A szakrális birodalmi eszmény.

"A konfuciánus állameszmény patriarchális családok állammá szervezett hálózata, azaz egy hatalmas patriarchális család." (Tőkei Ferenc)

A szakrális birodalmi eszmény az egészséges nemi, családi, nemzeti (tágabb értelemben vett szeri tudat), tevékenységbéli, korosztályi önazonosság-tudaton és a hagyománytiszteleten alapszik. Egy szellemi értelemben vett, magasrendű világban, a különbségtételnek ez a kultúrája - mint a felfelé irányulás társadalmi piramisához szükséges rétegződés - például az öltözködésben is megnyilvánuló kívánalom. 

Érdekes e tekintetben, hogy a csángóknál is ismert "sorskerék" körtáncot a csecseneknél úgy táncolják (zikr), hogy a férfiak nappal a szabadban, a nők éjszaka, a házban. 
Eurázsiában "A sárkány a yang, a főnix pedig a yin; a sárkány az égben, a főnix pedig a földön lakik." (Han Kuiyuan)
Konfuciusz írja: "Ahol összekeverik a fehéret a feketével, megszűnik az erkölcs."
Ebből kifolyólag napjainkban, a re-normalizációs törekvések lényegiségét az Isten-haza-család eszmény követése fejezi ki leginkább, amiből egyiket sem lehet elhanyagolni vagy kihagyni.
Szakrális Birodalom semmilyen címen nem épülhet erkölcstelenségre, hazudozásra, megtévesztésre.
Létezett sumér, óegyiptomi, perzsa reneszánsz “haladás” (a szakralitás szempontjából szellemi hanyatlás) is, ahogy mindig volt re-akció, azaz re-normalizáció. Az óra körbejár.
A Mindenható Mozgás arcának dialektikáját, a demagógokon és szofistákon nyugvó rejtett-fordított hierarchia, illetve a vele szemben álló - a kiválók (arisztosz) uralmán alapuló - nyílt hierarchia természetes váltakozása is kifejezi. 

A Bűnbeesés, tehát az emberiség időt-teret teremtő megjelenése óta, két erő harcol egymással a Jelenségvilág trónjáért. A „tudás-gyümölcs”-központú (evilágiság-központú), kettős-fedelű, szétziláló, valamint a „halhatatlanság-gyümölcs”-központú (Isten-központú), helyreállító szellemiség. Ezen utóbbi, felfelé irányuló törekvést manapság elsősorban a haza és a család minőségei védik a támadásoktól, a fák évgyűrűs szövetjéhez hasonlóan. Mindkét megnyilvánulás – a modernizmus és a szakralitás - a Mindenség Mozgás arca dialektikájának a kifejezője. Igazából egyik forma sem tűnhet el maradéktalanul, amíg létezik emberi sors. Ez a harc természetesen éppúgy belső (nagy harc), mint külső (kis harc) és minden pillanatban jelen van. Az ember számára a valódi béke fenséges és illékony, mint a rózsaillat. Akkor állhat be, amikor megáll a mozgás, ha eltűnik a pillanat és megjelenik a fogalmakon túli csönd. Ebből kifolyólag a pacifizmus kívánalma hamis, óhatatlanul farizeisztikus. Az aranykor nem jelent súrlódás-mentességet. Sokkal inkább az fejeződik ki általa, hogy a harc becsületes, sőt művészi és valamilyen nemes eszményért folyik, tehát helyreállító lényegiségű. Például az önuralom, a kötelességteljesítés és a hűség erényének gyakorlása is tartozhat ide. 

Ezért írja Madách Imre „Az ember tragédiája” című művében, hogy „A cél halál, az élet küzdelem. S az ember célja e küzdés maga”. Ám ha itt megállnánk, akkor modernisták lennénk. Azonban a szerző üdítően szakrális, így tovább lép és azt mondja: „Mondottam ember, küzdve küzdj és bízva bízzál.”