Dr. Olafsson Károly Placid (Placid Atya):
Én is ott kezdtem a mostani Terror Házban a börtönéveimet, meg is néztem azt a cellát, ahol voltam. Megtaláltam, de hamisítás van benne, mert van benne egy rongyos szalmazsák. Amikor én ott voltam, akkor nem volt ott rongyos szalmazsák. A földön kellett feküdni, sőt, éjjel kihallgatások voltak, nappal meg nem szabadott nekünk pihenni. Három lépés oda, három vissza. Akkor tanultam meg azt, hogy meg kell becsülni a szentolvasót. Ha egész éjszaka kihallgatják az embert, akkor olyan fennkölt elmélkedésekre nem képes nappal. Imádkoztam szépen a rózsafüzért és az engem életben tartott. Az volt a kérésem, hogy „édes jó Istenkém, mondd meg, hogy most mi az akaratod.”
(...)
A túlélésnek négy szabályát állítottuk föl a tíz esztendő alatt, azt minden fogolytársunktól meg lehet kérdezni, mert ez a négy szabály tartott minket életben. A poklot túl akartuk élni. Nem voltam hős, nem voltam vértanú, egy egyszerű emberke voltam. Túl akartam élni, túl kellett élni azt a poklot, és ennek a négy szabályát hadd szabadjon elmondanom, mert ez azért a mostani életünkre is biztos, hogy áll.
Első szabály:
A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról.
A második szabály:
Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könynyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. Csak egy példát mondok, mert mindig a szemembe vágják, micsoda örömök lehettek ott. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. Észre kell venni az élet apró örömeit.
Most jön a harmadik szabály:
Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. Szabad legyen egy példát mondanom erre, mindjárt világos lesz.
A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt. Szabadjon példát mondanom.
Egy papi embernek a napi szentmise rengeteget jelent. Hogy nekem tíz évig ne legyen szentmisém, az valami szörnyűség. Úgyhogy mindenképpen iparkodtam.
Most azt szeretném elmesélni, hogy micsoda stiklijei voltak az Úristennek, hogy milyen firkás volt a Jóisten, hogy misézni tudjak. Mert a két kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi 8 évben hány éjszaka nem miséztem. Hozzá kell persze tenni, hogy 2 és 3 között, mert ilyesmire gondolni sem lehetett. Ez nem hadifogság volt. A hadifogságban a tábori lelkészeknek misézniük lehetett. Nálunk ez nem ment, mert mi politikai foglyok voltunk. Hozzá kell tennem, hogy vekkerórám nem volt, este 2 pohár vizet megittam, és az ember ettől kettőkor felébred.
"Keresztény vagy-e?
Igyekszem, de nem mindig sikerül."
