Rod Dreher, a Woke (Felébredettség) "szeretetbe" ágyazott zsarnokságáról...

Küzdenünk kell a boldogtalansághoz való jogunkért! – Rod Dreher a Mandinernek

 Írta: Veszprémy László Bernát

Mit tehetnek a szülők gyermekeik megóvásáért és hogyan tör be életünkbe a woke eszme? Mik Magyarország lehetőségei és mikor fog elkezdődni a nagy üldöztetés? Rod Dreherrel beszélgettünk, aki az MCC Budapest Summit eseményén szólalt fel!

Legutóbbi könyvéhez, mely Hazugság nélkül élni címmel jelent meg az MCC Press gondozásában, Kelet-Európában végzett kutatásokat. Milyen következtetéseket vonhatnak le a magyarok az ön könyveiből, ha már egyszer ők maguk is átélték történelmük kommunista időszakát?

Magyar vagy lengyel olvasóimnak meg kell érteniük, hogy azok a dolgok, amelyeket most Amerikában és Nyugat-Európában élünk át a woke miatt, pusztán másik változata annak, amit itt a kommunista totalitarizmus alatt éltek át. Amikor Szlovákiában interjúkat készítettem a könyvemhez, volt egy szlovák katolikus pap, aki azt mondta, hogy ez bizonyos szempontból nehezebb, mint a kommunizmus idején, mert

a kommunizmus alatt az evangélium nagyon tiszta fényt sugárzott a sötétségen át. Most alig pislákol a fény.

Az Egyesült Államokban hat évvel ezelőtt kezdtem hallani olyan emberektől, akik Közép-Európából és a Szovjetunióból érkeztek, és Amerikába menekültek, hogy „úgy érezzük, hogy a régi rendszer visszatér, a kommunizmus egy változata visszatér”. De ezt nehéz megérteni az amerikaiaknak, mert anno világos volt, mit jelent a szovjet totalitarizmus: a Gulágot, a titkosrendőrséget, mindazokat a szörnyűségeket, ami most szerencsére nincs. De ezzel a könyvvel próbáltam bemutatni, mit mondanak a szovjet blokkból Amerikába érkezők, és megpróbáltam megérteni, amit nem tudnak megfogalmazni, de a csontjaikban érzik.

Így hát elmentem, hogy megpróbáljam megérteni a woke ideológiát, és azt, hogy ez hogyan áll párhuzamban a bolsevizmussal. És azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog az, hogy ez a zsarnokság jobban hasonlít Aldous Huxley Szép új világához, mint George Orwell 1984-jéhez. Más szóval, ez az együttérzés, a terápia zsarnoksága. Mindenki kedves és együttérző akar lenni. Nos, amit ezek a woke totalitáriusok csinálnak, az az emberek elnyomottak felé való kedvesség iránti természetes vágyának felhasználása arra, hogy elvegyék a szabadságot: a gondolkodás szabadságát és a cselekvés szabadságát. Azt szeretném, ha az emberek Közép-Európában megértenék, hogy a szovjet totalitarizmus woke formában tér vissza, sokkal boldogabb arccal, lágyabb külsővel. De attól még totalitárius, mert ezekkel az emberekkel nem lehet különvéleményen lenni.

Hogyan definiálná a totalitárius államot mai értelemben?

Elméletileg totalitárius állam minden olyan állam, ahol minden átpolitizált. És csak egy nézőpont lehet, egy bizonyos politikai nézőpont. Amikor tavaly nyáron Magyarországon voltam, elmentem Novák Katalinhoz, az ösztöndíjam részeként. Az LMBT-médiatörvény bevezetése előtt pedig az irodájában beszélgettünk. És elmondta, hogy mi lesz a törvényben, én pedig azt kérdeztem: „Ó, látta a Blue's Clues Pride Parádét?” A Blue's Clues egy híres amerikai tévéműsor óvodás kor előtti gyermekek számára. A gyerekeim úgy nőttek fel, hogy nézték, amikor ez egy normál tévéműsor volt. Nos, most nagyon woke lett. Tavaly nyáron készítettek egy videót, amelyen egy drag queen látható, amint egy indulót énekel a meleg büszkeségért, és amivel oktat a családok különböző fajtáira, például a transznemű családokra. Novák nem akarta elhinni, de mondtam, hogy „igen, ez történik”. És ez is ide fog jönni, ha nem próbálják megállítani. Mert ez a woke totalitarizmus: még a gyerekkor sem lehet mentes tőle. Még a reggeli müzlijük sem lehet szabad. Tavaly nyáron az egyik müzligyártó cég rányomta a dobozokra a névmás-gyakorlatokat gyerekeknek. Ez a totalitarizmus természete.

Szívesebben élek persze ez alatt, mint a szovjet totalitarizmus alatt, de igazából inkább a szabadságot szeretném, mint bármifajta totalitarizmust.

Ide is eljöhetnek ezek a dolgok? A kommunizmust látott családokból származó gyerekek nem bizonyulnak ellenállóbbnak?

Remélem, igaza van. Amikor Lengyelországban jártam, idősebb emberektől hallottam, hogy a fiatalabb generáció már nem igazán ismeri, hogy a kommunisták mit csináltak, részben azért, mert a kommunizmus alatt szenvedő szülők azt akarták, hogy gyermekeik újrakezdhessenek, a totalitárius múlt terhei nélkül. Ráadásul a lengyelek azt mondták, hogy hozzászoktak ahhoz, hogy a Nyugat felé nézzenek, hogy mi igaz, mi jó, hol van a szabadság. És ezért azt mondták, hogy a védekezésük le van építve a nyugatról érkező dolgok ellen. A TikTok és a közösségi média a legfontosabb tényező a fiatalok világképének kialakításában. Tavaly nyáron, amikor Szlovéniában jártam, odajött hozzám egy férfi. Körülbelül velem egyidős volt, én 55 éves vagyok. Apa volt, akinek volt egy 12 éves lánya, és azt mondta: a lányunknak 11 évesen kaptunk egy okostelefont. Gyorsan kapcsolatot is létesített két idősebb amerikai tinédzserrel Oregon államban. És elkezdték teletömni a fejét a genderrel. És most a lányunkat annyira lebénítja a depresszió és a szorongás, mert meg akarja választani a nemét, hogy nem akar iskolába járni, és nem akar enni. Az apát megdöbbentette, hogy még Szlovéniában is el tudták érni ezek a rosszindulatú amerikaiak egy okostelefonon keresztül a gyerekét.

Ha nem építik ki itt Kelet-Európában is az ellenállást a fiatal generáción belül, átveszik az uralmat rajtuk.

Akkor beszéljünk arról, milyen gyakorlati dolgokat tehetnek a szülők. 

Ahogy Katy Faust amerikai író is mondta előadásában: a szülőknek sokkal korábban kellene beszélniük a gyerekeivel erről a dologról, mint szeretnének. A legtöbb normális szülő nem akar beszélni a gender ideológiájáról a gyerekeivel, vagy a szexről és ilyesmiről. De meg kell tennie, mert az otthonon kívüli kultúra beszél róla, és a gyerekek is hallani fognak róla valahol.

A szülőknek tehát ma meg kell találniuk a módját, hogyan neveljék gyermekeiket, és jó módon formálják gyermekeik lelkiismeretét és képzeletét.

A családon túli kultúrának van katekizmusa, ami a woke hittételeire tanítja a gyerekeket. Ha nem mondod el a gyerekeidnek, hogy mi az igaz, mi a jó, mi a szép, akkor elveszítheted őket. A könyvemben van egy történet egy prágai házaspárról, akik a kommunizmus idején is megpróbálták felkészíteni gyermekeiket az igazság szeretetére. Kezdték azzal, hogy jó könyveket, jó történeteket, klasszikus irodalmat, például Tolkient olvastak a gyerekeknek, amikor még nagyon kicsik voltak. Ezek a gyerekek nem értik a marxizmust vagy a leninizmust, de megértik a Gyűrűk Urát, és azt a célt, hogy Mordorba menjenek és elpusztítsák a gonoszt.

Ily módon, analógia útján, ezek a kisgyerekek megtanulták, hogy azok az emberek, akik éjjel jönnek az anyukájához és az apukájához és megpróbálják bántani őket, azért teszik, mert szüleik egy „szövetség” részei voltak, amely megpróbált harcolni a gonosszal. Ez pedig megalapozta a gyerekek világnézetét. Így amikor idősebbek lettek, és részletesebben megértették, miről szól a harc, akkor már megvolt az alapja, hogy mi a jó, és ez a rossz. A család továbbá nagy amerikai westernfilmeket mutatott be a gyerekeknek, hogy a szabadság és az erény fogalmi szókincsét adják nekik. Ez egy dolog, amit a szülők megtehetnek.

Tehát akkor nem kerülhet okostelefon a gyerekek kezére? 

Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy ellenálljunk a kultúrának, például az okostelefonok kultúrájának. Itt, az MCC-ben is beszéltünk erről: hazámban sok konzervatív szülő azt hiszi, hogy megérti a woke veszélyét, de mégis adnak a gyerekeiknek okostelefont. Hajlandónak kell lenned arra, hogy népszerűtlen legyél a körülötted lévő többi szülő és a gyerekeid körében – a gyerekeid védelme érdekében! A családomban azt tettük, hogy nem engedtük meg a gyerekeinknek, hogy okostelefonjuk legyen, amíg nem voltak idősebbek, és jobban tudták kezelni őket. Nem lehet teljesen megvédeni a gyerekeket a világ minden rosszától. De a legfontosabb dolog az, hogy megvédjük őket, amikor még kicsik. Aztán fokozatosan megismertetni velük ezeket a gondolatokat és technológiákat, lehetővé téve számukra, hogy felépítsék a belső erőt, hogy ellenálljanak nekik.

A szülő találhat más embereket is, akik osztoznak az értékeiben, akár a gyülekezetében, akár a közösségében, és „erényközösségeket" alkothat, ahol együtt nevelhetik gyermekeiket. Így nem kell attól tartania, hogy a gyereke valaki más otthonában esetleg pornográfiát fog látni, mert azokat a szülőket ez annyira nem érdekli. Nagyon fontos ez a kiscsoportos szolidaritás. A könyvemhez egy lengyel idős asszonnyal beszéltem, aki a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom egyik szervezője volt. Elmondta, hogy ma a fiatalok számára a legfontosabb, hogy csoportokat alkossanak. Nem a politikáról kell szólnia, hanem a társadalom atomizálódása ellen kell létrejönnie.

Össze kell állnunk, mert szükség lesz egymásra, amikor elkezdődik az üldözés.

Mire gondol, mikor „üldözést" említ?

Joshua Katzot, aki szintén itt van, kiszorították a Princetoni Egyetemről, ahol tanít, mert olyan szókimondó volt. Princeton szörnyű hely és valószínűleg kirúgják őt, pedig szakterületének egyik legkiválóbb tudósa. De az ő tudományos teljesítménye nem számít. Semmi sem számít. Ami számít, az az, hogy felszólalt a princetoni oktatók egy csoportjának kísérlete ellen, hogy kritikai fajelméletet csempésszenek a tantervbe, és elhallgattassák azokat, akik nem értenek egyet. Az egyetemen széles körben lerasszistázták – ez őrültség! És lehet, hogy már sehol sem fog állást kapni, mert ilyen gonosz a „woke” üldöztetés.

Magyarország az üldözött nyugati értelmiségiek menedékévé válik?

Könnyen lehet. Ezért javasoltam Peter Boghossiannak és más akadémikusoknak. Boghossian baloldali ember, de ellenzi a woke-ot, mert hisz a gondolatszabadságban. És kiűzték az egyetemről. Azt mondtam, tudod, lehet, hogy Magyarországnak az MCC-vel van valódi lehetősége arra, hogy felvegye ezeket a kiemelkedő amerikai értelmiségieket. És amint mondtam, Joshua Katz az egyik legjobb művelője az ókori Görögország és Róma tanulmányozásának. Adjanak nekik menedéket, és hagyják, hogy végezzék a munkájukat, végezzék azt a tanítást és kutatást, amelyre képezték őket, és amit szeretnek!

Nagyon is lehet, hogy Magyarországnak van egy fantasztikus lehetősége, hogy egyfajta menedéket nyújtson a Nyugat minden tájáról érkező tudósok és gondolkodók számára, akiknek egyfajta száműzetésbe kell menniük, hogy elkerüljék a „woke” totalitarizmust.

Tehát ez az üldözés egyik formája. Lássuk az amerikai hadsereget! Az elmúlt néhány hónapban beszéltem olyan tisztekkel, akik jelenleg a hadseregben vannak, vagy akik most hagyták el a hadsereget. A woke kiűzi őket. Mert ha nem értenek egyet ezzel a kritikai fajelmélettel vagy LMBT-ideológiával, akkor nem is tarthatják magukban, nyilvánosan kell színt vallani, csatlakozni, különben kirúghatnak ezekből az intézményekből és a nagy cégektől is. Aki nem iratkozik fel erre az eszmére, az nem lesz képes középosztálybeli szakmai sikereket elérni, ami az amerikaiak nagy álma. Ez az oka annak, hogy olyan kevés az ellenállás a woke eszmével szemben. Mert a legtöbb hétköznapi amerikai képes olvasni az idők jeleit, és rájön, hogy ha gyerekeik Princetonba, Yale-re, Harvardra mennek, és magasra emelkednek az amerikai intézményrendszerbe, akkor jobb, ha igent mondanak erre az őrült ideológiára. Félelem uralkodik a világnak ezen a felén.

Az emberek Kelet-Európa valószínűleg emlékeznek a kommunista időkre, amikor titkolni kellett, amit valójában gondolt az ember.

Azoknak a fiataloknak, akik a kommunizmus után nőttek fel, meg kell kérniük szüleiket és nagyszüleiket, hogy mondják el nekik ezeket a történeteket. Ez nem a „sztálinizmus 2.0”, de ez a totalitarizmus egy formája, ahol ha sikeres akar lenni valaki az üzleti életben, akkor hűséget kell esküdnie. Amikor Lengyelországban jártam, beszéltem két lengyel férfival, akik egy nyugati multinacionális vállalat lengyelországi telepén dolgoznak. És azt mondták: „Kényszerítenek bennünket, hogy elmenjünmk a Pride-ra. Nézze, mi katolikusok vagyunk, nincs semmi bajunk a melegekkel, akik velünk dolgoznak. De nem akarjuk megtagadni, amiben hiszünk. Mit tegyünk?” Megmondtam nekik, hogy amerikaiként nehéz megmondanom, mit kell tenniük, mert én visszatérhetek az amerikai életembe, de nekik meg kell védeniük a családjaikat. Tehát egy dolgot lehet tenni, hogy beszélnek a papjukkal, és döntsék el, hogy mi az, amiért érdemes feláldozni a munkájukat. De egy másik dolog, amit tehetnek, hogy lobbiznak a kormánynál olyan törvények elfogadása érdekében, amelyek illegálissá teszik, amit ezek a vállalatok csinálnak, mert ezek a woke nyugati vállalatok Közép-Európába érkeznek, és kulturális imperialistákként viselkednek:

rákényszerítik a woke dogmát azokra az emberekre, akik nem akarják azt.

De ez az, ami megőrjít a magyar médiatörvényben, hogy most minden nyugat-európai politikus azt mondja, hogy Magyarország egy borzalmas hely, egyszerűen azért, mert pontosan azt próbálja csinálni, amit minden más társadalom, vagyis eldönteni, hogy milyen média juthat el hozzájuk. Svédországban nem lehet reklámot mutatni gyerekeknek, és lehet, hogy túl messzire megy, nem tudom, de Svédországnak joga van dönteni. Hasonlóképpen Magyarországon teljesen normális, hogy el akarják dönteni, hogy a gyerekeik mit láthatnak és mit nem. De az LMBT a woke legszentebb dolga, és ezért Magyarországot büntetni kell. A tanácsom: ne adják fel! Ne hagyják, hogy ezek az emberek diktálják, ki mit mondhat és mit nem a gyerekeinek.

Magyarország vezető szerepet töltene be lassan az állampolgári jogok, például a szólásszabadság terén?

Tavaly nyáron, amikor először jártam itt, szerettem volna beszélni valakivel az Orbán-ellenes ellenzékből, olyasvalakivel, aki azért racionális ember, aki elmagyarázná nekem az Orbán-ellenes álláspontot. Szóval elmentem találkozni az egyikkel. És beszéltünk, és azt mondta, hogy ellenzi a kormányt, mert a melegházasság és a melegek örökbefogadása mellett van, a kormány pedig ellene. A transzszexualitásról azt mondta: nem tudom, mit gondoljak. A beszélgetés végén azt mondta: itt, Budapesten azt mondhatok az osztályteremben, amit akarok, és a kormányból senki nem fog üldözni. Azt feleltem, ez nagyon érdekes, mert Amerikában bármit mondhat a kormányról, senki sem zavarná. De ha azt mondaná – ahogy azt a beszélgetésünk elején tette –, hogy egyszerűen nem tudja, mit gondoljon a transz emberekről, akkor a diákjai megtámadnák az egyetem sokszínűségi tisztje előtt, és követelnék, hogy rúgják ki, és lehet, hogy ki is rúgnák. És lehet, hogy soha többé nem dolgozna egyetemen, csak azért, mert egy kicsit bizonytalan volt az egyik kérdésben. Szóval, kérdem én, ki a szabadabb? Az Orbán-ellenes professzor vagy egy amerikai akadémikus? Az effajta naiv liberális fickóknak még mindig nehéz elképzelni, milyen totalitáriussá vált az amerikai akadémia.

Ez csak az akadémia vagy mások is?

Az intézmények minden hatalma a woke kezében van. És így válhat Amerika, egy felszínesen szabad társadalom totalitáriussá, még akkor is, ha nem a kormány irányít mindent. Mert nem csak a kormány, hanem az egyetemek, a média, a sport, a katonaság, a jog, az orvostudomány, a nagyvállalatok felett is átvették a hatalmat. Ha mindannyian ugyanazt az eszmét követik, akkor mi a gyakorlati különbség ez és a totalitarizmus között? Amerikában jelenleg minden alkatrész a helyén van egy olyan szociális hitelrendszerhez, mint ami Kínában van. Már csak a politikai akarat hiányzik. Remélem tévedek, de attól tartok, hogy a következő 10 vagy 15 évben, ha valódi lázadás lesz a rendszer ellen, bevezetünk egy szociális hitelrendszert, és az indoklás persze a biztonság lesz. „Megóvjuk a biztonságot, és harcolunk a rasszista szélsőségesekkel.” Nézzék meg Kanadát! Most a hitelkártyák befagyasztását látjuk a kamionosokkal szemben. Ez egy ízelítője annak, ami mindannyiunkra vár. Főleg, hogy a Covid óta készpénzmentes társadalom lettünk, de mi történik, ha a bankok úgy döntenek, hogy rossz ember vagy? „Rasszista vagy és transzfób, nem tudunk üzletet kötni veled.”

És befagyasztják a kártyáidat, vagy a kormány kikiált „belföldi terrorveszélynek”. Akik kommunizmusban éltek, felismerik, hogy ez ugyanaz, csak egy sokkal kifinomultabb változata.

Hogyan tudnak ennek ellenállni a szülők?

Beszéltem egy magyar nővel, egy 30 év körüli barátommal, aki azt mondta, hogy még a katolikus barátaival is olyan nehéz elbeszélgetni arról, milyen küzdelmeket vív feleségként és egy kisfiú anyjaként. Azt mondta, „elmesélem nekik, hogy mostanában gondban vagyunk a férjemmel, vagy a gyerekem nagyon rosszul viselkedik, és én kimerült vagyok tőle”. Azonnal azt mondják: „Ó, válj el, tedd a fiadat napközibe, menj vissza dolgozni, jogod van boldognak lenni”. Azt felelte nekik: „várjatok egy percet, hiszen én boldog vagyok! Szeretem a férjem. Szeretek anya lenni. De néha igenis nehéz.” Azt mondta, nem értik, hogy az élet küzdelem. Ez az élet normális része, de valahogy elhittük – valószínűleg azért, mert a média ezt tanította nekünk –, hogy jogunk van ahhoz, hogy egyáltalán ne szorongjunk az életben. Ránéztem, és azt mondtam: „Úgy hangzik, mintha a boldogtalansághoz való jogodért küzdenél”. Azt mondta: „Ez az. Pontosan ez az. Honnan szedted ezt?” Megmutattam neki Huxley Szép új világjának 17. fejezetét. Ott John találkozik a világ irányítójával, aki nem próbálja rávenni, hogy csatlakozzon a társadalomhoz, csak azt mondja: „Miért nem akarsz a társadalmunk része lenni, mi szórakoztatunk, mindig jól érezheted magad. Mi az, ami nem tetszik?” És azt feleli: szépséget akarok. Bűnt akarok. Istent akarom. Küzdelmet. Mindent, ami emberivé teszi az életet. És az irányító azt mondja Johnnak: „Úgy hangzik, mintha a boldogtalansághoz való jogodért harcolnál”.

Ez egy nagyon mély pillanat a könyvben, mert ez a jelenlegi totalitarizmus természete. Az emberek annyira félnek, hogy elveszítik kényelmüket, középosztálybeli státuszukat, hogy inkább feláldozzák az igazságot, feláldozzák saját tisztességüket, feláldozzák saját elveiket a kényelem és a státusz megőrzése érdekében.

Ha forradalom lesz ez ellen, akkor azt olyan férfiaknak és nőknek kell vezetniük, akiket jobban érdekel az igazság, mint a kényelem. Férfiak és nők lesznek ezek az új forradalmárok, akik a boldogtalansághoz való jogukért küzdenek.

Jordan Peterson pszichológus: Miért nem vagyok többé professzor a torontói egytemen?

A sokszínűség, a befogadás és az egyenlőség elképesztő ideológiája lerombolja az oktatás és üzlet világát.

Nemrég lemondtam a Torontói Egyetem professzori posztjáról. Most professor emeritus vagyok, még mielőtt betöltöttem volna a hatvanat. Az emeritus általában a nyugdíjas oktatók számára fenntartott megjelölés, jóllehet azok számára csak, akik bizonyos eredményekkel töltötték be mandátumukat. Úgy képzeltem, hogy a torontói egyetemen tanítok és kutatok majd egész életemben, amíg ki nem kell hurcolni a csontvázam az irodámból. Szerettem a munkámat. A diákjaim, egyetemisták és diplomások egyaránt, pozitívan viszonyultak hozzám. Nem az történt amit megálmondtam. Ennek sok oka volt, többek között az, hogy most sokkal több embert tudok tanítani sokkal kevesebb áttéttel így, az online térben. Van azonban még pár dolog:

Először is, képzett, sőt kiemelkedően képzett heteroszexuális fehér férfi végzős diákjaimnak (egyébként sok másmilyen is volt már) elhanyagolható esélye van arra, hogy egyetemi kutatói pozíciókat ajánljanak fel nekik, kiváló tudományos munkájuk ellenére. Ez részben a sokszínűség, az inkluzivitás és az egyenlőség kvótái miatt van (az általam preferált betűszó: DIE – Diversity, Inclusivity, Equity – azaz HALÁL ). Ezeket ugyanis általánosan bevezették az összes egyetemen, annak ellenére, hogy az egyetemi felvételi bizottságok már pályafutásom idején is mindent megtettek annak érdekében, hogy soha ne kerüljenek figyelmen kívül a minősítetten „kisebbségi” jelöltek kérelmei. A tanítványaim is részben ellehetetlenültek éppen azért, mert az én tanítványaim. Akadémiai persona non grata vagyok elfogadhatatlan filozófiai álláspontom miatt. Ez nem csak egyszerű kellemetlenség, hanem olyasmi, ami erkölcsileg tarthatatlanná tette a munkámat.

A második ok annak a megdöbbentő ideológiának a következménye, amely jelenleg lerombolja az egyetemeket, végül pedig az egész kultúránkat. Egyszerűen azért, mert konkrétan nincs jelen pillanatban elegendő képzett »BIPOC«(BIPOC: black, indigenous and people of colour, azaz fekete, bennszülött és színes bőrűek. A szerk.) ember ahhoz, hogy ilyen gyorsasággal teljesítsék a kitűzött diverzitási célokat. Ez köztudott volt minden egyetemen dolgozó ember számára, aki az elmúlt három évtizedben akár csak egy felvételi bizottságban is dolgozott. Ez azt jelenti, hogy egy olyan kutatógenerációt akarunk létrehozni, akik teljesen alkalmatlanok a munkára. Már láthatjuk, hogy ez mit jelent azon borzalmas visszajelzések során, melyek a kikerült diákokat érik. Ez a személet az objektív tesztelés halálával együtt olyan súlyosan kompromittálta az egyetemeket, hogy azt nem lehet tovább figyelem kívül hagyni. Ami az egyetemeken történik, mindent más színben tüntet fel annál, mint amit korábban elképzeltünk.

Minden szerencsétlen kollégámnak »DIE«-nyilatkozatot kell készítenie ahhoz, hogy kutatási ösztöndíjat kapjon. Mindannyian hazudnak (kivéve az igaz hívők kisebbségét), és tanítványaikat is erre tanítják. Folyamatosan, különféle racionalizálásokkal és indoklásokkal teszik ezt, tovább korrumpálva az amúgy is elképesztően romlott rendszert. Néhány kollégám még azt is megengedi magának, hogy részt vegyen az úgynevezett »elfogultságellenes tréningen«, amelyeket borzasztóan képzetlen »humánerőforrás-szakemberek« tartanak, és agyatlanul, könnyedén vádaskodva tartanak előadásokat az elméletileg mindent átható rasszista/szexista/heteroszexista attitűdökről. Egy ilyen képzés ma már gyakran előfeltétele annak, hogy oktatói pozíciót tölthessen be valaki, vagy, hogy egy felvételi bizottságban részt vehessen. 

Szükséges-e rámutatnom arra, hogy a hosszú távú implicit attitűdök – azok a viselkedésminták, melyek kultúránk sarokpontjait képezik – nem alakíthatók át rövid távú, explicit képzéssel? Feltéve persze eleve azt, hogy ezek az állítólagos elfogultságok a felvázolt módon egyáltalán léteznek. Ez a hipotézis ugyanis eleve egy nagyon gyenge állítás, és én itt most tudományos szempontból beszélek. Az „Implicit Association Test” – a sokat dicsért IAT, amely az implicit elfogultság objektív diagnosztizálását célozza meg (ilyenek például a született rasszizmus és hasonló elképzelések) semmiképpen sem elég erős, érvényes és megbízható módszer ahhoz, hogy bizonyítsa is azt, amit állít. A teszt két eredeti tervezője, Anthony Greenwald és Brian Nosek ezt nyilvánosan el is mondta. A harmadik kiötlője, Mahzarin Banaji a Harvard professzora továbbra is vonakodik. Ez nagyrészt nyíltan baloldali politikai programjának tudható be, amit a pszichológia egy olyan résztudományába, a szociálpszichológiába ágyazott be, amely eleve annyira korrupt, hogy a második világháború után hat évtizedig tagadta a baloldali tekintélyelvűség puszta létezését is. Ugyanezek a szociálpszichológusok amúgy a konzervativizmust (a „rendszer-igazolás” álarcában) egyúttal nagyrészt a pszichopatológia egy formájának tekintik.

Banaji továbbra elismeri, hogy visszaélt kutatási eszközével, de a Harvardon betöltött pozíciója az egyik legfőbb indok, amiért még mindig a DIE igája alatt kell szenvednünk. Ennek ártalmas hatása felmérhetetlen arra az akadémiai rendszerre, amely valaha a legközelebb állt ahhoz, hogy az igazságos kiválasztás eszköze legyen. Egy közeli barátom, aki azon kevés kollégák egyike, akik továbbra is a barátaim maradtak (egyébként egy egyértelműen liberális baloldali emberről van szó) egyenesen azt mesélte, hogy az egyetemén a pszichológia szak új hallgatói az objektív »Graduate Record Examination (GRE)« (azaz Eredményszámítási Módszer, mely a magyarországi érettségi pontrendszerhez mérhető. A szerk.) számítása nélkül lettek felvéve és nem tudnak megbirkózni az első éves statisztikai kurzussal. Az eredmény az lett, hogy dühösen arra célozgatnak, hogy a statisztika rasszista tudomány. Apropó: a társadalomtudományban (és az orvostudományban is) minden az őszinte és hozzáértő statisztikákon áll vagy bukik.

Ezen túlmenően a diplomás klinikai pszichológiai képzési programok akkreditációs testületei Kanadában most azt tervezik, hogy megtagadják az egyetemi klinikai programok akkreditálását, hacsak nem a »társadalmi igazságosság« feltételeivel rendelkeznek. Ez, párosulva néhány közelmúltbeli kanadai jogszabályi változással, miszerint például törvényen kívül helyezték az úgynevezett »konverziós terápiát« (a valóságban rendkívül kockázatossá teszik klinikusok számára, hogy bármit egyáltalán csináljanak, hisz mindig és mindenben egyet kell érteni az ügyfeleikkel), a gyakorlatban a teljes klinikai pszichológiát kivégezik, mely szakma mindig teljes mértékben a bizalomtól és a magánélet szentségétől függött. Hasonló lépések vannak folyamatban más szakmai területeken, mint például az orvostudomány és a jog is. Ha azt gondolná valaki esetleg, hogy a pszichológusok, ügyvédek és más szakemberek nem rettegnek már most az uralkodó, woke irányítású szakmai kollégiumoktól, akkor egyszerűen fel se fogja azt, hogy milyen messzire jutott ez az egész.

Pontosan mi lenne a teendő, amikor egy végzős hallgatóval vagy fiatal professzorral találkozom, akit a DIE elvei alapján vettek fel? Azonnal szkeptikusnak kell lennem szakmai képességeit illetően? Micsoda pofon ez egy igazán tehetséges fiatal pályakezdőnek! És talán pont ez a lényeg: a DIE-ideológiája egyáltalán nem barátja se a békének, se a toleranciának. Abszolút és teljes mértékben a kompetencia és az igazság ellensége.

Azok, akik úgy gondolják, hogy túlértékelem ezt az dolgot, vagy hogy ez a jelenség egyszerűen csak az egyetemekre korlátozódik, vesse tekintetét néhány más példára! Egy hollywoodi jelentés, amely köztudottan a »liberális« érzelmek elcsépelt melegágya, szintén azt jelzi, hogy milyen messzire jutottunk. 2020-ban a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (az Oscar-díjat kiadó bizottság) egy ötéves tervbe fogott (ez vajh valami történelmi viszhangot jelent?), hogy »diverzifikálja szervezetünket és kiterjessze a legjobb alkotások meghatározását«, ami magában foglalta az »Oscar-díj új megjelenítési és befogadási szabványainak« kidolgozását, hogy az elméletileg »jobban tükrözze a mozilátogató közönség sokszínűségét«. Milyen gyümölcsöt hozott ez a kezdeményezés, a DIE-ideológia ivadéka? Egy nemrégiben megjelent cikk szerint, amelyet Peter Kiefer és Peter Savodnik írt, és a New York Times volt újságírója, Bari Weiss tett közzé Common Sense nevű honlapján (Weiss otthagyta a Timest, miután a radikális baloldali ideológia behatolt az újságba, ahogy így tett Tara Henley is a közelmúltban, a CBC-nél): »Több mint 25 íróval, rendezővel és producerrel beszéltünk, akik mindannyian liberálisnak vallják magukat, és mindannyian zsigeri félelmüket fejezték ki, hogy az új dogmával szembe merjenek fordulni… Hogyan éljük túl a forradalmat? Úgy, hogy a leglelkesebb támogatójává válunk! … Hirtelen minden beszélgetés minden ügynökkel vagy producerrel azzal végződött: Van valamilyen BIPOC kötődése ennek a projektnek?«

És ez mindenhol ott van. Ha nem látod, akkor vagy a homokban van a fejed, vagy valami sokkal említhetetlenebb helyre dugtad be. A CBS például szó szerint előírja, hogy 2021-ben minden írói csoportban legalább 40 százalékos legyen a BIPOC emberek aránya (ez 2022-ben már 50 százalékra emelkedett).

Most ott tartunk, hogy először a fajt, az etnikai hovatartozást, a »társadalmi nemet« tehát »gendert« vagy a szexuális preferenciát mindenkinél meghatározó jellemzőként (pont ahogyan a radikális baloldaliak szeretnék), másodszor pedig ezt a legfontosabb minőségként kezelik, mely többet ér, mint a tanulás, a kutatás, vagy a tapasztalat. 

Muszáj kiemelnem ezek után, hogy a mára lepusztult New York Timesnak is vannak kétségei efelől. A lap 2021. augusztus 11-iki főcíme: »Több kárt okoznak-e a munkahelyi sokszínűséget elősegítő programok?« Egyszóval igen. Hogyan lehetne más, mint káros, ha egy cég alkalmazottait rasszizmussal és társaival vádolják, ami már elegendő is ahhoz, hogy átképzést igényeljenek? Különösen azokkal kapcsolatban igazságtalan ez, akik amúgy jóhiszeműen dolgoznak azon, hogy legyőzzék a még mindig megnyilvánuló elfogultságukat a mostani modern, liberális időkben. Bosszantó, invazív, durva, moralizáló, nem helyénvaló, átgondolatlan, kontraproduktív és egyébként is igazolhatatlan – írják. 

Ha úgy gondolja, hogy a DIE rossz, várjon, amíg megkapja a »környezeti, társadalmi és kormányzási (ESG) pontszámokat«. A vállalati erkölcsi felelősségvállalásának értékeléseként születő pontszámok drámaian befolyásolhatják a vállalkozás pénzügyi életképességét. Nem más ez, mint Kína sokat átkozott társadalmi hitelrendszerének megfelelje, amelyet ott is a vállalkozói és pénzügyi világ kontrollálására alkalmaznak. Vezérigazgatók: mi a franc van veletek? Nem látjátok, hogy azokat az ideológusokat, akik ilyen megdöbbentő hülyeségeket találnak ki, egy olyan eszme vezéreli, amely nemcsak abszolút ellentétes a szabadpiaci vállalkozás gondolatával, mint olyannal, de pontosan azokat a szabadságjogokat célozza meg, amelyek lehetővé tették annak sikerét? Nem látod, hogyha birkaként mész (ahogyan azt a professzorok, a művészek és írók teszik), akkor valódi ötödik hadoszlopot építesz saját vállalkozásodba? Tényleg ennyire vak, félénk és gyáva vagy? Az összes úgynevezett »kiváltságoddal« együtt?

Ez nem csak az egyetemeken van jelen. Nem csak a szakmai kollégiumokban. És Hollywoodban. És a vállalati világban. A sokszínűség, az inkluzivitás és a méltányosság – ez a radikális baloldali Szentháromság – elpusztít minket. Kíváncsi a megosztottságra, amely jelenleg sújt bennünket? Ne nézzen csak a DIE-ig. Kíváncsi arra, mi adja Trump vonzerejét? Ne nézzen távolabb, mint a DIE. Mikor megy túl messzire a baloldal? Amikor a DIE oltáránál imádkozunk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy csak minkent hagyjanak békén, ez nem a mi bajunk. Most már elég. Elég. Elég.

Tudja, hogy maga Vlagyimir Putyin is látja ezt a woke őrületet? Anna Mahjar-Barducci a MEMRI.org webhelyen ismertette az orosz elnök legutóbbi beszédét. Idézek a cikkből: »Az úgynevezett „társadalmi haladás” hívei most úgy vélik, hogy valamiféle új és jobb tudattal vezetik az emberiséget. Istenem, tűzd ki a zászlókat, ahogy mi mondjuk, és menj előre! Az egyetlen dolog, amit most el akarok mondani az, hogy a receptjeik egyáltalán nem újak. Lehet, hogy ez néhány ember számára meglepő, de Oroszország már járt itt. Az 1917-es forradalom után a bolsevikok Marx és Engels dogmáira támaszkodva szintén azt mondták, hogy megváltoztatják a meglévő módszereket és szokásokat, és nem csak a politikai és gazdasági, hanem az emberi erkölcs fogalmát és az egészséges társadalom alapjait is megváltoztatják. Az ősi értékek, a vallás, az emberek közötti kapcsolatok lerombolása, egészen a család teljes elutasításáig terjedt. Nálunk is volt ilyen. A szeretteinkről kémkedés, a besúgás bátorítása. Mindezt előrelépésnek tekintették és egyébként széles körben támogatták akkoriban az egész világon is, és meglehetősen divatos is volt, ugyanúgy, mint manapság. A bolsevikok egyébként abszolút intoleránsak voltak az övéktől eltérő véleményekkel szemben.

Úgy gondolom, hogy ennek eszünkbe kell jutnia néhány olyan jelenség kapcsán, aminek most tanúi vagyunk. Elnézve, mi történik számos nyugati országban, elképedve látjuk azt a korábbi hazai gyakorlatot, amit mi szerencsére, remélem, már a távoli múltban hagytunk. Az egyenlőségért és a diszkrimináció ellen folytatott harc abszurditással határos agresszív dogmatizmussá fajult, amikor például a múlt nagy szerzőinek – mint például Shakespeare-nek – a műveit már nem tanítják az iskolákban vagy egyetemeken, mert elképzeléseiket elmaradottnak tartják. A klasszikusok elmaradottak, mert nem ismerik a nem vagy a faj fontosságát! Hollywoodban emlékeztetőket osztanak ki a helyes történetmesélésről és arról, hogy hány darab, milyen színű vagy nemű szereplő legyen egy filmben. Ez rosszabb, mint amilyen a Központi Bizottság volt a Szovjet Kommunista Pértban!«

Mindezek a szavak egy egykor totalitárius állam vezetőjétől származnak, amely ország ellen öt évtizedig tartó hidegháborút vívtunk az egész bolygót (nagyon is valóságos módon) kockáztatva. Putyin a nyugati haladóknak tulajdonítja azokat az eszméket, melyek szó szerint népirtásba torkollottak hazájában.

Ti mindannyian, akik együtt meneteltek a DIE aktivistáival, bármi is legyen az okotok erre, ennek okozói vagytok. Professzorok! Akik haboztok színlelve és csendben, ne tanítsátok tanítványaitokat hazudni és hazudni. Gyertek ki, hogy a falak összeomljanak szégyenszemre! Vezérigazgatók! Ne fitogtassatok olyan erényt, amellyel nem rendelkeztek!  Ha nem akarsz kedvében járni egy kisebbségnek, amelyik szó szerint gyülöl téged, ne tedd! Elvégre ti gonosz kapitalisták vagytok, és elvileg büszkék is vagytok erre. Jelenleg nem tudom megítélni, hogy még a professzoroknál is gyávábbak vagytok-e jelen pillanatban. Miért nem száműzitek vissza a humán erőforrás osztály DIE-ideológián felkapaszkodó alkalmazottait a számukra sokkal megfelelőbb elnevezésű »személyzeti osztályokra«, hogy ezzel megakadályozzátok őket abban, hogy beleavatkozzanak a ti és alkalmazottaitok lelkivilágába, és kivégezzenek titeket? Zenészek, művészek, írók: ne hajoljatok meg szent és méltóságteli művészetetekkel a propagandisták követelései előtt, még azelőtt, hogy végzetesen elárulnátok önnön intuíciótok szellemét! Hagyjátok abba gondolataitok öncenzúrázását! Ne mondjátok, hogy a tehetségen és a kiválóságon kívül bármilyen más okból érdemes zenét vagy színházat csinálni! Ez a te mindened! És mindnyájunknak is csak ennyije a mindenünk.

Aki szelet vet, vihart arat. És most feltámadt a szél."

Bayer Zsolt: Jordan Peterson írása az elmúlt évek egyik legfontosabb írása

Két fontos eszmecsere őseink hun hagyományáról (Magyarságkutató Intézet 2021).

Scruton Estek keretében: Honnan jöttünk, kik vagyunk? 

Makoldi Miklós, Magyarságkutató Intézet, Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója Dr. Neparaczki Endre, Archeogenetikai Kutatóközpont, Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa Bernert Zsolt, Természettudományi Múzeum főigazgatója Moderátor: Dr. Nánay Mihály, Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa

 

M5 "Ez itt a kérdés" - Hol tartunk ma az őstörténetünk megismerésében?

Makoldi Miklós és Neparáczki Endre, a Magyarságkutató Intézet igazgatói és "A VILÁGHÓDÍTÓ HUNOK ÁZSIÁBAN ÉS EURÓPÁBAN" című konferenciára meghívott Közel-Kelet kutató, Magyarország mongóliai nagykövete, Obrusánszky Borbála, valamint Gelegdorj Eregzen, a Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója.

"Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? ”- Interjú David Eberhard svéd pszichiáter

Maráczi Tamás

Miért akarja a modern ember betegesen mindentől megóvni magát? Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? Miért veszélyes az önmegvalósítás kultúrája? Interjúnk David Eberhard svéd pszichiáterrel a Brain Baron!

Az önmegvalósítás társadalmaiban élünk Európában, megugorhatatlanok az elvárások, ezért van sok frusztrált ember. Míg a nagyszüleink háborúkban harcoltak, addig mi a jóléti állam biztonságában pitiáner félelmeket keresünk magunknak. Ezek a „Hogyan vették át a gyerekek a hatalmat?” (How Children Took Power) című bestseller szerzőjének gondolatai. Miért akarja a modern ember neurotikusan mindentől megóvni magát? Hogyan neveltek félre egy teljes generációt Svédországban? A Brain Bar-on készítettünk interjút David Eberhard svéd pszichiáterrel.

Eberhard (1966) a Lundi Egyetem orvostudományi karán végzett, majd a stockholmi Sankt Göran kórház pszichiátriai osztályán kezdett dolgozni. Jelenleg Danderyd település kórházában pszichiáter. 2006 óta négy könyve jelent meg, amelyekben a kor mentális problémáit veszi górcső alá. 2013-ben megjelent munkája, a „Hogyan vették át a gyerekek a hatalmat?” (How Children Took Power) nagy visszhangot váltott ki; alaptézise, hogy a liberális – engedékeny, fegyelmezés-mentes – nevelési módszerek miatt Svédországban felnevelkedett egy generációnyi lelkileg kiégett, empátiára képtelen, személyiségzavaros fiatal.

***

Egy korábbi előadásában azt mondta, hogy aki dolgozott már pszichiátriai sürgősségi osztályon, az már mindent látott. Ez a saját tapasztalata?

Igen,

aki dolgozott ilyen helyen, az alaposan megismeri az emberi nyomorúságot.

Lát gyötrődéseket, káros szenvedélyeket, függőségeket. Embereket, akik az utcára kerültek, akik elvesztették gyermekeiket, akiket megerőszakoltak, és így tovább. Találkozik gyilkosokkal, károkozókkal és mindenféle figurával.

A pszichiátriai problémák egy része genetikailag kódolt, más részüket a környezet váltja ki. Mai világunkban mely külső tényezők okoznak leginkább mentális zavarokat?

A legtöbb mentális betegséget több tényező együttes hatása váltja ki, ritka a „tiszta” eset, mindig vannak genetikai meghatározottságok és külső megbetegítő tényezők is. Az utóbbi halmazba beletartozik az ember neveltetése, a gyerekkorában őt ért hatások, esetleges traumák. Erről írtam az első könyvemben, amelynek a címe magyarul valahogy úgy hangzik: A biztonságfüggők földje. A genetikai meghatározottság mindig megvolt, a száz évvel ezelőtt élők is a felmenőik génállományát örökölték, ez a helyzet tehát időben mindig ugyanaz, ugyanakkor a kulturális hatások változnak, a kultúra idővel változik.

A ma élő fiataloknak sokkal nagyobb elvárásaik vannak az életükkel kapcsolatban, mint a szüleiknek,

vagy a nagyszüleik nemzedékének, és nagy eséllyel a többség nem tudja ezt megugrani – a csalódás, a kiábrándulás romboló hatású. A pszichiátriákra egészen triviális sérelmekkel érkeznek fiatal betegek, depresszióval és súlyos szorongásos tünetekkel kísérve. A többség ezzel érkezik, és nem skizofréniával, bipoláris zavarral vagy más komolyabb tünetegyüttessel.

A könyvében ön ezt a „biztonságfüggő szindrómának” („Security Junkie syndrome”) nevezi – a modern ember neurotikusan mindentől meg akarja óvni magát. Mi történt, hogy elődeitől eltérően erre törekszik?

A jelenség másik neve: „nemzeti pánik szindróma”. Ugyanis ezt a tünetet látjuk nemcsak a fiataloknál, de más társadalmi réteghez tartozóknál, politikusoknál, de ezt tapasztalhatjuk szinte minden ügyintézésünkkor, minden cselekedetünknél. Száz évvel ezelőtt élt felmenőink is veszélyben éltek: voltak háborúk, forradalmak, bizonytalanság, de a mentalitásuk más volt.

Az ő életük a túlélésről szólt. A századelő társadalma a túlélés társadalma volt.

Afrikában és a Közel-Keleten ma is a túlélés a legfontosabb tényező az emberek életében. A nyugati világ országaiban azonban – és különösen a hazámban, Svédországban – ma az önmegvalósítás, az önkifejezés társadalma létezik. Amikor az embernek minden energiája a túlélésre, önmaga fenntartására megy rá, akkor nem marad ideje arra, hogy más dolgok miatt aggódjon. A mai nyugati világban az egészségügyi-szociális ellátórendszer kivédi ezeket a veszélyeztető tényezőket, így a nyugati embernek van ideje mindenféle más dolog miatt aggódni.

Az a veszély tehát, hogy a nyugati ember hozzászokott a kényelmes, biztonságos élethez? A vágyai, elvárásai pedig olyan magasra kerültek, hogy nem tudja elérni – ebből fakad a jelenlegi frusztrációja?

Igen. Ha valaki az 1940-es években született, nagyon szerény elvárásai lehettek az élettel kapcsolatban. A valóság így sokkal jobb is tudott lenni, mint ahogy azt az ember előzetesen várta. Eképpen ez a korosztály nem vált kiábrándulttá. Ha viszont az 1990-es években született generációt nézzük, az ő saját életükkel kapcsolatos várakozásaik rendkívül ambiciózusak voltak, ezért sokan csalódottak – a dupla csavar pedig az, hogy az ő életük még így is sokkal jobb és változatosabb, mint az előző korosztályé;

az ő valóságuk jó, de nem tudnak neki örülni.

A „biztonságfüggő szindróma” veszélye az, hogy ez a korosztály védelmet kapott egy csomó fenyegető tényező ellen, de ezek helyett találnak maguknak tízszer annyi másféle fenyegetést, amitől ugyanúgy tudnak félni, szorongani.

Van egy függőség tehát a biztonságtól, és egy kockázatkerülő magatartás. Ez a mentalitás veszélyezteti ennek a generációnak a jövőjét?

Nézze meg a koronavírus-járványt és annak globális reakcióját: a vírusnak 0,2 százalékos halálozási aránya van, mégis, az egész világ a feje tetejére állt. Nem vagyok covid-szkeptikus, de ez egy totális túlreagálás. Képzelje el, hogy ez a vírussal mi történt volna a XX. század elején? Semmi. Szerintem ugyanilyen halálozási ráta lett volna, mint most, 2020-21-ben. A probléma szerintem az, hogy az ember régóta nem a természettel együtt él. A modern ember kiiktatta az életéből a természetet.

A kérdés az, hogy a túlreagálást az emberek félelmei diktálják, vagy politikai érdekek?

Mindkettő. A félelemkeltés benne van az ember génjeiben. Az ember az őskorban a kezdeti kiszolgáltatottságban akkor tudott mindent túlélni, ha vigyázott magára, gondoskodott magáról. Az emberben benne van a túlélés ösztöne. A probléma akkor kezdődik, amikor

a jóléti, totálisan biztonságos társadalomban az ember elkezd másféle dolgok miatt szorongani, aggódni.

Ezzel leszállítja a félelemküszöbét.

Svédországban 2020 tavaszán az egészségügyi hatóságok lazán vették a koronavírus-járvány első hullámát: elmondták az embereknek, hogy legyenek elővigyázatosak, tegyék meg a higiéniai biztonsági lépéseket, és ennyi. Azután, amikor a fertőzési adatok elkezdtek rosszabbodni, a kormány a közvélemény-kutatási adatokat látva – elégedetlenek voltak az emberek a járványkezeléssel – gyorsan bekeményített, bevezette ugyanazokat a korlátozásokat, mint Európa más országai. A vírushelyzet ugyanaz volt; a kormány tehát nem emiatt, hanem az emberek félelmei, az állampolgári vélemények miatt változtatott járványügyi gyakorlatán.

Érdekes, amit a korábbi generációkról mondott. Nagyszüleink még világháborúkban harcoltak – az valódi stressz volt –, mégsem beszéltek annyit szorongásaikról, mint a jelenkor embere. Erősebb lelkű emberek voltak?

Ők felkészültek voltak az életre, és egy olyan társadalomban éltek, amely a túlélésre rendezkedett be. A jóléti állam áldozatközpontú, ezt látjuk az állandó emberi jogi igazságkeresésben, a safe space gyakorlatában, a „mindenkinek valamiben igaza van” doktrínában – erről a témáról írtam a legutóbbi könyvemet egyébként. A világunk az egyének önmegvalósításáról szól, és

ha a társadalom valamiért nem támogatja egy egyén önmegvalósító stratégiáját, akkor áldozatnak érzi magát.

A mai kultúra pedig azt tanítja a fiataloknak, hogy ha áldozatokká válnak, az érték. A régi világban az előrejutáshoz nem áldozattá, hanem túlélővé kellett válni – ez a különbség. Valami tehát a kultúránkban változott meg. Tehát a kultúra változott meg, mert genetikusan az emberek ugyanilyenek voltak száz évvel ezelőtt is.

Mi már félig egy digitalizált világban, egy virtuális világban élünk – a közösségi médiában egy torzított valóságot látunk, amelyet sokan összekevernek a valósággal. Ez pszichológiai szempontból a tökéletes út a boldogtalanságba, nem?

Igen. A kutatások pontosan mutatják, hogy a közösségi média valósága nagyban hozzájárul ahhoz, hogy sok fiatal az életét szánalmasnak érzi. Készült egy mentálhigiénés vizsgálat Svédországban – 18 és 24 év közötti fiatalokat kérdeztek meg –, és az adatok szerint

2013 és 2018 között kétszeresére nőtt a mentális problémákkal küzdő ifjak száma.

Persze, nagyon egyszerű lenne mindent a közösségi média negatív hatására fogni, de ez a tendencia már a Facebook, az Instagram és más platformok megjelenése előtt is jelentkezett. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy ha egy fiatal mindig másokhoz méri magát, ráadásul a mások idealisztikus képéhez – hiszen mindenki csak a vidám arcát posztolja, a depis napjait nem –, az nagyon személyiségromboló tud lenni.

Van egy ószövetségi bibliai elv, miszerint nem jó nagyon szegénynek lenni, mert az ember a megélhetése miatt olyan lépésre kényszerülhet, amelyet később megbán, de nem jó nagyon gazdagnak sem lenni, mert akkor az ember hajlamos elfelejteni, hogy Istennek köszönhet mindent. Ez a megelégedettségről szól tehát. Ez lehet a kulcs?

Ez egy bölcs mondás,

a megelégedettség valóban bölcs dolog.

Érdekes módon, amikor nagyon vagyonos embereket arról kérdeznek, hogy igazából mi tenné őket boldoggá, akkor azt szokták válaszolni, hogy a még több pénz. Ez azonban azt jelenti, hogy nem elégedettek, és hogy soha nem is lesznek azok.

Az ezredforduló után született nemzedék egy zavaros világba csöppent bele, nincs könnyű dolguk. Ma az ember dönthet úgy, hogy holnaptól más országban él, vagy válthat vallást, ha úgy érzi, de módosíthatja a szájvonalát is egy plasztikai műtéttel, sőt, a nemét is, ha így dönt. Minden megváltoztatható, az ember minden lehet, ami akar. Mi a folyamat vége?

A hazámban, Svédországban manapság elfelejtik, hogy az ember biológiai lény. Arról folynak a diskurzusok, hogy a férfi és a nő kategória csak egy társadalmi konstrukció.

Én is meghatározhatom magam egy 23 éves fiatal hölgyként, de attól még nem leszek az.

A mai politikailag korrekt közeg azonban ennek ellenére tiszteletben tartaná, ha ezt állítanám. De mi van akkor, ha delfinnek érzem magam? Az is oké? Nem véletlen, hogy a fiatal generációk rendkívül zavarodottnak tűnnek. Van egy 16 éves lányom – az első nap, amit az iskolában hallott, arról szólt, hogy egy rossz patriarchális társadalomban élünk, rasszizmus van... Ezeket tanítják ma a felsőoktatásban a fiataloknak, nem csoda, ha meg vannak zavarodva. Szerintem ezek az indoktrinációk nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre több mentálisan instabil fiatal van.

Mi ennek a doktrínának az eredete Svédországban?

Úgy látom, hogy ez az egyetemi oktatók világából érkezett közénk. Ez egy obskúrus, rejtett világ, az egyetemi elit, amelynek tagjai furcsa világképet alakítottak ki, nézeteiket pedig a katedráról terjesztik szabadon. Nagyon sikeresen terjesztik egyébként az ideológiájukat, bár én inkább vallásnak nevezném ezt. Mert ezeknek a tanításoknak nem sok közük van a tudományhoz. Mégis, az életünk részévé váltak: a nagy cégek vezetésében elvárt, hogy legyen minimum egy homoszexuális, a hollywoodi filmekben dettó.

Ez egy agymosás.

Hiszen Svédországban is minden normális ember tudja, hogy mi a különbség a férfi és a nő között, mégis, ha a közbeszédet, az intézményeket nézzük, ott nem így beszélnek erről. A svéd miliőről még egy gondolat: én a ‘60-as években születtem, az én generációm teljes biztonságban nőtt fel. A szüleim nemzedéke azonban nem. Ők arra tanítottak minket, hogy az élet bizonytalan. Az ezredforduló után születettek alkotják az első nemzedéket, amelynek tagja és azok szülei is már biztonságban nőttek fel, vagyis két generációnak nincs már normális veszélyérzete – ők már nem látják reálisan azt, hogy miről szól az élet.

De ők lehetnek az első generáció, amely magán ismeri fel, mennyire zsákutca tud lenni a normalitás összezavarása. A zavaruk miatt éppen ők lehetnek, akik felismerik, milyen érteke van a rendnek és a normalitásnak.

Igen, emiatt bennem is van egy optimizmus. A médiában az elit beszél, az ő narratívájuk, fejtegetéseik nincsenek összhangban azzal, amit az emberek az utcán beszélnek. Hogy a fiatalok mit gondolnak erről, azt talán abból lehet lemérni legjobban, ahogy először 18 évesen voksolnak egy választáson.

A fiúk többsége a jobboldalra szavaz, ami azt jelzi, hogy az elit narratívája lepereg róluk.

Van azonban egy érdekes dolog itt: a fiatal svéd lányok azonban többségükben a baloldalra és a zöldekre voksolnak. Így nehéz lesz gyereket vállalni a jövőben Svédországban... (nevet). Én ezt úgy rakom össze, hogy tinédzserkorban mindenki lázad, és ezek a fiatalok már a lázadó kultúra ellen lázadnak, megérkezett tehát a visszahatás.

Végül: ön írt egy könyvet (How Children Took Power) arról is, hogy miért veszélyes ultraliberális elvek szerint gyereket nevelni., miért okozunk szülőként óriási kárt bennük, ha elmarad a korrekció, a fegyelmezés. Az a generáció, amelyről a könyvet írta, lassan felnő Svédországban: milyen politikai vagy cégvezetők, orvosok, apák, anyák lesznek ezekből a „neveletlen” fiatalokból?

Ezzel kapcsolatban is optimista vagyok, mert a szülőknek sokkal kisebb maradandó hatásuk van a felnőtté vált gyerekeikre, mint gondolnánk. Kisgyerekkorban nagy ez a hatás, de serdülőkor után emellett egyéb hatások is megjelennek, és

a doktrinális okok miatt elrontott neveltetésük hibáit ezek a srácok fiatal felnőttként „kinövik”.

Sokan felnőtt fejjel fognak rájönni, hogy a szüleik milyen hibát követtek el, amikor mindent rájuk hagytak és nem szabták meg számukra a határokat, de később képesek lesznek felmenőik hibáit kijavítani a saját életükben. És a szüleik hibáiból tanulva ők már más szülők lesznek, máshogy fogják nevelni a gyerekeiket. Így aztán szépen helyreáll a világ egyensúlya.

Túlaggódjuk magunkat a jóléti társadalmakban. - mandiner.hu

 

A magyarok ősei - Dr. Neparáczki Endre

 

Még a tatárjárás sem úgy volt?

 

Elmúlt a nyár...- Arszenyíj Tarkovszkij verse

 Elmúlt a nyár, mintha sose lett volna

Süt a nap sugara, de nem elég hiába

Ami csak lehetett, mint szerencse virága

Lábam elé hullott, de nem elég, hiába

Sem a jó, sem a rossz nem történt hiába

Felragyogott a világ, de nem elég, hiába

Az élet szárnya alá vett, óvott, védett

Nem került a szerencse, de nem, elég hiába

Levél nem égetett, ág nem tépett

Napom üveg tiszta, de nem elég, hiába.