A Szakrális látásmódról:
A Szakrális látásmódban minden ember bűnös és kizárólag az igaz hit által üdvözülhet.
Ennek oka, hogy ettünk a Tudás gyümölcséből, amiért kiűzettünk a Paradicsomból, még azelőtt, hogy a Halhatatlanság gyümölcséből fogyaszthattunk volna.
Emiatt a kezdő lépéseket az Ég-alattiban egyfajta modernista zűrzavarban (spirituális vakságban) tesszük meg.
Ebből egyetlen kiút van, a reszakralizáció, ami a felfelé emelkedés belső igényéből nő ki. Ez – a Föld vonatkoztatási rendszerében – egy eszményi értékhierarchiára épülő, renormalizáló működést tételez. Ennek jelképes kifejezője a Piramis, tetején a Világkirályt jelképező Nappal, ami/aki közvetít Ég és Föld között. A Mindenség a háttér.
Ezt az is alátámasztja, hogy az Ég-alatti vonatkoztatási rendszerére vonatkozó kozmikus törvénynek megfelelően, ha esetleg ki is alakulhat egy látszat egység, az rögtön több felé bomlik, mivel a sokféleség, az ellentét nélkül nincs Élet (Mozgás). Ebből kifolyólag, minden valamely végső földi „Egység” elérésére vonatkozó célkitűzés valójában utópia, mely csak a szenvedést fokozza.
Az Ég-alattiban elérhető legmagasabb szint tehát alighanem a külső-belső ellentétek megfelelő kezelésének az erénye, melynek közösség szervező csúcsmintája a Világkirály eszményből fakadó, igazság elvű patrióta vezetési gyakorlat, az ebből kivirágzó lovagi eszmény, a szaktudás megbecsülése, „a hála és a kötelesség”, „az élni és élni hagyni” rendtartásának kultúrája. Manapság ezt úgy mondanánk, hogy az „Isten-haza-család” elv követése.
Ebből az is következik, hogy a helyes és helytelen megkülönböztetésének képessége, majd a rosszal (a lehúzó erővel) való – elsősorban belső – szembefordulás nélkül nem lehet emelkedni. Szeretet és Kard nélkül nincs vallás.
A szakralitás számára a tükör túloldala ellenfél (Ég-központú látásmód).
A szakrális ember legfőbb boldogságának forrása, ha Isten mosolyog amikor reá néz. Mint a „Turul-harcos feltámadása” (Ressurection Ertugrul) című filmsorozat címadó főhőse mondja: „Addig amíg követedet Isten óhaját, az sem baj ha egyedül vagy” („As long as you follow God's will, no matter if you are alone”).
Végül attól függően, hogy milyen életet élünk az árnyékvilágban, a halál nyomán mérlegre kerülünk.
A szakralitás Teremtő központú szemlélet, amelyben az ember Isten szolgája.
A Modernista látásmódról:
„A Szemfényvesztő Messiás vizet és tüzet hoz magával, ám ami tűznek látszik majd, az hideg víz lesz, ami pedig víznek látszik, tűz lesz.” – Sahih Al-Bukhári.
A Modernista világkép szerint a Tudás gyümölcsből való evés (a prométheuszi tett) végső soron nem Bűn, hanem inkább erény, mivel ezzel valójában az isteni teremtés képességének a birtokába kerülünk, ugyanis ha valaki nem ismerné föl a világról, hogy van, akkor az valójában nem létezne. Ezen önistenítő Ész-kultusz (szolipszizmus) bírálatául írja a nagy orosz XIX.-XX. századi antiglobalista szerző, Jevgenyij Trubeckoj herceg: „Isten a világfejlődés kezdete és vége, de nem a szubjektuma”.
Mindebből az is következik, hogy modernista látásmód szerint igazából egy édenkerti gyümölcs van. Ezt jelenségvilág istenítésnek is nevezhetnénk, így bármely ateizmus is modernizmus.
„Hazánk a Föld. Törvényünk a szabadság!”- hirdeti az anarchista jelmondat. A „Föld” vagy az „Emberiség” globalista istenítése kapcsán említhető, hogy az Ég nélküli Földet Pokolnak hívják. A „nemzetköziség” szabadság fogalmával kapcsolatban pedig a következőket írja Dosztojevszkij az „Ördögök” című művében: „Ha nincs Bűn, ha mindent szabad, akkor a leghitványabb győz”. Úgy tűnik tehát, hogy nem lekvár van az anarchizmus hamis törésvonalakat fölvázoló, fordítottság palacsintájában.
A Tudás-gyümölcs kizárólagosság látásmódjának azonban nem pusztán hitetlen, hanem ál-vallásos, eretnek értelmezése is van. Ezen tanítás szerint a legmagasabb szellemi (spirituális) szint – amely egyben a halhatatlanságot is biztosítja – annak fölismerése, hogy „minden Egy”. Ám mivel összemossa az Ég és az Ég-alatti területeit, ezért valójában a gőg (hübrisz) vétkébe esik. Mindez oda vezet, hogy az én (ego) Mindenség előtti háttérbe szorításának a fordítottja áll elő és ez óhatatlanul „a spiritualitást parodizáló káoszban való konfúzióba” torkollik (René Guénon: „A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás”).
Ennek egyik megnyilvánulása, hogy egyfajta szivárványos „földi Édenkert” eljöveteléért küzd, ahol mindenki megvilágosodott, felébredett („woke”). Ezen a kívánatos helyen nincs bűn, nincs múlt, nincs jövő, a nemek viszonylagosak-folyékonyak és olyan megosztó dolgok sem léteznek, mint a család, a különféle népek, vagy vallások, ergo mindenki aranyos, békés, szabad, egyenlő és testvéri. Azok pedig, akik ezzel kapcsolatban a fenntartásaikat hangoztatják, ők a nem aranyosak, az alacsonyabbrendű, kiiktatandó kerékkötők, akik akadályai az „emberiség” végső boldogságának. Ez a szemlélet napjainkban lényegében, mint „nemzetköziség elv” tételezi önmagát.
Mindebből következik, hogy a globalizmus – szándékoktól függetlenül – igazából ellentmond a természet rendjének, ezért merőben „csinálva van”, aminek működtetéséhez kettős mérce, egyfajta rejtett, fordított hierarchia szükséges. Ennek jelképe az istenített fordított Háromszög, illetve a lefejezett Piramis (principális dualizmus).
Ezen a szinten az igazság valójában nézőpont kérdése, a lényeg voltaképp a Jelenségvilágban való minél teljesebb kibontakozás, a „győzelem bármi áron” és a földi élvezetek messzemenő kiaknázása.
„A názáreti mester „lúzer”, de „lúzer” minden tanítványa és apostola is, mert megölték őket.” – véli Vekerdy Tamás pszichológus, a Waldorf iskolák hazai atyja. Vele ellentétben David Eberhard skandináv pszichiáter a „Hogyan vették át a gyerekek a hatalmat?” („How Children Took Power”) című könyvében így ír: „Miért veszélyes az „önmegvalósítás” kultúrája? A liberális – engedékeny, fegyelmezés-mentes – nevelési módszerek miatt Svédországban felnevelkedett egy generációnyi lelkileg kiégett, empátiára képtelen, személyiségzavaros fiatal.” (mandiner.hu.).
Eme önellentmondásos, szétdobáló jellegű, feje tetejére állított világ csúcsán a Szemfényvesztő Messiás diszkrét bája sejlik föl, akinek közelsége abban is érződik, hogy például a világuralmisták szekértolói, a „görögdinnye" zöldek lépten-nyomon a „természevédelemre” hivatkoznak, holott valójában szembemennek a természet rendjével, például a nemek kérdésében (vö.: „fordított árnyék módjára történő utánzás”).
A modernizmus számára a tükör túloldala ellenség (principális dualizmus).
Mindebből fakadóan a modernista (globalista) világszemlélet magvában mintha mindig ott lenne valami csillapíthatatlan hiányérzet, egyfajta – elsősorban önmagunk elől – álcázni vágyott szomorúság. Ezt az ellentmondásos életérzést Francois de la Rochefoucauld herceg megjegyzése a következőképpen érinti: „A képmutatás, a bűn tisztelgése az erény előtt”.
A modernizmus önigazolásra sóvárgó, ám – soha célt nem érő – üstökösszerű fölizzásokra és apokaliptikus összeomlásokra ítélt lényegiségét mintha a Sziszifusz mítosz is megjelenítené.
A modernizmus Teremtés központú látásmód, amelyben az ember önjelölt Isten.
A Mindenség azon Mozgás arca, amit Életnek nevezünk:
„A mulandóban, a folyton változóban keresni megalapozott harmóniát. Kevés ennél elhibázottabb gondolat van”. – Simone Weil.
Az Ég-alattit a szakrális (rendbehozó) és a modernista (szétdobáló) szemléletekben megnyilvánuló két kozmikus erő egymásra-hatásából következő dialektikus küzdelem jellemzi. Ebből kifolyólag, hol az egyik, hol a másik látásmód kerül hatalomra. Az inga leng, az óra körbejár. A kettő viszonyát hosszasan elemezhetnénk például a Napbaöltözött Jin-Jang alapján. Most azt pendítenénk meg, hogy minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó, ám összekeverésük súlyos szemléleti hiba. „Két úrnak szolgálni lehetetlen” (Szent Lukács, 16.).
A „demokrácia” nevezetű politikai berendezkedés energetikailag egy vízszintest képez, mely hol a felfelé, hol a lefelé vonzó erőtér hatása alá kerül. Ebben a felállásban az értékhierarchia-párti patrióta „jobboldaliság” hordozza inkább az emelkedés esélyét. A hierarchia-ellenes „baloldaliság” pedig jobbára a „nem létező” fordított hierarchia – a „Wall Street” világuralmista hálózat – trójai falovának szerepét tölti be.
A jelenlegi kis „párbeszéd” – a felemelő és a lehúzó erő között – voltaképpen már 2500 éve, Babilón bukása óta zajlik. A nagy „párbeszéd” pedig a Bűnbeesés óta. Jobbára az időszerű erőviszonyok és kevésbé a – sajnálatos módon általában hasznos idiótaként fölhasznált – széplelkek döntik el, hogy a zűrzavar
erő menyire együttműködő, mennyire fogja vissza magát.Dógen mester kóanja szerint: „A virágok lehullanak, akkor is ha szeretjük őket. A gyomok elszaporodnak, akkor is ha nem szeretjük őket.” A csoda, hogy mégis van virág. Deus ex machina.
Létezett többek között turano-sumér, sémita-akkád, óegyiptomi, óperzsa, római modernista „haladás”, mint ahogy mindig volt helyreállító jellegű rendbehozatal is. Egy ideig szembe lehet ugyan masírozni a természet-rendjével, de visszaüt. Az Ég-alatti kozmikus rendje megingathatatlanul antiglobalista, ami előbb-utóbb fölülírja az emberi esendőségbe vetett globalista reményeket.
Mindebből kifolyólag azt a következtetést sem érezzük túl nagy merészségnek, hogy a modernista szétdobáló erő egyre kétségbeesettebb tüsténkedése most már inkább a szabadságharcot vívó patrióta ellenerőknek kedvez és nem a „nemzetköziségnek”. Gróf szentegyedi és cegei Wass Albert (1908-1998) írja az „Üzenet haza” című versében: „Valahol fenn a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok, s a víz szalad, és csak a kő marad, a kő marad”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése