A Turul harcos feltámadása: As long as you follow God's will, no matter if you are alone...

5:54MOST JÁTSZOTT

MEGNÉZENDŐ VIDEÓK

HOZZÁADÁS A LEJÁTSZÁSI 

Placid atya: A túlélés négy szabálya.

https://www.youtube.com/watch?v=KUdJBGmL4Ow

Dr. Olafsson Károly Placid OSB (Placid Atya):

A túlélés szabályai a Gulágon

A Jóisten olyan változatos életet engedett nekem, abból tudok egy-két dolgot mondani, azt hiszem, jól fognak szórakozni. Azzal kezdeném, hogy egy picit bemutatkozom: 69 esztendeje pannonhalmi bencés vagyok. Sőt, 77 esztendeje, mert budapesti bencés diák voltam. 86 éves vagyok, a harmadik legöregebb bencés. Ezt csinálom, amíg a Jóisten tűr.

(…)

Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szőlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét, mert mindig a szakmájáról beszéltettük azt, aki elkezdett panaszkodni. Az már egy fogalom volt, hogy nem szabad panaszkodni. Zárójelben mondom, hogy 1952-ben együtt ültem a moszkvai Statisztikai Intézet igazgatójával, aki azt mondta abban az időben – még ez Sztálin életében volt –, hogy a Szovjetunióban 3,5 millió politikai fogoly van 16 ezer lágerben. De hát az nem mind pusztult bele a lágerbe, hát abból százan, ezren, százezren túlélték! A kutya fáját, én sem vagyok silányabb! Ezt kellett nekünk mondani, mert ez mozgósította bennünk az energiákat, hogy túl tudjuk élni.

Tehát az első szabály, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni. Ma se rossz ez a szabály, ma is szeretünk panaszkodni. Akinek Mercedes kocsija van és egy forinttal drágul a benzin, az reggeltől estig panaszkodik, hogy drágul a benzin. Ilyen apróságok vannak most is.

---

A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könynyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. Csak egy példát mondok, mert mindig a szemembe vágják, micsoda örömök lehettek ott. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. Észre kell venni az élet apró örömeit.

Akkoriban volt a helsinki olimpia. A helsinki olimpián volt első forduló, második forduló, és akkor kijön az olimpiai győztes. Olyan jóleső érzés volt, mert kellett az embernek ilyen is: az olimpián a szovjetek a súlyemelésben aranyérmeket szereztek, mi magyarok pedig megszereztük öttusában az egyéni és a csapat olimpiai bajnokságot. Az olyan jó érzés volt, amikor mondtam a szovjet fogolytársaimnak: „Ti állandóan a kolhozban zsákoltok, hát világos, hogy tudtok súlyt emelni, de a világ legintelligensebb sportja az öttusa. Abban a magyarok az olimpiai bajnokok.”. Hiába, emberek vagyunk. Szóval az olimpián is vannak fokozatok, és ezt úgy csináltuk az öröm észrevételére, hogy összeálltunk hatan-nyolcan reggel, hogy máma lesni fogjuk, milyen apró örömök érnek, és este, ha a káposztalevest meg a zabkását megettük, összejövünk, és aki többet tud mondani, az lesz a Jani, az lesz a győztes. Aztán a második fordulóban a győzteseket engedtük össze, a harmadik fordulóban azoknak a győzteseit. Hát Istenkém, tíz év alatt volt rá idő. A harmadik forduló győztese az lett az olimpiai bajnok. Egyszer volt egy olyan olimpiai bajnokunk, aki 17-et sorolt föl. A végén azt mondta: „Gyerekek, hát én nem értem rá ma szenvedni, nekem örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatnom kellett magamban, hogy föl tudjam mondani.” Hát 17-et fölmondani nem olyan egyszerű!

Hadd szabadjon még egy esetet elmesélnem egy karácsonyestről, ami a Szovjetunióban nincs. Ott az munkanap volt. A lágerben voltunk 28-30-an magyarok, és karácsonyt akartunk ünnepelni. Ha másként nem megy, akkor egész nap dolgozunk és este, ha a zabkását megettük, akkor összejövünk és ünnepelünk. Akkoriban én egy félreértés folytán festőként dolgoztam a kultúrszobában. A főnököm egy hadnagy volt, akivel én jóba akartam lenni. Hát Istenem, az vesse rám az első követ, aki nagyobb hős nálam. Ennek a hadnagynak volt egy gyermekbénulásban szenvedő négyéves kislánya, aki gipszágyban feküdt. Annak csináltam kis paprikajancsit, meg játékokat. A Szovjetunióban karácsony nincsen, de jolka van, a jolka az a fenyő. A jolkát a Kremlben is fölállították, és a pionyírok körbetáncolták január elsején. Mondom a főnökömnek, hogy hadd csináljak egy kis fenyőt a beteg kislányának. Az erdőből hozattam egy kis fenyőfát. Azt január elsejére adtam, de azt időben meg kellett csinálni, így december 24-re megvolt. Csodálatos volt, hogy mindenki beledolgozott abba a karácsony-estbe. Két nappal előtte jött az egyik fogolytársam, hogy talált egy picike kis gyertyacsonkot. Azt a kis karácsonyfa elé tesszük, és akkor lesz egy nagy karácsonyfa-árnyék a falon. Mindenből lehet valamit csinálni. Mindenki hozott a reggelijéből egy kis kenyérhéjat meg egy kis kenyérbelet. Az ukránoktól, akik szovjet állampolgárok voltak, és ezért kaphattak csomagot, kértem egy kis fokhagymát. Azzal meg lehetett dörzsölni a kenyérhajat, az volt a kolbász.

A legaranyosabb azonban az volt, hogy két fogolytársunk akkor fenn dolgozott a láger elektosztanciájában, a villanyfejlesztőjében. Hozzá kell tenni, hogy a szovjet ember roppant praktikus, mert egy kiszuperált traktorból csináltak generátort, és minden lágernek saját villanyfejlesztője volt. Innen volt az őrtornyokban a reflektor és a barakkokban is a világítás. Ez a két magyar fogolytársam azt mondta, hogy ha pontosan megmondjuk, hogy mikor lesz az a negyed óra karácsony-estünk, akkor ők rövidzárlatot okoznak, mert ha rövidzárlat lesz, akkor koromsötétség lesz, és a négy őrtoronyból kezdik kilőni a színes rakétákat. Hát csillagszóró nem volt a zsebünkben, de olyan tűzijáték volt az alatt a negyed óra alatt! Ez arra is jó volt, hogy mindenki arra figyelt, minket pedig békén hagytak. Az is igaz, hogy három nap sötétzárkát kaptak érte, de édes Istenkém, valamit valamiért. A sötétzárkában is 24 óra volt a nap! Akkor mi valóban összejöttünk 24-25-en, és imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk, aztán fogyasztottuk a „kolbászt” meg a „süteményt”. Egy kicsikét elfelejtettük a nyomorúságot, amiben éltünk. Kicsikét másként gondolkodtunk.

Közben nyílik az ajtó és bejön egy fogolytársunk, egy Sztálin-díjas szovjet költő. Én ismertem, még a nevét is tudom, Nyikoláj Fagyejevics Szolovjov. Benyit, ránk néz, aztán kimegy. Mindanynyian tudtuk, hogy ez most megy a parancsnokságra és följelent bennünket. A Szovjetunióban a legnagyobb vétek az összeesküvés. A gyilkosság nem érdekes, de az összeesküvés az a legnagyobb vétek. Huszonnégy magyar volt együtt: ez csak összeesküvés lehet. Azért megtartottuk tovább a karácsony-estet, de másnap iparkodtam találkozni ezzel a jóemberrel, ezzel a költővel, hátha nem találta meg a parancsnokságot. Láttam is, mondta, hogy akar velem beszélni. Azt mondta: „Tudod, nagyon jó, hogy engem ateistának neveltek, de amit tegnap láttam, hogy ti a hitetekből ilyen körülmények között is tudtatok ünnepelni, ennél nagyobb Isten-érv nekem nem kell.” Földbe gyökerezett a lábam. Erre nem gondoltam, hogy neki Isten-érvnek számított az, hogy mi egy picit próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat, és karácsony-estet tartottunk.

Tehát a második szabály az, hogy észre kell venni az élet apró örömeit és meg kell örvendezni.

A politikai foglyoknak van egy szakmai ártalmuk: mindig ártatlanok. Mindenkiben az volt, hogy engem, az ártatlant ezek a géppisztolyos gazemberek tönkre akarnak tenni. Együtt voltam én nyilas tömeggyilkosokkal is, azok is ártatlanok voltak, mert ők fanatizmusból gyilkoltak. Szóval a politikai fogoly az mindig ártatlan. Ez ma is így van, meg lehet kérdezni, aki politikai fogoly, az mind olyan tökéletesen ártatlan. Én sose mondtam, hogy ártatlan vagyok. Engem azzal ítéltek el, hogy antibolsevista propagandát űztem. Hát naná, hogy űztem! Hát jó vicc! Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat, hát édes jó Istenkém! Én nem vagyok ártatlan, engem igazságosan ítéltek el. De a politikai fogoly az mind ártatlan. Ezzel azonban nem tudtunk sehová se menni. Ott volt a négy őrtorony a golyószóróval, meg a katonával, nem tudtunk sehova se menni. Félre kellett tenni azt a fogalompárt, hogy „ártatlan” és „gazember”, és rá kellett állni arra, hogy „kicsi gyenge” – „nagy erős”. Azt mondtam mindig a fogolytársaimnak, hogy mi sem szoktunk a talpunk alá nézni, ha az erdőben megyünk egy csapáson, hogy egy hangyát eltiprunk-e véletlenül, mert az olyan picike. Bennünket a hadbíróság elítélt. Akkor mi mekkorák voltunk? Egy nagy senkik voltunk! Ugye ez a „Vae victis – Jaj a legyőzötteknek!” Nem azt mondom, hogy az igazság kritériuma a géppisztoly, erről szó sincs, de akkor ők voltak a hatalmasok, az erősek, mi pedig a kis kukacok, a kis senkik. Eltiportak bennünket.

---

Most jön a harmadik szabály: Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. Szabad legyen egy példát mondanom erre, mindjárt világos lesz.

Erdőirtó lágerkörzet voltunk; 36 lágerben 52 ezer fogoly volt ott. Volt ott egy bútorgyár. Oda szállították a fát, és mi ott dolgoztunk hetvenegynéhányan. 1955. szeptember 24-én – csak zárójelben mondom, hogy a katolikus liturgiában Fogolykiváltó Szűzanya ünnepe volt –, hivatnak bennünket a parancsnokságra. Elénk tesznek egy papirost, hogy ez a mi repatriálásunk, alá kell írni. Soha nem hallottuk ezt a szót, ez nem rehabilitálás, ez nem amnesztia, repatriálás. Azt mondták, hogy hazaküldenek. Nem ugrottunk a plafonig, mert a tíz esztendő alatt megtanultuk, hogy a Szovjetunió ígérget, aztán úgysem tartja meg. Most ez van, alá kell írni. Ez azt jelentette, hogy másnaptól nekünk már nem kellett dolgozni. Igen ám, de amíg az a nyolcvan ember aláírta, az egy kis idő. Nyílott az ajtó és mérhetetlen kiabálással, káromkodással bejön a bútorgyárnak az igazgatója, egy óriási ember, egy szabad szovjet ember. Éktelenül káromkodik, hogy őt ki akarják irtani, mert hogyha ez a hetven ember az utolsó öt munkanapot nem dolgozza le, akkor a harmadik negyednek a tervét nem tudja teljesíteni. Lőttek a prémiumnak. Ha egy negyedben nincs prémium, akkor az év végi prémiumnak is lőttek. Egyesek emlékeznek még rá, hogy az istenség volt a tervteljesítés és a tervtúlteljesítés. Szóval akkor ő ezt nem tudja elérni. Teljesen igaza volt, hogy ez valami szörnyűség, de vele a kutya se törődött. Akkor összebeszéltünk, és odamentünk ez elé a nagy úr elé, lecsöndesítettük egy kicsit, és mondtuk, hogy mi magyarok garantáljuk a prémiumját.

Önként elmegyünk dolgozni erre a hat napra, hogy neki meglegyen a prémium. Hát földbe gyökerezett a lába, mert a Szovjetunió történetében ilyen még nem volt, hogy egy rab akarja kisegíteni azt a nagyurat. A lényeg az volt, hogy saját önbecsülésünkbe egy kicsit erősödjünk. Ez ugye a harmadik túlélési szabály nagyon-nagyon fontos volt. Föltételeink voltak. Éjszaka nem dolgozunk, csak nappal. Azt a fizetést kapjuk, amit a szabadok kapnak a százalék munkára, a teljesítményre. Abból nem vonhatják le a világítást, kosztot, fűtést stb. mert mi már tudtuk, ha egy rubelt adnak, 99 kopejkát levonnak belőle. Mindenbe belement az a jóember. Másnap elmentünk dolgozni. Az önbecsülésünknek rengeteget jelentett. Emberek voltunk, mi akkor már 8-9 éve nem láttunk rubelt, nem láttunk pénzt, hát ugye a jó ég tudja, ha mégiscsak valahogyan hazavergődünk, jó lesz a zsebünkben egy-két rubel, ezért mi rávertünk. Bevallom egészen őszintén, hogy a százalékos munkavégzés és a tervteljesítés 100%-ig is szélhámosság, meg a sztahanovista 400% is szélhámosság, de mi ebben a szélhámosságban benne voltunk. Rávertünk az első nap 160%-ot, a második nap 240%-ot csináltunk, a harmadik nap már 300%-ot. A guta ütötte meg a szovjet dolgozókat, mert az igazgató azt mondta, ezek a koszos magyarok tudnak 300%-ot csinálni, ti meg a 80-at nem tudjátok? Könyörgöm, ha ezek teljesítették volna a 80%-ot, akkor a normát növelték volna. Mi miattunk a csillagokig emelhetik a normát, mi azt a hat napot ledolgozzuk.

Ez apróság, de rengeteget jelentett az önbecsülésünknek. Akibe belerúgott tíz esztendeig, aki akart, akit meggyalázott az, aki akart, most megmutattuk, hogy különbek tudunk lenni. Számunkra rengeteget jelentett, hogy emberek vagyunk, hogy igenis különbek vagyunk, mint ők.

---

A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt. Szabadjon példát mondanom.

Egy papi embernek a napi szentmise rengeteget jelent. Hogy nekem tíz évig ne legyen szentmisém, az valami szörnyűség. Úgyhogy mindenképpen iparkodtam.

Most azt szeretném elmesélni, hogy micsoda stiklijei voltak az Úristennek, hogy milyen firkás volt a Jóisten, hogy misézni tudjak. Mert a két kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi 8 évben hány éjszaka nem miséztem. Hozzá kell persze tenni, hogy 2 és 3 között, mert ilyesmire gondolni sem lehetett. Ez nem hadifogság volt. A hadifogságban a tábori lelkészeknek misézniük lehetett. Nálunk ez nem ment, mert mi politikai foglyok voltunk. Hozzá kell tennem, hogy vekkerórám nem volt, este 2 pohár vizet megittam, és az ember ettől kettőkor felébred.

A kenyerünk olyan szójás volt, hogy az nem volt jó, azzal nem lehetett misézni. Mert ugye a szentmiséhez mi kell? Kell egy fölszentelt pap, búzakenyér és bor. Hát honnan szedek búzakenyeret? Az első hónapban megláttam a következőket: a szovjet állampolgár lengyel és litván fogolytársaim kaphattak havonként csomagot. És ezekben a csomagokban mindig volt a tetején egy ostyalap. Kérdeztem, hogy ez micsoda. Azt mondták, hogy ez náluk népszokás, úgy hívják, hogy oplátká. Ezt az ostyalapot a karácsonyfa alatt a családfő osztja széjjel a családtagoknak, ez a család szeretet-egységét jelenti. Amikor a fogságban lévő családtagnak a csomagjába tesznek egy ilyen ostyalapot, akkor az azt jelenti, hogy ő is benne van azért a családnak az egységében.

Így volt már búzakenyerem, de nem volt borom! Ott azon a vidéken, 900 km-re keletre Moszkvától, a Kujbisevszkij Krájban júniusban még hó volt, szeptemberben már hó volt. Ott szőlő nem termett, nem is ismerték. Vodka az volt, de vodkával nem lehet misézni. Kétségbe voltam esve. De a Jóisten olyan firkás volt, hogy odaküldött az én lágerembe egy olasz jezsuitát, a Páter Leonét. Mikor én mondom neki, hogy ostyám már van, de borom nincs, és nem tudok misézni, akkor azt mondja: „Miért, ti ott Magyarországon nem hallottátok, hogy XII. Piusz pápa kiadott egy rendeletet 1942-ben, hogy ilyen körülmények között nem szükséges kiérlelt bor, lényeg, hogy szőlőlé legyen?” Hát meg van oldva! A kaukázusi fogolytársaim, az azerbajdzsánok, a tadzsikok, az örmények azok mindig kaptak a csomagban egy-két fürt szőlőt, az a nemzeti gyümölcsük. Egy kenyérért, volt úgy, hogy két fürt szőlőt kaptam, s azon akkora szemek vannak, mint egy szilva. Kinyomtam: két csepp, az már szőlőlé.

---

Még egy történetet elmondok, amire nem szoktam azt mondani, hogy csoda, de mindenki ítélje meg maga. A lágerben 1953-ban – még Sztálin életében – egyszer csak jön az északi Jeges-tenger mellől egy rabszállítmány, akik között volt egy fiatalember, aki egy Kalocsa melletti helységből származó henteslegény volt. Éktelen nagy gazember volt. Jött, és amikor megtudta, hogy pap vagyok, hozott nekem egy könyvszerűséget. Fedőlapja, hátlapja nem volt, és elmondja a következőt: Valami rossz fát tett a tűzre, ezért büntetésül három nap sötétzárkát kapott, mert az volt minden lágerben a büntetés: három, vagy tizennégy nap sötétzárka. Az egy olyan picike kis épület volt fenyőgerendából. Kívülről be volt vakolva, belülről még az se. Amikor az embert becsukják, akkor elveszti az időérzékét. Másnap kap egy tányér levest, harmadik nap kap egy darab kenyeret. Szóval nem jó dolog. Hát szegényke ez is oda bekerült, és kínjában elkezdte tapogatni a falat abban a sötétben. A fenyőgerendák között egyszerre megakad a keze valamiben. Nem látta, hogy micsoda, de egy tisztességes rab, ha talál valamit, azt ellopja. Ő is rögtön a gatyakorcába süllyesztette ezt a valamit anélkül, hogy fogalma lett volna, hogy micsoda. Amit én nem értek semmiképpen, hogy hogyan tudta azt onnan kihozni a harmadik nap után, mert hiszen örökké motoztak bennünket. Hogy tudta azt háromezer kilométerre az északi Jeges-tengertől oda hozni? A vonaton is örökké motozták őket. Hogy tudta oda behozni a lágerba? Ezt egyszerűen nem értem. Aztán megnéztem azt a valamit: 1930-as Szt. István kiadású egypengős Újszövetség volt, Máté első sorától a Jelenések könyve utolsó soráig. Fedőlap, hátlap nem volt. El sem tudom mondani, mit jelentett ez nekünk. Én akkor már kilenc éve nem láttam magyar betűt. A másik társam nyolc vagy hét éve. Nem volt ott hívő vagy hitetlen, vallásos vagy nem vallásos, protestáns vagy katolikus. Ívekre szedtük széjjel és szétosztottuk, mert azt el kellett dugni. Mindennap földbe kellett ásni, vagy a szalmazsákba kellett dugni, de mindenképpen rejteni kellett. Először úgy csináltuk, hogy háromnaponként cseréltük, de ez nem ment, úgyhogy aztán tíznaponként cseréltünk. Amikor megkapta mindenki a maga lapját a csere után, akkor mindenki ment és olvasta, olvasta a Szentírást. Ez valami csodálatos volt. Láttuk, hogy ez így sokáig nem fog menni. Úgy döntöttünk, hogy az első héten mindenki keresi a szabályokat a túlélés első szabályához, a második héten a második szabályra, és így tovább. Nekem az volt az örömöm, amikor fogolytársaim, akiknek semmilyen teológiai képzettségük sem volt, olyanokat mondtak például az első szabályra, amit én a hét év teológiai tanulmány idején soha nem hallottam: Jézus mondta, hogy a madaraknak fészkük van, a rókának odújuk van, de az emberfiának nincs hova lehajtania a fejét. Érdekes, Jézus ezt mondta, de soha nem panaszkodott. És ez így van! Olvassák végig a négy evangéliumot! Jézus nem panaszkodott.

A második szabály: A páli levelekben mindenütt ott van, hogy bilincsekben vagyok, de túlárad bennem az öröm.

Nagyon érdekes volt a harmadik szabály, amire egy fogolytársam figyelt föl. Az Úr Jézusnak volt egy olyan csúnya példabeszéde, aminek az utolsó mondata alig érthető: a farizeus meg a vámos. A farizeus egy szent ember volt, sokat imádkozott, sokat böjtölt, sokat alamizsnálkodott, nem követte el azokat a gazemberségeket, mint a vámos ott az oszlop mögött. Az Úr Jézus mégis képes volt a végén azt mondani, hogy a vámos megigazulva ment haza, nem úgy, mint az a szent ember. Megbeszéltük, hogy a vámos rájött arra, hogy neki sok minden gazembersége van, és rájött arra, hogy sehová nem mehet máshoz, mint az Úristenhez. „Légy irgalmas Uram hozzám, szegény bűnöshöz!” A farizeus meg ugyanakkor kérkedett az ő jóságával. Az olyasmit nem bírja a Jóisten. Ezt ott a fogolytársaim észrevették.

A negyedik szabályra aztán rengeteget lehetett találni.

Hozzá kell tennem, hogy nem sokáig tartott, talán 3-4 hónapig, mert a Szentírás íveit ronggyá olvastuk. Már mondtam Pesten Biblia-körökben, hogy a Szentírást nem szabad porosodni hagyni, hanem tessék rongyossá olvasni. Mi azt ronggyá olvastuk.

Azt hiszem, a túlélés négy szabálya miránk is vonatkozik. A szenvedést nem szabad dramatizálni, az élet apró örömeit észre kell venni és meg kell örvendezni, nem szabad azt mondani, hogy én vagyok a világ legkiválóbb embere, mert a másik is lehet kiváló, de az adott helyzetben kell nemesebbnek lennem, mint a környezetem. És a negyedik: tudnom kell azt, hogy az Úristen is akarja, hogy túléljem a mostani nehézségemet, a mostani szenvedésemet. Ha belékapaszkodok, akkor jobban, könnyebben megy.

(Az előadás 2002. október 9-én hangzott el a Nemzeti Történelmi Szalonban.)

A globalizmus okozza a környezetpusztítást

Bogár László

Klímaügy: jóslatok és javallatok

"a klímaügy radikális zöld és szocialista híveit, politikai reprezentánsait éppen azok a globális tőkestruktúrák támogatják bőkezűen, amelyek a legnagyobb mértékben járultak és járulnak hozzá a földi élet elpusztításához." 

A nemzeti politizálás reprezentánsai immár két évtizede igyekeznek bemutatni: a globális kapitalizmus mint rendszer okozza a földi életet fenyegető komplex környezetpusztítást

(…)
Nagyon különös színjátéknak lehetünk tanúi a klímaügy kapcsán, amelynek lényege az, hogy egy összeomlófélben lévő politikai alakzat, amely annak köszönheti az állapotát, hogy kiüresedvén elveszítette minden mondanivalóját, most látszólag roppant erejű globális „mondanivalót” épít maga alá a klímaügy segítségével.

Ez a politikai alakzat a nyugatias politikai rendszernek az a szegmense, amelyet baloldalként szoktak megnevezni. És az elmúlt néhány évtized folyamán azért veszítette el a mondanivalóját, mert a globális hatalmi rend gátlástalan kiszolgálásán, tehát a legsilányabb kollaboráción kívül másra, pláne többre nem nagyon mutatkozott képesnek. Tette ezt ráadásul úgy, hogy pontosan azokat a társadalmi rétegeket segítette egyre kiszolgáltatottabbá tenni, amelyek éppen róla feltételezték, hogy legfőbb támaszuk és valóságos segítőjük lehet. És mivel mindezt mondanivalóként aligha tárhatta szavazói elé, így egyre primitívebb és átlátszó hazugságokkal próbálta megtölteni a számára adatott beszédteret. Ám most a klímakérdés ürügyén olyan hatalmas erejű globális hisztériát próbál felépíteni, és lássuk be, nem eredménytelenül, amely elképesztő drámaisággal tudná megfordítani az elmúlt három évtized trendjeit. A siker fő oka az, hogy a kérdés valóban az emberi létezés, mi több, az egész földi élet lényegét érinti, így a Föld minden lakója okkal és joggal érzi úgy, hogy részt kell vállalnia a megoldásában. Mindez különösen igaz a fiatal nemzedékre, amelynek a jövővel kapcsolatos aggodalmai valóban nem alaptalanok.

A probléma természetesen nem is ezzel van, hanem azzal, hogy a klíma kérdése az egész ökológiai válság csupán egyik, és nem is biztos, hogy leglényegesebb eleme. Másrészt pedig némileg gyanakváskeltő, hogy a klímaügy radikális zöld és szocialista híveit, politikai reprezentánsait éppen azok a globális tőkestruktúrák támogatják bőkezűen, amelyek a legnagyobb mértékben járultak és járulnak hozzá a földi élet elpusztításához. És végül, de nem utolsósorban nem lehet nem észrevenni, hogy a politikai térben máris megindult azoknak a politikai erőknek a brutális erejű lejáratása, amelyek csupán erre kívánják felhívni a figyelmet.

Máris zajlik a politikai jobboldal komplex vád alá helyezése, amiért „bagatellizálja és elhanyagolja” a klímakérdést, így bármilyen eszközzel (akár polgárháborút szítva is) eltávolítandó a politikai térből. Holott a helyzet éppen az, hogy pontosan a politikai jobboldal, azon belül is a nemzeti politizálás reprezentánsai már két évtizede igyekszenek bemutatni, hogy a globális kapitalizmus mint létszerveződési rendszer okozza a földi életet fenyegető komplex környezetpusztítást és azon belül a klímaügyet is. Mindez meglehetősen drámai módon irányítja rá a figyelmet arra, hogy az emberiség számára ugyan valóban sokasodnak azok a kérdések, amelyekre csak egy komplex globális együttműködési rendszer adhat választ, ám ennek a feltételei ma nemcsak hogy katasztrofálisan rosszak, de éppen jelentősen romlanak is.

Hiszen a szemünk előtt zajlik az a folyamat, amelynek során egy politikai alakzat csak azért, hogy hamis mondanivalót szerezzen magának, képes arra, hogy összefogás és együttműködés helyett olyan globális polgárháborút szítson, amelynek kizárólag vesztesei lehetnek. Mindez nem túl kedvező előjel a 21. századra. Először tehát e lelki, erkölcsi, szellemi klímának kellene megváltoznia.

Bogár László: Széthulló birodalom

ă81

Az amerikai birodalom széthullása lassan mindenki számára egyre inkább evidenciává válik. Ám ahogy más birodalmak esetén, itt sem tudja senki, hogy vajon miféle történelmi „forgatókönyv” szerint zajlik majd le ez a folyamat, igaz, a széthullás alapvető dimenzióinak elemzése kicsit talán közelebb vihet a lehetséges forgatókönyvek megsejtéséhez.
Talán legelőször azzal kellene szembesülni, hogy ez a szétesés egyszerre három különböző dimenzióban zajlik. Az első és leglátványosabb dimenzió, amelyben a világbirodalmi Amerika küzd, most már lényegében az egész világ ellen. A második, ahol a világbirodalmi Amerika harcol a saját talapzatát képező nemzetállam Amerikával szemben. És végül az az elhúzódó polgárháború, amelyet maga a nemzetállam Amerika vív önmagával szemben.

Ezek a háborús dimenziók persze csak analitikusan választhatók így szét egymástól, hisz a hétköznapok konfliktusörvényeiben kaotikusan keverednek egymással e komplex létháború különböző színterei. A leglátványosabb dimenzió tehát az a szint, ahol a birodalmi Amerika harcol azzal a világgal, amely fölött lassan csaknem száz éve uralkodik. A lényeg nem sokat változott az elmúlt néhány ezer év során, minden világbirodalom akkor bukik meg, amikor már nemcsak, hogy nem képes működtetni az általa fenntartott világrendet, hanem éppen ő maga idézi elő a „programozott káoszt”, így valójában folyamatos öngyilkosságot követ el.

Elitjének már nincsenek szellemi céljai, sem képessége, sem akarata arra, hogy az általuk még fennen hirdetett, de már rég kiüresedett értékeket fenntartsák, újraalkossák, minden tevékenységük csak a világ szimpla kifosztására irányul, létezésük egyre primitívebb parazitizmussá válik. A világ egyre kevésbé hajlandó „önként” megfinanszírozni a birodalom általi kifosztását és káoszba süllyesztését, a birodalom viszont egyre ingerültebben próbálja megtorolni ezt az „engedetlenséget”, s mindez elkerülhetetlenül vezet a permanens világháborús feszültséghez.

A birodalom már nemcsak Oroszország és Kína ellen szervez programozott polgárháborút Ukrajnában és Hongkongban, hanem legfőbb szövetségeseinek egyikét, Németországot is ezzel fenyegeti. A Huawei-ügy Kínához kapcsolódó és az Északi Áramlat 2. építésének Oroszországhoz kapcsolódó nyílt szankcio­nálása, sőt egészen abszurd módon már-már katonai erőszak alkalmazásának kilátásba helyezése legfőbb szövetségesével szemben már valóban a felbomlás utolsó fázisát jelzi.

Ráadásul hasonló konfliktust gerjeszt az Amerika után második legnagyobb stratégiai erővel rendelkező NATO-hatalommal, Törökországgal szemben is. A birodalom tehát látható módon egyre inkább belesüllyed a saját maga által gerjesztett örvénylésekbe, és nincs egyetlen olyan személy vagy struktúra sem, akinek/amelynek adekvát elbeszélési módja vagy akár elemi szinten reflexív viszonya lenne e folyamathoz, a visszafordulás tehát elég reménytelennek látszik.
A birodalmi Amerika azonban nemcsak a külvilággal, hanem saját nemzetállami talapzatával is egyre zavarosabb konfliktusba kerül. Ennek a mélyén az az egyre súlyosabb elosztási konfliktus húzódik meg, amelynek lényege, hogy a birodalmi Amerika a vele szemben egyre inkább lázadó világ féken tartásának, fegyelmezésének egyre horribilisebb költségeit a nemzetállam Amerikával igyekszik megfizettetni. Ami azért sem egyszerű feladat, mert a birodalomnak nincs önálló költségvetése (már csak azért sem lehet „ilyenje”, mert a birodalom, mint tudjuk, nem is létezik, legfeljebb az összeesküvéselmélet-gyártók agyában). Ám az elmúlt három-négy évtized során mindez a valaha az egész világ által irigyelt amerikai középosztály általános anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi szellemi lepusztulásához vezetett, ami már-már reproduk­ciós katasztrófával fenyeget.

A világtörténelem leggazdagabb birodalmában például a születéskor várható élettartam most már harmadik éve csökken, és e csökkenés éppen a fehér középosztály tagjait érinti a leginkább. És ez átvezet minket e háromdimenziós létháború harmadik, valójában legsúlyosabb következményekkel járó konfliktus­zónájába, a nemzetállam Amerika önmaga ellen viselt polgárháborújának világába. Nemzetállami talapzatról beszélünk ugyan, de Amerika valójában kezdettől fogva egy mesterségesen összetákolt, javarészt hamis önazonosságra épülő pszeudo-nemzetállam, és úgy tűnik, marad is.

Mint az utóbbi évek során világossá vált, történetének legsúlyosabb konfliktusát, a szintén önmaga ellen viselt 19. századbeli polgárháborút sem volt képes mindmáig feldolgozni. Önmaga nemzetállami létének identitástalapzatáról pedig kiderült, hogy annak java részét a birodalom világkifosztó tevékenységét büszkeségre okot adó saját teljesítményként való értelmezése adja. Így viszont a birodalmi Amerika elkerülhetetlen széthullása automatikusan együtt járna a nemzetállam Amerika görcsösen őrzött látszatidentitásának látványos összeomlásával. És ha ez az egyetlen hamis önazonosság összeomlik, akkor azonnal felszínre törnek a nemzetállam Amerika tektonikai mélységű faji, etnikai, ideológiai törésvonalaiból azok a régóta elfojtott konfliktusok, amelyek kezelésére ma semmilyen elképzelés, sőt elemi szintű elbeszélési mód sem létezik. Az amerikai belpolitikának nevezett komplexum kaotikus örvénylése pedig most számolja fel annak a beszédtérnek az utolsó maradványait is, amely még esélyt adhatna a helyzet elbeszélésére és a teendők megbeszélésére, így Amerika sorsa lassan megpecsételődik.

Pap Gábor: Történelemhamisítások és a magyarság története

Lóránt Károly: A liberális kapitalizmus kudarca

	LÓRÁNT KÁROLY (Magyar Hírlap)
A LIBERÁLIS KAPITALIZMUS KUDARCA Az ilyenfajta szabadkereskedelem nyertesei egyértelműen a multinacionális vállalatok vezetői és tulajdonosai.

Bogár László: A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció szimpla csalás.

Gyilkos szólásszabadság

A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció szimpla csalás

Bogár László2019. NOVEMBER 11. HÉTFŐ. 3:27

ă0ć

A világhálón gyakran megjelent mostanában egy szellemes karikatúra, amelyen a politikailag korrekt beszéd seriffje, aki éppen lelőtte a csizmáján a szólásszabadság feliratot viselő „bűnelkövetőt”, csak annyit mond, bocs, haver, de kicsi kettőnknek ez a világ. Valóban kicsi lenne? De hiszen az egész Felvilágosodás a racionális tiszta Ész logikájára épülő világ, és persze a világszabadság a korlátlan szólás­szabadság eszméjére épült. A karikatúrán az áldozatként elterülő szólásszabadság csizmáján, a First Amendment, vagyis az Amerikai Alkotmány egyes számú kiegészítése felirat is látszik, mint a liberális demokrácia legfőbb talapzata. De akkor most a szólásszabadság, az egyes cikkelyből az egyes számú közellenséggé vált?

Ki ez a szólásszabadságot éppen kivégző seriff, aki a politikai­lag korrekt beszéd képviselője? És legfőképpen miért nem éppen maga a teljes szólásszabadság a politikai korrektség legmagasabb csúcsa? Megannyi kérdés, amire mostanában nem nagyon jön válasz a globális beszédtérből. Mielőtt az okokon eltöprengenénk, tegyük hozzá, hogy azért akadnak olyanok, akik mégiscsak keresik a választ. Ezek közé tartozik Andrew Marantz, a New York Times cikkírója, aki hatalmas vitát váltott ki azzal, hogy „Megöl minket a szólásszabadság” címmel jelentetett meg írást az NYT hasábjain. A szerző egyébként rövidesen kiadja ezzel kapcsolatos könyvét is, amely az „Online szélsőségesek, technoutópisták és az amerikai beszédtér (American Conversation) túszejtői” címet viseli. Marantz érthető módon kiutat keres a magát liberális demokráciának nevező globális hatalmi konstrukció egyre súlyosbodó és megoldhatatlannak látszó válságából, és bár írása sok elgondolkodtató mozzanatot felszínre hoz, a kiút megtalálása ezúttal is elmarad. Nagy valószínűséggel egész egyszerűen azért, mert ilyen kiút nincs. Az írás, akárcsak a többi hasonló stratégiai célt maga elé tűző mű, nem tud (és nem is akar!) kilépni abból az értelmezési keretből és fogalomkészletből, amelyen belül a válasz megtalálása teljesen reménytelen, sőt egyenesen értelmezhetetlen. A liberális demokrácia mint mentális konstrukció nyilvánvaló önellentmondás. Azt állítja ugyanis magáról, hogy benne a nép uralkodik (mármint a népnek a választásokon többséget szerző képviselői) és ez teljes szabadságot jelent mindenki számára. Ezzel szemben az elmúlt két évszázad tapasztalatai egyértelművé teszik, hogy erről szó sincs.

A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció ugyanis szimpla csalás. Benne nem a többség, az egyébként tökéletesen definiálatlan, és kizárólag önkényesen használt hivatkozási alapként szereplő „nép” többsége uralkodik, hanem egy szervezett kisebbségnek a szervezetlen többségen gyakorolt alig burkolt diktatúrája valósul meg. Ennek alapján az is teljesen érthető, hogy a magát liberális demokráciának nevező rejtett diktatúra mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a beszédhatalmi, véleményhatalmi térben kizárólag olyan értelmezési keretbe ágyazott, olyan fogalomkészlettel leírt tartalmak jelenhessenek meg, amelyek beleilleszkednek a mainstream elbeszélési módba. Amely utóbbit politikai­lag korrekt beszédként nevez meg a liberális demokrácia médiagépezete. Így aztán aki nem ilyen értelmezési keretbe ágyazott és/vagy nem ilyen fogalomkészlettel leírható narratívát próbál használni, az ezzel a tettével eleve kirekeszti magát a tolerálható beszédtérből.

Az, ahogy Andrew Marantz könyvének címében fogalmaz szimpla „túszejtő”, vagy talán géprabló (az eredeti angol szó a hijack) akit, akárcsak a karikatúrában szereplő politikailag korrektül beszélő seriff a liberális demokrácia nevében éppen kivégez. És hogy miért ez a riadalom, aminek alapján Marantz említett cikkének címében egyenesen úgy fogalmaz, hogy a szólás­szabadság megöl minket? Hát azért, mert az internet megjelenésével a globális beszédtér olyan átalakulása kezdődött el, amelyet ugyan a liberális demokrácia nevű globális diktatúra uralmi szuperstruktúrája indított el, de amely felett elveszteni látszik a teljes és megbízható ellenőrzést. Egyelőre nagyon nehéz beazonosítani, hogy vajon hol tévedtek a világ urai, amikor magabiztosan úgy vélték, hogy ez a planetáris dimenziójú „cyber-space” is teljesen kézben tartható lesz számukra. Hogy a „moderátornak” nevezett globális ügynökhálózat segítségével csírájában fojtható majd el minden deviáns narratíva. Hogy elég a „gyűlöletbeszédre” való puszta hivatkozás, ahhoz, hogy bármilyen számukra nem elég korrekt megnyilvánulás az egész világegyetemből azonnal és nyomtalanul eltüntethető legyen. Ám a fejlemények azt látszanak igazolni, hogy ez a megaprojekt nem egészen a stratégiai terveik szerint alakul. A liberális demokrácia globális véleményhatalmi diktatúrája egyre több szereplő számára válik egyre nyilvánvalóbbá. És egyúttal az is világossá válik, hogy ez a rejtett diktatúra hihetetlen brutalitással roncsolja szét az emberi közösségek anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi szövetrendszerét szerte a világon. Így aztán kézenfekvőnek látszik, hogy az így kifosztott világ éljen is a világháló adta lehetőségekkel, jelentse is nyomorúságát, kiszolgáltatottságát. És ez a világszerte egyre inkább érzékelhetővé váló, egyelőre meglehetősen amorf és szervezetlen lázadás evidens módon próbálja e lázadásához eszközként használni a közösségi médiát, a világháló egész globális rendszerét. Az pedig több mint érthető, hogy mindezt a világ urai, mint a szólás­szabadság elszabadult gyilkoló gépezeteként értelmezik.