Csiba Zsolt: Dózsa György, Bakócz Tamás és a Fuggerek. III. rész.

A lengyel nagykövet jelentése Budáról Krakkóba, a magyar központi hatalom 1526-os mohácsi csatavesztését követő napokban:

"A magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól." 

Az 1514-es Dózsa György - féle felkelés politikai erőtana: 

A gyanús körülmények között elhunyt Mátyás király után 24 évvel, a korábban erős, gazdag országot tökéletesen szétziláló, tönkretevő Fugger-globalista Udvar párt ráuszította Dózsa Györgyéket (a korabeli "Jobbikot") a nemzeti ellenállás gerincét képező Szapolyaiékra.

(Vö.: Francia Forradalom; Bolsevik Forradalom; Őszirózsás Forradalom)

1521 Szerencsés Imre Budavári palotájában menetrendszerűen dorbézoló globalista Udvar Párt vezető személyiségei nem voltak hajlandóak még kosztot és kvártéjt sem biztosítani a lóhalálában érkező nándorfehérvári segélykérő követnek. A várat védő, a támogatás elmaradására fittyet hányó magyar urak - mind egy szálig - életüket áldozták a hazáért.

                        Vasmarkú Mátyás királyunk 1490-ben bekövetkező halálát követően a neves Jagelló házból való, ám erőtlen II. Ulászló király mögött felsejlő „láthatatlan mozgató” – a gátlástalan Fugger bankház – kifosztja az országot, megrendíti a gazdaságot. 

                            1514-ben az ingatag belpolitikai helyzet és az Országgyűlés határozott tiltakozása ellenére az Udvar párt, Bakócz Tamás vezetésével kierőszakolja a keresztes hadak összehívását. Dózsa György erői fő csapásaikat végül nem a törökre, hanem a Szapolyai János vezette hazafias ellenzék területeire mérik Délkelet-Magyarországon.

                              Máig ívelő benyomásként úgy tűnik, hogy az olyan hamis realistákat, mint Bakócz Tamás, illetve túlfűtött lényeglátókat, mint Dózsa György, imádja megvezetni és kihasználni a „nem létező” háttérhatalom. Bizonyos vélekedések szerint, eme, Bogár László által nemes egyszerűséggel „pusztító világerőnek” nevezett jelenségnek az uralma jelképesen – a középkori pénzügyeket ellenőrző, ám a kamatszedést elutasító, sőt üldöző templomos lovagok vezetőjének – Jacques de Molay nagymesternek koncepciós perre hajazó máglyára küldésével indul Párizsban, 1314 március 18-án. Mindez „Márvány” Fülöp (modernista elbeszélési mód szerint „Szép” Fülöp) francia király, valamint szürke eminenciása – a kamatszedő katar szekta felől érkező egyetemi tanár – Guillaume de Nogaret hathatós előkészítő munkája révén történik. 

                              Sajátos egybeesés, hogy voltaképp ebben az időszakban indul a trecento, a reneszánsz „fejlődés” (szakrális szempontból szellemi hanyatlás) térhódítása is, mely már a modern kornak a beköszöntét jelzi. Szintén ez idő tájt, 1301. január 14-én hal meg a világviszonylatban példátlanul hosszú időn át – majdnem ötszáz esztendőn keresztül – uralkodó Árpád-ház „aranyágacskája”, III. András (Az Anonymus által Szentnek nevezett dinasztiaalapító, Álmos de genere Athilae regis, de genere Turul 819-ben születik). Nemeskürty István a „Diák, írj magyar éneket” című művében jelzi, hogy XIV. századi irodalmunk első időszakában létezik egy apró, de markáns Csend, egyfajta „fekete lyuk”. Mintha a Szent Korona nemzete megérezte volna, hogy itt valami egészen más kezdődik. Mintha a Nyugat önistenítő mámorában belemasírozott volna az Istennel szembeni lázadás, egyfajta új bűnbeesés prométheuszi fordítottság-világába: A csillagot lehoznám az égről, csak tudnám feledni, hogy utánzó vagyok!

                                Mindazonáltal a quattrocento zűrzavarába született, kimagasló képességekkel rendelkező, lényeglátó-realista Mátyás királyunk (1443–1490) helyreállító jellegű, re-normalizáló tevékenysége, mégis rendezett körülményeket képes teremteni az országban. A kedvező helyzet révén egyre módosabbá váló, szorgalmas és tehetséges jobbágy-paraszti-polgárosodó rétegek, különösen Közép- és Kelet-Magyarországon, például Kecskemét, Cegléd környékén, Tokajhegyalján, a tiszántúli vidékeken azonban rémülten tapasztalják, hogy II. Ulászló uralmának szinte az elejétől komolyan kezdenek visszacsúszni (vö.: Lipusz Zsolt: „Dózsa György, illetve az 1514. évi parasztfelkelés mítosza“). Ekkor értékelődik fel igazán nagy királyunk emléke, és merítenek sokan erőt belőle, amint ez a Jagelló kori Gyöngyösi kódexben található „Néhai való jó Mátyás király!” sorkezdetű versből is érezhető, mely többek között Kátai Zoltán, valamint Béke Csaba énekmondók kiváló előadásában is meghallgatható.

                                  Az augsburgi Fuggerek átütő erejét voltaképp az 1459-ben született Jacob Fugger teljesíti ki, de már 1476-tól mint a Vatikán egyik befolyásos bankháza bukkannak föl. Mátyás halálának évében a Thurzók a trónharcokba keveredő Corvin Jánostól jutányosan megvásárolják annak bányabirtokait. 1493-ban már szerződnek is a Fuggerekkel, így azok betörnek a hazai nemesfémbányászatba, ami a kor Európájában meghatározó jelentőségűnek számít. Az üzleti kapcsolatokat kölcsönös házasságokkal is izmosítják. A Medici bankház mellett a Fuggerek nevéhez kötődik a többszörös könyvelésnek, a hivatásos titkosszolgálatnak és a pénzügyi befolyás politikai tőkére váltásának gátlástalan alkalmazása. A bányákban – a jelentős technikai hozzáadott érték dacára – méltatlan körülmények között, hitvány bérért dolgoztatják az embereket. Nekik köszönhetjük „fukar” szavunkat is. Érzéketlen, telhetetlen kapzsiságuk – a későbbi kíméletlen német parasztháború előtti felálláshoz hasonlóan – Magyarországon is katasztrofális gazdasági helyzetet idéz elő. Háttértevékenységük nem pusztán az 1514-es Dózsa-féle belháborúval, hanem az 1526-os mohácsi csatát övező zűrzavarral is nyilvánvalóan összefüggésbe hozható. 

                        Az 1525-ös Országgyűlésen, a Szapolyai János (1487–1540) körül csoportosuló, hazafias ellenállást képviselő nemesi rendek többek között eképpen követelik az augsburgi bankház befolyásának megtörését: „A Fukkarok és az összes külső nemzetbeliek, kik az ország kincseit nyilván kimerítik és kiviszik, ez országból azonnal kitiltandók és kiküldendők, és helyökbe magyarokat kell tenni.”. 

                                 II. Ulászló (1456–1516) fia és utódja, a Fugger zsoldban álló Brandenburgi György bajor őrgróf által serdülőkorában elkényeztetett - sajnos nem tűnik túlzásnak - mintegy élvhajhász bábfigurává züllesztett II. Lajos (1506–1526), egy kritikus pillanatban kivételesen mégis megembereli magát és lépni próbál, amire válaszul a bankház, közvetlenül a mohácsi csatát megelőzően, részleges fegyverszállítási tilalmat (embargót) szervez Magyarország ellen. „Az mostani országló és egyházbíró fejedelmekkel pokol, nem a mennyország telik el” – írja Karthauzi Névtelen, a Jagelló-kor nagy műveltségű, városlődi illetékességű szerzetes szerzője, az immáron évtizedek óta tartó nemzetközi, mai szóhasználattal élve globalista uralom természetéről.

                                     A vitéz katona, Dózsa György székely lófő (1470–1514) a délvidéki harcok során párbajban legyőz egy török bajnokot. Eötvös József írja: „Dózsa tette nem vala olyas, hogy főképp abban az időben rendkívüli jutalmat vagy bámulást érdemelhetett.“ Váratlanul azonban mégis igen magas figyelemben részesül. Maga a legfelsőbb méltóság, II. Ulászló király is fogadja Budán. Sőt, birtokadománnyal, nemesi címmel és egy nehéz aranylánccal tiszteli meg. Mindez, különösen a legutóbbi ajándék, jókora ámulatot kelt, hiszen az eladósított uralkodó, szorult helyzetében, állítólag amúgy a piaci kolbászosoktól kénytelen kosztolni. Sokak szerint innen a „Laci-konyha” elnevezés, ami jelzi a nyílt rendtartás (hierarchia) tekintélyének alapos lejáratódását a modern kor beköszöntével. Amikor az esztergomi érsek és fényes kísérete megérkezik Rómából a pápai bullával, a nevessé tett végvári tiszt, hogy-hogy nem éppen Budán tartózkodik. „Ki irányíthatta ennek az embernek sorsát? Ki állott mögötte?“ – teszi föl a kérdést Nemeskürty István. A korabeli források szerint Bakócz Tamás egy közismert „forradalmár”, Mészáros Lőrinc ceglédi pap ajánlására nevezi ki Dózsát a keresztes hadak fővezérének. A nagy hatalmú, multimilliárdos esztergomi érsek, hogyan, mi okból keresi a kapcsolatot egy véleményes hírű mezővárosi plébánossal? 

                                    Pap Gábor egyik alapvető lényegiségű előadásában jelzi, hogy valami rettenetesen fontos dolog történik a modern kor eme hajnalán. Többek között Jacob Burckhardt „A reneszánsz Itáliában” című művére hivatkozva, arra hívja fel a figyelmet, hogy tulajdonképpen hosszú évszázadok óta ismét, ekkor lesz a hazugság a nyugati politika intézésének fő-fő tényezőjévé („Bakócz Tamás, Mediciek, Fuggerek,...” – youtube). 

Egy igazi negatív Világképfordulás, a szakrális középkori felfogás szerinti eretnekség, illetve hitetlenség szemléletének hatalomra keveredése. Mindennek jelentőségét a hun (magyar) vonatkozásait bensőségesen számon tartó Johannes Amos Comenius is átérzi: „Az ember behódol a teremtett dolgoknak, amelyeken uralkodnia kellene, s dacol Istennel, akinek engedelmességgel tartozik." 

                            A korabeli modernista „új kor” („new age”) kápráztató szemlélete tehát szembefordul az időn / téren túli, nem fejlődő-nem hanyatló, kezdettelen és végtelen – ergo nem evolutív jellegű – Örök Isten középpontú látásmóddal és azt valami evilági istenítésével kívánja helyettesíteni. A reneszánsz esetében élet-természet központúsággal, ikerpárja, a vele egylényegű humanizmus vonatkozásában ember-ész központúsággal. Jellemző módon ezekben az időkben lobban lángra az a fajta modernista szerelem-kultusz is (a Középkor lovagi szerelem-kultuszának szellemi lefelé tükröződése), mely hagymázas öncélúságával alaposan összekuszálja a szakrális hagyomány átadásának szálait. (Manapság talán külön érdemes hangsúlyozni, hogy a szent és a profán együttes középpontba helyezése is elvilágiasít-profanizál, a Mindenség Mozgás arca lecsengés törvényének megfelelően – kozmikus entrópia.) Mivel ez a Világképfordulás óhatatlanul erkölcsi esetlegesedéssel és az „önmagunkat legeltető” hozzáállás felfokozódásával jár, ezért leginkább annak a – mintegy szektás túlbuzgósággal hatalmi hálót szövögető – rejtett-fordított hierarchiának jelent kedvező táptalajt, aminek egyik legkikristályosodottabb megnyilvánulása, leginkább talán a „Fekete Özvegy” tanítása alapján írható le. (Egy pókféleségről van szó, ami előbb elcsábítja a hímet, majd jóízűen elfogyasztja áldozatát.)   

                                  Azonban létezett többek között sumér, óegyiptomi, perzsa, római „reneszánsz haladás”, mint ahogy mindig volt helyreállító jellegű re-szakralizáció is. Az óra körbejár: „A törvény abban a pillanatban sérül, mihelyt az eredetét képező princípiumot megtagadják; megsértői azonban nem tudják a törvényt teljesen megsemmisíteni, és így az ellenük fordul. Ily módon a rendezetlenségből újra rend lesz, amellyel semmi sem képes szembehelyezkedni, hacsak nem látszólag és illuzórikus módon." (René Guénon: „Szellemi tekintély és időbeli hatalom”) A Mindenható Mozgás arcának dialektikáját, a szofisztika és a demagógia fátylai mögé húzódó rejtett-fordított hierarchia, illetve a vele szemben álló – a kiválók (arisztosz) uralmán alapuló – nyílt hierarchia (rendtartás) természetes váltakozása is kifejezi.

                     Az egyébiránt keménykötésű, a lovagi viadalokon személyesen is élenjáró Mátyás királyunknak - bokros uralkodói teendői mellett - még arra is kiterjed a figyelme, hogy rendszeres, odafigyelő támogatást nyújtson az arra méltónak tűnő tehetségeknek. Így figyel fel egy derék kerékgyártó iparos-jobbágy fiára, Bakócz Tamásra (1442–1521). Sokrétű, a lehető legmagasabb színvonalú külföldi és hazai képzésben részesíti, majd komoly feladatokat bíz rá. 

                              Mátyás király gyanús körülmények között bekövetkező bécsi halála nyomán a Fugger bankház – például Habsburg, III. Frigyes német-római császár (1415–1493) képében – elsöprő lendülettel lát hozzá érdekeinek érvényesítéséhez. Az ellenlábas Medici bankház által pártfogolt Beatrix királynőt (1457–1508), II. Ulászló királlyal kötött, hamisított esküvővel megtévesztik, majd 1500-ban, amúgy igen jelentős pénzösszeg kíséretében, eltávolítják az országból. Közben Bakócz Tamás gyanús hirtelenséggel szédületes magasságokba emelődik. Már Mátyás király halálának évében kinevezett főkancellár az új uralkodó szolgálatában. A velencei követek szerint ő „a második király”. Mindez azonban nem akadálya annak, hogy elszabaduljanak a kamatok – heti 2%, félévi 52%; évi 104% (!) – ami miatt 1494-ben és 1496-ban is komoly összetűzések törnek ki Budán. A lázongást mindkétszer Bakócz Tamás csapatai verik le, némi cseh zsoldos palotaőri segedelemmel. Második alkalommal, lovasai három gyermeket halálra taposnak, majd nyilvánosan akasztat is. Egy évre rá, 1497-ben egri püspök, majd még az évben esztergomi érsek, tehát Magyarország prímása. 1500-ban Konstantinápoly névleges pátriárkájává nevezik ki, ami a Pápa utáni legmagasabb egyházi méltóság a nyugati világban. Közben – mai pénzben – dollármilliárdos vagyont halmoz fel. 

                             1513. február 21-én meghal II. Gyula pápa. A Fugger bankház Bakócz Tamást jelöli Szent Péter trónjára, tehát minden ellenkező híresztelés ellenére, nem volt esélytelen. Azonban a fehér füst mégis a Medici bankház családjának tagja Giovanni di Lorenzo de Medici (1475–1521) győzelmét hirdeti. Van olyan vélekedés, mely szerint azért választja a X. Leo nevet, hogy ezzel is kidomborítsa „erényét”, hogy megszabadította a Vatikánt a „vadkeleti” jelölttől, hiszen elődje, I. Leo vette rá Attila hun-szittya uralkodót, hogy ne foglalja el Rómát. (Halkan hozzátennénk, hogy de jure, hiszen, de facto, hatalmas eurázsiai szakrális Napkirályunk, már amúgy is lényegében uralta a Keletrómai és Nyugatrómai Birodalmat.) Még ez évben, 1513-ban – a Magyarország vatikáni követeként, hosszabb időre berendezkedni készülő Bakócz – nagy felhajtással körítve, pápai bullát kap, hogy keresztes hadjáratot vezessen a „hitetlenek” ellen. Mint Pap Gábor az említett előadásában kifejti, talán éppen azért buzgólkodik olyan látványosan X. Leo, hogy egyrészt ellenlábasát minél messzebbre tudhassa, másrészt, hogy egy eléggé kudarcosnak tűnő katonai kalandba ugrassza. A kiválóan értesült Medici nyilván pontosan tisztában van azzal, hogy a magyar gazdasági helyzet és belpolitikai hangulat olyan amilyen, továbbá, hogy éppen három évre szóló békét kötöttünk I. Szelim szultánnal, így ráadásul mi lettünk volna a szerződésszegők. Ám a honi globalista Udvar párt számára mégis megcsillanhatott valami ebben a lehetőségben. Annak ellenére kierőszakolják a pápai felhívás országos kihirdetését, hogy az 1514-es Országgyűlés hazafias köznemessége, Szapolyai János vezetésével, hevesen tiltakozik, és még az is nyíltan kimondatik, hogy a zűrzavaros helyzet okán félő, ebből belháború lesz. Mindazonáltal Bakócz Tamás megkezdi a toborzást és a gyülekezők felfegyverzését. Találkozóhelyül egy jókora mező van kijelölve a pesti oldalon. Jobbára vallási és hazafias buzgalomból, valósággal özönlenek az emberek. Kis idő elteltével azonban önjelöltnek tűnő egyének uszító, „osztályharcos” belpolitikai szónoklatokkal kezdik tüzelni a leendő hadfikat, majd váratlanul ellátási gondok adódnak. Bakócz Tamás mossa kezeit és a nemzeti erőkre mutogat. Bizonyos idő elteltével, a felkavart szívű zöm dél felé indul. Közben a sereg úgy negyvenezer körülire duzzad, ami óriási létszám abban az időben. Végül a főerő lényegében a Szapolyaihoz hű nemesség délkelet-magyarországi hátországára zúdul, ahol lávaszerű rombolásba kezd. Mindez aztán annyira elfajul, hogy az már az Udvar érdekeit is sérti. Az alkoholbeteg, de tapasztalt harcos – a Fuggerektől amúgy suba alatt rendszeres fizetést húzó – Báthori István királyi hadvezér, „a Sánta” is rámozdul Dózsáékra. Meglepetésre azonban viszonylag hamar beszorul Temesvár falai közé. (Ő az, aki majd a mohácsi csatából való menekültében, vészhelyzetre hivatkozva kifosztja a domonkos apácákat. Szerencsétleneket tizenhét évvel később, a Pécset 1543-ban harc nélkül feladó nyugati, kisebb részt hazai zsoldosok csapata is letámadja a Mecsekben. Alig tudják puszta életüket Varasdra menekíteni.) Végül Báthorit – megalázó módon – az ellenzéki Szapolyai menti ki szorult helyzetéből, és a belháborút is lényegében az ő hadainak sikerül megfékezni. 

                           A megtorlás kemény, helyenként brutális, mindazonáltal például az izzó vastrón a költői képzelet szüleményének tűnik, hiszen Petőfi Sándor „A nép nevében” című versében szerepel először. Korábbi nyoma nincs. A tüzes korona viszont valóban a bukott trónkövetelők büntetésének beszédes kelléke a XV–XVI. századi Európában. A német parasztháborúk kapcsán is felbukkanó kegyetlen eljárás, a tettestársak megetetése a kivégzendő vezető testéből levágott darabokkal, pedig az árulók elrettentésének egyik módja azokban az időkben. Az 1479-es kenyérmezei hős, Kinizsi Pál is beveti a Nándorfehérvárt föladni készülő cseh zsoldosokkal szemben, 1494-ben. Összehasonlításul, 1460-ban III. Vlad Tepes, más néven Drakul, havasalföldi vajda az ellene fellépő Hamza béget, valamint mintegy húszezer katonáját élve karóba huzatja Târgovişténél. Pár hónappal később II. Mehmed szultánt, "Tepes erdejének” látványa annyira megrendíti, hogy egy ima-szertartás után, egész egyszerűen visszavonul. (1453-ban Bizáncot nem kis részben egy Orbán nevezetű magyar műszaki feltaláló szokatlanul nagy ágyújának segítségével foglalja el, viszont 1456-ban vereséget szenved a hős hármas, Hunyadi János, Szilágyi Mihály, Kapisztrán János hadaitól Nándorfehérvárott.) Karóbahúzó Vlad Drakul, 1462-ben, Gyurgyevónál még több, harmincnyolcezer török áldozatot követelő tömegmészárlást rendez, továbbá állítólag két követnek a turbánját, fejükbe vert szöggel erősítteti fel, mert nem vették azt le, amikor megjelentek előtte egy meghallgatáson. Ráadásul – mint ahogy ez a korabeli ábrázolásokon is látható – ezen események szemlélése közepette szívesen tálaltatott magának és lakmározott, valamint rendkívüli találékonyságot mutatott további hátborzongató kínzásfajták kieszelésében. Alighanem nem véletlenül emlékeztetnek működésére a különféle Drakula-történetek. Mindazonáltal az is az igazsághoz tartozik, hogy sokan inkább nagy honvédőként, illetve Bukarest alapítójaként emlékeznek rá. Karóbahúzó Vlad egyébiránt egy magyar szálon keresztül szegről-végről rokonságban áll a mai angol uralkodóházzal is. Első felesége ugyanis Báthory lány, az erdélyi fejedelmet és lengyel királyt adó családból. Második neje, Mátyás király édesanyjának közeli rokona, Szilágyi Ilona, akinek halála méltó kiemelkedő származásához. Becsületét féltvén, a közeledő ellenség elől leugrik egy magas hegyoromról. III. Vlad hatalmát, 1462-ben, testvére, Radu dönti meg, török seregek élén. Ekkor szövetségeséhez, Mátyás királyhoz menekül. A brassói szászok viszont kapnak az alkalmon, és korábbi visszaélései miatt feljelentik, amiért négy évre hűvösre kerül. Életének további eseményei voltaképp homályba vésznek. Szabadulása után nem sokkal, állítólag elveszi Uralkodónk egyik unokahúgát, majd Báthory-hadak támogatásával visszatér Havasalföldre. Később, különféle trónharcokban felmorzsolódik. Ami biztosnak tűnik, hogy feje végül Konstantinápolyba kerül, ahol – a sors fintoraként – egy karóra tűzve teszik közszemlére.

                              Lipusz Zsolt is fontosnak tartja, hogy a Dózsa György-féle belháborút követő megtorlás vonatkozásait tovább árnyalja: „A történeti realitás azonban az, hogy az 1514. októberi országgyűlés megtorló intézkedései dacára a hatóságok meglehetősen vontatottan nyomoztak a bűnösök után, s nem fegyverezték le a parasztságot. Semmiféle jel nem mutat ugyanis arra, hogy ezt a törvényt valaha is végrehajtották volna. E tiltást ugyanis a gyakorlatban nem is alkalmazhatták mindaddig, amíg az egyik földesúr által a másik rovására elkövetett ún. hatalmaskodások megszüntetéséről a központi hatalom gondoskodni nem tudott. Az 1514 és 1526 közötti időszak mindennapjai is telve vannak ilyen, néha csak jelképes, de sokszor véres, kegyetlen hatalmaskodási esetekkel. Márpedig a hatalmaskodás, más mozgósítható földesúri erőszakszervezet híján, elképzelhetetlen volt fegyveres paraszti tömegek részvétele nélkül, miként ezt okleveles adatok ezrei bizonyítják. Papíron maradtak azok a törvények is, amelyek eltörölték a szabad költözési jogot és heti 1 napban határozták meg a robotkötelezettséget. A nemesség leginkább az okozott anyagi károk megtérítéséért indított eljárások iránt mutatott érdeklődést, s már csak ezért sem állott érdekében a minél szélesebb körű megtorlás.“ Ehhez kapcsolódó, lényegi történés, hogy Szapolyai nemzeti pártjának kiválósága, a nemzetközi hírű jogtudós Werbőczy István éppen ekkor teszi le hatalmas alkotását a Hármaskönyvet (Tripartitumot) az Országgyűlés asztalára. Jeles szakemberek kiemelt ajánlása által is támogatva ünnepélyesen el is fogadtatik, ám a zűrzavaros körülmények közepette II. Ulászló király mégsem ratifikálja. Ennek ellenére, bár nem hivatalos, mégis hivatkozott és betartott úgynevezett Csendes Alkotmányként védi a nemzetet egészen a XIX. század közepéig. Az a véleményünk, hogy a rendkívüli észbéli képességekkel megáldott szerzőt, művének megalkotására mindenekfelett az indíthatta, hogy valószínűleg érzi: a nyugati világ felforgató eszméi teljesen felboríthatják a társadalmi rendet, végveszélybe sodorhatják ősi, napkeleti forrású kultúránkat és vele népünket. Erre a kihívásra, védelmi célból, a nemzet gerincét alkotó köznemesség jogainak bebetonozásával és – elévülhetetlen érdemként – a Szent Korona Tanra épülő szakrális hierarchia megerősítésével válaszol. Hetven-nyolcvan évvel később, szintén a nyugati fenyegetés hatására vezeti be hasonló felfogású, ám jóval merevebb és szigorúbb intézkedéseit Japánban Tojotomi Hidejosi, majd szilárdítja meg azokat Tokugava Iejaszu. 

                       Mivel ez egy igen fontos kérdés, ezért itt röviden elidőznénk: Az Ég és a Föld között közvetítő Világkirály – náluk a Napkirály Császár, nálunk a Szent Korona – által Isten felé irányuló, piramisszerű társadalmi tagozódás japán és hazai változata között meglévő, jórészt fokozatbéli különbség abból is adódhat, hogy eltérő földrajzi-szomszédsági helyzethez igazodóan kellett kidolgozni a szakrális hagyomány megvédésének lehetséges módozatát. Letisztultabb formájában a hagyományos úr–szolga viszony – mely mindkét kultúránál ugyanabból a forrásból, az ősi turáni hun-szittya íjfeszítő lovas hagyomány törzsi rendszeréből nő ki – kifejezetten patriarchális, családias jellegű, ami az istenfélelmen, a kötelességtudaton, hűségen-becsületen és a kölcsönös tiszteleten alapul. Jól átélhető ennek egy folyománya, a magasrendű, nemes, uradalmi létforma például – az ötvenes évek honi internacionalistái által félholtra vert és utcára hajított – Fekete István „A koppányi aga testamentuma” című ihletett regényének bizonyos részei által. Másik jeles írónk, a szintén üldöztetést szenvedő Wass Albert tanúja, amikor édesapja a nagy megbecsülésnek örvendő cegei gróf, mint Pater Familiaris rendszeres időben fogadja a környék népét, mindenféle ügyes-bajos kérdésben igazságot teremt, segít. A középkori Magyarországon – minden nehézség és egyenetlenkedés ellenére – ez a magasrendű eszmény és létforma, élő szakrális hagyományként tulajdonképpen még általánosnak mondható. A hollywoodi „valósággyár” és Cukorhegy (Zuckerberg) elvtárs háttérhatalmi világhálójának hangulatában felnövekvő nemzedékek számára a középkor tálalásának elengedhetetlen kellékei a varjúkárogás, a sártenger, a buta barbarizmus, valamely hiteltelen, lehetőleg szadista pap felbukkanása, illetve a meg nem értett, jó szándékú, mindenképpen szerelmes, titokban már „felvilágosodott”, ám tehetetlen hős. Mindez halálos járványok elől menekülő, rongyos, éhező koldus tömegekkel övezve. Ha mindennek ellenére valaki mégis kíváncsi a valódi középkor mindennapjainak tiszta, rendezett, felemelő, békés, alapvetően derűs, Isten kebelében élő hangulatára, akkor figyelmébe ajánljuk például Petrás Mária „Madárnyelven” című könyvét (Kairosz Kiadó, 2006). Az ezzel szemben kibontakozó reneszánsz individualizmus és annak további változatai, a „felvilágosodás”, majd a liberalizmus jelenségének ok-okozati láncolatát viszont a következőképpen is megragadhatónak véljük: 

                Szabadság, egyenlőség, testvériség - mindenki haver - minden relatív - nincs bűn - anarchia - a legaljasabb-a legravaszabb, a leggátlástalanabb győz - új barbarizmus. Tehát a modernista eszmeiség, mintha pont annak a folyamatnak a gerjesztője lenne, amivel másokat vádol. 

               További érdekesség, hogy van, aki ezt a lefelé történő önátlépésnek vélhető jelenséget, egyfajta lelki „felszabadulásként” éli meg, amint azt például az éppen szárba szökkenni látszó – egyébiránt eléggé „csináltnak” tűnő –, szivárványos, de legfőképpen zöld „felébredt nemzedék” („woke”) mozgalma is sejtetni engedi. Talán érdemes e tekintetben tanulmányozni napjaink latin (pl., mexikói) világának zűrzavaros viszonyait is, ahol a globalizmussal kapcsolatos kiszolgáltatottság fenyegetése elől, túlnyomórészt mintegy balra tájékozódva keresik a kiutat, fáklyaként mutatva a zsákutcába vezető irányt. (Ez a hozzáállás voltaképp kivasalja, letiltja a minőségi felfelé irányulást, szembefordítja követőit saját nemzeti elitjeivel, és ily módon vízszintesen szétfolyva, védtelenné teszi önmagát, ami miatt érett gyümölcsként hull a rejtett-fordított hierarchiát kifejező örvénylésbe. Ám ez – végső soron – igazából senkinek, még a „nem létező” Mélyállamnak sem jó, csak ezt nehezen tűnik belátni. Valószínűleg nem könnyű kitörni az önistenítés identitásának hübrikus bűvköréből, mivel ezt sokan egyfajta önmegsemmisítésként félik.) Természetesen a másik térfélen, a hagyományos szakrális önazonosságokat tisztelő oldalon is léteznek csapdák, de a valós esély inkább ott kínálkozik a felfelé történő önátlépéshez, amint az Orbán Viktor „keresztény szabadság” eszméjében is megjelenik. Magától értetődő módon mindez egyben a lefelé húzó, gravitatív erővel való szembefordulást is igényli, elsősorban belül (nagy harc), de kívül is (kis harc). E nélkül sajnos hiteltelen (vö.: pacifista farizeizmus, illetve hasznos idiotizmus).

                  Bakócz Tamást mint a rettenetes belháború egyik fő kiváltóját sok szemrehányás éri kortársai részéről – tulajdonképpen erősen népszerűtlen –, ezért politikai tevékenysége visszafogottabbá válik. Bár – talán egyfajta vezeklés szándékától is indíttatva – szamaritánus támogatórendszerét kiterjeszti, mindez azonban fényűző életmódját nem érinti. Az anyagi lehetőségek fenntartása érdekében a milkói érsekséget és a szepességi esperességet az esztergomi érsekség rendelkezése alá helyezi, aminek következtében még fokozottabb érdeklődés indul a szászok körében a reformáció iránt. II. Ulászló király 1516-os halála miatt udvari befolyása tovább gyöngül. Súlyos köszvénnyel bajlódik, majd – egy öncélúságban tévelygő élet és a szétzilált ország terhével a vállán, matuzsálemi korra ítélve – többszöri szélütés következtében meghal. Az esztergomi Bazilikában temetik el, abba a káprázatos kápolnába, melyet maga építtetett.

                             Az ég nélküli földet pokolnak hívják. Bűnbánatunkkal kifelé fordulhatnánk, ha nem Isten felé? Mi másból meríthetnék erőt, mint Isten kegyelméből?