Csiba Zsolt: Mátyás király-Mohács-Bethlen Gábor és a mára vonatkozó tanulságok. I. rész.

A lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a magyar központi hatalom 1526-os mohácsi csatavesztését követő napokban:

"A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól." 

Az 1514-es Dózsa György - féle felkelés politikai erőtana: 

A gyanús körülmények között elhunyt Mátyás király után 24 évvel, a korábban erős, gazdag országot tökéletesen szétziláló, tönkretevő Fugger-globalista Udvar párt ráuszította Dózsa Györgyéket (a korabeli "Jobbikot") a korabeli nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra.

(Vö.: Francia Forradalom; Bolsevik Forradalom; Őszirózsás Forradalom)

1521 Szerencsés Imre Budavári palotájában menetrendszerűen dorbézoló globalista Udvar Párt vezető személyiségei nem voltak hajlandóak még kosztot és kvártéjt sem biztosítani a lóhalálában érkező nándorfehérvári segélykérő követnek. A várat védő, a támogatás elmaradására fittyet hányó magyar urak - mind egy szálig - életüket áldozták a hazáért.

               Nézzük meg, mi is történhetett azokban az egyfelől kemény, egyenes, felemelő, hősies, másfelől gyarmatosító, elkufárosodott, öncélú és aljas időkben, mely sok tekintetben meglepően hasonló kérdéseket vet fel, mint a mai kor:

Mátyás király

„A Fuggerek 1503 körül már valóságos «kegyosztási» monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia. (...) A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely – egyéb okokkal együtt – hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett." (Bohács Zoltán: "Magánvállalkozó a világ élén.") A Medici bankárcsaládot sem kellett félteni. Jelentős mértékben olyan angliai "bekerítésekkel" kapcsolatos üzleteken szereztek hatalmas vagyont, amikor is a szabad bérlő gazdákat tízezer szám űzték el földjeikről és kényszerítették a városi textilüzemekbe, hogy ott éhbérért (pauperizálódás) feldolgozzák - saját korábbi területeiken - az immáron újdonsült nagybirtokokon megtermelt gyapjút (vö.: Sam Peckinpah: "Pat Garrett and Billy the Kid.", 2005-os változat és Szomjas György: "Talpuk alatt fütyül a szél." című filmekkel.).
Később Giovanni de' Medici (X. Leo) - a kortársak némi meglepetésére - legyőzte a szintén hatalmas, mai léptékkel mérve dollár-milliárdos vagyont felhalmozó Bakócz Tamás-t a pápai trónért vívott küzdelemben, akit annak idején, még Mátyás király kegye emelt ki és röpített magas hivatalokba a szegénysorból. Három évvel jótevője halála után, a hatalmát átmentő vezető  lovasai, a  gazdasági és politikai zuhanórepülés ellen lázongó budaiak közé rontva, három gyermeket halálra tapostak.
X. Leo pápa bár valóban komoly megrendeléseket adott többek között Michelangelónak - például az Ő uralkodása alatt készült el a méltán és több szempontból jelentős Mózes szobor -, azonban a másik oldalon éppen a mértéktelen luxus költekezés volt az egyik jele az egész Nyugatot végül megrengető, látványos egyházi tévelygéseknek is (vö.: Bayer Zsolt-Bogár László-Boros Imre: "A pénz ideje." Háttér-Kép. Echotv.).

Michelangelo: Mózes

A mohácsi csatát megelőzően, az augsburgi Fugger bankház hitelpolitikája valamint a látszólag a "semmiből fölemelkedő",igen jelentős összegek fölött rendelkező, hosszú éveken át az ország pénzügyi csúcsvezetésében ténykedő "alkincstárnok" Szerencsés (Fortunátusz) Imre és az őt segítő lekötelezettjeinek köre (II. Lajos hitvese, Habsburg Mária - testvére, V. Károly, "akinek Birodalmában sohasem nyugszik le a nap", valójában a Fuggerek kölcsönéből lett uralkodó, amire alkalomadtán, a fennmaradt levelek tanúsága szerint, nyomatékosan emlékeztették is -, de gyakorlatilag érintett volt, az egész kormány, például Thurzó Elek "főkincstárnok", aki be is házasodott a Fugger családba vagy Báthori István nádor, a "Sánta" /az erdélyi fejedelmi család nem innen származik/), a nyugati érdekeket gátlástalanul kiszolgálva, eladósította, pézügyileg tönkretette az országot, olyannyira, hogy például a budai palotőrség magyar tagjait, bizonyos félelemektől vezérelve, cseh zsoldosokra cserélték.
Ennek az ellehetetlenülő helyzetnek egyik következményeként tört ki a "keresztes sereg" megalakítása örvén, Bakócz Tamás által összetoborzott elégedetlenek - főként a Mátyás alatt megtollasodott, ám most lecsúszóban lévő paraszti vállalkozók, Dózsa György vezette - lázadása (vö.: Lipusz Zsolt: "Tüzes abronccsal koronázott parasztkirály, avagy 1514 szimbolikus üzenete."), amely megtévesztett, uszított tömegként főcsapásait, hogy-hogy-nem éppen a korabeli, "antiglobalista" nemesség területeire mérte (vö.: 1918-as őszirózsás forradalommal).
A központi hatalom eme idegen érdekeket kiszolgáló, szélsőségesen hazafiatlan, öncélú hozzáállásnak köszönhető délen, az oszmánok ellen harcoló seregek méltatlanul gyenge ellátása is (vö.: Szerencsés Imre budavári - Szent György téri - palotájában menetrendszerűen dorbézoló, globalista érdekeket szolgáló "vezetők" esetével, amikor mámoros fejjel, az éppen élet-halál harcot vívó nándorfehérvári várvédők követének elszállásolására sem voltak hajlandóak összedobni némi pénzt.)
Az 1525-ös országgyűlés, a pénzügyi helyzet további ellehetetlenülését, tűrhetetlenné válását látva, rávette a királyt, hogy lépjen föl a Fuggerek felelőtlen mohósága, "fukar"-sága ellen, melyre a bankház válaszul - a nyilvánvaló török fenyegetés dacára vagy éppen azért - a nyugati fegyverszállításokkal kapcsolatos részleges tilalmat (embargót) szervezett Magyarország ellen.
Érdekességként említjük, hogy Szerencsés Imre éppúgy a spanyol visszahódítás (rekonkviszta) nyomán, a mohamedánokkal együtt száműzött szefárd bankárdinasztiák képviselője, mint az I. Ferenc francia uralkodó (a legkeresztényibb király) által Törökországba közvetített, ajánlott szefárd elit családok, akik ez időtől fogva, évszázadokon keresztül az Oszmán Birodalom kül- és pénzügy-minisztereit adták (Vö.: Bogár László: "Az alkotmányreformról." 2/1. youtube.com. 2010.). Ebből kifolyólag az egész "Mohács" körüli bonyolult mozgások felvetik annak lehetőségét, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem vallásháború zajlott - például később maga VII. Kelemen pápa is (szintén Medici) nyíltan a franciák és a törökök szövetségesévé vált illetve a Szultán seregének ellátását a velenceiek biztosították (ez már Mátyás király idejében is gyakori bosszúságot okozott). A "félhold" nem is erőltette a térítést, sőt vallották, hogy a krisztusi és a mohamedi hit esetében egyazon Isten eltérő formájú tiszteletéről van szó, aminek, a végváraikkal történő levélváltások során többször hangot is adtak (Vö.: Takáts Sándor: "Bajvívó magyarok"). A "láthatatlan" mozgatóerők valószínűleg most is a nemzetközi pénzügyi háttérhatalmak - ezúttal a Fuggerek (Habsburgok) és a Mediciek (a törökök mögött) - helyi hatalmi tusakodásai voltak.
A vereségről értesülvén Habsburg Mária, nem túl jó hírű, feslettnek tartott  németalföldi (főleg holland) udvarhölgyeivel és udvaroncaival karöltve, ötven (!) - a kincstári vagyonnal (vö.: Kun Béla) és a levéltár jórészével megrakott - uszállyal menekült el a Dunán, Budáról "Pozsonyba" (valójában Bécsbe), amit a jogosan járó hajósbér korábbi kormányzati elsikkasztását sem feledve, Kun Pál esztergomi várkapitány vízi-csatával próbált megakadályozni. Később, a magyarság részéről szintén közutáltanak örvendő Habsburg Ferdinánd javarészt ebből állta Magyarország észak-nyugati felének gyarmatosítását.
Szerencsés (Fortunátus) Imrének az eseményekkel kapcsolatos szerteágazó szerepét további sajátos megvilágításba helyezi, hogy a központi hatalom katonai bukását követően, a Habsburgok két-kulacsossággal vádolták és emiatt, álítólag meg is mérgezték. A vádat látszik alátámasztani, hogy a Padisah első dolgai között szerepelt a Szerencséssel rokonszenvező budai zsidóság kimenekítése, az ünneplő, ámde indulatokban is fortyogó városból, akik csak 1541-ben, a török katonasággal együtt tértek oda vissza. A magyarországi zsidóság egész országra kiterjedő száműzetéséről szóló 1526 nov. 9. székesfehérvári országgyűlési határozatot is a mélységesen csalódott Habsburg párti képviselők nyomására hozták, amire - a Szentkoronával megkoronázott - I. János király (Szapolyai János) végül, alighanem a Porta sugallatára, nem bólintott rá, amelyre ebből kifolyólag nem is került sor...

I János király

Szatmári István "Mi történt Mohács után?" című írása arra az érdekes következtetésre jut, hogy a mintegy tíz-tizenötezer fős veszteség - amiből többezer cseh palotaőr volt -  nem jelentett végzetes csapást, a hazai seregek csaknem kétharmada érintetlen maradt.
Az a véleményünk, hogy a magyar hadak nagyobb része valószínűleg azért nem avatkozott bele a küzdelembe, mert a királyban és környezetében idegen, formabontó, öncélú, feleslegesen léha elvek képviselőit látták, akikben nem bíztak, akiket mintegy reménytelennek véltek, akiknek voltaképpen a bukását kívánták. Továbbá Szapolyaiék egyfajta kitörési lehetőséget is érezhettek abban a választási (kényszer) helyzetben, ami egyrészt a nyugati Fugger-Habsburg befolyás további, óhatatlan növekedése által kínált, már jobbára megízlelt súlyos kockázatok valamint aközött állt fenn, hogy megóvva katonai képességeink jelentős hányadát, nagyobb teret engedvén a töröknek, a jövőben a két nagyhatalom között egyensúlyozva próbáljunk meg minél nagyobb teret kicsikarni magunknak és ebben a kiélezett, sorsfordító, elbizonytalanító helyzetben az utóbbi mellett döntöttek. Mindazonáltal, hogy azért nem minden papsajt, a szintén Szapolyaihoz húzó Frangepán Kristóf gróf, a másik érintetlen sereggel, a dél-nyugatival, a török után ment és Székesfehérvár környékén egy egész hadosztályt megsemmisített...

Három további további példaértékű hazafiról még külön említést tennénk:
Az egyik Drágffy János közép-szolnoki és krasznai örökös főispán, temesi gróf, országbíró, aki bár - a fennmarad levelek alapján - tisztában volt a központi hatalom káros esetlegességeivel, pusztán a Szent Korona iránti eszmei hűségből és kötelességtudatból megmutatta, hogy hogyan lehet emelkedett, példamutató eleganciával meghalni a csatamezőn, Istenért és Hazáért (vö.: a szintén turáni gyökerű, japán szamuráj erényekkel).
A másik kiemelkedő hazánkfia, a mélyen hívő, minőségi nemzetközi tapasztalatokkal-kapcsolatokkal bíró, világszínvonalon kiemelkedő jogtudós és politikus Werbőczy István, az 1514-re elkészült "Hármaskönyv" megalkotója. Azt is mondják, hogy törvénykezési filozófiájával "szétszakította a nemzetet", holott benyomásunk szerint pusztán a kor kihívásaira adandó gyógyír megtalálásának kényszere vezette szándékát, hiszen látta, hogy a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják ősi, keleti forrású kultúránkat. Erre a kihívásra, védelmi célból - elévülhetetlen érdemként - a nemzet gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával, a Szent Korona Tan-ra épülő szakrális hierarchia megerősítésével válaszolt, az összmagyarság, tehát a jobbágyság megmaradása szempontjából is, évszázadokon átnyúló véderővel. Ezzel 80-100 évvel megelőzte, a hasonló nemzetközi-szellemi kihívásokat szintén jól és pontosan érzékelő Tojotomi Hidejosi, majd Tokugava Iejaszu hasonló ihletettségű, de sokkal merevebb és szigorúbb intézkedéseit Japánban. A másik, ami bírálat tárgya szokott lenni vele kapcsolatban, vagyongyűjtése. A mi részükről, úgy véljük, hogy tekintve egyéb erényeit és századának jellegzetességeit, ezt, igazából nem irigyelhetjük Tőle, sőt örülünk neki, mivel jó helyre ment a pénz-energia. Annál is inkább, mert ennek híján nem lett volna képes igényes magánkiadásban megjelentetni főművét, a "Hármaskönyvet" - melyet bár az Országgyűlés, tíz kiemelkedő jogtudós lektori ajánlására alapozva, elfogadott, de a Dózsa-féle felkelés miatt, az uralkodónak nem volt módjában szentesíteni azt - és kevesebb mecenatúrát tudott volna egyéb, főként vallási téren foganatosítani. A harmadik vádpont, hogy élete alkonyán, "török zsoldban" vállalt bírói feladatokat. A magunk részéről nem kivetni valót, sokkal inkább erényt látunk abban, hogy a folyamatos török ellenes uszítás dacára elvállalta a hódoltsági területek keresztény lakosságának főbírói tisztségét. Másrészt a Porta igényességét fejezi ki számunkra, amennyiben a kor egyik legnagyobb jogtudósát és hazafiát kérte fel erre a megtisztelő feladatra. Azt, hogy később, az immáron 83 éves aggastyánt a törökök megmérgezték volna, ennek értelmét pedig végképpen nem látjuk, így feltételezésünk szerint, ez esetben is inkább rosszindulatú nyugati terjesztéssel, elsősorban Habsburg ihletettségű lejáratási szándékkal állhatunk szemben.

És ennél a pontnál kapaszkodjon meg a kedves képzeletbeli olvasó. Több mint valószínű, hogy a török eredetileg egyáltalán nem szándékozta megszállni Magyarország középső részét. Mint - a Ferdinánd csapatai elől lengyel bujdosásba menekült és onnan visszatért, az oszmán által a hatalomba visszahelyezett és a Szent Koronával ismételten hitelesített magyar királlyal - I. Jánossal, 1529-ben Budán megállapodott, csak Nándorfehérvárt és Szabács várát tartotta meg magának, egész Szerémet is visszaadta, az összes várral, erődítéssel egyetemben. A Porta tulajdonképpen szívesebben látott volna egy keresztény vazallus államot, semmint, hogy egy felettébb költséges megszállásra adja a fejét. Végül akkor határozta el magát erre a lépésére, amikor mintegy másfél évtizedes türelmes várakozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmi vákuum által keltett káosz az ország középső részén nem látszik csitulni, amit ha nem a Szultán, akkor előbb-utóbb Bécs bevonulása "oldott volna meg". 

A jobbára a nemzetközi pénzügyi erők által mozgatott, többnyire kirakat szakralitású - a krisztusi tanítás világi védelmezőinek aligha nevezhető - Habsburg erők, a már szinte szokványos "bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű", ismétléses jellegű eszmei propagandájának a legvilágosabb hazai elmék többségét azonban már akkor sem sikerült teljesen megtévesztenie. Például a délvidéki frontot megjárt, vitéz huszár hadnagy, későbbi pálos rendfőnököt - az anyai ágon magyar származású - György barátot sem, aki szintén nem azt tette, amit kellett volna, hanem azt amit lehetett. Hazaszeretetéért, az osztrákok által felbérelt orgyilkosok, ima közben, az oltár előtt mészárolták le. 

Az ottománokkal kapcsolatban szerintünk kijelenthető, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem volt érdekük a hódoltsági terület adófizető lakosainak tönkretétele, megsemmisítse. Éppen ellenkezőleg, például hatásuknak köszönhető a messze földön nevessé vált magyar kertkultúra kivirágzása is. 

Az ország bizonyos részeinek elnéptelenedését sokkal inkább a többszörös hadszíntérré válás: először az európai katolikus és protestáns küzdelmek lecsapódásaként jelentkező tizenöt éves háború, majd a nyugati "felszabadítás", harmadjára pedig a Rákóczi szabadságharccal kapcsolatos szisztematikus Habsburg népirtás okozhatta, mely utóbbiak kapcsán, ezidáig tudtunkkal még nem történt bocsánatkérés, holott ezekben az időkben, a magyarság mintegy negyede magasztosult mártírrá.
A Habsburg uralkodók királyi betelepítési rendeletekkel és számos alacsonyabb rendű határozattal németeket, szerbeket és más népeket telepítettek Magyarországra többmilliós számban. 1541 és 1867 között meg is lett az eredménye annak, hogy módszeresen és nagy létszámban idegeneket telepített Magyarországra a császári önkény.

A magyarok aránya a XV. században 80% körül volt a Kárpát-medencében, a XVIII. sz. végére viszont már csak 40% körüli volt ez az arányszám. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idejére visszaközelített az ország lakosságának az ötven százalékáig. A XIX. század második felében - 1867-1914 között - pedig Ukrajna felől érkeztek százezres tömegek, mely folyamat aztán a mélységesen igazságtalan Trianonba, majd - az Őszirózsás "színes forradalom" által elősegítve - a Tanácsköztársaság rémuralmába torkollott.

Mindazonáltal nemzetünk igazi ereje, élni akarása éppen az önállóságunk esetlegesedését követő évszázadok összetett eseményeinek nyomán kibontakozott küzdelmek költői hősiességében mutatkozott meg talán leginkább, amikor is vitézeink, nem egy helyen, mind egy szálig kiitták a vértanúság kelyhét a Haza oltáránál. 

Bethlen Gábor, aki végül török szövetségben teremtette meg Erdély aranykorát - amihez Bocskai István Habsburgokkal szembeni sikeres fellépése készítette elő a terepet - így ír erről Hasszán nagyvezírnek 1616-ban: "(...) mert miolta az régi magyaroknak elei Scitiából kijött, (...) soha semmi időben az magyar nemzetség felől azt nem hallottuk, sem nem olvastuk, nem hogy várakat, városokat, tartományokat, de még csak egy talpalja földet is fegyvervonyás, vérontás, halál nélkül ajándékon senkinek adott volna. Miolta az ottomán nemzetség is velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlő nép találtatott, akármely erős viadal ellen is meg nem adták magokat, inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekről Nándorfejérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok." ...   

Mikor készülnek ezekről a páratlan hőstettekről, győzelmekről filmek?

Egyik valóban szakrális uralkodónknak, Mátyás királynak nagysága talán abban is tetten érhető, hogy tökéletesen átlátva a fenyegetés jellegét, a kor ügyes módszereit bölcsessége igájába fogva sikerrel hárította el és tolta ki mintegy fél évszázaddal a nyugati pénzügyi globalizmus rejtett hatalmi hálójának gyarmatosító erőfeszítéseit, holott - "a nagy nemzetközi tervezői elképzelés" szerint - alighanem már a XV. század második felében kutya kötelességünk lett volna szétesve behódolni az önsorsrontó öncélúságnak.
Ezen szemléleti nyomásnak növekvő ereje nem előzménytelen és összefügghet a magasrendű középkori, Isten-központú, függőlegesen felfelé irányuló - a vízszintesen terjengő és lefelé húzó "dolgok" világának kiteljesedését akadályozó - látásmódnak gyengülésével az emberi szívekben: "Az élet élvezete és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszíti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezéséről le kell mondania. (...) A gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb elveszített. A szomjúság a primordiális létezés teljessége elveszítésének következménye. (...) A lefokozott állapot kínzó hiányérzete az, amely sóvárrá teszi, és a lefokozott állapot homálya az akadálya annak, hogy önmaga lehessen. (...) Az ember ebben a helyzetben nem tudatosítja, hogy mi történik, sőt tiltakozik, ha életvezetésében világossággal háborgatják." (Hamvas Béla: "Scientia Sacra III." /10-es kötet.)

A nyugati szellemiség Égtől fokozatosan elforduló elvilágiasodásának legutóbbi nagyobb hulláma - Dosztojevszkij szerint - a hivatalosan 1054-ben történt egyház-szakadással mutatkozott be. A következő kulcs-eseménynek a templomos lovagok - Szép Fülöp francia király mögött felsorakozó erők szervezése által elősegített - több mint valószínű koholt vádakon alapuló kiirtása tűnik (a templomosok kezében összpontosultak a középkori Európa pénzügyei valamint iszlám mintára nem szedtek kamatot, mely a kockázat-megosztás elvét jelenti), amit a kamatszedés újbóli, fokozatos beüzemelése valamint a "dolgok" világának további robbanásszerű tágulása követett, sokak szeme elől mintegy egyre sűrűbben elfüggönyözve az örök értékekkel való kapcsolat fenntartásának mindenre kiterjedő fontosságát. 

A belső és külső vonatkozások komoly változása az életmód és a kultúra jelentős átalakulásához vezetett, amiből az evilágiság felé forduló "sötét reneszánsz" életizmusa, majd a humanizmus emberizmusának térnyerése bontakozott ki, amelyek végül a "Nagy Francia spirituális elhomályosulásba" (Buji Ferenc nyelvleleményei) torkollottak, melynek folyományaként a XIX. században létrejött a radikálisan evilágiság-központú - azt istenítő (és a szakrális metafizikát egyszersmint démonizáló) - bolsevizmus és liberalizmus valamint a XX. században, a neo-liberalizmus (ennek arcai a sokszor egyfajta cukormázba bújtatott, kreatív önzést képviselő különféle "new age" típusú álvallási illetve zöld mozgalmak vagy például a "Waldorf" jellegű nevelési felfogás) valamint a neo-konzervativizmus (ilyen többek között az amerikai ihletettségű "hitgyüli" vagy a holland Geert Wilders-féle kezdeményezés), amik voltaképp ugyanannak a lényegiségnek, gyakran látszólag egymásnak ellentmondó megnyilvánulási formái: "Észre kellene venni azt is, hogy a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus stb., egyáltalán a Nyugat hamis metanyelvének „izmus” végű álfogalmai teljesen alkalmatlanok a valóság megragadására. Ezek mind az elmúlt néhány száz év, a reneszánsz, felvilágosodás deszakrális, hamis nyelvének részét képezik, és csak arra szolgálnak, hogy minél mélyebbre süllyedjünk ebbe a csapdába." (Bogár László).
Mivel a Habsburgok több száz éves honi ténykedésük alapján kevéssé tekinthetőek a magyar Szentkorona-tan (Világkirály jelkép, aki közvetít Ég és Föld között) méltó képviselőinek - sőt ezzel az eszmével számtalan módon visszaéltek - így ellenük, szakrális szempontból teljesen jogosnak tekinthetőek számon-kérő felkeléseink, a 1848-ast is beleértve, függetlenül annak kétségtelenül meglévő francia forradalmista mellékzöngéitől.

Jean-Paul Marat

Mindebből adódóan tehát ezen utóbbi hazai felkelés hőseit kevésbé a "veszettek" mozgalma és követőik, Marat, Hébert, többek között a "bulvár" újságírás letéteményesei és David, a festő Notre Dame-béli fekete miséjének utóhatásai miatt tiszteljük - amikor is egy szerencsétlen utcalányt, aki később egy nápolyi nyomornegyedben halt meg, feltettek az oltárra és mint az "Ész-istennőjét" ünnepelték - hanem sokkal inkább az Isten, a Szent Korona, a Haza és a Család érdekében kifejtett önzetlen áldozatuk okán. Mintha megsejtették volna, hogy az 1867 utáni látványos évtizedekben lassacskán, bizonyos értelemben népszerűvé váló Ferenc József voltaképp egy liberális mintaállamot hoz majd létre Magyarországon, mintegy a kápráztató felszíni pompa takarása által is segítve, hogy a Rothschild érdekeltségek vezetésével, a komoly pénz - a módszeresen betelepített ukrajnai tömegekkel karöltve - a századelő tájékára, gyakorlatilag átvegye a hazai bankok, mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem valamint nem utolsó sorban a média 90%-a fölött az irányítás (vö.: Raffay Ernő: "Harcoló szabadköművesség.").
XVI Lajos, utolsó bejegyzésként - hozzávetőlegesen 10 órával Mademoiselle Guillotine-al való találkozása előtt - a következőket írja naplójában: "Pontosan tudom, hogy kivégzésemnek az az alapvető oka, hogy Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából.". 
Marat-ék úgy tűnik reménytelenül nem értették meg, hogy kíméletlen erőfeszítéseikkel pusztán a levegőt markolásszák, hiszen végül, mint ahogy Vaszilij Rozanov mondja: "A Szellem nélküli hús, a nihilre jut.".

Csiba Zsolt: II. Rákóczi Ferenc. I.rész.

A Nagyságos Fejedelem nem pusztán az egyik legkitűnőbb vezetőnk, hanem elsőrangú költő, dalszerző, teológus, sakk-játékos és az asztalos mesterségben is igen járatos. (Pl.: Zádori Mária és a Vagantes trió "Kurucvilág" című CD-jén, "Ó, fölséges Isten" címen találkozhatunk egy művével.) 

Szellemiségét jól kifejezi, hogy amikor a keresztúthoz ért -többszörös milliárdosként éljen Bécsben vagy áldozathozatal a Hazáért - képes volt bizonyos értékeket a "saját érdeke" fölé (és ezáltal életét Létté) emelni, így kiváló példája az ősi eszménynek, a papi és harcosi erények ötvöződésének, amikor is a kiteljesedést nem feltétlenül attól várja, hogy "jól érezze magát" - igaz attól sem, hogy rosszul - hanem legfőképpen, hogy Isten érezze jól magát, ha ránéz...

II. Rákóczi Ferenc, aki szellemi Mesterünk is egyben, mindvégig komoly vallási gyakorlatot folytatott, amelyet franciaországi száműzetése alatt a kamalduli néma-rendben csiszolt tovább. Életművére a rodostói létmód megszervezésével tette fel a koronát, amiről nemes tanítványa és követője, Mikes Kelemen, "Törökországi levelei"-ben így ír:

"A' való, hogy egy klastromban nincs nagyobb rendtartás, mint a Fejedelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások.

Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak és akkor a Fejedelem felöltözik, azután a kápolnába megyen, és misét hallgat; mise után az ebédlőházba megyen, ott kávét iszunk és dohányozunk.

Amikor az óra három fertáj nyolcra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolc örakor másodikát, és egy kis idő múltán harmadikat dobolnak. Akkor a Fejedelem misére megyen, mise után a maga házába megyen, és ki-ki oda megyen, ahová tetszik.

Tizenegyfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a gyúkokra.

Harmadfél örakor a Fejedelem csak magánosan a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig.

Mikor az óra háromfertáj ötre, akkor az elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát, és egy kevés idő múlva harmadikát. Akkor a Fejedelem a kápolnába megyen, és azután ki-ki eloszlik.

Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolc órakor a Fejedelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éféle után két órakor felkél.

Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen mindezekben, ha szinte a Fejedelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom, azért, hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre. Ezek tehát a mi klastrombéli rendtartásaink.

Ami pedig a mulatságot és az időtöltést illeti, a' sokféle, és ki-ki a maga hajlandóságát követi. A Fejedelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk, mert igen sok a fogoly és nyúl vagyon, veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a Fejedelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. MInk is jobban töltenőnk, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani."

(37. levél, 1720)

"A mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik.

Mert ebédig az olvasásban írásban tölté az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Ötet minden csudálja, ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszkodik, hogy elunja magát. Ritka, édes néném, aki így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmazni."

(88. levél, 1734)

"(...) Mit csináltunk volna tehát, hogyha az Isten nem akarván ide való jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talán hívatlan is ide kellett volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Franciaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak."

(14. levél, 1718)

(A műnek inkább a régebbi, például a XX. század első felében megjelent változatait tartjuk megbízhatóbbaknak, mert találkoztunk olyan újabb kiadással, amelyből igen fontosnak tűnő részek kimaradtak. Érdeklődésünkre egy szakember ennek okáról azt mondta, hogy az illető könyv voltaképp válogatás, csak ez "nincs feltüntetve".)

Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc - aki felesége, Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnő révén, rokonságba kerül XIV. Lajos francia királlyal is - mamája Zrínyi Ilona, mostohaapja Thököly Imre. Már gyermekkora rendkívül kalandos, azonban ennek dacára kitűnő képzésben részesül. A sárospataki családi kincstár hatalmas vagyont érő arany és ezüst készletét is elkobzó labanc hadsereggel szemben, édesanyja - első alkalommal - sikerrel védi meg Munkács várát. A győztes csapatokat a 12 éves gyermek lovas-felvonulás keretében köszönti. Később az osztrákok, édesanyjától elválasztva valamint anyanyelvi közegéből szándékosan kiragadva neveltetik, azonban mint a Birodalom egyik legnagyobb földbirtokos családjának sarját - például a prágai egyetem jezsuitái - osztályon felüli oktatásban részesítik, amihez az is hozzátartozott, hogy Lipót császár ajánlatára egy évig Olaszországban a művészeteket tanulmányozza. 25 évesen viszont már abban a  bécsújhelyi börtönben várja halálbüntetésének végrehajtását, ahol nagyapját Zrínyi Pétert kivégezték. Innen, Isten különös kegyelméből, a porosz király hívének, a pomerániai származású zsoldoskapitánynak, a Habsburg-kritikus és magyarbarát börtönparancsnoknak, Gottfried Lehmann kapitánynak valamint fiának a közreműködésével tud megszökni - közlegény egyenruhába bújva - akik nem pénzért, hanem legfőképpen szellemi (spirituális) rokonszenvből (!) javasolják számára a szökést, vállalják vele-érte a kockázatot és akiket végül kivégeznek emiatt. Éjszaka, menekülés közben vihar támad és eltéved a rábaközi Hanság mocsaraiban, később Lengyelországban előre nem egyeztetett módon - mintegy véletlenül - fut össze a régi baráttal és hű harcostárssal Bercsényi Miklós gróffal...A Nagyságos Fejedelem fordulatokban gazdag élete, mely meghaladja a legképzeletdúsabb forgatókönyvíró képzelőerejét is, szinte kiált egy TV sorozat és egy méltóságteljes, felesleges tréfálkozástól mentes, komoly és izgalmas film után...

II. Rákóczi Ferenc a Nagyságos Fejedelem.

A kuruc felkelést kiváltó okokról egy 1703-as Kiáltványban a következőket mondja:

"Örök emlékezetül. Ismét kiújultak a dicső magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése, s most már az a veszély fenyeget, hogy tagjai lassú sorvadása közben végzetes uralma alatt az ausztriai uralkodó ház az egészséges törzset is, a végső halálos pusztulásba dönti, és azt követeli, hogy karddal vágjuk ki. Oh, kegyetlen, szabad népnek tűrhetetlen szolgaság! Az ország népe még most is széltében hangoztatja, hogy jobb volt a sorsa a hódító félhold alatt, az meg okmányokkal igazolható, hogy az osztrákok évenkénti zsarolásai az ottománoknak fél évszázad alatt teljesített szolgáltatásokat is bőségesen elérik. Nem bízhatunk tovább azokban, akik saját okirataikat annyiszor megsértették. Ezért életünket, javainkat és utolsó csepp vérünket, szabad akartunkból édes hazánknak, ami mindenkinek a legdrágább, az osztrák iga alóli felszabadítására szenteljük. II. Rákóczi Ferenc." (Vö.: Bogár László-Szaniszló Ferenc: "Cum Deo pro Patria et Libertate"; Világ-Panoráma. Echotv.).

A szabadságharcot követően, két ízben is felajánlották számára a lengyel királyi koronát, de mivel ez jelentős mértékben eltávolította volna a magyar ügytől, így - dacára annak, hogy a kezdeményezést az orosz cár is támogatta - végül úgy döntött, hogy nem fogadja el. Halálakor szív-urnáját valamint emlékiratait az általa két évig látogatott és szeretve tisztelt franciaországi Grois Bois-ban (Yerres) lévő néma-kolostorra hagyományozta, melyet évtizedekkel később a feltüzelt "nép" a földig rombolt...Mit is látott a kortárs szemével William Blake? "A Bibliát most, 1798-ban védelmezni az ember életébe kerülne; a Vadállat és a Szajha minden fék nélkül uralkodik."  (Megjegyzendő, hogy évekkel a Francia Forradalom előtt, a már "felvilágosult" vagy éppen, szellemi értelemben, "elhomályosult" II. József - rendeleti úton - többek között nem csak a hazai alapítású ősi pálos, hanem a szárba szökkent és virágozni készülő majki kamalduli rendet is felszámolta.)

Elmondhatjuk, hogy az Égiek bizonyára szeretettel vannak a Nagyságos Fejedelem felől, de földi eredményei is nyilvánvalóan számottevőek, hiszen talán leginkább a kuruc felkelés erejének köszönhető, hogy a szatmári békét követően enyhült a kifosztás mértéke, hogy Mária Terézia - bár az Ő uralkodása alatt történt a madéfalvi mészárlás is - azért engedte "nőni a birka szőrét", mielőtt lenyírja, mindamellett ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a poroszoktól sok szempontból katonáink vitézsége (vö., például a jász hősiességgel az örökváltság érdekében) mentette meg trónját, "vitam et sanguinem" ("életünket és vérünket")... 

II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Vezérlő Fejedelem magasrendű létminősége annak példája is, hogy hogyan vonható a szellemi kivirágzás igája alá egy olyan tartósan fennálló helyzet, amibe más alighanem belebukna, mely erőt az alábbi idézet is megjeleníti számunkra:

"...ujjongj és vigadj, én lelkem, és adj hálákat Megváltódnak, 

hogy azt mondhatod: többé nem féled és nem szereted e világot..."

II. Rákóczi Ferenc: Confessio peccatoris.