Bogár László: Széthulló birodalom

ă81

Az amerikai birodalom széthullása lassan mindenki számára egyre inkább evidenciává válik. Ám ahogy más birodalmak esetén, itt sem tudja senki, hogy vajon miféle történelmi „forgatókönyv” szerint zajlik majd le ez a folyamat, igaz, a széthullás alapvető dimenzióinak elemzése kicsit talán közelebb vihet a lehetséges forgatókönyvek megsejtéséhez.
Talán legelőször azzal kellene szembesülni, hogy ez a szétesés egyszerre három különböző dimenzióban zajlik. Az első és leglátványosabb dimenzió, amelyben a világbirodalmi Amerika küzd, most már lényegében az egész világ ellen. A második, ahol a világbirodalmi Amerika harcol a saját talapzatát képező nemzetállam Amerikával szemben. És végül az az elhúzódó polgárháború, amelyet maga a nemzetállam Amerika vív önmagával szemben.

Ezek a háborús dimenziók persze csak analitikusan választhatók így szét egymástól, hisz a hétköznapok konfliktusörvényeiben kaotikusan keverednek egymással e komplex létháború különböző színterei. A leglátványosabb dimenzió tehát az a szint, ahol a birodalmi Amerika harcol azzal a világgal, amely fölött lassan csaknem száz éve uralkodik. A lényeg nem sokat változott az elmúlt néhány ezer év során, minden világbirodalom akkor bukik meg, amikor már nemcsak, hogy nem képes működtetni az általa fenntartott világrendet, hanem éppen ő maga idézi elő a „programozott káoszt”, így valójában folyamatos öngyilkosságot követ el.

Elitjének már nincsenek szellemi céljai, sem képessége, sem akarata arra, hogy az általuk még fennen hirdetett, de már rég kiüresedett értékeket fenntartsák, újraalkossák, minden tevékenységük csak a világ szimpla kifosztására irányul, létezésük egyre primitívebb parazitizmussá válik. A világ egyre kevésbé hajlandó „önként” megfinanszírozni a birodalom általi kifosztását és káoszba süllyesztését, a birodalom viszont egyre ingerültebben próbálja megtorolni ezt az „engedetlenséget”, s mindez elkerülhetetlenül vezet a permanens világháborús feszültséghez.

A birodalom már nemcsak Oroszország és Kína ellen szervez programozott polgárháborút Ukrajnában és Hongkongban, hanem legfőbb szövetségeseinek egyikét, Németországot is ezzel fenyegeti. A Huawei-ügy Kínához kapcsolódó és az Északi Áramlat 2. építésének Oroszországhoz kapcsolódó nyílt szankcio­nálása, sőt egészen abszurd módon már-már katonai erőszak alkalmazásának kilátásba helyezése legfőbb szövetségesével szemben már valóban a felbomlás utolsó fázisát jelzi.

Ráadásul hasonló konfliktust gerjeszt az Amerika után második legnagyobb stratégiai erővel rendelkező NATO-hatalommal, Törökországgal szemben is. A birodalom tehát látható módon egyre inkább belesüllyed a saját maga által gerjesztett örvénylésekbe, és nincs egyetlen olyan személy vagy struktúra sem, akinek/amelynek adekvát elbeszélési módja vagy akár elemi szinten reflexív viszonya lenne e folyamathoz, a visszafordulás tehát elég reménytelennek látszik.
A birodalmi Amerika azonban nemcsak a külvilággal, hanem saját nemzetállami talapzatával is egyre zavarosabb konfliktusba kerül. Ennek a mélyén az az egyre súlyosabb elosztási konfliktus húzódik meg, amelynek lényege, hogy a birodalmi Amerika a vele szemben egyre inkább lázadó világ féken tartásának, fegyelmezésének egyre horribilisebb költségeit a nemzetállam Amerikával igyekszik megfizettetni. Ami azért sem egyszerű feladat, mert a birodalomnak nincs önálló költségvetése (már csak azért sem lehet „ilyenje”, mert a birodalom, mint tudjuk, nem is létezik, legfeljebb az összeesküvéselmélet-gyártók agyában). Ám az elmúlt három-négy évtized során mindez a valaha az egész világ által irigyelt amerikai középosztály általános anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi szellemi lepusztulásához vezetett, ami már-már reproduk­ciós katasztrófával fenyeget.

A világtörténelem leggazdagabb birodalmában például a születéskor várható élettartam most már harmadik éve csökken, és e csökkenés éppen a fehér középosztály tagjait érinti a leginkább. És ez átvezet minket e háromdimenziós létháború harmadik, valójában legsúlyosabb következményekkel járó konfliktus­zónájába, a nemzetállam Amerika önmaga ellen viselt polgárháborújának világába. Nemzetállami talapzatról beszélünk ugyan, de Amerika valójában kezdettől fogva egy mesterségesen összetákolt, javarészt hamis önazonosságra épülő pszeudo-nemzetállam, és úgy tűnik, marad is.

Mint az utóbbi évek során világossá vált, történetének legsúlyosabb konfliktusát, a szintén önmaga ellen viselt 19. századbeli polgárháborút sem volt képes mindmáig feldolgozni. Önmaga nemzetállami létének identitástalapzatáról pedig kiderült, hogy annak java részét a birodalom világkifosztó tevékenységét büszkeségre okot adó saját teljesítményként való értelmezése adja. Így viszont a birodalmi Amerika elkerülhetetlen széthullása automatikusan együtt járna a nemzetállam Amerika görcsösen őrzött látszatidentitásának látványos összeomlásával. És ha ez az egyetlen hamis önazonosság összeomlik, akkor azonnal felszínre törnek a nemzetállam Amerika tektonikai mélységű faji, etnikai, ideológiai törésvonalaiból azok a régóta elfojtott konfliktusok, amelyek kezelésére ma semmilyen elképzelés, sőt elemi szintű elbeszélési mód sem létezik. Az amerikai belpolitikának nevezett komplexum kaotikus örvénylése pedig most számolja fel annak a beszédtérnek az utolsó maradványait is, amely még esélyt adhatna a helyzet elbeszélésére és a teendők megbeszélésére, így Amerika sorsa lassan megpecsételődik.

Pap Gábor: Történelemhamisítások és a magyarság története

Lóránt Károly: A liberális kapitalizmus kudarca

	LÓRÁNT KÁROLY (Magyar Hírlap)
A LIBERÁLIS KAPITALIZMUS KUDARCA Az ilyenfajta szabadkereskedelem nyertesei egyértelműen a multinacionális vállalatok vezetői és tulajdonosai.

Bogár László: A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció szimpla csalás.

Gyilkos szólásszabadság

A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció szimpla csalás

Bogár László2019. NOVEMBER 11. HÉTFŐ. 3:27

ă0ć

A világhálón gyakran megjelent mostanában egy szellemes karikatúra, amelyen a politikailag korrekt beszéd seriffje, aki éppen lelőtte a csizmáján a szólásszabadság feliratot viselő „bűnelkövetőt”, csak annyit mond, bocs, haver, de kicsi kettőnknek ez a világ. Valóban kicsi lenne? De hiszen az egész Felvilágosodás a racionális tiszta Ész logikájára épülő világ, és persze a világszabadság a korlátlan szólás­szabadság eszméjére épült. A karikatúrán az áldozatként elterülő szólásszabadság csizmáján, a First Amendment, vagyis az Amerikai Alkotmány egyes számú kiegészítése felirat is látszik, mint a liberális demokrácia legfőbb talapzata. De akkor most a szólásszabadság, az egyes cikkelyből az egyes számú közellenséggé vált?

Ki ez a szólásszabadságot éppen kivégző seriff, aki a politikai­lag korrekt beszéd képviselője? És legfőképpen miért nem éppen maga a teljes szólásszabadság a politikai korrektség legmagasabb csúcsa? Megannyi kérdés, amire mostanában nem nagyon jön válasz a globális beszédtérből. Mielőtt az okokon eltöprengenénk, tegyük hozzá, hogy azért akadnak olyanok, akik mégiscsak keresik a választ. Ezek közé tartozik Andrew Marantz, a New York Times cikkírója, aki hatalmas vitát váltott ki azzal, hogy „Megöl minket a szólásszabadság” címmel jelentetett meg írást az NYT hasábjain. A szerző egyébként rövidesen kiadja ezzel kapcsolatos könyvét is, amely az „Online szélsőségesek, technoutópisták és az amerikai beszédtér (American Conversation) túszejtői” címet viseli. Marantz érthető módon kiutat keres a magát liberális demokráciának nevező globális hatalmi konstrukció egyre súlyosbodó és megoldhatatlannak látszó válságából, és bár írása sok elgondolkodtató mozzanatot felszínre hoz, a kiút megtalálása ezúttal is elmarad. Nagy valószínűséggel egész egyszerűen azért, mert ilyen kiút nincs. Az írás, akárcsak a többi hasonló stratégiai célt maga elé tűző mű, nem tud (és nem is akar!) kilépni abból az értelmezési keretből és fogalomkészletből, amelyen belül a válasz megtalálása teljesen reménytelen, sőt egyenesen értelmezhetetlen. A liberális demokrácia mint mentális konstrukció nyilvánvaló önellentmondás. Azt állítja ugyanis magáról, hogy benne a nép uralkodik (mármint a népnek a választásokon többséget szerző képviselői) és ez teljes szabadságot jelent mindenki számára. Ezzel szemben az elmúlt két évszázad tapasztalatai egyértelművé teszik, hogy erről szó sincs.

A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció ugyanis szimpla csalás. Benne nem a többség, az egyébként tökéletesen definiálatlan, és kizárólag önkényesen használt hivatkozási alapként szereplő „nép” többsége uralkodik, hanem egy szervezett kisebbségnek a szervezetlen többségen gyakorolt alig burkolt diktatúrája valósul meg. Ennek alapján az is teljesen érthető, hogy a magát liberális demokráciának nevező rejtett diktatúra mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a beszédhatalmi, véleményhatalmi térben kizárólag olyan értelmezési keretbe ágyazott, olyan fogalomkészlettel leírt tartalmak jelenhessenek meg, amelyek beleilleszkednek a mainstream elbeszélési módba. Amely utóbbit politikai­lag korrekt beszédként nevez meg a liberális demokrácia médiagépezete. Így aztán aki nem ilyen értelmezési keretbe ágyazott és/vagy nem ilyen fogalomkészlettel leírható narratívát próbál használni, az ezzel a tettével eleve kirekeszti magát a tolerálható beszédtérből.

Az, ahogy Andrew Marantz könyvének címében fogalmaz szimpla „túszejtő”, vagy talán géprabló (az eredeti angol szó a hijack) akit, akárcsak a karikatúrában szereplő politikailag korrektül beszélő seriff a liberális demokrácia nevében éppen kivégez. És hogy miért ez a riadalom, aminek alapján Marantz említett cikkének címében egyenesen úgy fogalmaz, hogy a szólás­szabadság megöl minket? Hát azért, mert az internet megjelenésével a globális beszédtér olyan átalakulása kezdődött el, amelyet ugyan a liberális demokrácia nevű globális diktatúra uralmi szuperstruktúrája indított el, de amely felett elveszteni látszik a teljes és megbízható ellenőrzést. Egyelőre nagyon nehéz beazonosítani, hogy vajon hol tévedtek a világ urai, amikor magabiztosan úgy vélték, hogy ez a planetáris dimenziójú „cyber-space” is teljesen kézben tartható lesz számukra. Hogy a „moderátornak” nevezett globális ügynökhálózat segítségével csírájában fojtható majd el minden deviáns narratíva. Hogy elég a „gyűlöletbeszédre” való puszta hivatkozás, ahhoz, hogy bármilyen számukra nem elég korrekt megnyilvánulás az egész világegyetemből azonnal és nyomtalanul eltüntethető legyen. Ám a fejlemények azt látszanak igazolni, hogy ez a megaprojekt nem egészen a stratégiai terveik szerint alakul. A liberális demokrácia globális véleményhatalmi diktatúrája egyre több szereplő számára válik egyre nyilvánvalóbbá. És egyúttal az is világossá válik, hogy ez a rejtett diktatúra hihetetlen brutalitással roncsolja szét az emberi közösségek anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi szövetrendszerét szerte a világon. Így aztán kézenfekvőnek látszik, hogy az így kifosztott világ éljen is a világháló adta lehetőségekkel, jelentse is nyomorúságát, kiszolgáltatottságát. És ez a világszerte egyre inkább érzékelhetővé váló, egyelőre meglehetősen amorf és szervezetlen lázadás evidens módon próbálja e lázadásához eszközként használni a közösségi médiát, a világháló egész globális rendszerét. Az pedig több mint érthető, hogy mindezt a világ urai, mint a szólás­szabadság elszabadult gyilkoló gépezeteként értelmezik.

Julius Evola - Üzenet az ifjúságnak.

"Felemelkedni, bensőleg feltámadni, rendet teremteni önmagunkban, tartás."

Semmit sem tanult a múlt leckéiből, aki manapság azzal áltatja magát, hogy lehetséges merőben politikai küzdelem, s hatásos lehet egyik vagy másik formula és rendszer anélkül, hogy kiegészítené egy új emberi minőség.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy romba dőlt világ vesz körül minket. És egyedül csak az menthet meg, ha vannak olyan emberek, akik talpon tudnak maradni a romok között. Nem azért, hogy formulákat erőltessenek ránk, hanem azért, hogy példát mutassanak azáltal, hogy nem menetelnek együtt a tömegek demagógiájával és materializmusával, hanem az érzékenység és az érdeklődés különböző formáit ébresztik fel.

Manapság csak arra építhetünk, hogy nem hagyjuk magunkat elsodortatni. Ebben az összedőlt társadalomban képesnek kell lennünk arra a luxusra, hogy jellemünk legyen." 

A "béke-vallás" globalista meséje szigorúan hasznos idiótáknak

- Minden valamirevaló szakrális vallás (kereszténység, hinduizmus, buddhizmus, iszlám, az eurázsiai szittya-hun népek kínaiak által is árnyalt Ég kultusza) - a teremtett világ vonatkoztatási rendszerében - a rossz, a bűn ellen hirdet harcot az Igazságosság nevében és így törekszik az üdvösségre (első kocka). 
Ezért a harcművészetet tekinti az Élet gyakorlásának és a teremtett világot távolító elmélyülést pedig  a Halál gyakorlásának. Az oltár eredetileg koporsó volt és azon mutatták be az Úrvacsorát.
- A "béke-vallás", a pacifizmus igénye a modernista világképű globalisták meséje szigorúan hasznos idiótáknak (harmadik kocka). 
Azzal a hátsó szándékkal terjesztik, hogyha az egyik fél verseng, míg a másik együttműködik, akkor a versengő maximalizálja a hasznot. 

Globalisták, bevándoroltatottak, őslakosok.

Mivel a Szemfényvesztő Messiás imádja összekuszálni a szálakat, ezért tisztázzuk a frontokat: 

- A globalisták az agresszorok. 

- A bevándoroltatottak egyrészt a globalisták eszközeiként agresszorok, ám egyben a globalisták áldozatai is.

- Az őslakosok pedig az áldozatok, ezért igazságos és jogos védekezniük, ahogy tudnak.