“Az archeogenetika legújabb eredményei a szkítáktól és hunoktól a magyarokig érő sztyeppei kulturális folytonosságot igazolnak” - Dr. Makoldi Miklós.
A lovaglás tudománya mintegy 6000 éve jelenik meg az eurázsiai sztyeppén. Három helyen találtak ezzel kapcsolatos, nagyjából egy időben keletkezett leletet. A Don folyó körül, a Dél-kelet Urál tájékán - a mi későbbi őshazánk területén - és Belső-Mongóliában, ami ma Kínához tartozik. Innentől beszélhetünk a szittyák megjelenéséről. Kezdetben jórészt europidok. Később, főleg kínai hatásra válik egy részük mongoloiddá. Például az elő-mongolok csaknem fele-részt még europidok. Mai jellegük Dzsingisz kán idején alakul ki.
Két nagy szittya csoportról beszélhetünk. A “déli” turáni-Irán (indo-iráni), valamint az “északi” turáni-Turán ragozó nyelvű népességről. Az első inkább letelepedett (iráni = ariána = árja = nemes = letelepedett), míg a második pásztorkodó hangsúlyú, de mindegyiknél mindkét életforma megtalálható. Bár a különféle szkíta népeket, illetve birodalmakat általában együtt alkotják, de valamelyikük meghatározó. Ennek nyoma, hogy Iránban 80% iráni és 20% azeri-török, míg a mai Törökországban 80% török és 20% iráni-kurd. Kétségtelenül bonyolítja a fölállást, hogy nem minden turáni szittya, de minden szittya turáni. Például az indiánok a jégkorszak idején, mintegy 12000 éve vándoroltak át Amerikába, a befagyott Bering-szoroson keresztül, míg a finnek, a lappok és az észtek, a turáni ősterülettől elszakadva már 7000-8000 éve északon formálódnak és bár később - például a germánokhoz vagy a szlávokhoz hasonlóan - őket is éri komoly hatás, de valójában mégsem tekinthetők szittyáknak. Mindez azért is lényeges, mert arra utal, hogy a “finn-ugor”, mint gyűjtő-fogalom valójában egy önkényes, zűrzavart keltő elnevezés, mely hamis törésvonalat hoz létre a magyarság (valamint az obi-ugorok) és a török-mongol népek között. Ugyanis a vonatkozó 20 milliós népességből 5 milliót képeznek a turáni, ragozó nyelvű, de nem szkíta finnek, lappok és észtek, míg 15 milliót képezünk mi, az obi-ugorokkal, akik a turáni, ragozó nyelvű szkíták közül szökkentünk szárba. Ebből kifolyólag véleményünk szerint, reánk vonatkoztatva üdvösebb lenne a “magyar-ugor” vagy “szkíta-ugor” kifejezést bevezetni.
A rézkori lovas yamnaya szkíták, már 5400 évvel ezelőtt fölbukkannak a Kárpát-medencében. A Tisza-mentén hatalmas király-sírokat, kurgánokat alkotnak, több száz évvel megelőzve a legkorábbi egyiptomi piramisokat. A Napot egyfajta világkirályi, szakrális közvetítő jelképként tisztelő kultuszukból fakadó arany és réz alkotásaik páratlanok (vö.: Napbaöltözöttség). Ökrös szekereikkel szállítmányozási forradalmat idéznek elő. Hatásukat szinte egész Eurázsiára, sőt a Közel-Keletre is kiterjesztik. A Bronzkorban is több jelentős turano-szittya birodalom virágzik ki szerte Eurázsiában. A bronzöntés művészete például először a Kaukázusban jelenik meg. Mint Dr. Kasler Miklós kimutatta, az árja Turul-ház 4500 éve szökken szárba az indoiráni hangsúlyú BMAC (Baktria-Margiána) kultúrában, mely élénk kapcsolatban áll nem csak az eurázsiai rokonokkal, hanem a hozzánk hasonlóan ragozó nyelvű turano-sumér Gilgames népével is (A sémita akkád I. Sarukin Kr.e. 2350 táján jelenik meg a mezopotámiai térségben). Igen jelentős turano-szittya városállamok bukkannak föl a Dél-Kelet Urál tájékán - a későbbi magyar ősterületen - Szintasta gyűjtőnéven. A pásztorkodás mellett, földet művelnek, elképesztő színvonalú építészeti, ipari kultúrát hoznak létre (például népjóléti célzatú típus-lakásokat, mindegyikben egy kis fém-kohóval!). Föltalálják a harci-kocsit, mely minden későbbi mintája (a hettiták 300, a kínaiak 800 év múltán veszik át ezt a tudást). Magasrendű szakrális arany-réz-bronz tárgyaik lenyűgözőek. Tuva környékén ez idő táján jelenik meg a ragozó nyelvű Okunyev kultúra is, a szarvasos kövek lovas népe, akik Kr.e. e. 1800 körül eljutnak a Kárpát-medencéig. A Szintasta később Andronovó Birodalommá tágul, melynek uralma szinte egész Közép-Ázsiára kiterjed. A kínaiaknál nincs Rézkor. A bronz megmunkálásának tudományát turano-szkíta őseinktől veszik át, így a jáde kőkori megmunkálásának időszaka után, egyből a Bronzkorba ugranak.
Dr. Neparáczki Endre és Dr. Török Tibor archeogenetikusok szerint a magyarság a dél-kelet urali sztyeppén, a ragozó nyelvű turano-szkíták közül virágzik ki, hozzávetőlegesen 3000-3500 éve, a Mezovszkaja kultúra és a szamojédok egymásra hatásának formájában, mintegy átvezető műveltséget képezve az andronovói Bronzkor és a Vaskor között. Az obi-ugorok nagyjából ekkor vándorolnak észak felé. Czakó Gábor írja: „Az ugoroknál a magyar mondavilág töredékei megtalálhatók, a kapcsolat nyilvánvalóan létezett (...) A manysik és a hantik őszinte hálánkat érdemlik, hogy megőrizték a szabírokra vonatkozó emlékeket.”. Az ezt követő évezredek során - egyfajta erős, inkább indoirániaknak tekinthető szarmata hatás mellett - főképpen a türk, mongol előnépekkel együtt formálódunk. Ennek megfelelően nyelveinkben hozzávetőlegesen 1500-2000 közös eredetű szó van, továbbá honalapító őseink legközelebbi genetikai rokonai a baskírok, a tatárok és a kazah madjar törzsek, mely utóbbiak vonatkozásában Dr. Bíró András Zsolt antropológus nevét is meg kell említenünk. Mindebből az is következik, hogy megfigyelői helyünk a Türk Tanácsban jogosnak tűnik, sőt a teljes jogú tagság is indokolt lehetne.
A vaskori lovas turano-szittyák Kr.e. 900-ban bukkannak föl a hatalmas eurázsiai sztyeppe övezet legnyugatibb csücskében, a Kárpát-medencében. Felszerelésük, visszacsapó íjaik, szarvasos, turulos, indás kultúrájuk már Álmos Kende harcosait idézik. A következő nagy hullám 2500 éve, Kr.e. 500 körül érkezik. Ők azok, akik a mai üzbég-kazah határvidéken Temiris (törökösen Demíris) Vas-királynő vezetésével legyőzik II. (Nagy) Küroszt - Babilon elfoglalóját - majd később a Duna mentén megsemmisítik I. Dareiosz bosszúszomjas seregét, amikor is 30000 perzsa marad holtan földünkön (Magyar őseink már mindkét küzdelemben jelen lehettek). A Kárpát-medencei hagyományos turano-szkíta uralmat a keleti sztyeppék felől – a legfrissebb kutatások szerint – már Kr.e. 300 körül fölbukkanó szarmaták viszik tovább (Érdekes módon az időszakos, pár száz éves kelta és germán megjelenés nem hagy túlzottan mély nyomokat a Kárpát-medence lakosságában, a rómaiak pannóniai hatásától eltérően). A következő nagy turano-szittya népmozgás Krisztus idején kerekedik föl Ordoszból és veszi az irányt Nyugat felé. A II.-V. század között e hun népek a Dél-Ural, a Kaspi-tenger és a Kaukázus közötti sztyeppéken megállnak. Békés körülmények közepette fölülrétegzik a helyi rokoni, szkíta (például magyar) lakosságot, majd innen indulnak (indulunk) a Kárpát-medence felé, ahol többek között jelentős számú szarmata és az évezredek során elszkításodott őskárpát-medencei lakos várja őket. Turul-házi Attila nagykirály elhunyta után, a népesség egy része - fehér hun néven - visszatér a Dél-Kelet Urál és Kaukázus közötti területre, ahol a mi szállásaink is vannak. Később dél felé indulva - Észak-Nyugat India táján - létrehozzák (létrehozzuk) a heftalita birodalmat. Ennek meggyengülése után újfent az Ural-hegységtől délkeletre fekvő ősi puszták felé húzódva, vérszerződés révén egyesülnek (egyesülünk) a Mongólia, Burját-föld, Tuva tájai felől érkező lovasíjász törzsekkel. Ezen var-hun testvérszövetség részbeni alkotóiként települ vissza népünk egy része a Kárpát-medencébe. Ott, fölszabadítván a szkíta kultúrájú lakosság tömegeit, megalapítják (megalapítjuk) - a fénykorában Bajorországtól a Fekete-tengerig húzódó - Avar Birodalmat. Mindezek alapján Álmos Kendéék későbbi bevonulását, a zömében elavarosodott lakosság minden bizonnyal örömmel fogadja. Ráadásul jórészt már magyarul kellet, hogy beszéljenek, hiszen honalapítóink 10%-os aránya nyelvünk fönntartásához nem lett volna elegendő, mint ahogyan erre a rokon bolgárok elszlávosodása is utal. Ennek megfelelően nyoma sincs Párducos Árpád legényei és az őslakosság közötti küzdelemnek, arról nem is beszélve, hogy - Dr. Makoldi Miklós régész szerint - a Bodrog-közben és a Zemplén vidékén, legkésőbb már a VIII. században jelen van a magyarság (vö.: László Gyula “kettős honfoglalás” elméletével). Továbbá beszámol egy olyan több generációs avar sírlelet együttesről is, ahol ugyanannak a családnak a tagjai, Árpád megjelenése nyomán magyar ruhában kezdenek el temetkezni.
„Ha nézzük, mi tartotta fönn a magyarságot ezer évig, kétségtelenül az, amiben különbözik az európai népektől” – Kodály Zoltán.
Az Anonymus által Szentnek nevezett Álmos de genere Athilae regis, de genere Turul (819-895) küldetéstudattal bíró uralkodó, akit Emese álma indít el földi útján. 850 táján a Dél-Kelet Ural és a Kaukázus között legeltető törzseinkből, vérszerződés révén erős testvérszövetséget kovácsol, majd papkirállyá, Kendévé avatják (Első Alkotmányozó Nemzetgyűlés). Mint a Magyarságkutató Intézet tudományos eredményei alapján valószínűsíthető, a kazár területeken való - fegyveres erő felajánlása fejében történő - három éves, viszonylag békés átvonulás (csak a vége felé akad össze a bajusz), illetve a Kárpát-medence, jórészt bennünket váró alaplakosságának felszabadítása valójában egy gondosan megtervezett, alaposan előkészített, mesterien végrehajtott, hozzávetőlegesen 855 - 895 között lezajló katonai művelet. Bíborbanszületett Konstantin császárnak „A birodalom kormányzásáról” című, 950 körül megjelent művében a következőket írja: „A türkök (magyarok) hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt (...). Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig.”.
A IX. század második felében sűrűsödő nyugati megjelenéseink valódi célja nem kis részben az igényes felderítés. Seregeinket, 881-ben már Bécs-környéki küzdelmek közepette találjuk, ahol éppen frank szövetségben harcolunk. Z. Tóth Csaba „A másik Közép-Európa” című munkájában írja, hogy 882-ben az éppen Konstantinápolyba igyekvő Metód püspök találkozik a „cselekvő királyi”, tehát még Gyula rangot viselő Párducos Árpáddal: „Midőn pedig a magyar király a dunai részekre érkezett, látni akarta (Metódot). És midőn némelyek mondták, és úgy vélték, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, elment hozzá. Õ pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni, megszeretvén, megcsókolván, és nagy ajándékokkal elbocsátotta, mondván néki: emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.” (Metód-legenda.). Még ugyanebben az évben megvívjuk a varég-viking alapította Kijevet. A Nesztor-krónika szerint Turul-házi Álmos király (és nem fejedelem) egy Magyarnak nevezett dombon állíttatja fel Hármashalom elrendezésű vezéri sátrát, sőt egy Szent Miklósnak felajánlott templomot is építtet a lakosság örömére (Hodinka Antal: „Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai.”). A város mellett lévő IX. századi ősmagyar temetőben, Dr. Türk Attila régész vezetésével igen értékes leletek kerülnek elő. Például egy különleges övcsat, amin egy hosszú szakállú, törökülésben ülő férfi látszik - Világkirály mód ábrázolva - aki valószínűleg nem más, mint a Nagy Edubeli, Emese édesapja (vö.: Demény István Pál: „Emese álma”). Jobb kezének mutató ujja felfelé, a bal keze – valamit éppen róva – lefelé irányul. Az embernek óhatatlanul Weöres Sándor „Szembe fordított tükrök” című verse jut eszébe: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.
A források szerint Cyrill püspök is találkozott elődjeinkkel. 860 táján éppen a kazárokhoz igyekezett, amikor a Krímtől északra egy magyar portya elfogja, ám a nagy tekintélyű bölcset végül szabadon engedi. A több évtizedes tudatos felderítő munkával, és bámulatos szervezettséggel megalapozott honfelszabadítás biztosítása végett, 894-ben Levente serege - kezdetben bizánci szövetségében - kiűzi a Kárpát-medence keleti területein a század eleje táján megjelenő bolgár hatalom döntő részét és biztosítja, hogy a továbbiakban az Al-Duna felől se érhessen bennünket komoly meglepetés. Mindennek hatására a bosszankodó Simeon bolgár cár felfogadja ellenünk a besenyőket. Azonban - minden ellenkező híresztelés dacára - támadásuk már az utóvéd Kürt és Gyarmat törzseinél elakad, így nincsenek jelentős hatással a folyamatokra (vö.: Dr. Hidán Csaba: „Attilától Árpádig – a népvándorlás kora a Kárpát-medencében”- youtube).
Feltévén a koronát kivételes életművére, Szent Álmos bevonul a Kárpát-medencébe, majd talányos módon távozik az árnyékvilágból.
Álmos Kende Kárpát-medencei vonatkozásai kapcsán ellentmondásosak az utalások. A „Képes Krónika” szerint azért nem tud „Pannónia” (a Dunántúl) földjére lépni, mert „Erdőelvén” (Erdélyben, avagy Kárpátalján) „megölték”. Azonban szerintünk, az elődeink számára amúgy korántsem földbe döngölő hatású kazárok mintájára végrehajtott rituális fejedelem-feláldozás - főleg egy olyan több ezer éves, a hatalmas eurázsiai sztyeppeövezetben Szentként tisztelt uralkodó dinasztia esetében, mint a baktriai, árja Turul-ház - gyakorlatilag teljesen kizárt, különösképpen a régóta áhított, sikeres katonai eseményeket követően. Valamely balul elsült csetepaté megtörténte szintén valószínűtlen, egy lehengerlő katonai erővel rendelkező, messzemenően óvott, idős Kende vonatkozásában. Ismerve azonban uralkodóházunk magas-rendű szakralitását, számunkra nem elképzelhetetlen, hogy a Kárpát-medencébe történő, kiemelkedően ünnepélyes bevonuláskor, az immáron 76 éves Turul-házi Álmos Kende - mint Papkirály - hálaadó, megszentelő áldozatként önkéntes életfelajánlást tesz, hogy ezentúl Isten közeléből segíthesse elő népünk üdvét. Az a véleményünk, hogy minderre az Anonymus által jelzett Ungvár közeli – több napos Nagy Kurultájon bemutatott – Áldomáson kerülhetett sor (Kün=Nap; Kündüm=Napkirály=Kende. Ómagyar-ótörök).
Árpád Kende, Bulcsú Horka és Taksony Kende.
Főerőink érkezése után négy évvel, Arnulf keleti frank uralkodó – józanul mérlegelvén a valós erőviszonyokat – ellenlábasának, az itáliai királynak a szétzúzása fejében valószínűleg mintegy fölkínálja a már aligha tartható Dunántúlt. Nagy taktikai csata és embert próbáló küzdelem eredményeképpen, 899-ben legyőzzük I. Berengár háromszoros túlerőben lévő csapatait a Brenta folyó mentén. Hazafelé jövet bevonulunk Nyugat Magyarországba. A kisebb területekre kiterjedő morva uralmat viszont több irányból, erővel küzdjük le. Pár évvel később azonban Arnulf király elhalálozik és az új frank hatalom, 904-ben „béketárgyalás” címén tőrbe csalja a nyugati területek urát, Kurszán Horkát (Azért nem gondoljuk, hogy Kende lett volna, mert egy Papkirály hagyományosan igen tartózkodó volt az igenekkel történő érintkezések kapcsán. Valamint a szakrális turáni Hármashalom térszemlélet alapján a Horka települt a Dunántúlra, a Gyula Keletre, a Kende pedig középre, hiszen eleink szemében a Nyugat a barbár, a Kelet pedig a magasabbrendű. A meggyilkolt vezér nevének „Kusaj vagy Kusán” változata az avarok egy részét alkotó fehér hun eredetű magyar származásra utal). Az Úr 907-es esztendejében a frankok és szövetségeseik, többszörös túlerővel hazánkra rontanak. Azonban a pozsonyi csatában – elképesztő fölkészültséggel és fáradhatatlan vitézséggel – úgy tönkreverjük őket, hogy több mint százhúsz évig nem tapossa földünket nyugati hódító. Az erőpróba mértékét jelzi, hogy a Dunántúl felől támadó Árpád fia Jutas Horka és öccse Árpád fia Üllő, valamint a Felvidékről lecsapó Árpád fia Tarhos Tárkány tömény parancsnokok életáldozatot hoznak a haza oltáránál. Ezen rendkívüli helytállással a szintén a Felvidéken tartózkodó, már meglett korú Turulházi Árpád Kende is pecsétet üt kimagasló életművére és távozik az árnyékvilágból. Anonymus szerint utódja, legkisebb gyermeke a - későbbi Könyves Kálmán királyhoz hasonlóan – kicsit selypegő Zsolt. Azonban a mindössze tizenegy évesen Középkirállyá emelt ifjú nem tudja igazából kordában tartani az életerős törzseket. Így a X. században három-négy, egymással hol együttműködő, hol versengő hatalmi központ alakul ki (Például a kelet-magyarországi Gyula már a pozsonyi csatában is csak jelképes erővel vesz részt). Olyan leírás is fennmaradt, hogy két tekintélyes magyar sereg teljesen véletlenül találkozik egymással Szászországban. Az egyik dunántúli avar, a másik pedig az ország közepéről való had.
A Nyugat felé történő szerződéses hadjáratok, nem csak honvédelmi indíttatású megelőző csapásoknak, a hadszíntér külföldön tartásának és hírszerzés célú tevékenységnek tekinthetőek, hanem jelentős bevételeket is jelentenek, főleg a kockáztatók számára. Olyannyira, hogy amikor 548-ban Bulcsú Horka Nyugat-Magyarország és Tarhos fia Tormás Közép-Magyarország nevében Bizáncba megy, hogy beszedje az adót, akkor már nem a központi részeket uraló Árpád fia Zsolt Kende családja, hanem a dunántúli Árpád fia Jutas Horka családja adja a Főkirályt, a Kendét, méghozzá fia, Fajsz személyében (930-955), fölborítva ezzel az ősi hatalmi Hármashalom rendet. Mindazonáltal így Bulcsú Horka – követtársánál – kiemeltebb figyelemben részesül. Megkeresztelkedését követően még a tiszteletbeli birodalmi főnemes (patrícius) címmel is kitüntetik (Öt évre rá a kelet-magyarországi Gyula is megjelenik a bizánci udvarban és hazavisz magával egy Hierotheosz nevű görög szerzetest, akit 956-ban a konstantinápolyi pátriárka a „türkök püspökévé” szentel). Mindez valószínűleg hozzájárul ahhoz is, hogy Bulcsú Horka – a X. század egyik, ha nem a legkitűnőbb hadvezére – 954-ben lova fejét nem Dél, hanem Nyugat felé fordítja. Szövetkezik ugyanis I. Otto ellenlábasaival és ötezer kilométeres hadjáratba kezd, melynek során több mint negyven jelentékeny erőket megmozgató győztes csatát vív! Seregével végigvonul Belgiumon, Észak-Franciaországon, Burgundián. A Riviérán haladva átkel az Alpokon, majd megvívja Friaul, Verona és Aquila igen komoly várait, hogy aztán dicsőségben hazatérjen, óriási ünneplést kiváltva országszerte. „Körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Több nagy folyón keltek át (Enns, Rajna és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek számtalanok.” (Dr. Padányi Viktor: „Vérbulcsú”. A kifejezés a vérszerződött voltot jelzi). A következő évben bajor urak segélykérésének eleget téve Augsburg mellett jelenik meg, ahol csapdába csalják és kivégzik. Azonban - minden ellenkező tartalmú elbeszélés móddal szemben - országunk hadászati tekintélye megmarad, hiszen a németek csak nagyjából 75 év múltán, 1030-ban mernek hódító hadjáratot indítani ellenünk, amikor is Szent István kiveri az országból II. Konrád német-római császárt. Mindazonáltal „Augsburgnak” természetesen vannak belpolitikai következményei: Mivel Jutas Horka fia Fajsz Kende katonailag meggyöngül, ezért erővel Zsolt Kende fia Taksonyt emelik Középkirállyá, Kendévé, tehát azonnal helyreállítják az ősi Hármashalom rendet. Helyzetét tovább erősíti későbbi apósa, a népével frissen érkezett Tomuz Apa besenyő (hun-türk) kagán is, aki a XIII. századi Tomaj Dénes nádornak, a muhi csata egyik nagyszerű hősének az őse.
Szent István
Mint Pap Gábor egy a Világhálón föllelhető előadásában kifejti, a dunántúli Koppány vezér (950-997; „Kapgán”, a „Kagán”, a „Kán” avar megfelelője) - a salzburgi érsekség szellemi hatására - római rendtartás szerint, míg a kelet-magyarországi Ajtony és a Gyula Konstantinápoly által keresztelkedik meg (A katolikus egyházszakadás 1054-ben történik). Ebből kifolyólag – minden ellenkező híresztelés dacára – igazából Taksony fia Géza (945-997) és különösképpen az ő fia Vajk, a későbbi Szent István (975-1038) az, aki egyrészt ismét helyreállítja a Középkirály ősi Hármashalom rendjét, másrészt kőkemény lényeglátó-realizmussal megmenti hazánkat a széteséstől (egy Ótrianontól), harmadrészt, lehetőség szerinti függetlenségünket is kiharcolja. Ráadásként elfogadtatja a Pápával, hogy Európában egyedülálló módon Apostoli Király (Papkirály) lehessen. Tehát vízszintesen, mintegy közvetítő Nyugat és a Kelet, függőlegesen pedig - mint Világkirály - az Ég és a Föld között. Ezen magas-rendű szellemi tartalom majd a Szent Korona (Krisztus magyar arca) minőségbe tevődik át és él tovább a szívünkben.
A Kende, Gyula és Horka felfelé irányuló, szakrális Hármashalom-Piramis képlete beolvad a Magyar Apostoli Király középpontiságába.
A X. századi Kárpát-medence napkeleti részein főképpen a Gyula az úr (Jula; Jyla, ótörök-ómagyar), aki “cselekvő királyként” valójában második az ősi rendtartásban. Ibn Fadlán arab utazó szerint a sztyeppei íjfeszítő lovas népek körében létezett egy szokás, amennyiben, a Kagán-bég (Gyula) minden reggel megjelenik a Nagy-kagán (Kende) előtt mezítláb, kezében egy bottal, majd azt meggyújtva a főhely, a trónus jobb oldalán helyezkedik el. Ez a csodálatos turano-szkíta szakrális hagyomány jelzi, hogy tisztában lehettek a nagy hatalmú Gyula helyzetének kényes voltával: Ha a Kende (a Fényhozó-Világkirály) Isten szolgája, akkor „helyén van az Ész”, ha viszont önistenítővé (Luciferré, Isten majmolójává, utánzójává, bukottá) válik, akkor a szellemi tartalom lényegisége lefelé tükröződik és a „lét-feledett Ész” lép működésbe (vö.: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.” Szent Máté 10,34).
A Horka méltóság a harmadik a rangsorban. Az elnevezés egyfajta „főbírói” tisztségre utal, ami általában a hódoltatott vagy csatlakozott népek nagyrésze fölé rendelt vezetőt is jelenti. A középen ülő Főkirály balján foglal helyet (Az ősi rendtartás szerint a Nyugat felé irányulók a fekete-hunok. A Kelet felé a fehér hunok. Az északi irányba a kék-hunok. A Dél felé pedig a vörös-hunok).
Végül mindkét tekintély – a Gyula és a Horka – beolvad a Kende helyébe lépő, keresztény Apostoli király középpontiságába. Azonban, ha a társadalmi egyensúly felborulni látszik, akkor ismét láthatóvá válhat az ősi, összhangot és rendet teremtő, felfelé irányuló Hármashalom-Piramis képlet. Ez történt például 1222-ben, amikor az Aranybulla pecsétjén Árpád-házi II. András, mint Napbaöltözött Középkirály (Kende) jelenítődig meg. Mellett-alatta egy Nap (Gyula), átellenben egy Hold (Horka), aki fölött – kiegészítő jelleggel – egy Csillag, a Tárkány található (A Mindenség, az Atyaisten a Háttér). Mindez jelképesen azt nyomatékosítja, hogy helyreállt az égi rend a földön, a turano-szkíta Öregisten és a keresztény Isten között begyógyult, meggyógyult szellemi folytonosság jegyében (vö.: IsTEN=TENgri)). Hogy ezen legutóbbi tétel nem tekinthető légből kapottnak, azt Magyar Pál (Paulus Hungarus) - a XIII. századi bolognai egyetem rektora - domonkos szerzetes, az első magyar származású hitelv-felelős („inkvizítor”) meglátása is alátámasztja: „Nem vétkezik az, aki áldozati állatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás világosságánál teszi és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert az Istennel azonosítható.”.
