, és kitől meggazdagodott minden, akinek hajói a tengert járták, hogy elpusztultál egyetlen órában!” Hallotta pedig János, hogy a mennyekben nagy sokaság zeng öröméneket:

– Alleluja! Üdv, dicsőség és hatalom a mi Istenünknek, mert igazak az ő ítéletei! Betelt ítélete a Nagy Paráznán, és számon kérte rajta szolgáinak vérét! Alleluja! Füstje felszáll mindörökké!

Bogár László: A szabadság terrorja, a terror szabadsága (Az önistenítő káosz erő diszkrét bája).

 Ma a szabadság-terrorja a terror szabadságát hozza el, brutálisan büntetik, kiközösítik azt, aki nem fogadja el engedelmesen a totális káoszt, ahol tehát minden abszolút szabad, kivéve a rendet, mert az viszont abszolút nem szabad. Homofóbiának bélyegzi a nemi önazonosságot, nacionalizmusnak nemzethez való ragaszkodást, rasszizmusnak, keresztény európai fehér ember kultúráját. Pedig Weöres Sándor Birkaiskola című miniatűrje négy mondatban foglalja ezt az önfelszámolást.

Demkó Attila: A Nyugat globális dominanciájának vége: létrejön a Moszkva-Peking Tengely?

Valóban összefoghat-e Kína és Oroszország? A globális hatalmi rendszerek átalakulása a szemünk előtt zajlik, ami a nyugati dominancia visszaszorulását jelentheti. Valóban azé a világ, akié a "Heartland"?

"Ha a Nyugat nem tér vissza a geopolitikai realizmushoz, és továbbra is azt gondolja, hogy politikai modelljét a világ nagy részében továbbra is követendőnek és felsőbbrendűnek tartják, nagyon gyorsan további súlyos vereségek várnak rá".

Az a történet, melynek kibontakozását 2021 márciusában a szemünk előtt látjuk 2008-ban kezdődött, Grúziában. Ekkor rohanta le Oroszország a NATO felé tartó kaukázusi államot. A Nyugat a sajnálkozáson túl nem tudott tenni semmit, ugyanúgy, ahogy 2014-ben Ukrajnában sem. Hosszan lehetne elemezni, hogy felelős döntés volt-e két olyan országot a NATO tagság lehetőségével biztatni, melyet az Egyesült Államok nem akar, de valójában nem is képes megvédeni a harmadik világháború felvállalása nélkül. Azon is lehetne vitatkozni, hogy a háborút közvetlenül nem a szép szavakkal felbátorított grúzok támadása robbantotta-e ki? Lehet keresni felelősöket: hogyan sikerült ennyire félreérteni Oroszországot, azt gondolva, majd békésen eltűrik ezt az újabb és minden korábbinál fájdalmasabb geopolitikai térvesztést?

De ezek ma már részletkérdések, mert 2008-ban, miután Vlagyimir Putyin egy évvel korábbi teljesen világos müncheni figyelmeztetését  Washington figyelmen kívül hagyta, egy messze nagyobb eseménysor indult el.

Kevesen emlékeznek rá, de a 2008. augusztus 7-én, a pekingi olimpia megnyitásával egyidőben indult grúziai háborút megelőzte egy másik, legalább ennyire fontos esemény. Július 23-án sok évtizedes vita után Oroszország egy méretében jelentéktelen, mindössze 174 négyzetkilométeres területet visszaadott Kínának. Ez persze csak egészen apró töredéke az oroszok által a századok során elcsatolt több millió négyzetkilométeres kínai területnek és érdekszférának. A szerződés üzenetértéke azonban óriási volt. Az oroszok ezzel ugyanis figyelmeztették Washingtont: Moszkva a stratégiai övezetébe behatoló (mert Kína közép-ázsiai befolyásszerzése is behatolás) két hatalmi központ közül a Nyugattal való leszámolást választja, ha arra kényszerítik. 2008-óta az orosz Kína-politikát hátbiztosításnak lehet nevezni. Az Amúr folyó nem második front, mint a Szovjetunió alatt volt, hanem 2008 óta hivatalosan is baráti határ. Pontosan ugyanebben az időszakban Moszkva területi engedményekkel rendezni akarta viszonyát Japánnal is, csak Tokió a négy vitatott szigetből a két kisebbik visszaadását nem fogadta el. Bár a tárgyalások nem értek véget, itt aligha lesz rendezés, ez pedig még inkább Kína felé tereli Oroszországot.

2008-ból lépjünk előre 13 évet 2021 márciusára. Sok minden történt ebben a hónapban. Moszkvában hidegzuhanyt kapott Josep Borrell, az EU külügyi főképviselője, és megüzenték az Európai Uniónak, készek a szakításra.

Oroszország ezzel párhuzamosan immár teljesen nyíltan magas szintű kínai-orosz együttműködést sürgetett az „amerikai hegemóniával” szemben.

Hogy valójában mennyire Moszkva kezdeményezi ezt a végleges szakításnak tűnő eseménysort, nehéz megmondani. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azután érkezett a kínai fővárosba, hogy az USA és Kína között Alaszkában nem túl jól sikerült a Biden megválasztása után az első nagyobb megbeszélés, és hogy erősen formálódni kezdett az amerikai vezetésű feltartóztatási politika Kínával szemben. Erről az USA még egy korábban titkos stratégiai anyagot is nyilvánosságra hozott januárban, hogy az üzenetet senki se érthesse félre.

Ebből az anyagból is nyilvánvaló, hogy az USA az India-Japán-Ausztrália hármassal akar egyensúlyozó négyest (Quad) létrehozni.

Mivel Ausztrália hatalmas területe ellenére valójában egy kicsi, 26 milliós lakosságú ország, elsősorban Indiára és Japánra akarnak támaszkodni. Cserébe hozzájárulnának a két haderő fejlesztéséhez technológia transzferrel, segítve az elmaradottabb India első osztályú nagyhatalommá válását. Sőt, Delhi – ezt szó szerint leírták az anyagban – számíthatna az USA-ra az élesedő vízelosztási és határvitájában Kínával szemben. Azt, hogy miért nyitott Kína az orosz szövetség erősítésére, az amerikai stratégia minden eleméből látható: az USA elszánta magát a Pekinggel szembeni koalíciószervezésre.

Persze mivel Peking az erősebb fél, neki nem kell félnie az orosz medve ölelésétől. A gyengülő Oroszországnak viszont sokak szerint oka van félteni nem csak közép-ázsiai pozícióit, hanem akár Szibériát is Kínától. A két ország közötti tízszeres lakosságbeli különbség nem mutatja meg, hogy az Uráltól keletre Oroszország szinte üres: 33 millió ember él 13 millió négyzetkilométeren. Ez kevesebb, mint az orosz Távol-Kelettel szomszédos, kínai léptékkel mérve nem túl jelentős Heilongjiang tartomány lakossága, és nem sokkal több mint Shanghai-é vagy Pekingé. Igen, lehet azzal érvelni, hogy irracionális Moszkva nagystartégiája, mert úgymond a Nyugattal szakít, mely nem fenyegeti területét. Csakhogy ez alapvető tévedés. Az oroszok számára történelmileg, érzelmileg és stratégiailag is kiemelt fontosságú Ukrajna.

Minden kísérlet az ukránok „átállítására” a lehető legmélyebb orosz vörös vonal.

De egyébként sincsen értelme egy minden szinten elvadult orosz-nyugati kapcsolatrendszerben csak a racionalitást keresni, mint ahogy néhányan azt Magyarországon is teszik.

A racionális számítás ráadásul a saját ideológiai felsőbbrendűségében sütkérező Nyugatnak sem erőssége. Az Egyesült Államok nagystratégiája évtizedek óta hibát-hibára halmoz (Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria, Grúzia, Ukrajna), ki nem kényszerített háborúkba és vereségekbe szalad bele. A moszkvai elit véleménye szerint az oroszokat is Washington kényszeríti a kínaiak karjaiba. Lehetnek ezek a látványos orosz megnyilatkozások utolsó figyelmeztetések is: „ha tovább nyomultok az orosz térbe, tényleg szövetséget kötünk Kínával, bármi is annak az ára. Most hagyjátok abba!” Ha Kijev kemény fellépését nézzük a maradék orosz pozíciók ellen Ukrajnában (tévéadók bezárása, Kijev és Kisinyov formálódó együttműködése az orosz Dnyesztermellékkel szemben), amely lépések lehetetlenek lennének Washington valamilyen szintű támogatása nélkül, akkor láthatjuk, Moszkvában nem feltétlenül úgy gondolják, hogy ezt az eszkalációs ciklust ők kezdték. Ha a Nyugat nem ért a szóból és tettből, már inkább elfogadják a második szerepét Kína mellett, mint a megalázott sokadikét az USA oldalán. Ez viszont maga lenne a több mint egy évszázada vízionált „Heartland-szövetség.”

A brit geográfus, a modern geopolitika egyik megteremtője, Halford John Mackinder 1904-ben írta meg a The Geographical Pivot of History című cikkét. Ebben (nagyon leegyszerűsítve) azt állítja,

hogy előbb-utóbb azé a világ feletti hatalom, akié Eurázsia szíve, a „Heartland”.

A Heartland birtokában ugyanis már csak idő kérdése az egész Eurázsia és Afrika, azaz a „World-Island”, a Világsziget feletti dominancia megszerzése. Ezzel kapcsolatban három fő fenyegetést vázolt fel az angolszász hatalmak számára. Az első kettő: Oroszország német meghódítása, vagy a Berlin-Moszkva szövetség. Az első opció két világháborúban megbukott, a másodikat sikerült megakadályozni Németország meggyökereztetésével Európában és a NATO-ban. A harmadik Oroszország kínai-japán meghódítása – vagy a mai helyzetre lefordítva, a kínai -orosz szövetség. De mi lesz akkor a Nyugattal, ha létrejön egy erős kínai-orosz szövetség? Lehetséges-e, hogy önmagán túllépve az kiterjessze befolyását Indiára, Afrikára és végül Európára?

Oroszország saját erején kívül keveset hozna ebbe a szövetségbe, legfeljebb Belaruszt és Örményországot, esetleg a szétesett Szíriát, de Damaszkusz támogatása komoly teher, kérdéses hosszabb távon megéri-e. Viszont egymaga Oroszország is hatalmas nyereség lenne Kínának. Az oroszoknak a vasérc kivételével gyakorlatilag mindene bőven megvan, ami Kína további építkezéséhez kellhet gazdaságilag. Ott van a hatalmas nukleáris potenciáljuk, viszonylag modern hadiiparuk, űriparuk, hírszerző képességeik. Sőt, az is, hogy Európát Moszkva közvetlenül tudja fenyegetni.  A két másodvonalbeli, de jelentős „szövetséges” szerepét Pakisztán és Irán játszhatná. Az előbbi Indiával szemben ad már most is ellensúlyt, a másik pedig domináns tényező a Közel-Keleten, komoly saját szövetségi rendszerrel. De Peking ott van több tucat afrikai országban, Sri Lankán, Venezuelában.

Ezek a kapcsolatok persze még rendkívül képlékenyek, de arról szó sincs, hogy Kína akár ma is csupán egyedül állna szemben a nyugati szövetségi rendszerrel. India, melyet a világ legnagyobb demokráciájaként nagy mértékben frusztrál az állandó nyugati kioktatás az „ideális demokráciáról”, és már most is bekerítés fenyegeti (Pakisztán, Sri Lanka, Mianmar és maga Kína), nem biztos, hogy a legszilárdabb szövetséges. A Himalája vizét, India puszta létének alapját Kína ellenőrzi addig, amíg Tibet birtokában van, azaz a belátható jövőben biztosan.

Az USA adhat Indiának haditechnikát, technológiát, de vizet nem. Afrikában szintén sok ország erősen sérelmezi a nyugati kioktatást az „LGBTQ” agendától kezdve a korrupcióig, míg a kínaiak nem kérdeznek.

Az USA rendkívül káros háborúi, a Nyugat erőltetett ideológia-exportja és nagyívű erkölcsi leckéi az ideális társadalomról kevés elitben találtak szimpátiára a harmadik világban. Amellett persze, hogy maguk a nyugati társadalmak is mélyen és veszélyesen megosztottak az uralkodó politikai ideológia tekintetében, ami sok erőt szív el az USA és európai szövetségesei külpolitikájától. Egyre jelentősebbek azok az erőforrások, melyekkel az USA, az Egyesült Királyság vagy Franciaország saját belső kihívásaival kénytelen küzdeni.

Akármi is lesz a most kirajzolódni látszó Heartland szövetségből, ha van nyertese a nyugati szövetségi rendszer és Oroszország között 2008-ban kiújult hidegháborúnak, a 2001 óta tartó értelmetlen és végtelen amerikai háborúknak az iszlám világban, és a Nyugat belső ideológiai meghasonlásának, akkor az Kína. Ha a Nyugat nem tér vissza a geopolitikai realizmushoz, és továbbra is azt gondolja, hogy politikai modelljét a világ nagy részében továbbra is követendőnek és felsőbbrendűnek tartják, nagyon gyorsan további súlyos vereségek várnak rá. Abban az esetben pedig, ha minden buktató ellenére létrejön és stabilizálódni tud a Heartland szövetség, a kínai elsőség (ha nem is a Világsziget teljes uralom alá hajtása) nehezen elkerülhető.

Az (Ég nélküli) "földi Édenkertről", a globalizmusról és a Kiútról.

A család és a nemek esetlegesítésének szükségességéről a „szent cél”, (az Ég nélküli) földi Édenkert megvalósításának érdekében, már maga Karl Marx is értekezett. Ugyanő másik tétele: „Isten tagadása, az Ember igenlése!”. Valószínűleg már Babilón bukása, vagy Szodoma és Gomorra is ennek a Káosz (nem csak köz-, hanem ön-pusztító is) erőnek hatalomra kerüléséről ad hírt, hiszen mint Rama Poonanbalam Coomaraswamy írja: "A New Age (a globalizmus vallása) egyáltalán nem új, az ember bukása óta jelen van".

Amikor a Felhő Égnek képzeli magát és az Eget (vagy inkább annak a Szentlélek arcát, hiszen épp az a lényeg, hogy az idő/tér fölötti Mindenséget képtelen intuitíve megsejteni illetve azzal, mintegy nárcisztikusan összekeveri önmagát) valamiféle sötét ellenlábasnak véli (principális dualizmus, főleg a saját árnyék elleni paranoid harc). 

Az a gyanúnk, hogy valójában a Mindenség Mozgás arca (Élet) sohasem lehet mentes a Küzdelemtől, ezért az Aranykor kevésbé a Harc hiánya (illetve a  Harc pacifista-farizeus tagadása), hanem, hogy annál inkább van Aranykor, minél nagyobb az Igazságosságra és a becsületes, nyílt harcra  való törekvés (vö.: A kuruksétrai csata előtti szabályegyeztetés, majd annak a megszegése, ami mintegy "berúgja" a Sötét Kort). 

Kunszabó Zoltán: "A szeretet abszolutizálására – az igazság nélkül. Ez nem az a szeretet, amiről Jézus beszélt. Vagyis ez is hamisítvány.". 

A Paradicsom teremtés-rege kapcsán pedig az alábbit idéznénk: "Az Én, a "kezdetekben", a fogalmi gondolkodás kialakulása előtti érzékszervi-mozgásos tapasztalatok lenyomataként jelentkező én-csírákból alakul ki. 

Ebből kifolyólag, amikor megjelenik az "én-nem én megkülönböztetés" és kiűzetünk a Paradicsomból – tehát mintegy a jelenségvilág színpadára lépünk - akkor már eleve a sokféleségben találjuk magunkat.

Azonban az Ég-alatti "Aranykorában" az Isten kebelében élés emléknyoma még friss, ezért a Szentlélek értékelvű, rendbehozó, felemelő hatása is meghatározó erejű. 

Ennek megfelelően az észt megszemélyesítő Fényhozó jobbára még nem önjelölt Istenként működik, hanem Isten szolgájaként, tehát főangyalként. 

Mindezek alapján az erre az időszakra vonatkozó bibliai „egynyelvűség” kitétel igazából a különféle büszke népek közötti, szigorú rítusok révén szabályozott „élni és élni hagyni” jellegű kapcsolatot jelenthette, nem pedig valamely széplelkűen "mellérendelő" – a földi vonatkoztatási rendszeren belül elképzelt "Minden Egy"-re hivatkozó - utópisták anarchista-zöld csoportjainak lázálomszerű, háttérhatalmi mozgatottságú világuralmát."(Csiba Zsolt.:A Csodaszarvas). 

Ehhez kapcsolódik, amit Buji Ferenc a "A hegy" című alapvető fontosságú írásában megfogalmazott a Bábel tornya (Kurgán-Piramis) eszmeiség feje tetejére állításáról (vö.: fordítottság szabály): 

"Mert míg Bábel tornya a földtől való elszakadás és az Istenhez emelkedés égető vágyából nőtt ki, addig a modern metropoliszok felhőkarcolói annak a diabolikus szándéknak a kifejeződései, amely Istennel akar rivalizálni."

Bogár László: Birodalmi demencia, avagy Amerika lejtőn

 

22:04MOST JÁTSZOTT

MEGNÉZENDŐ VIDEÓK

HOZZÁADÁS A LEJÁTSZÁSI SORHOZ

Birodalmi demencia, avagy Amerika lejtőn

Matolcsy György történelmi elemzése az Ázsia követhető mintáira épülő magyar jövőképről, mivel az már nem lehet Nyugat központú.

Célok és eszközök

Elindult, sőt teljes gőzzel halad előre az új 500 éves történelmi szakasz, amelyben a mai Nyugat politikai és gazdasági hatalma jelentős mértékben Keletre vándorol.

Miért is ne kutatnánk és idézhetnénk fel az elmúlt 30, 100 és 500 év magyar jövőképeit annak érdekében, hogy világosan lássuk a kudarcok és a félbe maradt sikerek okait - teszi fel a kérdést Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke.

Írása elején arra hívja fel a figyelmet Matolcsy György, hogy 1990-ben úgy léptünk be a szabadság világába, hogy rendelkeztünk egy világos képpel az elérendő jövőről.

Ennek kulcsa a Nyugat volt - hangsúlyozta. A korábbi keleti birodalmi keretek helyére a Nyugathoz való csatlakozást állítottuk. Minden célunk a nyugati élet, politikai berendezkedés, védelem eléréséhez kötődött. Ebből eredt a rendszerváltoztatás stratégiája: az euroatlanti integráció. Úgy véltük, hogy elég átvenni a nyugati működést és ezzel elérjük a nyugati fejlettséget. Ebből következett az a gazdasági stratégia, ami elfogadta a nyugat-európai országok aszimmetrikus csatlakozási tervét és az IMF által diktált, a „washingtoni konszenzusra” épülő, sokkterápiát alkalmazó gazdasági átmenet forgatókönyvét. A kudarc várható volt és be is következett - emelte ki a jegybankelnök.

Hozzátette, hogy a kudarc oka egy hibás gazdasági stratégia volt, e mögött pedig egy rejtett hiba húzódott meg. Azt hittük, hogy céljaink jövőképpé állnak össze, pedig ezek a célok valójában eszközök voltak. Az euroatlanti csatlakozás nem jövőkép, hanem olyan eszköz, amivel egy jövőkép valósággá válhat.

„Az 1990 és 2010 közötti átmeneti húsz évben valójában nem volt igazi jövőképünk. Az uniós integráció és a NATO tagság a gazdasági felzárkózás és a nemzeti felemelkedés eszközeivé váltak volna, ha lett volna ilyen jövőkép. Egy jövőképnek négy nélkülözhetetlen eleme van – célok, határidők, ezek elérhetősége és mérése – de ezek egyikével sem rendelkeztünk.”

Az 1949-1989 közötti időszak első felében egy olyan birodalmi és minden elemében utópisztikus eszmével együtt hajóztunk, amit egy pozitív jövőkép negatív ellenképének tekinthetünk - írta. A négy évtized második felében már a rendszer túlélése volt a belső „jövőkép”, ami nem a jövő megnyerésére, hanem a múlt fenntartására összpontosított, az időszakos reformok ellenére. A korszak egészét tekintve Magyarország nem rendelkezett a sikerhez szükséges pozitív jövőképpel - jelentette ki az MNB elnöke.

A Trianon utáni első évtized döntő feladata az új ország működőképességének a megteremtése volt, ami sikerült. Majd az 1930-as évtizedben egészen 1945-ig egy világos nemzeti célt tűztünk magunk elé: ez a területi revízió, a korábbi országhatárok visszaállítása volt. Nem a jövő, vagyis egy fejlett, modern és versenyképes gazdaság, valamint egy nyugati típusú demokratikus jogállam megteremtése állt a célkeresztben, hanem a múlt helyreállítása. Matolcsy György felhívta a figyelmet arra, hogy esély sem volt egy pozitív jövőképre és bekövetkezett a sokszoros nemzeti tragédia.

„Az 1867-1914 közötti időszakban mintha világos jövőképpel rendelkeztünk volna, ami a Monarchia keretei között tűzte ki célul egy erős és fejlett Magyarország megteremtését. A Monarchia, mint keret azonban csak eszköz lehetett, nem cél, ami egyenesen vezetett el Trianonig.”

1541 és 1867 között a magyarság – a rövid reformkor és az 1848-1849-es szabadságharc kivételével – nem rendelkezhetett jövőképpel, egyetlen célja lehetett csak, az ország egységének és függetlenségének helyreállítása.  hangsúlyozta, hogy e múltbéli állapot elérése volt a jövőbeli cél, és minden kitűzött cél valójában eszköz volt a múlt visszaszerzésére.

1490 és 1541 között az akkori Magyarország már nem rendelkezett a korábbi jövőképével, ugyanakkor minden eszközzel próbálta megőrizni az ország egységét, sikertelenül. Elvileg lehetett volna újabb pozitív jövőképe, a reformáció hullámán megkötni egy protestáns-francia szövetséget, de ez a jövőkép veszített.

„Hunyadi Mátyás világos jövőképpel rendelkezett. Egy erős Magyarországból kiindulva kívánta megszerezni a legnagyobb nyugati hatalom vezetését és a kettőt egyesítve megállítani a déli török hatalom hódításait. Ez a terv egy korábbi birodalom helyreállítására is vonatkozott, amikor Zsigmond a magyar nemesfém bányák kincseivel megszerezte a német császári hatalmat. A Hunyadiak elképzelése valójában az Anjouk és Zsigmond birodalomépítő tervének folytatása volt. Közép-Európában azonban ez a „Nyugat-központú” terv 1492 után már nem működhetett, amit a Mátyás utáni magyar vezetés nem vett észre, illetve nem volt ereje a váltáshoz sem. Az 1492 és az e „mágikus” évszám körüli évtizedek olyan törést hoztak a korábbi mintegy 500 éves korszak gerincében, ami döntően megváltoztatta Európa, ezen belül Közép-Európa jövőjét. Nyugatra tolódtak Európa politikai és gazdasági hatalmi központjai, így a korábbi közép-európai birodalom helyreállításának terve már nem működött. A térség az északi és déli hatalmak ütközőzónájává vált.”

E ponton adódik a párhuzam a 2010-es, sőt a 2020-as évtizeddel. Ahogy 1492 után már nem működött a korábbi elképzelés, mert a közép-európai „Nyugat” nyugatra tolódott, ma sem működik a feljövő kelet-közép-európai országok számára a korábbi nyugati integráció terve - hívta fel a figyelmet a jegybankelnök, továbbá hozzátette, hogy bár az Egyesült Európai Államok létrehozására vonatkozó nyugat-európai birodalmi terv már hamvában holt, még küzdeni kell ellene. Elindult, sőt teljes gőzzel halad előre az új 500 éves történelmi szakasz, amelyben a mai Nyugat politikai és gazdasági hatalma jelentős mértékben Keletre vándorol. Az USA még sokáig megőrzi erejét, mert egyszerre nyugati és keleti hatalom, része az Atlanti és a Csendes-óceáni korszaknak, ez viszont nem érvényes Európára, különösen nem Nyugat-Európára. Európa keleti pereme erősödik, mert ez van közelebb a feljövő ázsiai központokhoz.

Ahogy 500 évvel ezelőtt, most is új jövőkép kell - emelte ki Matolcsy György.  

„2010-től helyrehoztuk az országot, de még hiányzik a jövőkép. Helyes volt az 1 millió új munkahely megteremtésének nemzeti célja, de ez valójában csak a felzárkózás eszköze. Vonzó érzés lenne az EU 5 legjobb országa közé emelkedni, de ez sem valódi jövőkép, mert nem mérhető, sőt már nem is ez a jövő célja. Azért is hiányzik a magyar jövőkép, mert az már nem lehet „Nyugat”-központú. Valójában már nem egyik vagy másik európai ország a minta számunkra itt Közép-Kelet-Európában. A jövő mintái Ázsiában találhatóak. Tanulni mindenkitől érdemes, az amerikai technológiai forradalom és tőke, a sikeres európai felzárkózási minták egyaránt értékesek számunkra, de a magyar jövőkép Ázsia követhető mintáira épülhet. Elsősorban a méretben, értékrendben és kulturális hagyományokban hozzánk közelálló mintákra.”

Spengler talán még korán írta le a Nyugat alkonyát, de mára világosan érzékeljük a Kelet hajnalát - zárta írását Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke.