A lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a magyar központi hatalom 1526-os mohácsi csatavesztését követő napokban:
"A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól."
Az 1514-es Dózsa György - féle felkelés politikai erőtana:
A gyanús körülmények között elhunyt Mátyás király után 24 évvel, a korábban erős, gazdag országot tökéletesen szétziláló, tönkretevő Fugger-globalista Udvar párt ráuszította Dózsa Györgyéket (a korabeli "Jobbikot") a korabeli nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra.
(Vö.: Francia Forradalom; Bolsevik Forradalom; Őszirózsás Forradalom)
1521 Szerencsés Imre Budavári palotájában menetrendszerűen dorbézoló globalista Udvar Párt vezető személyiségei nem voltak hajlandóak még kosztot és kvártéjt sem biztosítani a lóhalálában érkező nándorfehérvári segélykérő követnek. A várat védő, a támogatás elmaradására fittyet hányó magyar urak - mind egy szálig - életüket áldozták a hazáért.
Isten kifürkészhetetlen akaratából azon az augusztus végi napon fullasztó a forróság, éppen vihar közeledik. Drágffy János közép-szolnoki és krasznai örökös főispán, temesi gróf, országbíró, a Szent Korona nemzetének zászlótartójaként - az ősi hagyományoknak megfelelően - az uralkodó közvetlen közelében, szálegyenes tartással, sarkantyú nélkül ül a lován. Kezében a Magyarok Nagyasszonyával, a Boldogasszonnyal ékesített lobogónk. Nem messze másik főzászlónk selyme is ott játszódik a szélben, amire a szittya pannon Szent, Márton rajzolatát hímezték főúri asszonyok gondos kezei. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy meg fog halni. Azzal is, hogy talán sohasem volt lényegesebb valódi erényeket felmutatni, mint éppen most. A rendíthetetlen hűség, kötelesség és becsület útját járja. A reneszánsznál talán kevésbé látványkereső, ám magasabb rendű szellemiséggel átitatott korok – mint például a középkor – időtlen értékeinek őrzője. Életét Istennek ajánlja. Közvetlenül az összecsapás előtt, a csatamezőn végrendelkezik, megmentve ezzel a küldönc, a félig-meddig még gyermek apródja életét: „A vezérek hasonlását, a királynak tévelygését, a vitézeknek engedetlenségét szemlélvén...” Később meglelt, vérbe fagyott teste a szűzmáriás lobogót óvja-védi.
A
Jagello mezben kormányzó globalista Fugger-kormány megmaradt
vezetői menekülnek Budáról.
II.
Lajos neveltetése.
A
kedvezőtlen hírek nyomán, a huszonéves, tűzrőlpattant, kissé
férfias természetű Habsburg Mária, meg sem várva a reggelt, már
éjszaka Pozsony felé „vágtat
fakó lován”.
Igazából még azt sem tudja, hogy az amúgy kedvére való,
húszéves férje – a nemesség által a harc élére kényszerített
– II. Jagello Lajos magyar király él-e avagy hal-e. A
város védelmének megszervezése helyett Habsburg Mária mellett
lovagol, az öccse beházasodása révén Fugger rokon, ereje
teljében lévő harminc éves főúri nábob, Thurzó Elek.
A
királyt lényegében Brandenburgi
György bajor őrgróf készíti fel az uralkodásra:
„Gyermekkortól
fogva rosszul nevelték, fajtalankodásra csábították, tánczra
tanították s nem arra, hogy a hazát védje. Minden húshagyó
(farsangi) napon démoni orgiákban részesítették” –
írja
Szerémi
György udvari káplán. Ugyanő – másokkal együtt – Máriáról
mint „latornőről” („latrunculáról”)
szól,
aki „a
hóbortos Miksa császár udvarából, a szabados szellemű és
erkölcsöt nem ismerő németalföldi környezetből”
kerül földünkre.
Egy külországi szemtanú, az
olasz Massaro így ír: „A
királyt naponta 6-7-szer lakmároztatják és szerfelett itatják,
emellett fényes dáridókat rendeznek udvaránál s minden este
megtáncoltatják, éjfélkor pedig újra étkeztetik. Ebbeli
mesterei, Del Burgo császári követ
és
a Brandenburgi őrgróf, kik a királynéval és ennek
kisasszonyaival virradtig tánczolnak”.
Giovanni de Burgio vatikáni
megbízott szerint Habsburg Mária oly mértékben tékozló, hogy
két ország jövedelme sem volna neki elegendő, valamint szóvá
teszi, hogy:
„A
budai királyi udvart a németség árasztotta el, ez szolgálta ki a
királyt ágyban, asztalnál, termekben, tanácsban, erdőben
egyaránt.”
1523-ban egy németújhelyi
megbeszélés tapasztalatainak örvén az egri püspök keserűen
állapítja meg: „Hogy
a király míg korban fejlődik, szellemileg hanyatlik és meg van
rontva erkölcseiben; udvarnokai nem tisztelik s nem félnek tőle;
bárki szabadon léphet termeibe; nem ritkán mezítelenül jelenik
meg udvarnokai előtt; bárki hívatlanul asztalához ül; illetlen
tréfákat űznek előtte, sőt vele is,
a tanácsüléseken szórakozott és szótalan; a templomban nem
imádkozik, vadászatok és egyéb szórakozások foglalják el egész
idejét…”
A seregnek Mohács felé indultában
Szerémi György döbbent tanúja: „Amikor
udvari emberei kérdezték tőle: »Uram, nekünk pedig mi a teendőnk
itt Budán?« Lajos erre így felelt: »Jól foglalkozzatok a
kutyácskákkal, hetenként kétszer mossátok meg őket.«”
Habsburg
Mária és Thurzó Elek ellentmondásos szellemi tájékozódása.
Fortunatus
Imre bekerül a legfelsőbb vezetésbe.
Végvári
honvédjeink felülmúlhatatlan, magasztos hősiessége.
A szakrális hagyomány Isten-központúsága vagy másképp kifejezve, „halhatatlanság gyümölcs” központúsága nem igazán jó talaj a reneszánsz-humanista „Új Kor” („New Age”) evilágiság-központúságának, azaz a modernista hagyomány élet-(ész-)kultuszának, tehát „tudás-gyümölcs” istenítésének.
A kor eszmei zűrzavarát mutatja, hogy mindketten, félig-meddig titokban, Luther csodálói, lelkes „reformerek”. Bár a királynő majd Németalföld uralkodónőjeként sem engedheti meg magának, hogy föladja katolikus vallását, azonban bizalmasa később áttér az evangélikus hitre.
Emellett az is összefűzi őket, hogy
leveleznek Rotterdami
Erasmusszal,
a kor egyik megmondó-emberével, aki elvont erényekbe csomagolva
tálalja a hazafiatlan bomlasztással fenyegető „önmegvalósítás
és nemzetköziség”, valamint
a pacifista farizeizmus modernista tanait (vö.:
a liberális „alternatív pedagógia” elveivel).
A
legbefolyásosabb udvari csoport – Habsburg Mária és Thurzó Elek
melletti – harmadik kulcsembere a
XV. század végén Magyarországon menedéket lelő Snéor Zálmon
(Fortunatus Imre vagy Szerencsés Imre), az 1492-es Alhambra-rendelet
által kitoloncolt szefárd bankárnemzettség képviselője, akiket
a muszlimokkal együtt száműznek Spanyolországból.
A
minden irányba rejtélyes kapcsolatokkal és hatalmas összegekkel
rendelkező, 1520-tól „alkincstárnokká” emelt bizalmas
közvetlenül a csata előtt Budán meghal. Idős már, hetvenhat
éves. Mégis makacsul tartja magát a híresztelés, hogy a
Habsburgok kétkulacsossággal vádolván – a kor divatjának
megfelelően – megmérgezték. Igaz, ami igaz, Budán található,
Szent György téri palotájához fűződik az a nagy port kavart
eset, hogy a menetrendszerűen ott dorbézoló udvari párt vezetői
nem hajlandóak az életét kockáztató, lóhalálában érkező
déli végvári követnek a szállásra és ellátásra szükséges
pénzt sem összedobni. Erre vonatkozóan írja Burgio vatikáni
követ: „Ha
Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki
lelhetne ragadni, nem akadna három ember, ki ezt az áldozatot
meghozná.”
A „fukar” Fugger-bankház és
Thurzó Elek főkincstárnok mellett főképpen őt hibáztatják a
királysági bevételek elsikkasztásáért, az 1521 utáni, igen
komoly, ötven százalékos pénzromlás előidézéséért és a
déli védelem kulcsának számító Nándorfehérvár elestéért,
ahol – valóban – se pénz, se posztó, se megfelelő
felszerelés, sem pedig felmentő hadak (vö.:
Móricz
Zsigmond: „Fortunatus”).
Mindazonáltal várvédő honvédjeink fittyet hánynak koruk
fordítottság lényegiségű, modernista divateszméire. A
kedvezőtlen körülmények dacára is oroszlánként küzdenek.
Akárcsak
Szabácsnál, majd Temesvárnál, Gyulánál, Drégelynél és
Szigetvárnál – a magasrendű szittya ősök tiszteletére –, ez
alkalommal is önkéntes életáldozatot mutatnak be a haza oltáránál
(vö.: a szintén turáni eredetű szamuráj erényekkel). Mikor
készülnek ezekről a messze-világító történelmi eseményekről
megfelelő, felesleges tréfálkozástól mentes filmek – megfelelő
hazai felhozatal híján - mondjuk Mel Gibson, John Woo vagy Szergej
Bodrov rendezésében?
Öt évvel később a „másként
gondolkodók” Habsburg Mária-féle menekülő csapatával tart
Oláh Miklós, a fiatal, humanista udvaronc, a későbbi
ellenreformátor püspök és író, valamint az idős,
megcsömörlött, Pozsonyban – a nemzeti vagyon „őrzése”
címén – majd egyfajta pár napos dacos struccpolitikát bemutató
Bornemissza János is.
A
reneszánsz (életista) - humanista (emberista) Európa pompás külsőségekkel takart
szellemi-erkölcsi mélyrepülése.
A
Nyugat eme XV–XVI. századi „Új Kor”-ában, a gyakorlati
természetű személyes érdekek és a magasabb rendű eszmények
küzdelmes viszonyában, sokaknál már rendre az előbbiek
fontossága kerekedik felül (vö.: A rudolfsteineriánus Vekerdy
Tamás sztár-pszichológus, a Waldorf iskolák honi atyja szerint:
„...a
názáreti mester
– lúzer
(…) De lúzer minden tanítványa és apostola is, mert megölték
őket.”).
A
reneszánsz-humanista lényeg tehát a „győzelem”, a „túlélés”,
ami mindent felülír. A Bűn viszonylagossá lesz, aminek
következtében – mint a korabeli szerző, Luigi Tubero
dalmát apát írja –
„a
bujálkodás, tétlenség, viszálykodás, pénztelenség és
királymegvetés” válik jellemzővé.
Ráadásul eme ijesztő nyugati szellemi hanyatlás takarva vagyon –
a túlfinomult tudás, a tudományosság, a profán életvágy, a
hódítás – a dolgok világának ezerarcú, elbájoló fátylával.
Érdemes összehasonlítani a XV.
század első felében alkotó oroszországi Feofan Grek „Krisztus
színeváltozása” és tanítványa, Szent Andrej Rubljov
„Szentháromság” című szakrális – „istenember”
ihletettségű – ikonjainak szellemiségét a velük nagyjából
egy időben tevékenykedő brüsszeli Jan van Eyck „Arnolfini
házaspár”, illetve a „Genti-oltárkép” modernista hagyományt
képviselő reneszánsz „emberisteni” mondanivalójával.
Mivel
a bizalom sebet kap a lelkekben, a viselkedés követhetetlenül
bonyolulttá, kimódolttá, elviselhetetlenül őszintétlenné
válik. A közösséghez tartozás védereje esetlegesedik, nő a
magárahagyatottság, a „kaparj kurta” érzete. A nemes nem
családfő, a jobbágy nem családtag többé. A
tekintélytiszteletet, a kölcsönös megbecsülést, a hűséget és
a kötelességtudatot felváltja a nyers erőszak, a kötelező
haverkodás és az „egyenlőség” követelése, bármit is
jelentsen ez.
Európa-szerte rettenetes kegyetlenkedésekkel kísért vallás- és
parasztháborúk törnek ki.
Werbőczy István nemzetközileg is kimagasló jogi alkotása, a Hármaskönyv.
A mű, mint évszázadokig ható csendes Alkotmány, nyolcvan-száz évvel megelőzi a japán Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu hasonló, szintén honvédő indíttatású, ám szigorúbb és merevebb rendtartását.
Dr.
Hidán Csaba történész, a budapesti Református Egyetem tanára
jegyzi meg, hogy a
középkori Európában összesen két országnak van történeti
Alkotmánya. Angliának a Magna Charta és Magyarországnak az
Aranybulla révén.
Ennek a kivételes
törvénykezési hagyománynak méltó folytatója
a
kivételes képességű, mélyen hívő, minőségi nemzetközi
tapasztalatokkal bíró, kiemelkedő jogtudós és rendíthetetlenül
magyar érzelmű politikus Werbőczy István, az
1514-re elkészült "Hármaskönyv"
megalkotója.
Mondják, hogy filozófiájával szétszakította a nemzetet, holott
benyomásunk szerint pusztán a kor kihívásaira adandó gyógyír
megtalálásának kényszere vezeti szándékát, hiszen látja, hogy
a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a
társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják ősi, keleti forrású
kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból a nemzet
gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával és -
elévülhetetlen érdemként - a Szent Korona Tanra épülő
szakrális rendtartás (hierarchia) megerősítésével válaszol, az
összmagyarság megmaradása tekintetében évszázadokon átnyúló
véderővel.
A
kiváló Pap Gábor jegyzi meg valahol, hogy a globalistáknak
általában mindenre van egy gonoszkodó ellenvéleménye. Ennek
megfelelően ami még bírálat tárgya szokott lenni, Werbőczy
vagyongyűjtése, amivel kapcsolatban, a magunk részéről, úgy
véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és századának
jellegzetességeit, ezt, igazából kevésbé sajnáljuk Tőle,
valamint ennek híján nem volna képes igényes magánkiadásban
megjelentetni fő művét, a Hármaskönyvet (a Tripartitum-ot) -
melyet bár korábban az Országgyűlés, tíz kiemelkedő jogtudós
lektori ajánlására alapozva elfogadott, de a Dózsa-féle felkelés
miatt, az uralkodó még nem szentesített - és kevesebb anyagi
támogatást (mecenatúrát) tudna egyéb, főként vallási téren
foganatosítani. Csak a globalisták esetében kezeljük
nagyvonalúan, ha valaki vagyont gyűjt, hazafiak vonatkozásában ez
rendszerint főbenjáró vétek szokott lenni.
A harmadik vádpont, hogy élete
alkonyán, „török zsoldban" bírói feladatokat lát el.
Ezzel kapcsolatban az a véleményünk, hogy nem kivetni valót, sőt
sokkal inkább erényt látunk abban, hogy a kor gátlástalan
Habsburg uszításának dacára elvállalja a hódoltsági területek
keresztény lakosságának főbírói tisztségét, másrészt a
Porta igényességét fejezi ki számunkra, amennyiben a kor egyik
legnagyobb jogtudósát és hazafiját kéri fel erre a megtisztelő
feladatra.
Azt,
hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök
megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképpen nem látjuk,
így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú
terjesztéssel állhatunk szemben.
A Fuggerek és Mediciek felemelkedése.
Reformáció
és ellenreformáció.
"A Fuggerek által V. Károly császárhoz címzett híres levél világossá tette, hogy a Nyugat nagy hatalmú urai csupán a díszlet szerepét játsszák, és a „birodalmat” valójában a globális pénzhatalmi rendszer testesíti meg. A történelmi Magyarország végzete akkor jött el, amikor kiderült, hogy a két globális hatalmi „satupofa” mindkét oldalát ugyanaz az erő testesíti meg.
Mert
a felszínen Habsburg versus Oszmán világhatalmi vetélkedésnek
látszó színjáték mögött az oszmán szultánok ugyanolyan
bábfigurák voltak, ugyanannak a láthatatlan globális
„szuperstruktúrának” a kezében, mint a Habsburg császárok, a
Fuggerek és a Mediciek markában"
(Bogár
László: Örvénylés)
A
nyílt, ezért számon-kérhető rendtartás (hierarchia) folyamatos
lejáratása, felforgatása lehetővé tette, hogy a XV-XVI
században, a nagy bankárházak rejtett hatalmi hálózatai
kiteljesedjenek és lassacskán átvegyék a tényleges irányítást.
Elszaporodnak
a titkos társaságok, felüti a fejét a napjainkban is kísértő
globalista utópia, az ideális Világállam-Falanszter
hangyatársadalmának bizarr eszméje.
Felbukkan
a törvénytelen gyermekeivel dinasztikus politikát folytató VIII.
Ince pápa (1484–1492), a „Vénusz
vonzásában élő” VI.
Sándor pápa (1492–1493) és fia, a többszörös gyilkos,
hírhedetten gátlástalan Cesare Borgia. 1532-ben megjelenik Niccolo
Machiavelli műve, „A Fejedelem”. (Több mint érdekes, hogy az
írás egyik kedvenc uralkodója, Mátyás király feleségének,
Beatrixnek az apja, a félig-meddig kalandor felhozatalú nápolyi
Ferdinánd.) 1550-ben a pápai trónra lép III. Gyula (1550-1555),
akinek első intézkedései között szerepel, hogy a visszaéléseket
elítélő szigorú rendeletet alkot, majd a második körben,
általános megrökönyödésre bíborossá nevezi ki tizenhét éves
szeretőjét, Innocenzo del Montét.
Azonban
a XV–XVI. században a legfontosabbnak tűnő, messzemenő
következményekkel járó nemzetközi mélyáramlat, hogy
„délen” lassacskán a Medici bankház, „északon” pedig a
Fugger bankház veszi át a nyugati világ pénzügyei fölötti
ellenőrzést.
Ezen előbbi hatalmát, a vagyoni ügyletek és a keleti
selyemkereskedelem mellett, a talán még jövedelmezőbb XIV.
századi angliai gyapjúüzlettel alapozza meg, amikor is a
bekerítések során, fegyveres erőszakkal, tízezrével űzik el a
bérlő, szabad parasztokat, hogy azok aztán kínjukban a városi
textilüzemekben elhelyezkedve a volt földjükön legeltetett birkák
szőrét éhbérért feldolgozzák (pauperizálódás). Mindezeken
túl Cosimo de Medici a konstanzi zsinatot követően, 1418-ban
átveszi a Vatikán pénzügyeinek intézését is.
Azonban
sem pápa-, sem uralkodóválasztás nem történhet a Fuggerek
megkerülésével sem, amiből kifolyólag – mivel két dudás nem
fér meg egy csárdában – borítékolható a nagy háttérhatalmi
központok versengésének fokozódása. Eme torzsalkodás keltette
hullámzás a XVI. századra meghatározóvá válik.
Mindkét
erőcsoport természetesen nyakig benne van az egész Nyugatot
megrengető „búcsúcédula” üzletben is. Egyfelől a
pápaválasztáson, a Fugger-jelölt Bakócz Tamás esztergomi
érseket legyőző Giovanni de Medici, azaz X. Leo, másfelől az
„északi” lekötelezett, Albert mainzi érsek révén. Mindez
aztán – egyfajta utolsó cseppként a pohárban – végül Luther
Márton nyílt fellépéséhez vezet, aki 1517 októberében
nyilvánosságra hozza kilencvenöt tételből álló
tézisgyűjteményét.
1519-ben V. Habsburg Károly az
„északiak” nagyvonalú kölcsönéből szorítja ki
vetélytársát, a „déliek” pártolta francia Valois Ferenc
királyt, és foglalja el a német-római császári trónt. Válaszul
a Medici uralom alatt álló Vatikán 1521-ben kiátkozza Luthert,
melyből fakadóan az ellen-oldal éppenséggel támogatni kezdi a
reformátort, olyannyira, hogy szobra az augsburgi Fugger házon máig
megtekinthető.
Mindez
Magyarországon úgy csapódik le, hogy Fároszként világító
Mátyás királyunk ádáz ellenfele, Habsburg Frigyes, majd II.
Ulászló, II. Lajos, valamint V. Károly és Ferdinánd mögött a
Fugger bankház, míg Mátyás „fekete özvegye” – a sokak
örömére végre kiebrudalt, korlátolt, egyben gátlástalan
nápolyi reneszánsz intrikus –, Beatrix királynő, később pedig
a franciák és az Oszmán Birodalom szövetsége mögött a Medici
bankház diszkrét árnyéka sejlik fel. A
hazafias Szapolyai párt – és vele az ország – e két,
egymásnak feszülő hullámtorony között próbál levegőhöz
jutni.
Mint
látható, nem minden következmény nélküli, hogy a középkor
Isten-központú szemléletét, a reneszánsz-humanizmus az
Élet-központú látásmódra cseréli fel.
Mivel
a Lényegnek ez az elhomályosulása a dolgok világában, látványos
vízszintes változásokat szül, ezért sokan ezt az e tájban
indult és máig tartó folyamatot, valamilyen soha nem látott
fejlődésnek, haladás érzékelik. Holott lehetetlen nem
észrevenni, a Nyugat hódító hatalmának mélyén lappangó
önfelemésztő, halálos kórt, mely jól felépített hazugságokon
alapuló, tótágast álló felépítményt az emberi szívekben még,
a mindenek ellenére megmaradt szakralitás iránti sóvárgás nem
enged csak bedőlni.
Mint
Szent Máté mondja: "Majd
magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a
világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki:
Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt
hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az
Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
Ekkor elhagyta őt az ördög, és angyalok mentek oda, és
szolgáltak neki.“
Mindezek
alapján az értékek fölötti komoly töprengés, a középkor óta
elvesztett szakralitás visszanyerésének törekvése – mely
voltaképp a
reformáció és a tridenti zsinat (1545–1563)
összehívásában
is testet ölt – teljesen
indokoltnak tűnik.
Ha jól meggondoljuk, a
protestantizmus és az ellenreformáció, a
XVI.-XVII. századi nagy kettős, a törökbarát Bethlen Gábor
Erdélyi Fejedelem (1580–1629)
és a Habsburg Magyarországon vezető helyzetben lévő Pázmány
Péter (1570-1637) bíboros, esztergomi érsek, jezsuita szerzetes,
író suba alatti, hazafias indíttatású összjátéka nélkül
még sokkal nehezebb sorsra juthatna Magyarország...Jól
kifejezi ezt a - Bocskai István Fejedelem (1557-1606) szellemi
intelmeiben is megjelenő – felszín alatti együttműködési
szándékot Balassi Bálint (1554-1594)
esete.
A főúri Balassa család tagja,
mint felvidéki végvári parancsnok, vitézi tetteivel bizony sok
borsot tört az török orra alá. Hogy, hogy nem egyszer sebesülten
Bethlen Gábor fogságába esik és a reá orroló oszmánok azonmód
kérik is kiadatását. A jó erdélyi Fejedelem ezt a kiváló költő
betegségére hivatkozva megtagadja - egy ideig állja a nyomást -
majd engedi „megszökni” a félelmes hírű hadfit, aki amúgy,
nem mellesleg szép iszlám misztikus (szúfi) versek fordítójaként
is jeleskedett, olyannyira, hogy a családi vagyon fölött tusakodó,
méltatlan rokonság, a törvény előtt török barátsággal
vádolja, ami nem akármi, mert Habsburg Magyarországon nem kis
büntetési tétel a vonzatja.
A
Habsburg Mária magával viszi a Magyar Királyi Palota és Kincstár
vagyonát.
Főképpen
ebből állja majd Habsburg Ferdinánd az ország észak-nyugati
részének megszállását.
A
mohácsi csatavesztést (1526) követő nap éjszakáján a budai
Logodi utca környékén fáklyák lobognak, nagy pakolás zajlik. A
sikátorok mélyéről gyülekezők egyre fenyegetőbb csoportjai
elől menekül a módosabb „lutheránia”, vagyis a német
polgárság. A
vár lábánál, a Duna-parton a királynő főleg németalföldi
(holland, illetve vallon) udvaronchada ötven uszályt (!) rakat meg
a Magyar Királyi Palota és Kincstár vagyonával (vö.: Kun Béla
1919-es Bécsbe menekülését az államkasszával). Majd
ebből állja az ország nyugati részének megszállását a
morgolódó Habsburg Ferdinánd. Őfelségét ugyanis kedve ellenére
mozdította ki megszokott Spanyolországából szigorú bátyja, V.
Károly, német-római császár. Egyszersmind kiüríttetik a Magyar
Királyi Levéltár is, amelynek irataiból többek között nemzeti
emlékezetünk felbecsülhetetlen értékű krónikásai –
Anonymus, Kézai Keszi Simon szerzetesek és Thuróczy János, világi
ítélőmester – dolgoztak. Kun Pál esztergomi hajóskapitány
mindezt nem nézi bárgyún. Megtámadja az uszályrajt, párat
elsüllyeszt, ám embereinek egy része, nem megengedhető módon,
bosszúszomjas erőszakot tesznek Habsburg Mária könnyűvérű
hírben álló udvarhölgyein, és gúnyolódó-tobzódó táncot
lejtenek ruházataikban. Mindazonáltal ezen sajnálatos eseményhez
tartozik az az előzmény is, hogy a királynő a ledolgozott
munkabér kifizetése helyett – cseh zsoldos palotaőreivel –
elkergetteti a dunai naszádosokat.
Hirtelen
köddé válik a közvetlenül Mohács előtt alakult udvarpárti
Kalandosok Titkos Társasága is. Holott az
1526-os rákosi országgyűlésen még az ő serénykedő
aknamunkájuk eredményeképpen fosztják meg nádori méltóságától
a nemzeti erők képviselőjét, Werbőczy Istvánt, az 1514-ben
elkészült, méltán nevezetes Hármaskönyv (Tripartitum)
törvénygyűjtemény összeállítóját, mely évszázadokig
mintegy nem hivatalos, ám a gyakorlatban alkalmazott Alkotmányként
védi a hazát. Mindazonáltal a drámai események hatására egyik
vezetőjük, Pöstyéni Gergely szívében mégis feltámad a
felelősségérzet. Bűnbánatot gyakorol, és a nehéz időkben is
helytálló, magas rangú segítője lesz a Szapolyai János vezette
nemzeti erőinknek.
A
mohácsi csata elsöpri a magyarországi Jagellók - II. Ulászló és
fia, II. Lajos - mögötti Fugger háttérhatalom jól kiépített
szipolyozó hálózatát.
„Soha még ország nem örült annyira csatavesztésnek, mint most.“ - írja Nemeskürty István.
„De maradjunk a menekülő királynénál és az örvendező magyaroknál. Vegyük tudomásul, hogy »szinte újjászülettek« a mohácsi csatavesztés hírére, amint azt a lengyel követ írja; újjászülettek, mert megszabadultak az idegen uralomtól. (…) Soha még ország nem örült annyira egy csata elvesztésnek, mint most.” – írja az eseményekről Nemeskürty István az „Önfia vágta sebét” című – egyébiránt picit talán a „nemzetköziség” elvárásainak irányába hajló – könyvében. (Az amúgy jeles, nagytudású szerző mentségére szolgáljon egyrészt, hogy 1975-ben ettől eltérő szellemben nem igazán lehetett múltunk sorsfordító eseményeivel kapcsolatban komolyabb művet megjelentetni, másrészt sok olyan adatot közöl, ami másfajta értelmezések lehetőségének is tág teret ad, esetleg szándékkal szervezve így alkotását.)
Elgondolkodtató például, hogy
katonailag voltaképp egyáltalán nem indokolt a pánik: „Mohács
miatt nem feltétlenül kellett volna menekülni Budáról. Mohácsnál
ugyanis mindössze annyi történt, hogy egy szedett-vedett, rosszul
vezetett és begyakorlatlan sereget augusztus 29-én (…)
megfutamítottak; igen nagyszámú – egyesek szerint kettőezer,
mások szerint (…) négy és fél ezer – nemesurat, hadifoglyot
kivégeztek. A király eltűnt, nyoma veszett. Ez nagy tragédia.
Mégsem végzetes, mégsem »vész«” – folytatja
Nemeskürty.
Kétségtelen,
hogy a török beszámolók a számarányokban jelentős mértékben
elfogultak. A hozzávetőlegesen huszonhat ezres magyar seregből
valószínűleg tízezer alatt marad a veszteség, aminek csaknem
egynegyede cseh zsoldos palotaőr, illetve kisebb részt lengyel
segéderő. A hazai hadak jelentősebb része érintetlen marad. A
pilismaróti szekérvár körüli mészárláskor többen halnak meg,
mint itt. „Így
hát Mária pánikszerű futása legalábbis furcsa. Persze csak
akkor, ha a török elől szalad. Mária azonban a magyarok elől
menekül”
– vonja le a következtetést Nemeskürty István. Ha megnézzük,
hogyan vélekedik bukásának okairól maga a királynő, jellegzetes
felelősségáthárítással találkozunk. Pozsonyba érkezvén
ugyanis első dolgai között szerepel, hogy oklevelet bocsásson ki,
amelyben minden zsidó kereskedőt megfoszt javaitól, mivel őket
hibáztatja „a
közhivatalok lezüllesztéséért, a kincstári jövedelmek
sikkasztásáért, a hadiszolgálat mulasztásaiért”,
valamint az ütközet elvesztését is lényegében „ocsmány
és uzsorás kalmárkodásuk” eredményének
tudja be.
Igazságos
Mátyás királyunk vasmarka alatt a hitelezés gyakorlata a „jut
is, marad is” elv
alapján megfelelően szabályozott, ami nem csak a lakosságnak,
hanem az üzleti életnek is kedvező légkört teremt. Az 1490-ben,
negyvenhét évesen, gyanús körülmények között bekövetkezett
halála után, a felelőtlen, öncélú és mohó „Jagello” –
valójában gyarmati jellegű Fugger – vezetés következtében
zuhanórepülésbe kezd a gazdaság. Elszabadulnak a kamatok (heti
2%, évi 104%!), ami miatt már 1494-ben és 1496-ban is komoly
összetűzések történnek Budán, melyeket mindkétszer Bakócz
Tamás lovasai és a királyi testőrök vernek le.
A második alkalommal az esztergomi érsek lovasai három gyermeket
halálra taposnak és nyilvánosan akasztat is. A
feszültség egészen a mohácsi csatáig fennmarad, sőt a helyzet
egyre fenyegetőbbnek tűnik. Valószínűleg ez a puskaporos levegő is hozzájárulhatott, hogy a török közeledésének a hírére a lakosság zömével szemben – Jószef
Kohen orvos, budai szemtanú szerint – „a
zsidók a városban maradtak”, és
a szefárd Jószef ben Slómó vezetésével küldöttség indul
Dunaföldvárra Szulejmán elé. A találkozás során a Török
Birodalomba történő bevándorlási kérelmet nyújtanak be, mely
kérés meghallgatásra talál, és csak 1541-ben tér vissza egy
részük Budára a Szultán seregeivel. Nyilván nem titok előttük,
hogy I.
Ferenc francia király közvetítésével jelentős spanyol szefárd
bankárcsaládok nyernek menedéket, és érnek el komoly befolyást
az Oszmán Birodalomban. Talán
elég, ha a Granadából származó Jószef Hamonra vagy fiára, az
1554-ben elhunyt Móse Hamonra utalunk, aki Nagy Szulejmán egyik
legfőbb bizalmasa. Ez idő tájt érkezik Antwerpenből
Törökországba a híres portugál Mendez-Nászik bankárcsalád is,
akiknek hatalmas vállalkozásai még a francia királynak vagy az
éppen amerikai világbirodalmát építgető spanyol királynak is
hiteleznek. Egy francia utazó 1547-ből származó beszámolója
egyenesen egyfajta „zsidó
aranykorról”
beszél, mely szerint „oly
mértékben átvették Törökország forgalmát és kereskedelmét,
hogy a török gazdaság teljesen az ő kezükben van”. Ráadásul
1551-ben
Habsburg Ferdinánd ismét kötelezővé teszi a felső ruházaton
viselt sárga folt kitűzését – amit Mátyás király
beszüntetett –, mely miatt újabb kivándorlási hullám indul el
a hódoltsági területekre. Mindazonáltal,
mivel pénzről van szó, az Oszmán Birodalomban is léteznek
feszültségek. Például a népszerű Musztafa szultánfi túlzottan
közösségellenesnek érzi a kialakult helyzetet, viszont 1553-ban
olyannyira elbukja az örökösödésért folyó küzdelmet, hogy
bizalmatlanná vált apja – az idősödő Szulejmán – egy hadi
felvonulás örvén saját sátrában gyilkoltatja le, majd testét
elrettentésül közszemlére bocsátja. A
Mohács utáni, 1526-os székesfehérvári koronázó országgyűlés
is alkot ugyan a zsidóság száműzetéséről egy rendeletet, ám
Szapolyai, immáron I. János király, ezt nem írja alá, így az
nem lép törvényerőre.
A nyugati hadak 1686-os budai ostromának során a zsidó lakosság
vállvetve védi a várat az utolsó vérig harcoló, szablyával a
kezében meghaló hős, hetven esztendős Abdurrahmán Abdi Arnaut
pasával. A hős török vezér a Bécsi kapu környékén esik el.
Helytállásának példáját emlékmű hirdeti. Béke poraira. A
küzdelmet túlélő Schulhof Izsák így érzékelteti a hódoltsági
életérzést: „Buda
szent gyülekezetében laktam. A város a török birodalom uralma
alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa,
biztonságos és nyugalmas.
(…) Az
ellenség bejött a városba, az utcákon és tereken tombol, és
betör a házainkba, elvesztünk, mindnyájan elvesztünk!”
Mohács után, a hazafias párt vezére, Szapolyai János, immáron a Szent Koronával koronázott I. János király, a töröktől visszakapja az egész országot.
Szulejmán szultán a győztes csatát követően jutalomként szabad rablást engedélyezve kifosztja Pécs városát, majd óvatosan felmegy Budáig. Frangepán Kristóf gróf érintetlen, harcedzett, ötezer fős délnyugati dandárja a török után megy, és Székesfehérvárnál egy egész hadosztályt, mintegy tizenötezer harcost szétzilál, megsemmisít. A harci dúlás azonban az ország túlnyomó részét nem érinti. Szapolyai Szegednél időző jelentős hadereje nem mozdul. A Padisah hat hét után maradéktalanul kivonul az országból. Nemeskürty írja: „Nemhogy »mohácsi vészről« nem beszélhetünk tehát, hanem inkább azt kell megállapítanunk, hogy Magyarország ilyen szerencsésen még egyetlen katonai vereséget sem vészelt át, mint ezt.” A Porta – Nándorfehérvár és Szabács kivételével – mindent, még a Szerémséget is Szapolyai uralma alá rendeli. Az Oszmán Birodalom számára ugyanis a sok vesződséggel és költséggel járó megszállás helyett sokkal megfelelőbb lenne, ha a Magyar Királyságot egy keresztény vazallus állammá tudná alakítani, amely aztán ellátást, segédcsapatokat és szabad utat biztosítana számára Bécs felé. Ennek érdekében még II. Lajossal is tárgyalni próbál, de törekvése a király messzemenő Habsburg elkötelezettsége miatt nem vezethet eredményre. Így a Padisah számára nem marad más hátra, minthogy – olasz és francia tüzérekkel erősítve – nekiveselkedjen Nándorfehérvár 1521-es megvívásának. Az 1526-os támadást egy még fajsúlyosabb körülmény sürgeti, ugyanis 1525 novemberében, a páviai ütközetben V. Károly váratlanul legyőzi és fogságba ejti I. Ferenc francia királyt. Ennek hatására édesanyja, Savoyai Lujza lélekszakadva rohan a törökhöz segítségért, mely közeledés végül egy komoly (mintegy háromszáz éves) szövetséget alapoz meg, ami egyébiránt nincs túlzottan a Medici bankház ellenére.
„Ez
ország soha több kárt, soha több pusztulást, nagyobb veszélyt
nem szenvedett, mint midőn nem saját, hanem idegen nyelvű urak
bírták s kormányozták… Ezért királyunkul senkit nem
választunk, hanem csupán s egyedül a kormányzási hivatalra
alkalmas és képes magyart!” –
mondja
ki az 1505-ös rákosi országgyűlés, melynek nyomán 1526-ban,
végre-valahára, egy magyar főnemest, Szapolyai Jánost kenünk fel
a Szent Koronával. Frangepán
Kristóf gróf, a nagyszerű hazafi, valamint kipróbált hadvezér
és egy sokat látott szerb szövetséges vezető is sürgeti, hogy
most, azonnal le kell csapnunk a Habsburg-pártiakra Pozsonyban, ki
kell vernünk őket az országból, nem szabad késlekedni. Ehelyett
azonban – valószínűleg a bennünk, magyarokban élő,
megmagyarázhatatlan, Nyugat iránt érzett viszonzatlan szerelmi
vonzódás okán – Szapolyai János békítő küldöttséget
meneszt Ferdinándhoz, és az ősi szövetségkötési hagyományt
követve megkéri Habsburg Mária kezét. Ezek után értékes
heteket tölt el a válaszra várva, természetesen hiába, így
végül Buda felé vonul. Igazi diadalmenet ez. Amerre elhalad,
mindenhol csapatostul, mámorosan üdvözli a lakosság. Mint Szerémi
írja: „A
néptömeg messiásként várta János vajdát.”
Közben
Habsburg Ferdinánd - fittyet hányva az alapvető nemzetközi
viselkedésbéli elvárásoknak - arcátlanul börtönbe veti
követünket, majd pár hónap múltán ellenkirállyá koronáztatja
magát, Mária pedig meg sem áll Németalföldig. A császári
csapatok 1528-ra kiszorítják Magyarországról a feleslegesen
jóindulatúnak bizonyult I. János királyt, aki Lengyelországba
menekül. Ám a török ezt nem nézheti tétlenül. Megköti
Szapolyaival azt a szerződést, amit annak idején már II. Jagello
Lajossal is szeretett volna, és 1529-ben az éberségre intő
mohácsi csata helyszínén visszaemeli a trónra. Név szerint
soroljuk fel azokat a kiváló főurakat, akik rendíthetetlen
hazafias szittya-tudattal elkísérték János királyt a törökkel
történő tárgyalásra, fittyet hányva a nyugati rágalomözönnek:
Werbőczy István, Pöstyéni Gergely, Ártándy Pál. Ezt követően
a Szultán és Szapolyai közös hadereje Bécsre támad,
ahol viszont kudarcot vallanak. A
nyugat-magyarországi főuraknak, némelykor kénytelen-kelletlen
bár, de részt kell venniük Bécs védelemben, tehát ekkorra már,
mintegy „polgárháborús” helyzet alakul ki. 1530-ban Roggendorf
Habsburg hadvezér ellentámadása Budáig hatol, amit viszont
Szapolyai, a Szentkoronával felkent I. János magyar király, török
hadak segítségével sikeresen megvéd.
A
következő nagy éve I.
János
királynak, 1539. Az idősödő, ötvenkét éves uralkodó feleségül
veszi a húszéves Izabella hercegnőt, Jagello Kázmér lengyel
király leányát. Egy év múltán fiúgyermeke születik.
Szapolyainak éppen a tordai országgyűlés kapcsán vannak
feladatai, amikor érkezik az örömhír. Az embert próbáló nyári
hőség dacára boldogságában körbenyargalja a tábort. Felzendül
mindenki, hatalmas a vivátozás! Mégsem az idegen Habsburgok
öröklik meg a honi trónt! Pár napra rá nagy felhevültségében
rosszul lesz.
Halálos ágyán az országot hű pálos szerzetesére, kiváló
politikusára – a korábbi vitéz délvidéki hadnagyra –, György
barátra bízza, aki majd 1551-ben, az Erdélyben lévő alvinci
kastélyának oltára előtti mártírhalálával is bizonyítja,
hogy magyarnak lenni nem feltétlenül származás kérdése, inkább
az, hogy valaki képes-e a saját élete fölé rendelni a magyarság
sorsát.
Hogyan
is mondja Márai Sándor a Mennyből
az angyal
című versében?
„Egyik
érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak. /
Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
/ Népek Krisztusa, Magyarország.”
György barát, Bocskai István és Bethlen Gábor.
Az I. János magyar királyhoz holta után is hű György barát, a Rákos mezején Szapolyai fiát, a csecsemő János Zsigmondot, II. János néven királlyá kiáltatja ki. 1541 nyarán, az önjelölt ellenkirály, Habsburg Ferdinánd nem nyugszik. Hadvezérei, előbb Vals, majd Roggendorf ismét megtámadják Budát. Az éber György barát, immáron döntően hazai seregek élén, ismét sikeresen megvédi azt, holott a német származású budai polgárok ellenállását is le kell küzdenie, akik suttyomban még az ostromlók egy csapatát is beengedik. A Vár koldusai azonban fellármázzák az őrséget és öklömnyi kövekkel alaposan megszórják a betolakodókat. Közben sietve megérkeznek honvédjeink is és lemészárolják a támadókat. A belső árulók sem kerülhetik el a büntetést: „Kit néggyé vágának, kinek pedig fejét vevék.“ Ez idő tájt éppen a várban forgolódik Tinódi Lantos Sebestyén is, mivel követi urát, a hol ide-hol oda csapódó Török Bálintot, aki aztán az isztambuli Héttoronyban fejezi be életét. Árnyalja a bővérű reneszánsz-humanista főúr jellemrajzát az az eset, amikor egy húsvéti ünnep alkalmával - nem bírván magával - még a vezeklő szőrkámzsáját le sem téve, a központi piactéren megerőszakol egy útjába tévedő, kívánatos menyecskét.
Végül az
országos viszonyok úgy alakulnak, hogy az ország nyugati része
voltaképp Ferdinánd megszállása alá kerül, a nemzetiek pedig –
jobbára török támogatással – szilárdan tartják
Kelet-Magyarországot. Kénytelen-kelletlen magyar-magyarnak is
feszül, amit a katolikus-református, az iszlám-keresztény vallási
feszültségek is fokoznak. Végül a két terület között egy
hatalmi űr keletkezik, melyet, ha nem a Porta, akkor előbb-utóbb a
nyugatiak töltenének ki.
Az
Úr 1541. esztendejének augusztusában lejár a „türelmi idő”,
Szuljemán szultán hatalmas sereggel Buda alá érkezik, Roggendorf
menekül. A jó öreg budai lakos, a néhai II. Jegello Lajos király
udvari káplánja, majd I. János magyar király híve, Szerémi
György mester, a következőkben foglalja össze a hazafiak kebelét
feszítő kérdéseket: „A
magyarok szívesen átadták volna a németnek a budai várat, de
volt három okuk a magyaroknak, hogy ezt ne tegyék. Először:
Hogyha bejönnének, vagy beengednék őket Budára, akkor végül
ezt a németek nem tudnák megvédeni a törökök császára ellen;
másodszor: a németek nem kedveznének sem a magyar előkelőknek,
sem a nemeseknek, hanem a magyarokat egyszerre mind kiírtanák egy
szálig; harmadszor azért, mert a magyarok a törökök császárával
szemben esküszegők lennének, a császár pedig meg tudná tartani
hatalmával Budát a németek ellenében.”
Tehát
a rangos kortárs szemtanú szerint önként, jól átgondoltan adjuk
át a várat a törököknek, akikkel nyilvánvalóan együtt
fundáltuk ki a Habsburgokat kicselező átadás-átvételt – a
pusztán kíváncsian „nézelődő“ janicsárok várfoglalását
-, melynek szellemességén bizonyos értelemben máig derülhetnénk,
ha nem lenne ez a történelmi tény is félremagyarázva,
„természetesen“ hátrányunkra. Mindenesetre óriási, több irányú birodalmi nyomás terhelődik a kelet-magyarországi kormányra, így György barát is kénytelen lavírozásba fogni, tárgyalni kezd Ferdinánddal is. Végül a zseniális politikus, pénzember és szervező, török szövetségben megteremti a rendezett, igényes Erdélyi Fejedelemséget, mely nagyobb, mint Csehország vagy Belgium és Hollandia együttvéve. E hatalmas teljesítmény dacára igazából mégsem túl népszerű. A Ferdinánd pártiak azért nem kedvelik, mert átadta a töröknek Budát, a protestánsok azért, mert megmaradt hithű katolikusnak, a török meg azért orrol meg rá, mert a Portával egyezkedő Ferdinánd - alávaló módon - elárulja bizalmas levelezésüket a Szultánnak.
A horvát (anyja révén olasz) származású Utyeszenics Martinuzzi György gyermekként, a nagy Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak udvarában szívta magába a magyar haza szeretetét és a Fugger báb Jagelló és Habsburg hódítók szívből jövő utálatát. Vitéz végvári harcosként tanulta a virtust, pálos szerzetesként az elmélyült, magasrendű, hatékony cselekvést. 1551 decemberében György, pálos-rendi szerzetes, Váradi püspök, kincstartó átadta a lelkét Teremtőjének. Alvinci kastélyában, Ferdinánd parancsára, három spanyol titkosszolgálati ügynök, ima közben, az oltár előtt mészárolja le. Holtteteme hetven napig érintetlenül hever. Béke poraira.
Ekkor éri el tizenhét esztendős kort Báthory István, a későbbi erdélyi fejedelem és későbbi, egyik legnagyobbnak tartott lengyel király. Figyelemreméltó, hogy ezekben a nemzetet próbáló évszázadokban szintje ontjuk a zseniket.
Amíg a
hódoltsági Kecskemét és Pécs, valamint a török vazallus
Erdélyi fejedelemség, a nehéz körülmények dacára rendezettnek
tekinthető és virágzik, olyannyira, hogy többen költöznek oda,
mint el,
addig a Habsburg nyugat és észak-magyarországi végvári vitézek
– bizonyos magyar főurak jól tartott familiáris huszárjait nem
számítva - jobbára lerongyolódva és gyakran éhezve tengődnek,
hol kapván zsoldot, hol nem.
Mindazonáltal mindannyian hősies
végvári küzdelmet folytatnak a török ellen, sőt egy
hadosztálynyi kitűnő harcos, besegít a messzi Némethonban dúló
szászországi harcokban is, olyannyira, hogy Johann Friedrich
fejedelmet, egy huszáros rácsapás révén, a vitéz Luka Józsa
fogja el személyesen, ami a háború végét is hozza egyben. Tinódi
Lantos Sebestyén büszkén sorolja fel a jeles részvevőket:
„Az
jó Nyári Ferenc csak két zászlóval. Az jó Bakics Pétör es két
zászlóval. Lőn Erdődy Pétőr másfélszáz lóval. Jó Horváth
Bertalan százharminc lóval. Ifjú Pethő János vala száz lóval.
Getyei Ferenc vala ötven lóval. Az Bornemissza Sebestyén ötven
lóval...“
Mindazonáltal
a végváriak győzedelmeinek legfényesebb csillaga az 1552-es egri
győzelem, amit ötvenszeres támadó fölénnyel szemben vívtak ki
honvédjeink, a nagy Dobó István vezetésével, bizonyítván, hogy
jobb „a
kevés oroszlán, mint a sok nyúl“.
Később, a tűrhetetlen,
fölényeskedő, kíméletlenül fosztogató Habsburg gőg elleni
keserűség Bocskai
István (1557-1606) felkeléséhez vezet, aki bár török
szövetségben, de döntően saját szervezésű hajdúival veri le
győzedelmesen – hangsúlyozzuk, győzedelmesen - az osztrák
seregeket,
akik katonailag nem tudván megtörni, végül Kassán
megmérgeztetik. A leleplezett gyilkost a felháborodott hadfiak,
hajdú szokás szerint szablyával miszlikbe aprítják.
A nagyszerű hadvezér sikeres
fellépése természetesen nem múlik el nyomtalanul. Valójában
Bocskai István fejedelmünk alapozza meg, hogy a szintén kivételes
képességű utód, Bethlen
Gábor
(1580-1629) megteremtse - török vazallus államként - Erdély
aranykorát.
Zárásképpen idézzük fel, mit ír Hasszán nagyvezírnek 1616-ban:
Zárásképpen idézzük fel, mit ír Hasszán nagyvezírnek 1616-ban:
"(...)
mert miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, (...) soha
semmi időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem
olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak
egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül
ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is
velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép
találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat,
inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről
Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése