A Szent Hármasság...

Brahma:  Síva - Brahma - Visnu.

Bár a turano-ind, őseredeti (primordiális), szakrális brahmanizmus hagyományával szemben fellépő modernista szemlélet komoly kihívása már az egyik kulcs-regében, a Mahábháratában leírt, Kr.e. 3000-re tett kuruksétrai csatával megjelent (bizonyos vélekedések szerint ez a Sötét Kor /a Káli Yúga/ kezdete), de ez a hatás hozzávetőlegesen csak Kr. u. 800 körül lesz olyan mérvű, hogy Sankara és köre - főleg a vízszintes észlelési sávban - kénytelen a tanításokat még markánsabbá tenni. Ez többek között abban fejeződik ki, hogy a Főisten bizonyos megnyilvánulási formái felerősödnek, kialakul az ún.: "Trimurti" – Brahma, a "Teremtő" "mellett" megjelenik Visnu, a "Megtartó" és Siva, a "Pusztítva/Építő" - mely felállás voltaképp, a törekvők számára leginkább járható, kétféle ösvény kiemelésére utal:

Síva-Brahma-Visnu

 Mivel most kevésbé szeretnénk belemenni a hinduizmus valláselméleti erdejébe, viszont nem szívesen esnénk bele a „szörnyű leegyszerűsítés” csapdájába sem, így nagyjából azt mondhatnánk, hogy Visnu követése inkább a "Via pozitíva" (ez is - az is), míg Siva útja jobbára a "Via negatíva" (ez sem - az sem) szellemi lehetőségeire mutat rá. Ez azt jelenti, hogy az egyik a "Minden Ő"-ből, a másik a "Mi nem Ő"-ből indul ki, ahol az előbbi a természet-fölötti (a metafizika) területe felől nézi a természeti (érzékszervi) világ birodalmának esetlegességét, káprázat-jellegét (papi /brahmanikus/ jelleg) és vonzza maga felé, míg az utóbbi inkább arra teszi a hangsúlyt, hogy hogyan találjunk ki abból a jelenségvilágot jelképező útvesztőből, amiben bolyongunk (harcosi /ksatria/ jelleg). Mindezt úgy is megközelíthetnénk, hogy bár az egyik "felüliből", a másik "aluliból" indul ki, azonban mindkettő ugyanazon szakrális szellemi igényt-tartalmat fejezi ki (Brahma), amiből az is következni látszik, hogy napjainkban - a Sötét Kor (a Káli Yúga) valószínűleg utolsó előtti időszakában - amikor az evilágiba feledkezés illetve annak istenítése már túlnyomónak hat, inkább a "sívaizmus" irányelve tűnik üdvözítőbbnek, mely szemléleti lehetőség fontosságát például Plótinosz is nyomatékosította, aki halála előtt, mintegy végrendeletként, a következőre hívta fel barátai figyelmét: "Kíséreljétek meg visszavinni a bennetek lakozó Istenséget a mindenségben lakozó Istenséghez."
Mivel itt elsősorban egy hozzáállásról, látásmódról van szó, ezért ezen törekvés sok mindenben megnyilvánulhat, például a jógik "patrónusa" is Síva, aminek valószínű oka, hogy a meditatív elmélyülés - mint olyan - tulajdonképpen a gondolkodás ellenében valósul meg (vö.: Buji Ferenc: "A gondolkozás szerepe a spiritualitásban." In.: Axis Polaris X. szám.). Mindazonáltal szintén eme eszmeiség magaslatait képviselik például a parthús - méd /kurd/ - perzsa "halhatatlanok", mely szellemiség egyik megnyilvánulása a turano-szarmata eredetű "Arthur király, a kerekasztal lovagjai és a Grál-kehely" regekör, a  középkori lovagok (vö.: Kovács Andrea-Medgyesy S. Norbert: "Énekek Szent László király tiszteletére.") vagy a japán szamurájok (vö.: Jamamoto Cunetomo: "Hagakure".). Mindennek részbeni továbbélése fedezhető fel a hazai hajdú, huszár és székely katonai hagyományban, az orosz kozákok és a török janicsárok (vö.: bektasi szúfizmus) világában, de még a törvényen kívüli életben, például a sziciliai Cosa Nostra, a japán Yakuza, a kínai Triád vagy eltérő formában a magyar betyárok vonatkozásában is beszélhetünk bizonyos nemes szellemiség továbbéltetéséről - például hazafiság, hála és kötelesség, akár a saját élet feláldozása árán is - illetve az értékek kiforgatásáról, hiszen a választás lehetősége mindig, mindenkinél ott van, mindig jelen van (vö.: Hideo Gosha: "Az éjszakai vadász", Szomjas György: "Talpuk alatt fütyül a szél",  című filmekkel). Mit is mondott Hamvas Béla? Az Út „nem lágy és nem szentimentális”, hanem „végtelenül elszánt, reális, higgadt, hűvös, száraz és kőkemény.”...
Az imént taglalt eszmeiség iránti tájékozódás szükségességét az is erősítheti, hogy a másik lehetőség, a "visnuizmus" látásmódját "Nyugaton" és ennek hatására gyakran például már Indiában is (vö.: Rama P. Coomaraswamy: "A hinduizmus deszakralizálása nyugati fogyasztásra."), olyan "felébredettek" magyarázzák, szinte kibogozhatatlanul félre, akik - olykor rokonszenves, meggyőző, erőteljes adottságokkal felvértezve és jelentős média támogatást élvezve - mintha mintegy "megmagyarázhatatlan" elszántsággal összekevernék az Ég és a Föld területeit, egyfajta elvilágiasított (profanizált) "is-is" elképzelés mentén mintegy megkettőzve, megosztva, szétszórva a Középpontot, hiszen már önmagában, a felállás felvétele által - például "Te is más vagy, te sem vagy más" - nem az evilági emelkedik, hasonul a szakrálishoz, hanem az előbbi látásmód zavarja össze, formálja a saját képére, nyeli el az utóbbit. A világos és a sötét vonatkozások eme tisztázatlanságából fakadó össze-visszaság teremtésnek tűnik a kismillió formában előadott "Nincs bűn", "Mindenki aranyos" és a valójában szintén ebbe a gondolat-körbe tartozó - többek között bizonyos angliai (oxfordi) egyetemi körök által támogatott - "A Karácsony nem elég toleráns" elvek hangoztatása is, melyekkel kapcsolatban az a véleményünk, hogy mivel az érzékszervi világ vonatkoztatási rendszerében minden jelenség két erő egymásra hatásának a terméke, ezért ezen belül valójában semmi sem lehet "semleges", például az "anyag" istenítése is hit, felkentekkel és követőkkel (vö.: "tudomány-kultusz"), mindebből kifolyólag ezek a jelszavak mintha inkább bizonyos értékrend (hierarchia) "semlegesítéséről" szólnának, valamely egyéb természetű, homályos hatalmi igény trójai falovaként működve (papinak /brahmanikusnak/ láttatott "skorpió" jellegű harci felfogás), megfejelve azzal, hogy - ilyenformán azzal vádolván másokat, amit mi követünk el - gyakran a "bárány" tűnik "farkasnak" a "farkas" pedig "báránynak" (vö.: George Orwell: "Állatfarm."). Mindez alapján olyan érzésünk támad, mintha mi modern emberek, ott különböztetnénk meg, ahol valójában egység van (metafizika területe) és ott kevernénk össze, hirdetnénk (látszat)egységet, ahol a befelé-felfelé mozdulás, a "kiút" egyik legfontosabb előfeltétele éppen a helyes és a helytelen megkülönböztetésének a képessége volna (az evilági területe).

Összefoglalva
úgy tűnik, hogy a modernizmus, a Sötét Kor (Káli Yúga) káoszából leginkább kiemelkedéssel kecsegtető Sívát pusztán rosszá fokozza le - ez által mintegy "letiltva" az ez irányú tájékozódást - a könnyebben félremagyarázható Visnut pedig az ominózus jóvá emeli, mely utóbbit egyúttal nem a Legfelsőbb Isten (Brahma) egy arcának tekint, hanem összeolvasztja vele valamint az így keletkezett Sötét-Fény ellentétet az Égbe emeli (Legfelsőbb Kettősség /principális dualizmus/, ahol a "fény" egy alapvetően megkülönböztető jellegű "Szuper Tudat" ész-kultuszának elvében képzelődik el), egyszersmind a természet-fölötti (metafizikai) minden-egység-elvet is elvilágiasítja (profanizálja), a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerére - a Földre - vonatkoztatja, a feje tetejére állítva ezáltal az ortodox hinduista képletet és így alighanem tulajdonképpen el is jutottunk az "Új Kor" ("New Age") alapvető szemléleti látószögéhez, mintegy a szakralitásnak egyfajta fordítottságon alapuló vérfagyasztó paródiájához...
Ha esetleg egy más megközelítésben, Ádám (bukását követő) négyfelé esésének megnyilvánulásaiban gondolkodunk - ahol Ábel-Apollón az aranykori függőlegesen felfelé, Káin-Apollón az ezüstkori vízszintesen felfelé, Káin-Héliosz a bronzkori vízszintesen lefelé és Ábel-Héliosz a vaskori függőlegesen lefelé irányultság jelképe - akkor véleményünk szerint az imént taglalt látásmód leginkább talán Ábel-Héliosz időszakos erejét jelzi a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerében...
Talán ezekre az ellentmondásokra is fel szerette volna hívni a figyelmünket Frithjof Schuon, amikor a következőket mondja: "Ez a világ óceán, a hajó a szent törvény, a kormányos Isten Kegyelme. Tehát aki eltér a szent törvénytől, az elveszejti magát a világ óceánjában, de ha valaki a hajó fedélzetén keres menedéket, és otthonra talál ott, azt a kormányos vezetni fogja."...

Amon (Amen):
Hórusz-Világkirály-Széth.

Szerintünk ez a megközelítés inkább egy több ezer éves "sívaista" jellegre utal:
Mint már korábban említettük, a hagyományos, szakrális hinduizmushoz hasonlóan, az óegyiptomi Amon-kultusz sem "több-isten-hit" (politeizmus): ""Ua en ua" - "Az Egyetlen az egyetlenek között". - "Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette"- olvashatjuk az egyiptomi titkos tanításban. - "Egy és Egyetlen, dicsőség tenéked!"- így imádkoztak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Heliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Pthahoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei,mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint ezeket a pontokat összeköti a középponttal. "Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz!" "Az istenek a Te tagjaid uram!" ”Az istenek mind feloldódnak egymásban, és elvesznek az egyetlenben."" (D. Sz. Mereskovszkij: "A kelet titkai.")
A Legfelsőbb arcai - a megnyilvánult világban - többek között Hórusz-ként, mint felhő-oszlató erő és Széth-ként, mint felhő-dúsító erő jelentkeznek („Széth vagyok, a Káosz teremtője, aki villámlik az Égbolt horizontján.” /óegyiptomi sírfelirat/).

Hórusz-Világkirály-Széth

Hérodotosz Hóruszt Apollón megfelelőjének tartja, Széth (vö.:Héliosz) érdekességét  többek között természetének "kettős-fedelű" jellege adja:
Az őseredeti (primordiális) teljességérzet belső hiánya gerjesztette hatalomvágy, ami felül, mint ellensúlyozó (kompenzatív) tüsténkedés, bizonyos értelemben ártalmatlanságot idéző tréfás megjelenés, bűbáj és kritikátlan önsajnálat valamint az alapvető elégedetlenségből fakadó felfokozott nemiség (biszexuális csábítás), alul pedig mint kíméletlenség, pusztító hevület izzik és mivel mindezt egyfajta különlegességből fakadó erényként éli meg, ezért a következményekkel kapcsolatos valódi belátása tragikusan csekélynek tűnik. Az Ég nélküli földi világ fölötti uralomnak valószínűleg amúgy is nagy belső ára van, hiszen ahogy Pavel Florenszkij írja: „Imádság nélkül nincs élet. Imádság nélkül csak őrület van és félelem”.
A természet-fölötti (metafizikai) és a természeti (érzékszervi) világ területe közötti megfelelő kapcsolat fenntartásáért elsősorban a Fáraó (a Világkirály) felel, akinek szellemi mondanivalóját Weöres Sándor a "Szembe-fordított tükrök" című versében a következőképpen mutatja fel: "Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."
Hórusz valamint Krisna harci madara a Sólyom illetve Attila és az Árpád ház - Közép és Belső Ázsiából, tehát közvetlenül az őseredeti forrásból fakadó - Turul madara, főbb mondanivalójában, az elsősorban belül zajló szellemi (spirituális) küzdelem felvállalásának fontosságára utal - ami lényegében a Világegyetem rendjével való összhang helyreállítását célozza - mely törekvés kifejeződésének egyik csúcsa például az Árpád-ház szentjeinek sora. Hasonló összefüggésre bukkanhatunk Márknál és Máténál is, amikor Jézusnak "Széth hátán" - szamárháton - történő jeruzsálemi bevonulásáról írnak, amivel valószínűleg az Emberfia "tigrislovaglására", a belső és külső természeti erők feletti uralmára utalnak (vö.: Julius Evola: "Meglovagolni a tigrist.").
Érdekességként említjük, hogy az egyiptomi vallási látásmódok jelentős tovagyűrűző hatása jelentkezik például Simone Weil-nél is, aki "Izrael" című tanulmányában (Északi Korona. Corona Borealis. XIX. szám.) a következőket írja: "Isten Mózesnek és Józsuénak merőben időbeni ígéreteket tett, olyan korban, amikor Egyiptom a lélek örök üdvösségére törekedett." (vö.: Simone Weil: "Ami személyes és ami szent."), de Sigmund Freud is ebből a forrásból merít, amikor a "Mózes, az ember és az egyistenhit" című írásában kifejti, hogy szerinte Mózes egyiptomi, Aton főpap volt. Ezt az elképzelést napjainkban, mások mellett, Ahmed Osman, Jan Assman, Israel Finkelstein vagy a francia egyiptológus, Sabbah fivérek kutatásai is alátámasztani látszanak  (vö.: "Minden másképp volt?"  HVG. 41. szám. 2000. október 14.). Ezzel kapcsolatban Cezar Lacrone "Ehnaton-Mózes" című írásában azt fejtegeti, hogy annak idején "az „adonáj” kifejezést használták, ahol az „aj” birtokos személyrag. Az „adon” pedig azonos az „aton” szóval, mindössze a kiejtés zöngés.". Klaus Matefi arra a következtetésre jut, hogy a szemlélet valójában - egyiptomi alapokon - Babiloniában kristályosodhatott ki: "(...) I.e. 445-re készültek el Ezsdrásék a Tóra megírásával, amit még annak az évnek az őszén nyilvánosságra is hoztak és alkotmányként fogadtatták el a népükkel. (...) Nemcsak a "teremtő Isten" fogalma, kozmikus titka származik az ősi Mezopotámiából, a mai Irak területéről, de az Ószövetség által átvett teremtés története (a babiloni Enuma elis), a Noé-féle legenda (ahol a sumer Gilgames eposzban szereplő Um-napisti szerepét veszi át Noé) és természetesen a kabbalisztikus titkos ismeretek is. A héber naptár is a babilóni naptár alapján készült el."  Ezen kívül a mezopotámiai hatások jelentőségét látszik jelezni az is, hogy találtak olyan turano-sumér eredetű pecséthengereket, amiken a Paradicsom rege egyes elemei - a Fa, Ádám-Éva, a Kígyó - ismerhetőek fel valamint, hogy a legendás Ábrahám alakja - a zsidó és az iszlám hagyomány ősapja - a szintén turano-sumér Úr városához köthető. Végül Otto Weininger a "Nem és Jellem" című művében arra a következtetésre jut, hogy  - minden későbbi "művi hozzáigazítás" dacára - a krisztusi világkép voltaképp nem az ezsdrási (mózesi) látásmód "legérettebb virága", hanem sokkal inkább - az érzékszervi világ vonatkoztatási rendszerének kozmikus természetét leképzően - egyfajta sajátosan fájdalmas és bonyolult ellentétben, kölcsönhatásban állnak egymással kezdetben a zsidó kultúrán belül, majd később a világ meghatározó részére kiterjedően is.



Szentháromság: 
Atya-Fiú-Szentlélek

A magunk részéről ezt inkább "visnuista" hangsúlyú megközelítésnek látjuk, talán nem véletlen, hogy a hagyományos hinduizmus Jézust általában Visnu megnyilvánulásának tartja, akárcsak Krisnát.
Azonban, hogy mégse legyen ilyen egyszerű a dolgunk, például az örmény illetve más keleti nyelveken Krisztust "Isá"-nak ejtik, ami viszont a térségben Siva egyik nevének hangzik, mely jelenség így végül is kidomborítja a végső, "brahmanikus" jelleget illetve a kétféle ösvény jelenlétét, lehetőségét és azt is sejteti, hogy az alapvetően szakrális vallásoknak, a kereszténységnek, az iszlámnak, a buddhizmusnak, a hinduizmusnak, a sámánizmusnak és a kínai univerzalizmusnak az őseredeti (primordiális) tudást közvetítő formái - amit azért hangsúlyozzuk, mert már valamennyin belül megjelent a modernista láttatás kihívása - a "Szent Hegy" tetején, ami egyben Kezdőpont is, végül találkoznak....(vö.: Piramis - Szent Kehely szakrális értelmezési lehetőségével).

Atya (Isten) - Fiú (Krisztus /Világkirály/) - Szentlélek (spirituális másodszületés /a "feltámadás" lehetősége/):

Atya-Fiú-Szentlélek

A Szentlélek, mint Éberség jelkép áttételesen utal ugyan az Alvásra, azonban ez, mint veszélyre, szellemi csapdára felhívó jelleg, nem jelenik meg közvetlenül a képletben, így eme megközelítés egyrészt nagyon magasrendűvé, másrészt viszont fokozottabban félreérthetővé, félremagyarázhatóvá, az ellenkezőjébe fordíthatóvá is vált.
Egy előadás utáni beszélgetésen hangzott el, hogy milyen fontos a kis/én - nagy/én megkülönböztetés, amikor az egyik résztvevő annak a véleményének adott hangot, hogy "nincs is kis/én": Ezt a magunk részéről vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz megjegyzésnek látjuk, mivel bár a természet-fölötti területe felől nézve valóban minden jelenség káprázatnak számít, de a természeti-világon belüli hatalmi tusakodásban a "kis/én isten" pontosan azzal nyomul leghatékonyabban, hogy a "szeretet"-elv illetve "a közös érdekek-értékek" mentén történő munkálkodásra hív, azonban elsődlegesen, tehát egyetemes szinten megkülönböztető (principálisan dualista) "én/nem én" alapállásából fakadóan valójában mégis verseng, így - mivel az egyik együttműködik, a másik pedig verseng - az utóbbi "maximalizálja a hasznot". Mindemellett, úgy érezzük, ide kívánkozik annak a különösségnek az említése is, hogy egyúttal valamely rejtelmes, égi okból, összességében, a mindannyiunkban ott lévő kis/én (pszichológiai ego) ellenáll annak a felismerésnek, hogy ezzel a hozzáállással a "mindennapok szintjén" ugyan általában jelentős előnyre tesz szert, ellenben hosszútávon ez fenntarthatatlannak tűnik, mert ennek a felfogásnak az általános diadala esetén - a gyanakvó bizalmatlanság és a felelőtlen öncélúság óhatatlanul kialakuló légkörében (vö.: R. Guénon: "Individualizmus". fejezet, in.:"A modern világ válsága.") - minden, ezáltal végül önmaga is szétzilálódik, összedől, elsüllyed (vö., a Világegyetem rendje /Kozmosz/ Mozgás arcának lecsengés-törvényével /entrópiájával/).
Ezen folyamatok lefutását valószínűleg az sem csillapítja, hogy az evilágiba feledkezett, azt istenítő modernista szemlélet önmagáét általában "győztes"-nek, míg a szakralitás látásmódját többnyire "vesztesnek"-nek, néha émelyítően álszentnek, álmodozónak, egyenesen ostobának véli, így olyan érzésünk van mintha a felek - a tükör két oldala - a másik látásmódját tulajdonképpen önsorsrontásnak, végső soron értelmetlen őrültségnek, egyfajta "halál"-kultusznak, a saját "fordítottjának" tartaná, mely jelenség ebben a minőségében epheszoszi Hérakleitosz "visnuista" igazát látszik alátámasztani számunkra, aki a következőket mondja: "A Logoszt illetően az emberek éretlenek, azelőtt is, hogy meghallották volna, és azután is, hogy már hallották. Mert bár minden e Logosz szerint történik, mégis olyanok, mintha nem vennének róla tudomást.",  vagy ahogy a másik, a "sívaista" ösvény hozzáállását Niszargadatta Maharádzs kifejti: "Ami relatív, az nem végződhet az abszolútban. Mindazonáltal a relatív elzárhatja az abszolúthoz vezető utat, mint ahogy a tejszín köpülésének a hiánya is megakadályozza a vaj kiválását."...
A Szentírás "sívaista" vonatkozására lehet még példa Máté Evangéliumának 18. része is, amennyiben itt Jézus a Küzdelem és Megbocsájtás nehéz témájában foglal világos és erőteljes állást, ami azért is tűnik kitüntetett jelentőségűnek, mivel napjainkban talán ez az egyik olyan terület, ahol a legtöbb félremagyarázás tapasztalható. Az első részben az Emberfia arról beszél, hogy az igazi hívő alapállása a gyermekéhez hasonló, ami abban is kifejeződik, hogy életét a világ, szerettei és mindenek fölött Isten tenyerébe helyezi, hiszen másképp ugyan lehet élni, de nem biztos, hogy érdemes. Ha ezzel az őseredeti forrású bizalommal akár a saját szemünk él vissza, akkor "toljuk ki", ha a karunk vagy a lábunk "vágjuk le" (Mt. 18. 8-9.), azonban ha valaki elbukik, de később hitelesnek tűnő változást mutat a hozzáállás terén, akkor bocsássunk meg, ha kell "hetvenhétszer is" (Mt. 18. 22.) és bár ebből az is következni látszik, hogy Máté kevésbé lehetett az a "Télapó" típus, mint aminek az amerikai filmekben ábrázolni szokták, mindazonáltal szerintünk ebben a tanításában - az Igazság-keresés mellett - elsősorban a saját gyengeségeink, sóvárgásaink fölötti uralom, az önfegyelem fontosságára hívja fel a figyelmet, hiszen a "nagy küzdelem" tulajdonképpen belső természetű és kevésbé külső, mert mint ahogy Martin Lings is jelzi: "Mindaddig rab vagy, amíg nem szelídítetted meg énedet"...                        

Végül a Szent Hármasság témaköréhez annyit fűznénk hozzá, hogy véleményünk szerint a Mindenség "Széth" arca (a vak anyagiság megosztó, mélybe húzó /"gravitatív"/ nehézkedésének megnyilvánulása) voltaképpen azért nem jelent még meg a három közül legősibbnek tekinthető turano-ind bráhmánikus képletben, mert a Mindenség "Hórusz" arca (az őseredeti egységélmény e világi megnyilvánulásának felfelé emelő késztetése) még megkérdőjelezhetetlenül uralja az emberi szíveket. A második - egyiptomi Amon - felfogásban észlelhető felbukkanás már kiegyenlítettebb hatalmi felállásra utal, míg a felsoroltak közül korban hozzánk legközelebb álló keresztény megközelítés idején viszont Széth ereje már olyan jelentősnek tűnik, hogy ismét rejtetté lesz, amely a viszonyok egyfajta "átfordulását" sejteti az idő/tér kalitkán belül, tehát az érzékszervi világ vonatkoztatási rendszerében.
Mindazonáltal, mint Krisna mondja a turáni "Evangéliumban", a Mahábháratában: "Végül nem győzhettek Karna!" (Karna válasza: "Tudom". /Ennek elemzése is megérne egy misét.../), hiszen belső-külső életünk "Széth" minőségének bizonyos értelemben torokszorító sorsa, hogy bármit tesz, hőn áhított célja - elsősorban a belátásra való "képtelensége" miatt - sohasem valósulhat meg: sohasem válhat magává azzá a Teljességgé, amivel összetéveszti magát, ami valójában csillapíthatatlanul hiányzik számára, amit voltaképpen mindenki keres, mert amint Sejkh Abdul Kadír Geilani is emlékeztet: "Isten azonos az összes dologgal a megnyilvánulás vonatkozásában, de nem azonos velük az ő lényegükben. Ellenkezőleg: Ő Ő, a dolgok pedig dolgok." vagy ahogy Hermész Triszmegisztosz „visnuista” látószögből kifejti: „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van. Az Egy műve a varázslat."

Az Atyaisten az élet és a halál fölött áll, így emberként történő ábrázolása (antropomorfizálása) igazából véleményes, mert az önistenítő modernista Ész-Fény kultusz, a szolipszista luciferizmus veszélyét rejti és mint közismert, ebbe a főben-járó hibába véleményünk szerint nem csak Aliester Crowley (a Bíboros vagy másnéven Saint Germain grófja, stb..) valamint harcostársa Rudolf Steiner eset bele, hanem - sajnálatos módon - a hazai "tradicionalista iskola" megalapítója László András és számos követője is (nem mindegyik).

Csögjam Trungpa írja, hogy Amerikában nem találkozott egyetlen egy olyan emberrel sem (!), aki akár a hínajána szintet tökéletesen realizálta volna...