Egzisztenciális orientáció a felbomlás korszakában:
„A differenciált embertípus az, amely személyiségként képes inkább aktív mintsem passzív magatartást tanúsítani mindazzal szemben, ami benne ösztönösség, impulzus, érzelmi jelleg, természet. Ő az, akiben legalábbis részben, megvan az ókori filozófia által belső uralkodónak nevezett princípium.”
„A szexus területén, mint más területeken is, számára a következő normának kell érvényesnek lennie: Szabad megtenned azt, amiről tudod, hogyha akarnál, tartózkodhatnál tőle.”
„Egyedül a belső egyéni alakulás és a védelem azon akciója lehetséges és lehet fontos, amelyre nézve a megfelelő formula a következő: Tégy úgy, hogy ami ellen nem tehetsz semmit, az semmit se tehessen ellened.”
A felelősség:
Evola a felelősség jelentőségét hangsúlyozza és az egyik fő ellenségnek a nihilizmust tartja.
Vagy-vagy: A cselekvésnek és a lét megalkotásának két egyetemes típusa van, amelyek összeegyeztethetetlenek egymással és választanunk kell közöttük.
Az evolai gondolkodás lényege, hogy az örökkévaló van a központban. Ez az Érték és Értékteremtés centruma. Nem a Világban van a Lényeg, hanem a Lényegben van a Világ. „Minden, ami a hagyomány számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember, romlásra van ítélve”.
Hasonlót ír D. Sz. Mereskovszkij a „Kelet titkai” -ban: „Mert a szellem nélküli hús a nihilre jut. (…) Ha Isten eltávozik, itt az ördög.”
Maga a nihilizmus egy olyan történelmi folyamat terméke, amely a hagyomány princípiumai – tehát az isteni rend, dharma – ellenében, mint „Élet- és Világ-igenlés” (valójában mulandóság abszolutizáció) bontakozott ki. Ezen nihilizmus - mely valójában a dualisztikus én nem –én megkülönböztetés kultuszát (Pl.: Ész-, tudomány-, természet-kultusz.), és ebből fakadóan mintegy a tükör túloldalát, a fordítottság szemléletét képviseli - gyógyítható oly módon, hogy a detronizálni vélt kozmikus rendet újfent az Őt megillető helyen találjuk.
Fő kérdés tehát, hogy a hagyomány differenciált embertípusa hogyan fordul szembe a válságfolyamatokkal, és hogyan tudja megmutatni a válság meghaladásának stratégiáját.
Evola a modernitást az átmenet korszakának tekinti, amelyet megfelelő elméleti feldolgozás és gyakorlati magatartást találva meg kell haladni. Ez egy kikerülhetetlen átmenet, amellyel szembe kell néznünk, hogy vállalkozhassunk az üdvösség útján való menetelésre. Ha sikerül meglovagolnunk a tigrist, nemcsak elkerülhetjük támadását, de meg is tudjuk szelídíteni, és akaratunk szerint tudjuk irányítani.
A nietzschei „Isten halott” tétele az, amely kifejezi a modernizmus teljes szakítását a tradíció világával (A horizontalizálás, a fordított spiritualitás hatalmának előkészítése. A horizontalista káoszt a fordított hierarchia - a fordított piramis - labilis, zavaros „rendje”, diktátuma, váltja fel, amely az utolsó fázist jelenti. Lásd.: René Guénon.) és ez a deszakralizáció tükröződik a kortárs társas élet formáiban.
Mik a felelősségérzeten alapuló, erős és eltökélt cselekvésnek, gondolkodásmódnak a lehetőségei, amely ellenáll, amely keresi a megváltást?
Az első lépés a válságjelenség diagnosztizálása.
A második egy tiszta valóságra való redukció, amely az „önmagamságra” alapozó akció forrása lehet. „Miután minden összeomlott, a felbomlás légkörében a feltételekhez nem kötött és érinthetetlen életnek egyetlen megoldása van: éppenséggel saját csupasz lényünk felvállalása a transzcendencia függvényében.” Ez által lehetséges a létező kritikája és a nihilizmus meghaladása.
Evola szerint a nihilizmus, amely tagadja a transzcendenciát, szétzilálta az élet szimbolikus értékét, elmosta az értékkülönbözetet és megsemmisítette minden hierarchiájukat, nem végzet, hanem politikai, etikai, esztétikai szempontból az ellenség, ami ellen harcolni kell.
„A nyugati polgári világ összeomlása elkerülhetetlen és itt nem egy az ezt túlélő embertípus kialakulásáról van szó, hanem a tradíció egyedi, az időtlenség talaján álló, társadalomban egy nem tartós kisebbség reprezentánsáról, aki a nihilizmus ellen tradíció fegyvereit használja.”
„A civilfejlődés csak így találhatja meg újra saját értelmének horizontját, és iktathatja ki a politikából a konszenzusról való fecsegést, miközben újjászüli saját kulturális alapját, mint azt az egyetlen helyet, ahol az akció legitimitása felismerhető.”
Evola bizonyos értelemben tárt karokkal fogadja a Változásokat, sőt üdvösnek tartja az aládúcolt, avítt formák eltűnésének elősegítését – főleg ha olyan régi modernista szokásokról van szó, amelyek már „hagyománynak” tűnnek, és, példának okáért, ilyennek látja a polgári attitűdöket -, de csak akkor, ha nem tévesztjük szem elől az Állandóság értékeit, ha az Örökkévaló, a primordiális Lényeg „érdekei” hitelesítik azt.
Tájékozódás:
1. A modern világ és a tradíció emberei:
„Olyan embert tartunk szem előtt, aki – noha még ott is bele van bonyolódva a mai világba, ahol a modern élet a legnagyobb mértékben problematikus és kóros – bensőleg nem tartozik ehhez a világhoz, és nem is törekszik arra, hogy engedményeket tegyen ennek a világnak, mivel úgy érzi, hogy kortársainak igen nagy részével szemben egy másik rasszhoz tartozik.”
„A transzcendens ember és a tradíció világa az amikor nem pusztán emberi és individuális princípiumok irányítják, hanem minden területe felülről van alakítva és rendezve és felfelé irányul. Ez minden olyan társadalom és létrend alapja amelyet normálisnak nevezhetünk."
"Mindaz, ami a modern világban uralkodóvá vált, minden tradicionális típusú civilizáción éles ellentétét képviseli és rendkívül valószínűtlen, hogy a tradíció értékeiből kiindulva bármiféle jelentős változást lehetne előidézni.”
Mindazonáltal van néhány ember, aki talpon maradt a romok és a felbomlás közepette; aki többé vagy kevésbé tudatosan ehhez a másik világhoz tartozik:
Elveszett pozíciókért harcol, és tanúságot tesz, kompromisszumok nélkül és a sikerrel nem törődve.
Tudatos elszigetelődés, teljes visszavonulás, felégetvén a hidakat a jelenlegi élettel.
Tanúságtétel: Intellektuális síkon, minden közvetlen cél nélkül, még ki tudnak állni a tradicionális értékek mellett. Hasznos, mert megakadályozza, hogy az Eget teljesen eltakarják a Felhők.
4. A negyedik út, meglovagolni a tigrist:
(Kívül többé nincsen semmilyen támasz.)
„A sivatag nő. Jaj annak, aki magában hordozza a sivatagot!” – Nietzsche.
Nincsenek meg a segítő rendszabályok és intézmények, hogy
önmagát teljesen megvalósítsa,
hogy saját létezését világosan és egyértelműen megszervezze,
hogy az általa bensőleg felismert legfőbb értéket megvédje,
és saját környezetében kreatívan alkalmazza.
„Nem javasolhatóak ezért a cselekvés azon vonalai, amelyek a tradicionális társadalmakban normatívak, mivel immár nem megfelelőek egy abnormális, egy teljesen más pszichikai, társadalmi, intellektuális és anyagi környezetben, az általános felbomlás légkörében, a minden magasabb legitimitást nélkülöző rendezetlenség formáinak uralma alatt álló rendszerben.”
„Milyen magatartást tanúsítsunk a „túlélés” érdekében?”
„Fontos megjegyezni, hogy jelenleg a polgári civilizáció alapjai vannak válságban és ez a polgári civilizáció nem a tradíció világa. Az általunk ideálisnak tartott embertípusnak semmi köze sincs a polgári világhoz, és azt nem kívánja tartósítani, azzal, mint a „felvilágosodás” termékével, nem kíván összekapcsolódni.
Egyébiránt a már bekövetkezett változások túl mélyrehatóak ahhoz, hogy megfordíthatók legyenek. A szabad állapotba került vagy szabad állapotba kerülő erők nem olyanok, hogy visszavezethetőek lennének a tegnapi világ struktúráiba.
Tehát ellentétes megoldás felé kell tájékozódnunk, még akkor is, amikor így a dolgok nehezebbé válnak:
Helyén való elvágnunk minden köteléket mindazzal, aminek többé-kevésbé rövid időn belül véget kell érnie. A helyes irányt oly módon kell tartanunk, hogy nem támaszkodunk a múlt hitelesen tradicionális, és történelmi formáira sem.
E tekintetben a folyamatosság csak egy lényegi síkon tartható fenn, mint a létnek a legnagyobb külső szabadság melletti belső tájékozódása.”
Belső doktrína: A tradicionális lényegnek a sajátos történeti megfogalmazódást megelőző és annál magasabb forma előtti állapota, amely nem tömegeké.
Lehetetlen:
a normális, tradicionális rendszerhez való valódi és általános visszatérés értelmében pozitívan cselekedni,
a modern társadalom, kultúra, és szokások légkörében saját létezésünket szervesen és egységesen kialakítani.
„Hogyan fogadhatjuk el a felbomlás helyzeteit anélkül, hogy azok bensőleg érintenének bennünket? Továbbá mi az, amit a jelenlegi átmeneti fázisban kiválaszthatunk, elválaszthatunk a többitől, és egy olyan magatartás szabad formájában fogadhatunk el, amely külsőleg nem anakronisztikus, amely összemérhető azzal, ami a kortárs gondolkozás és életmód területén a leghaladóbb, miközben bensőnkben egy teljesen más szellem határoz meg és irányít bennünket? „Ne oda menjünk ahol védekezünk, hanem ahol támadunk.””
„Egyenesen hasznos lehet, ha elősegítjük , hogy összeomoljon, ami már inog és a múlt világához tartozik, és nem kíséreljük meg a létezését aládúcolni.”
„De a jelenlegi korszakban semmi sem kockázatmentes. Aki állva maradt, annak talán ezt az egyetlen előnyt nyújtja e korszak.”
„A válságnak és felbomlásnak konstruktív aspektusa a polgári világ összeomlása.”
„A kérdés, hogy ez a folyamat a semmibe, a káoszba, a szétszóródásba, a lázadozásba vagy új, szabad teret teremt, amelyből már ki lehet indulni, ezek az alternatívák.”
Egy ciklus vége. „Meglovagolni a tigrist.”
„Magatartásunkat semmiképpen nem tehetjük függővé valamiféle bejósolhatatlan jövőtől. A jelen kor átmeneti, egy ciklus végső fázisának felel meg.„
„Káli, egy női Istenség, aki a világ és az élet elemi, eredeti erejét jelképezi, de aki alsóbb aspektusban úgy is megjelenik, mint a szexus és az orgiasztikus rítusok Istennője.”
„Vízöntő: Minden folyékony, alaktalan. „
„Amikor egy civilizáció ciklusa a végéhez közeledik, nehéz elérnünk valamit, ha a mozgásban lévő erőknek közvetlenül ellentmondunk, ellenállunk. Az áramlat túl erős, elsodorna bennünket. A lényeg, hogy ne engedjük, hogy a korszak mindenhatósága és látszólagos diadala befolyásoljon bennünket. Ezek az erők, mivel nincsenek kapcsolatban magasabb princípiummal, alapjában véve rövid pórázon vannak.”
„Hagyjuk szabadon lefutni a korszak erőit és folyamatait, azonban maradjunk szilárdak és készek arra, hogy közbelépjünk, amikor a tigris, aki nem tudja rávetni magát arra, aki meglovagolja, elfárad a futásban.”
„„Ne állj ellent a gonosznak.” Ha elhagyjuk a közvetlen akciót, egy sokkal bensőségesebb területre vonulunk vissza.”
„Ha egy ciklus befejeződik, egy másik ciklus elkezdődik és ez az a pont, ahol az adott folyamat eléri a végső fázisát, egyben az a pont az ellenkező irányba fordul.”
„Akik a hosszú éjszakán virrasztani tudnak, találkoznak azokkal, akik az új reggelen megjelennek.”
„Ha isten halott, mindent szabad.” Dosztojevszkij.
„„Egy kőerdő, melynek közepén káosz van. Olykor ezen a halott és centrális ponton, magának a káosznak a szívében táncoltam, ittam, egészen az elállatiasodásig, szeretkeztem, kötöttem barátságokat, vázoltam fel egy jövőbeli élet tervét, de minden csak káosz, kő, elkeseredés, zavar volt. (…) Talán ha ezeket a sorokat olvasom, a káosz benyomását érzem; de ezek a sorok egy élő központból indulnak ki és ami kaotikus lehet az csak periféria.” H. Miller.”
Abban a világban, ahol Isten - az ember számára - halott:
„Akarnunk, igenelni kell azt amik vagyunk, akkor is amikor saját természetünk nem mutat hősiességet, nemességet, ragyogást, nagyvonalúságot, adakozó edényt, hanem dekadenciát, romlottságot, gyengeséget, perverziót.”
„Képesek vagyunk e bensőleg szilárdak maradni saját csupasz, abszolút létünkben, félelem és remény nélkül, avagy sem.”
„A modern átlag ember labilis, instabil, nélkülöz minden igazi formát.”
„A hatalom önmagában alaktalan. Nincs értelme egy lényegi egység alapja nélkül. Enélkül minden újra káoszba zuhan.”
Cselekedni vágy nélkül. Az okság törvénye.
„Gyümölcsökre való tekintet nélkül cselekedni. Siker-kudarc, győzelem vagy vereség, gyönyör vagy fájdalom, helyeslés vagy helytelenítés. Tenni azt, amit meg kell tenni.”
A cselekvés nélküli cselekvés, egy cselekvő el: A kézműves ugyanolyan elkötelezettséggel végez el egy munkát, amelyet látni fognak, mint amelyet nem fognak látni.
„Itt nem szárasságról és kedvetlenségről van szó!”
„A tiszta cselekvés nem jelent vak cselekvést. A következmények iránti közömbösség az egyéni érzelmi vonatkozásokra vonatkozik.”
„Az aki rosszat tesz, saját magával teszi.”
Az egzisztencializmus zsákutcája:
A létezés, „a világba vetett terv.”
„Ahogyan a szabadság, úgy transzcendencia sem nyugalmat és összehasonlíthatatlan biztonságot, tisztaságot önt az egzisztencialistába, a cselekvésbe pedig egységet és abszolút döntést; ehelyett a válságban lévő ember valamennyi érzelmi komplexusát táplálja: a szorongást, az undort, a nyugtalanságot, saját életének problematikus voltát, egy homályos vétek vagy bukás érzetét, talajvesztettséget, az abszurdum és az irracionalitás érzését, a magányosságot. E roham azon ember esetében is jelentkezik, aki szabaddá vált, de nem rendelkezik az ehhez szükséges alkattal. Ezek az érzelmek megölik és összetörik az embert – a modern embert -, ha nem képes megölni őket.”
Heidegger: előremenekülés és „a halálnak lenni.” Az egzisztencializmus összeomlása.
„A távolság tudat következménye mindannak a relativizálása, ami az emberi létezésben fontosnak és döntőnek tűnhet, azonban a közömbösséggel, az ataraxiával és az elidegenedéssel teljesen ellentétes módon. Sőt: csak ennek az élménynek az alapján nyílhat meg egyre inkább – a fizikai énen túl – a lét dimenziója, illetve erősödhet meg az a képességünk, hogy tökéletesen elkötelezhessük magunkat – nem fanatizmus, nem elragadtatás, és nem egy pusztán vitális kötelesség.”
„Elpusztulhatunk anélkül is, hogy megsebesülnénk, amely rámutat a követendő irányra, amelynek mentén a „kard darabjait” össze lehet forrasztani.”
Az individuum felbomlása
18. Az „állati eszmény”. A természet iránti érzés.
„A sebesség, mint narkotikum, a fizikai én-t táplálja, azonban vezethetnek egy magasabbrendű nyugalomhoz, tiszta tudathoz, belső mozdulatlansághoz.”
„A természethez való visszatérés regresszív jelenség. Az az ember, aki ebben az értelemben természetessé válik, valójában elfajul, primitivizálódik.”
„Mi a természet szeretetét illeti, a bennünket érdeklő típus a természetet úgy tekinti, mint egy szélesebb és objektívebb egész részét: számára egyformán természet a mező, a hegység, a felhőkarcolók és a nagyvárosok zaja. Ez egy magasabbrendű szabadság tere. Szabadnak lenni mind az egyik, mind a másik természettel szemben – és a sztyeppe közepén vagy a szinte sértetlen alpesi csúcsokon éppúgy, mint az európai vagy amerikai éjszakai mulatóhelyeken.”
„„A természet a dolgok nagy birodalma, azoké, amelyek semmit sem akarnak tőlünk, melyek nem ösztönöznek bennünket, nem követelnek szentimentális reakciókat sem, amelyek némán állnak előttünk, mint egy magáért való, szélsőségesen külsődleges világ. Ez az, amire szükségünk van….ez a mindig nagy és távoli valóság, amely önmagában nyugszik, messze túl az ember minden kis örömén, fájdalmán. A tárgyak világa, amely önmagába van zárva, és amelyben önmagunkat is tárgynak érezzük. Tökéletes elszakadás mindattól, ami csupán szubjektív, minden személyes hiábavalóságtól és semmiségtől: számunkra ez a természet.””
„Arról van tehát szó, hogy helyreállítsuk a természetben – a térben, dolgokban, a tájban – az emberitől való távolságot és idegenséget, amelyet az individualizmus korszaka elfedett, amikor az ember érzelmeit, szenvedélyeit, lírai lendületét kivetítette a természetre, hogy azt közel hozza magához. Arról van szó, hogy felfedezzük újra a lélektelennek a nyelvét, amely csak akkor nyilvánul meg, ha előbb a lélek abbahagyta azt, hogy kiöntse magát a dolgokba.
Ezen a vonalon a természet tud beszélni a transzcendenciáról. Ekkor magától bekövetkezik az, hogy a tekintet a természet egyes főbb aspektusairól más aspektusok felé fordul, amelyek alkalmasabbak a nem-emberire és a nem-individuálisra való megnyílásra.”
„Megragadjuk a létezés kővé vált doktrínáját. Itt nem érzéketlenségről van szó, hanem egy másfajta érzéketlenségről.”
„A természetnek az emberitől való megszabadítása, a csend és lélektelen nyelvén való megnyitása úgy jelenik meg, mint annak természetéhez illő vonás, aki saját előnyére fordítja a modern világ rombolóan objektív folyamatait.”
„A hullámverés egyhangú moraja banális tény, mert nincs semmi értelme, célja, szándéka; éppen azért, mert abszolút értelme van.”
A felbomlás a társadalom területén.
27. A házasság és család.
„Ha az Apa minősége manapság meg is lenne, megbénítaná az új nemzedék kezelhetetlen és szétesett anyagának jelenléte.
Ahogyan mondottuk, a modern tömegek állapota már olyan, hogy még ha megjelennének is olyanok, akik az igazi vezetők színvonalán állnak, ők lennének az utolsók, akiket követnének, hasonlóképpen nem táplálhatunk illúziókat annak tekintetében, hogy egy alakító és nevelő cselekedet mit érhet el egy olyan sarjnál, amely egy olyan környezetben született, mint a jelenlegi társadalmi környezet, még akkor is, ha az apa nem csupán anyakönyvi értelemben lenne apa.
(…)
Másrészt a ma élő kevés differenciált ember – annak következtében, hogy nem azonos vérből és törzsből származik, nem ugyanaz az öröksége – nagyon ritkán ugyanolyan belső formájú és orientációjú.
Bármilyen fontos lenne, hogy az a feladat, hogy gondoskodjunk a spirituális öröklésről, megvalósíthatósága a körülményektől függ. Ott valósul meg, ahol megvalósítható, ha egyáltalán megvalósítható, anélkül, hogy aggodalmaskodva kutatnánk, és még kevésbé, hogy térítenénk.”
A nemek közötti kapcsolatok:
„Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a jelenlegi folyamatok a szexusnak a felszabadulása felé, és egyáltalán nem a szexustól való szabadulás felé tartanak. Az viszont nyilvánvaló, hogy a szexus és a nő a jelenlegi társadalom uralkodó motívuma, ami egyébként egy civilizációs ciklus minden végső fázisának fenomenológiájához hozzá szokott tartozni. Egy krónikus szexuális mérgezettségtől beszélhetünk, amely a jelen korszak sajátja, és amelynek nagyon sok megnyilvánulása van a közéletben, a szokásokban, a művészetben.”
„A nemeknek a modern létezésben megjelenő promiszkuitása kisebb-nagyobb mértékben kisüti a nőnek azt az erejét, amelynek hordozója; regresszív módon ugyan szabadabb, ám primitívvé vált, ez a promiszkuitás a modern életben uralkodó minden tényező és érdek által károsított kapcsolatok felé vezeti.”
„Az immár megfordíthatatlan következmény, hogy a nő azt hiszi, hogy azáltal válhat személyiségé, ha a férfit utánozza.”
„A létezésnek minőséget nélkülöző és puszta álarcokkal jellemzett világában élünk; a belsőleg lefokozódott és kába nő ezeknek az álarcoknak legfeljebb csak kozmetikai oldalát tartja fenn és gondozza…
Ebben a nem hiteles létezésben a kikapcsolódásnak, a pótszereknek és a nyugtatóknak az uralma, amely annyi mai időtöltés és szórakozás sajátja, még nem engedi meg, hogy megsejtse a válságot, amely a modern nőre vár, amikor felismeri, hogy ezek a férfinak kitalált elfoglaltságok, amelyekért annyit harcolt, értelmetlenek; amikor megvalósult követeléseinek illúziói és eufóriája eltűnnek; amikor másrészt megállapítja, hogy a bomlás légkörében a család és a leszármazottak többé nem tudják megadni az élet kielégítő értelmét, miközben a feszültség csökkenésének következtében a férfi és a szexus sem jelenthetnek már sokat, nem lehetnek többé – mint a tradicionális nő esetében – a létezés természetes centruma, hanem csak a hiúság, a sport, a test nárcisztikus kultusza, a gyakorlati érdekek és hasonlók mellett egy szétszórt és külsőségessé vált létezés egyik alkotóeleme. Azokat a romboló hatásokat is figyelembe kell venni, amelyeket a modern nőnél a rosszul megválasztott hivatás, a torz ambíció és a dolgok ereje hoz létre.”
„Mivel a modern férfi nagyon keveset őrzött meg abból, ami magasabb értelemben vett férfiasság, ma problematikus lenne az igazi férfi képességére vonatkozó mondás, miszerint megváltja vagy felszabadítja a nőben a nőt. Inkább az a veszély áll fenn, hogy manapság egy igazi férfira az esetek nagy részében a másik maxima a megfelelő, amit egy öregasszony tanácsolt Zarathrustrának: „Nőhöz mész? Ne feledd a korbácsot!” – ha ezekben a haladó időkben azt büntetlenül és gyümölcsözően lehetne alkalmazni.”
„Végül részben a szexus elkeseredett használatának marginális esetei bukkannak fel, amely egy egzisztenciálisan traumatizált és megromlott ifjúságnál – amely kaotikusan keresi a létezés vitathatatlan értelmének pótszerét – gyakran társul a drogok használatával.”
„A bennünk érdeklő típus számára azok a perspektívák, amelyeket a férfi és a nő közötti szabadabb és világosabb kapcsolatokban a szexus mélyebb használatának lehetősége nyújt, csak néhány szerencsés, váratlan esetben valósulhatnak meg. Ettől eltekintve a jelenlegi folyamatok hatásai közül ez a típus csak azokat a bomlasztó folyamatokat tekintheti esetleg pozitívnak, amelyek talán megkönnyítik a területek elválasztását, amelyek az egy magasabb élettörvényhez tartozó értékeket elszakítják a korábbi szexuális erkölcstől. Jobb híján a megnyíló szabad teret tartja értékesnek, amikor így a szexuálisan és erotikusan fontos dolgok kevéssé fontossá válnak – de egyben tudja azt, amit ezek a dolgok a maguk síkján nyújthatnak.”
A spirituális probléma.
29. A „második vallásosság”.
„A végső folyamatot közelebbről Guénon jellemezte, aki – a szervezetek életének lefolyásából vett képet használva – két fázisról beszél: a test elmerevedésének a fázisáról (amelynek a civilizációnkban a materializmus periódusa felel meg), amelyet a végső fázis követ: a holttest felbomlása.
Nos, Spengler szerint a „második vallásosság” az egyik jelenség, amely egy civilizáció végső fázisát mindig kíséri. A barbár nagyszerűség, a racionalizmus, a gyakorlati ateizmus mellett a spiritualizmus és a misztika szórványos formái, sőt az érzékfeletti betörései nyilvánulnak meg, amelyek nem újrafelemelkedésről tanúskodnak, hanem a szétesés tünetei. Nincs többé szó a kezdetek vallásáról, azokról a szigorú formákról, amelyek az uralkodó elit örökségeként egy organikus és minőségi civilizáció centrumában álltak (ez az, amit sajátosan a tradíció világának nevezünk). Az általunk tárgyalt fázisban maguk a pozitív vallások is elveszítenek minden magasabb dimenziót, szekularizálódnak, ellaposodnak, megszűnik eredeti funkciójuk. A „második vallásosság” rajtuk kívül, sőt gyakran ellenükben bontakozik ki, de a létezés fő és uralkodó áramlatain kívül fejlődik ki, és általában menekülésként, elidegenedésként, zavaros kárpótlásként, számottevően semmiképpen sem hatva a valóságra, amely immár egy lélektelen, mechanisztikus és pusztán földi civilizáció. Ez tehát a „második vallásosság” helye és értelme. A képet kiegészíthetjük, ha Guénonra hivatkozunk – ez a szerző sokkal mélyebb doktrínát képvisel, mint Spengler -, aki megállapította, hogy miután a 19. századi materializmusa és „pozitivizmusa” gondoskodott arról, hogy az embert elzárja a felette levőtől – az igazi természetfölöttitől, a transzcendenciától -, a 20. század sok áramlata, amely éppenséggel „spiritualistának” vagy „új pszichológiának” tűnik, arra törekszik, hogy megnyissa számára azt, ami alatta van: az általában a megformált emberi személyiséggel megfelelésben álló egzisztenciális szint alatt. A. Huxley egy kifejezését is használhatnánk, és beszélhetnénk az „emelkedő önátlépés” helyett a „süllyedő önátlépésről”.
Ahogyan igaz az, hogy a Nyugat jelenleg éppen egy civilizációs ciklus lezárásának megfelelő ellélektelenedett, kollektivista és materialista fázisában van, úgy az sem kétséges, hogy az új spiritualitás előjátékaként értelmezett tények igen nagy része pusztán a „második vallásosság” jellegzetes vonásait viseli. Ezek a vonások valami promiszkuust, szétesettet, az intellektualitás alatt lévőt képviselnek. Olyanok, mint azok a felvillanások, amelyek a holttest felbomlásakor láthatók; ezért az említett tendenciákban nem a jelenlegi alkonyi civilizáció ellentétét kell látnunk, hanem – ahogy mondottuk – annak másik oldalát, ami ha elhatalmasodik, ugyanazon civilizáció még regresszívebb és szétbomlóbb fázisának előjátéka is lehet.
(…)
Majdnem mindig a misztifikáció és babona keveredik bele a neospiritualizmusba, amelynek további jelentős vonása – kiváltképp az angolszász országokban – a nők (csődöt mondott, tévelygő és használaton kívüli nők) magas aránya. Ténylegesen „női” spiritualitás az, amelyről itt általános orientációként joggal beszélhetünk.
(…)
A helyzet realista szemlélete és önmagunk felmérése tehát manapság az egyetlen komoly és lényeges feladatnak láthatja azt, hogy egyre jobban kidomborítsuk a transzcendencia bennünk lévő, többé-kevésbé elfeledett dimenzióját.
(…)
Amikor a transzcendencia felé való orientáció nemcsak mentális vagy emocionális jellegű, hanem áthatja a személy lényét, a leglényegesebb mű el van végezve, a mag bejutott a földbe, és ami még hátra van, bizonyos módon másodlagos és az előbbiekből következik.
(…)
Azt, ami a továbbiakban esetleg megvalósítható – ahogyan mondottuk -, a körülményekre és egy láthatatlan bölcsességre kell bíznunk. Egyébként e tekintetben a horizontoknak nem kell kimerülniük abban, ami a differenciált ember által itt és most megélt véges, individuális egzisztencia sajátja.”
A halál. Az élethez való jog.
„Cicero a pythagoreusoknak ezt a mondást tulajdonítja: „Nem szabad elhagynunk azt az őrhelyet, amelyet az élet során számunkra ki van jelölve, a parancsnok, vagyis Isten engedelme nélkül.”
(…)
„Senki sem halhat meg másként, mint Allah akaratából, és máskor, mint a számára kijelölt pillanatban.”
(…)
Sajátosan itt kapcsolatot láthatunk a jelen fejezetben vizsgált különleges orientációval: azzal, hogy a halált különlegesen kontempláljuk; hogy mindennap a jelenben éljünk, mintha az utolsó napunk lenne, hogy saját létezésünkre mágneses erőként nyomjunk rá egy irányt…
(…)
Felemelkedni azon túlra, ami csak az emberi értelem fényében érthető meg, és eljutni egy másként nehezen elérhető magas belső szintre és sebezhetetlenséghez: ezek talán azok a lehetőségek, amelyek megfelelő reakciók segítségével éppen azokban az esetekben nyílnak meg, amikor az éjszakai utazás szinte semmit sem enged felbukkanni az átszelt tájból,…”
Meg kell értenünk, hogy annak, hogy itt és most, ebben a világban élünk, van értelme, mivel mindig választás és akarat eredménye.
Az „Arthos” interjúi:
Julius Evola.
(Arthos, I. sz., Genova, 1972.)
Kérdező: A jelenlegi korszak az utolsó, a kali yuga sötét éjszakája. Ahogyan a végső katasztrófa közeledik, és a modern világ válságának a ritmusa felgyorsul, véleménye szerint milyen lényeges elveknek kellene irányítaniuk a hívők olyan „rendjét”, amely életben szeretné tartani a tradicionális eszmét, és átadni azt azoknak, akik meglátják a jelenlegi ciklus végét?
Julius Evola: Tegyük félre a „rendet” és a „hívőket”(!!!). Egyszerűen arról van szó, hogy a modern gondolkodás és a profán kultúra ellenében megtartsuk a tradicionális élet- és történelemszemlélet örökségét. Ne dramatizáljuk túlságosan, amikor „katasztrófákról” és hasonlókról, és „özönvíz utáni” feladatokról beszélünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése